Nem akart velem jönni, s meglehet, valóban sokkal jobb gondolat, hogy odahaza maradjon, és pihenjen egy cseppet, mint hogy azon aggodalmaskodjon, mi a nyavalya van, vagy épp rosszul legyen egy kényelmetlen kanapé végett, bár számomra meglehet az a kanapé is kényelmesnek volt mondható, de nem épp egy terhes nőnek való, még akkor sem, hogyha ennyire az elején mozog. -Mindketten tudjuk, hogy a figyelem elvonás nem vezet semmi észszerűre, és kimarad a logika belőle. -kacsintottam, s meglehet, valóban így volt, hisz máskülönben miért is jutottunk volna el pusztán három hónap alatt, egy olyan szintre, hová sokkal később kellene megérkeznünk. -Ugyan azon a napon jövök. Talán egy kis pihenés lenne közben csak, és már jövök is. Nem tart sokáig. – megvontam a vállam, s egy pillanatra még megengedtem gy mosolyt is magamnak. Szerettem az ilyen utakat. Meglehet az összes ilyen utat szerettem. Repülni, fent az égben szállni, és meglehet még a csillagok között is, maga volt a megtestesült álom. Közelebb mentem, megszemléltem a kacsóit, a nyakát, feje óvatos oldalra döntésével. -Valóban nem. – csókot hintettem ajkaira, miközben elmosolyodtam. – Kösz! – megsimítottam arcélét, távolabb léptem, s elkezdtem összeszedni a cuccaim, amire majd szükségem lehet.-Ahogy jónak látod. Nekem az is elég, ha a telefon a közeledben lesz, és ha bármi nem oké, akkor hívsz segítséget. Nem vagyunk összekötve. Nem mondhatom meg mit tegyél. De tehetek talán javaslatot. Egy kicsit.. – mutattam az ujjaimmal a mértéket, miközben lepakoltam a táskámat, majd eltettem telefonomat a zsebembe, s közben azért még beszélgettem, s elmondtam neki ezt azt. -Igazán? Talán te is meggondolatlan voltál, és hagytad, hogy elcsavarják a fejed, és kibillentsenek a rutinodból? – felszaladt a szemöldököm, s közben egy pimasz mosoly került képemre. Aztán kicsit komolyabb lettem, s olyasmiről beszéltem, amiről magam sem gondoltam, hogy fogok, de még is ott volt bennem egyfajta félsz, hogy majd kiadja az utam, ráunva a hülyeségeimre, hogy nem tudok szabadulni a múltamtól, hogy az egész fogva tart, és a mai napig akad gondom az alvással, a gondolatokkal, a felrémlő képekkel, főleg azóta a legutóbbi alkalom óta, mikor is a kényszerleszállás történt. Talán olyan sebeket téptem vele fel, miket nem lett volna szabad. Miknek örök időre lefedve kellene maradnia. De mindig tovább lépünk. Folytatjuk az utat, mit kitapostunk magunknak. A titkolózásra meglehet megvolt a képességem, de titkos nőügyekben nem igen volt eddig részem, s meglehet eztán sem leszek az a csélcsap fazon, kinek talán lennem kellene, s mi talán elvárást képezne, ám még is csak elméleti síkon létezett, mikor puhítani kellett valakit egy melóért. -Kínait… oké...-bólintottam, miközben magamra akasztottam a táskámat, belebújtam a cipőmbe, s mivel kikísért az ajtóig, ezért ott nyomtam csókot ajkaira. Nem akartam beszorítani a második helyre soha senkit sem, és meglehet hibát követek el azzal, hogy elmegyek, és dolgozok tovább, és nem maradok mellette mindazok után, hogy kiakadtam, és a tökéletes menekülési útvonalat Charles biztosította a számomra, ám hazamentem… visszamentem, és igyekeztem mindent rendbe hozni. Odatenni magam. -Úgy lesz! – bólintottam, megöleltem, majd beléptem a liftbe, hogy aztán az ajtó becsukódása után nekidőljek a falának, megdörgöljem arcomat, s végig gondoljam mi mindent kell még a mai napon elintéznem. Ő meg talán majd ott marad, pihen egy keveset, és nyugton fog ülni a hátsó felén, úgy, ahogy azt a doki elrendelte a számára.
Kezdőlap
