Együtt nőttünk fel, egymás babazsúrjain, csúszdaparkos születésnapi partijain ugyanahhoz az asztalhoz ültettek minket. És még egy féltucat kölyköt. Köztünk valahogy mégis kialakult egyfajta haverság, ami idővel barátsággá érett. Te loptad apád legféltettebb piáit, én loptam anyám piruláit, hetente legalább egyszer fullosan kiütöttük magunkat. Hamis személyit csináltattunk, brooklyni és queensi bárokba lógtunk be, zsúfolt házibulikban kerestük az élet értelmét. Vagy csak annyira értelmetlennek láttuk az életet, hogy bármit hajlandóak voltunk kipróbálni.

Sokáig azt hitted, teljesen egyformák vagyunk. Sokáig én is azt hittem. Hétvégén teniszmeccseket vívtunk, golfklubba jártunk, már reggel kilenckor vodkával hígítottuk a narancslevet. Annyira klisésen semmitmondó életet éltünk... én nem is tudom, hogyan lett ebből... még nagyobb káosz?

Amikor megtudtad, mit tervezek (beadni a jelentkezésemet az állatorvosi egyetemre), megpróbáltál lebeszélni. Könyörögtél, vitatkoztál velem, undorodva részletezted, mennyire rossz lesz, ha letérek a kijelölt útról. Már elterveztél mindent, tovább robogtunk volna a semmibe, de legalább együtt, mindig csak együtt.

Szépen lassan leszoktam mindenről, ami összekötött minket, igyekeztem új alapokra helyezni a barátságunkat. Meglepően sikeresen, hiszen apám kedvéért még mindig jártam a vacsoraestekre és koktélpartikra, ahol a családod - főként te - is rendszeresen felbukkantál. Apám azonban mindezt megunta, kirakott, szó szerint, deportált Brooklynig, kaptam tőle egy kétszobás lakást, és levette rólam a kezét. Minden tagságomnak lőttek, a gyakornoki keresetemből kell megélnem, ami nagyjából ezrede az eddigi havi apanázsomnak.

Túlélheti ezt a barátságunk?

(Az előtörténet elolvasása erősen ajánlott. Egyébként nyitott vagyok a változtatásokra is, sőt, olyanra alakítod a karaktert, amilyenre csak szeretnéd. Tinédzserkori kísérletezésükbe sok minden belefér, neked kell kijelölnöd a határokat, én igazodom hozzájuk. )