you are my safe place

I hope you know, I love you so much

Elmosolyodom és bólintok arra, amikor azt mondja, hogy ez normális, hogy ne legyen minden egyszerű velem, de valahogy úgy érzem, hogy minden legalább tízszer nehezebb, mert mindent túlgondolok, túlagyalok és túlaggódok. Vajon egyszer ez el fog múlni? Egyszer lesz olyan, amikor tényleg úgy fogom megtenni a következő nagyobb lépést, hogy nem lesz fikarcnyi kételyem se, vagy legalábbis nem fog érdekelni az, hogy azok mit szólnának hozzá, akik amúgy szinte a létezésemről se vesznek tudomást? Annyi éven hajtottam azért, hogy a szüleim ráébredjenek arra, hogy van még egy gyerekük, de minden hiábavaló volt és ez gyakran összetör. Sietve lépek közelebb Dahliahoz, hogy szorosan megöleljem, mert nekem legalább ő itt van és neki köszönhetően idővel megérkezett Wade is. Ők lettek az én „szüleim”, még ha talán nem is teljesen kellen így lennie, de valahogy még is gyakran ezt érzem, ha rájuk gondolok. – Köszönöm. – hálásan és szeretettel átitatva csendül hangom és nem részletezem, mert mindent köszönök neki. Azt hogy mindig számíthattam rá és a megannyi szeretet, apró terelgetéseket. Egyszerűen mindenért roppant hálás vagyok.
- Igyekezni fogok. – tényleg megpróbálok magam miatt változni, de azt is tudom, hogy ez nem fog egyik pillanatról a másikra menni. Türelmesnek kell lennem magammal is, időt kell adnom, hiszen a változásokhoz idő kell. Meg még rá kell jönnöm arra is, hogy mi segíthet abban, hogy kicsit elérjem a céljaimat és közben én is kicsit fejlődni tudjak, bátrabbá váljak.
- Mindenképpen szólni fogok, miután kutakodtam kicsit, de lehet a jógát egyszer kipróbálhatnánk. Azt hallottam, hogy jóbuli. Vannak olyan helyek, ahol kiskutyák is vannak. – lelkesen csendül a hangom és mosolygok, mint a vadalma, mert esélyesen egyetlen egy mozdulatot se csinálnék, csak feküdnék és szeretgetném valamelyik kutyust, hiszen őket is imádom, nem csak a macskákat. Lehet az is segítene picit, hiszen az állatok képesek megannyi szeretet magukkal hozni, ahogyan lecsillapítani az elménket, vagy éppen a bennünk szétáradó feszültséget. Én legalábbis ezt tapasztaltam már Kerberosz mellett is.
Ő csipkelődik, én pedig hatalmas szemekkel fürkészem őt, majd újra szinte a nyakába ugrok.
- Köszönöm! Te vagy a legjobb! Nagyon szeretlek! – tényleg alig akarom elhinni, hogy már úgy nézett házat, hogy nekem is legyen benne egy saját szobám. Az arcom ragyog, még ha továbbra is leolvasható az, hogy alig akarom elhinni.


- Arra nem gondoltál, hogy talán neked is jót tenne, ha még is elmennél egy hosszabb szabadságra? Utána lehet könnyebben tudnád venni az előtted álló akadályokat, mert kicsit feltöltődnél a távoltöltött idő alatt? – óvatosan csendül a hangom, hiszen nem akarok belekotyogni a dolgaiba, nagy valószínűséggel sok mindenről nem tudok, de néha jót tud tenni az embernek az, ha picit elvonul mindentől és csak önmagára figyel. Egyszerűen csak aggódom érte, mert nem akarom, hogy baja essen.
Ártatlanul elmosolyodom a tündérek említésére, amikor vámpír földjét említi, akkor nevetni kezdek és játékosan megbököm. – Ugyan, fel se érnének a jóképű és izmos tündéreimhez. – ugratom, mert hirtelen nem ugrik be, hogy melyik sorozatra gondol, így kicsit törni kezdem a fejemet, amikor is azt hiszem rájövök. – Várj, az volt az, amit még pár éve kikaptál a kezemből, hogy kicsi vagyok hozzá? Most már elég nagy vagyok, így költsön adhatnád, hátha még a végén átpártolok a vérszívok táborába. – kuncogok és a mosolyom ragyogó, hiszen ez a könnyed bolondozás most nagyon is jó. – Vagy tudod mit? Itt is megkereshetjük az első részét, aztán tartunk egy kibeszélő estet... – azzal a lendülettel elindulok megkeresni, ezek után pláne el akarom olvasni, még akkor is, ha esetleg belepirulnék olvasás közben. Ez egy újabb ok lehet találkozásra is, hogy majd jól kivesézzük, hogy a tündérek vagy a vámpírok a jobbak.
- Lehet, de ahhoz még bátorságot is kellene szereznem, meg talán egy utazótársat is. – tanácstalanul megvakargatom a fejemet. Valakivel együtt utazni biztosan jobb lenne, de most nem akarok igazán elmerülni eme gondolataimban, mert reménykedem abban, hogy majd az egyetem új barátságokat is fog magával hozni. Nem is sejtem azt, hogy nem is kell addig várnom, mert Evie hamarabb betoppan az életembe. – Nem igazán, ha próbálok, akkor mindig elkalandozom és azon kapom magam, hogy vagy két oldalnyi helyet felírtam, hogy hova kéne ellátogatni. Meg néha el fog az az érzés, hogy vajon elég bátor lennék-e egy ilyen utazáshoz, vagy nem. – kicsit megrántom a vállaimat és haloványan elmosolyodom, mert tényleg így van. Nehéz dönteni, de legalább már akadnak listáim, így ha egyszer arra kerülne sor, akkor majd könnyebb lesz válogatni.
Helyeslően bólintok, amikor elkezdi a sorolni, majd a kérdésére sietve bólintok.
- Igen, fésű mindenképpen kell. Ezt a fajtát heti egyszer-kétszer meg kell fésülni, érdemes már pici koruktól kezdve, hogy megszokják. Fürdetni nem szabad gyakran, évente 1-2 alkalom bőven elég. – lelkesen csendül a hangom, mert imádom a kiscicát, majdnem meg is tartottam. – Tápból szerintem ne vegyünk sokat, de vehetsz két fajtát is, hogy meglásd melyiket fogja jobban szeretni. – én legalábbis Kerberosszal ezt csináltam, de ez már lehet a luxus kategória. – Ahh igen, 1-2 hetente érdemes átnézni a fülét, a bőrét-és a fogait is, hogy észre vedd, ha valami nincs rendben, de ezt majd a doki biztosan elmondja, hogy mire kell figyelni. Ennyire profi nem vagyok. – közben el is érünk a bolthoz és szerencsére a közelben akad parkolóhely is. Kinyítom a nagynénim előtt az ajtót, aztán követem be az üzletbe és köszönök is az eladónak. – Meg néha a kozmetikus se árt elvinni. – hirtelen más nem ugrik be. Helyette máris megyek nézelődni, amikor is megakad a pillantásom egy igazán cuki tálon és a kosárba rakom, ha a nagynénimnek is tetszik. – Szerezhetnénk neki valami fekvőhelyet is, mit gondolsz, vagy az ágyadat megosztod vele? – bár annak ellenére is jól tud jönni egy saját fekvőhely. Kerberosz is szereti a sajátját.


outfit

you are my safe place

I hope you know, I love you so much

- Rendben. – végül ennyivel engedem el a témát, miközben a bizonytalanság csak tovább nő bennem velük kapcsolatban. Óvatosan rápillantok és elmosolyodom, mert már így is önzőnek érzem magam, amiért saját magamat, a vágyaimat és az elképzeléseimet előtérbe helyeztem a kialakult helyzet árnyékában, nem gondolva arra, hogy esetleg a szavaimmal mit is okozhatok neki. – Szeretlek! – teszem még hozzá egy félszeg mosoly kíséretében, mintha csak enyhíteni szeretném a kellemetlen érzéseket, amiket netalán én idéztem meg akaratlanul is.

Hangos nevetésben török ki, amikor meghallom az újabb becenevet, mígnem aztán nemlegesen megingatom a fejemet és ártatlanul széttárom a karomat.
- Kalapot kapok? Amúgy nem rossz, de akkor már inkább Miss Croft. – bár lehet ő annyira nem ismeri a játékot, de talán a filmeket látta, hiszen volt olyan is, amiben Angelina Jolie játszotta Lara Croftot. – Hmm nem hiszem, mert csak akkor tudod, hogy rosszban sántikálok, ha zűrbe keveredtem, olyan meg ritkán van. Amiről pedig nem tudsz, az nem is okozhat ősz tincseket. – pimaszság kicsendül a hangomból, hiszen tisztában vagyok vele, hogy kicsit sántít az elméletem, de attól még most jólesik bolondozni. Segít kicsit kikapcsolni, nem rágódni azon, hogy esetleg valamelyiküket elveszíthetem, vagy a jövőmmel kapcsolatos kételyeim és aggályaim is kicsit elhalkulnak. Minden annyira távolinak tűnik, amikor a jókedv ránk telepszik, mintha tényleg képes lenne a vidámság minden rosszat rövid időre elmosni.
- Emiatt ne aggódj, nincs ilyen szándékom. Meg ismersz, néha már túlontúl óvatos tudok lenni. – szóval tényleg nem kell attól tartania, hogy hirtelen felelőtlenné válnék, vagy egyik őrültséget a másik után tenném. Nem tagadom, néha kicsit vágyom arra, hogy lazább legyek, mint a korombéliek és ne aggódjak mindent annyira túl, de ahhoz idő kell, meg talán olyan ember kellene az életembe, aki hatással tud lenni rám ilyen téren és kirángatni az üregemből, de ez megint szinte esélytelen. – Rendben, akkor majd írok és jelzem, hogy mikor lenne jó. – hangom lelkesen csendül, de nem kezdem már fejben végiggondolni azt, hogy mikor is lenne jó, hiszen ráérek később is foglalkozni ezzel. Egyébként se olyan sürgős, mert nem tervezem azt, hogy holnap már valami ereszd el a hajad partin találom magam. Esélyesen sose fogok olyan partin részt venni. Én jobb szeretem a nyugisabb dolgokat, de az is lehet, hogy csak azért gondolom így, mert igazán sose próbáltam még ki azt, hogy vajon milyen érzés is lehet az érem másik oldalán lenni.

Csendesen hallgatom mindazt, amit mond és nagyon jól esik az a gyengédség amit irányomba mutat, hogy ennyire törődik velem, ennyire jól tudja kezelni azt, amikor az aggódás ennyire magával ránt. Amikor megszorítja a kezemet, akkor haloványan elmosolyodom és hálásan pillantok rá. Sokan már biztosan falra másztak volna tőlem és én is tudom, hogy néha túlzottan bele tudok gabalyodni ebbe a kellemetlen érzésbe. Szeretnék néha nem ennyire elmerülni az önmarcangolásban, vagy a végeláthatatlannak tűnő kételyben, ami olykor olyannak hat számomra, mintha csak egy útvesztőben ragadtam volna Ariadné fonala nélkül, így hosszú-hosszú órákon bolyongok táplálva a túlgondolásaimat, mielőtt esetleg sikerülne kikecmeregnem onnan, de addigra meg rohadtul elbizonytalanodom. Tudom, nagyon gáz.
- Köszönöm, hogy mindig meghallgatsz és segítesz nekem. Nélküled már biztosan rég elvesztem volna. Nagyon szerencsés vagyok, pedig tudom, hogy nem lehet mindig egyszerű velem. – és ez most nem önsajnáltatás, hanem egyszerűen tudom, hogy vannak defektjeim, mint ahogy mindenkinek, hiszen egyetlen egy ember se tökéletes, még az se, aki annak hiszi magát. Tényleg nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy akad olyan ember az életemben, aki törődik és aggódik értem. – Majd igyekszem nem annyit aggódni és kicsit lazább lenni. – ami eléggé lehetetlennek tűnik, de majd talán találok jó módszert a neten, ami nekem is beválhat.
A kicsit hevesebb megnyilvánulásra összerezzenek és nagyokat pislogok, miközben eléggé megszeppenve fürkészem Dahlt. Aztán pedig jön a meglepettség és követem a pillantásommal az irányt amerre bök, még ha nem is látom az említett szobát.  
- Ez most komoly!? – kicsit habozva szólalok, mint aki tényleg képtelen elhinni, aztán egyszerűen elmosolyodom és örömömben a nyakába ugrok. A szavaira kicsit elszégyellem magam, de el is nevetem, mert bőven lappang igazság a mondandójában. Ezt én is tudom, vagyis egyre inkább érzem, hogy ideje lenne kicsit változnom, csak azt nem tudom miként. – Köszönöm és rendben! – boldogságtól sugárzó az arcom, a hangom pedig kicsit meghatódva csendül. Újabb puszit zsebelhet be, aztán elengedem őt. A könyvesbolttal kapcsolatos észrevételére csak ártatlanul megrántom a vállamat és cukin elmosolyodom. Ha én egyszer elfelejteném a könyvesboltot, akkor az már a vég lenne.

- Ez nagyon izgalmasnak tűnik és mi tart vissza? – lehet nagyon drága, vagy csak nem tudott még időt szakítani rá? Néha kíváncsian pillantok felé, de azért közben keresem a megfelelő könyvet is, ami szerencsére elég hamar meg is lesz.  Mosollyal az arcomon legyintek. – Ugyan, sose mondanék neked ilyet. – amúgy se hiszem, hogy túlzottan elfoglalt lennék valaha, vagy halaszthatatlan dolgom akadna, de ezt már inkább csak magamban teszem hozzá picit csalódottan. Maximum a tanulás fog lekötni a következő időszakban, de másabb változásokra nem számítok, mert én is túlzottan félek igazán kibújni a csigaházamból, meg azt se tudom igazán, hogy is kellene neki kezdeni, így marad azt hiszem az, hogy kivárom az egyetemet és reménykedek abban, hogy majd ott találok barátokat. Vigyora ragadós és követem őt a megfelelő sorok felé. – Kezdem a könyvessel, mert az könnyebb. Velaris–ba mennék. Festői táj, hegyekkel és folyóval, nem is beszélve a szívdöglesztő tetkós tündérekről. – elkuncogom magam és kicsit túlzottan hamar vágom rá a választ. A különc Amrent is szívesen megismerném. Tényleg jó lenne kicsit elveszni abban a birodalomban, talán én is úgy magamra találnék és kivirágoznék, mint Feyre. Azért ő se volt mindig olyan bátor, mint amilyenné vált, de esélyesen inkább Elainra hasonlítok. A másik kérdésen kicsit eltöprengek, habozok. – Megfordult a fejemben, hogy hosszabb időt eltöltsek Európában és felfedezzem. Hátizsákkal bejárni pár országot, várost. Egy vagy két hónapra kicsit magam mögött hagyni mindent és csak neki vágni az ismeretlennek. – ábrándossá válik a tekintetem, de attól még ott lappang a bizonytalanság is a hangomban, mert úgy érzem ez nagy falat lenne számomra. Ahhoz előbb kicsit bátrabbá kellene válnom, ami félő, hogy sose fog eljönni. Pedig akad már egy füzetem is, amiben néha egy-egy ötletet felvéstem ezzel kapcsolatban. Plusz szerintem jobb lenne ez is párban, mármint nem úgy, hanem ha akadna társaságom hozzá. Egy korombéli, akivel egymást rángatnák bele különféle kalandokba. Biztosan remek lenne, de még is annyira távolinak és elérhetetlennek tűnik számomra. Közben meg is pillantom a vágyott könyvet, amit sietve emelek le a porcról és várakozóan pillantok felé. – Mehetünk? – ha nagyon böngészi a könyveket, akkor nem zavarom meg, hanem csak tovább nézelődőm és türelmesen várok, hogy ő is meglelje azt, amire éppen szüksége van.  
- Akkor ideje elkényeztetni Hópihét. – természetesen ezzel a következő úti célunkra utalok és egészen büszke vagyok ránk, hogy most magunkhoz képest gyorsan kikeveredtünk a könyvesboltból.


outfit

you are my safe place

I hope you know, I love you so much

Nem kerüli el a figyelmemet, hogy miként változnak meg Lia arcvonásai, egyértelmű, hogy sikerült kicsit összezavarnom. A kérdést követően sietve nemlegesen rázom meg a fejemet, mert nem erről van szó, egyszerűen csak hirtelen minden kicsit káoszosnak tűnik. Az otthoni zűrzavart, magányt már megszoktam az évek alatt, de míg korábban Dahlia és Wade biztos pontnak számított az életemben, most úgy érzem, mintha kicsit kezdene ez a vágány is kisiklani az életemben, hiszen miért csak az egyikük van itt, a másik miért maradt a régi lakásban? Nem igazán értem.
Aprót sóhajtok, miközben lesütöm a pillantásomat és a földet kezdtem el fixírozni.
- Eredetileg nem csak téged akartalak elhívni, hanem Wadet is. Gondoltam, hogy hármasban jómóka lenne, egy utolsó nagy közös túrázás, hiszen ki tudja mit hoz majd még az egyetem is, de most… nem igazán tudom, hiszen te itt vagy, ő meg amott van. – egyre halkabban ejtem ki a szavakat, mert ez az igazság. Óvatosan pillantok fel rá, miközben nagyot nyelek és a tanácstalanság könnyedén leolvasható az arcomról. Tudom, hogy ez az ő életük és esélyesen én kicsinek számíthatok továbbra is a szemükben ahhoz, hogy mindenbe beavassanak, de ez az új helyzet túlzottan ijesztőnek hat. Mi van akkor, ha egyiküket el fogom veszíteni? Nem! Erre még gondolni se akarok, pedig ha belegondolok abba, hogy semmi se tart örökké és még a saját közvetlen családomat se igazán érdeklem, akkor… egyszerűen nem tűnik lehetetlennek, hogy valami ilyesmi is megeshet. Tudom, hogy köztük történt valami, nem vagyok ennyire gyerek már, de nem tudom pontosan mi, vagy éppen miként is próbálhatnám meg helyrehozni a dolgokat, hogy minden olyan legyen, mint régen, amikor betoppantam az otthonukba és úgy éreztem, hogy végre otthon vagyok. Igaz, nem ők a vérszerinti szüleim, de valahogy az elmúlt évek rohanásában még is kicsit olyanná váltak számomra, mintha a szüleim lennének. Most pedig azt látom, hogy a szüleim nem együtt élnek, hanem külön. Ez pedig rohadt ijesztőnek hat! Főleg, hogy nem igazán értettem az okát, mert amikor még legutóbb is együtt láttam őket, akkor is boldognak tűntek. Wade bácsi is pontosan úgy nézett Dahliara, mint amikor megismertem és azt hittem, hogy el akarja venni tőlem a nagynénimet. Ha pedig az osztálytársaimra gondolok, akiknek a szüleik különköltöztek, nos, általában egyik történet se volt túlzottan kedves, amit néha elcsíptem. Talán emiatt is volt még inkább ijesztőbb számomra ez az ismeretlen helyzet. Hamarosan viszont már a szervezésre terelődik a beszélgetés, mire elmosolyodom. – Rendben! Talán úgy lesz, de gondolom, ha egyszer eljön annak az ideje, hogy a saját túráimat szervezzem meg, akkor majd búcsúajándéknak hajfestéket kell vennem neked, hogy elrejtsd az aggódás miatt megjelent ősztincseket. – játékosan csendül a hangom, mintha a korábbi szomorúság, elveszettség csak illúzió lett volna. S talán kicsit így is van, menekülni akarok a szomorú és ijesztő ismeretlen elől, inkább abba kapaszkodok, amit már ismerek. – Részemről jó lesz így. – ha meg valamit elfelejtenénk, akkor az majd úgyis kibukik még időben, mert egyeztetni fogjuk a megszerzett információkat.
Amikor a szerelem, a fiúk kerülnek szóba, akkor a bolondozás könnyedén veszi kezdetét, de végül csak megforgatom a szememet és legyintek is egyet. Szavakkal már nem felelek mindarra, amit mondott, mert tényleg kicsi esélyt látok arra, hogy hirtelen a semmiből eltalálna Ámor nyila. Ha még igazán barátokat se tudok szerezni, akkor eléggé hangyányi esély van arra, hogy egy fiú figyelmét felkelteném olyan téren. Azért még kicsit el is nevetem magam, amikor a seggfejek és az elijesztés kerül szóba. Legyen úgy.
Nem kerüli el a figyelmemet, hogy miként is akasztja meg őt a kibukott szavak, ami miatt ismét könnyedén szégyellem el magam és már jön is a szabadkozás. Szavai kedvesen és megértően csendülnek, de én továbbra is kicsit cuki kiskutya tekintettel fürkészem Dahliat. Aprót bólintok. – Rendben, de attól még nem akarok semennyire se fájdalmat okozni neked. – vallom be a nyilvánvalót, hiszen tényleg nagyon fontos számomra és érthető, hogy azt szeretném, ha inkább boldog lenne, mintsem szomorú. Elmosolyodom, miközben hallgatom őt, mert ezt tényleg el tudom képzelni a bácsikámról, meg szinte magam előtt látom, hogy milyen kitartóan taníthatta őt Dahlia. Biztosan sokat nevethettek közben.  – Szuper! Már alig várom, majd akkor egyeztethetjük a naptárunkat, hogy mikor is lenne jó néha beiktatni egy-egy tanórát. – hangom lelkesen csendül annak ellenére is, hogy már előre tudom, hogy nem lesz könnyű megfelelő időt találni rá, hiszen a tánc miatt nem tudnék lemondani még a gördeszkázásról se, nemhogy a zongorázásról. Mostanában pedig ez a kettő teszi ki főként a délutánjaimat, de talán majd este is átugorhatok. Nem hiszem, hogy a szüleimet különösebben érdekelné, amíg nem mutatok romlást a plusz tanulnivalókkal kapcsolatban.
Habozok. Megingatom a fejemet, mint aki inkább elengedné a témát.
- Csak félek a sikertől, hogy mi lesz akkor, ha összejön és az álmomat fogom követni. Túl sok rosszat hozhat magával és talán nem kellene letérnem az elvárt útról. – hangom kicsit megremeg, majd újra lesütöm a pillantásomat, mert tényleg így érzek, ezt gondolom. Vajon megéri akkor is követni az álmunkat, ha az ember tudja azt, hogy sok minden félremehet miatta? Nem tudom. Tanácstalan vagyok. Fura belegondolni abba, ha botrány lesz belőle, kiakadás, akkor is hosszú idő óta először tapasztalnék valódi érzelmet a szüleimtől, még ha nem is éppen a kellemesebb fajtából, de legalább kicsit úgy érezném, hogy tudják létezem.
„Ők szerinted szeretnek?” – ott van a nyelvem végén a kérdés a válaszát hallva, de inkább csöndes maradok, mert tényleg szerencsés vagyok azért, hogy ő legalább itt van nekem és mellette mindig önmagam lehetek. Vele meg tudom beszélni azt is, amit a szüleimmel nem. Miközben a tincseimen simít végig elmosolyodom, mintha tényleg minden rendben lenne, pedig mélyen legbelül ott van a megannyi kétely, gondolat, ami időről időre kicsit megtépáz. Pedig tényleg szeretnék magabiztosabb lenni, de nehéz annak lenni, ha éppen pont azok fosztottak meg ettől, akiktől leginkább szeretetet és magabiztosságot kellett volna kapnom.
Kicsit kétkedve felvonom a szemöldökömet és úgy fürkészem őt, mint aki nem biztos abban, hogy biztosan jól hallotta azt, amit a másik mondott. – Köszönöm, de megvan a saját kis életetek. Nem hiszem, hogy én hiányoznék belőle, mármint ha folyamatosan a nyakatokon maradnék. – megrántom kicsit a vállamat és óvatosan csendül a hangom. Ez nem sajnáltatás, tudhatja ő is, hogy nem erre játszom. Egyszerűem csak nem akarok teherré válni. Így is nagyon hálás vagyok mindazért,  amit eddig értem tettek. Nem akarom kihasználni a szeretetüket se. Hatalmasat sóhajtok és megingatom a fejemet. –  Mindegy is. Felesleges ezen rágódni, hiszen ki tudja mit is hoz még a jövő. – a hangom kicsit határozottabban csendül, amiért hálás vagyok, mert valójában nem teljesen értek egyet azzal, amit mondok. Mármint az aggódás és én szinte elválaszthatatlanná váltunk az évek alatt, így ennyire könnyedén nem fogom tudni magam mögött hagyni azt, de talán kivételesen Dahliat képes lehetek megtéveszteni. Nem akarom azt se, hogy folyamatosan miattam aggódjon.
Sietve pillantok Hópihére, amikor készülődés közben ráterelődik a beszélgetés és elmosolyodok. – Igen, úgy tűnik. – boldogságtól sugárzó arccal nézek a nagynénimre, mintha nem is pár perccel korábban pityeredtem volna el, vagy éppen nem azt érezném, hogy a jövő túlzottan bizonytalan, félelemmel és aggódással teli. Nem, nem hagyom, hogy elrontsa a kedvemet mindez. Most nem! – A-a. – nemlegesen megingatom a fejemet. – Előbb könyvesbolt, aztán pedig jöhet a másik kettő olyan sorrendben, mint mondtad. – javítom ki ártatlan pillantással, mert egyértelmű, hogy nem csak cicás szakkönyvek miatt akarok beugrani még oda is. Kell valami új könyv, meg lassan egy új polc is. Még talán egy beférne a mini könyvtárszobámba.  
Hamarosan pedig magunk mögött is hagyjuk a házat, miközben a táskámat a vállamra kanyarítom és a telefonomat előhalászom a zsebemből, hogy megnézzem merre is kell mennünk. Könnyedén navigálom el magunkat a megfelelő üzlethez. Az üzletbe belépve lassan haladok a sorok között, miközben a megfelelő szakkönyvet keresem a nagynénim számára.
- Melyik az a hely, ahova mindenképpen elszeretnél még jutni életed során? Érdekel kitalált és létező hely is. – a kitalált alatt értelemszerűen valami könyvesvilágra gondolok. Közben meg is lelem azt a könyvet, ami hajdanán nekem sokat segített, amikor megkaptam Kerberoszt. Sietve nyomom a kezébe. – Ebben minden hasznos információt megtalálsz, de ha valami kérdésed még lenne, akkor éjjel-nappal hívható a számom, vagyis a tudakozó. – bolondozva csendül a hangom, miközben elindulok a fantasy könyvek felé, hogy rátaláljak a legújabb áldozatomra, ami haza fog ma még jönni velem.


outfit

you are my safe place

I hope you know, I love you so much

- Tökéletes lesz és köszönöm előre is. – sietve felelek, hiszen meg se fordul a fejemben, hogy esetleg bármiféle változást hozhatnak a következő hónapok az életembe. Sőt, szinte már magam előtt látom az unalmas és egyhangú nyarat, ami általában jellemezte eddigi életemet is. Tudom, hogy talán nekem is jobban kellene nyitnom mások felé, de nehéz, ha olykor azt érzem, hogy pont azoktól lennék legtávolabb, akik körbevesznek. Természetesen ez annak is köszönhető, ahogy viselkednek velem. Akad egy-két barátom, de ők nem olyanok, mint a filmekben, ahol általában az szokott lenni, hogy bármi is történik, akkor is kitartanak egymás mellett. Néha találkozunk, de ennyi és esélyesen a nyár beálltával el is fogunk sodródni egymástól annak köszönhetően, hogy teljesen másabb egyetemre fogunk járni. Emiatt talán szomorúnak kellene lennem, de valahogy még se vagyok az, mert a felszín alatt érzem azt, hogy ez nem igazi barátság, nem az a meghitt és mindenbe beavatós fajta. Esetleg az egyetemnek köszönhetően ez is változni fog, talán majd ott találok olyanokat, akik képesek lesznek elviselni minden szeszélyemmel együtt, akik mellett anélkül fog kibontakozni az igazi énem, hogy igazán tudatában lennék annak, hogy át is jutottak a falaimon. Néha vannak csodák, legalábbis szeretnék ebben hinni, hogy ilyen téren nekem is egyszer szerencsém lesz és lesz olyan, aki mellett otthonosan fogom érezni magam, aki mellett igazán önmagam merek majd lenni.
Kíváncsian hallgatom a nagynénémet, aki szavaival könnyedén ránt vissza a beszélgetésbe, miután kicsit elmerengtem. Nem vágok a szavába, helyette inkább néha csak bólintok, mert tény, hogy nem gondoltam mindenre, amit most felsorol, de azért egy-két dolog az elhangzottakból megfordult az én fejemben is. – Tudom. – először csak óvatosan ennyit mondok. – Mindenképpen utána akartam járni mind a két helynek, hogy mit érdemes tudni, meg megosztani veled is, hogy melyik jöhet szóba a gyűjtött információk alapján, de… - hirtelen elhallgatok és habozok. Egyértelműen kiül az arcomra, hogy kicsit őrlődők azzal kapcsolatban amit még mondani szeretnék. Ritka az olyan pillanat, amikor Dahlia mellett óvatossá válok, de most még is eljön ez is. – Én csak nem tudtam, hogy lesz-e kedved hozzá vagy időd rá, addig pedig nem akartam feleslegesen kutakodni, mert utána csak rosszabb lett volna, ha nem sikerül megvalósítani. – érezhetően óvatosan ejtem ki a szavakat és még a pillantásomat is lesütöm, mert eléggé tágfogalom az, hogy lesz-e hozzá kedve, mert nem csak erről van szó, hanem arról is, hogy nem igazán értettem, hogy Dahlia mit is keres ebben a lakásban Wade bácsi nélkül. Valójában eleinte mind a kettőjüket el akartam rángatni erre a kirándulásra, hiszen biztosan jómóka lett volna, kicsit talán olyan lett volna, mintha a szüleimmel nyaraltam volna, miközben megünnepeljük, hogy végre egyetemre megyek, de ez valahogy jelenleg helytelennek tűnik a kialakult helyzet miatt, még ha okát nem is értem. Arról nem is beszélve, hogy tudtam jól, hogy ők ketten nem a szüleim, de valahogy az elmúlt évek alatt még is olyanná váltak, hiszen rájuk mindig számíthattam. Ők ott voltak mellettem akkor is, amikor senki más se és a titkaimat is rájuk bízhattam, mert tudtam náluk biztonságban lesznek és ők nem fognak elítélni a hobbijaimért se, ahogy a családom tenné, így óhatatlanul is azt hiszem túlzottan kötődni kezdtem hozzájuk, ami talán jó, talán nem. Olykor magam sem tudtam igazán, csak azzal voltam tisztában, hogy nem akarom őket elveszíteni.
Szavaira elmosolyodom, mert megértem ezt is, olykor én is elhagyok egy-egy tányért a szobámban, ami később kerül a konyhába, mert éppen nincs kedvem kimászni a szobából. Bár ez inkább olyankor esik meg, ha hallom azt, hogy valaki járkál lent a földszinten, én pedig nem vágyom hűvös tekintetekre, vagy éppen semmitmondó jeges párbeszédekre, ami jellemezi a bátyáimat vagy a szüleimet. – Akkor lehet majd idő előtt meg fogsz ismerkedni eggyel és akkor hamarosan kiderül az is, hogy mi is a helyzet. – pimasz mosolyt villantok rá, majd ártatlanul kicsit megrebegtetem a pilláimat is, nem mintha más mellett akarnám látni őt, de attól még most jól esik kicsit bolondozni és nem hagyni azt, hogy a kialakult változás miatt túlzottan életre kelljen bennem a félelem. Főleg, hogy olykor szeretem abba a hitbe rángatni magam, hogy ez csak átmeneti állapot és hamarosan Wade bácsi is ide fog költözni, vagy esetleg kiderül erről a helyről, hogy kísértetjárta és inkább Dahlia rohan vissza a korábbi lakásukba. Jó tudom, utóbbi elég nagy hülyeség, de attól még a remény olykor tud bolondos elképzeléseket szőni.
- Ugyan, szerintem te hamarabb vennéd észre rajtam azt, hogy valami megváltozott, mintsem én rá jönnék  arra, hogy fülig belezúgtam valakibe… – még legyintek is egyet a szavaim mellé, mert az tény, hogy ő nagyon is jól megfigyelő másrészt meg talán kicsit komolytalannak szánom is ezt az egészet, mert nem tartok attól, hogy hamarosan bekopogna a szerelem az ajtómon. Hamarabb hinném még azt is, hogy egy elkaszált sorozat még is folytatást kap, mintsem bármi ilyennek az előszele esetleg már itt ólálkodná a közelemben. – Ahh, a francba. Pedig azt hittem már, hogy te vagy a világ legszuperebb nagynénije, de tévedtem. – játékosan még az ajkaimat is lebiggyesztem, amikor meghallom a válaszát, hogy fizetni is kell. Tudom, hogy viccel, ahogyan én is. Végül inkább megrántom a vállaimat, mert felesleges is több szót arra pazarolni, aminek a veszélye nagyon nem áll fent.
Nagypapával kapcsolatos megjegyzésére, csak egyetértően bólintok és el is engedem a témát, viszont amikor Dahl álmai kerülnek szóba, akkor olyanná válok, mintha csak egy felhúzós játékbaba lennék, akit éppen felhúztak. Egyszerűen felvillanyoz, hogy még ennyi év után is képes önmagával kapcsolatban újdonságot mondani és ennek köszönhetően talán túlzottan is lelkessé, illetve érdeklődővé válok. Mosollyal az arcomon hallgatom őt és mielőtt a nyelvemre harapnék, azelőtt a szavak egyszerűen csak önálló életre kelnek. -  Wade bácsit is részben azzal nyerted meg? – sietve harapok az ajkamba miután rájövök, hogy mit is kérdeztem. – Sajnálom, én nem… - igazából magam sem tudom, hogy miért is jövök ennyire zavarba, talán amiatt, mert újra kicsit azt érzem, amit sok évvel ezelőtt, amikor a nővérem egyszerűen eltűnt az életünkből. Nem értettem akkor se, hogy mi történik, ahogy most se, hiszen az elmúlt évek alatt már megszoktam, hogy őket együtt látom, hogy egy helyen találom és náluk mindig menedékre lelek, de most? Most igazából nem tudtam, hogy mi is lesz és hiába próbáltam általában a félelmeimnek gátat szabni, időről időre kiszabadultak a káoszos gondolatok a palackjukból és újra megkavartak mindent. – Egyszer majd mutathatnál nekem is pár mozdulatot.  Talán még hasznát vehetném. – terelem inkább másfelé a beszélgetést, miközben zavaromban hosszú vöröslő tincseimbe túrok és egyik oldalt a fülem mögé is simítom a hajamat. Haloványan elmosolyodom és reménykedek abban, hogy nem kérdeztem olyat pár pillanattal korábban, ami esetleg fájó lehet számára, mert soha nem akarnám bántani őt, vagy éppen fájdalmat okozni neki.
- Igen, csak… - hatalmasat sóhajtok, mert igaza van, de attól még ott lebeg a fejem fölött a következmények árnya is. Talán nem is attól félek, hogy kiderülhet az, hogy még sincs tehetségem, hanem inkább attól, hogy lehetőséget kapok a bizonyításra. Talán a siker jelenleg ijesztőbbnek tűnik, mint egy esetleges elutasítás, még ha olykor ezt nem is akarom elfogadni, de azt hiszem így van. A sikernek megannyi következménye lehet és most inkább a magánéletemre értem, a családomra és úgy mindenre, ami eddig körbevett, mintsem a zenével kapcsolatos ábrándjaimra.
Bármennyire is nem vicces a téma, valahogy mégis eléri a szavaival azt, hogy elnevessem magam. – Ha tényleg megteszed, akkor azt látni szeretném. – nem mintha arra vágynék, hogy tényleg tarkón csapkodja a bátyámat, de azért vicces lenne látni, ahogy Alex menekül, vagy próbálja megvédeni magát Dahliaval szemben. Sajnos, olykor annak, hogy vizuális típus vagyok vannak hátrányai is, mert túlzottan is magam előtt látom a jelenetet, még ha nem is gondolta komolyan, viszont legalább képes voltam kicsit még eme borongós hangvétel közepette is megmosolyogtatni vele.
Idővel a kanapén ücsörögve hozzábújok, mintha ismét csak egy kisgyerek lennék. Hagyom, hogy az ölelése, a gyengéd érintése kicsit megnyugtasson és a lelkemben, illetve elmémben kavargó káoszt kicsit elcsendesítse. – Köszönöm, de tényleg köszönök mindent amit értem tettél és hogy melletted mindig önmagam lehetek. – meghatódva csendül a hangom, sőt, kicsit szipogva is, mert túlzottan elérzékenyülök. Tudom, hogy szerencsés vagyok, amiért ő ennyire törődik velem, hogy ő gondoskodott akkor is rólam, amikor más nem tette. Talán soha nem fogom tudni viszonozni mindazt, amit értem tett vagy éppen soha nem fogom tudni igazán kifejezni azt, hogy mennyire is hálás vagyok mindenért, de tényleg nagyon szeretem őt.
Aztán jön a kisebb sokk, mert én túlzottan is komolyan veszem mindazt, amit mond. Mély levegőt veszek, miközben ő a keze közé zárja az enyémet. Egyértelmű a félelem és az elveszettség, ami a szememben megbújik, vagy éppen arcomra kiül. Nagyot nyelek, ismét mély levegőt veszek és lassan kifújom, hogy próbáljam lenyugtatni magamat. – Rendben. – kicsit elveszetten csendül még a hangom, de bólintok is egyet, mintha csak neki akarnám megerősíteni azt, hogy most már felfogtam ez csak egy rossz vicc volt. Valójában pedig csak magamban akarom még inkább tudatosítani. – És mi van akkor, ha úgy fogok járni, mint a nővérem, ha kiderül az igazság? Tényleg megéri kockára tenni mindent az álmainkért? – tisztában vagyok vele, hogy tiltott téma a nővérem a családunkban és mindenki úgy tesz, mintha sose létezett volna, pedig csak  6-8 év telhetett el azóta az eset óta. Magam sem tudom pontosan, mert még kicsi voltam és ahogy akkoriban, úgy most se igazán értem, hogy mi is történt és miért tűnt el az életünkből. – Azt hiszem igen. Ha te is ott vagy, akkor talán bátrabb leszek. – nagyot nyelek, mert valahogy szembe kerülni a szüleimmel túlzottan is ijesztőnek hat. Végül sietve törlöm le a könnyeimet, majd szorosan átölelem a nagynénimet, mígnem végül puszit nyomok az arcára. – Köszönöm. – sok mindenre értem ezt és remélem, hogy ezt ő is tudja, mert ha fel kellene sorolnom mindent, akkor esélyesen napestig itt ülnénk. Sietve állok fel, megigazítom a ruhámat, bár ez inkább pótcselekvés, hogy kicsit megnyugtassam az idegeimet, majd igyekszem egy meggyőző mosolyt varázsolni az arcomra.
- Talán lassan indulnunk kéne, mert túl sok boltot kell ma még megjárnunk és ott van még a főzés is. – már utóbbit le se lehet mondani, főleg, hogy nekem kell majd elkészíteni az ételt. Amennyire eleinte ódzkodtam az egésztől, most azt hiszem pontosan annyira várom már, ami esélyesen annak is köszönhető, hogy talán az kicsit el fogja terelni a gondolataimat is.


outfit

you are my safe place

I hope you know, I love you so much

Nem igazán akarok most a tanulással foglalkozni, vagy azzal, amit az orvosléttel kapcsolatban mond. Nem akarok arra gondolni, hogy egyszer majd én is megtudom milyen is helytállni abban a szakmában, mert valójában azt remélem, hogy sose fogom. Szerencsére a beszélgetés hamar más felé terelődik. Jóízűen elnevetem magam, amikor azzal jön, hogy még felette laknak és nem örülne annak, ha a szomszéd a plafonon át beköszönne. Kicsit még legyintek is, hogy ugyan, azért ekkorát nem lódítottam. Ezért is szeretem Dahliat annyira, mert vele valahogy mindig garantált a jókedv, mindig megért, érdekli az, hogy mi is van velem és vele lehet bolondozni. Plusz nem elhanyagolható az a tény se, hogy hiába felnőtt és megvan a maga élete, akkor is mindig tud időt szakítani rám. Néha eljátszottam gondolatban azon, hogy vajon mennyire lenne másabb a kapcsolatunk, ha időközben született volna saját gyereke. Vajon akkor is jutott volna még számomra is hely az életében? S míg mindig is reméltem azt, hogy azért ugyanúgy fontos maradtam volna és jutott volna az idejéből rám is, még ha érthető okokból kevesebb, akkor is néha átfutott az a gondolat az agyamon, hogy talán ugyanúgy elfelejtődtem volna, mint ahogy a szüleim elfeledkeznek rólam. Legalábbis én ezt érezem, hogy ők elfelejtik azt, hogy létezem és szükségem lenne rájuk. Viszont ahogy mindig, úgy most is sietve hessegetem el ezt a gondolatot, főleg, mivel mindennek ellenére is mindig reméltem, hogy Dahl álma egyszer teljesülni fog, mert csodálatos anya lenne és igazi kis mázlista lenne az a gyerkőc.
Csak egy bólintással felelek arra, hogy részemről rendben van, ha ma hanyagoljuk az eltévedést, hiszen megannyi teendők van még.
Óvatosan fürkészem, amikor meghallom az első reakcióját és félszegen bólintok, hogy valóban, azok nem itt vannak a közelben.– Rendben, ha gondolod, írd meg, hogy mely napok lehetnek jók és akkor majd úgy nézelődőm szállás után is, meg hogy mit írnak neten mire kell ügyelni akkor. – lelkesen csendül a hangom, még ha egy kis óvatosság továbbra is megbújik benne, mint aki nem biztos abban, hogy tényleg jó úti célt dobott be az ötletládába. – Kettőnk közül te vagy az elfoglaltabb, így inkább az a kérdés, hogy neked mikor lehet jó. – rám általában nyáron is a tanulás várt. Tavaly akartam már kicsit dolgozni is, de a szüleim nem engedték, mert szerintünk most nincs ilyenre időm. Pedig jó kis tapasztalatszerzés lett volna, meg végre lett volna zsebpénzem és nem az, amit a szüleim a szeretetük helyet adtak, mármint a bankkártyára gondolok. – Hmm, nem is tudom. Biztosan jó kis kaland lehet autóval megtenni az utat és esetleg útközben megszállni valahol. Viszont ha repülővel megyünk, akkor több idő jutna felfedezni valamelyiket. Neked mihez lenne kedved? – kíváncsian pillantok rá, mert tényleg érdekel, hogy neki melyik is lenne szimpatikusabb. Mind a kettőnek van előnye és hátránya is. – Én inkább a kempingre szavaznék. Távol mindentől, kicsit elveszni a természetben. Már hiányzik. – hiszen ez a város maga a betondzsungel, hiába akad azért nagyobb parkja is, de akkor is. Szeretek az erdőben bóklászni, kempingezni.
- Rendben, majd néha rám törheted az ajtót. Megadom az engedélyt. – kicsit ugratom, de közben hálásmosollyal az arcomon pillantok rá, mert örülök annak, hogy nem fogja hagyni azt, hogy elkallódjak. Általában úgy éreztem, hogy ő az én őrangyalom és amíg ő a közelemben van, addig nagybaj sose érhet. Szavaira elhúzom a számat és szomorúan sóhajtok egy igenlő bólintás kíséretében. – Mondanám, hogy egy szavam nem lehet és időm sincs unatkozni, de valójában a legtöbb különóra és feladat maga a dögunalom. – csalódott sóhajjal is megerősítem ezt, mert tényleg egyre inkább untam és utáltam ezt a sok plusz dolgot, amire a szüleim szerint szükségem van. Aha, csak engem elfelejtettek megkérdezni arról, hogy valóban szükségem van-e rá, vagy inkább teljesen másabb irányba akarom kormányozni az életem hajóját. Totál kicseszész az élet és esélyesen már csak pár hét vagy hónap, aztán tuti léket fogok kapni, hogy valahol elsüllyedjek… aztán meg ki tudja, hogy mi is lesz.
- Hmm, akkor lehet, ideje lenne házvezetőnőt felfogadnod, ha csak nem akarsz megismerkedni idő előtt az állatorvossal, vagy netalán helyes a doki? – eleinte komolyan csendül a hangom, mert nem gondolom azt, hogy ez annyira rossz dolog lenne. Mármint ezzel is valakinek lenne egy biztos munkája és az jó dolog, nem? Plusz én nagyon is jó viszonyt ápoltam Luciaval és sokszor úgy éreztem, mintha ő igazából egy távoli rokon lenne, mintsem dolgozni jönne hozzánk, hiszen jókat beszélgetünk és volt olyan, amikor be is segítettem neki, nem mintha szüksége lett volna rá, csak szimplán segíteni akartam és valamivel lefoglalni magam.  A végére viszont elmosolyodtam és érezhető volt a hanglejtésből is, hogy csak húzom és játszadozom vele.
Megforgatom a szemem mosollyal az arcomon, amikor azzal jön, hogy ő fog nyerni. Mert lehet nem látok rá sok esélyt, hogy hirtelen ilyen téren változás állna be az életemben, de azért a szavainak köszönhetően kicsit remélem, ami talán butaság, de ez van.
Ártatlanul elmosolyodom egy hanyag vállrándítás keretében, hogy nah, csak nem véletlenül vagyok egy ügyvéd gyereke és talán ragadt rám is valami a sok könyvből. Mosolyogva figyelem az ő reakcióját, kicsit oldalra billentem a fejemet, miközben hallgatom és elgondolkodom a hallottakon. – Hmm, de nem azt szokták mondani, hogy a szerelem elveszi az ember eszét, vagy ez még sincs így? – honnan is kéne tudnom, hiszen sose voltam szerelmes. Végül inkább legyintek is, mint aki csak költői kérdésnek szánta az egészet, mert azért nagyon is jól eső ilyen téren a bizalma. – Rendben, akkor majd bejelentkezem, mintha csak egy szállodában szállnék meg. Remélem, itt a szöveges foglalás is érvényes. Esetleg előre kajarendelést is leadhatok?– utóbbival csak húzni akarom őt, mert sose tennék ilyet. Kicsit még kuncogok is, mint aki az egészet el akarná viccelni és részben így is van, hiszen tényleg nem látok sok esélyt arra, hogy bármi hasonló szóba jöhetne a közeljövőben, mert nem voltam az, aki után futnának a fiúk. S miért is pont mostanában állna be ilyen téren a változás? Szerintem nagyobb esély van meteorbecsapódásra is, mint arra, hogy valaki érdeklődésének én legyek a tárgya.
- Semmi gond, hamarosan itt lesz a jó idő, akkor amúgy is jobb oda menni, mert ki lehet ülni a kertbe. – boldog mosollyal az arcomon fürkészem őt, mert tényleg nem haragszom amiatt, hogy most nem jutott arra se idő. Érthető, hiszen költözött, meg ott a munkája. Nem ezen fog múlni az, hogy mennyire is szeretem.
- Ha úgy vesszük, én csak befogadom az árva könyveket, akik szerető otthonra várnak. – édesen megrebegtem még a pilláimat is, mintha bármi értelme is lenne annak, amit mondok, végül pedig újra nevetésben török ki.
Nagypapával kapcsolatos megjegyzése kicsit meglep, de eléri azt is, hogy rövid időre némaságba burkolóddzak és eltöprengjek ezen. Talán igaza van, mert általában ő az én társaságomat kereste. Sokat nevettünk, mintha csak velem könnyebben megtalálta volna a közöshangot, mint a fiával, vagy a lányával, de ez eddig úgy igazán fel se tűnt. Lopva pillantok Dahlia felé, mintha csak azt akarnám megfejteni, hogy őt ez zavarta-e valaha, vagy nem. - Lehet csak azért van így, mert mire én megérkeztem, addigra több ideje lett. – rántom meg a vállaimat, mert ki tudja. Mintha csak tényleg attól tartanék, hogy számára ez rosszul eshet, pedig semmi jelét se adta, de attól még egy aprócska aggódás felüti a fejét. Amit viszont ezek után mond, arra elkerekedik a szemem és nagyokat pislogok. – Tényleg? – döbbentem csendül a hangom, mert nem akarom elhinni, hogy ez tényleg igaz. – Milyen táncos szerettél volna lenni? Balerina vagy más? Tudsz mutatni pár lépést? – izgatottan csendül a hangom, arcomra kiül a lelkesedés és a kíváncsiság is, miközben reménykedem abban, hogy hamarosan mindent is meg tudok erről. Tényleg jó messzire sodródott az álmától, de ő legalább így is boldog… míg én talán soha nem leszek az, ha nem élhetem azt az életet, amiről már régebb óta álmodozom, csak eddig egyszerűen elnyomtam. Most viszont, hogy itt állok a jövőm kapujában egyre erősebb harc dúl bennem, hogy melyik ajtón is nyissak be. Ez a gondolat pedig elegendő ahhoz, hogy a korábbi jókedv elillanjon és szomorúság, félelem és reménytelenség vegye át a helyét. Utóbbit nagyon is erősen éreztem, mert úgy éreztem, hogy reménytelen a helyzet és ostobaság olyan álmot kergetni, amit soha nem fogok tudni valóra váltani.
Szép lassan beavatom a titkomba, miközben a megkönnyebbülés és a remény is messzire elkerül. Most hogy kimondtam, tényleg ostobaságnak tűnik az egész, hogy letérhetek a kijelölt és kitaposott ösvényről. Aztán ráébredek arra is, hogy önző vagyok, amiért ezt is a nyakába zúdítom. Eddig is annyi mindenben állt mellettem, annyiszor kisegített és én meg hogy hálálom meg? Úgy, hogy esélyesen megint zűrt hozok az életébe. Kicsit szipogva pillantok fel rá, miután kibukik a sajnálom szó ajkaim között. Pulcsim ujját továbbra is gyűrögetem, miközben őt figyelem, amikor pedig odalép és megölel, akkor sietve bújok hozzá, mintha csak menedékre lelnék az ölelésében és ott semmi baj nem érhetne, vagy legalábbis képes lenne megakadályozni azt, hogy darabokra hulljak. – Inkább ostoba. – szomorúan csak ennyit reflektálok, amikor ő azt mondja, hogy bátor tett volt. Az pedig, hogy én gondolom ezt, vagy inkább csak a családom hatása az, hogy ezt mondom… hirtelen magam sem tudom. – Miért vagy ebben biztos? Lehet nem is vagyok annyira tehetséges, hogy egyáltalán érdekeljem őket. – rántom meg a vállaimat, mert olykor tényleg akadnak kételyeim ilyen téren. Letörlöm a könnyeimet és szomorú kiskutya pillantással fürkészem.
Az érintése és a gyengédség, ami árad belőle jóleső, de most valahogy nem tudja olyan gyorsan elűzni a bennem lakozó káoszt és szomorúságot, mint máskor. Lassan lecsúszom a pultról, lerakom a sütit és hagyom, hogy a kanapéhoz vezessen. Odaérve lerúgom a cipőmet, majd felhúzom a lábamat és átölelem a karommal. –  Szeretnék elmenni, még ha félek is több okból. Bár, akkor már tényleg igaza lenne Alexnek és hálátlan kistaknyos lennék, aki nem tudja értékelni mindazt, amiben része lehet. – fejemet a térdemre hajtom, miközben motyogok az orrom alatt. Felemészt ez a kettőség, hogy nem akarok csalódás lenni, de ugyanakkor miért is kellene megfelelnem olyan embereknek, akik szinte soha se törődtek velem? Tényleg hálátlan gyerek vagyok, amiért másról álmodozom?
Kicsit oldalra billentem a fejemet és a nagynénimet fürkészem.
- Nagyon félek, hogy mi lesz, ha kiderül… - lopva pillantok rá, majd ha nincs akadálya, akkor mozdulok és az ölelésébe fúrom magam, mintha csak megint 5 éves lennék és átölelem őt. – Köszönöm és sajnálom, hogy megint csak bajt hozok a fejedre. Én nem akarom, hogy megint miattam veszekedj apával, hogy miattam legyetek rosszban… - újra kicsit szipogok, mert a könnyeim újra kicsit elerednek, de szorosan bújok továbbra is hozzá. – Nem tudom mit tegyek… - érezhető az elveszettség a hangomból, miközben suttogva szólalok meg. Aztán leesik, hogy mit is mondott, mire sietve ülök fel és riadtan pillantok rá. – Nem-nem!!! Nem tilthatnak el tőled!! Akkor majd megszököm!!! – hangom határozottan csendül, mert ilyet ne is mondjon. Azt nem fogom hagyni, akkor inkább tényleg megszököm. Szükségem van rá, nem veszíthetem el őt!


outfit

you are my safe place

I hope you know, I love you so much

- Tudod, hogy apa szeretné, ha azt választanám, de így talán máris csábítóbb, mint a jogipálya, amit anya akar. – játékosan csendül a hangom, de igazán egyik pálya se vonz. Régebben talán még megfordult a fejemben, hogy orvos leszek, de az is inkább Dahlia néni miatt és nem apa miatt. Fura, de ez az igazság. Viszont az elmúlt időben inkább a zenei pálya vonz. Még akkor is, ha olyan szegény leszek, mint a templom egere, mert nem sikerül befutnom zongoristaként. Ha nem megy, akkor még később is válthatok, nem? Még hogy a tinédzsernek lenni könnyű. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy az lenne, mert itt volt a továbbtanulással kapcsolatos dilemma, ami talán más családokban nem olyan nehézkes, mert meg tudja beszélni a gyerek a szülővel, de nálam ez nem volt igaz. Én készen kaptam, hogy miből választhatok, erre készítettek fel, meg az elmúlt kb. két évben az egyetemi életre a sok plusz tankönyvvel és tanulnivalóval, de azt senki se kérdezte meg, hogy tényleg ügyvéd vagy orvos akarok-e lenni vagy nem. Hiába éreztem mindig jól magam Dahlia mellett, hiába tűnt minden annyira könnyűnek és egyszerűnek mellette, de még is voltak olyan dolgok, amikről még neki is nehezen tudtam beszélni. Nagyon szeretem és roppant hálás vagyok mindazért, amit tesz értem, hogy rábízhatom a titkaimat és meghallgat, kihúz a csávából is, de attól még néha úgy éreztem, hogy apa és közte miattam van surlódás, ez pedig néha nehezebbé tette azt, hogy minden titkomba beavassam. Én nem akartam neki rosszat, én azt szerettem volna, ha ő boldog és minden rendben van vele. Ha szomorúnak láttam, akkor legszívesebben addig öleltem volna, amíg újra boldog nem lesz, vagy legalább a szomorúság el nem illan, még ha ez képtelenség is volt. Nélküle valószínűleg már teljesen elvesztem volna. Ő tényleg olyan volt számomra, mint egy menedékház, bármennyire is furán hangzik.
- Tapasztalatom szerint orvosoknak se sokkal könnyebb, ott is annyi mindent meg kell tanulni és jegyezni, én nem is tudom miként csináljátok. – mert lehet könnyedén ment a tanulás, néha már túlzottan is, de attól még olykor nem csak unalmasnak, de még annyira egyszerűnek se találtam a plusz feladatokat, tudnivalókat, amiket a szüleimtől kaptam. De az tény volt, hogy a jog roppant unalmas és száraz volt, legalábbis nekem. Néha úgy kellett emlékeztetni magam, hogy tovább olvassam és ne fejeljem le unalmamban az asztalomat.  – Én? Ugyan, hiszen ismersz, olyan vagyok, mint a ma született bárány. – elkuncogom magam és még ártatlanul megrebegtettem a pilláimat is, miközben a mosolyom ismét a fülemig ér. Néha tényleg játékosan hízelegtem neki, ha valamit nagyon akartam, de most tényleg őszintén gondoltam azt, amit mondtam.
- Rendben, akkor legalább nem fogunk elkeveredni. – nem mintha nem szeretnék elveszni a városban, néha már megesett, hogy rossz felé kanyarodtunk, de ennek köszönhetően bukkantunk rá hajdanán a kedvenc cukrászdánkra is, ami egy egészen eldugott kis környéken volt, vagy éppen egy vintage boltra, ahol néha nagyon is jó ruhákat vagy tárgyakat lehet kifogni, ha másra nem, csak azért, hogy jót szórakozzon az ember a rögtönzött divatbemutatón.
- Hmm, esetleg a Yellowstone Nemzeti Park vagy Grand Canyon. – óvatosan csendül a hangom, majd sietve teszem hozzá. – Tudom, mind a kettő nagyon messze van, de talán repülővel nem lenne annyira vészes, de persze mehetünk közelebbi helyre is. – nekem ez a kettő volt a lista élén és örültem volna annak, ha ezeket együtt pipáljuk ki, de persze megértettem azt is, ha ő nem szeretne ennyire messzire menni vagy veszélyes helyre menni, hiszen mind a kettőnek a szépsége mellett azért megvolt a maga veszélye is. Amikor Wade bácsit említi, akkor elnevetem magam és megingatom a fejemet, s egy pillanatra el is felejtem azt, hogy ők most nincsenek annyira jóban, hiszen olyan könnyedén viccelődik Lia néni is, hogy fel se merül benne, hogy a felszín alatt netalán szomorú. – Is-is. Hiányzik a kirándulás, de tartok attól, hogy majd engem is elnyel az egyetemi mókuskerék és nem fog arra időm jutni, amit szeretek csinálni vagy azokra, akik fontosak nekem. – hallani ilyenről és az a csellista is megmondta, hogy nagyon sokat és keményen kell dolgozni a kiszemelt egyetemen. Nem hiszem, hogy ilyenről füllentett volna, de az is igaz, hogy senki se egyforma és míg valakinek valami nehéz, addig az a másiknak meg lehet könnyű.
- De ha nem hagysz elől semmit se, akkor nem fog semmi rosszat se megenni. – hívom fel erre is a figyelmét, de amúgy én se voltam rendmániás. Néha nálam is el tudott uralkodni a káosz, mint ahogy a legtöbb átlagembernél. Mosolyogva figyelem miként fürkészi a cicát és annyira örülök, hogy már most úgy néz ki, hogy kötődni kezdett hozzá. – Héé, semmi se szenny. Az olvasásban az jó, hogy mindenki megtalálhatja azt, amire éppen áhítozik a lelke.  – korholom meg kicsit talán túlkomolyan is, de aztán megjelenik a huncutmosolyom, hogy tudja csak szórakozom vele. Viszont tényleg soha nem értettem azt, hogy miért feszülnek egymásnak a könyvmolyok. Annyira elkeserítő, mert az olvasásnak örömet kell okoznia és ennyi. Ha valaki ezt romantikus könyvekben találja meg, akkor ott, ha más a krimikben, akkor pedig olvasson azt, de ezért miért kell egymás torkának esni?! Nem értem.
Örülök, hogy nem faggat tovább a szüleimről, mert nem igazán tudnék mit mesélni, meg pont neki kéne bemutatnom azt, hogy miként is él a Wright család azon ága? Nem hiszem, mert részben általam már jól ismeri, másrészt az ő testvéréről van szó és amúgy is egész jól belelát az életünkbe. A szomorúságot sietve zárom vissza a ládájába, mert nem akarom, hogy a nagynénimmel eltöltött időt bármi is elrontsa. Azt nem hagyom.  
A jókedv szép lassan visszakúszik a beszélgetésben, miközben eleinte a cica a téma és az, hogy végül marad Hópihe. Remélhetőleg tényleg fog hallgatni rá, de nekem úgy tűnt, hogy kezdte már megszokni ezt a nevet.
Kétkedve vonom fel a szemöldökömet és nemlegesen meg is ingatom a fejemet.
- Mondanám, hogy elhiszem, de neked nem szeretek hazudni. – nincs mit szépíteni, de tényleg ezt gondolom, viszont azért mélyen legbelül reménykedek, hogy nem csak vigasztalásból mondja mindazt, amit mondott és tényleg egyszer úgy lesz, hogy még én is számíthatok majd főnyereménynek hála a külsőm miatt, meg az eszem miatt is. – Majd eldől, aztán meglátjuk, hogy kinek is lett igaza. – hanyagul megrántom a vállaimat, mert most nem akarok ezen rágódni. Úgyis minden zene és mű arról szó, hogy a szerelem akkor jön, amikor nem keresed, vagy nem várod. Én igazán egyiket se teszem, még ha olykor kicsit gondolatban eljátszom, hogy jó lenne, de ez van. – Aha, szóval azzal nem lenne bajod, ha előre bejelentem, de tudom, hogy úgyse tudsz itthon lenni, mert dolgozol. – úgy csapok le a szavaira, mint valami sas a prédájára és olyan ártatlanul mosolyodom el, amit még talán az angyalok is megirigyelnének, de hát ő mondta. Én csak megtaláltam a kiskaput. Az a legviccesebb az egészben, hogy úgy beszélgettünk erről, mintha fennállna ennek a veszélye, pedig baromira nincs így, de hát ő mondta, hogy majd lesz esélyem, akkor meg nem jobb előre kipuhatolni a dolgokat?!
- Talán, egyszer, ha úgy jön ki a lépés, de csak talán. – nyomom meg az utolsó szót, hiszen ismer, hogy míg bizonyos téren eléggé bátor és talpraesett tudok lenni, addig az élet bizonyos területein inkább hasonlítok egy riadt őzikére, mintsem egy ragadozó rókára. Azt viszont nem is sejtettem, hogy pár nap múlva úgy hozza az élet, hogy tényleg lesz lehetőségem rákérdezni, még ha nem is én mentem oda hozzá, de a bátorságomat részben eme beszélgetésnek köszönhetem majd. Olykor tényleg annyira kiszámíthatatlan az élet, hogy csak na.
- El is felejtettem mondani, hogy üdvözölnek és már hiányoltak. – teszem hozzá sietve, miközben a süteményt esszük, mert lehet nem minden héten jártunk oda, de azért havi egyszer, de inkább kétszer tuti beugrottunk a cukrászdába, hogy kicsit hódoljunk az édesség iránti rajongásunknak, így egészen jóban lettünk azzal a családdal, akik vezetik a helyet. – Bölcs meglátás, de hamarabb hittem volna, hogy a könyveket mondod, mint ezt. – két falat között nem csak megszólalok, de még egy aprót kuncogok is. Hiszen egy könyv nem könyv, aztán meg csak azt látja az ember, hogy csak úgy véletlen a polcokról beugráltak a könyvek a kosaramba.
- Tényleg? – meglepetten pillantok rá, mert azt hittem, hogy nagypapa mindig is ennyire kedves volt és szerethető fazon. Könnyedén kiül az arcomra, hogy most meglepett, de attól még kíváncsian hallgatom azt, amit mesél. Miközben őt hallgatom újra arcát fürkészem. A süteményt lerakom a pultra az ölemből, ha akad még hely neki, ha nem, akkor továbbra is az ölemben hagyom. – Ezt nem is tudtam, de akkor ezek szerint te nem bántad meg. Ha te választhattál volna, akkor mi lett volna belőled? – kicsit oldalra billentem a fejem, miközben kíváncsiság csendül ki a hangomból. – De az jó, ha végül nem bántad meg és megszeretted. – én viszont félek attól, hogy ennyire sose fogom megszeretni, de ezt egyelőre nem mondom ki hangosan. Végül egy aprót bólintok, majd kisebb habozást követően szólalok csak meg. – Igen, arra. – mert tényleg arra gondoltam, hogy mit is kellene választanom a jövőmre nézve. Nemlegesen megingatom a fejemet, miközben ajkamat összepréselem, mintha csak vissza akarnám tartani azt, hogy hangosan is kimondjam. Nem akarok az lenni, aki csalódást okoz mindenkinek, aki nem képes beállni a sorba, de valahogy úgy érzem, hogy végre szeretném a saját utamat járni, megtalálni azokat a dolgokat, amik igazán boldoggá tesznek, mint a gördeszkázás is.  Azt is azért csináltam, mert nekem okozott örömet, nem kellett benne senkinek se megfelelnem, csak magamnak és ez mámorító érzés.  Idegesen babrálni kezdem a pulcsim ujját, de nem nézek rá. – Jelentkeztem a Juilliardra is. – szakad ki belőlem úgy, mintha a világ legnagyobb titkát mondanám el, ami akár katasztrófához is vezethet. Talán ez enyhe túlzás, de még is valahogy úgy érzem, ha ez kiderül, akkor túlzottan fel fogja kavarni az állóvizet. Miért pont most kell a saját utamat keresni?! Miért nem tudtam megmaradni olyannak, amilyennek akarnak, hiszen 17 évig egész jól követtem a felállított szabályokat, de most egyre inkább kezdett valami megváltozni. – Egy vagy két héten belül kaphatok levelet is, hogy behívnak-e meghallgatásra. Elszúrtam, igaz? Hülyeség erről ábrándozni, hogy zongorázhatok, mert nekem is orvosnak vagy ügyvédnek kell lennem… - szomorúan csendül a hangom és sietve törlöm le azt az egy-két könnycseppet, ami megjelenik a szemem sarkában. Nem akartam elszúrni a beszélgetést, de szükségem volt egy felnőttre. Egy olyanra, aki ismert és meg is értett, aki azt tudja mondani, hogy hülyeséget csinálok, netalán megráz és akkor lehet visszatérek a megfelelő ösvényre. Talán ez lenne a legjobb, még ha titkon arra vágytam, hogy inkább mellém fog állni és azt mondja, hogy igen is van esélyem arra, hogy sikerülni fog és nem rossz dolog, hogy követem a szívemet, a saját utamat keresem. – Sajnálom. – teszem még hozzá szomorúan, s ha eddig nem érte el, hogy ránézzek, vagy nem vont az ölelésébe, akkor még csak most pillantottam rá egészen elveszetten.
Basszus, megint mibe kevertem Dahliat?!  


outfit

you are my safe place

I hope you know, I love you so much

Könnyedén mentem bele én is a játékba, kinyújtottam rá a nyelvemet és elnevettem magam, miközben boldogságtól sugárzott az arcom. A közelében mindig könnyedén jött a jókedv és a bolondozás is, mintha a világ csupa móka és kacagással lenne tele, pedig nem így van, de attól még valahogy úgy éreztem, hogy a közelében lenni olyan, mint kikötni a boldogság szigeténél.
- Esetleg akad közöttük cuki rezidens is? – ártatlanul pillantottam rá, miközben próbáltam elrejteni a mosolyomat, de aztán csak megjelent egy pimasz mosoly és kuncogásomat se tudtam tovább visszatartani. Csak játszadoztam, egyáltalán nem gondoltam komolyan. Felvontam kicsit a szemöldökömet arra, amit mondott és kicsit elhúztam a számat. – Ezt majd észben tartom és remélhetőleg a gyomrom se felejti el, amikor ki akar majd taccsolni a hangoknak köszönhetően. – lehet ez orvosoknak jobban megy, de ha valaki a közelemben hányt, akkor egyszerűen én is hányingert kaptam. Mindamellett egyelőre nem nagyon fenyegetett az a veszély se, hogy alkohol miatt kerülnék hasonló szituációba. Tudom, hogy a korombéliek úgy öntik magukba a szeszt, mintha vizet innának, de engem valahogy ez soha nem vonzott. Lemondóan sóhajtok, mert néha nagyon vágytam arra, hogy bárcsak jobban hasonlítanék a többiekre. – Lehet pályát tévesztettél. Túlzottan gyorsan és jól tudsz érvelni, szerintem ügyvédként is nagy sikered lenne. – elmosolyodom és megadóan sóhajtok egyet, mert igaza van. A deszkázással is ezt csinálom. – Rendben, biztosan finom lesz, mert szeretettel fog készülni és a legjobbtól tanultam. – határozottan csendül a hangom, nem lehet másként és mindenhol azt hangoztatják, hogy minden fejben dől el. Ha most jól sikerül, akkor biztosan otthon is fogok még készíteni.
- Nem gond, de tudod, hogy merre van a bolt, vagy vak fog világtalant vezetni? – tudom, ez New York, itt minden utcasarkon van legalább egy kisebb bolt, de esélyesen egy nagyobb bolt még is csak jobb lenne. Ott biztosan minden szükséges dolgot megtalálnánk, meg ott eléggé kimeríthetetlen az édességkészlet is, aminek egy részét örömest felvásárolnám. Kifogyóban van az otthoni készletem. Még tiszta szerencse, hogy nem látszik meg rajtam. – Hoztam azt is, mert sejtettem, hogy még mindened dobozban lesz. – barátságosan csendül a hangom, hiszen még csak most költözött be, egyáltalán nem volt elvárható az, hogy máris elkezdjen pakolászni. Biztosan kimerítő lehet mindennek megtalálni a megfelelő helyet, de ismerve a régi otthonukat biztos voltam abban, hogy idővel ez is nagyon varázslatos és otthonos lesz.
- Esetleg nyáron nem lenne kedved elmenni megint túrázni? Macskákra meg vigyázhat Wade bácsi. – sok idő van még addig, de az orvosok mindig elfoglaltak, így időben akartam rákérdezni. Jó lett volna újabb helyet kihúzni a közös bakancslistánkról. Ha elkezdődik az egyetem, akkor ki tudja, hogy nekem is mennyi szabadidőm lesz. Nagybátyámat meg nem véletlen említettem meg, még ha nem is tudtam pontosan mi történt, attól még reméltem, hogy valahogy újra egymásra találhatnak. Csak kell lennie valami megoldásnak, nem?
Mosollyal az arcomon fürkésztem a nagynénimet és a cicát. Nagyon boldog voltam amiatt, hogy ennyire jól sült el a meglepetésem.
- Igazad van, egy macskával könnyebb, mert nem fog például az éjszaka közepén azzal hívni, hogy fülön csípték egy kísértetjárta helyen. Neki csak kaja kell, alom és szeretgetés. – ez eléggé leegyszerűsített felsorolás volt, de kicsit tényleg úgy gondoltam, hogy egy macska kevésbé bajos, mint olykor az én bennfentesemnek lenni. – Hmm, esetleg beugorhatnánk valami könyvesboltba is, ha akad a közelben. Vannak remek könyvek a témában. – természetesen önöscél is vezérel, mert imádok olvasni és mindig akad egy új könyv, amire szívesen rátenném a kezemet, még akkor is, ha megannyi vár olvasásra. Az új könyvek illata semmihez se fogható és előbb vagy utóbb mind sorra fog kerülni.
- Persze, ott volt a szobámban, még is hol lett volna az elmúlt két hétben? – meglepetten csendül a hangom, aztán kapcsolok, hogy miért is lepődött meg ezen. – Nem volt gond, ha erre gondolsz. Apáék nem nagyon szoktak benézni, meg mostanában nem is nagyon láttam őket. Ha jól tudom, akkor apa holnap valami konferencia miatt megint elutazik, anya meg kiírta az üzenőfalra, hogy későig dolgozik, ami általában azt jelenti, hogy aludni és átöltözni jár haza. – kicsit elgondolkodtam az elmúlt heteken, de ez volt a felállás. Ha apa éppen nem máshol műtött, vagy tartott előadást, akkor a kimerültségig tartotta a frontot a kórházban, ami egyszerre remek, mert sok embernek tud segíteni, de ugyanakkor olykor kicsit rossz érzés volt, hogy az idegenekre is több ideje jut, mint a saját lányára. Ha beteg lennék, akkor velem is többet foglalkozna? Akkor netalán érdekessé válnék számára? Szomorúan lebiggyesztettem az ajkamat, de aztán elmosolyodtam egy vállrándítás kíséretében, mert nem akartam szomorkodni. Ebben nőttem fel, így továbbra is túl fogom élni. – Basszus, nem akartalak befolyásolni, észre se vettem, hogy kikotyogtam. Biztosan nem ügyvéd vagy? – elnevetem magam a kacsintását látva és a jókedv újra kezd rám telepedni.
Ahogy mindig, úgy most is tökéletesek az ajándékai. Nem is értem, hogy tudja mindig megjegyezni azt a sok dolgot, amiről olykor szövegelek. Ha belelkesedem, akkor nagyon sokat tudok beszélni vagy kérdezni, még ha alapjáraton inkább voltam csendes típus is.
Megforgatom a szememet arra, amit mond és megingatom a fejemet.
- Töpszli vagyok, mindamellett szeplős és vörös, nem a fiúk kedvence. Főleg, ha még azt is hozzávesszük, hogy okos is vagyok. – nem akarok nyavalyogni, de valahogy úgy éreztem, hogy a nyerőkombináció a gének terén messzire elkerült. Még akkor is, ha mostanra megszerettem a külsőmet, de régen nagyon utáltam annak köszönhetően, hogy mennyiszer csúfoltak az osztálytársaim. Nem véletlen volt az se, hogy hajdanán nem nagyon akartam napra se menni, mert nem akartam, hogy még több szeplőm legyen. Most már viszont ez se zavar. – Nincs miért aggódnod, mert nincs kivel belopódznom akkor, amikor nem vagy itthon. – hanyagul vállat rántok, miközben őt fürkészem. Egyértelmű, hogy kicsit zavar, de azért még nem tartok ott, hogy emiatt a kardomba dőljek. Egyszer remélhetőleg lesz olyan, akit ilyen adottsággal is érdekelni fogok.  A kérdése meglep, miközben babrálom az ajándékomat, mert miként is felejthettem el, hogy az ő figyelmét semmi se kerülheti el? – Muszáj mindig jó megfigyelőnek lenned? – rásandítok, aztán ismét habozok, mert magam sem tudom, hogy mit is mondhatnék, ami zavarba ejtő. Szeretnék mesélni, de még is mit, hiszen nincs semmi se. – Van valaki, aki nagyon tehetséges. Úgy csinálja az egyik trükköt a másik után, mintha a világ legkönnyebb dolga lenne. Szeretem figyelni a technikáját. – sietve biggyesztem oda az utolsó szót, mielőtt félreértené a helyzetet,  még kicsit a vállamat is megrántom. – Aha, megoldom. Vannak apukák, ők biztosan szívesen segítenek. – terelem végül másik mederbe a beszélgetést, mielőtt tényleg azt hinné, hogy valamit elhallgatok, pedig nincs így. A semmiről nem lehet sztorizni és hamarabb lenne bátorságon megszólítani az egyik szülőt, mintsem azt a srácot.
Sietve nyújtom felé az egyik villát és még szalvétát is rakok le a pultra, örülök annak, hogy semmit se felejtettem otthon. Elmosolyodom, amikor hangot ad annak, hogy mennyire is ízlik neki a sütemény. A kedvenc helyünkről hoztam, így reméltem, hogy most is finom lesz, mint mindig. – Még mindig náluk a legjobb a sütemény. – állapítom meg. – Rendben, akkor élelmiszer bolt, kisállatkereskedés és könyvesbolt. Valamit kihagytam a felsorolásból? – összegzem, hogy hova is kell menni. – Lehet biciklivel kéne mennünk, úgy cipekedni se kell és gyorsabban megjárnánk, mit gondolsz? – szólalok meg pár falat után, de ügyelek arra is, hogy teleszájjal ne beszéljek.
- Kerberoszon kívül nem igazán vár otthon senki se. – most először mondom ki ezt hangosan és egyből el is szégyellem magam miatta. Sietve kapok be egy újabb falatot, miközben próbálom elnyomni a bátyám szavait, mert azt hiszem igaza van. Hálátlan gyerkőc vagyok. – Is-is. – vallom be rövidke habozást követően, majd ráemelem a kéklő íriszeimet, amiben könnyedén felfedezheti az elveszettséget. – Azt hiszem hülyeséget csináltam. – nagyot nyelek, majd lerakom a süteményt az ölembe. – Te mindig is orvos akartál lenni, vagy azért lettél az, mert nagypapa és apa is az? – kérdőn fürkészem őt, hiszen fogalmam sincs arról, hogy az álmát követte, vagy őt is a kötelesség vezérelte egykoron. – Mi van akkor, ha az, amit mások akarnak nem igazán tesz boldoggá minket, ami pedig boldoggá tesz minket, azzal másokat szomorítanánk el? – még nem tudtam kibökni azt, hogy jelentkeztem a Juilliardra. Soha nem beszéltem arról, hogy ez az álmom, hogy oda bekerüljek, így nem féltem attól, hogy kitalálja, de amennyire néha rá tud hibázni a dolgokra sose lehet tudni. Pulcsim ujját babráltam, miközben a válaszára vártam.  

outfit

you are my safe place

I hope you know, I love you so much

Megadóan sóhajtok és bólintok arra, amit mond, mert valójában semmi kedvem hazamenni. Szívesebben aludnék akár itt a földön is, mintsem otthon a kényelmes ágyamban. Egyre kevesebbet láttam mostanában a szüleimet és nem is igazán vágytam arra a sok tanulnivalóra, se amit mindig pluszba kaptam tőlük. Lia néni közelében legalább tudtam azt, hogy én is számítok és tényleg örül nekem, nem csak megjátssza vagy úgy tesz, mint akit érdekel az, hogy mi is van velem. Még akkor is, ha olykor egészen szófukar voltam, mert nem igazán voltam ahhoz szokva, hogy bárki is kérdésekkel bombázzon az érzéseim vagy a dolgaim terén, egyedül ő és Wade bácsi volt ez alól a kivétel a családban. Emiatt pedig még nehezebb volt elrejtenem előle mindazt, amik mélyen legbelül egyre inkább az őrületbe kergettek, de féltem kimondani őket több okból is. Mi van akkor, ha ő is inkább azt fogja mondani, hogy orvosként vagy ügyvédként jobb lenne? Biztosabb talajon állhatnék úgy, de valahogy egyre kevésbé vonzott mind a két eshetőség. Persze, megannyi jót tehetnék, de mostanában a könyvek felett görnyedve úgy éreztem, hogy egyre kevésbé vagyok boldog, viszont amikor a zongora billentyűzetéhez értek az ujjaim, akkor úgy éreztem, mint aki pontosan ott van, ahol lenni szeretne. Egyszerűen olyankor igazán boldog voltam.
Meglepetten pislogtam párat és a mosolyom még szélesebb lett. – Milyen meglepetés? Nem-nem, ezek után semmiképpen se viheted vissza! – határozottan, ugyanakkor játékosan csendült a hangom, a mosolyom pedig kiszélesedik, mert imádtam Dahlia meglepetéseit. Tőle mindig olyan ajándékokat kaptam, amire tényleg vágytam. – Hééé, ez nem fair dolog. – játékosan lebiggyesztettem az ajkaimat és szomorú kiskutya tekintettel néztem rá, amivel régebben is mindig le tudtam venni a lábáról. – Tudod, nem illik elhúzni a mézesmadzagot, aztán meg lógva hagyni az embert. – sietve tettem még ezt hozzá és sokat mondó pillantással néztem rá, miközben követtem őt a másik helységbe.
Boldogság madarai könnyedén repültek szét a lelkemben, ahogy megláttam miként örült meg a sütemény említésére. Szeretem, amikor mosolyog és boldog. Sőt, sokszor csodáltam is érte, hogy ennyi kedveség, figyelmesség szorult belé, amit soha nem félt kimutatni. Igazán gondoskodó volt, ugyanakkor csodáltam azért is, hogy olyankor is képes volt őszintén mosolyogni, amikor másnak biztosan nehezen menne. Biztos voltam abban, hogy szomorúság is lakozik valahol mélyen a mosolya mögött, még ha nagyon is jó érzés volt, hogy egy kis boldogságot képes voltam a jelenlétemmel hozni a napjába.
- Nem hiszem, hogy ez jó ötlet lenne, hiszen még kuktaként is bénázni szoktam. – hangom óvatosan csendül, majd kicsit megvakargatom tanácstalanul a fejemet, utána pedig jobb oldalt a vöröszuhatagomat a fülem mögé simítom. – Vagy ennyire hiányzik a kórház, hogy egy jó kis gyomormosást is bevállalsz értem? – tisztában voltam azzal, hogy ez hatalmas túlzás a részemről, de akkor se gondolnám azt, hogy most kéne tesztelnünk a tudásomat. Figyelem a ténykedését, majd a dobozra siklik a pillantásom. Úgy fürkészem azt, mintha röntgenlátásom lenne és átláthatnék rajta, hogy mit is rejt. Nagyon kíváncsi vagyok, viszont mielőtt felelhettem volna az ötletre a hasam megtette és korgott egyet, mint akinek nagyon is kedvére való lenne az említett étel. – Azt hiszem ez el is dőlt, de esetleg ma nem csinálhatnánk fordítva? Előbb a sütemény, aztán forgatjuk fel még inkább ezt a helyet? – reménykedően pillantottam rá, mert tényleg éhes voltam. Nem kellett volna kihagynom a reggelit.
- Nem áll szándékomban a világ legszuperebb nagynénijét idő előtt sírba juttattatni. – megrántom a vállaimat, majd lesütöm a pillantásomat. – Ha hajdanán is tudtam volna, hogy miként fogsz reagálni, akkor biztosan nem teszek békát a kezedbe. – még mindig olykor bűntudatom volt amiatt, hogy akkor annyira megijedt tőle és rossz emlékeket idézett fel a tettem. Fogalmam sem volt arról, hogy az ő iskolásévei se voltak annyira egyszerűek, hiszen ő annyira csodálatos, vidám és imádnivaló jelenség, hogy mindig azt gondoltam ő volt a bálkirálynő és mindenki imádta őt. Kérlelően fürkésztem őt, és ha kellett, akkor játékosan a szívemre tettem a kezemet is, hogy megesküdjek arra, hogy most éppen nem valami csínyre készülök.
Miközben nagyon izgulok a testsúlyomat egyik lábamról a másikra helyezem át, végig őt és a reakcióit fürkészem. Amint felderül az arca és egyértelművé váltik, hogy telitalálat volt az ajándékom, akkor egy hatalmas sóhaj szaladt ki ajkaim között, mert megkönnyebbülök. Nagyon izgultam, hogy nehogy rosszul válasszak és rosszul süljön el a meglepetés. Amikor értem nyúl, akkor sietve bújok hozzá és egy pillanatra újra árulónak érzem magam, amiért felsejlik ama gondolat, hogy bárcsak inkább ő lenne az anyukám. Könnyed nevetéssel pillantok rá, ha pedig tudom, akkor én is kicsit megszeretgetem Hópihét. – Nem olyan nehéz, ha gondolod, akkor majd beavatlak a rejtelmekbe, hogy miként is kell egy ördögfiókát életben tartani. Bár szerintem ez neked is jól megy.– természetesen először a macskámra gondoltam, aki valójában nem az, még ha a neve is azt sugallta, utóbbit pedig magamra értettem, mert tudtam, hogy olykor velem se egyszerű az élet, még ha annyira balhésnak azért nem is gondolnám magamat. – Remélem nem gond, de néha majd Kerberosz is jönne velem, mert nagyon megszerette az elmúlt két hétben Hópihét. – mosollyal az arcomon fürkészem a vonásait, majd kicsit távolabb lépek tőle, hogy a telefonommal készítsek róluk egy fényképet. – Van kedvenc mitológia alakod, vagy kedvenc könyves álompasid? Akár utóbbiról is elnevezheted. – bolondosan csendült a hangom, mert egyértelmű volt, hogy csak ugratni akarom őt. Az pedig fel se tűnt, hogy pár pillanattal korábban elárultam azt, hogy én miként is hívtam a cicáját. Nem akartam befolyásolni, de annyira természetesen jött már az a név, mintha mindig is így hívták volna ezt a fehér pamacsot.
Aprót szökkenek, amikor engedélyt kapok az ajándékom kibontására, az arcom sugárzik a boldogságtól és a kíváncsiságtól. Alig, hogy meglátom a koncertjegyeket egy örömteli sikkantás szalad ki ajkaim között. – Sikerült még jegyet szerezned rá? Dahl néni, nagyon köszönöm! Elhívtatlak egy zongoraestés randira? – utóbbit bolondozva kérdezem, hiszen ha már két jegyem van, akkor biztosan vele szeretném megosztani, meg valójában más nem is nagyon ugrik be, hogy kit is hívhatnék el rá. Egy csajos estére meg soha nem mondanék nemet.  Amikor pedig meglátom a gördeszkához kapott dolgokat, akkor pedig még inkább kiugrok a bőrömből – kicsit még ugrálok is, mint a kisgyerekek, amikor nagyon örülnek az ajándéknak-, mert ez is csak azt mutatja, hogy képes megérteni és elfogadni az új hóbortomat is. Nagyon sokat jelent, hogy ő ennyire támogató. Kicsit szökdécselve teszem meg a köztünk lévő távolságot, hogy puszit nyomjak az arcára és megöleljem. – Te vagy a legszuperebb! Nagyon köszönöm, pedig még születésnapom sincs! – a boldogság még inkább átjár és szinte repülök, ezt pedig ő is láthatja rajtam, hogy majd kicsattanok. Miután elengedem őt, visszasétálok az ajándékaimhoz, hogy kicsit jobban szemügyre vegyem, miközben hallgatom, hogy mit is mond.
- Nem gond, majd megoldom… - egy pillanatra elmerengek miközben kicsit elharapom a mondat végét is, mert valaki be is ugrik az ötletét hallva. Ő rohadt profi az egészben, talán ehhez is értene, de amilyen semmiből keveredett a gondolataimba, pontosan annyira sietve hessegetem is el, mert soha egy szót se váltottunk. Inkább csak néha én bámultam őt, mintha úgy képes lennék szert tenni a tudására, miközben lehet úgy festettem, mint valami creepy vörös démon, pedig azért igyekeztem nem túl feltűnően fürkészni. Ah, szóval majd felkeresek egy szervízt, vagy valami apukát megkérek, aki a gyerekét tanítja, az talán nem lenne annyira fura. – Semmi gond, így is nagyon hálás vagyok és jól eltaláltad, hogy mire is van szükségem. – őszintén csendül a hangom, miközben a mosolyom továbbra is a fülemig ér.
- Akkor jöhet a sütemény, aztán majd a főzés? Boltba kell menni? – mert ha gondolja, akkor szívesen elgurulok biciklivel a közeli boltba és bevásárolok, ha megírja mire is van szükségünk. Addig ő tud pakolászni, ha nem szeretne jönni és inkább cicázna. Emiatt nem tudnék haragudni rá. Közben elővettem a műanyag edényeket és a szalvétába csomagolt evőeszközöket is, mert sejtettem, hogy nála még szinte minden dobozokban lesz, így legalább kutatni se kell. -  Tényleg, mielőtt elfelejtem ez még a macskával jár. Hoztam egy kis almot is, holnapig biztosan ki fog tartani, meg itt egy kisebb pléd, amin aludt és egy-két játéka. – mindent lepakoltam a pultra, az alom is az egyik műanyag dobozban kapott helyet. Ha pedig maradtunk a sütizésnél, akkor felültem a pult tetejére és kicsit himbáltam a lábamat és felé toltam a süteményes edényt miután levettem a fedelét, hogy ő válasszon először.
- Ha gondolod, akkor a következő napokban szívesen csövezem nálad, hogy segédkezzek a pakolásban. – újra végigpillantok a megannyi dobozom. Szívesen felmászom a konyhapult tetejére, ő meg majd feladogatja azokat a dolgokat, amiket fentre akar pakolni. Szerettem volna magam kicsit hasznosnak is érezni, meg jó lett volna, ha van mivel elterelni a gondolataimat, mert egyre nehezebb volt magamban tartani, mindazt, ami mostanság ébren tartott az éjszaka közepén is.  

outfit

you are my safe place

I hope you know, I love you so much

Amikor ő kikiált, akkor csak intek egyet, bár nem tudom mennyire látja onnan, hiszen a termetem tekintetében az égiek nem voltak bőkezűek, de legalább észben bőkezűek voltak velem. Még ha olykor kicsit átoknak is éreztem azt, hogy ennyire okos vagyok. Ha átlagosabb lennék, akkor talán magam dönthetnék arról, hogy melyik egyetemre is akarok menni, nem lennének elvárások velem szemben, nem lett volna a sok plusz tanulás, amiről a szüleim mindig is gondoskodtak.  Miközben várok rá, addig szemügyre veszem a lakást és egyelőre jobban tetszik ez, mint az, amit az elmúlt fél órában hagytam magam mögött. Ahol én éltem, az inkább tűnt olyannak, hogy arra jó, hogy együtt élj azokkal a személyekkel, akikkel muszáj, de amúgy meg el akarsz kerülni. Erre tökéletes lehetőséget adott az a hatalmas épület, ez viszont kisebb volt és barátságosabb hatást keltett bennem. Egyáltalán ezt szokták mondani épületre? Nem tudom. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy milyen lehet belülről, de reméltem, ha még most káosz is uralja a költözés miatt, idővel akkor is sikerül otthonossá varázsolni Dahlnak a helyet. Részben ezt a célt szolgálta a szőrös kis barátom is, hogy ne érezze magát annyira egyedül.
Nem voltam tisztában minden részlettel, hogy mi is történt Dahl néni és Wade bácsi között, de míg régebben rajongtam utóbbiért is, addig most kicsit morcos voltam rá. Szívesen megráztam volna, hogy térjen már észhez – még ha tudtam ez nem oldana meg semmit se - és egyébként is miért engedi el a világ legcsodálatosabb nagynénijét? Miért nem küzd érte? Ha én nagyon szeretnék valakit, akkor biztosan küzdenék érte, de persze igazából fogalmam sem volt a szerelemről. Soha nem voltam szerelmes, soha nem volt barátom. Az pedig, hogy ez ciki vagy nem ennyi idősen a mai világban, passzolom. Biztosan akad olyan, aki emiatt is cikizne, ha tudná.
Szorosan bújtam hozzá, s míg kicsit gondterhelt voltam idefelé jövet, addig az ölelésében hirtelen minden aggasztó gondolat elillant és nem maradt más, mint a boldogság. – Nem akartam kimelegedni biciklizés közben, elég vastag a pulcsim. –lehet egy vékonyka kabát azért még is jól jött volna, de ezt inkább nem mondom ki hangosan. Reménykedtem abban, hogy ez a környék is biztonságos, nem szeretnék amiatt aggódni, hogy netalán valami baja eshet Dahlianak, mert tudtam jól, hogy olykor késő este járt haza, vagy éppen hajnalban megy dolgozni. Sokat dolgozik ő is, mint apa. Mostanában néha azt gondoltam, hogy apa valójában a kórházban él és csak azért jár haza, hogy felfrissítse a memóriáját, hogy miként is néz ki a családja.  – Rendben. – levettem a kosarat, és ha kellett, akkor míg ő elölről fogta a biciklit, addig én hátulról megemeltem kicsit, hogy könnyebb legyen betolni a lakásba. Magam mögött becsuktam az ajtót és örültem annak, hogy Hópihe ennyire jól viseli az egész utazást, mert még nem buktatott le minket. Csendesen várt a rejtekében.
- Tudod, vannak olyan barátságok, amiket nem lehet csak úgy kukázni. Az én barátságom a betonnal pontosan ilyen. – jókedvűen csendült a hangom és a mosolyom is őszinte volt. Lehet sokat esem gördeszkázás közben, de valahogy a fájdalom mellett eltörpül az a mámorító érzés, amit minden egyes alkalommal érzek, amikor a lábamat a deszkára teszem és gurulok vele. Arról nem is beszélve, hogy nagyon szeretem azt, hogy ebben nem vagyok annyira ügyes. – Amúgy csak a kosár tartalmát akartam megkímélni. Jobbnak láttam, ha biciklin hozom el. – nem az esések miatt, mert azért a sima gurulás többségében már jól megy, csak ritkán történik olyankor baj, de szerencsétlen macska nem biztos, hogy élvezte volna azt a himbálódzást, amit közben el kellett volna viselnie. Azért meg hálás voltam, hogy a gördeszkázás egyelőre a közös titkunk volt, mert ha a szüleim fülébe jutna, akkor szerintem ott törne ketté a deszkám és örökre eltiltanának tőle. Eddig a sérüléseimet is egészen jól ki tudtam otthon magyarázni és komolyabb baj még nem ért.
- Süteményt hoztam és ne aggódj, a cukrászdában a kiszolgáló lelkére kötöttem, hogy tiszta lapáttal nyúljon hozzájuk és 10x megígérte, hogy epres sütemények közelében se járt egyik se. – mert míg rá nem jelentett veszélyt az eper, addig rám nagyon is. Ez volt az én kriptonitom. Pedig a 16. születésnapomon még a családom is elfeledkezett erről és epres tortát vettek. Szerencsére még azelőtt feltűnt, hogy beleettem volna. Boldogság szikrái megcsillantak az íriszeimben, amikor a közös főzés gondolata felvetődik. – Remekül hangzik, úgyse ettem ma még. Mindamellett szeretem ellesni a tudományodat ilyen téren, hogy tudjak főzni, ha egyszer netalán úgy alakulna. – megrántottam a vállaimat, mert jelenleg nem fejtem ki jobban, hogy miért is mondom azt, amit. Nem arról volt szó, hogy valami pasinak akartam főzni, inkább arról, ha az álmaimat követem, akkor lehet hamarosan ki lesz rakva a szűröm otthonról, de ezt egyelő megtartottam, mert még őt se avattam be abba, hogy hova is jelentkeztem.  -  Van valami ötleted, hogy mit szeretnél készíteni? - nem tudtam, hogy van-e itthon valami vagy még előbb el kell menni bevásárolni. Követtem őt a konyhába, majd leraktam a pultra a kosarat és körbepillantottam a megannyi dobozon.
- Van egy meglepetésem számodra. Csukd be a szemed és nyújtsd ki a kezed, de a tenyereidet illeszd össze. – hangom izgatottan csendült, ha pedig úgy tett, ahogy kértem, akkor kivettem a cicát a kosárból és a tenyerébe raktam. – Kinyithatod a szemed. - Nagyon izgultam, hogy mit fog szólni hozzá. A testbeszédem és a hangom is erről árulkodott. Figyeltem, hogy a cica miként emeli Dahl nénire a hatalmas kék szemét, ami egészen hasonló volt az enyémhez. Majd most először, amióta betettem ide a lábamat nyávogott is egyet.
- Gondoltam így nem fogod annyira egyedül érezni magad. A  bilétába a telefonszámodat belegravíroztattam, de nevet nem akartam helyetted választani, így amiatt még majd el kell vinni.  – hangom vidáman csendült, miközben őt fürkésztem, hogy vajon mit is szól hozzá. Reméltem, hogy nem nyúltam mellé ezzel az ajándékkal.


outfit

you are my safe place

I hope you know, I love you so much

Mosollyal az arcomon másztam ki a takaró alól, mert már nagyon vártam a mai napot. Egyszerre éreztem boldogságot és izgatottságot amiatt, hogy ma újra láthatom a nagynénimet, ugyanakkor kicsit szomorú is voltam, mert ez azt jelentette, hogy két hét után ismét csak ketten maradunk Kerberosszal mivel Hópihe már nem lesz velünk. Igazából fogalmam sem volt arról, hogy mi lesz a neve, ezt majd Dahl eldönti, de valahogy hívnom kellett az elmúlt időben. Hazugság lenne azt állítani, hogy nehéz volt elrejtenem a családom elől az új jövevényt, mert egyáltalán nem volt az. Az embernek sok téren nincs nehéz dolga, ha olyan emberekkel él egy fedél alatt, akikkel ugyan megegyezik a családneve, de még is annyira ritkán látja őket, mintha csak délibábok lennének. Ha a szüleim nem voltak itthon, akkor igazából még enni se ültünk le együtt. Régebben volt, hogy én leültem az étkezőbe ilyenkor is, hátha valamelyik bátyám csatlakozik hozzám, de soha nem történt meg, így mostanra már én is inkább a szobámba vonultam vissza. Esélyesen az elmúlt hetek alatt még Luciaval is többet beszéltem, mint a családom bármelyik tagjával. Pedig ő csak takarítani és főzni járt hozzánk, de szerettem vele beszélgetni. Nagyon kedves és barátságos nő volt, akinek nagy családja van. Szerettem hallgatni a történeteit.
Miután elvégeztem a reggeli teendőimet és felöltöztem, elpakoltam a tegnap vett süteményeket jól zárható műanyagedényekbe, aztán előszedtem a fonott kosaramat és belepakoltam. Szobámba visszaérve mosolyogva figyeltem a fekete és fehér macskát, ahogy az ágyamban összebújva feküdtek. Mintha megérezték volna, hogy eljött a búcsú ideje. Mosolyom kiszélesedett amikor megnyalták a másikat, mintha csak búcsúpuszit adtak volna egymásnak. Aprót sóhajtottam.
- Sajnálom Kerberosz, de eljött az ideje a búcsúnak. Mától Hópihe máshol fog lakni, de ígérem, még látni fogod őt. – megsimogattam a cicámat, majd a másikat ölembe raktam és egy masnit kötöttem a nyakába a nyakörve mellé, hogy utána a kosár másik felébe tegyem, amit előtte kibéleltem.
Még sietve visszaszökkentem Kerberoszhoz és puszit nyomtam a fejére, utána felkaptam a kosarat és lementem a biciklimhez. Felraktam előre a kosaramat, majd felpillantottam a hatalmas állítólagos otthonomra. Nem hagytam se üzenetet, se nem szóltam senkinek se, hogy hova megyek, egyedül Luciatól köszöntem el. Rajta kívül azt se tudtam, hogy valaki itthon van-e még. Hiányzott az, hogy igazi családom legyen, olyanok vegyenek körbe, akiket érdekel, hogy mi van velem, akik elől nem kell rejtegetnem azt, hogy valójában hol akarok tovább tanulni. Még Dahlianak se említettem, hogy beadtam a jelentkezésemet Juilliardra. Azt is tudtam, hogy a következő héten kellene megjönnie az első értesítőnek, hogy kapok-e egy esélyt a bizonyításra, ahol eldőlhet az is, hogy tanulhatok náluk vagy nem. Reméltem, hogy sikerül rátennem a kezemet a levélre még azelőtt, hogy a családom bármelyik tagja megkaparintaná. Féltem megemlíteni neki, mert nem akartam azt, hogy miattam kelljen titkolódzania a család előtt és ott volt az is, ami miatt új helyre költözött. A család nem tudott még róla, de engem beavatott, ezért is vettem meg Hópihét, hogy ne legyen egyedül. Reméltem, hogy neki is pontosan annyira fog egy kis boldogságot csempészni az életébe, mint nekem Kerberosz teszi nap, mint nap. Nélküle teljesen magányos lennék és még inkább úgy érezném, hogy nem igazán számítok, csak akkor, ha lehet dicsekedni az eredményeimmel.
Lassan kifújtam a levegőt, miközben a szél a hajammal táncolt, mert kibontva hagytam. Igyekeztem nem hagyni, hogy a káosz ismét betemessen, mert nem akartam, hogy bármi is elrontsa a találkozásomat a nagynénimmel. Nagy szükségem volt egy kis szeretetre és törődésre, amit tőle mindig is megkaptam. Kicsit olyan volt számomra, mint egy pótanya és olykor nem értettem az égieket se, hogy miért nem őt kaptam meg anyának. Sokkal jobb anyám lehetett volna, mint az, aki valójában életet adott nekem. Talán tényleg igaza van Alexnek, hogy hálátlan gyerkőc vagyok és nem tudom értékelni mindazt, amit lehetővé tesznek a szüleink.  
Sietve fékeztem le a megadott cím előtt, mert majdnem tovább hajtottam annyira elmerültem a gondolataimban. Pár percig haboztam, mély levegőt vettem és kipislogtam a szememből a könnycseppeket. Mosolyt varázsoltam az arcomra és utána megnyomtam a csengőt. Míg vártam, addig bekukucskáltam a kosaramba, hogy Hópihe jól van-e. Amint megpillantottam Dahlt a megszokott hamis mosolyomat felváltotta a valódi örömteli mosolyom.
- Szia! – hangom vidáman csilingelt, és ahogy kinyílt az ajtó sietve engedtem el a letámasztott biciklit, hogy megpusziljam és ölelésébe fúrjam magam. – Nagyon hiányoztál. – őszintén csendült a hangom és egészen addig nem engedtem el, míg ő véget nem vetett az ölelésünknek.


outfit