A kapcsolatunk vagy tizenkét éves korunkra visszanyúlik, de talán már egészen picik voltunk, és én mindig felé néztem. A szerelmünk útjába álló, aprócska probléma szimplán csak annyi volt, hogy Braylen mindig más irányba nézelődött. Ennek ellenére azt gondoltam, hogy ha megpróbálom felhívni a kedvességemmel magamra a figyelmét, akkor idővel elnyerem a törődését is. Aztán felgyorsultak az események és közel kerültünk egymáshoz, leginkább testileg, ami a lelki eltávolodásunkat hozta magával. Nyilvánvaló, hogy a legelejétől kezdve többet gondoltam az egészbe, mint ami benne volt, és a felismerés, hogy Braylen sosem lesz igazán az enyém, fájdalmas volt. Jót tett nekünk az eltávolodás, utólag örültem neki, hogy egyértelműen meghúzta a határokat, hiszen annak ellenére is képtelen lennék újra bízni benne, vagy igazán neki adni a szívem, hogy már nem rossz a kapcsolatunk. Egy ideig reménykedtem benne, hogy érdekházassággal magam mellett tudom majd tartani, de amikor a problémák megszaporodtak az életemben és azt hittem, hogy a gyerekét várom, akkor egyértelműen a tudtomra adta, hogy nem hajlandó velem kapcsolatot létesíteni. Ezen a ponton eléggé megtörtem, mégse tudtam feladni azt, hogy egyszer meg fogom találni a páromat. Braylennel jelenleg kedves ismerősök vagyunk, mert felhívta a figyelmem egy olyan dologra, amit a rózsaszín szemüveg miatt képtelen voltam látni. Furcsa belegondolni, hogy valószínűleg csak azért kellett nekem, mert nem is kaphattam meg soha igazán. És, hogy már nem tudom őt gyűlölni, ami miatt mást még jobban gyűlölök nála.

Azt hiszem egészen addig nem tudtam, hogy milyen a tiszta szerelem, amíg mi ketten nem találkoztunk. Mert soha életemben senki nem törődött velem annyit, amennyit Ő, és nem tapasztaltam meg korábban, hogy a jobb énemet hozza ki belőlem valaki. Tényleg azt akartam, hogy büszke legyen rám, ennek pedig a találkozásunk az oka. Nem kellett volna figyelnie rám, de képtelen volt csak nézni, ahogy a kávézóban sírok, ahova hirtelen bemenekültem, miután besokalltam a Jesse-Braylen-Henry ügy miatt. Azon a ponton úgy voltam vele, hogy soha többé nem akarok gyengéd érzelmeket táplálni a fiúk iránt, aztán belenéztem azokba a szemekbe. Ha a kapcsolatunkra időkorlátot kellene számolnom az első pillanattól, akkor azt hiszem, hogy egy évig kitartott az a slow burn, ami körülvett minket. Képtelen voltam levenni róla a szemem, közben minden alkalommal elpirultam, ha rám nézett. Nem tudtam kezelni a pillantását és ekkor még nem tudtam, de okkal éreztem úgy azt, hogy nem vagyok elég jó hozzá. Túlságosan elvakított az, hogy mi ketten működünk, hogy hasonlónak tűnünk, ami miatt nem vettem észre a legnagyobb redflagjét: hogy hazudott nekem. És talán ebben az egészben az volt a legrosszabb, hogy erre Braylen hívta fel a figyelmem. Ijesztő volt, hogy mennyire bele tudtam feledkezni a pillanatba, amit együtt töltöttünk, és azon kívül tényleg nem létezett számomra semmi más. Mert ép ésszel nem lehet felfogni azt, amit iránta éreztem. Miután összetört a kis álombuborékom, már soha többé nem akartam megint szerelmes lenni, mert minden, amit ebből tapasztaltam annyi volt, hogy a végén úgyis szomorúvá válok.

Te valami felfoghatatlanul tökéletes vagy. Az arcod, a kedves mosolyod, az alkatod, a magasságod, az eszed, ahogy viselkedsz velem mind olyannak láttatnak, amilyennek elképzeltem hatévesen a hercegemet, mégse vagyok képes elhinni azt, hogy létezel, ezért bántalak. Amióta elmondtam neked, hogy milyen kapcsolat van köztem és Nira között, nem megy ki a fejemből a tekinteted és az, hogy már nem keresel engem. Őszintén, nem is feltétlenül tudtam, hogy egyáltalán miért akartál velem beszélni, randizni, majd miért ajánlottad fel azt hogy leélnéd velem az egész életem. Ezen a ponton már annyira törött és tökéletlen vagyok, hogy úgy gondolom, hogy mi ketten nem illünk egymáshoz és rettegek attól, hogy megint szerelmes leszek. Ezúttal beléd. Nem fér bele az életembe egy párkapcsolat és erre van képed megjelenni és rám mosolyogni, bemutatkozni és azt mondani, hogy régóta szeretnél megismerni. Amikor az arcodra néztem, azt éreztem, hogy bárcsak korábban találkoztunk volna. Magam sem tudom, hogy miért nem vettelek észre, de amikor kimondtad ezt, akkor hirtelen úgy éreztem, hogy egy cipőben járunk. Mert most már én is régóta szeretnélek megismerni. Mégis folyamatosan attól rettegek, hogy ez megtörténik és te pedig arra jössz rá, hogy nem az vagyok, akinek gondoltál, és megint egyedül maradok. Azt pedig, hogy ennyire gyönyörű vagy, csak úgy tudom kezelni, ha minden erőmmel nekifeszülök és megpróbálok távol maradni tőled. Pedig nagyon sajnálom, hogy miattam szenvedsz, mert pont olyannak látlak így, mint ahogyan magamat képzeltem el az összetört szívemmel.