Kezemet tördelve érkeztem meg az iroda elé, melyet már oly sokszor láttam és melyet a második otthonomnak tekintek. Örök igazság és közhely, de mindenki tudja, hogy az otthon ott van, ahol egy szerettünk lakik, Damien pedig lényegében itt lakik. Vagyis több időt tölt itt, mint a saját házában. A bár az otthona, az élete, és ha nem lennék annyira elvarázsolva Tőle, néha talán még féltékenységet is érezhetnék amiatt, hogy egy helyet többre értékel, mint engem (és a hűségemet, az érzéseimet, és a kettőnk kapcsolatát). Már persze, ha a barátságot kapcsolatnak lehet nevezni. Én legalább is minden olyan dolgot annak tartok, amihez két ember kell, azonban az is tény, hogy sajnos hiába is vallottam meg az érzéseimet abban a bizonyos búcsú levélben, egyáltalán nem beszéltünk erről a dologról azóta sem. Nem hozta fel, nem kért számon, és nem is fordult el tőlem. Olyan, mintha könnyedén átugrott volna a dolgon, hiszen így a legegyszerűbb kezelni a kínos és kellemetlen dolgokat, és helyzeteket. Kínos dolog voltam, olyan, mely nem érdemli meg a későbbi foglalkozást, ez pedig valahol mélyen nagyon is sértette a büszkeségem, és szinte már akaratlanul is viszketni kezdtem tőle. Kezem a tarkómhoz nyúlt, leomló hajam alatt a bőrt kezdtem dörgölni egészen addig míg csak meg nem hallottam baritonját, amint épp telefonon beszél valakivel, ez pedig azt jelentette itt van, bemehetek hozzá. Zavartan meredtem egy percig lazacszínre festett körmeimre, majd koppantottam kettőt az ajtaján és mit sem törődve a válasszal benyitottam. Fel és alá járkált, miközben a kezével vadul gesztikulált, én pedig tekintetemmel megszemléltem szikár alakját, magas termetét, selymesen csillogó tincseit, melyek annyira tetszettek. Még mindig szép férfinak találtam, és ez volt a legnagyobb hibám. Már akkor elrontottam mindent, mikor elkezdtem valamit érezni iránta, és ez a hiba most egész életem végéig el fog kísérni. Hiszen jó barát voltam, asszisztáltam az esküvőjéhez, segítettem tortát és díszeket válogatni, még az öltönyét is velem választotta ki hozzá, nekem pedig közben megszakadt a szívem, és annyira taccsra vágott, hogy esélyem sem volt arra, hogy valaha is egy normális kapcsolatba kezdjek. Szerettem a vak fejét, ami annyira szemellenzőt viselt, hogy észre sem vette a nyomoromat, a gyengéd érzéseimet az irányába, és most évekkel később szintén nem vesz rólam tudomást, pedig én vagyok a jobb keze, aki törődik a fiával, anyja helyett anyjaként szeretem a kissrácot, én viszem suliba, megyek érte ha kell, és semmi. Azt sem érdemlem meg, hogy egyáltalán szót ejtsünk arról, hogy esetleg lehet-e valami icipici kis esélyem.... semmi... ez pedig dühítő. Már-már annyira, hogy sikerül is magam teljesen belelovalni az egészben, így mikor felém fordul vadul mutogatni kezdek, mint az olaszok és közben körmeimmel a karórám lapját kocogtatom, ezzel is célozva arra, hogy ideje lenne már letennie azt a kurva telefont....
Sok minden történt az évek során, amitől néha jobban, néha rosszabbul szaladt a szekér és most is egy hullámvölgy elején tartunk és az italokat beszállítócég és baszakodni kezdett velem. A migrén lassan, alattomosan támad és megköszörülve a torkom állok neki, hogy ismét elmagyarázza, hogy a klub nem tágult arrébb és nem értem miért akarják drágábban adni az italokat. A homlokom ráncba szalad, mert annyira értetlenek az emberek, főleg, hogy már magam sem tudom, kivel beszélek, félő, hogy most már csak magammal vagyok elfoglalva. Tudtam jól, ha most nem rendezem el az ügyet nem fogunk holnap felszolgálni semmit és csak a lányok bámulása nem lesz elegendő, hogy gazdaságos legyen az egész esti nyitva tartás. Főleg, hogy ki kell őket fizetni és nem akarok olyan főnökké válni, aki csak ígérgeti nekik a fizetést, közben nem tudja megadni. A kopogásra felemelem a tekintetemet és egy igen csak nem boldog szempár fúródik a lélektükreimbe és felmutatom a mutatóujjamat, hogy várjon egy kicsit, hogy ismételten lezavarjam azt a kört, amit a mai napon kilencedszer iramodok neki. - Értse már meg ember, hogy egy kilométert sem mászott arrébb a klub! – nyögöm már szinte fájdalmasan a telefonba. Viszont úgy tűnik, hogy a férfi megmakacsolta magát és még inkább csak morgolódik, és nem adja még mindig magát. - Figyeljen, napi szinten rohadt sok pénzt hagyok magának, kapott ingyen jegyeteket, hogy a lányaimon élvezkedjen, most meg a szemembe köp? – érdeklődőm miközben a papírokat keresem, hogy is vágott átt napi szinten, hogyan csempészte bele a drágulást a mindennapjainkba. Aztán feltűnt, hogy ténylegesen, amit én eddig borravalónak intéztem ő már hozzáadta a számlához és azon felül kérte a fizetségét. Felháborodva nézem a számlákat, amik eddig elkerülték a figyelmemet és ekkor látom meg, hogy Zoe már még jobban hergelődött. Így se szó se beszéd leteszem a telefont és a kezeim közé temetem az arcom, majd a lányra tekintek fel. - Miben segíthetek? – sóhaj szökik fel ajkaimból, ahogy erősebben dörgölőm meg az arcomat és felnézek a lányra. Majd a székekre mutatok, hogy foglaljon helyet, én meg ügyesen addig elpakolom a papírokat, és már fejben fogalmazom, hogyan fogom megszüntetni a szerződésemet ezzel a mocsokkal. Hiszen kicsalja a pénzemet és még szembe is köp. Az órára pillantok, amit annyira jelentőségteljesen csapkodott és látom, hogy még van időm elugrani Parkerért és van időm a legjobb barátomra. - Zoe, zaklatottnak tűnsz. Kérsz inni? – oldalra döntöm a fejem, ahogy végig mérem azt az embert, aki az életem kezdete óta velem van, jóban, rosszban. Most pedig ismét felbukkant, hogy az életem részese legyen. - Csak ne mondd azt, hogy baj van, mert nem fogok még egy rossz hírt kibírni. Mára sok volt. – figyelmeztetem és feltápászkodva az óriási székből megkerülöm az asztalt, hogy a lány elé kerüljek, és az asztalomra üljek fel, hogy most már minden figyelmemet neki szánjam.
- Hú! Hát nem gondoltam, hogy ilyen formális a viszonyunk! "Miben segíthetek?" - utánzom az előző kérdését, és az indulataim, amik voltak az előbb, hirtelen pont úgy oszlottak el, mint a köd egy hideg, ám napsütéses kora reggelen. Arcomra lágy mosolyt csal az iránta való szerelmem, és jó, igazából tudom, hogy utálnom kellene, hogy fel kéne háborodnom azért, mert egyáltalán semmit nem beszél meg velem kettőnkről, de akkor is képtelen vagyok arra, hogy ne szeressem. Eltelt nélküle sok év, a gyermeke "felnőtt" ezidő alatt, és minden megváltozott, csak mi ketten maradtunk ugyanolyanok. Vagyis, leginkább én. Aki még mindig, ennyi idő után sem szűnt meg szeretni őt, holott én tényleg próbálkoztam. Voltak srácok az életemben, és ismerkedem még most is. Próbálok túljutni rajta, próbálok más lenni, azonban hiába is igyekszem, örökké visszatérek hozzá, ahhoz a gyengéd érzéshez, ami fogva tart, mikor csak ránézek. Ebből a lágy érzelmi hullámvasútból a kérdése ragad ki, és bár valójában nem vágyok a morculásra, mégis elpattan bennem valami. Arcom kissé sértetten emelkedik a magasba, szám széle akaratlanul is megremeg, és tényleg nem kellene sok ahhoz, hogy hangosan ne háborodjak fel azon, hogy nem látja, hogy mi a bajom. Hát itt vergődök előtte kétségek között, és úgy látom tőle akár meg is dögölhetnék benne, ez pedig igenis sértő! Mint ahogy az is, hogy írtam neki egy levelet a búcsúzáskor, és nem is reagált rá azóta se semmit, holott én azért elég sok mindent megteszek érte, legalább ebből leszűrhetné, hogy vannak még érzéseim az irányába hiába is próbálom titkolni. - Inni? Igen, azt hiszem egy kis rum jólesne... - szűröm a fogaim között, és akár már ezen is meglepődhet, hiszen délután van még csak, és rám nem igazán jellemző, hogy korán inni kezdjek. Meg amúgy a vedelés se. Szoktam inni, néha, de ez nem fordul elő sűrűn, szóval érezheti, ha egy kicsit is ismer, hogy valami tényleg nem kerek, ha már ilyenkor örömmel innék valamit. - Zaklatott... hát ... igazából csak türelmetlen. - forgatom meg a szemeimet, majd mikor elém teszi a piát - mert gondolom ezért kérdezte, hogy mit innék - csak játékosan megforgatom a kezemben a poharat, majd félre is tolom azt, anélkül hogy belekortyolnék. - Tudom, sok vagyok, bocsi, de nem töltenél inkább egy kólát? Lehet korán van még ehhez... - mondom határozottan és ha megkapom az üdítőmet jólesően bele is kortyolok abba. A hideg ital szinte már felfrissíti a torkomat, és örömmel veszem tudomásul, hogy a nyelőcsövemben lévő görcsöt azonnal fel is oldja, így pedig talán még a kettőnkről szóló kommunikációval is megbírkózom. - Nincsenek rossz híreim, ez csak egy pocsék nap úgy az egész. Téged mi borított ki ennyire a telefonban? - kérdezem kíváncsian, bár nem mintha ne tudnám leszűrni, hogy miről is van szó. Hallottam félszavakat, és nem vagyok hülye. Egyértelmű, hogy az italos pasas mire is hajt, mint ahogy az is egyértelmű, hogy ez egy óriási lehúzás már az elejétől kezdve. Nem mondom hogy tudtam, esetleg sejtettem, hogy valami nem kerek, de hát nem az én reszortom üzleti tanácsokat osztogatni Damiennek, még akkor se, ha amúgy vagyunk olyan viszonyban. Mert végül is eljárok a kisfiáért, ha ő nem ér rá, a táncosok között lehet én kapom a legtöbb tippet, beugrok a pultba is, ha úgy van... évek óta jóban vagyunk, még érzéseim is voltak vele kapcsolatban... szóval ez már egy olyan viszony nem?
Amint végre szóhoz jut az előttem álló, felkell, nevessek, mert hát igaza van, de még sem piríthatok rá, hogy „mi van?” Mert akkor meg azzal jönne, hogy nem figyelek rá. Vagy mit tudom én. Ezért csak nevetés jön ki ajkaim közül és nem valami bosszús fújtatás, amihez jelenleg kedvem van. - Még bennem van a jó fej üzletember, akit a telefonba próbáltam elől hagyni és nem a bunkó parasztot elengedni. – megrántom a vállam és kíváncsian fürkészem az előttem ülőt. Úgy tűnik, tényleg zavarja valami, de nem akar róla beszélni. Ami meg kell vallanom engem is kezd kicsit aggasztani. Az utolsó beszélgetésünk alkalmával elment és egyedül hagyott a szarban. Amit persze leküzdöttem, de nehéz volt. Megszoktam, hogy vált vállnak vetve küzdünk ezzel a tömény szarral, ami körül vesz néha bennünket. Sosem adjuk fel. Bár leginkább úgy tűnik,, hogy fejben jobban élvezi a kommunikációt, amit én nem hallhatok, próbálok türelmesen várni a válaszokra, viszont egy darabig elidőzik és ízlelgeti a kérdésemet, felszaladt szemöldökkel figyelem őt, és azt, hogy mennyire akarja is ezt a beszélgetést. A lányok oda kint nagy morajjal pakolnak. Gondolom, lassan mennek haza és én itt maradtam Zoeval. Meglepettségemnek adok egy kis időt, majd inkább csak teljesítem a kérdését és az asztaltól elrugaszkodva töltöm ki a bárszekrényből a kért italt és elé helyezem. De nem csak, hogy nem érinti, szinte zavarja. - Most pedig.. – kezdenék bele, de aztán újabb kérés és bólintva cserélem ki a két italt és végre leülök mellé a másik fotelba és úgy nézek rá, mert most már idegesít, hogy nem akar kilyukadni arra, amiért annyira türelmetlen volt. - Drágítani akar a fuvaron a beszállító cég, én meg nem értem, mert az üzemanyag is stagnál és a klub sem költözött el. Mellesleg az óriási borravalót, amit eddig adtam ők belevették a számlázásba és ezen felül akarnak emelni. – megvonom a vállam, mintha semmiség lenne, pedig ez egy elég komoly dolog, viszont most itt arról van szó, hogy miért törte rám az ajtót és miért vájt lövész árkot az asztalom előtt, amiért lekellet tennem azt az átkozott készüléket. - Zoe, kiskorunk óta ismerjük egymást. Most pedig ne játszd meg azt, hogy nem akarod kinyögni, hogy mi a bajod. – teszem a kezem a szabad kezére és úgy nézek a végtelenül sötét szemeibe és közelebb csúszok a fotelba, hogy érezze, ténylegesen aggódom azért, amit mondott. - Ha bajban vagy, szólnod kell és csapot, papot ott hagyok. Ki bántott meg? Meg kell valakit verni? Mondd már! – türelmetlenül állok fel, mert a kérdések felét nem tettem fel, ami a fejemben zsongott. Kezdem saját magamat felspanolni. Aminek nem lesz jó vége, főleg, ha nem akar róla beszélni. Elengedve a kezét felállok, és gondatlan fürtjeimbe futtatom ujjaimat és rá kell jönnöm, hogy a düh, amit én eddig annak kezeltem, féltékenység volt. Hogy más érinti, hogy más ízleli a bőrét. Francba! Ő a kibaszott gyerekkori barátom nem pedig valami ócska nő. - Zoe. – tekintek le rá a magamban lefolytatott kínlódásba és fújtatva lépek elé. Ezzel sürgetve a válaszát. Amiért annyira kihajt a vadállat, ami bennem lakozik. Ha valaki bántotta megölöm. Nagyon gyorsan és fájdalommentesn. De ha olyat tett, akkor elég nagy fájdalommal fog elbúcsúzni eme csodálatosan romlott világtól.
Igazából abszolút megértem, hogy stresszes a munkája, és nekem sem tetszene, ha megpróbálnának átvágni a palánkon. A szíve ügye ez a hely, és tisztában vagyok azzal, hogy mennyire sok mindent megtett ezért a helyért, az itt dolgozó emberekért. Hiszen összetartja őket, mindent a hátán cipel, én pedig ha másért nem is, ezért mindenképpen hálás lehetek. Az már más kérdés, hogy a hálám csak ezzel kapcsolatos, hiszen az ennél fontosabb dolgokért nem tudom ugyanezt érezni, lévén, hogy kettőnk helyzete, mint mindig most is ignorálva van. Nem foglalkozik az érzéseimmel, azzal, hogy én majd beleőrülök ebbe az egészbe. Hogy évek óta csak várok... őszintén szólva kurvára meguntam, hogy mindig csak várnom kell. Tudnom kell, hogy akkor mi is van, hogy van-e egy leheletnyi esélyem, vagy inkább tényleg próbáljak meg nélküle létezni. Mert ha a második eshetőség az ami nagyobb százalékban szóba jöhet, akkor kénytelen vagyok végérvényesen levenni a kezem róla, a gyerekről és az életéről. Akkor eltűnök, felszívódok, és az életem hátralévő részét Kubában fogom tölteni egy farmon, ahol soha nem találhat rám. - Sajnálom, hogy így kellemetlenkednek! Baromira nem érdemled meg, hogy ezzel szórakozzanak! - bólogatok helyeslően, majd belekortyolok az előttem lévő italba. - Tessék? - nézek rá elkerekedő szemekkel, majd, a kezemből egy határozott mozdulattal teszem le a poharat az asztalra, én pedig felállok. Kezemet játékosan kezdem tördelni úgy sétálgatok, közben a fejemet fel fel emelem, tekintetemmel a plafont bámulom, majd mit sem törődve azzal, hogy esetleg úgy érezheti, hogy letámadom, a falhoz állítom a szavaimmal. - Most mi is van akkor Dam? Mármint ezzel.... velünk, velem, kettőnkkel... vagy hogy... már egy ideje visszajöttem és mégsem beszéltük meg azt, amit abban a levélben írtam. - bököm ki nyíltan és egyenesen, és ha már a levél nem volt elég, akkor így veszem a bátorságot ahhoz, hogy belekezdjek a mondandómba. Közben elém lép, orromat csiklandozza férfias illata, a bőréből áradó pulzáló energia, és valami olyan aroma, melyet csak és kizárólag csak rajta érzek, éreztem. Egy pillanat csak, egy másodperc, míg mélyen beszívom illatát, és míg átadom magam az iránta érzett érzéseknek, majd ahogy jött ez a másodperc, úgy tűnik is a semmibe, hiszen nem vehet le a lábamról, nem téríthet el a témától, hiszen ez fontos, és nekem választ kell kapnom mindenre. - Dam... én ugye tudod hogy fontos vagy nekem? Mert ha ezt tudod, akkor kérlek ne húzd az időmet tovább, hanem csatold fel a farkad... és mondd meg, hogy mi legyen. Mert gyakorlatilag ignorálod ezt a dolgot, elsiklasz felette, eltusolod, én pedig kezdem unni a várakozást. - mondom, majd miközben magyarázok a kezem is a levegőbe emelkedik és úgy gesztikulálok hozzá mint az igazi latin emberek. Hangom kissé talán hangosabb az átlagnál, de hát mit csodálkozik, ez abszolút természetes dolog nálam. Soha nem voltam egy csendes lány, aki magába fordul - kivéve persze ha az irányába való érzéseimről volt szó - és ezt már megtapasztalhatta akkor is, mikor nem egyezett a véleményünk. Mindig én voltam a vehemensebb kettőnk közül, így gondolom azon sem lepődik meg, hogy határozottan megbököm az ujjammal a mellkasát.
Mikor megnyitottam a klubot tudtam jól, hogy sok lesz a nehézség, mikor elvettem a jelenlegi ex nejemet azt hittem sokkal könnyebb lesz. Egy társ a bajban, aki mellettem fog állni. De nem így lett, sőt megpróbált kiforgatni. Csak hogy a bíró is érezte, hogy ha a gyerek nem kell neki, akkor mi a francért kér asszonytartást. Hát menjen a pokolba. De most persze nem ő a legfőbb gondunk, hanem, hogy megint átakarják vágni a fejemet, de nem fog menni. Hát nem az első években vagyok. Tudom, hogy milyen turpisságok jelennek meg, vagy próbálkoznak. Ezzel stresszessé válik az életem és az sem segít, hogy ki kell találnom Zoenak mi a baja. Mert úgy tűnik, hogy valami rohadtul bántja. - Nem fontos, eddig is megoldottam. – kacsintok rá, mert nem akarom, hogy most még ezen is rágódjon. Van elég baja, már ránézésre is. A nők az én nagy villogó kérdőjeleim, mert nem tudok kiigazodni rajtuk. Van, valami gondjuk tuti nem mondják, meg csak célozgatnak. De persze kell, egy év mire rájössz, mi a frászkarika van velük. Mikor az asztalomnak támaszkodom, benne elpattan valami, így csak összefűzőt karokkal nézem, ahogy mászkál és hadonászik. A szavai egyszerű masszává állnak össze. Nem is értem, hogy miről hadovál. De aztán lassan összeszedem mondani valója darabkáit. Mélyen szívom be a levegőt. Hát eddig húzhattam a dolgokat. - A levél. – bólintok és felidézem a sorait magamban. Furcsa volt és rohadtul lesokkolódtam. Emlékszem úgy berúgtam, hogy két nap után is éreztem a vodka kellemetlen ízét a számba és továbbra figyeltem, mert úgy tűnik a kezdeti szótlansága most áttört és olyan beszédet zúdít rám, hogy győzöm kapkodni a fejem. Végig hallgattam őt, ahogy jön, megy, mutogat és rohadtul mérges és elkeseredett. Rossz volt őt így látnom. Amikor az ujja a mellkasomhoz ért, lepillantok rá és csak a kezét fogom meg. - Nekem is fontos vagy Zoe. De több, mint húsz évet kockára tennél? Szerinted vak vagyok? Mikor billegsz azokba a ruhákba? A kurva életbe is. – csapok az asztalra és enyhén megragadva húzom magamhoz, hogy a fekete szemekbe nézzek. - Kívánlak, minden pillanatban, de nem akarom elbaszni az egészet! – morranok fel, de az illata és a közelsége, ahogy mellkasomhoz húzom, megőrjít, és úgy érzem, hogy a szavaimmal jelenleg képes lennék magamat szembe köpni. Sötét szemei rabul ejtenek, alig tudom kiejteni a szavakat, hiszen azt akarom, hogy az enyém legyen. De a kockázat és már egyszer megütöttem a bokámat. Még egy ilyet nem élnék túl. - Zoe, szeretlek, hidd el.. – kezdek bele, mert azt akarom, hogy mellettem maradjon így is úgy élünk, mint egy család. De mi van, ha elcseszek valamit? Elmegy, és Parker nem fogja többet látni? Hogy magyarázom meg a fiamnak, hogy az a nő, akit szinte már az anyjának tekint elment, mert az apja egy címeres fő barom volt? - Francba. – morranok fel végül és az arcát közre fogva megcsókolom. Ajkai úgy égnek, mintha a pokolból bukkant volna fel és érzem, hogy a lelkem lassan porrá ég és megőrülve simítom le a kezemet a derekára. Hogy még közelebb vonjam magamhoz.
Kezdőlap
