Ha egyetlen dolgot kellene megemlítenem a jó tulajdonságaim közül, miközben a rosszakat folyamatosan egymás után sorolom, akkor biztosan a hálám lenne az. Úgy gondolkoztam, hogy az emberi jólét mozgatórugója a hála. Nem vagyok benne biztos, hogy ez a tradicionális neveltetésem oka, vagy pedig azért gondolom így, mert a neveltetésem inkább múlt az édesapámon, aki talán nem volt a világ legegészségesebb és leggazdagabb ember, de ennek ellenére mindig akadt valami, amiért hálás volt. De úgy éreztem, hogy ez a sejtjeimbe ivódott, ami miatt képes voltam túlélni egészen mostanáig. Ha visszagondoltam az életemre, akkor azt kétféleképpen is meg tudtam tenni: objektíven, és a saját szubjektív érzéseim szerint. Ha arra fókuszáltam volna az eszemmel, hogy mennyi olyan pont volt, amikor kicsúszott a kontroll a kezemből és nyomást helyeztek rám, ami miatt nem kaptam levegőt, akkor minden bizonnyal nem olyan ember lennék most, mint amilyenné felnőttem. Ehelyett világ életemben próbáltam inkább a szívemmel, nem pedig az eszemmel látni a világot. Talán ez volt az oka annak, hogy nagyon érzelmessé váltam az idők során, de furcsa, hogy mégsem szeretek mások előtt sírni. Főleg nem akkor, ha az anyám, vagy a nevelőapám a bizonyos személy. Sokkal közelebb állt hozzám egy olyan nő, akivel egyáltalán nem volt köztünk vérkötelék, ennek pedig az az oka, hogy Elle mindig próbálta megmagyarázni nekem, hogy nem hülyeség, amit a fejembe veszek, ha azt tényleg igazán szeretném csinálni. Ezzel a hozzáállással az apukámra emlékeztetett, ami miatt kisgyerekként sokat sírtam, miután anyám visszavett a férfitől. És talán pontosan ez volt az oka annak, hogy idővel megtanultam úgy szemlélni az életet, hogy ne szenvedjek, hanem felemelkedhessek egy bizonyos helyzetben.
Pont emiatt nem esett nehezemre incselkedni a nővel, megölelni és úgy lépni be a lakásába, mintha hazatérnék. Sokan biztosan félreértenék a kapcsolatunkat, mert mégis egy olyan nőről volt szó jelen esetben, aki teljesen rácáfolt arra a sztereotípiára, hogy harminc felett leáldozna neki. Mondjuk én ezt alapból hülyeségnek tartottam, mert az a szomorú igazság, hogy hiába születtem férfinak, én is szarul néznék ki, ha kihagynám az edzőtermi alkalmakat.
- Ha csak miattam félreteszel mindent, valaki azt fogja hinni, hogy a szeretőd vagyok – ezen úgy vigyorogtam, mintha valójában nagyon szórakoztatónak találnám a helyzetet. Lényegében ez igaz is volt, azonban abban sem tévedtem nagyot, hogy a családunktól valószínűleg kitelne egy ilyen pletyka annak érdekében, hogy megzabolázzanak minket. Lényegében én se olyan szerepet töltöttem be, mint amilyet anyám szánt nekem, Elle pedig jellemzően szeretett lázadni az ellen, amiben benne volt. Más kérdés volt az, hogy a nevelőapám lenne-e akkora görény, hogy pont engem használjon fel arra, hogy ártson neki. Ez egy olyan kérdés volt, amibe nem feltétlenül akartam belegondolni.
- Nem. Ha fiam lesz, akkor ő Chanwoo, ha lányom, akkor pedig Chanmi lesz. Nem tudom ezen mi nem volt egyértelmű – tettetett sértettséggel mondtam mindezt, valójában a gyerekeimet szerintem könnyebb lesz elnevezni, mint egy állatot. Ennek valószínűleg az az oka, hogy Nyúl Úrnak nincs szüksége jó szerencsére az életben, mert örökké a gondjaimra van bízva, ami azt jelenti, hogy halála napjáig jó élete lesz már. A gyerekeim egyszer ki fognak repülni és önállóan kell megállniuk a helyüket a saját életükben. Emiatt nekik olyan nevet szerettem volna, ami spirituálisan is erős. Nyúl Úr pedig maradhatott csak Nyúl Úr.
- Szép és ekkora – nagyjából a mellkasom elé helyeztem a kezem, hogy mutatni tudjam, majd úgy simítottam a nő feje tetejére a tenyerem és hajoltam lejjebb, mintha ezzel a húzással nem az életemet tenném kockára – Még nálad is kisebb.
Talán a tartásomon nem látszott, de attól függetlenül még készen álltam arra, hogy visítva fogjam menekülőre, miután megfenyeget mondjuk egy fakanállal vagy egyéb olyan eszközzel, amivel komoly sérüléseket tudna nekem okozni. Szinte biztos voltam benne, hogy a nők sokkal találékonyabbak, ha bántalmazásról van szó – és itt nem arra gondolok, hogy elhanyagolható lenne a világban történő bántalmazások bármilyen formája – ezt pedig pont onnan tudom, hogy egyszer az egyik exem megkergetett a tűsarkú cipőjével. Elfelejtettem közölni vele, hogy csak azért akartam hazakísérni, hogy beengedjen a bugyijába. Megesnek az ilyen botlások még a legjobbakkal is.
- Ez nem rajtam múlt, hanem a géneken, amiket örököltem – annak tudatában szemtelenkedtem vele, hogy valószínűleg ma nem fogok egyben hazamenni Szoszóhoz – Te pedig ezeket a kicsiket kaptad.
Nem számít, hogy nőben a százhetven körüli magassága nem számít alacsonynak. Akkor sem közelítette meg az én száznyolcvanhatosomat. És ezt addig hallgatni fogja tőlem, amíg mind a ketten ilyen egészségesek és szépek vagyunk. Úgy gondolom, hogy sokban hozzájárulok a pofátlankodással a kapcsolatunk épségéhez, ez pedig csodálatos dolog volt.
- Tegnap este. Azt állítja, hogy nagyon jól van, én pedig sajnos nem tudom leellenőrizni, hogy igazat mond-e – ezen a ponton valódi szomorúság csillanhatott a tekintetemben, mert tényleg elkeserített a tény, hogy gyakorlatilag azt mondott nekem ezzel kapcsolatban, amit akart – Felhívtam a szomszédját, aki most odafigyel rá, és mindennap jelentést tesz nekem az egészségügyi állapotáról.
Nem arról van szó, hogy ne hinnék az apámnak. Ez az egész sokkal inkább szól arról, hogy egyszerűen nekem ez így jobban esett, mivel tisztában vagyok vele, hogy az emberek egy bizonyos kor után már képesek úgy viselkedni, mintha kis semmiség lenne az, hogy mondjuk leszakad a lépük. Nem tudtam okolni az apukámat, mert ő is szólt már rám amiért harminckilenc fokos lázzal ültem le a laptopom elé. De pont ezért volt nekem fontos, hogy mindent tudjak az állapotáról. Mert valószínűleg tőle eredeztethető az is, hogy nem figyelek oda magamra eléggé.
- Szerintem egy csomó ember akarna neked dolgozni anélkül, hogy átcsábítanád mástól – mosolyodtam el – Ha gondolod megkeresem a legjobbat neked.
Az egyik specialitásom az, hogy emberek után kutatok, szóval már szinte pörgettem a fejemben, hogy milyen kulcsszavakkal kellene rákeresnem a takarító szövetségekre. Nem beszélve arról, hogy ha mondjuk egy latin-amerikai személyt fogad fel, akkor még segíthet is valakinek abban, hogy zöld kártyát kapjon. Ilyen az igazi win-win szituáció.
- Biztos lesz – vontam meg a vállam – Amióta vannak kifejezetten szülészetre specializálódott magánklinikák, gondolom biztonságosabb a dolog. Már amennyire én értek ehhez.
Véletlenül se akartam azt érzékeltetni vele, hogy ott van egy biológiai óra, ami a feje felett ketyeg, mert nem gondoltam úgy, hogy egy nőnek lenne lejárati ideje. Ahogy azt sem, hogy megáll az élet, ha valaki egy, kettő esetleg három gyereket szül. Ha egyszer lesz feleségem, akkor teljesen nyitott leszek arra is, hogy én maradjak otthon a gyerekekkel, ha ő dolgozni akar. Nem láttam problémát ezekben a dolgokban, főleg abban az esetben, ha kettőnk közül ő fog több pénzt keresni.
- Vele élek – én is éreztem, ahogy felcsillannak a szemeim, ahogy szóba hozom – Szerintem, ha látnád akkor nem értenéd a dolgot. Valójában én se annyira, de mégis…
Nem akartam valahogy többet mondani, csak finoman beharaptam az ajkam és elmosolyodtam. Kétséghez sem fért, hogy mennyire tetszett nekem a nő már az első pillanattól kezdve, hogy megláttam a rendszerünkben szereplő fényképét. Viszont, ha objektíven gondoltam a korábbi párkapcsolataimra – már, ha egyáltalán annak lehet nevezni, hogy megdugtam az összes jó csajt – akkor az emberek valószínűleg nem értenék azt, hogy miért tetszik nekem egy ennyire visszafogott lány. Ezen a ponton már nem akartam válaszokat keresni és szinte éreztem, hogy egyenesen mérges lennék, ha valaki az én Sorámat átlagosnak merné titulálni. Ő sokkal több volt annál. Valami, amit még az olyan emberek se tudnak körülírni, mint amilyen én vagyok. Hiába írok meg heti szinten több, mint húsz cikket, ettől függetlenül sem tudtam kifejezni azt, hogy miért szerettem annyira rajta felejteni a pillantásom már azóta, hogy beléptem az életébe. Fájni fog, amikor meggyűlöl a hazugságaim és a munkája elvesztése miatt. Főleg annak fényében, hogy talán sosem lesz köztünk semmi, mert annyira próbálom én magam is meghúzni a határokat, amivel az övéit is tiszteletben tartom. Annyira törékenynek tűnik még annak ellenére is, hogy valószínűleg két másodperc alatt a falhoz tudna vágni.
- Nyilván semmi se olyan – olyan szakszerűen léptem mellé és hessegettem el a sütőtől, mintha én sokkal több időt töltenék a konyhában nála – Szerintem menj hozzá majd egy mesterszakácshoz és életed végéig meg lesz oldva ez a probléma.
Mondjuk valószínűleg abban nagyon is azonosan gondolkoztunk mi ketten, hogy a tradicionális nő kép már elég elavult, ezért engem például nem zavart volna az, ha a barátnőm nem tud főzni. Emiatt nem gondoltam azt, hogy Elle szerencsétlenkedése gáz lenne. Ő sok más dologgal kötötte le magát az évek során főzés helyett, és ez így teljesen rendben volt. Nem lehet mindenki ugyanolyan, hiszen a világ pont ettől nagyon szép.
- Tanultam még más hasznos dolgokat is – szándékosan úgy hallgattam el, mintha a következő pillanatban valami disznóságot akarnék közölni vele. A valóság azonban az volt, hogy jelen pillanatban olyan üres volt a fejem, hogy az szinte kongott. Mondhatjuk úgy, hogy még a káposztalé se kavargott benne.
- Egyébként mi együtt részegedtünk már le? – arra tippeltem volna, hogy valószínűleg nem. A hivatalos családi eseményeken nem ittunk annyit, amikor pedig én az egyetemen buliztam, akkor általában ő volt az egyik személy, aki összeszedett és a taxissal együtt próbált felcipelni a lakásba, miközben azt hallgatta, ahogyan még inkább fesztelenül magyarázok neki – Milyen háztartás a tiéd sör nélkül?
Otthon apával mi mindig tartottunk és Soránál már akkor is volt, amikor megérkeztem. Talán ez volt az egyik oka annak, hogy kedveltem, bár felmerülhetett volna bennem, hogy a pasija miatt van ott az ital. Erkölcstelen dolog lenne kijelenteni, hogy nem érdekelne, hogy van-e valakije, ha végül el tudom érni, hogy belém szeressen?
- Olyan a hűtőd tartalma, mint egy kollégistának – nevetve csóváltam meg a fejem – A szalámisat választom, mindig az a legjobb. Valamikor pedig elkísérlek bevásárolni és megismertetlek az olyan csodákkal, mint a brokkoli. Remélem jól kijöttök majd.
Nyilvánvalóan a nők nagyrésze azt gondolná, hogy salátán meg leginkább fényen élhet az alakja miatt és én is el tudtam képzelni, hogy nagyon tudatos lehet az étrendjét illetően. Csak szimplán jól esett cukkolni azzal, hogy miket bújtat el a fagyasztójában.
- Már felépítettem az imidzsemet, de a beszivárgással egyelőre várok – úgy rántottam elő a farzsebemből a pénztárcám, majd abból a hamis személyi igazolványt, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga – Szólíts Yi Channak. Jelenleg huszonegy éves vagyok, közgazdász hallgató. Gyakorlati helyet keresek, miközben egy uszodában dolgozom medenceőrként. Kedvenc színem a sötétkék és rövidlátó vagyok, naiv és kedves, kissé béna, aki elég fogalmatlan. Mit szólsz hozzá?
Csak pár pillanatot vártam, hogy feldolgozhassa az információkat. Általában Yi Chan mindig egy ilyen karakter volt és mivel még nem nagyon volt lehetőségem hibázni, nem ment hírem a cégek között. Vagy ha mégis, az idáig nem jutott el.
- Neked is lenne valami megbízásod a számomra? – szintén nem volt titok, hogy olykor besegítettem neki, mert jó emberismerő vagyok, ráadásul legendásan tűröm az alkoholt és a szexuális zaklatást, az ő korabeli nők pedig szeretik az olyan „husikat”, mint amilyen én is vagyok. Ez pedig Elle-nek nagyon kapóra tudott jönni.

Yi An & Chriselle

Sokat járt a fejemben, hogy pontosan mit is jelent számomra az otthon és család fogalma. Tudtam mit kellene éreznem ezekkel kapcsolatban, láttam, hogy mások milyen közel állnak a szüleikhez vagy testvéreikhez, az én szívem mégis üres volt, amikor ezekre gondoltam. Ha a telefonom felvillant valamelyik testvérem neve, inkább hagytam csengeni, amíg meg nem unták. Ha mégsem adták fel, letiltottam a számukat. Ha újról hívtak, azzal sem voltam könyörületesebb. A bátyáim nem tették élvezetessé az együtt töltött gyerekkorunkat, felnőtt korunkra pedig csak az apánk kegyeiért való versenyzés maradt számunkra. Szigorú voltam velük, mert az ő szívükben sem volt semmilyen kedvesség velem szemben. Épp ezért lettem volna képes mindkettejük szemébe mondani, hogy alkalmatlanok arra a feladatra, amelyre ácsingóznak. Miért volt más az a pufók arcú kisfiú, a homlokába hulló hajával, aki utoljára vált a családunk tagjává? Mert az elveszettségében saját magamat láttam akkoriban. Idegen volt számára a helyzet, talán még félelmetes is. Ismeretlen házban ismeretlen emberekkel, akik sokkal kimértebben viselkednek, mint amit addig megszokott. Akármennyire nem az én dolgom volt, éreztetni szerettem volna vele, hogy nincs egyedül. Meg akartam kímélni attól az érzéstől, mint ami az én szívembe költözött, amikor a nő, akit az anyámnak kellett neveznem, elhagyott engem. Egyedül vártam rá a tengerparton, amíg valaki meg nem talált, és vissza nem juttatott a családhoz, amelyik meg akart tőlem szabadulni.
Olyan furcsa lenne hát, ha nem vágynék vissza Szöulba? A szívem azt hiszem már így is másik helyen van. Valaki más őrzi emlékbe. Ami azt illeti, szerettem volna mindenről beszámolni Yiannak. De több szempontból is gondot okozhatott volna, ha ő tudja meg. Egészséges embertől nem várhatják el, hogy olyasmiket magában tartson, amit nekem át kellett élnem. A hatóságok azonban azt mondogatták nekem újra meg újra, hogy ez az ügy annyira elharapózhat, hogy jobb ha minél kevesebb a fültanúja. Így hát tartottam a számat, még ha voltak napok, amikor ezzel magamnak is fájdalmat okoztam. Ilyenkor szükségem volt rá, hogy olyan mosolygós arcok álljanak az ajtó túloldalán, mint most is. Yiant egyébként is mindig kitörő örömmel fogadtam.
- Ne butáskodj, szerinted nem mondtam volna le a programom, ha lett is volna bármi? - Már nem volt olyan kicsi, hogy csak úgy megsimogassam a fejét, ezért mindig a karjára simítottam a kezem, amikor láttam őt. Mindig lenyűgözött, hogy egy olyan aprócska és aranyos fiúból, amilyen ő volt, hogyan lett hirtelen ilyen jóképű fiatalember?
- Szóval Nyúl Úr... Hogy fogod így elnevezni majd a gyerekeidet? Kicsi Yiannak hívod majd őket? - Nevetve tettem fel a kérdést, miközben a srác felé pillantottam. Nem mondtam neki ilyeneket, de szerettem volna, ha egyszer olyan párra talál, aki mellett sokat mosolyog majd és akivel boldog lehet. Aki elfeledteti vele mindazt a hidegséget, amit az anyjának köszönhetett az elmúlt években. Addig is örültem neki, hogy ennyi életkedv szorult belé és nyitott a környezetére, a világra. Mintha csak én lennék az édesanyja... - Na és milyen a lakótársad? - tettem fel csak úgy, félvállról a kérdést. Beszéltünk már a nőről röviden - elvégre tudni akartam, hogy nem valami sorozatgyilkos fajta idegennel bútorozott össze -, de nem tudtam sokat róla. Ezért is érdekel, hogy hogy jönnek ki.
- Persze, és nem az történt, hogy te akartál ekkorára nőni. - Ravasz pillantást vetettem felé, mintha tudnám a titkát és azt, hogy ő akart ilyen magas lenni. Szerintem nincs ember, aki ne érezné biztonságban magát Chan-ah mellett, ugyanakkor valakinek az ő biztonságára is figyelnie kellett. Csak mert valaki erősnek tűnik, nem biztos hogy nem esik jól neki egy kis támogatás. Lehet, hogy én már átestem a ló túloldalára és kifejezetten el is kényeztettem őt, de ki szólt volna rám, hogy ne tegyem?
- Hogy van apukád? Mikor beszéltél vele utoljára? - Tudtam mennyit jelent ő Yiannak, mégsem gondoltam arra, hogy az emlegetése talán szomorúságot okoz neki, amiért nem látogathatja meg csak úgy. Ha mégis ezt szerette volna tenni, én csak ösztönözni tudtam volna, mert legalább neki volt kapcsolata az édesapjával, és kifejezetten jó is.
- Ha a lakók nem is, de gondolod, hogy nincs valakinek egy bejárónője, aki ne lenne hajlandó kicsivel több fizetésért inkább nekem dolgozni? - Tettem fel vigyorogva a kérdést. Az ilyen szolgáltatásokat üzletként kellett kezelni, csak azután lehetett jó ismeretségről beszélni, hogy valaki bizonyította a lojalitását. Akárki akármit mond, az üzleti világ tele van cápákkal, akik minden rést megpróbálnak megkeresni az ellenfeleik pajzsán. Ez a rés pedig lehet történetesen a személyzet, akik ha rossz bánásmódban részesülnek, szerintem bármit elárulnak a munkáltatóikról. Persze vannak olyanok is, akiket nyomás alatt kell tartani, épp ezért nem fognak beszélni. Nekem mindig is az utóbbi volt a taktikám.
- Nem hiszem, hogy nekem valaha lesz gyerekem. - Elvégre az, akinek szívesen adnám a legnagyobb ajándékot a világon, nem fog csak úgy rám találni. A mi útjaink valójában különböző irányba tartanak, én pedig félek, hogy lehetetlen őket újra egymás mellé terelni.
- Szoszó? Kiről van szó pontosan? Mesélsz róla? - Hiába szerettem volna megismerni a nőt, nem akartam ilyesmivel lerohanni Yiant. Elvégre az, hogy szép lányokkal ismerkedik, nem volt idegen tőle. Csak azok a lányok jellemzően nem dicsekedtek nagy főzőtudással.
- Persze. De nem olyan, mint amit otthon szoktál enni, szóval nem tudom milyen íze lesz. - Nyilván semmi nem olyan volt, mint Szöulban, ugyanakkor ismert már, olcsó dolgokkal nem hogy mások, a saját szememet sem szúrtam volna ki. Bár már tudtam értékelni az olyan apróságokat, mint egy egyszerű gyertya, vagy egy apró paradicsom palánta, de attól még nem mondtam le teljesen önmagamról, csak mert a koreai határ túloldalán töltöttem el némi időt. - De akkor segíts beindítani a sütőt. - Olyan tanácstalanul néztem a szerkezetre, mintha valójában most járnék először civilizált konyhában. Lehet, hogy nem is lenne olyan rossz ötlet ellopni valamelyik szomszédom bejárónőjét. Vagy az a férfi kellene nekem, aki minden reggel saját kézzel őrli meg a kávét, amit aztán elfogyaszt.
- Így már értem. - Aprót bólintottam a magyarázatára. - Nagyon hasznos dolgokat tanított meg neked édesapád. - Gyengéd mosollyal az arcomon néztem rá, miközben lábujjhegyre álltam, hogy elérjem a fejét és meg tudjam simogatni a haját. Valószínűleg csak azért sikerült olyan könnyen ez a feladat, mert ő épp a sütővel volt elfoglalva.
- Sajnos nem tartok itthon. Rendeljünk? - Nem vagyok az a tipikus nagy ivó, inkább társasági eseményeken fogyasztok pezsgőt, ami mindig épp eléggé száll a fejembe, hogy aztán elegem legyen az emberekből és ne akarjak velük beszélgetni. Ha már erősebb italhoz nyúlok, akkor általában nagy a baj - a sojut például nem is bírom jól.
- De, itt vagyok - szorosabban mögé léptem, hogy lássam mit csinál a sütő gombjaival, de magukat a piktogrammokat sem tudtam értelmezni, ami miatt részben el is engedtem, hogy én valaha be tudjam indítani a saját sütőmet.
- Melyiket szeretnéd? - Legalább három féle pizzát rámoltam ki elé, különböző ízekben. Valljuk be, legalább annyira tanácstalan voltam a boltban, mint ahogyan a sütővel is. Viszont minél több a választási lehetőség, annál nagyobb az esélye, hogy van közötte egy jó is. Persze ezt meg is fordíthatjuk, és a rosszaknak aránya is ugyanúgy nő. Talán épp ezért nem foglalkoztam soha azzal, hogy magamra szedjek bármilyen főzőtudást.
- Mi a helyzet a küldetéseddel? - Talán másképp kellett volna neveznem, de mégsem hívhattam munkának. A munkája is épp elég izgalmas volt néha, én mégsem arra voltam jelenleg kíváncsi.

"What if you fall when it rains What if you freeze when it snows so I’m worried about you and I’m worried about you If I was truly happy That was because you were there always Don’t forget, I’m here"

1183 | szia te kis ördög   | öltözék

Nem ez az első alkalom, hogy az USÁ-ban voltam, vagy külföldön tartózkodtam. Mivel anya gondoskodott arról, hogy tökéletes anyagi körülmények között nőhessek fel, sokszor volt lehetőségem világot látni. Kár lenne tagadni, hogy ezt határozottan élveztem, ugyanakkor az emberek nagyrésze valószínűleg álszentnek tart. Nem úgy gondolkoztam, mint az emberek nagyrésze. Volt egy hatalmas szobám egy gyönyörű lakásban, de soha nem éreztem magam kényelmesen ott. Sokkal jobb volt az édesapám kávé és kaporillatú kis otthona Pohangban. A berendezés tradicionális volt, egyetlen szobából, konyhából és egy mellékhelyiségből állt az egész. Ez azt eredményezte, hogy apa és én mindig a földön aludtunk, együtt. Jobban emlékeztem arra, hogy miről beszélgettünk hétéves koromban, mint anyám vonásaira, akit csupán pár hónapja láttam utoljára. Sokan mondják, hogy az anyai szeretethez fogható egyszerűen nincs, az pedig mindenképp kétségtelen volt, hogy az édesanyám szeretett engem. A maga módján jót akart. El tudtam fogadni, hogy az ő világában helyes döntéseket hozott meg, azonban ezzel bántott engem. Talán összességében nem volt rossz anya, de nem éreztem soha azt a törődést, amit az édesapámtól kaptam meg. Bele sem mertem gondolni abba, hogy valami történhet vele, pedig már a sok munka miatt rengeteg baja volt és hamarabb őszült, idősebbnek nézett ki a koránál. Féltettem, és magam sem tudom pontosan mi vezényelt ide, amikor az lenne a dolgom, hogy vigyázzak az apukámra. Ugyanakkor pont ő volt az, aki abban erősített meg, hogy keresnem kell az öcsémet. Sírt, miközben azt mondta, hogy nagyon fél attól, hogy egyszer egyedül maradok, ezért szükségem van valakire, akivel vigyázhatunk majd egymásra, ha már ő képtelen lesz arra, hogy megvédjen a világtól.
Nyilvánvalóan nem voltam egyedül, mivel sok barátom volt, az emberek nagyrészt kedveltek. Voltak az életemnek olyan pillanatai, amikor nagyon nem voltam képes felfogni, hogy merre tovább és hogyan haladjak a saját utamon, de ettől függetlenül határozottan állítom, hogy semmi okom nem volt a panaszra. Ettől függetlenül nem terhelhettem örökké Elle-t vagy apát, esetleg azt a pár embert, akik hajlandóak voltak megtűrni maguk körül. Pont azért kellett odafigyelnem arra, hogy egyedül is meg tudjak állni a lábamon. Pontosan tudtam, hogy túlságosan függök a környezetemtől, hogy gyakorlatilag úgy szorongatom annak a nőnek a bugyiját, aki távolról sem nevezhető vérrokonomnak, mintha a saját anyám lenne. Nem tudtam eldönteni, hogy huszonhét évesen ez mennyire normális és miért rohantam megint hozzá, amikor pontosan tudtam, hogy nagyon sok részletbe már csak azért sem fogom beavatni őt, mert állandó szokásom eltitkolni bizonyos dolgokat a családom elől. Világ életemben vágytam a társaságra úgy, hogy közben elég magamnak való is voltam.
- Meg is sértődnék, ha siettél volna – teljesen komoly arccal mondtam neki mindezt, de az egészben nem ez volt a végtelenül felháborító. Hanem maga a gesztus, hogy a tenyeremet a feje búbjára raktam. Ha tudnám, hogy nem ütne agyon ezért, akkor valószínűleg elkezdtem volna borzolgatni a tincseit, de azért én sem akartam meghalni.
- Egyelőre Nyúl Úrnak hívom – úgy nevettem el magam, mintha legalábbis az év poénját sikerült volna kipréselnem magamól – A lakótársamra bíztam, hogy nevezze el. Annak idején én voltam az egyetlen az oviban, aki mackónak hívta a plüssállatát.
Csak reménykedni mertem abban, hogy ha egyszer úgymond benő a fejem lágya, akkor majd egy olyan asszonyt választok, aki jó a neveket illetően. Alapvetően a kreativitásom nem terjed túl messzire, viszont apukám nagyon jó nevet választott nekem, emiatt el tudom képzelni azt is, hogy az ő véleményét fogom kikérni a témát illetően.
- Senki sem érti, hogy hogyan lettem ekkora – halkan nevettem el magam – Biztos az az oka, hogy jól tápláltál, amikor kicsi voltam, szóval végül is a te hibád a dolog. Tudod, hogy apukám mennyire alacsony hozzá képest.
Nem feltétlenül a gének miatt van, szimplán a szüleim generációja egy olyan korban volt fiatal, ahol egyáltalán nem az volt a jellemző, hogy az asztalra rengeteg féle étel került. Pont emiatt volt az, hogy az a bizonyos generáció állandóan tömött minket, mintha hálaadásnapi pulykák lennénk. Túlzottan nem lepett meg, hogy Elle is próbált étellel várni, én pedig ezt a gesztust alapvetően nagyon tudtam értékelni, talán még jobban is, mint magát a mirelit pizzát, amit képtelen volt normálisan elkészíteni.
- Ebben a palotakomplexumban szerinted létezik olyan ember, aki tudna neked segíteni? – jóízűen nevettem el magam, amikor beljebb kerültem Nyúl Úrral az ajtón. Pontosan tudom, hogy Elle-nek miért nincs érzéke a főzéshez, nekem pedig minimális is apa miatt van. Nem ő a legjobb szakács a világon, de mivel már öreg, sokat segítek neki a konyhában. Emiatt tanultam meg mondjuk használni a háztartási eszközök jó részét is.
- Majd megtanítalak pár dologra, ha gyereked lesz egyszer – a tenyerem ismét a feje búbján landolt, aztán folytattam – Vagy szólok Szoszónak, hogy tegye meg helyettem. Ő tud főzni.
Nem mentem bele abba, hogy pontosan kicsoda az a Szoszó, mert pont azt akartam elérni, hogy egy kicsit tudjam szívni Elle vérét. Tudom, hogy az egész családom várja, hogy benőjön a fejem lágya és végre barátnőt is vigyek haza, ne csak ribancokat, akiket rendszerint én szólítok le. Sorát nem gondoltam annak, ettől függetlenül, ha valaki egy kicsit is ismert, már pontosan tudta, hogy miért választottam őt a munkatársa helyett. Nem feltétlenül a szakértelme érdekelt, hanem szerettem volna mindennap valami gyönyörűre ébredni, ha már bevetésen vagyok. Az volt a tervem, hogy elcsábítom az első találkozásunkkor, de meggondoltam magam, mert ennyire cuki lánnyal még nem találkoztam. Először keltett bennem valaki bűntudatot és ehhez nem voltam hozzászokva, mégis tetszett az érzés.
- Sosem utasítok vissza egy jó pizzát. Mondd, hogy tartasz itthon sajtot és rakhatok még rá – általában fel szoktam turbózni a feltéteket több dologgal is, de egyszerűen nem láttam magam előtt, hogy Elle az mondjuk előre csomagolt, szeletelt szalámit tárolna itthon. Szóval maradt a sajt, az én ízlésem alapvetően nem volt olyan gourmet, mint az övé. Bár hozzáteszem, hogy a kulináris élmények ellen sem volt kifogásom, de ugyanúgy megettem a mekis kaját is.
- Tudod az apám… Az egyik – nem kellett kitérni arra, hogy pontosan melyik, mivel az ő testvérét minden esetben a vezetéknevén szólítottam és így is hivatkoztam rá – Szokott főzni. Én pedig önként vállalom, hogy a kuktája leszek.
Furcsa volt belegondolni, hogy mennyire fontosnak számítanak otthon a társadalmi szerepek, azonban egy bizonyos szint felett ezek már tényleg teljesen elmosódnak. Apám ettől háziasabbá vált az anyámtól, én pedig csak arra tudtam gondolni, hogy sok férfitől különbözőnek számítok. Legalábbis rengeteg statisztika van arról, hogy a pasik az anyjukhoz hasonló nőt keresnek. Én minden esetben tőle eltérővel tudnék együtt lenni.
- Van söröd, vagy hülye kérdés volt? – csak egy félmosoly jelent meg az arcomon, közben pedig minden figyelmem a sütőnek szenteltem – Nem akarsz tanulni? Legközelebb akkor talán egyedül is el tudod indítani.

Yi An & Chriselle

Kicsi voltam még, amikor apám megtanította, hogy mások lenézését és kritikáját nevetéssel érdemes fogadni. Ha bántóak is a szavak, amelyekkel illetnek, ha rosszul is esik amikor figyelembe sem veszik az erőfeszítéseimet, egyszerűen csak nem szabad hagyni, hogy ezt mások is észre vegyék. A gyengeség első jele az, ami után ha nem is akarunk, elindulunk lefelé azon a bizonyos lejtőn, ahonnan már nincs visszaút. Akkor szerettem volna magamat utoljára gyengének érezni, amikor apám felesége teljesen egyedül hagyott azon a tengerparton és órákon át vártam rá, mert megígérte, hogy visszajön majd értem. Gyerek fejjel nem fogtam fel - nem foghattam fel - annak a napnak a jelentőségét, de az évek elteltével mégis sikerült megértenem, hogy mennyire nemkívánatosnak tekintenek a Yun családban. Pedig nem én kértem, hogy megszülessek, hogy apám házasságtörő viszonyának élő lenyomata legyek. A testvéreim elutasítása és a sógornőim ellenszenve idővel a mozgatórugóimmá váltak. Meg akartam mutatni, hogy nélkülük is képes vagyok elérni mindent, amire csak egy nő képes - és még annál is többet.
Sosem gondolkodtam olyasfajta családban, mint amilyenben felnevelkedtem. Nem találtam magam mellé olyan embert, aki megértette volna mindazt, amin keresztül mentem, és tegyük hozzá, hogy nem is szívesen nyíltam meg olyan embereknek, akikkel fel-fel tűntem az újságok címlapjain, vagy akikkel ténylegesen volt valamilyen futó kapcsolatom. Gyereket nevelni egy olyan környezetben, ahol azok szúrhatnak hátba bármelyik pillanatban, akikben elméletileg meg kellene bíznom.. Már-már nevetségesen hangzik. A menekülés pedig nem az én asztalom.
Talán egy kicsikét mégis. New York az a hely, ami egyszerre fájó pont az életemben és egyfajta menedék is. Ahol az utcára léphetek úgy, hogy nem nyomnak kamerát az arcomba és ahol egyedül vagyok bár, de egyszerre békés is. Nos, talán nem is annyira egyedül. Yi An az életem egyetlen olyan szereplője - vagy nevezhetnénk az elsőnek is, hiszen szívtelenség lenne már lehagyni a listáról egy másik férfit -, akinek legalább annyira vágyom a társaságára, mint amennyire én magam is ott szeretnék lenni neki, hogy támogathassam. Meg akartam őt védeni mindattól, amin nekem keresztül kellett mennem, de úgy érzem nem voltam erre képes. Korábban sosem tapasztaltam meg milyen megvédeni valakit, ezért voltak olyan hibák, amelyeket elkövettem ebben a helyzetben is.
- Semmi baj, egyébként sem siettem sehová - mosolyogva biztosítottam arról, hogy nem okozott nekem kellemetlenséget azért, mert nem tudtam pontosan, hogy mikor érkezik meg. Itt New Yorkban jellemzően egyébként is csak akkor hagytam el a lakásomat, amikor kedvem tartotta, a munkám nagyon is Szöulhoz kötött - jelen esetben pedig egy laptop képernyőjéhez. - Teljesen hozzád nőtt már ez a nyúl. Találtál neki nevet?  - Kíváncsi pillantással fürkésztem a fiú arcát, amihez meg kellett emelnem az államat, hogy a fejem kicsit hátrébb billenjen. Így volt ideális az is, ahogyan megöleltük egymást, a beszólására viszont finoman megnyomtam a vállát.
- Nem kellett volna, hogy ilyen magasra nőj. Mégis mekkora cipőt kellene felvennem, hogy ne törd ki a derekad? - A szám sarkában a szavaim ellenére is ott bujkált egy cinkos mosoly. Sokáig állt első helyen életem azon traumája, hogy Yian magasabbra nőtt nálam - aztán siklóernyőzés közben balesetet szenvedtem és a többi már szinte történelem.
- De - jelentettem ki nemes egyszerűséggel. - Tudtam, hogy jössz úgyhogy nem mentem át a szomszédhoz segítségért. - Nem lett volna értelme úgy csinálni, mint épp magamat figuráznám ki. Az volt az igazság, amit elmondtam a fiúnak, és az az igazság, hogy kicsit sem éreztem magamat kellemetlenül emiatt. Mindenkinek megvannak azon kvalitásai, amelyekben kiemelkedő. Nekem a főzés egyértelműen nem sorolható ezek közé.
- A megfelelő alkalmazottakkal minden lehetséges. - Angyali mosoly ül ki az arcomra, miközben magyarázok. Ezek az emlegetett alkalmazottak már egészen mást gondolhattak magukban azokban az években, vagy hónapokban, amíg az én személyes csapatomat erősítették, de elég jól meg voltak fizetve érte, hogy minden hóbortomnak eleget tegyenek, ennek függvényében pedig nem is nagyon panaszkodtak. Így hát mégiscsak igaz az, hogy a pénz irányít mindent.
- Pizzát. Éhes vagy? - Tulajdonképpen nem eldöntendő kérdésként tettem fel ezt, egyértelműen azt vártam, hogy rögtön igent mondjon nekem. Nem ellenkeztem, amíg a konyhába kalauzolt engem, amikor pedig az emlegetett berendezéshez értünk, próbáltam figyelemmel kísérni, hogy pontosan milyen varázslatot alkalmaz rajta, hogy legközelebb már én is be tudjam kapcsolni. - A valódi kérdés az, hogy te hol tanultál meg bánni a sütőkkel? - Megemeltem az egyik szemöldökömet, miközben egyik kezemet Yi An hátára simítottam. - Kérsz valamit inni?

"What if you fall when it rains What if you freeze when it snows so I’m worried about you and I’m worried about you If I was truly happy That was because you were there always Don’t forget, I’m here"

708 | szia te kis ördög   | öltözék

- Egész jól megszoktál már – úgy beszéltem a mellkasomon hasaló nyúlhoz, mintha legalábbis értené azt, amit neki mondok, közben pedig mind a két tenyeremmel, finoman simítottam végig többször a fejét – De nekem dolgom lenne, ugye tudod?
Egyedül voltam itthon, aminek egy kicsikét azért tudtam örülni. Így lehetőségem volt összeszedni a gondolataimat azzal kapcsolatban, amit lényegében csináltam. Nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy helyes volt Henryt úgy háborgatni, ahogy azt én megtettem, de végtére is, jobb ötletem nem volt arra, hogy találkozzunk. Egyáltalán nem szeretném felforgatni azt az életét, amiben minden bizonnyal kényelmesen érezheti magát. Tudtam, hogy jó kapcsolatot ápol az édesapjával, hogy van egy nővére, aki nagyon szereti. Megnéztem azokat a lányokat, akivel együtt randizott, a volt osztálytásait, potenciális barátait, mert többet és többet akartam tudni róla. Attól lettem volna a legboldogabb, ha bizonyos dolgokat ő maga mesélne el nekem ahelyett, hogy az őrület szélére sodornám magam a nyomozgatással. Ugyanakkor valahol én is éreztem, hogy ennek egészen kicsi az esélye, ami eléggé megrémített. Jó lett volna őt csak látni és megnyugodni azzal kapcsolatban, hogy minden rendben van vele, szépen felnőtt, ugyanúgy szép fiú lett belőle, ami tagadhatatlan volt. Folyamatosan arra gondoltam, hogy ha ennek a folyamatnak szemtanúja lehettem volna, akkor most kevesebb szomorúságot éreznék.
- Nyúl úr – még mindig nem adtam nevet szegénynek, mivel nagyon rossz voltam a névadásokban. Nem akartam hónak hívni a bundája miatt – Ha nem szállsz le rólam, nem tudok menni a dolgomra.
Egy apró puszit nyomtam az állat orrára, aztán még egyszer magamhoz öleltem a testét és a kanapéra tettem őt. Arról volt szó, hogy nem szoktatjuk fel sehova, de mivel benti állatról van szó, nem lehet ráfogni, hogy mondjuk koszos lenne, vagy hasonló. Onnantól kezdve, hogy valamelyik nap munka közben arra lettem figyelmes, hogy felmászott mellém és az ölembe rakta a fejét, mint egy kutya, már nem volt szívem leküldeni a földre. Inkább elraktam a laptopom és akkor már összekötöttem a kellemeset a hasznossal és az Ipademet támasztottam neki, hogy abban folytathassam azt, amit befejeztem pár percre.
Nem számítottam arra, hogy az állat egészen a fürdőszobaajtóig fog kísérni, ezt lényegében akkor realizáltam, amikor már törölközővel a csípőmön kerültem elő, egy másikkal pedig a hajamat vettem kezelésbe. Mikor az állat finoman a mancsával megérintette a lábam és két lábra állt, én csak a fejemet csóváltam, és erősebben fogtam rá a kedvenc testrészemet takaró textíliára.
- Na de Nyúl úr – halkan sóhajtottam fel – Ha most Szoszó hazajön és lehúzod rólam a törölközőt, annak biztos nem lesz jó vége.
Finom mozdulatokkal simítottam végig párszor a bundáján, de az említett lány szerencsére már csak akkor került elő, amikor párszor átfésültem a frufrumat az ujjaimmal. Nem voltam hajlandó most kiszedni a homlokomból azt, mert elég macera volt az egésszel ahhoz, hogy elengedjem a dolgot inkább.
- Este jövök majd csak – nem éreztem szükségét annak, hogy megindokoljam, hogy hova készülök, csak a hámmal kapcsolatban volt fontos mondanivalóm – Elviszem sétálni egy kicsit, mert egész nap rajtam lógott. Legyen szép napod.
Egy kedves mosolyt azért elengedtem a lány felé, finoman megsimogattam a haját, aztán már harmadjára is hívtam magamnak egy taxit, hogy eljussak a város egyik végéből a másikba. Onnantól kezdve, hogy kitettek a ház előtt, már nem volt nehéz, addig imádkoztam, hogy a nyulam lehetőség szerint ne az ölembe akarjon csinálni. Elle-hez már hoztam bőven kellékeket, szóval az ő otthonát túlzottan nem féltettem. Legrosszabb esetben takarítanom kellene egy kicsit.
Amint megpillantottam őt az ajtóban, rögtön egy mosoly terült szét az arcomon. A kezemben ugyan ott volt a póráz, de a háziállatomat valamennyire takartam, mivel valamiért a lábaim mögött ült le a liftben.
- Ne haragudj, nem akart leszállni rólam, szóval nem tudtam időben elkezdeni készülődni. Ugye? – finoman húztam meg az állat pórázát, ami túl hosszú volt ahhoz, hogy a nyúl bármit érzékeljen belőle. Csak ezek után öleltem magamhoz a pici nőt fél kézzel, közben pedig lehajoltam, hogy egy puszit tudjak nyomni az arcára.
- Igazán felvehettél volna valami olyan cipőt, amiben nem töröm ki a derekam, ha meg akarlak ölelni – halkan nevettem el magam – Ezt most nem kérdezted komolyan, ugye?
Ezen a ponton már otthonosan léptem be hozzá, és először a kabátomtól szabadultam meg, majd a táskámba nyúltam és leraktam a nyúl illemhelyként szolgáló alkalmatosságot a földre. Már elég jól megtanulta, hogy ha szabadon van, akkor hol végezheti el a dolgát, szóval nem volt mitől félnem.
- Hogy éltél túl eddig? - miután már zokniban ácsorogtam a padlón, a nő lapockájára csúsztattam kezét és elindultam vele a konyha felé – Mit szeretnél sütni?

Yi An & Chriselle

Az embereket csak és kizárólag addig nem érdekli más emberek magánélete, amíg nincs abban valami, amin csámcsoghatnak. Lehet szó viszonyról, szimpla rossz tulajdonságokról, valamilyen titokról, amit senkinek nem szabadna megtudnia az érintetteken kívül, vagy valami teljesen mondvacsinált indokról, amit  csak és kizárólag azért talál ki valaki, mert féltékeny az adott emberre. Én megtanultam nem törődni azokkal a hangokkal, akik bármilyen téren, akár szemtől szemben, akár a hátam mögött különböző neveken illettek, vagy éles kritikát fogalmaztak meg velem szemben. Maroknyi ember van, aki tudja, hogy miért viselkedem úgy ahogy, illetve mit akarok elérni a viselkedésemmel. Ha mások látnának engem összeomlani, sokkal jobban megviselne, mintha azt kellene megtudnom, az a cégem alkalmazottainak fele úgy gondol rám, mint egy elmebeteg nőre.
Nem gondoltam, hogy ez az összeomlás épp egy konyhában történik majd meg, egy New York-i lakásban, ahol történetesen az unokaöcsémet várom. Az eredeti tervem az volt, hogy biztosan javít valamennyit a komfortérzetén, ha étellel várom őt. Aztán ezt tovább gondolva jutottam arra, hogy a legjobb lenne, ha ebbe az ételbe még energiát is fektetnék - ami több annál, hogy felveszem a telefont és rendelek valamit. Ha valamit kifejezetten fontosnak tartok az életben - a legjobb ruhák és cipők mellett például -, akkor az az, hogy ha megfelelően ki van dolgozva egy terv, akkor azt követni is tudjam és úgy valósuljon meg, ahogyan el lett tervezve. Számolni kell persze a kockázatokkal és a váratlan helyzetekkel, azzal, hogy mindig közbejön valami, ami szabotálhatja az egészet... Én most mégis megfeledkeztem erről, na meg persze arról, hogy egy egészen fontos dolog hiányzik ahhoz, hogy én Chan-t étellel várjam itthon - egészen pontosan a főzőtudásom.
Mindig is sokkal szívesebben fejlesztettem a vezetői képességeim, az extrém sportokban való jártasságomat, vagy épp a nyelvérzékemet, de megszoktam hogy olyan alkalmazottak és személyzet vesz körül, akik a további igényeimet figyelemmel követik és kielégítik. Odahaza gyakrabban ettem étteremben, mint bármelyik politikusunk, amit ráadásul nem pusztán az egyik alapvető szükségletem kielégítésére használtam fel, hanem gyakran arra is, hogy a vacsorapartneremmel kavarjak némi általános közfelháborodást a médiában. A botrányos bulvárhősnő cím is gyakran ér valamit, ha marketingről van szó, a csapatom pedig idővel nem csak megtanulta, hanem hozzá is szokott ahhoz, hogy egy-egy ilyen akcióm milyen céllal történik. Jómagam a családomat soha nem rángattam bele ebbe és mindig is kifejezetten igyekeztem elszigetelődni nem csak a saját szüleimtől, hanem a testvéreimtől is, akikkel több keresetlen szavunk volt egymásnak, mint elismerés. Az abszolút kivételt Chan jelentette, akiben a megismerkedésünkkor magamat láttam - persze nem fiú formában. Arról pedig ne is beszéljünk, hogy mi lett belőle mára, részben mert minimum traumatizált, amikor tizenévesen magasabbra nőtt nálam.
A gyorsfagyasztott pizza dobozának tanulmányozása nem igényelt többet öt kerek percnél, a gond egészen más téren adódott, amitől egészen nevetségesnek éreztem magamat. Szinte megváltásnak éreztem, amikor megszólalt a csengő és egyben a mobilom is rezegni kezdett a kaputelefonhoz párosított alkalmazás miatt. Csak egy pillantást kellett vetnem a képernyőjére, ahol felismertem a kedvenc családtagom arcát, és már rá is nyomtam a megfelelő, kulccsal ellátott ikonra, hogy bentebb tudjon fáradni. Az ajtót idő előtt nyitottam ugyan ki, de abban a pillanatban egyáltalán nem érdekelt, amikor a liftből kiszálló Chan végre a szemeim előtt volt.
- Már azt hittem sosem érsz ide! - Egyáltalán nem volt neheztelés a hangomban, a kitárt karjaim pedig épp arról árulkodtak, hogy elvárom a szokásos ölelést, ahogyan általában üdvözöljük egymást. Amikor kicsi volt még puszikat nyomtam Chan feje búbjára, most még a kezemmel sem érném el azt a pontot. - Szia szépségem. - Egészen megszokott volt ez a megszólítás a részemről felé, részben mert ő maga is tisztában lehetett a tényekkel, másrészt mert eszemben sem volt ellopni tőle ezt az érdemet. Ami igaz, azt ki kell mondani, az unokaöcsém pedig valljuk be, jó pasi. Aki egyszer a barátnője lesz, biztosan nagyon szerencsés lány lesz.
- Az a helyzet, hogy szükségem van a segítségedre. - Lassan hátrébb lépkedtem, legalább annyira, hogy el tudjon menni mellettem és betérjen a lakásba. - Te tudod hogy kell bekapcsolni a sütőt? - Nem terveztem megosztani vele, hogy az elmúlt legalább tizenöt percben a szóban forgó tevékenységgel próbálkoztam, mivel volt egy érzésem, hogy ki fog engem nevetni, amit legalább annyira nem szeretek, mint gyengének mutatkozni mások előtt.

"What if you fall when it rains What if you freeze when it snows so I’m worried about you and I’m worried about you If I was truly happy That was because you were there always Don’t forget, I’m here"

688 | szia te kis ördög   | öltözék