Making love

in all the wrong places and times

Chriselle's Choice. Egy pillanatra elmélázom, hagyom a következő perceknek, hogy lustán fölém kerekedjenek. Pontosan másfél éve... Nem akarok, vagy nem tudok azonnal elé járulni? Elgondoltat mindkét opció. Lenézve a kezemre, látom, hogy remeg. Ökölbe szorítom, erővel marok patkókat tenyerem legpuhább részeibe. Ha ennyit kellett, hogy várjak egy találkozásra, talán még egy kis felkészülésre szánt idő nem számít akkora luxusnak... Az a bizonyos utolsó alkalom sok mindent megváltozott: őt és engem is, ahogy aztán elvették tőlem...
A sors kegyetlen fintora, hogy az utamba sodorta. Most? Nem irányít többet az otthon rendje, a kezem felszabadult, nincsenek láncaim, sem falak közöttünk és már engem sem kötelez a nevem. Eljöttem... Utána eredtem, mindeddig hozott a lábam és most itt vagyok, érte. De vajon ez az, amire vágyik? Az egész életem a kezében. Kockára tettem egy békés, talán boldogtalan alternatívát, csak mert megmakacsolta magát a bordó doboz mellkasom közepén. És most, hogy itt állok egy új élet kapujában ínamba száll a bátorságom... Kimérten nézek végig az elém táruló panorámán: a fények, a tömeg... Sosem fogom megszokni. Elviselhetetlen a zaj egy olyan egyszerű, csendes ember számára, mint én. Már-már nem csak a fülemnek, de a lelkemnek is...
A lábamba áramló vér - érdekes, nem szökésre, de indulásra buzdít - megteszi helyettem az első lépéseket. Mire észhez térek, már az üzlethelység melege csapódik le rám, beljebb haladok, éppen csak a porta környékén keringek. Egy kép róla a falon... érzem, ahogyan a gyönyörűség forróságot indít el lelkemben. Határozott bizonyossággal gondoltam, hogy egyetlen vonását sem felejtettem el, de tévedtem. A mosolya, a tekintete, a hajszínének árnyalatai, még ha a kép kedvéért kozmetikázott is, felfrissíti fejemben, hogyan nevetett rám... Emlékek hada ostromozza koponyám falait. Lehajtott fejjel állok, erőre; levegőre van szükségem. Feltöltöm vele mellkasom, hogy majd talán elnyíltan feledett számból a hosszan kifújt sóhaj segítsen. A hangja...
A hangja? Előbb tekintetem szegem fel, később követi fejem mozgása. A negédes dallam felé fordulok. Idegesen feszítem szét ujjaimat; akkor pillantom meg. Hamarabb rajzolódik ki sziluettje előttem, minthogy ő észre venne bármit is belőlem. Hálás vagyok érte, hogy az enyém a viszontlátással ránk csapódó érzések feldolgozásának elsődleges lehetősége. Megbabonázottan figyelem, de fel nem fogom hány emberrel van, milyen állapotban lehet, hogy alkalmas időpontot választottam e? Célt értem. Bűvölten nézem végig, ahogy elhalad előttem... Ismét a parkettára rögzítem tekintetem, csupán szemem sarkából követem, merre megy, hová halad. Az illatfelhő mámorító, jólesően hat rám, hagyom, hogy átjárjon - behunyt szemmel somolygok rajta, benne. Felnézve szemmel tartom őt és ha már csak a háta az, ami kirajzolódik, utána lépek. Követem. A nosztalgia hangulata lobban fel mellkasomban, mikor odahaza a faluban ugyanígy tettem...
A liftbe lép, magára marad. A panelen játszanak ujjai, amikor karom kifeszítve megálljt parancsolok az éppen összezárni készült szárnyaknak. A mozdulat határozott, talán durva, erőteljes kissé. Nem bánom. Észlelem, hogy a kezem már stabilan van a levegőben, remegésnek nyoma sincs.
- Szabad? - nos, ezerféleképpen lejátszottam fejben, hogyan, miképpen fogom üdvözölni, a karomba zárni, érzelmektől túlcsordulva bevallani, mit érzek, hogy újra látom, de ez a valóság. A forgatókönyv repül a szemetesbe, én pedig magabiztosan elé lépek, kihúzva magam, hogy rám emelje tekintetét és íriszeiben megcsillanjon a felismerés fénye, ha sikerül kellőképpen magamra terelnem figyelmét. Pont olyan gyönyörű, mint azon a napon, mikor utoljára láthattam... érinthettem... Tenyeremmel oldalra nyúlva, épp csak szemem sarkából ellenőrizve pontosságát; kérem a fém börtöntől, hogy hagyjon időt nekünk, zárjon ki mindenki mást. Mert így van időnk, lehet... Ha megtörténik, ha kettesben ragad velem, újra szóra bírom reszketeg, bizonytalanná vált vázamat. Kifelé persze most is, mint mindig, megkérdőjelezhetetlen szilárdságot mutatok. Elvárható egy katonától, igaz?
- Azt hittem, hogy sosem talállak meg... - bármennyire mókás, nevetséges egy ilyen modern világ lakójának szavaim jelentése, onnan, ahonnan én jövök, az emberek lemaradtak. Nincsenek kütyük és a kényelem hiánya jelentős. Nem ismerem, hogyan működnek a készülékek, minden idegen, új, ahogy a kocsik is teljesen máshogy néznek ki... Olyan lehetek, mint egy időutazó, vagy egy totyogó gyerek. Most mégsem foglalkoztat az, hogyan sikerült végül meglelnem őt, csak az, hogy itt vagyok.
Próbálom leolvasni a jeleket, az érzéseit, hogy... Kedvem támad megérinteni, csak kézfejemmel simítanám arcát, de másfél év... Talán ez a jogom már elévült. - Nem is üdvözöltelek... - megköszörülöm a torkom, szabadkozom. Mit mondhatnék még? Hogy fejezzem ki magam? Érzelmi analfabétának érzem magam... Mindig is az voltam, pedig ha valamikor, most igazán számít, hogy mit mondok. - Sajnálom, ha rosszkor... - ismét elfúl hangom. Annyira hiányoztál... És nem. Őszintén szólva nem érdekel, ha rosszkor jöttem, egyáltalán nem bánom. Voltunk már rosszabb helyen és időben, a most problémáival megbirkózom.