Yun
Aki ismerős Dél-Korea üzleti világában, annak ismerős a Yun név is és a család, amely egy komplett cégbirodalom mögött áll. A vagyon és a luxus, ami gyerekkorától fogva körbevette Chriselle-t, nagy mértékben meghatározza azt az embert, aki ma is. Az élet majd' minden területén válogat, habár ő kifinomult ízlésnek hívja ezt. Egyesek szerint a kákán is csomót keres, saját meglátása szerint csak a tökéletességre törekszik. Mindenből a legjobbra nem csak saját maga, hanem mások számára is. Törődik másokkal, de talán nem olyan nyíltan, mint ahogyan azt egy átlagos ember tenné - legalábbis nem azokkal az emberekkel, akik Szöulban körülveszik a mindennapi életében. Tőlük elvárja, hogy elfogadják az apró, de idegesítő szokásait és finnyás, katonás viselkedését.
Kevesen tudják - csak a családja tagjai, tehát a szülei és két testvére -, hogy Elle nem vérbeli Yun, édesapja házasságtörő kapcsolatának gyümölcse, amit gyerekként meg is szenvedett. Mostohaanyja ellenszenve és ellene tanúsított rideg viselkedése a kislány szívét is megkeményítette. Megtanulta, hogy nem támaszkodhat másokra, csakis a maga erejéből valósíthatja meg azokat a dolgokat, amelyek a szívében lakoznak. Póker arccal viseli az őt érő kritikát, éles nyelvű megjegyzésekkel lő a másik fél legsebezhetőbb pontjára és az örömét is megtartja magának.

Chriselle
Chriselle az a rámenős, igazi vezető típus, aki számára nincs lehetetlen és megállás sem. Ha falakba ütközik, vagy épp bezárnak az orra előtt egy ajtót, akkor képes megérkezni az ablakon keresztül, dupla olyan sikerrel. Ő az, aki mindent a kezében tart, aki mindent kipróbál és aki lelkiismeret furdalás nélkül megy előre, a saját maga által kikövezett úton.
Hiú, válogatós, makacs, az idegeiden táncol, a személyisége mégis úgy fog meg, hogy közben magával ragad. Mindig emberek veszik körül, mindenhol van egy ismerőse és ha két héten át nem hozzák hírbe újabbnál újabb férfiakkal, az azt jelentené, hogy eltűnt a föld színéről. Valójában Elle maga is tudja, hogy ezek az emberek átutazóban vannak csak az életében. A hírnevére vágynak, a figyelmére, arra, hogy segítsen nekik felkapaszkodni arra a szintre, ahová ő is tartozik. Egy ilyen esetnek - és az egyik bátyja közbenjárásának - köszönhetően házasodott meg majdnem néhány éve, amikor egy brit-koreai férfi megpróbálta elcsavarni a fejét, részben a vagyona miatt, részben pedig azért, hogy félre tudják őt állítani a Yun család cégbirodalmának élére esélyes jelöltek közül.

Na-young
Erre a névre az a nő hallgat, akit kevesen ismernek. Édesanyja - a vérszerinti - választotta neki ezt a nevet, amin tulajdonképpen csak édesapja hívja néha napján. Másnak nem is igazán hagyná.
Ő az, aki alig várja, hogy a nap végén levehesse a magassarkú cipőit, amelyek már nyomják a lábujjait. Aki elbambul az illatgyertyája lángjának pislákolását figyelve, aki összekeni az arcát a rendelt vacsorájával, miközben olyan tévéműsorra tapad a szeme, aminek a nézését még bíróság előtt is letagadná. Aki nem tud elaludni éjjelente és aki hiába imádja a lakása minden pontját, mégis érzi néha, hogy mennyire egyedül van.
Mindenkinek van egy olyan oldala, amit senkinek sem mutat meg. Ilyen Na-young is - vagyis ilyen volt, amíg egy siklóernyős baleset miatt olyan helyzetbe nem került, hogy másnak is megmutassa, tud elveszett, tanácstalan és törékeny is lenni. A védelemért, odafigyelésért és pezsegtető ismeretlenért cserébe ő is képes volt törődő, őszinte és nyílt szívű lenni, csak hogy idővel mindez fájón csússzon ki a kezei közül, mint az apró homokszemek.

Mély lélegzetet veszek, s lehunyt szemmel billentem hátra a fejemet, neki a kád oldalának. Az orromba úgy kúszik be a szantálfa illatgyertya kellemes aromája, mintha csak valaki meleg ölelésébe hajolnék bele, előbb csak finoman, de olyan érzést keltve, hogy aztán mozdulni se akarjon az ember. Épp ez a karok nélküli ölelés az, ami magamhoz térít. A szívemre mázsás súly nehezedik és minden, ami körülvesz hirtelen értelmét veszíti. Nem érzem már olyan kellemesnek a fürdővizet, a közelben pihenő borospohárra fanyalogva nézek és a tény, hogy az otthonomban vagyok nem okoz már olyan örömet, mint amikor először tértem vissza ide, a balesetemet követően.
- Nem is nevezném balesetnek... - Halkan motyogom bele a szavakat a fürdőszobám magányába, mintha lehetne rejtegetni a nyilvánvalót. Hogyan is érezhetem olyan visszavonhatatlanul, hogy a szívem nekilódul, amikor Rá gondolok? Miért veszi át az irányítást az az áruló ketyegő, mikor normális ember belátná, hogy számunkra nem adatott több idő, amit együtt tölthetnénk? Miért él bennem még egy icipici remény, ami újra meg újra azt mondatja velem, hogy Rá emlékeznem kell, őt meg kell tartanom a szívemben?
Begyakorolt mozdulatokkal csavarom magam köré a törölközőt és foglalok helyet a tükör előtt, hogy oda sem figyelve kenjem fel a megszokott termékeket az arcomra. Még egy arckrémről is az jut eszembe, amikor távol az otthonomtól az egyetlen reménységem az volt, hogy Ő nem üres kézzel tér haza a piacról.
Előre tudom, hogy Vele a gondolataimban nem fogok tudni elaludni, mégis ágyba kényszerítem magamat, hogy aztán hosszú percekig a plafont bámuljam. Ilyenkor érzem csak igazán azt a mellkasszorító magányt, ami sosem hagyott igazán nyugodni, azóta pedig végképp, hogy hazatértem. Azt hittem minden a helyére billen, amikor visszakapom a régi életemet, azt a bánásmódot és luxust, amiben felnevelkedtem és ami annyira beleivódott minden sejtembe, hogy azt hittem sosem tudom már levetkőzni.
Mégis más ember lettem a férfi mellett, akinek a képe életem egyik legkedvesebbként égett bele az emlékezetembe. Eszembe jutnak a szemei, amelyekkel gyakran akkor figyelt, amikor én észre sem vettem. Hogyan tudott volna másképp mindig jó helyen lenni jó időben? Aztán a mosolya, amit csak utólag tanultam meg igazán értékelni, mert nem kapta meg az ember csak úgy. Igazi különlegesség volt, amiért meg kellett dolgozni, de újra meg újra megérte, még ha néha rajtam is szórakozott és nem velem. Megszidom magam, amiért múlt időben gondolok Rá, mintha nem lenne már, s ingerülten paskolok néhányat a párnán, amikor addig fészkelődöm, hogy oldalra nem fordulok. Most azt kívánom, hogy Ő legyen boldog. Ha én nem is láthatom többet, de legyen az életében valaki, akivel megoszthatja mindazt, ami a merev vonások és szigorú katona viselkedése mögött rejlik. Igenis megéri várni rá, arra hogy megnyíljon, hogy igazán önmaga legyen. Ha én nem is lehetek mellette, ha nem tehetem őt boldoggá, de tovább éltetne az a gondolat, a remény, hogy valaki más megteszi helyettem. Hogy mosolyog, mert boldog és nevet, mert jól érzi magát. Hogy másnak is odaajándékozza a törődését, a hallgatását, a jelenlétét. Míg nekem nincs más, csak a magány, ami körülvesz.


- Hogy hova? Yun kisasszony... - Szinte látom megcsillanni az izzadtság cseppeket a valaha volt leghűségesebb titkárom arcán, amikor felfogja, amit mondtam neki. Az én arcomon röpke mosoly fut át, miközben a szívemben már nagyon is biztos a döntés.
- Jól hallotta. New Yorkba. - A hanghordozásom könnyed, az arcomon nyoma sincs tépelődésnek és annak az ezernyi érzésnek, ami újra meg újra a földbe döngöl, amikor senki nem lát.
- De.. De hát mi lesz velünk, ha megint itt hagy bennünket? - Már-már színtiszta kétségbeesést hallok ki a hangjából, ami annak tudatában, hogy mit gondolnak rólam és mondanak a hátam mögött a saját alkalmazottaim, egészen meglepő fordulat jelenleg.
- Legutóbb is minden rendben volt, nem igaz? - Ha ez így kimondva akár túlzásnak is tekinthető, de nem áll messze a valóságtól. Még mindig létezik a cégem és még mindig jól, ha nem jobban teljesít, pont mikor akkor, amikor a siklóernyő balesetem miatt nem tartózkodtam az országban. Más a traumára emlékezne vissza, a folyamatos félelemre és az újabbnál újabb megpróbáltatásokra, az én gondolataim mégis valami - valaki - teljesen más felé kalandoznak.
- Azért az nem ugyanaz... Kérem, Ms. Yun. - Az arcomra pillant, de semmi mást nem láthat rajta, csak azt, hogy megingathatatlan vagyok a döntésben. - Na és mennyi időről van szó? Egy hét? Kettő? - Kis híján felnevetek, de nem szeretném fokozni a szenvedését - ami a távozásomat követően hamarosan úgyis örömbe fordul át. Nem véletlenül mondják mindig, hogy amikor nincs otthon a macska, cincognak az egerek.
- Még nem döntöttem el - finoman megvonom a vállaimat, csak a szemem sarkából pislogva felé, hogy ne maradjak le a reakciójáról. - Fogja fel ezt úgy, mintha csak szabadságon lennék. - Mély levegőt veszek, megpróbálva nem csak a tüdőmet telíteni friss oxigénnel, hanem a lelkemet is azzal az energiával, amivel sikerült meghozni ezt a döntést. Tisztán érzem, hogy a szívemből táplálkozik, és hogy olyan gyöngéd érzelmekké bontakozik ki, amelyek mint mostoha körülmények között virágzó növény, már-már csodának tekinthetőek.
Úgy érzem ez ír le bennünket a leginkább. A találkozásunk körülményei sem voltak mindennapinak tekinthetők, így az a kapcsolat, ami kettőnk között lassacskán kibontakozott, majd szoros kötelékké fonódott sem lehet olyasmi, amit meg lehet törni, vagy el lehet felejteni.
Azt remélem, hogy a szívemben kibontakozó vihar, ami az egész bensőmet felkavarja megnyugszik majd, ha távolabb vagyok Tőle. Mert egy határvonal nem elég, még ha betonbiztos is. Eredetileg is annak kellett volna lennie, mi mégis egymásra találtunk ebben a mostoha világban. Ez ad nekem reményt, ezért kell, hogy New Yorkba menjek. Azzal a tervvel, hogy lenyugtassam a szívemben tomboló érzéseket, hogy érezzek valami mást is a magányon kívül. De talán tanulva a múltból nem kellene elterveznem a jövőt. Sosem tudjuk, hogy mit hoz majd, hiszen a sors bármikor közbeszólhat.