If movements were a spark every dancer would desire to light up in flames.
A metrón ülve a velem szemben helyet foglaló gyerekeket nézem. Az egyik fiú, a másik lány. Nagyjából kilenc-tíz évesek lehetnek, ikrek. Mindkettő szőke hajú, kék szemű, az arcuk tele szeplővel. Még az anyajegyük is szinte pontosan ugyanott van a szemük alatt. Észreveszik, hogy figyelem őket, ezért csak még jobban produkálják magukat. Eddig is csipkelődtek, de most már látványosan szekálják egymást. Ki tudja a másikat erősebben bokán rúgni, ki tudja a másikat jobban oldalba bökni, ki tudja a másikat fülcimpán pöckölni anélkül, hogy az észrevenné. Jókat mosolygok rajtuk, de az anyjuk látszólag nem értékeli olyannyira a rögtönzött bemutatót, mint én. Dühösen szól a két kis virgoncra, akik csak nevetnek az egészen, közben a szemük sarkából pedig engem néznek. Végighallgatják a szentbeszédet, de utána még azért egy-egy jól irányzott bokánrúgást mindketten kiosztanak a másiknak. A következő megállónál leszállnak. Az ajtóból visszaofrdulva integetnek, aztán az anyjukba csimpaszkodva lépnek ki a metrókocsiból, átadva a helyet morcos, munkából hazafelé igyekvő felnőtteknek. Alig kapok észbe, mire le kell szállnom, már majdnem hogy csukódnak be az ajtók. Az aluljáró zajos, hangos, az itteni levegő állott és büdös. Gyorsan átverekszem magam a tömegen és a forgalmat némiképp lelassító beléptetőkapun. A lépcsőn egyik lábamat szedem a másik után, hogy minél hamarabb firss levegőhöz jussak. Amint megérzem az oxigéndús levegőt, lassítok lépteimen. Mélyen beszippantom a lentihez képest sokkal kellemesebb, tisztább levegőt. Sosem szerettem metrón utazni, de sokkal gyorsabb és praktikusabb, mint autóval átszenvedni magam a városon a folytonos dugók miatt. Talán a metrónál jobban már csak a dugókat utálom. Azok fel tudnak bosszantani. Amióta leraktam itt a jogsit, azóta nem is ültem szerintem autóban a vezető oldalon, csakis anyósülésen és hátul. Megvárom, amíg az utcán előttem elhaladó autó biztos távolságba ér, utána a parkoló kocsik mögül kikukucskálva futok át az úttesten. Egyenesen a Steinway Plaza falai között meghúzódó táncterem felé veszem az irányt, ahol a rendszeresen megrendezésre kerülő események egyike, egyféle workshop lesz ma esedékes. Még nem érek a stúdió elé, amikor meghallom a járdán csoportosuló emberek beszélgetését és nevetgélését. Egyből jobb kedvre derülök tőle. Már messziről kiszúrom az ismerős arcokat, akikkel jómagam is együtt szoktam táncolni ilyen alkalmakkor. Vannak kezdők, haladók, fiatalok, idősek, nők és férfiak. Az ilyen eseményeknél azt szeretem a legjobban, hogy összehozza az embereket. Senki nem foglalkozik azzal, hogy a másiknak milyen a tudása, mennyi idős, esetleg mennyire rontja el helyenként a lépéseket, a tánc, a zene és a mozgás szeretete az, ami igazán számít ilyenkor. Az ismerősöket köszöntve lépek be az ajtón. A lépcsőn gyorsan felsietek. A terem bejáratánál egyből meglátom Clara-t, aki a mai eseményt szervezte. Egy időben együtt táncoltunk, de úgy gondolta, ideje továbblépnie, ezért munkát vállalt itt. A vállaira téve a kezemet köszöntöm. Hátulról átölelem, majd némi beszélgetés után az egyik sarokba megyek lepakolni a cuccaimat. Hirtelen rengeteg ember jelenik meg egyszerre. A faliórára pillantva látom, hogy nemsokára egészet üt az óra, amikor terv szerint megkezdődik a mai „ereszd el a hajam”.
Hetekkel ezelőtt megláttam - abban a queensi tánciskolában, ahova járok - egy latin workshop hirdetést a falon, ami most szombaton van. Érdeklődtem Ricéknél is, de ők most ezt passzolják, mert Cassie-vel mennek egy hosszú hétvégére egy másik városba, így nem tudnak eljönni. Egy kicsit sajnálom, mert így egyedül kell mennem, mert a többiek sem érnek rá, a de már nagyon régen voltam ilyenen és nem akarom kihagyni. Az viszont nagyon jó, hogy még napot sem kell cserélnem, mert pont szabad ez a hétvégém, így tökre belelkesültem, hogy végre ott lehetek egy jó fél napos oktatáson, ahol kitáncolhatom magam. Nekem a tánc az a kikapcsolódás, ahol mindig ki tudom zárni a külvilágot, a múltat, és mindent, ami csak idegesít vagy megrémiszt, felzaklat. Szükségem van rá, mert e nélkül szerintem már rég vagy az elmegyógyintézetben, de egy ideggondozóban biztos, kezelnének. Raenek, a lakótársamnak, megígértem, hogy ha lehet, még az este nagy részét is házon kívül töltöm, így biztos, hogy este egy buliban fogok kikötni, lehet, hogy ha jó a társaság, akkor a majd most megismert csapattal. Jelenleg még otthon vagyok és nagyban pakolok, hiszen a WS-re és a bulira is kell külön ruha, meg nem árt, ha viszek néhány olyan cuccot, amivel fel tudom magam frissíteni a kettő között. Ezen kívül magamhoz veszek vagy három-négy protein szeletet, hogy egyek is valamit délután, meg valamennyi vizet, és majd meglátjuk, hogy mi fog belőle fogyni. Amikor minden szükséges dolgot a táskámba raktam, egy hangos „Szia! Elmentem.” kiáltással adom lakótársam tudtára, hogy bizony, most már tiszta a terep. A rendezvény itt van Queensben, és mivel hamar el akartam hagyni a terepet, nagyon korán indultam, így végül is kényelmes sétával is bőven odaérek, és még egy kis előzetes ráhangolódás is belefér, hiszen zenét hallgatok menet közben. Legalább addig sem kell gondolkoznom. A Steinway Plazát meglátva, akaratlanul is gyorsabbra veszem a lépteimet, mert egyre izgatottabb vagyok. A Plázában meglátom a hely térképét, és végre kiveszem a fülemből a fülest, hogy visszatérjek a jelenbe. Amikor megtalálom, hogy pontosan hova is kell mennem, elindulok arra, de aztán rájövök, hogy tök fölösleges volt a térkép, hiszen bolt előtt ekkora tömeg nem szokott lenni, főleg, hogy minden nyitva van. A táncterem persze ez alól kivétel, hiszen oda csak táncóra vagy valamilyen rendezvény alkalmával lehet bejutni, tanár kíséretében, hogy az ottani berendezést ne tudják tönkretenni vagy elvinni, ha nincs ott illetékes személy. Ahogy elnézem az embereket, elég sokan ismerik itt egymást, és mivel nincs ismerős, vagy legalább is nem látok, így oda megyek ahhoz a lányhoz, akivel nem látok senkit, és az egyik sarokban pakolja le épp a cuccait. - Szia! - köszönök rá kedvesen mosolyogva. - Én Flor vagyok - mutatkozok be neki, majd hagyom, hogy ő is elárulja a nevét. - Szoktál ezekre a WS-ekre járni? - kérdezek rá, és, amennyiben igen a válasza, akkor tovább kérdezgetek. - Hogy működnek itt a dolgok? Én most vagyok itt először, így egy kicsit elveszettnek érzem magam - vallok színt, hiszen azt sem tudom, hogy ki szervezte a rendezvényt, mi szokott lenni az általános menete a dolgoknak. Sajnos voltam már olyan workshopon, ahol kész káosz volt az eleje, mert nem volt rendesen megszervezve, és alig tudták elkezdeni az oktatást, mert még fél órával a nyitás után még a társaság fele sem lett beregisztrálva, pedig nem voltunk olyan hű, de sokan. Remélem, hogy itt nem így lesz.
Kezdőlap
• 
