Dolph & Joe

A soldier remains a soldier

-Akarnak. Valamit biztosan! - elhúztam a szám. Reméltem, nem arra megy ki a játék, hogy közlik, elveszik a gépeim, mert akkor bízvást nem állnék jót magamért.
Pusztán arra tudtam gondolni, hogy a múltkori találkozás annyira rátette a pasasra a bélyeget, hogy képtelen volt elfogadni a többszöri elutasítást.
-A csengő a koránkelő barátja! - lepillantottam a kutyára, majd mentem Dolph-al a konyhába, hogy megvárjam amíg felteszi a kávét, s pőresége egy pillanatra sem zavart. Pizsama ide vagy oda…
-Könyöröghetnék napestig, akkor sem szállnál ki onnan többet! Hagyjuk ki azt a lépést, és add be szépen a derekad Öregem!- doboltam párat a pult lapján, s ismét rá emeltem tekintetem. Szükségem volt rá!
-Be. De nem fekszek le neki egy könnyen. Túl sok időt elbasztak az életemből ahhoz, hogy… -inkább legyintettem egyet, megingattam fejem. Úgy éreztem, ez rohadtul egy olyan pillanat, amit ha nem ragadok meg, akkor a hátralévő életemben bánni fogok. Nem reménykedtem abban, hogy esetleg kapok valami melót, vagy felkérnek térden állva, hogy menjek vissza. Nem. Akkor már rég a bilibe lógna a kezem, s arra nem akartam ébredni, hogy átbasztak, mint szart a palánkon.
-Túl sokat Öregem! Túl sokat. - belegondolva mennyit szívtam miatta, s mennyi szarságon mentem keresztül a folyamatos visszautasítások végett, csak azért, mert a vállam, és a térdem nem volt a legtökéletesebb állapotban, de a sebészeim, még mindig sokkal jobban összeraktak, mint másokat. - Parádézni bárhogy lehet! - megvontam a vállam, majd beleittam a kávémba. Nem kértem bele se tejet, se cukrot, csak úgy feketén kortyoltam bele, miután talán már annyira nem volt forró, hogy esetleg nyakon öntsem vele saját magam.
-Ha jó leszel, talán megengedik, hogy menjünk vele egy kört! - mosoly suhant át arcomon, hisz mindent be akartam vetni annak érdekében, hogy velem jöjjön. Akartam, hogy ott legyen mellettem. Ketten talán többre megyünk, és kevesebb eséllyel teszek valami hülyeséget, s ugrok bele valamibe, amibe nem kellene ennyi idő kihagyása után.
-Valahogy úgy! De egy ilyen kalandot úgy sem hagynál ki! - villantottam egy széles mosolyt felé, miközben a kutyára pillantottam, kinek a cuccait összekapartam onnan, ahol megkaptam az instrukciókat, aztán rátettem a hámot, s nemsokára már odalent voltam a kutyával, s reméltem, nem fog túlságosan összeszőrözni, hisz elég szarul tud mutatni az egyenruhán a kutyaszőr, főleg, ha nem kutyával dolgozol.
Hogy miért is voltam ilyesmire kiélezve, nem tudnám megmondani, bár lehet az egésznek ahhoz van köze, hogy anyám mindig is érzékeny volt az ilyesmire.
Ha netán még is összeugrálna, hát a zsákomban akad ruhakefe, mivel majd végigmegyek az érintett részeken, és már is olyan lesz, mint a patyolat! Szerencsére hamar elvégezte a dolgát, így visszaérve elégedett mosoly ült ki képemre, miközben elengedtem a kutyát, és  végignéztem  rajta, s szavai nyomán mosolyom ha lehet, még jobban kiszélesedett, majd elnevettem magam.
-Nem. Annak még a szele se fenyeget. - vágtam egy grimaszt. Csak a gyerek korai érkezése miatt, nem fogom elvenni. Jó persze szerettem meg minden, s oda voltam érte, ám úgy sem hinné el, hogy csak miatta tenném, hisz még bennem is ott motoszkált a kötelesség gondolata.
-Munka vacsora. Ha szépen mosolygunk, és odatesszük magunkat, megkapjuk a fuvart, és remélhetőleg legközelebb nem kell jópofizni. De nézd a jó oldalát! Ehetsz egy jót! - villantottam egy mosolyt, meglapogattam a vállát, s nyugodt léptekkel indultam el kifelé, hogy aztán helyet foglaljak a kocsiban , hogy aztán mehessünk a repülőtérre, hol már várt minket a kísérő személyzet.
Fiatal katonák álltak a csomagleadásnál, vigyázba vágva magukat, tisztelegve, s egy pillanatra úgy éreztem magam mint egy bazári majom, aki most kapta meg a legújabb utasítást a porondmestertől.
Már csak arra kellett rájönnöm, miért is mentem bele ebbe az egészbe, s miért is rángattam bele ebbe Dolph-ot is.
Meglehet a válasz olyan egyszerű mint a faék. Nem akartam egyedül szívni…
Miután megmutattam irataimat, magam is tisztelegtem, majd visszacsúsztattam zsebembe őket, s vetettem egy futópillantást barátomra, ki nyilván a pokol legmélyebb bugyraiba kívánt éppen.

Egy “na ne baszdmeg?!” meredéssel jutalmazza a másik morgását arra vonatkozóan mi is a fecni amit épp a mellkasának nyom. De nem vár szóbeli megfejtésre, a kérdés is olyan témainditó jellegtelen módon csúszott ki, helyettesítve a nyálas “örülök hogy látlak” formalitást, amit amúgy is mindketten kerülnek, meg ezen a reggelen még nem is lenne igaz, tekintve tudott volna még aludni. De Joe mindig is olyan volt mint a fogfájás, a legszarabb időpontokban tudta az emberre rúgni az ajtót.  
-Uhum….ezek szerint nagyon akarnak. – újabb kurvára felesleges megjegyzés, de kávé nélkül agyi kapacitásának maradék morzsáit használja fel, miközben összehajtva a levelet szintén a mellkasának nyomva adja vissza a tulajdonosának, és míg az a kutyát abajgatja ellépve mellette habtestével minden kecsességet mellőzve a konyha felé indul, mert barátja nem szirénázik az ajtóban rostokolva így sejti egy jó erős fekete még belefér a randi előtt, hogy ne egy morgós vénemberrel kelljen kezdenie valamit. Mindig is tudta, hogy kettejük közül Joe a zseni!
- Az, hogy ráfeküdtél a csengőre hatásos volt, de ha gondolod és könyörögni akarsz visszadőlhetek. – nem gondolja komolyan, de azért elképzeli, ahogy fél térdre ereszkedve ebben a cuccában Joe könyörög neki, ő meg mint  valami pestisben haldokló középkori paraszt hempereg a lepedőben. Kár, hogy nem suhancok már, még be is játszaná, de vén csontjai tudják, hogy sokkal több energiát emésztene el befeküdni, majd újra kimászni a hívogató matracról. Na meg a kutya tuti az arcán landolna ha nem a hasán, ahhoz meg semmi humora így kávé nélkül. -De az, hogy fent vagyok nem jelent semmit…- fűzi tovább egy szemétkedő grimasszal egybekötött mosoly kíséretében, miközben már lövi be a kávémasinát. Minden alkalmat megragad, hogy szívja a barátja vérét, és az hogy most vért kell izzadnia hogy egyáltalán hajlandó legyen előkotorni a saját egyenruháját valahonnan a gardrób mélyről, és önmagát alázva meg – na meg Weaver szemeit égesse ki – szuszakolja magát bele a ruhába….Nem, azt még nem döntötte el, akarja e. Azt meg pláne nem, hajlandó e. Eddig az állás egy kurva nagy nem, de a koffein meg némi udvarlás a másik pöcsfej felől talán változtat az álláspontján.
-És pont annak a szőrös állatnak adod be a derekad? Na, szép egy ribanc vagy. Legalább vitt volna el vacsorázni ahelyett hogy hívogat. – cicceg komolyan, mintha ez tényleg egy randi-állapot lenne. Igazából tudja, hogy mint neki, Joenak is egy nagy szeletét teszi ki a szívének a légierő, és a katonaság. De mindkettejüket úgy baszták ki mint macskát szarni, és az a tüske kellően fájdalmas még ennyi év után is hogy az a fránya férfias makacsság és tartás megmaradjon. Ezek szerint kettejük közül neki maradt meg tovább, bár igaz ami igaz őt nem bombázzák ajánlatokkal. Ezen most megsértődnie kéne? Nem, leszarja. Van elég nyűgje, és tekintve Theo épp tartósabban csövezik nála, nem pedig felbukkan, kirabolja majd eltűnik -régi szèp idők -, így még csak megfontolásba se venne semmilyen ajánlatot.
-Parádézunk? Öregem, te még úgy ahogy de én maximum a teherbírás próba leszek ott melletted, mennyit bír az egyenruha baszdmeg. – válaszol cinikusan, felhorkanva és egy rövidet röhögve, de valóban csábító lenne egy kis nosztalgiázás, csak pesszimista segg lévén sejti nem ennyiből áll majd a program. A katonaság nem egy vidámpark, bár ha azt vesszük mindkettő ért hozzá hogy csábító csomagolásba rejtse azt, hogy ha felülsz valamire garantáltan hányingerrel, bőgve szállsz le a köröd végén. -Ah, ne csábíts. Arra még mindig merevedésem van mintha kamasz lennék. – morog, poénnak szánva és magának is elővéve egy bögrét mindkettőt alá dugja a kávéfőzőnek, majd Joe elé tolva lepakolja mellé a cukrot meg kiveszi a tejet is, ha akarja szolgálja ki magát. A maga részéről lekapcsolva a gépet a pultnak dől, és várja hogy kicsit kevésbé legyen pokoli belekortyolnia a feketéjébe. A kutya befalva a reggelit erőszakosan furakodik a keze alá simogatásért, és bután vigyorgó arccal nézi a kettejük társalgását.
-Sejtem az nem a vadászgèpes randira kell. – emelkedik meg kérdőn a szemöldöke, s bár nem mutat különösebb  hajlandóságot válaszolni, magában azért végiglapoz újra a gardróbban. Mintha valamikor kellett volna öltöny, talán a kölyök felvételi meghallgatására? Vagy a rendőrségre amikor kihozta? Fasz emlékszik, de valami undorító szett rémlik. Ingből mondjuk esélyesen csak mintás van. – Ha megfelel a mintás ing, összekotorhatok valamit. –emeli fel a bögrèt, nem húzva tovább a barátja agyát, és belekortyol a kávéjába. Sziszegne, mert még kurva forró, de megszokta hogy vagy így issza vagy kihűlve, optimális hőfokon soha, így csak egy huhogó grimaszt vág, és rátöröl a bajszára.
-Szóval vagy megyek vagy kapjam be? – vázolja a helyzetet kérdőn, végül sóhajtva indul meg a bögrével a szobába, elhessegetve a kutyát az útból. – Írnom kell a kis pöcsfejnek, hogy magára marad meg rá a kutya. – mormogja hangosan, hogy Weaver is értse mekkora szívességet is tesz most… jó…nem tesz…de ezt nem kell tudnia.. – Ugraszd le a kutyát egy körre amíg csomagolok, a póráza a kabátok mellett lóg. Szarózacskó is ott van. – előre virul a feje, hogy azt a szépen vasalt egyenruhát összeszőrözi a kis szörnyeteg, kicsinyes bosszú ez részéről a hajnali ébresztőért.
Közben letéve az éjjeliszekrényre a bögrèt nekiáll kirámolni a szekrényt.
Vagy öt perc turkálás, mire ráakad az öltöny tartozékokra, és az ágyra hajítva jó férfias módon, katonás rutinnal szedi össze a maradék ruhát, pakolja sporttáskába, és egy unott, merev tekintettel nézi a nyitott szárnyakat, amin az a kurva egyenruha lóg. Ránézésre sem fog rámenni, de egy szitkozódó korty után minden merészségét összeszedi, szégyenérzetèt hátradobja - csak a fia meg ne lássa baszki… - és mint tilosban járó kamaszfiú úgy fülelve az ajtót szuszakolja bele a testét a szettbe, ami meglepően rá is megy. Nem a legpatikább, és arra se esküszik hogy egy mélyebb lélegzetnél nem adja meg magát egy gomb, a torkánál nem szűk csak csábosan kiemeli a galamb-háját…. Egyszóval szép szép de utcára nem vinnéd… de szarik bele, rövid toalett hogy ne úgy nézzen ki mint megboldogult Einstein, és azért nem mazochistába vágva még lazára gombolt felső gombokkal lép ki a hálóból. - Meg se szólalj baszdmeg. - sziszegi és legurítva a kávéja maradékát a vállára dobja a táskát. - Menjünk mielőtt meggondolom  magam a faszba. - a konyhai mosogatóba ejtett poharas kitérő után marcona arccal veszi az irányt a bejárat felé.
-Foglald össze mire fel fogok én öltönyben parádézni? Újranősülsz remélem… -utal mekkora áldozat is lesz neki most ez a puccparádé.

Dolph & Joe

A soldier remains a soldier

-Aminek látszik. - morogtam vissza, aztán már ott ékeskedett a mosoly a képemen, s beengedtem magam mellette, majd hallva a kutya hangját, mosolyom kiszélesedett, s már ereszkedtem is lejjebb, hogy meglapogassam kicsikét, s konstatáljam, jó húsban van a kisasszony, s meglehet, használ is a jelenléte egy cseppet, szóval továbbra is a lehető legjobb ötletnek tartottam, hogy megtartotta végül.
Közben persze hagytam, had olvassa át, majd felegyenesedtem, mikor feltette a kérdéseit, s mentem utána a konyhába.
-Volt rá majdnem három hónapom, hogy átgondoljam. Kétszer elhajtottam az Admirálist, harmadjára küldte ezt a levelet. - vékony vonallá préseltem ajkaim, s úgy néztem végig miképpen méri ki a kaját a kutyának, s persze mosoly került ismét oda. - Jöhet! Van még időnk az indulásig… de arra számítottam, tovább kell könyörögnöm, hogy kikelj az ágyból!
A mosolyom továbbra is ottmaradt, ellépve a kutya mellett, megállva a konyhában, várva a kávét.
-Ami azt illeti, van némi kétségem az üggyel kapcsolatban...de ha már ennyiszer kérte… még egy szűz lány sem kéreti ennyit magát, szóval… - megvontam a vállam egy pillanatra.
-Te vagy a plusz egy főm öregem! Felvesszük az egyenruhánkat, kicsit parádézunk benne, megnézzük miféle gépekkel domborítanak mostanában. - elhallgattam, majd a szekrényből vettem elő magamnak egy poharat, s letettem a kávéfőző mellé. - Sok mindent nem árultak el, de ezt te is láthattad a levélben.
Letettem magam egy üres székre, s vártam, vajon miképp is fog reagálni mindarra amit előadtam, hisz még mindig benne volt a pakliban, hogy elküld a picsába.
-Meg aztán, mikor láttál utoljára testközelből egy Black Hawk-ot?- tettem fel a kérdést, mi meglehet engem is érdekelt, hisz azért egy akkora madarat megreptetni nem épp mostanában volt hozzá magamnak sem szerencsém, és mivel azt nem sűrűn lehet csak úgy megvenni, így nem díszelgett közülük egy darab sem a repertoáromban, pedig ott díszeleg a kívánságlistám élén egy vadászgéppel együtt.
Reméltem, ráharap a mézesmadzagra, hogy aztán előrukkolhassak a következő problémával.
-Charles egy időre likvidálta magát köreinkből… - szünetet tartottam, miközben kicsit helyezkedtem a széken, s ráemeltem tekintetem, aztán inkább még is felkeltem onnan. - Eltörte a lábát...-vágtam egy grimaszt. - Van öltönyöd?
Ráemeltem tekintetem, s igyekeztem a lehető legkomolyabb képet vágni hozzá. Jó persze ez lehetne a ha ló nincs, akkor jó a szamár is tipikus esete, de már jó pár alkalommal akartam magammal cipelni egy ilyen öltönyös eseményre, ám mindig lepattintott.
Persze ha megpróbálja majd elintézni egy nincsel, hát majd kap egyet, azon nem múlik, és már is képes lesz feszíteni a vacsorán, teljes díszében.
-Mellesleg ezt a pár napot ugyan úgy fizetem, mintha odabent lennél… - rápillantottam az órámra. - Két és fél óra múlva ott kell lennünk a reptéren. - megköszörültem a torkom. -Csomagolj váltóruhát! Nem egynapos kiruccanás lesz.

Vannak azok a napok, amikor a hercegnőknek is szépítő alvásra van szüksége ahhoz, hogy ne tömeggyilkossággal kezdjék a reggelt. Igaz ez azokra a szőrös állatokra is, amik közül egy éppen viszkető fintorral vakarja meg a pofázmányát, hogy kiseperje a bajusz szálat az orrából ami megébreszti, és a másik oldalára fordulva kiélvezze még azt a kurva fél órát, amije ébresztőig van. Theo a legutóbbi beszólása után tökélyre fejlesztette, hogyan kell hajnalig üvöltetni a legótvarabb zenét, ami „ihletadóként” szolgál, ő meg ugye ki, hogy a fiatalság meg a művészet útjába álljon? Ám az este kivételesen nem volt itthon, így Dolph bevetette magát az ágyba mint egy medve a barlangba, és a kutyával a lábánál – máig nem érti, hogy fér el ott az a szőrös, és hogy nem rúgja le -, pihentető alvásra tért. A kis szaros persze csak akkor alszik vele, ha az igazi gazdája nincs otthon, bár máig rejtély a férfi előtt, hogy azért szirénázik olyan hangosan a kutya, mert megsüketült a kis segg agykirohasztó zenéitől, vagy mert eleve fajtajelleg, hogy a gazdája minden percben el akarja ásni. Mindegy, mert tegnap vagy három órát játszatta a parkban más kutyákkal, és a járdán is úgy kellett végighúzni a hölgyeményt hazafelé, hogy sokan azt hitték megdöglött, így kiélvezve, hogy a kutya sem szirénázik a reggeliért a fejénél, a párnába fúrja a fejét, és szusszanással merülne alá újra álomföldére, amikor is kopogtatnak.
Ezt még leszarná – a kutyával egyetemben, akinek ugyan a szőrös kis radarja megrebben, de még a fejét se emeli fel -, és a párnát a fejér húzva aludna tovább, de a kinti zavaró tényező csak ráfekszik a csengőre, és nyomja, mint buzigyerek a melegpornót.
Mi a fasz, ég a ház?
Morogva bírja mozgásra a tagjait, kitapogatózik az ajtóig, kattan a zár, és úgy tépi fel a faajtót, mint macska a heringesdobozt. Ajaki már formálnák a „mi a fasz van?” szonátát, de aki a szemei elé tárul, inkább csak egy szemöldökráncolásba torkolló nemtetsző morranást csalnak ki belőle, ujjai automatikusan tartják meg a mellkasának nyomott levelet, és pillant is le rá, eltartva magától – még nem nyugdíjas mértékig, hogy hunyorognia kelljen.
- Ez mi? - oké, a katonai bélyegző kiszúrja a szemét, de azt nem hiszi, hogy egy megalázó leszerelés után pont Joe lenne az, aki a behívóját kézbesíti, pláne nem ilyen citroma harapott pofával. A mosolyt ne számoljuk, ez ennek a fasznak a tipikus „akarok valamit” bevezetője volt, amire csak becsapja az ajtót mögötte, és ahelyett hogy bejjebb invitálná, megdörgöli a szemét,és olvasni kezdi a sorokat. Közben a kutya is kifárad az ágyról, és üdvözlő wuffogással dörgölőzik Joe lábának, akár egy túlméretezett macska. A jóreggelt persze mindkét résztől elmarad, ennyi év barátság után se eleje se vége nincs a beszélgetéseknek, így nincs értelme formaságokkal indítani, meg mindketten úgy is leszarják az illemet egymás közt.
- Talán. - adja meg a választ, fél szemmel felsandít, közben összehajtja a levelet. - Te ezt átgondoltad? - indulnak meg az agytekervények, de ahhoz hogy teljes kapacitásra kapcsoljanak tuti kell egy kávé. - Kávét? - formálódik kérdéssé is a gondolat, ha a másik kér, legalább ő is ihat, mert ha nem tuti azzal fogja baszogatni, hogy készülődjön már gyorsabban. Még jó, hogy tusolt az este, így azzal nem fogja elszuttyogni az időt, már így is a konyha felé indít, rutinszerűen áll meg a tápos zsáknál, kanalaz ki a mérőkével egy adagot a kutyának, és dobja bele a tálkájába, egy „tiéd” dörmögéssel szabadítja rá szegény tápdarabokra a bestiát, míg a kezével már nyomja is be a kávémasinát.
- Konkretizálj kérlek, miét is vagy itt? - olvasta, nyilván, felfogta, nyilván, de azért szeretné a fajankó szájából is hallani, hogy biztosan ne értse félre, így hajnalok hajnalán biztos nem e udvarlási céllal akarja hercegnősbe öltöztetni. Újabb pofa dörzsölés, ami után már emberebbnek érzi magát, már ha frissebbnek nem is, és a pultra támaszkodva mered Joera.

Dolph & Joe

A soldier remains a soldier

A napok múlásával egyre jobban morfondíroztam rajta, mit is kellene válaszolnom arra a levélre, mi az irodám asztalán fogadott. Egyik helyről a másikra tettem, egyik fiókból a másikba pakoltam, s morfondíroztam, vajon illene e visszautasítanom, vagy épp rá kellene bólintanom, és valóban elmenni, úgy ahogy azt mindig is álmodtam.
Egy álom, mely talán kergetve maradna az idők végezetéig, ha nemet mondanék rá. Veteránként, meglehet szarul érint az egész, és még is ott lebeg szemeim előtt, hogy bizony ott lenne a helyem, hisz ennyi idősen még simán repülhetnék, hisz a szívemnek semmi baja nincs, és a karom sem olyan tropa, hála az orvosoknak, és remekül bánok a mai napig a gépekkel… ám ott él a visszautasítás, mit nem egy alkalommal szenvedtem el, mi lesöpört a béka feneke alá, s ha újfent át kell élni…
Végül, meglehet az utolsó pillanatban, de plusz egy fővel, igent mondtam a meghívásra.
Jó persze az még jobb lenne, ha az a plusz egy fő, is tudna az egészről, és nem az utolsó pillanatban mondanám el neki, de azaz utolsó pillanat még is elérkezett.
Az egyenruhám, szerencsére még jó volt rám, hisz arra azért odafigyeltem, hogy a kondimon ne essen csorba, meg aztán be is kell tartani bizonyos előírásokat, hála a rendszeres ellenőrzéseknek, a hű, és olykor idegesítő doktornőmnek hála, bár meglehet, csak hálás lehetek neki.
Bluebell szerint, ideje lenne kicsit elengedni a múlt félelmeit, és megfogadnom a saját tanácsaimat, és elmennem, a sarkamra állni, hisz nem vagyok egy gyáva nyúl, bár meglehet ezt ő így nem mondaná...vagy...talán még is!
Szóval kaptam az egyenruhámat, mit elpakoltam a régi zsákomba, még utolsó simításokat végeztem, majd csókot nyomtam a még alvó nőm homlokára, és indulhattam.
Kocsiba ülve idegesen doboltam a kormányon, majd némi morfondírozás, és zsörtölődés után, legközelebb már csak Dolph lakása előtt álltam meg.
Egy gyors morfondírozás után, persze tudtam, hogy rohadt korán van még, és kifognak átkozni a világból, de felcsengettem egy másik lakásba, elnézést kértem, s némi morgás után beengedtek, persze elszidták az összes felmenőmet a pokol legmélyebb bugyraiba.
Szóval megálltam a lépcső alján, megdörgöltem tarkómat, s némi morgolódás után felmentem.
Jó persze nem lakott olyan magasan, de nem ilyesfajta reggeli edzésre gondoltam én, de nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy reggel megvárjam, míg leballag, és készülne munkába menni. Egy hajnali ébresztés sokkal helyénvalóbb!
Szóval megálltam a lakás ajtaja előtt, s megveregettem az ajtót jó néhányszor, majd ráfeküdtem a csengőre, ha a kopogással nem értem el a célomat, s mikor ajtót nyitott, a köszönés elpárolgott, s helyette mellkasának nyomtam a levelet (már ha nem volt olyan megfontolt, és a láncon át pislogott rám. Az esetben kimaradt az előbbi, s helyette csak megszólaltam.), s komoly képpel szólaltam meg.
-Rád megy még az egyenruhád? - zsebembe ejtettem kezeim, majd villantottam egy mosolyt, miután megfogta a levelet, min jól látható volt a katonai bélyegző.
Közben ha lehetett, hát beengedtem magam, majd megálltam a nappaliban, vagy az előtérben, hogy aztán végighallgathassam az esetleges litániát, hogy mi a picsát keresek én itt ilyen korán.