Kedveltem ezt a hozzáállást, amit Emma is tanúsított: én is úgy voltam vele, hogy csak azt lehet tényként kezelni, ami bármivel is alátámasztható. Lehetett dobálózni különféle elméletekkel, de azokhoz is kellett bizonyíték, mivel annak híján, csupán elméletekre alapozva nem lehet elkapni az elkövetőt.
A mentális betegségekről már volt szerencsém megtudni ezt-azt, de annyira sokféle létezik, hogy igazából ha azt nézzük, a gyilkos starter-packben már tutira benne van valami ilyesmi, mivel épeszű ember nem gyilkol. Más kérdés ennek mélysége és milyensége.
- Az áldozatok telefonját, e-mailjeit stb. átnézték már, hogy van-e benne bármi használható? Nem is tudom… - gondolkodtam el egy pillanatra. – Valami ismeretlen feladótól levél vagy üzenet. Van közöttük esetleg valami kapocs azon kívül, hogy mindannyian színészek voltak?
A bűnök sorrendjével sosem voltam tisztában, nagyjából fel tudtam sorolni őket, akárcsak úgy, mint a tízparancsolatot: a sorrend sosem ment, de megvolt mind, hogy melyek azok.  Végül is, egyik a másikban gyökerezett, ha azt nézzük.
- A sorrendet nem biztos, hogy mindenki helyesen tudja. Én sem – vallottam be töredelmesen. – De ha erre utaló jelek vannak, felismerem őket, talán így van ezzel az emberünk is – folytattam még röviden. – A kereszt utalhat a keresztségre akár, de a bűnök azokra is vonatkoznak, akik nem vették fel a keresztséget, nem? – tettem fel a kérdést, mivel ennyire nem voltam képben a valllással kapcsolatban.
Majd Emma rávilágított a nyilvánvalóra, csak eddig ez valahogy mégsem tűnt annyira annak: még várható három gyilkosság napokon belül, amelyeket meg kell fékezni – Huh, baszki – kaptam a szám elé a kezemet, amikor leesett, hogy nagyjából most vagyunk az egésznek a közepén és még várhatóak újabb áldozatok a minta alapján legalábbis. Marco is hozzám hasonló véleménnyel volt a dolgokról. Rajtuk így iszonyat nagy a nyomás… sötétben tapogatózunk de napokon belül újra lesújthat… kicsit sem kedvezőek a kilátások. Nem lennék most egy színházban játszó színésznő, az egyszer biztos.
Majd Emma telefonjára hívás érkezett, talán épp ezzel az üggyel kapcsolatban.
Néhány pillanat múlva meg is tudtuk, hogy az első áldozat, akin a keresztet találták, nem volt vallásos. Ebből jött is a kérdésem:
- Lehet a keresztség az intro mondjuk? – néztem Emmára kérdőn, ám betoppant egy rendőr a szobába és félbeszakadt a beszélgetés.
Egy tanú kihallgatása zajlott épp, aki állítólag hasznos információkkal tudott szolgálni. Emma szavaira, miszerint csatlakozhatok hozzájuk, mosolyogva bólintottam – oké. - Majd fogtam a jegyzettömbömet és a tollamat, majd a nyomukba szegődve velük tartottam a kihallgató szobába, ahol előtte még sosem jártam. Baszki és tényleg olyan, mint a filmekben, beszarás! Nem akartam elragadtatni magamat azzal, hogy vigyorogva nézek körül, de azért eléggé örültem a fejemnek, hogy ilyet is láthatok.
Emma elmondta a sablonszöveget, az arc pedig beleegyezett, hogy maradhatok én is. Úgy nézett rám, mint aki még életében nem látott csajt, legszívesebben pofán basztam volna a füzetemmel, de akkor biztos, hogy repültem volna innen, így inkább csak próbáltam egyszerűen ignorálni a pasit.
- Hé, köszi – súgtam oda Marconak egy halvány mosollyal, amiért megvédett a pasi előtt. Na igen, akinek jogában állt helyre tenni ezt a faszt, az ő és Emma voltak.
Továbbra is a háttérben maradtam, mivel nem az enyém volt itt a főszerep, azonban ha valami olyat mondott igyekeztem feljegyezni, hátha kiderül belőle valami.

Miután végeztünk a helyszínen, Reilly nyomozó segítségével sikeresen eljutottam a Manhattani rendőrőrsre, ami nem is volt olyan nagyon messze. Kihasználtam az autóban töltött időt és addig megnéztem az e-mailjeimet, illetve megválaszoltam néhány üzenetet. Ilyesmivel nem szerettem foglalkozni, amikor a nyomozókkal voltam, úgyhogy az utazás tökéletesen megfelelt erre a célra. Reilly nyomozó amúgy sem tűnt olyannak, mint aki szeret bájcsevegni, így hát elfoglaltam magam.
Az irodába érve kaptam egy látogatói kártyát, majd Larson és Reilly mögött sietve a számunkra kijelölt tárgyaló felé vettük az irányt.
Amikor beértünk, mindent lepakoltam, csak a füzetemet és egy tollat hagytam elöl, arra az esetre, ha valami hasznos infóra bukkannánk.
Larson ismertette az eddigi eseteket nagy vonalakban, kipakolt az asztalra néhány képes és doksikat is, amelyek a korábbi ügyekhez kapcsolódtak.
- Oké  – mosolyogtam vissza Emmára, amikor jelezte, hogy mondjam el nyugodtan, ami az eszembe jut, hátha hasznos lehet nekik is. Végül is: több szem többet lát.
Reillynak jó meglátásai voltak és látszik, hogy nem most kezdte már a nyomozósdit. Olyan dolgokat vett észre a képeken, amelyek egy magamfajta laikus számára teljesen észrevétlenek lennének: hogyan vágott, mit vágott. Nekem ezek egyszerű vágásnyomnak tűntek, de az ilyenekből tanulok én is, így már megérte ma felkelni. Nem azt mondom, hogy azonnal látni fogom ezeket innentől kezdve, de a fejemben elültette a kis magot, ami egyszer majd csak beérik.
- A kereszt nekem is egyértelműen a vallási irányba mutat  – kezdtem bele a mondandómba, miután Reilly elmondta a saját nézeteit, amik elsőre eszébe jutottak. Ha már úgy beszélgetünk, hogy „nincs hülyeség” akkor hát elkezdtem nyomatni, ami csak eszembe jutott. – Nekem is beugrott a hét főbűn. A mai lehet a kapzsiság, innen jöhet az, hogy pénz volt a tetthelyen szétszórva, de nem minden kapzsi tolvaj, így ezen a ponton elakadtam. A brooklyni pasi lehet akár a bujaság, eléggé egyértelműek a jelek meg az aktákban leírtak is, hogy mennyi szeretője volt meg… khm… ilyenek  -  elfintorodtam a csonkított pasas képe láttán. Itt tartottam egy kis szünetet, hogy bárki félbeszakítson, ha szeretne, mivel annak ellenére, hogy nincs hülyeség, azért lehet, hogy mégsem jók az ötletek. Ezt követően továbbléptem. – A megtömött nő a falánkságot szimbolizálhatta a történetben. A harag, irigység, a büszkeség és a lustaság még hiányzik. Nem tudom, az első áldozat a kereszttel bármelyikhez kapcsolható-e? – néztem a nyomozókra kérdőn, hátha nekik közben beugrott valami hasznos gondolat. – Az lehet, hogy csak az intro volt – vontam meg a vállamat tanácstalanul, mivel azt egyikhez sem tudtam kötni. Persze, lehetett a víznek vagy a keresztnek valamilyen szimbolikus jelentése, amelyek révén kapcsolható bármelyik főbűnhöz, de nem értettem annyira a szimbólumokhoz, hogy ilyesmit lássak.
- Akkor vélhetően egy nő lesz a következő áldozat  – állapítottam meg a mintát látva. De arra vonatkozóan, hogy melyik színházban, lövésem sem volt. – Lehetett volna, hogy mondjuk mindegyik más városrészben, de már Manhattan ismétlődik… Vagy lehet, hogy csak ezeket a városrészeket akarja használni  – gondolkodtam hangosan, jócskán ki is hallatszott.

Megszoktam már, hogy nem a legegyszerűbb dolog bejutnom egy tett helyszínére, nem is szoktam problémázni rajta, tudom jól, hogy mindig az az eljárás, hogy „fentről szólnak”. Akárcsak most is.
Meg ilyenkor voltak mindig azok a körök, amiken túl kellett esni: a bemutatkozás, minek jöttem, meg ilyenek. Túltettem már magam azon, hogy át kell esni ezeken, így ezúttal is megoldottam a dolgot.
- Hát, igen. Hallottam már sztorikat én is – húztam el a számat a halottkém csaj megjegyzésére. – Én is remélem, hogy még fogunk találkozni – mosolyogtam rá, majd követtem a többieket. Úgy voltam vele, hogy networkinggel nem jutok előbbre, úgyhogy valamennyire legalább hasznossá kellene tenni magamat.
Miközben a nyomozók a holttestet vizsgálgatták, hallottam, hogy valamiről beszéltek, de mire közelebb értem, már a pénz összegyűjtése volt a téma és meglepő módon senki nem harapta le a fejem azért, mert felajánlottam a segítségemet, sőt Reilly még adott is hozzá tároló zacskókat, amikbe egyenként kellett beletenni a bankókat.
- Köszönöm – mondtam neki mosolyogva a poénját követően. Bár szerintem nem hatotta meg különösebben a dolog, akár fapofával is mondhattam volna. De azért jó arc volt.
Meg feltűnt, hogy Larson is közvetlenebb hangvételt ütött meg, amikor beleegyezett abba, hogy segítsek, így ezeket együttvéve egészen pozitívan éltem meg a találkozást velük, talán nem fognak annyira utálni, mint némely másik rendőr.
Egy holttest körül bóklászni egész bizarr dolognak számított nekem, de úgy éreztem, hogy egyre inkább kezdek hozzászokni. Nyilván egyik undorítóbb volt, mint a másik, de már jobban bírtam a szétcincált test látványát és már nem kellett azonnal a kukához rohannom hányni.
- Bármi megtörténhet még – mondtam Reilly megjegyzésére, hogy majd én megcsinálom mindenki munkáját is. Még akár rá is kacsintottam volna, de ilyet meg sem mertem próbálni, még félreértette volna aztán egyik pillanatról a másikra páros lábbal rúgnának ki innen, ezt meg nem kockáztathattam. – Ez sajnos nem rajtam múlik – vontam meg a vállamat s feleltem arra vonatkoztatva, hogy esetleg a későbbiekben is lesz közös munkánk. Szerettem olyanokkal dolgozni, akik emberszámba vettek, szerintem egész hasznos tudtam lenni olykor. Persze, legtöbben a koloncot látták bennem, de a brainstormingnál kifejezetten jó ötleteim szoktak lenni. Igazán jól esett, hogy számításba vették az általam elmondottakat ezúttal is.
Sajnos, az általam talált bankjegyeken semmi érdemit nem találtam, de hátha a többin volt. Amelyek a kezembe akadtak, azokat odaadtam a helyszínelőknek, akik folytatták a többi begyűjtését. Amennyire tudtam, igyekeztem a nyomozókkal tartani és figyelni, hogy miről beszélnek. Amikor már nem kellett a gumikesztyű, gyorsan le is vettem, majd előszedtem a jegyzettömbömet és lefirkantottam néhány hasznos gondolatot, amelyek még később jól jöhetnek akár.
Larson nyomozó összegezte az eddigi dolgokat nagy vonalakban majd végül úgy döntött, hogy számára már nincsen érdemi dolog a tetthelyen, így indulásra készültek Reillyval.
Nem mondtam ekkor már semmit, csak bólintottam az elhangzottakra vonatkozóan, meg azon kezdtem el gondolkodni, hogy mondták-e, melyik irodához tartoznak, mivel így gőzöm nem volt, hogy hová is menjek velük… már ha megengedik.
- Öhm… mehetek én is veletek? – kérdeztem nagyokat pislogva. – Szívesen veletek tartanék, ha nem vagyok útban… Reilly, csatlakozhatok hozzád esetleg? – mosolyogtam rá, de még mindig nem reméltem, hogy azzal bármit is elérnék nála. – Ja, én metróval jöttem, meg nem is tudom, melyik irodában vagytok… - mentegetőztem, hátha. De ha egyikhez sem férek be, nyilván megoldom tömegközlekedve a dolgot, csak akkor kicsit lassabb leszek.

Bementem ma reggel az irodába, de oly felesleges volt, mivel amint letettem a fenekem a hosszútávon nem túl kényelmes székembe, azonnal jött Jake, hogy átküldött egy csomó infot, hogy nézzem meg; majd, ha végeztem mindennel, akkor indulhatok is a helyszínre, mert lett egy újabb áldozat és ez már cikkért kiált. A korábbi esetekről nyilván voltak rövidebb cikkek, amik lényegében csak arról szóltak, hogy mi történt és kivel, de arról nem volt szó, hogy lenne bármiféle kapcsolat közöttük, így kerültem én a képbe meg a kis rovatom, mivel én nem a dolgok hírértéke miatt írok, hanem inkább a háttért tárom fel és a kapcsolatokat, amikről a CNN meg a többi lap nem szól.
Lehet mondani, hogy nem kimondottan ahhoz öltöztem, hogy én ma egy tett helyszínére megyek, de még szerencse, hogy nem valami sáros, mocsaras vízparti környékre kellett merészkedni, mert akkor eléggé megszívtam volna. A színházba viszont pont megfelelt, de mivel még hűvös volt, így kabátot azért vettem fel, nem tudhattam, hogy meddig kell ott lennem. Amint mindent besöpörtem a táskámba, amikre szükségem lehet, már nyargaltam is Harlem irányába, ahol az Apollo Színház volt.
- Hello Mackenzie tizedes, rég láttam – vigyorogtam a rendőrre, amikor a helyszínre értem.
- Miss Kensington, nem engedhetem be, csak ha arra engedélyt kapok, maga civil – közölte nyersen, mire egy szemforgatással válaszoltam. Hát így legyen az ember kedves a törvény emberével?! Szavait követően puffogva felhívtam Jaket és kértem, hogy intézkedjen. Amíg vártam, hogy valami történjen, ott szobroztam Mackenize mellett, aki a Buckingham-palota őreit meghazudtoló módon, fapofával ácsorgott mellettem. Legközelebb bedobok valami flörtölős dumát, hátha beválik – bár ehhez nem fűztem túlságosan sok reményt.
Amíg ezen merengtem és a cipőm orrát bámultam - mivel bármennyire is igyekeztem, valahol mégis összesároztam -, Mackenzie megszólalt a semmiből.
- Rendben, Miss Kensington. Odakísérem az ügyért felelős nyomozókhoz – jelentette ki a rendőr továbbra is fapofával.
- Aww, de kedves, köszönöm – feleltem kitörő lelkesedéssel és elindultunk befelé.
- De arra kértek, hogy figyelmeztessem önt: ne legyen útban a nyomozás során, ne gátolja a nyomozók munkáját és ne nyúljon semmihez.
- Oké, ezt már tudom… ha visszaemlékszik, már elmondta a hónapban legalább háromszor – forgattam meg a szemeimet szavai hallatán.
- Ez a munkám, hölgyem – zárta rövidre, de talán mintha egy halvány mosolyt véltem volna felfedezni a szája szegletében.
Rövidesen odaértünk a tett helyszínére, majd Mackenzie bemutatott a nyomozóknak, akik szemlátomást nem lelkesedtek azért, hogy jelen vagyok. Nem is ismertem még egyiket sem, de reméltem, hogy azért valamennyire kijövünk majd egymással.
- Hello nyomozók! – köszöntöttem őket mosolyogva, de láttam rajtuk, hogy részükről nem volt kölcsönös a kellemes találkozás ténye.  – Én is örvendek, Reilly nyomozó – kacsintottam a férfira. – Áh, oké – bólintottam, majd az egyik rendőr a kezembe nyomott egy úgy szett lábzsákot, amit igyekeztem felapplikálni a cipőimre, illetve Larsontól is kaptam kesztyűket, így már teljes volt a szettem.
Elindultak a holttest irányába és én is csatlakoztam, próbáltam minden apró részletre figyelni, elővettem közben a noteszt és a tollamat is, hogyha bármi érdekeset hallok, akkor fel tudjam jegyezni. Megakadt a fülem az „újságíró kislány” kifejezésen, de jobbnak láttam kussban maradni, mivel én itt csak egy megtűrt személy voltam, nem lehetett csak úgy akárkinek visszaszólni.
- Hogy engem? – ocsúdtam fel hirtelen Larson kérdésére. – Egy tényfeltáró cikk reményében vagyok itt. Az előző esetekről már írtak a lapok, ahogyan erről is fognak, de én más oldalról közelítem meg ezeket az ügyeket, olykor megengedik, hogy résztvegyek a nyomozásokban is. Mivel az áldozatok híresek voltak, így a háttér sokakat érdekelhet – magyaráztam kissé hosszabbra nyújtva, mint ahogyan akartam. Sőt, tudtam volna még, de most nem ez volt a lényeg.
Amint a holttesthez értünk, megismertem Dr. Adlert, a halottkémet, aki ismertette a halál körülményeit. Láttam már néhány hullát, de ez ritka undorító volt. Simone elfordította a fejet és megláttam a vágást na meg a szanaszét heverő testrészeket.
- Hű baszdmeg – motyogtam magamnak igazából meg pislogtam nagyokat. Nem aprózta el a tettes, jól kiélte itt ezen a fószeren a kínzási fétisét.  – Ja öhm, hello, Freya Kensington – mutatkoztam be sebtében a nőnek, miután Larson nyomozó elmondta neki jövetelem célját.
Reilly és Adler szemlátomást kedvelték egymást, legalábbis ez hallatszódott a közöttük zajló, kedvesnek végképp nem mondható kommunikációból.
- Áh ne túlozzon, ez csak az álca. Egyébként, igen is meg nem is – feleltem a halottkémnek. – Oknyomozó újságíró vagyok, előfordul, hogy gyilkossági ügyekről is írok – folytattam röviden, nem akartam húzni az idejét, látszott, hogy csak udvariasságból érdeklődik, de különben jól is esett, hogy valaki nem a háta közepére kívánt, holott már ahhoz is hozzászoktam, hiszen én voltam az idegesítő firkász.
De Reilly rákontrázott a szavaimra, mire elvigyorodtam; volt humora a pasinak, de eléggé sajátos, meg kell hagyni.
A nyomozók elindultak átvizsgálni a környéket és összegyűjteni a szétszórt pénzt. Larson felszólítására, miszerint gyűjtsük össze a pénzt, nem nagyon mertem lépni semmit, mivel már ezerszer a tudtomra adták, hogy ne nyúljak semmihez.
- Én is szívesen segítek… ha nem bánják… - mondtam félhangosan, hogy biztosan meghallják. Mivel a cipőm mellett hevert két vértől áztatott tízdolláros, így felvettem, és megnéztem magamnak, de nem láttam rajtuk semmi különöset. – Esetleg érdemes lehet megnézni, hogy nincs-e bármelyiken valami írás… üzenet a gyilkostól, vagy ilyesmi. Rejtvény… -  vontam meg a vállaimat egyelőre tanácstalanul, mivel az enyémeken a véren kívül más nem igazán látszódott.