The Cursed Statue

….

Ha azt mondanám, hogy nem izgultam egy cseppet sem, nyilván az első adandó alkalommal hazugságon kapnának, hisz olyan helyre megyünk, ami messzebb van az eddigiekhez képest, bár inkább az zavart, hogy mellőzni kell a modernebb dolgokat. Azért egy telefon, vagy épp egy fegyver sem árt az ilyen utazások alkalmával.
Szerettem biztonságban érezni magam, hisz mennyire jól jöttek a fegyvereink Egyiptomban is.
Szerencsére sima utunk volt, s remélhetőleg majd az ott létünk is hasonló ütemben fog elzajlani.
A repülést élveztem, hisz mindig is jó hatással volt rám némi idő, mit odafent tölthettem el.
A landolásra egy elég kellemes kis helyet találtam, hol nem lesz talán senkinek sem útban, s a helyiekkel, legalábbis ami a városiakat illette, megbeszéltem előző nap az érkezésünket, s az engedélyt is megkaptuk a landolásra.
Hátizsákot vittem magammal, kényelmes cipőt vettem lábamra, s feltettem a térdvédőmet is, ami a hosszabb sétákon igen is elkellett. Nem hiába kellett alkalmaznom.
Megkértem a másodpilótám, hogy küldjön egy üzenetet haza, hogy rendre megérkeztünk, s kértem, ne csatangoljon el a géptől, míg mi távol leszünk.
-Ugyan doki! Ez olyan, mintha megkérdezne egy madarat, hogy retteg e a repüléstől! - mosoly suhant át arcomon. Szerencsémre nem volt tériszonyom, és nem is akartam ilyesmivel gazdagítani a renomámat.
Pilótaként kicsit furcsán venné ki magát.
Útközben nyugodt tempóban követtem a dokit, végig a hídon, emelkedőkön, s míg nem értünk közelebb, addig lőttem pár képet, hogy majd megmutathassam Bells-nek, s magamról is lőttem egy selfit, amit majd a haza indulás előtt fogok elküldeni a számára, mintegy jelzésként, hogy nem kell kinyírnia, amiért nem vigyáztam magamra.
Az épületeket már csak úgy szemléltem, s napszemüvegemet is feltoltam homlokomra, gondolván arra, nem éppen jelenthet jót a szemükben, ha nem látják a tekintetemet.
A dokit egy pillanatra sem veszítettem szem elől.
Katonás rendben álltam meg mellette, kezeimet testem mellett lógatva.
Diskurzusukból nem értettem semmit, hisz ez a nyelv kimaradt a repertoáromból, és nem is igen szerepelt a listámon sem.
Persze ha a doki megindult a sámán után, magam is követtem.
Kezem automatikusan akartam zsebembe ejteni, mint egy berögözött mozdulatképpen, azonban szavai nyomán félbemaradt a mozdulat, s lassan leengedtem testem mellé, követve az utasításokat.
-Úgy lesz Doki! - ahhoz már túlsokmindent túléltem, hogy egyszerűen felkoncoljanak, de hogy még zsebre sem tehettem a kezeim, kicsit furcsán érintett, ám még is tartottam magam, s aképpen viselkedtem, midőn a doki mondta.
Végignéztem az épületeken, a kaibákon, mik mellett elhaladtunk, s igyekeztem nem elbámészkodni, hanem tartani a lépést a sámánnal, és a tetovált fickóval, hogy aztán az épület közelébe érve lelassítsam lépteim cseppet, csak hogy jobban szemügyre vehessem, már ha volt erre lehetőségem. Persze reménykedtem benne, hogy nem kell majd az illem kedvéért semmit sem megkóstolnom, semmiből sem innom vagy ennem, no nem azért mert rettegnék valamiféle ismeretlen betegségtől… csak jobb minden helyzetben óvatosnak lenni.
Ha odaértünk az épülethez, a dokinak még odasúgtam, hogy idekint megvárom, s ha nem voltam illetlen, és nem ütközött semmi akadályba, akkor a közelben letelepedve figyeltem az ott lakókat, s vártam mikor tér vissza a másik.
Azonban ha nem maradhattam odakint, akkor bizony mentem a dokival, mint valami csendes árnyék.

The Cursed Statue

….

Engem választott, s lehet ez egy cseppet ego simogató érzésnek kellene hogy hasson, de pusztán úgy éreztem, elismernek, s kedves gesztusnak gondoltam.
A fiúk ugyan úgy remek szakemberek voltak egytől egyig, s akármikor rájuk bíznám magam, amikor csak azt mondják vezetnének, s legyek én a másodpilóta. Bátran megtenném.
-Rendben! -bólintottam.
Elvállaltam, hisz szerettem repülni, s minden fuvart meg kellett fogni, ha rendesen meg akartam fizetni az embereimet.
Kérdésemre bő választ kaptam, s én türelmesen, s érdeklődéssel hallgattam végig. Kedveltem a történelmet, s jó dolog volt újabb ismereteket szerezni mindenfélével kapcsolatban. Bíztam benne, egyszer majd eljön azaz idő, mikor a fiamat is jobban fogja érdekelni ez a téma, s együtt mehetünk el úgy egy múzeumba, hogy ne csak a dinoszauruszok csontjai érdekeljék, hanem esetleg más kultúrák után fennmaradt ereklyék.
Kényelmesen elhelyezkedtem székemben, ittam pár kortyot én magam is, s nem fűztem megjegyzést mondanivalójához, révén, ő sokkal jobban érti, mint én laikus szemmel, s fárasztani sem akartam az esetleges hülye kérdéseimmel. Ám még is akadt egy megjegyzésem.
-Emiatt a csápok? - semmi megvetés nem volt bennem irányába.-Nem akarok indiszkrét lenni, vagy tolakodó... csupán a kíváncsiság hajt... -  A külseje egy egész aprót sem érdekelt,
-ám még is ott bújkált a gondolat, hogy  vajon mi vezette erre az útra - hisz életem során láttam már elég meredek dolgokat. Ezek a csápok, és a tetovált kettévágott nyelv, már annyira nem is tudnak megakasztani, hisz nézhet ki bárhogy egy ember, ha közben értelmesen mint azok, kik naphosszat öltönyben feszítve várják a csodát az íróasztalaik mögül.
-Értem. Holnap utána járok a helynek, keresek valami alkalmasnak tűnő leszállóhelyet a térképen. -jegyeztem meg magamnak, majd bólintottam párat szavai nyomán. - A világért sem akarnék gondot okozni, vagy riadalmat kelteni közöttük. Lesz kísérője a faluba Doktor Forsyth? Szívesen elkísérem, ha gondolja… - ajánlottam fel, kedves gesztusnak szánva, s mivel viszek magammal szigorúan egy másodpilótát is, így nem is lesz olyan sokáig magára hagyva a semmi közepén a gép sem.
Valójában szívesen körbenéznék egy olyan helyen, hol megrekedt a civilizáció, s már egy túra is ráférne lassan berozsdásodó tagjaimra.
Az igazat megvallva, azon is elgondolkodtam, hogy újra eljárhatnék futni is, mint ahogyan régebben tettem.

The Cursed Statue

….

Meglehet, gyakori hiba volt a részemről, hogy feltételeztem, valakit még érdekelhet  a Nagy alma. Valaki még rajonghat az építészetéért, a hidaiért, a Szabadság-szobor asszonyáért, midőn rendíthetetlenül áll, magasba emelt fáklyájával. Én magam csodáltam, minden egyes alkalommal, mikor el kellett repülnöm mellette, s megszemlélni remekét, hisz sosem volt elég, hogy az utasom odapillantott.
Minden alkalommal elharsant a jajj de csodálatos, milyen hatalmas ez a szobor, és nézzen már oda… no meg persze még ezer meg egy felkiáltás.
Jó persze ezeket a részeket szívesen kihagynám, nem úgy mint azokat a pillanatokat, mikor csendes áhítattal szemlélik magasztosságát.
-Rendben! - bólintással vettem tudomásul, s persze nem maradhatott el a kíváncsiskodás sem, még is mekkora gépre lesz szüksége, elvégre az árat nagyban befolyásolja az üzemanyag fogyasztása is,s nem csak a távolság.
-Akkor szerencséje van Doki! Arra a napra van szabad gépünk! Természetesen, akadnak másik pilótáink, akik közül válogathat, de én is szívesen állok a rendelkezésére ha úgy tartja kedve! - ajánlottam fel, miközben megindultam az iroda irányába, s közben persze tovább diskuráltunk.
Egy cseppet örültem, hogy várunk pár órát a visszaút előtt, és nem azonnal akar visszaindulni.
Nem mintha nem bíznék saját magamban, de tapasztaltam már ezt azt eddigi pályafutásom során, hogy tudjam, semmit sem szabad biztosra venni, hisz nem hiába születnek azok a bizonyos utolsó szavak sem, mint a „Nem is harap ez a kutya!” ”A legbarátságosabb tigris akit valaha láttam!” és még persze lehetne sokáig sorolni, akkor sem érnék a végére.
-Remek! - mosolyogtam egyet, a magam megnyerő módján, miközben elkészítettem a teáját. Feketén, tejszínnel, úgy ahogy kérte, aztán a kezébe került a szerződés is, mit egyetlen betű elolvasása nélkül vésett alá.-Megtisztelő a bizalom! Köszönjük!
Akár a veséjét is eladhatná ilyen egyszerűen. Még szerencse, hogy semmi ilyen szándék nem vezérelt.
-Mindenféle ősi kultúra érdekli Doki, vagy akad kimondottan egy bizonyos, ami a szakterülete? - emeltem rá pillantásomat, miközben átnyújtottam neki a számlát.- Ráér holnap fizetni. Ha Délután egykor indulunk, csütörtök reggel nyolcra, ha minden rendben megy, odaérünk. De ha biztosra akar menni, akkor indulhatunk akár délben is. Amelyik jobban megfelel! - letelepedtem közelebb hozzá, kezemben egy üveg vízzel, mit fel is bontottam, s belekortyoltam, miután végeztem a tervezgetéssel.

The Cursed Statue

….

Hosszú napok nyugodtak mögöttem, rengeteg melóval, annál több feladattal, mit el kellett végezni. Charles lábtörése kicsit megnehezítette az események menetét, és aztán még ott lebegett a mindennapokban a magánéletem is, ami lássuk be, vett egy hatalmas nagy fordulatot, mit megtartani magamban, talán sokkal nehezebbnek bizonyult, mint azt képzelni merészelném.
Ezer meg egy alkalommal szívesen elmondtam volna már Dolph-nak, hogy megkérdezzem, ő mit tenne a helyemben, hiába tudtam biztosan, hogy a képembe röhögne, és közölné, hogy megszívtam, s talán még  vállon is veregetne, miközben egyre vidámabb kedve kerekedne.
Landolás után, nem sok mindenre volt időm. Majdhogynem csak egy levegő vételnyit szusszanhattam, mikor ismeretlen beteges hang ütötte meg fülem.
Felpillantottam mappámból, tollam visszaillesztve emeltem rá tekintetem a fickóra, s elfogadtam a felém nyújtott kezét.
-Igen. Miben segíthetek?
Pillantásom egy rövid időre megakadt a karját körbehálózó tetováláson, ám nem szenteltem neki különösebb figyelmet, pusztán megjegyeztem magamnak, hogy nekem nem lenne hozzá talán elég merszem, hogy egy ekkora tetoválást elviseljek magamon életem végéig.
Már épp készültem volna mondandója közepén rávágni egy nemet, mikoron megtudtam miféle csomagról is lenne szó, hisz az elveimből elég nehezen engedő embernek tartom magam.
Míg beszélt, felcsaptam a mappám lapjait, hová tételesen fel volt tüntetve, mikor merrefelé kell repülnöm, kit hová kell elvinnem, vagy épp milyen fuvarokat vállaltunk be az elkövetkezendő időszakra.
-Előtte szeretne körbenézni a faluban, vagy inkább szerda délután, esetleg kora este indulna? - felpillantottam rá, s egy pillanatra felszaladt szemöldökkel konstatáltam az érdekes nyelvet, mi kikandikált szájából arra a néhány pillanatra, de nem kezdtem ítélkezésbe. Életem során láttam már pár érdekes dolgot, s tudtam jól, annak kell vetnie a másikra az első követ, aki semmi extrém dologgal nem rendelkezett.
Ha vesszük a forradásaimat, a műtéti hegeket, magam sem festhettem volna jobban, főleg, ha a karom vesztem akkor napon, s nem lehetséges annak megmentése.  
-Mekkora csomagról lenne szó? Teherszállítóra, vagy egy kisgépre lenne szüksége hozzá?Természetesen megoldható az azonnali visszaút ha úgy kívánja! - alap kérdések, s meglepő módon talán, legalábbis mások számára, nem bámultam feltűnően a pofát, még akkor sem, mikor lekerült a napszemüveg, s fekete cápákéhoz hasonlatos lélektükrökkel pillantott felém, miközben szemüvegét tisztította. Én magam pedig már azon morfondíroztam, hogy míg ő a csomagért jár, addig én magam alszok egyet a gépen, hogy valamelyest éberebb legyek, s ne akarjak elaludniközben. Meglehet, az eddigi leghosszabb repülésem lesz, de egyszer mindennek el kell érkeznie az ember életében.
-Ahogy magának kényelmesebb! Ha befárad az irodámba, nyomtatok egy szerződést, és megbeszélhetjük a részleteket. - azzal az iroda irányába intettem, s ha beleegyezett, akkor megindultam, kicsit előrébb lépve, hogy mutathassam számára az odavezető utat, hogy aztán odabent hellyel kínálva telepedjek le az asztalom mögé, majd nekiálljak kinyomtatni egy általános szerződést.
-Kér egy pohár vizet? Teát, kávét?-kérdeztem, miközben munkára fogtam a nyomtatót, hogy aztán a még meleg lapokat aláfirkantsam, s átnyújtsam a számára. - Ebben benne van minden, amit tudnia érdemes. Remek statisztikával rendelkezünk, eddig egy alkalommal sem vallottunk kudarcot. Gépeink tökéletes állapotban, repülésre készen állnak, és ez nem csak a szokásos sablon szöveg. - megengedtem magamnak egy mosolyt, miközben a pasast fürkésztem, türelmesen várakozva, vajon valóban minket/engem választ, s nem keres inkább másik magánpilótát.