Flor & Zio

**Fabrizio Grandi**

Flor & Zio

L'amore si muove

A reggeli idegeskedés a tetőfokára hágott, amit már legalább két hete egyfolytában éreztem. A gyomrom mogyorónyira szűkült, a vérnyomásom hol az egekbe szökött, a problémák érkezésével pedig olykor az EKG-m majdnem végleg kiegyenesedett. Ám úgy tűnt – hála az imádott öcsémnek -, azért csak sikerült nyélbe ütni ezt az eszement ötletet. Leszervezni egy egész jótékonysági bált csak azért, hogy meg tudjak hódítani egy lányt? Ez még Ennio virágfutáros húzásánál is őrültebb volt, de a Grandi fiúk már csak ilyenek. Mindig túlzásba esnek.
A kibérelt étteremben az asztalok felett lampionok és fényfüzérek adtak meghitt világítást. Az asztalokon fehér abrosz, üvegpoharakon tört meg a fény, s szórta tovább ezernyi szikráját. A székek a megszokott mindennapos vajszínű szoknyában várták, hogy helyet foglaljanak rajtuk. Az asztaldíszek apró kis rózsaszín virágcsokrok voltak – Emilia nénikém még Washingtonból utazott fel azért, hogy a virágkötő szalonjának ékes díszeivel ajándékozza meg unokaöccsét - és persze kacagva hallgassa végig Ennio vélemény-nyilvánítását ezzel az egész bállal meg az őrült, időnként agyament, túlzóan romantikus bátyjával kapcsolatban.
Az egész terem úgy tűnt, aranyban fürdik, s csak itt-ott törte meg a tökéletes eleganciát egy-egy oda nem illő kék, piros, vagy épp zöld fényforrás. A terem egyik oldalán a pult mellett egy hatalmas adománygyűjtő láda volt elhelyezve, rajta a megajándékozni kívánt alapítvány logójával és egy tájékoztatóval, hová is kerül az az összeg, amit ez a szerény, de annál jószívűbb közösség össze tudott gyűjteni. Az asztalok között tánctér várta a vendégeket a zene ritmusára mozogni, illetve ahol egész este egy tánciskola tagjai hivatottak szórakoztatni a vendégeket.
A bejárat előtt egy filagória lett elhelyezve, hogy a betérő vendégek a lelógó melegfehér fényfüzérekkel bevilágított, virágokkal díszített úton jöhessenek be a parkolótól. Odakint hangulatos kis fotelek, székek várták a levegőzni vágyókat, sátrak alá bújtatott kis padokra lehetett bújni az esetleges esőcseppek elől.
- Akár egy esküvő…- húzta el a száját Giovanni, Lucia nénikém legkedvesebb mostohagyereke, szomszédjának szíve csücske, egyetlen fiú utóda, s lerakott mellém egy ládányi vörösbort. Megtörölte a homlokát, és rám vigyorgott – Tudod, még sosem jártam délen, de áruld már el, ott mindenki ennyire megkattan, ha meglát egy csinos szoknyát?
Elröhögtem magam a feltételezésen, és akaratlanul is eszembe jutott, mennyi őrültséget voltunk képesek megtenni már nőkért, akik tetszettek, s még mennyit azokért, akiket szerettünk is. Azt hiszem az olaszokról kollektíven elmondható, hogy végtelenül romantikus nép, s ezt párosítva a szenvedélyességgel, meg is kapjuk annak a receptjét, hogy keveredjen egy magamfajta pasi ilyen kalamajkába. Ám nem tudtam tovább figyelni Giovannira, mert a telefonom szüntelen csipogása kirángatott a gondolatok közül, így otthagytam, hadd morfondírozzon tovább arról, mennyire őrültek is a déliek. Hozzáteszem, nagyon helytelenül.
- Merre vagy, fratello mio? A jó ég áldjon már meg, mit kell tennem azért, hogy idehúzd a segged és segíts helyet csinálni a hangszereknek? – szólalt meg darálva Ennio a telefonba, ahogy felvettem, időt sem hagyva még egy köszönésre sem – Tudod, ha elveszed ezt a lányt, már előre mondom, nem vagyok hajlandó szervezkedni, intézkedni, de még egy szalvétát sem kiválasztani az esküvőtökre. Isten az atyám, bocsáss meg Nonna, de még énekelni sem fogok. Leülök, bezabálok, berúgok, és aztán éjfélkor egymást támogatva rókázhatunk majd a bokroknál. Oké, ez utóbbit visszavonom. Énekelni biztos hogy fogok, és piát kihányni meg pazarlás. De ez mégsem járja, hogy…Mio Dio, hát hol van innen az a hosszabbító, Dario, drága cimborám, az égre kérlek, kerítsd elő mielőtt nyitott szívműtétet kell végrehajtani rajtam egy vajazókéssel a helyszínen. Zio, allora, vieni qui subito, perché…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert már a szívműtét említésekor a látómezőmbe került, s mire a mondat közepére ért volna, szembe állt velem, s egy szuszra sorolni kezdte a teendők listáját. Már elindultam volna, hogy nekilássak, amikor újra csipogott a telefonom. Előkaptam, s olvasni kezdtem az üzenetet. De ahogy a végére értem…
Csak álltam mereven, ledermedve, s úgy tűnt, az idő is megfagyott. Ennio magyarázni kezdett valamit arról, mennyire sok meló van még vissza, de észrevette azt, hogy megtorpantam. Mellém lépett.
- Minden oké, báttya?
Csak néztem a telefonom kijelzőjét, és az arcomat igyekeztem az érdektelenség álarcába rendezni. Aztán nagyot nyeltem, s kissé rekedtes hangon megszólaltam.
- Írt. A lány. Olivia. Nem jön. Hazautazik Venezuelába. De az apja tiszteletét teszi, hisz megígérte, nem hagyja cserben a rajongóit. Csak utána indulnak a reptérre.
Ennio Darioval a háta mögött ledöbbenve állt.
- Báttya, ez…hú, hát ez váratlan, de talán…
- Nincs semmi talán. Na, menjünk pakolni, mindjárt itt vannak a táncosok, a vendégek, kell a zene – téptem le magamról a zakómat, s hanyagul az egyik szék karfájára hajítottam. A fehér ingem ujját kigomboltam, az ing ujját felgyűrtem könyékig, s a nyakkendőt levéve a nyakamból egyszerűen a zsebembe gyűrtem. Szívem minden értetlen fájdalmát, összetört reményét beleöltem abba, hogy a legnehezebb ládákat, a legnagyobb tárgyakat mozgattam meg. Már minek erőltettem volna meg magam? Lényegtelen volt hogy nézek ki, mennyire izzadok meg, egyáltalán itt vagyok-e vagy sem. Nem számított. Legszívesebben a kórházig menekültem volna, hogy a munka elvonja teljesen a figyelmem, de erre most nem adhattam lehetőséget, mert én nem csinálok a számból…Megígértem, hogy végigcsinálom, hát végig is fogom.
Később, mikor már majdnem a végére értünk a pakolásnak, valaki megkocogtatta a vállamat.
- Megjöttek a táncosok, azt kérdezik, hol tudnak átöltözni. Megmutatnád nekik az öltözőt? – kérte Giovanni, kezében egyensúlyozva néhány üvegnyi grappát.
- Persze, máris megyek – bólintottam, s elindultam a bejárat felől érkező csapat felé.
Már mindenem csupa por és piszok volt, a fehér ingem úgy tűnt még sosem látott mosógépet, vasalót, az arcomon is koszcsíkok éktelenkedtek, s meglepő vagy sem, abszolút nem tűntem túl jókedvűnek.
Pár szót váltottam a csoport vezetőjével, miközben olykor oda-odapillantottam kékjeimmel a táncosok közé, aztán oldalra fordultam és magam elé engedve a népes sereget mutattam az irányt, merre is kell indulniuk. Semmi kedvem nem volt már itt lenni.

thx.

**Flor Sánchez Moreno**

Zio & Flor

A napjaim mostanában olyan zsúfoltak, hogyha helységről lenne szó, akkor azt lehetne mondani „egy gombostűt sem lehet leejteni”. Így viszont inkább azt mondom, hogy a sok teendő, ami a pihenés és az alvás rovására megy, amit néha azért kezdek érezni. Ez viszont megakadályozza, hogy olyan dolgokon agyaljak, amiken nem akarok. Így marad a főállás az EPA-nál, a kisegítő munka a kávézóban, a különtanárkodás, az edzések és a tánc. A tánc; ami nélkül elképzelni sem tudom az életemet. Ha az nem lenne, akkor már biztosan többször összeomlottam volna, mint eddig. Nekem ez az, ami annyira kikapcsol, hogy mindent, de tényleg mindent elfelejtek. Elfelejtem az életem sötét fejezeteit, elfelejtem a nyomomban járó árnyakat, a napi gondokat, a holnapot és azzal érkező problémákat. Akkor csak a tánc létezik, csak a pillanat, a zene és a partner. Az persze számomra elképzelhetetlen, hogy ebből éljek meg, mert akkor elveszítené azt a szabadságérzetet, ami számomra a legfontosabb. Ez maradjon meg csak hobbinak. Enrique-nek, vagy, ahogy mindenki hívja, Ricnek, bármikor segítek „kistanárként”, ha már a menyasszonya, Cassandra, nem meri vállalni. Féltékenység nincs, és soha nem is lesz, remélem legalább is, így bármennyire is közeli egy táncunk a párjával, inkább csodálattal nézi, mint ellenszenvvel. Én San Juanban nőttem fel, így ez már egészen kicsi korom óta az életem szerves része, míg Cassy csak néhány éve kezdte Ric mellett.
Péntek van, és egy olyan hét van mögöttem, amit nem akarok többször. Ma lemondtam a délutáni edzésemet, mert már reggel láttam, hogy hiába lenne vége hamar a munkaidőmnek, legalább ötig bent leszek. A határidő még a hatóságnak is határidő. De ki az, aki arra számol, hogy a határidő előtti munkanapon összeomlik az elektronikai rendszer? Mivel én még újonc vagyok itt, így mindenből van egy papír alapú mintám, azért, hogy azon tudjak gyakorolni, és mindig meglegyen, ha kell. Hiába vagyok fiatal, hiába vágom az informatikát felhasználói szinten, a papíralapú anyagot jobban szeretem, mert nem omlik össze, könnyen magunkkal vihető, nem kell áramforrásért kajtatni, és könnyedén lehet széljegyzeteket készíteni rá, és még sorolhatnám az előnyeit. Engem most is ez mentett meg, mert a kinyomtatott, üres nyomtatványon mindent ki tudtam tölteni azokból az anyagokból, amiket eddig papír alapon is vezettem. Az infósaink pedig nyugodtan javíthatták a programot, és a reggeli, csak egy-két másodpercig tartó áramkimaradás miatt elszállt gépeket, köztük az enyémet is, volt idejük rendbe rakni. A délutánom pedig azzal telt, hogy a papírról bemásoltam mindent az elektronikus rendszerbe, és megküldtem a főnökömnek, aláírásra. Onnantól már csak pillanatok kérdése, és már meg is érkezik a felettes szervünkhöz a jelentés, amit biztosra veszek, hogy hétfő reggel előtt nem néznek meg, hiába a péntek este fél hatos a határidő.

- Enrique Ramírez Ávila vagyok, és ők a táncosaim - mutatkozik be Ric a táncsuli vezetője és kezet nyújt az enyhén nyúzott főszervezőnek a jótékonysági helyszínen. - De szólíts nyugodtan Ricnek. Egy enyhe átmeneti nehézségbe ütköztünk egy sérülés miatt, de megoldjuk, viszont Luigi most elment egy lányért, akit most fogunk értesíteni, hogy itt van jelenése - tájékoztatja gyorsan egy kissé talán sunyi mosollyal, ami nekem szólna, ha ott lennék, hogy lesz két késő fellépő, akik még nem tudtak becsekkolni.

Még alig hagyom el a manhattani épületet, amikor az utcasarkon az egyik táncosunk, Luigi fékez le a kocsijával, és vágja ki előttem az ajtót, és nagyban magyaráz valamint egy jótékonysági estről, amin Ricék fellépnek, de az egyik csajszinak ma kifordult a bokája, így nem tud táncolni, így én leszek a beugró. De én erről miért is csak most értesülök? Na, jó, lépjünk ezen túl, és hozzuk ki magunkból a legjobbat, és majd személyesen elbeszélgetek egy kicsit, nagyon, Riccel. Mindenekelőtt haza kell mennem, mert ebben a cipőben nem tudok táncolni, mezítláb pedig itt nem jelenhetek meg. Egy óra vagy egy buli az teljesen más, ott az megszokott, ha meleg van, vagy ha tapad vagy éppen ellenkezőleg nagyon csúszik a padló, vagy csak spicces az illető, vagy ha már fáj a lába, mert már hajnalodik, vagy ha már mindenki elkészült a hazamenetelre, de még felcsendül egy olyan zene, amire muszáj táncolni, de itt nem.
Még a kocsiból, viszont csak nem állom meg és, felhívom Ricet, és tájékoztatom, hogy le lesz harapva a feje, de most először hazamegyek Queensbe, és csak utána érkezek, így valószínűleg kések. Nagyfiú, oldja meg, szervezze át a táncokat, vagy bánom is én, de így, „munkásruhában” nem fogok megjelenni, főleg, hogy ma rengeteget rohangáltam. Otthon egy gyors zuhany, tiszta ruha, meg tánccipő, amit első körben magamhoz ragadok, majd gyorsan összedobálok néhány sminkes cuccot, majd az autóban használom őket, illetve kikapok néhány ruhát váltásnak még a szekrényből, ha Ric részemre nem biztosított volna ilyesmit, aminek van rációja, bár az egyik táncos lánnyal közel azonos méretekkel rendelkezünk.
Késtünk. Legalább fél órát késtünk, a gyors mellékutakon haladva is, és már a vendégek szállingóznak. Néhány ruhazsákkal a kezében, Luigi a bejáratnál telefonál Ricért, mert fennakadtunk a belépésnél. Én közben, a magam százhatvan centijével próbálok bekukucskálni, hogy mire is kell számítanom, de nekem szent meggyőződésem, hogy rossz helyen vagyunk. Mi elvileg egy jótékonysági eseményre érkeztünk, de ez egy esküvő. Már azokból a székekből és díszekből, amiket látok.
Ric viszont hamar a bejárathoz ér, és elvezet minket oldalt az öltözőhöz. Bent az öltözőben, amiben van egy elválasztó paraván, most már csak mi vagyunk, hogy Luigi és én gyorsan át tudjunk öltözni. Ric a Luigi felőli oldalon van, és mi azon keresztül veszekszünk spanyolul, nekünk így könnyebb, mert nekem nem igazán tetszik, hogy csak így előrángat az ingujjából. Arról nem is beszélve, hogy most közölte, én is benne vagyok a következő közös fellépésben, amiből én egy lépést sem tudok, mert egy próbán sem voltam ott. - Tú sabes bailar, no voy a haber problema - nyugtat könnyedén.
- ¡Al Diablo! - káromkodom el magamat elég indulatosan, és folytatnám is, amikor nyílik az ajtó.

**Fabrizio Grandi**

Flor & Zio

L'amore si muove

Az estébe vetett remény és hit úgy karolt át akár egy puha, vastag, meleg takaró. Annyi energiát adott, hogy minden idegességet, fáradtságot elfeledtetett velem, s a mellkasomban az a folyton lelkesedni tudó és szeretni vágyó olasz szívem boldog viháncolással kacagott.
Vártam Oliviát! Akartam, hogy jöjjön! Tetszett nekem a lány, bűbájosnak és édesnek gondoltam, és talán egyes pasik megőrülnek a tökéletesre sminkelt, meg feszes ruhákba tuszkolt tűsarkús modellekért, engem egyvalami tudott igazán levenni a lábamról - a nőknek az a fajta esetlensége, azok az apró kis bénázások, a hirtelen, a semmiből lecsapó ügyetlenkedésük, amitől ők totál zavarba jönnek, de szerintem megkapóan bájossá teszi őket. Ilyenkor egy magamfajta férfiemberben feléled az a legősibb ősi ösztön, hogy vigyáznom kell erre a törékeny kis virágszálra. Ez tetszett meg a szőke magyar-félvér ciklonban is, ahogy rám borította a majdnem teljes kínálatot a kantinban, aztán a kávét. Zabáltam. Oliviában épp ugyanúgy, ahogy megjelent jégvarázsos pizsamában, kócos hajjal, smink nélkül...sosem láttam szebbnek, mint ott és akkor, fáradtan, aggódva a drága nagymamája miatt.
Vártam ezt az estét. Talán őrültség volt ekkora hajcihőt csinálni egy lány miatt, egyszerűbb lett volna elhívni egy kávéra, vagy egy sétára, vagy akármire, de mi Grandik - nevünkben is benne van - grandiózus tettekre vagyunk hivatottak. Általában kevéssel beérjük és sokszor túlzunk. Nem elégszünk meg félállapotokkal, sem a langyos vízzel.
Ebből adódóan csalódtam, mikor Olivia megírta, hogy nem jön el. Egyszerű volt az üzenet, tömör, lényegretörő. Nem jön. Hazautazik. Minden jót kíván. Az édesapja természetesen eljön, nem hagyja cserben sem a rászorulókat, sem a rajongóit. Azért ha Venezuelában járok, keressem bátran, szívesen segít.
Ennio együttérzése sem segített azonban azon, hogy ez az egész most füstbe ment, és a csalódás nem tűnt el egy perc alatt. Egyvalamit tudni kell rólam azonban. Míg az öcsém és a húgom hangos, ami a szívemen az a számon elv alapján élik az életüket, én épp ellenkezőleg. A legzárkózottabb vagyok mindhármunk közül.
- Egy nap arra ébredünk majd, figyeljétek csak meg, hogy ez a gyerek belülről fogja felzabálni saját magát! - mondogatta gyakran drága Nonnám aggódva, valahányszor arra figyelt fel, hogy csak túrkáltam az ételt az asztalon, nem szólta napokig senkihez, de két pár focicipőt hoztam haza két héten belül talp nélkül.
Ha bajom van én nagyon ritkán beszélem ki magamból. Az öcsém ebben már profi, pontosan tudja mikor vagyok beszédes kedvemben, mikor kell hagyni, hogy magamban gondolkozzak a dolgaim alakulásán. Most is felismerte, hogy hiába minden igyekezte, ha megfeszül is, én most biztosan nem fogom elmondani mi jár a fejemben. Hát hagyta, hogy a magam módján adjam ki magamból a csalódottságot, a fájdalmat, mert tudta jól, hogy ritka volt, hogy én magamtól kezdeményezzek a lányoknál, és az, hogy kettőből kettő is lepattintott így az ittlétem első, magányos és tőlem nagyon is idegen időszakában, ez bizony nem fog nyom nélkül elmúlni.
Hát pakoltam. Mindent, mindenhová. A legnehezebb ládákat, a legnagyobb dobozokat, mindenhová, ahová csak kellett, és oda is, ahová nem kellett, bár ez utóbbi Darionak és Ennionak köszönhetően egyáltalán nem tűnt fel. Ahogy az sem, hogy ugyanazt az erősítőt négyszer húztam ki a helyéről és vittem a terem másik végébe, majd Dario vérvörösre duzzadt fejjel cipelte újra meg újra vissza.
Mielőtt még teljesen szétszereltem volna az öcsém felállított pódiumát, szerencsére megmentette őket tőlem a megérkezett táncosok csoportja, így hagytam, hogy fellélegezzenek.
A csoport vezetője bemutatkozott, de csak annyi maradt meg, hogy Ric.
- Buona serata, Ric - nyújtottam a kezem, és bólintottam, míg kékjemmel végignéztem a díszes társaságon - Fabrizio. Erre gyertek, mutatom merre van az öltöző. Nemsokára viszünk be nektek frissítőt, Lucia nénikém híres a vadító limonádéjáról, amiről az hírlik családi berkeken belül, hogy a betegek is kipattannak a betegágyból, de persze kaptok vizet is, vagy amit szeretnétek. Ez nem egy esküvő, szabadon mozoghattok egész este a vendégek között is, ha van kedvetek - kísértem a csoportot az öltözőig. Ric mosolyogva nézett végig rajtam, azt hiszem mulattatta a kisugárzásom kettőssége. Jól értettem ahhoz, hogy elrejtsem a valódi érzéseimet, így bár talán úgy tűnt, jól vagyok, tapasztalt ember észrevehette a kedvetlenségemet és a szétszórtságomat.
- Hirtelen bevallom, a díszítés alapján azt hittem rossz címre jöttünk - intett a fejével a belső enteriőr felé. Zavartan túrtam a tarkómon a hajamba és megvontam a vállam.
- Sok minden adott volt már előre, a világítás egy része, az asztalterítők, a székszoknyák. A tulajdonosok akiktől béreltem a termet esküvőkre adták ki, nem volt idő leszedegetni őket, meg állításuk szerint mindenki jobban járt, ha nem látta mi van a leplek alatt. Nem vitattam.
Ric értően bólintott a magyarázatra, és azt hiszem megértette, hogy itt most nem az volt a fő cél, hogy minden tökéletes legyen, hanem hogy maga az esemény valamiképp létrejöjjön.
Az öltözőnél elváltunk egymástól, én egy pincért kértem meg a bácsikám étterméből, hogy segítsen az italokat összekészíteni a táncosoknak az öltözőjébe, s csak mikor elkészült vele, akkor egyensúlyoztam oda az egészet egy gurulós kocsin az öltöző elé. Jót is tett ez a fajta sürgetése az időnek, nem volt időm magamba zuhanni az újabb pofánverés miatt. Legalábbis igyekeztem elterelni róla a figyelmem.
Bekopogtam, mert hangos szóváltás hallattszott ki, de mivel senki nem felelt, benyitottam.
Odabent kabátok és ruhák hevertek zűrzavaros rendezettségben a székeken, az akasztókon,dezodorok és parfümök egyvelege tette nehézkessé a levegőt. A lámpaizzók kellemes, meleg fénnyel vonták be a bútorokat, a padlót, s a kinti sötétség csak gyéren férkőzött be a behúzott nehéz, bordó sötétítőfüggöny mellett az utcáról.
A gondolataim hol Olivia, hol Corinne körül cikáznak, hol pedig az itteni elintéznivalók listáján. Azt sem tudom melyik bolygón vagyok, de a káromkodásra felkapom a fejem.
- Che cos'è? - lépek be, megszakítva ezzel a társalgás menetét. A paraván mögötti kecses női alakról pironkodva vonnám el a tekintetem, ha nem lennék orvos. De így csak két másodperccel később pillantok félre a sziluett láttán, de még épp két másodperccel az előtt, hogy az illetlenségbe csapna át. A két férfi azonnal felém pillant.
- Elnézést, én csak az italokat hoztam, ha valaki inkább itt szeretné elfogyasztani a frissítőjét - húzom be magam után a kocsit, rajta poharakkal, palackos vizekkel és két kancsóval Lucia nénikém tényleg méltán nagy hírű limonádéjából, meg némi sós rágcsálnivalóval. Legyek akármennyire is őrült, azt meg kell hagyni, a családom fantasztikus, és nem tudok elég hálás lenni, hogy ebbe a családba születtem. Mindent megtettek azért, hogy az este szuperül sikerüljön. Mert mi olaszok ilyenek vagyunk. Hangosak, haragosak, veszélyesek, de összetartóak.
Behúzván a kocsit becsukom az ajtót magam mögött és most már azért ügyelve rá, hogy ne nézzek a paraván felé Ricre pillantok.
- Minden rendben van? Szükségetek van valamire, vagy van valamivel probléma? Tudok segíteni valamiben? - kérdeztem, nem is titkolván, hogy a vita hangjai az ajtón túlra is kihallatszottak. Jó lenne, ha nem mondanák be az unalmast, mert azt hiszem Ennio rohadt nagy showman, de egyszerre zongorázni, gitározni, énekelni meg még táncolni is...az túl nagy falat lenne még neki is. Nem mintha nem nézném ki az öcsém lüke fejéből, hogy azért megpróbálná. Kékségeimmel hol Ric-re, hol Luigi barna, mélyen ülő szemeibe, s ha időközben csatlakozott, a lány szemeibe mélyedtem el.

thx.

**Flor Sánchez Moreno**

Zio & Flor

Ricet még San Juanból ismerem, és már tizenegynéhány évesen együtt táncoltunk egy olyan szórakozóhelyen, aminek volt egy tengerparti része is. A szülei sosem csináltak abból ügyet, hogy én árva vagyok, bár barátságon kívül sosem volt köztünk semmi. Arról nem is beszélve, hogy teljesen megszakadt a kapcsolatunk azután, hogy a mostohacsaládomhoz kerültem, és addig nem is hallottunk egymásról, míg év elején ide nem költöztem. De Ric hiába jó barátom, sokat nem tud arról, hogy miken mentem keresztül akkor, amikor külön voltam tőle, de ez pontosan így tökéletes. Arról az időről minél kevesebben tudnak, annál jobb.
A kocsiban, telefonon keresztül próbálom Ric fejét leharapni, mert ezzel a húzásával elég sok egyéb aggódni valót is a nyakamba zúdított a táncok ismeretlensége mellett, amivel valószínűleg majd később kell szembesülnöm. Ő viszont ezt most nagyon gyorsan rövidre zárja azzal, hogy kinyom, ami még jobban felpaprikáz. Én nem lehetnék ennyire felelőtlen, de úgy tűnik, mégis az vagyok, mert a valóságban nem teszek ellene semmit. A telefont dühösen vágom a táskámba, és előkotrom a sminkkészletemet, hogy időt nyerjek, ha már úgy sem én vezetek. A kocsi amúgy is Luigié, így fel sem merül bennünk, hogy nekem kellene vezetnem, hiába van meg a jogsim. Mivel keresgélés közben a telefonom valahova a táskám legaljára vándorol, és a motor, valamint a kinti forgalom beszűrődő zaja teljesen elnyomja a kis készülék hangját, így esélyem sincs arra, hogy meghalljam, SMS-em érkezett. Tudom, hogy mivel járhat a felelőtlenségem, hogy tíz év munkája egy pillanat alatt mehet a kukába, ha valami rosszul sül el, de mégsem tudok nemet mondani Ricnek. Bízom benne, mindig is bíztam benne, és nem is hibáztatnám, ha valami történne a mai este miatt; és a legrégebbi barátom, így képtelen vagyok cserbenhagyni őt. Az pedig, hogy nem tud a múltam bizonyos részleteiről, az az ő érdekeit szolgálja, így ebben én vagyok a ludas. De úgy gondolom, minél kevesebben tudnak róla, annál jobb mindenkinek. Ettől függetlenül viszont a feszültségem egyelőre nem akar enyhülni, ami nálam sokszor azt jelenti, hogy „harapok”.
Az öltözőben Ric, a maga szokott lazaságával próbál kezelni, de most eléggé nehezen békíthető vagyok, így nincs könnyű dolga. A paraván tetejére dob egy fehér hosszúnadrágot egy fekete, csipkeborítású felsővel, és egy vörös szalaggal, ami majd övként fog funkcionálni. Ettől egyszerűbb, közös ruhát, amiben kényelmesen lehet kizombázni, és még a mozdulatokat is kiemeli, nehéz találni. Főleg úgy, hogy a fiúk is férfiasak legyenek a hozzánk illő szerelésükbe, és ne azt a téves sztereotípiát erősítsük, hogy a férfi táncosok melegek. Ennek fényében ők is fehér nadrágban és fekete ingben vannak, csak nekik az övük nem piros. A többiek a kinti terepet próbálgatják még a vendégek előtt, valamint Cassy Ennioval egyeztet, hogy nekünk nagyjából milyen sorrendre lenne most szükségük, hiszen egy kicsit borult a korábban megbeszélt sorrend. Valamint, hogy Ennio új női „felfedezettje” által énekelt dalra terveznek ellenem egy újabb „merényletet”, így oda kell majd egy kis idő az átöltözésre is.
A tánc tényleg fontos helyet foglal el az életemben, de nagyon nem az én világom a fellépés, és számomra nem is biztonságos, így tényleg nagyon feszült vagyok, amin a fáradságom sem segít. Ric tudja, hogy ilyenkor gyakran veszekszek, és suttogva is hangos vagyok. Ez most sincs másképpen. Tudom, hogy ez nem megoldás, de nálam csökkenti a feszültséget. A csípőnadrág tökéletesen passzol, a hosszú ujjú, csipkés toppal viszont meggyűlik a bajom, mert idegességemben harmadjára veszem fel fordítva, ami szintén nem segít a nyugodtabb hangvétel megütésében, bár a káromkodás nem ennek szól. Tényleg szeretném megtudni, hogy mit csinált volna Ric, ha én nem értem volna rá, vagy nemet mondok.
Az ajtó nyitódása és az idegen nyelvű kérdés viszont megakasztja a gondolataimat, így a mondandómat is. Amit én nem látok, hogy Luigi némán inti a fejével, hogy „semmi”, mert őt már annyira nem lepi meg, mint ahogy a többi táncos sem, hogy elszakadt a cérna nálam Ric mostani húzása gyanánt. A táncosok számítottak rá, és Ric korábbi gonoszkodó mosolya leginkább ennek szólt. Bár azt lehet nem tudták, hogy ennyire nehezen leszek lecsillapítható.
- Nem kell elnézését kérni, mi köszönjük az italokat - mondja teljesen nyugodtan és hálásan Ric. Ő már tudja azt, amit sokan nem, és bizonyos szempontból én sem, hogy nincs semmi baj. Az este zökkenőmentesen fog lemenni, legalább is a mostani kis öltözői műsor nem jelent semmit, és mosolyogva fogjuk végigcsinálni. - Ne aggódj, legalább is az itteni miatt ne - mondja Ric egy könnyed, bíztató mosollyal.
- Ezt Neked hoztam - nyújtja át a ruhazsákot Luigi Fabrizionak. - Cassy írt, hogy rád férne egy váltás ruha, és, hogy szerinte egyezik a méretünk. - Luigi tőlem nem messze lakik, és úgy tűnik, hogy amíg én fent készültem, ő is hazaugrott.
Az idegen hangja nagyon kellemes a számomra, és egy kis nyugtató hatással is bír, így már legalább azt elérem, hogy a felső helyes irányban legyen rajtam, ahogy már kényelmes is, annak ellenére, hogy kívülről nem látszik a két oldala közti különbség. A fiúk beszélgetése miatt eddig én nem szólaltam meg, de most egy pillanatnyi csend állt be, ami valószínűleg arra vár, hogy én törjem meg. - Szia! - köszönök kicsit nyugodtabb hangvétellel, ahogy előjövök a paraván mögül. - Köszönjük az italokat és a harapnivalót - mondom én is hálásan, ahogy a látóterembe kerül a kocsi, amikor a paraván szélét mérem fel mielőtt nekimennék. - Igazából csak annyi probléma merült fel, hogy nagyon nem szeretem, ha ennyire az utolsó pillanatban értesülök a dolgokról - folytatom úgy, hogy még rá sem pillantottam az idegenre, mert a szalagot próbálom a nadrág bujtatóin átcsúsztatni. A megkötése viszont feladja a leckét, mert gőzöm sincs, hogy hol és hogyan kell ezt megcsinálni úgy, hogy egységes legyen, már, ha egységes egyáltalán ez is. Na, mondom én, hogy semmit sem tudok! Már nyitom a számat, miközben a szalag két végét tanácstalanul csavargatom, és húzom össze-vissza, hogy „ezt most hogy is van”, és Ric barna tekintetét keressem segítségkérően és frusztráltan. Nem szeretek ennyire esetlen lenni! Helyette azonban egy olyan kék szempárral akad össze a pillantásom, amilyet ritkán látok. Ráadásul az idegennek nem csak a szemei varázsolnak el, hanem arcának kellemesen lágy, férfiasan szép vonásai is, így minden mozdulatom és szavam megakad egy pár másodpercre. Viszont hamar rádöbbenek, hogy ez illetlenség, így gyorsan elkapom a pillantásomat, és most már Ricre vezetem barna szemeimet. - De e miatt tényleg ne aggódj! - mondom kedvesen az idegennek. - Remélem azért nem csináltunk túl nagy rendbontást - vezetem vissza a tekintetem az idegenre egy bocsánatkérő mosollyal az arcomon, mert mondandójából kitűnt, legalább is számomra, ha a többiek nem is reagáltak, hogy tényleg hangosak voltunk.
- Ott, oldalt, görcsre - válaszol röviden Ric a nonverbális kérdésemre, amiről én már megfelejtkeztem, hiába tartom a kezemben a vörös szalag két végét.
Az iszonyúan jóképű idegenen viszont látszik, hogy elég nyúzott, mert az arca is piszkos, és fehér ingjére is ráférne egy alapos mosás és vasalás. Ahogy pedig kicsit lejjebb siklik a szemem a testén, feltűnik, hogy a zsebéből kilóg a nyakkendője, ami szintén láthatott már jobb napokat is. - Mi szerintem pillanatok alatt végzünk, hogy utána átöltözhess, és legyen alkalmad eltüntetni magadról az előkészületek egyéb nyomait - utalok a tőlem telhető legfinomabb módon arra, hogy elég nyúzottnak tűnik, és valamiért ez, még így ismeretlenül is megállapítható, hogy nem illik hozzá.

**Fabrizio Grandi**

Flor & Zio

L'amore si muove

Talán el kéne gondolkoznom azon, hogy mi vezetett ideáig?
Keresnem azokat az árulkodó jeleket, amelyek arra engedtek következtetni, hogy felültetnek? Talán csak én láttam úgy, hogy szimpatizált velem? Hogy szívesen, örömmel mondott igent a meghívásra? Álmodtam talán azt a mosolyt? A zavart pillantást? Miért nem állított le már az elején?
A gondolatok körbe-körbe jártak a fejemben, összezavartak és feldühítettek, kétségbe ejtettek és szomorúvá tettek. Nagyon hosszú kapcsolatom volt Melitinával. Hat évig tartott, ebből kettőt jegyespárként töltöttünk el. Együtt éltünk. De most egy hónapon belül két lány is lepattintott.
Ennio a csajozógép közülünk, s bár megmarad - állítása szerint - úriembernek, ettől még ő az aki csinos lányról vált a másikra és a harmadikra, sokszor egy azon időben. Mindig arra tanítottam az öcsémet, hogy a hűség a legalapvetőbb erénye egy férfinak. Hiába az ösztön, hiába húzza az ember kezét arra a formás, kerekded csípőre, hiába ölelné szorossabban azt a karcsú derekat, s hiába hajlana az ajka arra a kecses nyakra, a kivillanó kulcscsontra, ha valaki odahaza várja, ezt nincs joga megtenni. Zárja le, szabad emberként azt tesz amibe csak a hölgyek beleegyeznek, de addig ez szigorúan tilos. Ez is sokszor tartott vissza attól, hogy elcsábuljak egy-egy csinosabb leányzó kacérkodása láttán. Azontúl vakmerő vagyok a focipályán, agresszív időnként a Fifában, de a csajozás sosem volt annyira az én terepem mint az öcsémé. Én félénkebb vagyok és csak nagyon indokolt esetben merek kezdeményezni. Corinne esetében egy hosszas beszélgetés a liftben volt a kiváltó tényező, Oliviával pedig...
Talán csak én érzem úgy, hogy Isten valamiféle jelet akart nekem küldeni? Ennio megjelenik a lakásomon és magához akar cuccoltatni, a nagyszüleim folyton sírnak, hogy menjek haza, a nagyapám eltöri a lábát, engem meg épp akkor mikor megpróbálnék tovább lépni Melitinán és új kapcsolatot kezdeni, rövid időn belül kétszer is felültetnek. Összefogott ellenem az ég, vagy megátkoztak?
A party lassan beindulóban volt, a zene kezdett összeállni, már Ennio hangja sem suttogta meg énekelte, hogy "Hangpróba, hangpróba, egy, kettő, három...És akkor együtt...Espera un poco, un poquito mááááááás, para llevarte mi feliiiiiiiicidaaaaaaad..." és a táncosokat is eligazítva az öltöző elé gurítottam azt a kocsit, amin frissítő volt és némi rágcsálnivaló. A csalódás úgy égetett, mint a tüzes vas, de igyekeztem azért jó házigazda lenni, ahogy tanították nekem. Nagyapám mindig azt mondta: Fiam, tanuld meg, senki nem fogja lebecsülni a vendéglátásodat, legyél szegény vagy gazdag, ha amid van, azt jó szívvel, alázattal adod és biztosítod, hogy a vendégeid jóllakottan, nevetve távozzanak. De jaj annak, aki csak félszívvel szolgálja a meghívottakat. Többé őt se hívják meg sehová, és hozzá se mennek el az emberek! Ezért legyen a háztartásban mindig egy üveg jó bor, némi sült és bármikor tér be hozzád valaki, nem vallasz majd kudarcot!
Hát ehhez próbáltam tartani magam. Igyekeztem a lehető legjobban szolgálni azokat, akik kiálltak mellettem, amikor szükségem volt rájuk. Kevesebb időm maradt a kesergésre is. A kocsit az öltöző elé tolva azonban kisebb szóváltást hallottam, így benyitva rögtön bele is szóltam a beszélgetésbe, hátha tudok valamiben segíteni, csak reménykedni tudtam, hogy ez nem miattam alakult ki.
Az egyik srác azonban válasz helyett mosolyogva ellépett a kabáthalmok mellett és egy ruhazsákba rejtett öltözéket nyomott a kezembe. Elcsodálkozva néztem rá, mert sok mindenre számítottam, de erre aztán tutira nem.
- Igazán nem kellett volna, én...
- Csittcsitt, nem vitázik. Egyszerűbb ez, mint kézzel meg hajszárítóval küzdeni. Majd visszaadod. - kacsintott rám, én meg nem tudtam mihez kezdeni a helyzettel, csak bólintottam.
- Köszönöm - mondtam, s azután a paraván mögül előbújó lányra esett a pillantásom. Ric szavai, miszerint minden rendben lesz valahogy nem tűntek számomra elegendőnek, főleg, mivel nem ő volt az aki meglehetősen indulatosan beszélt, hanem a lány.
Ahogy elindult majdnem sikerült feldöntenie a paravánt, és láthatóan nem boldogult a ruhával sem. Fehér nadrág, szinte teljesen megmutatta a formás, hosszú lábait, noha alig láttam belőle valamit. A csipkés felső a ma megjelent férfivendégek vágyálmait hivatott erősíteni, és az a szalag, amit övként próbált meg a derekába fűzni bájos ügyetlenséggel...az embernek akaratlanul is az jutott eszébe, hogy kivegye a karcsú, hosszú ujjak közül és megkösse, mint a kislányoknak szokás a masnit a hajfonatuk végében. A pillantásunk a magyarázata után összeakad, és kínos másodpercekig képtelen vagyok másfelé pillantani, mint az étcsokoládészín szemekbe, elidőzve a lehetetlenül mandulavágású szemeken, a durcás ajkakon és a hosszú szempillákon, amelyekért nők milliói fizetnének busás árat, de ezeken látszik, hogy Isten ajándékai. Kékjeim mereven nézik, majd végül ő töri meg a szemkontaktust, így én is félrekapom a tekintetem.
- Khm...értem. Hát, igazán nincs mit, ez csak természetes - néztem zavartan a kocsi felé, és megint a tarkómra simítottam a tenyerem, afféle szokásos Grandi mozdulattal, aztán eszembe jut amit a lány a hirtelen dolgokról mondott, és hálásan rámosolygok.
- Valóban kellemetlen lehet, hogy ilyen hirtelen kellett idejönnöd, de minden esetre nagyon hálás vagyok, hogy így is vállaltad. Remélem a kellemetlenségek ellenére is jól fogod érezni magad. Ric tudja a műsort, de neked is mondom, hogy a táncok között bátran vegyüljetek el, itt nincsenek szigorú szabályok. Tedd ami jól esik, és ha bármiben szolgálatodra lehetek, keress meg bátran! - mondtam, míg megkötötte magán a szalagot. Az átöltözésre adott javaslatot pedig azzal honoráltam, hogy magamhoz szorítottam a ruhát, és kiléptem az ajtón.
- Ne aggódjatok, az átöltözést megoldom máshogy. Köszönöm még egyszer a ruhát, Cassy visszajuttatja neked néhány napon belül, ígérem - intettem Luigi felé, majd még egyszer Ricre pillantottam, és utoljára a lányra, aztán becsuktam az ajtót. A műsor hamarosan kezdődött, nem tarthattam fel őket és nekem is dolgom volt még.
Fél órával később, immár átöltözve, tiszta ruhában, megmosva az arcom álltam az öcsém mellett a színpadon, s percek óta tartó beszédemet igyekeztem előadni.
- ...Hálásan köszönöm mindenkinek tehát, aki eljött és emelete az este fényét a jelenlétével. Kívánok mindenkinek jó mulatást, érezzék nagyon jól magukat, s ne feledjék, az adománygyűjtő láda várja, hogy minden Önök által jónak látott adományt eljuttasson a rászoruló gyermekeknek! S most következzenek az este fellépői, akik csodás táncukkal fogják szórakoztatni Önöket! Fogadják Őket nagy-nagy szeretettel! - csaptam össze a tenyeremet, és félrevonultam a színpad szélére, hogy Ennio elkezdhesse az leadott dalt játszani. A fények elhalványultak, a vendégek kissé a szélére vonultak a táncparkettnek, innen-onnan kedves, halk tapssal biztatták a bevonulókat. Kíváncsian tekintettem a táncosokra akik bevonultak, s pozícióba álltak. Bárcsak el tudtam volna felejteni a csalódottságomat is egy percre legalább. A tekintetem akaratlanul is az oldalt megkötött piros masnit kereste a fehér nadrág övén, s azt a mandulavágású, apró barna szempárt.

thx.

**Flor Sánchez Moreno**

Zio & Flor

Egy ideje már zaklatott voltam, és nem is igazán értettem, hogy miért. Majd rájöttem, és megbeszéltem Tíoval, aki megértett és támogatott. A Ryder és ezáltal a GR által biztosított védelem sziklaszilárd volt, de olyan rabságban tartott, ami felőrölt. A folyton a nyomomban lévő testőr, Marcus, és az ő hiányában az óránkénti hívások, egy folyamatos stresszt jelentettek, így el kellett válnunk egymástól. A stressz káros, és már így is elégé feszült tudok lenni. Most viszont az az átmenet van, hogy konkrétan senki sincs mellettem, akihez baj esetén fordulhatnék. Talán ez is hozzájárult, hogy amikor Ric utolsó pillanatban értesít az estről, ennyire harapós vagyok. E miatt a változás miatt mindent át kellett szerveznem, így Ricnek nem volt lehetősége erről még csak említést sem tennie. Az aggodalom, hogy nincs mellettem egy felvigyázó azzal együtt, hogy nem tudom a táncokat, erősen rányomta a hangulatomra a bélyegét. Ettől függetlenül tudtam, éreztem, hogy az itteni jelenet nem megengedett, ráadásul pont nem a feltűnés kerülését szolgálná. Sőt… De úgy tűnik, hogy a hangom azért átszűrődött az ajtón, legalább is a belépő ezt erősítette meg, így próbáltam erre is figyelni, ha meg kell szólalnom.
Én a ruhazsák-csere megbeszélésében nem tudtam beszállni, mert gőzöm sem volt, hogy miről is lehet szó, mert nekem eddig szent meggyőződésem volt, hogy Luigi azt magának hozta. Meg egyébként is jobban lekötött, hogy felöltözve jelenjek meg emberek között, ami most egyáltalán nem volt egyszerű mutatvány a számomra. Legközelebb Cassy itt lesz mellettem, és el sem mozdul, amíg nem végzek, mert ez csak az Ő fejéből pattanhatott ki. Nem szoktam ennyire ügyetlen lenni, de úgy tűnik a stressz nálam ilyeneket is elő tud hozni. Ha nem fellépés lenne, lazán megoldanám, de így… a színpadon ciki lenne még ezzel bajlódni.
A paraván másik oldalán viszont egy olyan férfi áll, amilyet még nem láttam. Mindig vonzottak a világos szemek, de ennyire kéket még nem láttam, amit ráadásul a sötétbarna, sűrű, puhának tűnő tincsei csak még jobban kiemeltek, és amik rabul is ejtettek. Ezeket a szemek nem illegálisak? Vajon hány hozzám hasonló lányra vannak ilyen igéző hatással? Biztosan százakra. A barátnője is biztosan imádja őket. És ez az a pillanat, amikor rádöbbenek, hogy már másodpercek óta nézem Őt, így elkapom a pillantásomat. Tuti hülyének néz, de igyekszek elterelni a figyelmemet, mert nem akarok elpirulni, már így is van, ami kínos helyzetbe hoz, így inkább arra koncentrálok, mert az a fránya öv még mindig nincs megkötve.
Megértő és figyelmes szavai nagyon jól esnek, mert ehhez még ennyi év alatt sem tudtam hozzászokni. Nem ilyen környezetből, nem ilyen emberek mellől származom. Nem is tudok megszólalni, csak szívből elmosolyodok, ahogy ránézek. Ahogy viszont ismét az arcára siklik a tekintetem, amikor azt mondja „tedd, ami jól esik”, átfut az agyamon, hogy milyen jó lenne megölelni, de ez nem helyes, így gyorsan eldöntöm, hogy ezzel az engedéllyel inkább nem élek, mert a végén még az előbbi veszekedésem Riccel, csak enyhe előszele lesz a későbbieknek, ha felbukkan a féltékeny barátnője. Így csak bólintok, majd halkan még hozzáteszem: - Köszönöm! - az engedélyt, a kedvességet és a figyelmet, de ezt már nem teszem hozzá hangosan.
Én is nyitni akartam a számat, hogy tényleg maradjon, mert már csak egy gyors ellenőrzés kell a tükörben, valamint terveim szerint, ránézek a telefonomra, és már megyünk is, de olyan gyorsan kilép, hogy esélyem sincs megszólalni. A sminkem a nehézkes öltözködés ellenére sem sérült, így azzal nincs gond, de a telefonomat a terem felé haladva találom csak meg, miután tükröt, fésűt, sminket Riy és Luigi kezébe nyomom kutatás közben. Női táska! Ezt nem is szeretem, pont ezért, de csak ez volt akkora, hogy a zsákba rakott tánccipőm is belement.
- Csak dobjátok vissza - nézek rájuk vigyorogva a „hülyébb már nem lehetek” nézésemmel, amikor már a kezemben van a készülék. A táskám Ennioék pultjának legbelsőbb részéhez dobom be, hogy senkit se zavarjon, és megígérem, hogy majd az első adandó alkalommal visszaviszem az öltözőbe. Az utolsó pillanatokban még tartottunk egy gyors egyeztetést, amin végre én is ott voltam. Ekkor vettem észre az SMS-t, így a nyitó beszédre csak félig-meddig tudtam figyelni. Az üzenet Tío számáról jött, de ezek a rövid, tömör, lényegre törő mondatok csak Tíotól származhatnak, és olvasás közben olyan érzésem van, mintha mázsás kövek esnének le a mellkasomról. „Mr. Valens is jelen lesz a fogadáson, és jobb híján 2 FBI-os fog vigyázni a biztonságára. És a Tiédre.” Még meg is szédültem a megkönnyebbüléstől, így Ricnek hátának támasztottam a homlokom, ahova előzőleg bújtam mások szeme elől, hogy senkit se zavarjak, de mire felém fordult már jól vagyok, így nem csinál belőle ügyet. „Te quiero” csak ennyit írok vissza. Ettől többet úgy sem tudnék mondani, és ebből is pontosan fogja tudni, érteni, hogy mit jelent számomra az SMS-e.
A nyitóbeszéd után Ric vezetett fel a parkettre a többiekkel együtt. A nyitó számot közösen adjuk elő, majd utána lesznek külön táncok is, hogy pihenhessünk is. Most még túl idegen volt minden, így csak Ricre és a zenére figyeltem. Ez a kizomba nem túl bonyolult, de látványos, még egyedül (https://www.youtube.com/watch?v=7Tlo5FLCpcI) is, nemhogy csapatban.
A közös tánc után Ric szinte egyből behúz az öltözőbe, hogy átvegyük a mostani ruháinkat. Az instrukcióinak megfelelően, én egy pirosat veszek fel, de ezt már szerencsére gond nélkül. Hamarosan pedig ismét a színpad mellett állunk, és várjuk a következő dalt, amiről nekem gőzöm sincs, hogy mi lehet, viszont most a lány, Ennio felfedezettje, áll a mikrofon mögött.
Őt hallottam már énekelni, mert egy-egy táncóra előtt/után belefutottam a dalába, és már ott elvarázsolt. Érzéki, sexi, bár mit várunk egy latin daltól? Ezt a számot egyszer hülyeségből elpróbáltuk (https://www.youtube.com/watch?v=V_Kl9Zw5Ovw), de nem gondoltam, hogy ezt a „merényletet” tervezik ma még ellenem. Nem számítottam arra, hogy ezt most itt kell előadnom, de Ric úgy vezet ismét a parkettre, hogy esélyem sincs tiltakozni. A szöveg viszont megfog, most jobban, mint eddig, hiszen értem. De most mégis sokkal másabb, mert állandóan a jóképű idegen arca és szemei jelennek meg előttem. Próbálok Ricre és a zenére figyelni, de nehéz, nagyon nehéz, és állandóan azt az igéző kék szempárt keresem.

♡

**Fabrizio Grandi**

Flor & Zio

L'amore si muove

Isten útjai kifürkészhetetlenek. Hogy miért és hogyan dönti el odafent, hogy mely találkozások hoznak majd életre szóló köteléket, s melyek lesznek tiszavirágéletűek, ezt senki nem tudhatja. De annyi bizonyos, hogy sajnos nem számolt a Mindenható azzal a ténnyel, hogy bizony a visszautasítást az ember nem rázza le magáról, akár a kutya a vizet.
Olivia visszakozása méreginjekció volt a szívembe. Nem voltam én rossz szándékú ember sosem. Nem másztam rá senkire aki nem akarta, sosem bántottam nőt, még szavakkal sem. Világ életember tiszteltem, becsültem a gyengébbik nemet, olyannyira, hogy inkább vállaltam a kiűzetésemet Catanzaroból, semminthogy megcsaljam vagy egyéb módon bántsam az ex-kedvesemet. Becsületes voltam, s egyetlen bűnömnek talán azt lehetett volna felróni, hogy bár megkértem a kezét, végül mégis felbontottam az eljegyzésemet, és nem vittem oltár elé Melitinát. Mit tegyek, ha nem azt akartam, amit ő is? Ha nem éreztem úgy, hogy ő lenne számomra megírva a végzetemként?
Nem csajozni érkeztem Amerikába, mégis, kétszer sétáltam bele ugyanabba a csapdába. Egyszer sem lett jó vége.
Nem haragszom Oliviára. Mégis, az egész estémre rányomja a bélyegét az értetlenség. Miért kapom ezt a sorstól? Miért nem kaphatok csak egy csöppnyivel több érdeklődést, őszinte, nyílt kommunikációt? Az sem bántott volna ennyire, ha rögtön, ott megmondja, hogy nem szeretne velem találkozni. Miért kellett még napokon át hagynia abban a hitben lebegni, hogy szívesen jön, s miért az utolsó pillanatban mondta le? Legalább valami értelmes magyarázatot vártam volna tőle.
Dühös voltam? Meglehet. Nehezen tudtam volna megkülönböztetni a csalódottságtól jelen esetben. S mégis miért küzdöttem tovább ezért a bálért, ha már a lényege elveszett? Mert mi Grandik betartjuk amit ígértünk. Megígértem, hogy végigcsinálom, s nem fordítok hátat sem azoknak, akik nekem segítettek, sem azoknak, akik most rászorulnak a segítségünkre.
A kosos ruhák cseréje akár megtörténhetne itt is, egy fél perc alatt. Ing kigombol, lerángat, székre dob, nadrágot kiold, letol, kibújik, székre dob, tiszta ruhát fel. Kész. Nincs két és fél perc az egész művelet.
Mégsem állok kötélnek a táncosok öltözőjében a csinos barna lány és a srácok unszolásának. Nem akarom az orrukra kötni, hogy szükségem van néhány nyugodt percre, hogy végiggondoljam, hogy is viselkedjek egész este, hogy kellene hozzáállnom ehhez az egész helyzethez. Nem tehetek róla, én az a magamban örlődő fajta vagyok, nehezen mondom és mutatom ki ha valami nyűgöm van. Most ráadásul még szembe kell majd néznem A Valens família fejével is, kezet ráznom, mosolyognom, noha mindketten tudjuk nagyon is jól, hogy ez az egész bálosdi mire is ment ki. Láttam rajta már akkor, hogy rohadtul vágja a szitut, mikor előadtam az improvizált kis mesémet a nem létező bálról.
Így magukra hagyom a társaságot, búcsút intek, s még kifelé menet utolsó pillantással fogva tartom a barna lány szemeit egy másodperc erejéig. Semmi különös nincs ebben, talán csak azért vonz magához, mert aggódom, nehogy bemondja az unalmast.Keresem rajta is a jeleket, amiket észre kellett volna vennem. A franc se tudja. Talán azok a dacos ajkak, és a mandulavágású szemekben megbúvó félszegség és ugrásra kész vadság elegye...ki tudja?
Fél órával később pedig megtörténik a kínos szabadkozás Valens Úr részéről amelyben a lányát igyekszik kimenteni, én pedig minden erőmmel mosolyt erőltetek az arcomra és biztosítom róla, hogy nem történt a világon semmi baj, hisz most a rászorulók a lényegesebbek, nem az, hogy valahogy a lánya kegyeibe férkőzzek. Ordas nagy hazugság minden szavam, de muszáj eljátszanom, hogy nincs baj, mert nem hozhatom kellemetlen helyzetbe.
A nyitóbeszédet hatalmas taps kíséretében fejezem be, immár vasalt ingben, amely meglepően pontosan illik rám, s arcomon sem éktelenkednek már koszcsíkok.
- Egészen használható lett az a tenyérbemászó selyemfiú profilod, testvér - mondta még a színpadra lépésem előtt Ennio, s nyálas ujjával elsimította a hajam egy tincsét, amit erős mellkasöklözéssel honoráltam.
Az öcsém azonban nem tarthatott fel örökké, s nekem muszáj volt előadnom a nyitó beszédet, hogy immár elkezdődhessen a kissé össze-vissza, hangos, lelkes estély.
Mire számítottam? Már semmire. Csak vártam, hogy lezavarjuk, hogy mindenkit elégedetté tegyek, mint mindig, s aztán hazamehessek. Hetekig fogom nyögni a szívességek visszafizetését, de már ez sem idegesített. Hogy autót fogok majd szerelni Titoval, hogy zöldséges ládákat cipelhetek Lucia nénémnek, vagy hogy Ennio életem végéig a rabszolgájaként tart majd számon? Ki nem szarta le? Csak essünk túl rajta.
A táncosok felvonulásával el akartam menni hátra, hogy ellenőrizzem a kajákat, de valahogy mégsem akaródzott elindulni. Sok múlt azon, hogy indul egy ilyen este, és ez nagyon sok esetben múlik magán a táncon. A fiúk-lányok társasága színes volt, mégis egységes. A kizombát mint táncot nem ismertem eddig, maximum hallomásból, de az tény, hogy a dal és a tánc meglehetősen érzékivé tette a hangulatot. A fények sejtelmesen játszottak a ringó, kerek csípőkön, s a srácok úgy vezették a lányokat a dal ritmusára, hogy az embernek akaratlanul ringani kezdett a teste, s azt kívánta, bár egy karcsú derekat ölelhetne ő is hasonló közelségben.
Nem voltak egyedül. Több pár volt, mintsem meg tudtam volna számolni, a tekintetem mégis egyetlen páros vonzotta. Az a piros masni a fehér nadrág övén. Érdekelt a tüzes lány miként boldogul a parketten. A kezdő táncosok ügyetlen zavartsága miatt akadt ki, vagy a díva beszélt belőle, és előadja a sztártáncosokra oly jellemző gőgös túljátszást? Kíváncsivá tett, hát maradtam.
Meglepett. A zene jó hangulatú volt, s bár nem éretettem minden szavát, azt hiszem épp eléggé megalapozta ahhoz, ami azután következett. Tetszett, és nagy tapssal jutalmaztuk az előadást, noha én jól elrejtőztem a színpad melletti függöny mögött. A tánncosok levonulása után néhány percig Ennio énekelt egy dalt, aztán egy duettet adott elő valami énekesnővel, akit a stúdiójából kért fel, de annyira nem figyeltem, mert míg a táncosok felkészültek a következő táncra, én hátramentem ellenőrizni a konyhát. A kaja rendben volt, Lucia néném kirittyentve, akár egy díszpapagáj, fakanállal a kezében irányított mindent. Megcsókoltam a kezének húsos gödröcskéit.
- Drága Lucia nénikém, mit tehetek még, hogy könnyítsek a dolgodon? Nem is láttad a nyitótáncot! - sopánkodtam, s beletemettem az arcomat a tenyerébe, míg ő fent állt egyszék tetején, s onnan pislogtam fel rá.
Ő legyintett, s pirospozsgás arcából kifújt egy kósza tincset.
- Semmit, semmit, drága lelkem. Menj csak, élvezd az estét. - mondta szelíden, s máris fordult volna el tőlem, de én nem hagytam.
- Kérlek, mondd meg, hogy segíthetek! Megöl a lelkissmeretem, hogy nem tudsz miattam szórakozni, miközben odakint lenne a helyed, hogy mindenkit elkápráztass a csodás tánctudásoddal!
Na, ez volt az a pillanat, amikor Lucia nénikém megunta, hogy feltartom, így felém legyintett a fakanállal.
- Eridj innen, te gyerek, mert nagy mamlasz létedre mindjárt fejbe kólintalak. Adok én neked, szemtelen kölyke! Nem érek én erre rá! Megígértem nonnádnak, hogy vigyázok rád, hát engedd már, hogy csináljam amihez értek. Ne aggódj, lesz még időm rongyosra táncolni a cipőmet! - mérgelődött, aztán enyhültebben folytatta - Menj, lelkem, dolgoztál már eleget. Hidd el, boldog vagyok, hogy segíthetek! Szórakozz egy kicsit! Még ma egy igaz mosolyt sem láttam az arcodon. Keresd inkább azt meg! - hessegetett el szelíden, s é beláttam, nem tudok mit tenni, úgysem fog hagyni dolgozni, hát visszamentem.
Épp akkor értem a vendégekhez mikor egy újabb táncot kezdtek a meghívott táncosok. Lassan, centiről-centire közelítettem meg a parkettet, s kéklő tekintetem a vendégek feje közt a réseken át csak részletekben láttam a kezdő lépéseket, de azonnal érdekelni kezdett. Az öcsém áhitattal a színpadon éneklő latin szépség felé pillogott, arcán az a tőle megszokhatatlan bárgyú rajongás, mint mikor meghallott egy számára tetsző hangot vagy dalt.
- Pacsirta nem szól ilyen szépen, mint ez a lány - lelkesedett felfelé, én azonban a félhomályban megbújva egyre csak a lehetetlen piros ruhát figyeltem. A mozgás, az arckifejezés, a kezek tartása...egy történetet mondtak el nekem. A sóvárgó nőről, aki szinte éhezik arra a figyelemre, amit a kiszemeltjétől várna el, s a férfiról, aki érzelmek nélkül hánykolódik a vágy és az elutasítás örvényében. Hol magához húzza, nem engedi el a lányt, hogy ő taszítja el, mindig ellentétesen mozdulva.
Az öcsémre nem is figyelve lassan kezdek el sétálni a színpad előtt, s a tekintetem nem veszem le a párosról. Csodás amit előadnak, s észre sem veszem, hogy most először nem gondolok Oliviára, sem Corinnera, sem Melitinára. Csak csodálom őket, és bár nem vagyok nagy táncos, de elkap a vágy, hogy egy-egy mozdulatnál én fogjam meg a barna lány kezét és vezessem tovább.
A tánc utolsó taktusainál összeakadt a tekintetünk. Egyenesen zavarba jöttem attól a pillantástól, s szaporábban kezdtem venni a levegőt is. A zene és a tánc teljesen magával ragadott. Észre sem vettem, hogy túl közel merészkedtem a tánc színteréhez, s már inkább voltam a tánc része semmint a vendégeké. A lány megtorpant, ahogy a szemébe néztem. Nem tudtam ez a része-e a műsornak, de kicsit izgatottá váltam, kicsit megfagyott bennem a vér is. Mi történik? Kéklő tekintetem fogva tartotta a mandulaszemek sötétlő örvényét. Az ajkai elnyíltak, mint egy vöröslő rózsa szírmai, hívogatón, buján csábítottak magukhoz. Aztán a férfi elvonta a figyelmét, s én csak némán csodáltam amit tánc címén előadnak varázslatként.
A végén hatalmas tapssal jutalmaztam őket. Meg kellett hagynom, hogy messze nem a kezdőt láttam bennük, ez több volt, mint káprázat. Lenyűgöztek.
A műsor folytatódott, ám engem elszólítottak a vendégek, a társaság. Beszélek ezzel, azzal, jövök, intézkedek, megtáncoltatok néhány rokont és vendéget, s bő három óra és jónéhány tánc is beletelik, mire végre felszabadultam a kötelezettségek alól.
Épp a teraszra mentem, hogy kezemben egy finom pohár dél olasz bort himbálva megcsappantsam a készletet, amikor az egyik beülő kis sátor alatti padon felfedeztem egy karcsú bokát, s közelebb érve megpillantottam azokat a lehetetlen hosszú szempillákat s a kíváncsi, mandulavágású szemeket. Kissé kapatos állapotomban voltam már ekkorra, három óra alatt jelentős mennyiségű lőrét kellett lehúznom mind az öcsémmel, mind pedig a vendégekkel, de messze nem voltam még részeg, pedig nem is ettem még semmit.
Közelebb érve kissé meghajoltam, s felé nyújtottam a kezemet. Ha a kezembe csúsztatta, kezet csókoltam neki gyengéden.
- Kisasszony, engedje meg, hogy ezúton is bemutatkozzam. Fabrizio. Fabrizio Grandi, szolgálatára. Fogadja őszinte csodálatomat, a tánc valami elképesztően vérpezsdítő volt. Megigézett - mélyedtem el a barna szemekben, ha rám nézett, majd a mellette lévő üres helyre pillantottam a padon - szabad helyet foglalnom kegyed mellett? - kérdeztem, s ha igent mondott, mellé telepedtem. Ha nemet, akkor sem mentem sehová, mert a bort fel kellett nyitni, és hát volt itt még az asztalon üres pohár, megkínáltam őt is.
- Tudja, egyetlen percre, míg Önt néztem tánc közben arra a következtetésre jutottam, hogy a világ még tartogathat szép és érdekes meglepetéseket, és talán nem is olyan rideg, mocskos, alattomos hely, mint amilyennek mi látjuk néhanapján. - öntöttem a borból a pohárba, s ha kért neki is szívesen adtam belőle. Olivia még mindig bántott, s nem tudtam miként is kezeljem ezt a rideg elutasítást. Talán be kéne látnom, hogy semmi értelme a próbálkozásoknak. Többé úgysem dőlök be egy nő szép szemének sem, inkább fulladjak meg, semminthogy egyetlen lépést is megtegyek akármelyik felé is. Tanulni jöttem, ez az univerzum akarata, hogy koncentráljak. Egy év múlva pedig hazamegyek Catanzaroba. Ennyi a történet.

thx.

**Flor Sánchez Moreno**

Zio & Flor

Ma estére nem igazán ezt terveztem. Sőt… De hiába minden, ha a jó szívem és a lojalitásom Ric felé ennyire elvisz. Most kellene a legjobban meghúznom magam, erre tessék, itt vagyok egy new yorki adományesten, mint fellépő. A teljes, de viszonylag csendes idegösszeomlástól Tío SMS-e ment meg, hogy mindenek ellenére, mégsem vagyok teljesen magamra hagyva. Persze ennek is meg lesz a maga böjtje, mert most már nyugodtabb vagyok, így jobban tudok másra is figyelni. Vagy pontosabban más szemmel is tudok figyelni a környezetemre. Még az idegesség alatt is feltűnt nekem, hogy itt milyen jóképű, kedves és figyelmes pasik rohangásznak egy kis olasz akcentussal, ha jól hallottam. De most már van kapacitásom még jobban figyelni. Az első közös táncon még nem voltam igazán formában, mert a tökéletesség és az egységesség miatt jobban kellett figyelnem, a zenén és Ricen kívül, a többiekre is, mint azt megszoktam. A tánc, bár nekem valóban már ösztönösen jön, de, ha egységesen kell díszíteni, akkor oda nagyobb figyelem kell a részemről, hogy ne kalandozzak el, és ne egyénieskedjek, mert az mindent elront. Ezért viszont nem volt időm a valóságban úgy a közönségre felé pillantani, hogy lássak is valamit, felismerjek valakit. Ahogy viszont a nyitótánc után, egy gyors átöltözést követően, ismét a parkett mellett állunk, már másabb a helyzet. Próbálok az Ennio által felkonferált énekesre figyelni, hogy mit is adhat majd elő, mert a táncsuliban előadott száma nagyon megtetszett. De persze már e mellett az agyalás mellett is volt ideje a szemeimnek elkalandozni, bár inkább kevesebb sikerrel, mint többel. Ric folyton megzavart, mert vagy beállt a képbe, vagy magyarázni próbált valamit, de hogy kinek, arról gőzöm sincs, mert én elvesztem a gondolataimban. Még az sem kizárt, hogy nekem, de a jelek szerint feladta, és inkább kézen fogva vezetett tovább.
A parketten viszont már természetes egyensúlyba került Ric, a zene és mozdulatok. Most nem kellett semmilyen mozdulatra tudatosan figyelnem, mert vagy vezettek, és én követtem, vagy jött magától, ösztönből a mozdulat. Szabad és természetes volt minden, mint egy buliban, még azok az elemek is, amiket inkább tudatosan tettünk bele, mint „véletlenül”. Ricnek és nekem már olyan régóta szerves része az életünknek a zene és a tánc, hogy már előre halljuk a zene váltásait, esetleg kiállásait, még akkor is, ha előtte sose hallottuk azt a számot. De most még ez sem igazán játszik, mert ezt már ismerjük, főleg Ric, de nekem is hamar a fülembe lopta magát. Ezeknek a fényében viszont könnyedén kalandozik el a tekintetem kékebb látványosságokat keresve.
Nem terveztem, hogy én mostanában foglalkozok pasikkal, mert az előző két eset itt New Yorkban katasztrófa volt. És mind a két alkalommal a felvigyázókon múlt csak, hogy nem lett tragédia. Az elsőnél szó szerint az életemet kellett megmentenie Ryannek, a másodiknál pedig sikerült egy olyan „párt” találni, akinek rengeteg olyan kétes üzlete volt, hogy sosem lehetett volna tudni, hogy mikor ránt magával mindent és mindenkit, aki az életének a része. Őt Ryder fülelte le, és a tanácsára szakítás is lett belőle. Ez nagyon nem tesz jót az önbecsülésemnek és a keresgélős hajlamomnak sem. Ráadásul a régen velem történtek is erősen rányomják a bélyeget a kapcsolatokhoz való hozzáállásomra. Nehezen nyíltam meg más előtt, és így nehéz egy párkapcsolatot fenntartani. De mindezek ellenére is vágyom arra, hogy az igézően kékszemek birtokosáról ábrándozzak, hogy tulajdonosukat nézhessem, legalább távolról. Hogy mi fogott meg benne, azt nem tudnám megmondani. De megtörtént, és azzal áltattam magam, hogy nincs abban semmi rossz, ha távolról figyelem, ha úgy legeltetem rajta a szemem, hogy azt senki sem veszi észre.
A most énekelt dal pedig csak még messzebbre repítette a józan eszemet, és életre hívta a szívem sóvárgását. A vágyat, hogy végre én is újra átéljem a viszonzott szerelmet, amely nem tör az életemre. A legutolsó ilyen már régen volt, bár azzal a sráccal barátságban váltunk el, de már egyáltalán nem tartjuk a kapcsolatot. Ric minden mozdulata tökéletes, és érződik rajta most is az, hogy ez neki is a vérében van. Tényleg imádok vele táncolni, mert amellett, hogy határozottan vezet, engedi, hogy a lány kénye-kedve szerint díszítsen, mozduljon, és sosem érzem magam kényszerítve egy-egy lépésre, mozdulatra. Tökéletes partner. Most mégis másra vágyom. Mást képzelek a helyére. Azt, aki most a parkett mellett sétál, és most csodálat tükröződik kékjeiben, amiben minket figyel. Nem vettem észre, hogy mennyire közel jött, és azt sem, hogy elveszem a szemeiben, ahogy megállok előtte és felnézek rá. Nem sokat kellene előre mozdulnom, és a kinyújtott kezem biztosan elérné a mellkasát. A pillanat varázsából, szó szerint, egy határozott rántás a kezemen rángat ki, amelynek a hatására Ric karjaiban találom magamat, majd egy pillanatra a levegőben az emelés hatására. Még egy pillanatnyi szünet, nekem itt a levegőben, és már lépünk is a következő ütemre. Csak később tudtam meg, hogy pont abban a két gyors egymás után következő szünetben torpantam meg egy másik férfi szemei miatt, és nem igazán a vezetés miatt, amikor a zene adta. Így hármunkon kívül senki sem tudhatta igazán, hogy ez véletlen volt, és nem így terveztük, de a valóságban ez hiba volt. Nekem ebből viszont egyetlen egy dolog maradt meg, de az talán örökre belém égett. Az érzés. Az érzés, amivel az igéző kék szemek tulajdonosa magához vonzott. Ha Ric nem ránt magához, hogy azzal a lendülettel meg is emeljen, én a másik, idegen férfi karjaiban landolok. Ráadásul a szöveg is felerősítette az érzést, hiszen pont az a rész jött, hogy „Queiro besarte mucho”.
A végén vastapssal köszönték meg, én pedig még véletlen sem mertem a felé a férfi felé nézni, aki a bűvkörébe vont, mert így is piros volt az arcom, amit egyelőre a táncra foghattam, de, ha ránézek… Ha ránézek, akkor már senki előtt sem tagadhatom, hogy ő hozott ennyire zavarba, mert akkor az arcom egybeolvadt volna a ruhám színével.
Ez után a tánc után már kicsit én is szabadabb voltam, mert ma más táncossal nem kellett fellépnem, csak Ric-kel. Bár táncoltam más vendégekkel is, és összesodort a szél az egyik FBI-ossal is egy tánc erejéig, csak, hogy bemutatkozhasson feltűnésmentesen. Amikor Ric is „szabadon engedett”, hogy most már nem lesz több kötelező tánc, felszabadultam, és elvonulhassak mindenkitől, kimentem az egyik sátorba, ami a teraszon volt. Jól esett a hűvös levegő, így szívem szerint kint lettem volna a szabadban, de nem akartam megfázni, mert kissé nyirkos volt még a bőröm a táncok nyomán. Miközben a padon ücsörögtem láblóbálás közben, a fellépés alatt történteken és az idegen férfin gondolkoztam, és átkoztam magam, hogy ennyire felfigyeltem rá. Kizártnak tartom, hogy neki, pont Neki ne legyen senki az életében. Majd, mint végszóra, lépteket hallok, és megjelenik a magamban már csak, „Az igéző kék szemű idegen” néven emlegetett férfi. De nem tudok mit mondani, mert félek, rosszat mondok, mert semmi más nem jut az eszembe, mint bocsánatot kérni, ha zavarba, ha kellemetlen helyzetbe hoztam az első páros táncom alkalmával. Így csak kíváncsian nézek kék íriszeibe, a most már kissé kapatosnak mondható kék íriszeibe, amihez valószínűleg a kezében tartott italnak is köze lehet.
Amikor meghajol előttem, egy pillanatra ledöbbenek, és automatikusan fogadom el a felém nyújtott kezet, és óvatosan helyezem az övébe a sajátomat. Mindenre számítottam, de arra biztosan nem, ami ez után következett. Kezet csókolt, úgy, ahogy azt az illem megköveteli, nem érinti az ajkaival a bőrömet. Pedig milyen jó lett volna… Na, jó, hess! Hess innen, csúnya gondolatok! Fegyelmezem meg magam.
Kellemes hangja rángat ki a képzelgéseimből. Szóval Fabrizio Grandi. „Az igéző kék szemű idegen” a valóságban Fabrizio Grandi. - Flor. Flor Sánchez Moreno - mutatkozok én is be. - Örülök, hogy ennyire elnyerte a tetszését - és a szemei már megint fogva tartottak. - Természetesen Uram! - és finoman magam mellé mutatok, bár ha nem kérdez rá, akkor is megkérem, hogy üljön le. Majd magázódva tovább folytatja áradozását a táncainkról, és minden szava a lelkemig hatol, és zavarba is hoz, főleg így magázódva. - Örömmel tölt el, hogy ennyire elnyerte a tetszését. És külön öröm a számomra, hogy sikerült azt az érzést közvetítetnem, ami miatt táncolok. Hogy egy kicsit elfeledjem és elfeledtessem a világ sötétségét - és elfogadom a felém nyújtott bor. - Köszönöm! - mondom hálásan. - De kérem, inkább tegeződjünk - nézek rá kérlelően. Nem szeretek magázódni, mert annak számomra mindig van egy negatív hangulata, egy olyan távolságtartó jellege, aminél főleg a másik fél, valamilyen formában felém akar kerekedni. Itt persze nem erről van szó, de ezt juttatja az eszembe. A munkahelyen néha másabb is lehet, de ott is általában a magasabb vezetőkkel magázódok vagy külsősökkel. Itt mondjuk ezt egyáltalán nem érzem, de akkor sem kellemes, kényelmes, természetes. A távolságot tegeződve is tudom tartani, és a tiszteletet is meg tudom adni.
- Sajnálom! - bukik ki belőlem, bár nem akartam. - Bocsánat az öltözős jelenetért és a táncparketten történtekért is - fejtem ki bővebben, mert nem vagyok biztos benne, hogy tudja melyikre is gondolok. Egyik alkalommal sem akartam semmi rossz érzést kelteni benne, vagy, hogy a későbbiekben legyen baja a történtek miatt. Az meg, hogy rám ez hogyan hat érzelmileg, az már az én bajom; majd feldolgozom, kiheverem; nagylány vagyok már, és megtanultam felállni a padlóról. Azt viszont nehezen viselném, ha Neki lenne baja miattam, mert miattam aztán ne sérüljön senki.

♡

**Fabrizio Grandi**

Flor & Zio

L'amore si muove

A sors kegyetlen mesterkedésének hála néha úgy érzem, Melitina elhagyásával és az eljegyzésem felbontásával Isten valamiféle bosszúhadjáratot indított ellenem. Bőrig áztam, megúsztattak kávéban, szenvedtem a hátfájástól a kényelmetlen matracon, bent ragadtam egy liftben több órára, paparazzik lepték el a kórházat, néhány Venezuelai újság címlapra rakta a képemet, végül két csaj is dobott anélkül, hogy csak a második randiig eljutottam volna velük. Jogosan érzem talán, hogy Isten kipöckölte a kis sejhajomat a kegyeiből? Hogy valami módon mindenáron meg akar semmisíteni, mert elhagytam a szülőhazámat, az otthonomat, a családomat? Mert ellenszegültem apám akaratának? Mert kiszerettem Melitinából és megszegtem az eskümet? Azt hiszem, valahol jogos a feltevés részemről, hogy alaposan belenyúltam a darázsfészekbe.
Azonban mi, Grandik híresen önfejűek és makacsok vagyunk. A nagyapám így élt túl megszállást, német hadsereget, éhezést és még sorolhatnám. Az a híres Grandi makacsság nem engedte, hogy ne élje túl, ne ragaszkodjon mereven ahhoz, hogy hazatérjen a családjához.
Ennio öcsém szintén örökölte ezt a fajta elhivatottságot, nem véletlenül indult neki a nagyvilágnak minden könyörgés, kérés, parancs ellenére is, számítva rá, hogy apám legnagyobb dühében talán sosem engedi haza. Tomasso Grandi ugyanis bár imádta a fiatit, de szintén nagyon kitartó tudott lenni, ha valamit a fejébe vett. Ennio így is fekete báránynak számított nála, mivel nem követte az orvosi pályán.
Én sem voltam hát másképp, noha én ritkábban adtam óriási hangot a terveimnek. Én voltam a szófogadó, a simulékony, aki mindig követ minden parancsot. Most a saját parancsomat követem, még akkor is, ha az ég összeesküdött ellenem. Mert érjen bármilyen fájdalom, bizonytalanítson el abban, hogy jól döntöttem-e ezer és egy dolog, szó, mondat, tett, feladni nem fogom! Ez holtbiztos!
Nagyobb szégyen lenne nekem még az egy éves ösztöndíjas munka letelte előtt hazakullogni szégyenszemre, semmint elviselni a pofonokat és megküzdeni a mindennapokkal. Szembe nézni a Valens család fejével sem lenne akkora megpróbáltatás, mint a barátok, családtagok szeme elé kerülni azok után a harcok után amit leműveltem csak azért, hogy itt lehessek.
Olivia visszakozása tehát érjen bármilyen váratlanul, fájjon az értetlenség, akkor is csinálom a bált a legjobb tudásom szerint, hisz mindezzel én ettől függetlenül segíteni szerettem volna. A jó szándékom ettől még őszinte, nem megjátszott.
Hát játszom tovább a szerepet, bekonferálom a táncosokat, elmondom mindenkinek, hogy milyen nagyra tartom az áldozatukat. A táncok végeztével - mikor már el tudom vonni a figyelmem arról a tűzpiros ruháról és a kissé göndörbe hajló gesztenye tincsekről - én magam is beállok egy két táncra. Nem vagyok olyan jó, mint a meghívott tánciskola tagjai, de jártam én is társastáncra, ráadásul a ritmusérzékem nagyon is jó. Jól táncolok.
Aztán úgy három óra elteltével, mikor már vidámra ittam magam, a szívem bánatát pedig beleénekeltem pár pohárba, egy üveg finom dél-olasz nektárt szorongatva a hideg levegő után megyek a teraszra.
Az ég csillagos, bár nem sok látszik belőle ekkora fényárban. Az idő nagyon hűvös, lassan jön a tél, az igazi zimankó, ha lehet ezt mondani. A leheletem már látszik, noha igazán jól esik a friss, hideg levegő.
A meglepetés akkor ér igazán, mikor az egyik kis sátor felé közeledve észreveszem, hogy az nem üres. S még inkább akkor, mikor felfedezem, hogy a trónbitorló nem más, mint a bájos táncos lányka. A kezemben lóbálva a lőrét kissé visszafogottan hajolok meg, de már felbátorodva kérek helyet mellette. Nem azért, mert máshová nem tudnék ülni, vagy zavarni akarnám. Hanem mert...hát, megmondani sem tudnám az okát. Szentül hittem benne, hogy nem párkeresési célzattal hozott ide a lábam, mivel Olivia után úgy hiszem, nekem itt, ezen a tájékon párt keresni, vagy egyáltalán próbálkozni nem szabad, mert abból csak a baj van meg a szívfájdalom. Na, de ki az az ökör, aki magában iszik? Ki az, aki ennyi elfogyasztott mindenféle alkohol után, megrészegülve a tánctól meg a látottaktól nem szólítana meg egy hölgyet? Ráadásul nagyanyám mindig azt tanította, hogy nem szabad hagyni, hogy egy hölgy magányosan maradjon társaságban. Én meg szeretek Nonnára hallgatni. Rossz tanácsot tőle még sosem kaptam.
Így hát kezet csókolok, és amennyire tőlem telik, illedelmesen igyekszem viselkedni. Csevegést kezdeményezek, hogy kicsit megtörjem a csendet kettőnk között, s aztán figyelmesen hallgatom mit mond, és kedvesen mosolygok. Szóval Flor. Florencita. Florita. Többféleképp próbálom becézni magamban, mert elképzelni sem tudom, miként lehet ezt a nevet valahogy nem teljes egészében így használni.
- A Flor név igazán illik önhöz. Ha jól sejtem azt jelenti, virág – billentem meg a kezemben az üveget, ahogy elhelyezkedek mellette a párnán – Olaszul, az anyanyelvemen a virág, úgy hanzik: Il fiore. Hasonlít. Bár ugyanez a szó – csak maga a szó, előjel nélkül, jelenti még azt is, hogy stilisztikai díszítőelem, jókora mennyiség, finom kristályos anyag...De tényleg bájos név, illik egy szintén bájos és gyönyörű hölgyhöz, mint Ön. Határozottan nem az olasz mindenféle mást is jelentő verzióban. Hanem, mint egy gyönyörű virág – bókolok neki egy cseppnyit, lévén férfi vagyok ráadásul olasz, és ez lássuk be őszintén, a véremben van. Sosem mulasztok el megdicsérni egy hölgyet, ha valóban megérdemli és szívemből szól a bók.
A felvetésére örömmel reagálok, nem okoz gondot a tegeződés, valóban nekem is kényelmesebb így. Ráadásul ezeknek a kérlelő pillantásoknak kifejezetten nehéz is lenne nemet mondani. Azt mondják egy nő szeméből mindent ki lehet olvasni és férfi legyen a talpán, aki egy igéző pillantástól nem esik térdre menten. Hát, őnagysága úgy tűnik ma már harmadjára vetette be ellenem a nehéztüzérséget.
- Akkor tegeződjünk, kedves Flor – bólintok és mosolygok, hogy éreztessem vele, nem esik nehezemre teljesíteni a kívánságát – Tudja...vagyis, tudod, nekem ez a megszokott, hogy állandóan magázódok majdnem mindenkivel. A munka miatt. Ráadásul az angol nyelv, töredelmesen bevallom, nem is megy annyira tökéletesen. Odahaza azt hittem, de mikor itt élesben találja szemben magát az ember a dialektusokkal meg a...mi is az a szó? Öhm...- ráncolom össze a homlokom, mert nem jut eszembe az a szó, hogy „akcentus”. Nem is megy tovább, hiába gondolkozok rajta, így kissé szégyenkezve vonom meg a vállam. - Mindegy, ez nem jut eszembe, de szerintem sejted mire értem, mikor ugyanazt a nyelvet a saját anyanyelvének hangzásával párosítva használja. Mint én is. De szívesen váltok, ha neked ez kényelmesebb. Amúgy honnan származol? A Moreno név nem épp idevalósinak tűnik nekem. Latin-Amerikai vagy, igaz? - kérdezek, bár azt nem tudom besaccolni, pontosan honnan származik. A Flor név tudomásom szerint portugál, de lehet ettől még kubai is akár.
A sajnálkozására értetlenül vonom össze a szemöldököm, s mint a kölyökkutyák, kissé oldalra billentem a fejemet. Csak nézem ezt a bájos arcú, kedves lányt a tüzes szemeivel, és azon jár az agyam, hogy hogyan lehetséges, hogy még nem tépte ki senki a karomat, hogy szóba álltam vele. Bár azt sem igazán értem miért érzi, hogy bocsánatot kell kérnie. Válasz helyett kiiszom az italt a poharamból, s lerakom a kezemből az üveget is, amit eddig szorongattam, aztán felállok.
- Valóban rettentően rosszul érintett minden atrocitás, ami ért – húzom fel az orrom, mintha tényleg megsértődtem volna, s felállok. Kékjeimmel a távolba meredek, mintha a múlt eseményeit idézném fel épp. Kíváncsi vagyok a reakciójára. Kis hatásszünetet tartok, s csak pár másodperc múlva szólalok meg – De van lehetősége kiengesztelni – mondom, s mielőtt valami rosszra gondolna, felé nyújtom a kezem, aztán lepillantok rá – Most, ha megengedi, felkérném én is egy táncra – mondom, s aztán elmosolyodom. Odabent Ennio ismét valami szépen csengő dalt énekel, kifejezetten fülbemászó a dallam. Az arcomon látszik, hogy az iménti kis intermezzo nem volt más, csak játék. Dehogy haragszom én bármiért is! Sem okom nincs rá, meg hát őszintén szólva fogalmam sincs, miért is kéne bármiért is megorrolnom. Vagy csak én nem vettem észre valamit? Akárhogy is van, a lényeg úgyis az, hogy nem haragszom. De táncolni szívesen táncolnék vele, ha megengedi. Végtére is, ez az egy esténk van. Aztán a göndörbe hajló fürtök, a piros ruha és a meseszerűen igéző csábos, mandula szemek is csak egy emlék lesz majd a múlt homályában.

thx.

**Flor Sánchez Moreno**

Zio & Flor

Nekem nem okoz gondot végigtáncolni egy egész éjszakát lényegében úgy, hogy csak egy-két tánc marad ki. Már hozzászoktam, sőt! Néha még hiányzik is, ha valamiért kimarad. A lábam is bőven bírja akár azt a fajta megterhelést is, hogy a cipőm magas sarka csak néha-néha érinti a talajt. Vannak táncok, amik kifejezetten igénylik is ezt, mint, a tangó, vagy a salsa, ahol néha a sok fordulás miatt úgy is meg kell emelni a sarkat, és van, hogy úgy maradok. De nekem a kizombát is sokkal kényelmesebb lábujjhegyen végigtáncolni. De most mégis inkább leülök, elvonulva a kíváncsi szemek elől. Jó, hogy Ric igent mondott erre az eseményre, hiszen lehet, olyan gyerekek kapják az adományokat, mint amilyen én is voltam.
Itt kint, a filagória alatt teljesen beszippantanak a gondolataim.
Tényleg kicsi esélyt látok arra, hogy az „igéző kék szemű idegen” szingli legyen. De, ha mégis… akkor sem látok arra reális esélyt, hogy esetleg én legyek majd számára az az egy, akit választana. Bár úgy tűnt, hogy a tánccal elvarázsoltam, de az nem jelent semmit. Az múló, törékeny illúzió. Én nem egy ilyen kaliberű férfi álma vagyok. Távolról sem. Így első ránézésre hozzá egy igazi hölgy illik, akár úri hölgy is, amilyen én sosem voltam, és már nem is leszek, mert nem ilyen környezetben nevelkedtem. Bár kedves és segítőkész vagyok, főleg a szeretteimmel, de akár idegenekkel is, de igazi vadóc is tudok lenni, és nem sok kell ahhoz, hogy ezt kihozzák belőlem. Ez pedig sokszor kiábrándító tud lenni. Ráadásul a múltban velem történtek miatt nem vagyok valami magabiztos, ha olyan férfi kerül a közelembe, akire felfigyelek. A parketten el tudom engedi magam, de azon kívül nehezen. A parketten kívül van körülöttem egy fal, amit nem egyszerű áttörni, és sokan már itt egyből fel is adják. Ez persze nem látszik kívülről, de e miatt sem merem azt remélni, hogy, ha Ő is egyedülálló, és még esetleg be is jövök neki, akkor lehet is köztünk valami.
Amikor mégis csatlakozik hozzám, és igazi úriemberként közeledik felém, a szívem még is egyből próbál reménykedni, és elárulni a racionális énemet. Képtelen vagyok nemet mondani neki, pedig felajánlja a lehetőséget. De már akkor sem fordult meg igazán a fejemben, amikor megláttam, és reménykedtem benne, hogy leül mellém, és kérdés nélkül is felajánlottam volna neki, főleg, amikor egyértelművé vált a számomra, hogy nem csak egy pillanatra jött ide.
Amikor bemutatkozik, és én is elárulom a nevemet, rákérdez a jelentésére. - Igen, virágot jelent - fordítom le a közös nyelvre egyetértően, felé fordulva, ahogy helyet foglal mellettem. Most már tagadhatatlanul tőle, a tőle kapott bóktól pirulok fülig, és csak az a reményem maradt, hogy a kinti fények nem elég erősek, és mivel én a bentről érkező erős fényeknek háttal vagyok, így kicsit árnyékolok önmagamnak, amiről talán nem veszi ezt észre. - Köszönöm a bókot! - mondom szégyenlősen, és egy kicsit sem érzem, hogy igaz lenne rám. - Il fiore - ízlelgetem olaszul a nevemet, bár nem vagyok biztos benne, hogy helyesen ejtettem, de igyekeztem. - Így is nagyon szép, bár nekem kicsit szokatlan a hangzása - mondom mosolyogva, kicsit próbálva terelni a figyelmet az arcom pirosságáról. De azt is megtudtam, hogy valóban olasz, akkor jól hallottam a kiejtésén. Ez persze a legkevésbé sem zavar, csak egy megállapítás magamban, hogy jól gondoltam. Nekem nem számít milyen nemzetiségű, csak az, hogy egy kis figyelmet kaphatok tőle. Meg egyébként sem nagyon számít a nemzetiség, hiszen mindenhol vannak jó és rossz emberek.
- Köszönöm! - mondom egy hálás pillantással, hogy elfogadta a tegeződést. Figyelmesen hallgatom magyarázatát, hogy miért is kezdett ennyire könnyedén magázódva beszélgetésbe velem. - Akcentusra gondolsz? - kérdezem kedvesen, de rosszallást nem érezhet, mert egy pillanatig sem fut át ilyesmi az agyamon. - Közép-amerikai. Puerto Ricói vagyok - válaszolok kedvesen. Ez pedig igaz is, még akkor is, ha igazából kettős állampolgár vagyok, mert itt születtem, és már tíz éve ismét itt is lakom, akkor is puerto ricóinak érzem magam. Bár ha a hatóság kérdezi, akkor kettős állampolgár vagyok. Arról nem is beszélve, hogy a biológiai apám amerikai, de ez, azon kívül, hogy a többi puerto ricóitól kicsit világosabb bőrszínt eredményezett, nem érzem jelentőségét a dolognak. - Egyébként én egyáltalán nem hallom rossznak az angolodat - árulom el kedvesen. - Gondolom, ti Olaszországban a brit angolt tanuljátok, ami annyira más az ittenitől, hogy Angliában szinkronizálják az amerikai filmeket - mondom kedvesen, kicsit nevetve, mert még mindig abszurdnak tűnik a számomra ez a dolog. - Azon kívül, ismerve a délieket, és most nem csak az olaszokra gondolok, hanem minden déli és latin ország szülöttjére, ha nem nagyon muszáj neki, akkor csak az anyanyelvén beszél. És nem igazán tartom valószínűnek, hogy volt lehetőséged olyannal angolul beszélni, aki angol anyanyelvű volt; főleg nem amerikai - osztom meg vele, hogy én már erre az eredményre is büszke lennék a helyében, hiszen, teljesen érthetően beszél, és ezek szerint a munkájában is jól boldogul, és valószínűleg sosem volt lehetősége igazi angollal beszélni. Így számomra fölösleges magyarázkodnia. - Ezen felül én már minden irányból találkoztam a nyelvoktatás rejtelmeivel, és meg kell, hogy mondjam, ahogy bizonyos nyelveket tanítanak… hogy is mondjam… - keresem a megfelelő szavakat, hogy visszafogott legyek - nagyon sok kivetni valót hagynak maguk után. Nem tudom, hogy Te találkoztál-e már más anyanyelvű személlyel, aki olaszt tanított. Én találkoztam ilyen spanyoltanárral, és… ha nem figyeltem nagyon, akkor nem értettem mit akar mondani - árulom el mosolyogva. Privátban tanítok spanyolt, és néhány dolog a diákok számára totál homály, mert a nyelvtan, amit általában az iskolákban erőltetnek rossz, hibás, így működésképtelen. Ha Fabrizio is iskolában tanulta az angolt, akkor nem meglepő számomra, hogy néha úgy érzi, mégsem annyira tökéletes a nyelvtudása, mint otthon gondolta iskolai keretek között.
Akaratlanul bukik ki belőlem a bocsánatkérés, és először úgy tűnik, hogy nem is érti, hogy miről beszélek. Amikor viszont pontosítok, még akkor is úgy tűnik egy ideig, hogy nem érti, miért kellene ezekért elnézést kérnem, majd mintha rájönne, hogy miről is beszélek valójában. Nem válaszol, hanem kiissza a pohara tartalmát, majd elfordulva leteszi, és feláll. A szavai szíven ütnek, de nem szólok, hiszen joga van, hogy haragudjon, viszont lehajtom a fejemet, és a cipőmet kezdem ismét tanulmányozni, mint mielőtt idejött hozzám. Joga van haragudni, hiszen lehet, miattam fog összeveszni a kedvesével, vagy az öltözőből kihallatszódó veszekedésem miatt fog néhány vendég megorrolni rá. Már nyitnám a számat, hogy azt mondjam „Tényleg sajnálom”, amikor egy lehetőséget biztosít, hogy kiengeszteljem. A hangja egy pillanat alatt változott vissza. Most ismét ugyanazon az a kedves hangon szól hozzám, mint korábban. Játék lett volna? Egészen jól tudok, vagy legalább is eddig tudtam arcról, hangból olvasni, de az arcát nem láttam, hiszen elfordult, a hangja viszont sértettséget tükrözött. Egy pillanatig kicsit értetlenül nézem a felém nyújtott kezét, majd a kizárólag kedvességet tükröző arcára és szemeire vetem a pillantásom. Megint elvarázsolnak azok a csodás kék íriszek, és gondolkodás nélkül csúsztatom a kezem az övébe. - Természetesen. Örömmel táncolok Önnel - válaszolok a legkedvesebb mosolyommal. Most már hangja és arca is inkább tükrözi azt, hogy az előző kis jelenete csupán játék volt. Ez a tudat pedig rádöbbent, hogy igazából eddig alig vettem levegőt, szinte visszatartottam a lélegzetemet, és a szívem is összeszorult a tudattól, hogy rosszat tettem Neki. A táncot pedig semmi pénzért nem utasítottam volna vissza, hiszen egész esete erről álmodoztam, erre vágytam, és Ric hiába szuper táncos, Fabriziot képzeltem ma végig a helyébe. Ahogy a bőre az enyémhez kellemes bizsergés fut végig rajtam. Az érintése határozott, mégis lágy és óvó. Nem tudom, hogy itt, a filagória alatt akar velem táncolni, vagy visszavezet a terembe, de nem is igazán érdekel. Most úgy érzem, hogy a világ végére is követném, csak ne engedje el a kezemet. Az agyam persze közbeszól, hogy ez az első és utolsó alkalom, hogy találkozhatunk, de a lelkem messzire száműzi, mert képtelen a valósággal szembenézni. Ha valóban csak ennyi jut nekem belőle, akkor ki szeretném használni a lehetőséget, és élvezni a pillanatot. Ha ennyi boldogság juthat nekem Vele, akkor miért kellene ettől távol tartanom magam? A racionalitás miatt? Most képtelen vagyok józanul gondolkozni, pedig a borból alig ittam, és csak az a pár finom korty bor volt az egész napi alkoholmennyiség, amit magamhoz vettem, így nem lehetek részeg.

♡

**Fabrizio Grandi**

Flor & Zio

L'amore si muove

A terasz, ahová kihúzott a friss levegő és a csend iránti vágy csupán az illúzióját keltette a szabadságnak. New York tornyai, a zsivaly és az állandó nyüzsgés sosem engedte, hogy itt szabadnak érezhesd magad. Hiába szívtam be mélyen a levegőt, éreztem, hogy messze nem az a felszabadító érzés volt, mint amit megszoktam Catanzaroban.
New York izgalmas volt, ijesztő, hatalmas és merész. Catanzaroban azonban még a nyüzsgés és a tömeg is valahogy az otthoni környezethez kötött, kevésbé volt irritáló. Nem akartam én ezzel senkit sem bántani. Nio tudom, hogy mennyire kötődik már a helyhez, imádja az itteni életét. Talán soha nem is fog már hazamenni. Nekem azonban még túl frissek a bejövő ingerek. Nehezen találom sokszor a helyemet, és sajnos elég sok negatív tapasztalat ért már ahhoz, hogy tudjam, messze nem szabad olyan könnyen bizalmat adni senkinek. Alig pár órája, hogy dobott a csaj akivel nem volt semmi, csak azt hittem. Ez elég indok kéne hogy legyen ahhoz, hogy megfogjam magam, bezárkózzak a kis csigaházamba és olyan messzire rúgjam el a kulcsot, hogy még a falat is átvigye.
Ám ez a bolond olasz szívem sosem hagy nyugtot nekem. Most sem engedi, hogy csak úgy menjek és figyelmen kívül hagyjam azt az őrülten csinos kis táncoslánykát, aki megbabonázott már az este folyamán egy-két pillantással, hát még amikor a táncparketten pörgött. Sosem voltam valami nagy táncos, bevallom töredelmesen, noha nagyanyám beíratott társastáncra mindkettőnket Nioval. Szerinte ugyanis egy férfi tudjon vezetni a táncparketten egy hölgyet, ne botladozzon meg rugkapáljon, mint egy macska, akire cipőt adtak. Évekig volt kötelező minden kedden és csütörtökön este egy-egy órát egy táncteremben tölteni, ahol versenytáncosok tanították a bachata, a tango meg a keringő egyszerűnek tűnő, de korántsem alábecsülendő fortélyait, mi meg hol izzadva, hol röhögve, hol kínok között feszítve próbáltuk valahogy mozgásra bírni a testünk porcikáit. Szerencsére a versenyzést a drága Nonna nem tette már kötelezővé, de az alapokat meg egy kis ráadást azért csak sikerült a fejembe vernie Angelo D'Agostino mesternek.
A lány pedig pillog rám azokkal a hatalmas szempilláival, és látom rajta, hogy nem tud velem mit kezdeni. Próbálom irányítani az általam kezdeményezett beszélgetést, ami nem könnyű, mivel a családból én vagyok a legcsendesebb. Talán a ledöntött alkohol teszi, amitől szintén meglehetősen el vagyok szokva, talán a meleg ami odabent megcsapott, vagy a fáradtság...mégis beszélek, néha úgy hiszem teljesen összefüggéstelenül, össze-vissza. Ám láthatóan a lány egészen jól kezeli ezt a helyzetet, mármint látom rajta, hogy zavarban van, de nem kukul meg teljesen. Utálom amikor egy nő csak tőszavakban válaszol vagy csak bólogat. Hiába vagyok csendesebb típus, ettől még szeretem, ha megosztják velem a gondolataikat, ha nem találgatnom kell mi járhat a beszélgetőpartner fejében.
A neve kitárgyalásával kis nyelvi érdekességeket hozunk fel, noha sem nyelvész nem vagyok, sem nyelvtanár.
Elmosolygom magam ahogy olaszul mondja a virágot. Tetszik, ahogy próbálkozik, és bár kicsit pörgősebben, erősebben nyomja meg az "io"-t és az "r"-t, de ettől még aranyos. Fogaim kivillannak a mosolyomban és alig észrevehetően megrázom a fejem, aztán megvonom a vállam.
- Szokatlan, szokatlan, mivel olasz, és te nem vagy az. De nekem így is, úgy is tetszik. A neved is - már majdnem felemelem a kezem, hogy megciróhassak egy kósza tincset a hajából ami a vállára hullt, de sikerül magamra parancsolni és inkább megszorítom a poharamat és beleiszok.
Aztán megint halandzsázok valamit az amerikai nyelvről meg az anyanyelvről, és mikor kimondja, hogy "akcentus", hevesen bólogatni kezdek és csak úgy olaszosan a levegőbe csapok.
- Azaz, erre gondoltam! - és elégedetten raktározom el az angol szót az agyamba. Sosem szégyen tanulni, nekem a szüleim, a nagyszüleim mindig ezt tanították.
Érdeklődve hallgatom meg amit magáról mesél, a származásáról. Úgy tűnik, ezzel sokkal többször fogok itt találkozni, mint odahaza. Ott mindenki olasz. Van Piemonte-i olasz, Calabria-i olasz, Toszkána-i olasz, Abruzzo-i olasz. De mind olasz. Kivétel nélkül. Itt meg van mindenféle nemzetség keveredése, ahol az európai együtt van a dél-amerikaival, a svéd a nigériaival és lassan már nyomon se lehet követni ki kivel milyen kapcsolatban is állt össze. A magyar lány is csak félig volt magyar, részben...most már eszembe sem jut, mi volt még a dns-ébe kódolva. Szélvész kisasszony. Tetszett nekem az a lány amúgy, de most már belátom, kissé talán hebrencs volt hozzám képest.
Puerto Rico-i, jegyzem meg csak úgy magamban és aztán azon kapom magam, hogy iszom a szavait, a nevetését, ahogy a nyelvoktatásról magyaráz és arról, mennyire más itt minden, még a beszéd is, mint amihez hozzászoktam. Én pedig csak bólintok itt-ott és hallgatom, hallgatom, hallgatom ahogy csacsog, s kezemben pár ül a palackra amit szorongatok már percek óta, hogy újra töltsem a poharamat, s ha kiürült akár az övét is, de teljesen belefeledkezem abba, amit mesél. A gondolataimat lefoglalja amit mond és az amit közben pluszban gondolok. Például, hogy milyen sokat tud a nyelvekről és a tanításukról.
- Igen, elég zavaró tud lenni -bólintok a nem anyanyelvi nyelvtanárokra, bár nagy hirtelen egyet sem tudok megnevezni a nevén. Az egyetemi angoltanárom is anyanyelvi angol volt. Mesélte, hogy eljött nyaralni Catanzaroba, találkozott a férjével is itt ragadt. A gimis tanárom, na ő olasz volt, de az ő akcentusa nem zavart. Olaszul meg olasz anyanyelvű tanárok tanítottak. Bár meglehet, itt azért sűrűbben futnék össze olyanokkal, akiknek fingja nincs valójában az olasz nyelvről, ami mivel elég sok tartományunk van, olyan gazdag, hogy sok esetben egy déli néha egy szavát sem érti egy északinak, és fordítva.
A bocsánatkérésével azonban bevallom, nem tudok mit kezdeni, mert nem értem, miért is kéne szabadkoznia. Olasz vagyok, ami nálunk egy átlagos vasárnapi békés ebéd, az másoknál egy háborús övezet szőnyegbombázással egybekötve, nehéztüzérséggel. Mindenki kiabál, túl akarja harsogni a másikat, canolli repül át az asztalon, valaki kap egy fülest, vagy egy jól irányzott fejen koppintást egy merőkanállal, az egyik harsogva nevet, a másik rákiabál a rendetlenkedő porontyra és így tovább. De mégis mi mindig tudjuk, hogy a fejen koppintás ha fáj is, minden valószínűség szerint jogos volt, a dorgálás igazságos, a kiabálás szeretetből fakad, és a család mindennél fontosabb.
S talán az a nem kevés itóka az oka annak, hogy nem nyugtatom meg, ahogy egyébként tenném, hanem kicsit lazábbra veszem a figurát és eljátszom a megsértett férfit a szemében. Még az utolsó cseppet is kiiszom a pohárból, hogy teljes átéléssel tudjam eljátszani a teljes elzárkózást. Mikor megérzem rajta, hogy ha jól sejtem most inkább szeretne elsüllyedni szégyenében, már másként reagálok. Mentőövként dobom be a mosolyomat és kérem fel táncolni, s örülök, mikor kicsi apró kezét az enyémbe csúsztatja.
Szó nélkül vezetem magam mellé, s kezét fogva húzom be a helyiségbe vissza. Nem a társaság vonz, inkább a zene és a tény, hogy hűvös van odakint, nem akarom, hogy megfázzon.
Odabent Nio hatalmas tapssal honorálja meg ismét az új felfedezettjének az előadását. Azt hiszem kissé belehabarodott a lányba, de nincs is ezen mit csodálni, mert a lány tehetséges és nem utolsó sorban gyönyörű. Hogy a tesó meg mit akar az életétől, azt meg csak ő tudja.
- Most pedig Uraim, fogják meg gyönyörű partnereiknek kecses kacsóját és perdítsék a parkettre a bájos hölgyeket, mert erre a dalra még az asztalok is megmozdulnak! - nevet bele a mikrofonba és az első taktusok alatt én is behúzom Flort a parkettre. Kíváncsi szemek szegeződnek ránk, de nem zavartatom magam.
Solomon Burke Cry to me-ja épp megfelelő hátteret biztosít ahhoz, hogy Ennio hangján érkezve ringani kezdjek a dallamra. Flor az első lépéseknél úgy érzem kissé tanácstalan, mennyire tudok táncolni, de az első pár egyhelyben ringás után kissé szorosabban húzom magamhoz, ha engedi. A kezem a derekára simul, a térdem a két combja közé fészkelem gyengéden - és mindenképp csak annyira, amennyire a tánc megköveteli - aztán az egyik kezét felvezetem a nyakamra, hogy tarthassa magát is. S ha már kellőképp szorosra fontuk az ölelést, egy határozott csípőmozgással kilendítem az egyhelyben toporgásból. Először csak finoman nagyobb mozgásra inspirálom a formás, kerekded csípőt, aztán egy nagy lépéssel forogni kezdek vele a karomban tartva őt. Ez a tánc megköveteli a bensőséges testtartást. Ha benne van, finoman irányítom egy hátradőlésre, amely látványos eleme a táncnak és meglehetősen illik is ide, aztán felrántom magamhoz újra. A homlokom ezúttal a homlokához simul, s míg a térdemmel irányítom, hogy merre mozduljon a csípője, rámosolygok. A tánc könnyed és egyáltalán nem betanult. Csak amire emlékszem, amit a zene kihoz belőlem és belőle. Nem vagyok versenytáncos, az előző partnere biztosan ezerszer jobban csinálná, mint én. Mégis, férfi vagyok. És Olivia üzenete óta megint tényleg annak is érzem magam.
Flor úgy illik a kezeim közé, mint egy gyönyörű virág a szél ölelésébe. Hajlik, mozdul amerre irányítom, de nem törik meg, a tartása azonnal visszaáll amint elengedem.
Nem tudom hányan figyelnek minket, ahogy egyre nagyobb teret szerezve magunknak gyakorlatilag belakjuk a táncparkettet, de én nem tudok másra figyelni, csak arra, ahogy a göndörbe hajló barna fürtök a karom csiklandozzák, ahogy a bájos pillantások szendén, mégis csábítóan pislognak fel rám a mandulaszemekről, ahogy az ajakai időnként elnyílnak, majd mosolyra fakadnak a tánc gyönyörűségétől majd ismét komolyan összezárulnak.
Megfordítom, hogy ezúttal háttal legyen nekem, s úgy szorítom magamhoz egy pár mozdulat erejéig, aztán megfogom a kezét és megpörgetem a tengelye körül, hogy csak úgy reppennek a fürtök a feje körül, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve elkapom a derekánál, s felemelem, hogy ezúttal én pördüljek meg őt felemelve a levegőbe. Nagy taps övezi a mozdulatot, s mire újra a talajhoz ér a lába, megint csak magamhoz húzom.
Nem tudok mit mondani a tánc alatt, mert van ebben valami egészen varázslatos, valami elképesztően intim és mégis ott lengi körbe a szabadság. Nem azért, mert nincs közünk egymáshoz. Hanem mert sem ő, sem én nem kell, hogy bármit is megtegyünk, ha nem akarunk. Neki sem kötelező táncolnia velem, és nekem sem vele. De azt hiszem ahogy ránézek és látom őt, ő ugyanúgy lehet, mint most itt ebben a percben én. Ha tehetném, soha nem hagynám abba ezt a táncot.
Azonban bármennyire is jó, a dal véget ér, noha Nio azt hiszem még rá is húzott egy keveset biztos ami biztos. S mire észbe kapok, egy új dal kezdődik el. De Flort még mindig nem eresztem. Ugyanúgy állok vele, mint az utolsó forgásnál, egyik kezem a derekán, a másik épphogy hozzáér az egyik ujjához a másik kezén, s csak ringatózunk.
- Köszönöm a táncot, Signorina Moreno! Remélem még lesz alkalmunk megismételni - suttogom a fülébe halkan, még kissé pihegve, és tudom, hogy hamarosan mennie kell, mert újabb kötött tánc fog következni, és engem is vár újabb tennivalók sora, de még kiélvezem ezt a pár pillanatot. Nem csak a táncot köszöntem meg. Hanem azt is, hogy kirántott abból a nem kevés negatív gondolatból, amiről neki épp fogalma sincs, hogy bennem kavarogtak abban a pillanatban, amikor először beléptem az öltöző ajtaján. Talán jobb is, ha nem tudja, így megmaradhatok majd az emlékeiben az olasz srácnak, aki kicsit becsípett és megtáncoltatta.

thx.

**Flor Sánchez Moreno**

Zio & Flor

A teraszon egy kis csend van, de nem akkora, hogy számomra már kellemetlen legyen. Mindig olyan helyen éltem, ahol nyüzsgés volt. Vagy nagyvárosban laktam, vagy olyan helyen, ahol a teljes csend rosszat jelentett. Számomra a totális csend, a vihar előtti csend. A környezet zaja elrejt, és biztonságot ad, így a város mostani zaja is háttérzajjá tompul, és átadhatom magamat a gondolataimnak. Átgondolom a mai napot, hogy hogyan indult a reggelem, és onnan hogyan jutottam ide, ahol, ha nem lenne itt két FBI-os, akkor akár még bajom is lehetne már abból is, hogy csak megjelenek. Nem tudom, hogy kik vannak is, ami a rosszabb, hogy ezt Tíoék sem tudják lenyomozni, mert nincsenek meghívott vendégek, vagy nem csak meghívott vendégek vannak. Ez kihozta azt az énemet, amit nem kellene mutogatni, mert bár a véremben van, azért megégtem már néhányszor e miatt. Majd átfuttatom nagyvonalakban new yorki pasizási kísérleteimet, aminél az mondható el, hogy az egyik rosszabb volt, mint a másik. Most mégis úgy tűnik, ismét belefutok egy ilyenbe, mert már tudom előre: azok az igéző kék szemek nagyon sokszor fognak megjelenni az álmaimban, és én minden egyes alkalommal átkozni fogom önmagamat ezért. Ő számomra túl távoli, hogy igaz legyen, és nem lett volna szabad felfigyelnem rá.
A város monoton nyüzsgését megtörik a jóképű idegen csendes léptei, amelyek felém vezetik. Ő a házigazda, így többet nem is gondolok bele, hogy a kötelességén kívül más miatt is felkereshetett. A szívem persze próbál reménykedni, de elnyomom, mert csak jobban fog fájni, ha most engedek neki.
Nem tudom, mi van velem. Csak Rá figyelek, a hangjára, az arcára, az igéző szemeire, és teljesen elvarázsol. Függök minden szaván, néha mégis nehéz, hogy válaszoljak is, annyira zavarban vagyok. Ezt persze próbálom leplezni. Úgy érzem, hogy órákig el tudnám hallhatni a hangját, figyelve gyönyörű arcának minden rezdülését, olvadva a mosolyától.
Ahogy kiejti olaszul a virágot, megpróbálom leutánozni, de még az én fülemnek is hamisan cseng. - Ezt még gyakorolnom kell - mondom zavartan, amikor elmosolyodik. - Ha Te ejted ki, akkor nekem is tetszik - nézek kék szemeibe. Hogy tud így elvarázsolni ennyire egy szempár? - Bár, sajnos nem hiszem, hogy hallgatnék rá, ha mondjuk holnap így szólítana az egyik ismerősöm - nevetem el magamat csendesen. Nem akarom megtörni a hangulatot, ami beállt köztünk. Nem vagyok hozzászokva a becenevekhez. Tío, és az egyik beosztottja, Dean szokott csak becézni, Florci-nak. Ez egy olyan becenév, amit a hivatalos becenevem, a Florcita rövidítéséből alkottak, mert az eredetit a szüleim használták, és képtelen vagyok mástól elfogadni. Ők viszont már régen meghaltak.
Tanítok spanyolt, és főiskolán egy szuper spanyolnyelv professzor óráira is ellátogattam, akinek sok tanítását elsajátítottam. Az egyik az, hogy, ha egy nem anyanyelvűvel beszélek, akkor nyugodtan mondjam ki a szót, amit ő esetleg nem tud, nem jut eszébe, mert, ha számára ez hasznos, akkor megjegyzi, ha nem, akkor is legalább már találkozott vele. És úgy tűnik, hogy Fabrizionak most ez hasznos volt. Az olaszos gesztikulálással egybekötött felkiáltás hatására pedig csak még szélesebbé válik a mosolyom, ami eddig az arcomon virított. Ezek a mozdulatok bennem is bennem vannak, de leszokóban vagyok, mert sokakat zavar a környezetemben, amihez próbálok alkalmazkodni, főleg, hogy bent a főnökségnél vettem ezt észre. - Te Olaszország melyik részéről származol? - kérdezem kíváncsian. Nem sok olaszt ismerek, de a fővárosban dolgoztam egy olasz család kávézójában. Ők meséltek egy kicsit az ottani életről, és a nyelvről. Említették, hogy az olasz nyelv nagyon érdekes, mert ahány tartomány annyi dialektus, és nem is feltétlen értik meg egymást még a szomszédosak sem.
Itt annyira nehéz kiigazodni az embereken. Ricnél és a csapatnál tudom, hogy egy-egy veszekedést senki sem vesz komolyan. Ott mindenki a latin temperamentumhoz alkalmazkodik, és senki sem sértődik meg. Mások egy ilyen miatt vérig sértődnek, és örök harag, mert az USA-ban ez a szokás. Itt nem szeretik kimutatni az emberek az érzelmeiket, és ezt azok az olaszok, dél- és közép-amerikaiak is elsajátították, akik ki akarják magukból űzni a származásukat. Én nem akarom, viszont muszáj alkalmazkodnom, ha itt akarok élni. Külsőre viszont nehéz eldönteni, hogy ki melyik csoportba tartozik, így nem tudom, hogy Fabrizio hogyan áll ehhez a kérdéshez, hogy egy vitát miként ítél meg. És még véletlen sem akarom, hogy kellemetlenül érezze magát miattam. Először pedig úgy tűnik, hogy jogos volt a félelmem, hogy megsértettem. De ahogy belesüppednék az önvádban, úgy oldja ezt fel bennem, azzal, ahogy rám néz. Azt hiszem, madarat lehetne velem fogatni, hogy felkért. Fizikailag vagyok képtelen visszautasítani, mert úgy érzem, hogy abba beleszakadna a szívem. Ahogy maga mellé vezetve sétálunk be a terembe, még ahhoz sem érzek magamban elég erőt, hogy levegyem az arcáról a szemeimet. Csak az ajtóban vagyok képes ezt megtenni, hogy ki tudjuk kerülni az ott állókat. A figyelmünket az énekes vonja el, aki megköszöni a női énekesnek az előző dalt, majd felkéri a párokat, hogy táncoljanak egyet.
Ahogy Fabrizio magával szembe fordít, kicsit talán bizonytalannak tűnhetek, mert képtelenek tartom magam, hogy meg tudom tartani a kötelező távolságot, amit az illem diktálna ilyen helyzetben. A távolságot elvileg a nő, azaz most én határozom meg, de ez eddig ösztönösen jött, és sosem éreztem egyiket sem helytelennek. Ez viszont néhány mozdulat után oldódik bennem., mivel érzem, hogy nem zavarja a közelség, így én is bátrabban húzom közel magamhoz. Ez után pedig telesen átengedem neki az irányítást. Meglepően jól vezet. Érződik a mozdulatain, hogy olasz, ami már önmagában hordozza, hogy ösztönösen mozdul a zene, a ritmus hatására. Könnyű követni, számomra olyan könnyű, mint levegőt venni. Bár most ez utóbbira jobban kell koncentrálnom, mint általában. A páros táncok közelsége most ellenem dolgozik, mert friss, férfias és csábító illata teljesen körbeleng, és finoman beburkolja elmémet. Főleg amikor egy döntés után a homloka az enyémhez ér. Megszűnt számomra a külvilág. Bár volt már barátom, velük nagyon ritkán volt alkalmam táncolni, mert nem tudtak és nem is akartak. Így viszont sosem volt ilyen élményben részem. Azzal tisztában voltam, elméletben mindenképpen, hogy a tánc a csábítás művészete is lehet. Hogy bizonyos latin táncokat kifejezetten ezzel azonosítanak, mint a tangót. A zene hatására hasonlót szoktam érezni, mert a zene hat rám. Most viszont a Fabrizio által körém vont finom köd zárja ki teljesen a külvilágot, és úgy élezi ki az érzékeimet, hogy azok kizárólag csak Őt tudják érezni. Nem hallom a zenét, nem hallom az énekest, és még a jelenlévő vendégek és itt dolgozók beszélgetése, nyüzsgése sem jut el hozzám. Az egész világomat csak is és kizárólag Fabrizio Grandi tölti be, és pont úgy érzem magam, mintha csak ketten lennénk. Mintha senki más nem lenne rajtunk kívül, csak Ő és én. Csodás és varázslatos érzés Vele táncolni. Ahogy a kezei érintenek, ahogy vezetnek, ahogy a teljes testből vezet, így néha teljesen összesimulunk. Ahogy háttal vagyok neki egy félfordulat hatására, és nekem lehetősem van így, feltűnés nélkül végigsimítani a puha, sűrű, sötét tincsein, majd a nyakán, lágyan érintve az arca élét az ujjbegyeimmel. Külső szemlélő számára ez díszítés, számomra pedig egy olyan mozdulat, amit képtelen voltam kihagyni, miután a kezem megtette az első mozdulatokat, és felemelkedett.
Amikor tánc közben találkozik a tekintetünk, elhiszem, hogy mindkettőnk számára ez varázslat, amiből nem akarunk szabadulni, és azt kívánjuk, maradjon örök ez a pillanat. Nem kell beszélnünk, ezt megteszik helyettünk a mozdulatok, az érintések, a pillantások.
Én nem is veszem észre, hogy véget ért a zene, és mi már csak egy helyben ringatózunk. Én az éppen hogy egymáshoz érő ujjainkat figyelem, ami egy olyan bensőséges, intim légkört teremt, ami a lelkem legmélyéig hatol. Ebből a meghitt pillanatból a fülemen és a nyakamon érzett forró lehelete ránt ki, ahogy elsuttogja a búcsú szavait. - Én köszönöm, Señor Grandi! Én is remélem - lehelem vissza. Úgy érzem minden erő kiment a hangomból, és még rendesen suttogni sem vagyok képes, ahogy tudatosul bennem, hogy az álomnak vége, és csak ez az egy tánc lehetett a miénk. Nem láthatja, mert nem engedem, hogy meglássa, de kétségbe esve próbálok minden apró részletet megjegyezni belőle, a szemeit, az arcát, az érintését és az illatát.
Tudom, hogy nem tartóztathatom tovább. Hogy neki itt most kötelessége van, és nem sajátíthatom ki, mert másokkal is foglalkoznia kell, ráadásul ehhez még jogom sem lenne. Így miután levezetett a parkettről hagyom eltávolodni, hogy belevesszen a tömegbe, eltűnve előlem. Örökre eltűnve. De én nem állhatok itt tovább, és már mozdulnék, amikor megérzem magam mögött Ricet, aki feltűnésmentesen elvezet az öltözőbe. Nem vagyok jelen. Mentálisan nem vagyok jelen, csak fizikailag. Nem érzem magam képesnek folytatni a táncokat, így Ric nem is erőlteti. Idő kell mire visszatérek a normális állapotomba.

♡

Ajánlott tartalom

» Ben és Flor
» Flor & Ben & Lyn
» Flor x Leo
» Rae & Flor - SMS
» Eli & Flor