Egyre sűrűbben vetek lopott pillantásokat hol a faliórára, hol a tévé alatti digitálisra, amíg az utolsó simításokat is elvégzem a készülődés terén. Amikor a karkötőmön bújtatom át a kezem, még nem tűnik fel, csak amikor a gyűrűmet próbálom az ujjamra húzni egymás után kétszer is sikertelenül, akkor szembesülök vele, mennyire remegnek a kezeim. Tudatosan megállok a mozdulat közben, veszek egy mély levegőt, hogy valamelyest úrrá tudjak lenni az önkéntelen mozgáson. Ökölbe szorítom mindkét néhány pillanatra, miközben arról igyekszem győzködni magam, hogy mennyire feleslegesen stresszelek a mai estén. Egyszerre tűnik érthetőnek és butaságnak ennyire izgulni, hiszen Benről van szó, már láttuk egymást a mainál sokkal rosszabb állapotban és körülmények között, de mégsem tudom elengedni a gondolatot, hogy igenis fontos a mai este. Pont azért, mert Benről van szó. És mert már nagyon rég voltam igazi első randin, a kudarc lehetőségét érzem a fejem fölött lebegni.

Hosszan fújom ki a levegőt, odalépek az előszobai tükörhöz, egy tincset - ami eddig sem akart igazán ott és úgy maradni, ahogy én szerettem volna - kisimítok az arcomból, de ez már inkább csak pótcselekvés, mintsem valódi érdemi munka. Az utolsó perceket kihasználva még visszalépek a nappaliba az akváriumhoz, aminek jobban átértékelve semmi keresnivalója nálam. Leguggolok, az etetési útmutatónak megfelelő mennyiségű tápot beszórok a víz tetejére, Reginald pedig azonnal megjelenik. Épp csak lerakom a kis műanyag dobozt, a telefonom szinte abban a pillanatban pittyen. Reflexből az órára nézek menet közben. Nyolc óra, így ha csak nem esküdött ellenem össze az univerzum, akkor csakis Bentől jöhetett az üzenet. A szívem extra sebességgel kezd kalapálni, amikor meglátom a kijelzőn a nevét. Szélesen elvigyorodom, és ha lehet, még izgatottabban várom a viszontlátás pillanatát, ami már valóban csak egy karnyújtásnyira van. A kanapéra készített táskát a vállamra akasztom, magam mögött sorra kapcsolom a villanyokat, az előszobában belelépek a nem túl kényelmes magassarkúmba, amit csakis ilyen helyekre vagyok hajlandó felvenni, a következő percben pedig már türelmetlenül nyomogatom a lift gombját. A földszinten az éppen érkező nagycsaládon átverekedve magam lépek ki az ajtón, aminek a túloldalán azonnal megpillantom Bent. Azonnal megszűnik a stressz, a felesleges szorongás, és minden negatív gondolatom, ami felmerült korábban, mintha nem is létezett volna. Az arcomra szabályosan odaragasztották a mosolyt, amióta csak megkaptam az üzenetét és egyre csak szélesedik, ahogy odalépek hozzá. Hirtelen nem találom a szavakat, pusztán a látványa a fellegekbe repít.

- Köszönöm. - Szokatlanul halkan és bizonytalanul cseng a hangom, és még nekem is rá kell jönnöm, ebben az új felállásban hogyan találjam meg a saját hangszínemet. - Te is nagyon jól nézel ki. - És még annál is jobban. Mintha egy teljesen másik Ben állna most velem szemben; egy összeszedett, határozott, magabiztos férfi. Nem tudok nem mosolyogni az elmúlt két hét szembetűnő változását látva, viszont a szavak továbbra is nehezen jönnek. Örülök, hogy jobban érzi magát, ami az arcán is meglátszik, szemtől szemben állva, ilyen közelségből, nem csak a hangját hallva azonban egyértelművé válik, miért volt olyan pocsék minden, amióta nem láttam. Pontosan azért, amiért hiába nyitom szóra a számat, nem jön ki továbbra sem semmi. Csak nézem; nézem az arcát, a mosolyát, a csillogó szemeit, az elegáns öltözetét, és azt érzem, lehetetlen betelni ezzel a látvánnyal. - Ne haragudj, de… - mélyet sóhajtok, miközben továbbra is a gondolataimat rendezgetem, hogy a némaságon kívül valami egyebet is hozzá tudjak adni a ma estéhez. - Nagyon hiányoztál. - A hangom szinte elcsuklik, és muszáj egy nagyot nyelnem. Közelebb lépek, a kezéért nyúlok óvatosan, hogy legalább egy kicsit érezzem az érintését, amit két hétig teljes mértékben nélkülöznöm kellett. Jobb, okosabb lenne most ennyivel beérni és nem tovább menni azonnal. Talán lassítani kéne kicsit. Ha nem kapkodjuk el a dolgokat, ahogy eddig tettük, akkor talán minden jól fog alakulni.