osem fordult még elő velem, hogy így kellett belépnem ebbe a házba, hogy ennyire ne akarjak itt lenni és ennyire menekülnék. Mosolyt erőltetek az arcomra, hogy úgy tűnjön, örülök, hogy itt lehetek. Annak örülök is, hogy Lan szüleit látom, mivel nagyon szeretem őket, olyanok, mintha a második szüleim lennének. Sosem gondoltam volna, hogy Lannel valaha ilyen konfliktusba kerülök, hogy már kívülállónak érzem magam a családban. Hiába megyek a konyhába, legbelül tudom, hogy úgysem leszek képes sokáig húzni a dolgot, és ki kell merészkednem innen. Egy falat sütit sem tudok enni, holott azért is jöttem be ide… A szalvétahajtogatás jó elfoglaltságnak tűnik, de csak addig, míg meg nem érkezik valaki… akire most a legkevésbé vágyom. Vagyis… Amint Lan belép, úgy érzem, hogy azonnal megfagy a levegő. Hetek óta nem tudtam róla semmit, de ez olyan keserédes dolog volt. Nagyon hiányzott, ennyire még sosem éreztem, ezt. Korábban is előfordult, hogy elfoglaltabbak voltunk és ritkábban találkoztunk, de a legutóbbi eset óta egyszerűen fájt még csak rá is gondolnom, pedig minden porcikámmal azt akartam. Még mindig élénken élt bennem, hogy milyen volt a csókja és ahogyan szorosan magához húzott, olyan dolgok ezek, amelyeket nem tudok csak úgy egyszerűen kiverni a fejemből. Hiába próbálkoztam, hogy elfelejtsem őt, senki sem volt elég jó, ráadásul még akkor is csak rá tudtam gondolni, amikor tökre a másik srácra kellett volna… hát, szóval, ez a találkozó most végképp nem tett jót a lelkemnek. Nem is nagyon van kedvem belemenni itt a dolgokba, meg hallgatni a csajáról meg ilyesmik… Jobbnak is látom inkább, hogy kimenjek innen, mert az egyszavas válaszaimmal szerintem tökéletesen érzékeltettem, hogy nincs kedvem most ehhez. Én sosem voltam jó ezekben a megbeszéléses dolgokban, egyszerűen alkalmatlan vagyok rá, de legbelül tudom, hogy csak az mentene meg bennünket. El is gondolkozom egy pillanatra, míg az utolsó hattyút befejezem és amikor már indulnék, jól lesöpröm a tálca sütit. Már csak az hiányzott… - Köszi – mondom Lannek válaszul, közben pedig igyekszem összeszedni a földre hullott sütiket. Sejtettem, hogy segíteni akar majd, ő ilyen és ezt is imádtam benne mindig is. Most is. A sütiket gyorsan összeszedjük és amikor elveszi tőlem a tálcát, egy pillanatra megérint. Erre azonnal ráemelem a tekintetem, de gyorsan vége is szakad a pillanatnak. Nem is tudom, mit érzek ekkor. Össze vagyok zavarodva. Majd mikor megpróbálnék felállni, nyújtja a kezét, hogy segítsen nekem. Egy pillanatig habozok, de végül elfogadom és a segítségével felállok. Kicsit túlságosan is közel kerülök hozzá hirtelen és szinte leküzdhetetlen vágyat érzek arra, hogy odabújjak hozzá. De erős vagyok és nem teszem, viszont elfeledkezem arról, hogy a kezét még mindig fogom. - Én… nem tudom – felelem a kérdésére, miközben a szemébe nézek. – Nagyon fájó dolgokat mondtál nekem legutóbb… még soha nem volt ilyen, és nem tudtam, mit tegyek… - folytatom, de végül is nem mondok vele túl sokat, mivel ezeket bizonyára maga is tudja, feltéve, ha emlékszik. Valamiért most úgy érzem, mégsem haragszom rá annyira, mint amennyire szeretnék, egyszerűen annyira az életem része, hogy képtelen vagyok most haragot érezni iránta így, hogy ennyire közel van hozzám. - Öhm… - vonom meg a vállamat a felvetésére, bár korántsem ilyen egyszerű erre válaszolni. Igazából szeretnék máskor is itt lenni, de nem ilyen légkörben, hanem úgy, ahogyan eddig. – Ha szeretnéd, hogy ne jöjjek, akkor nem fogok… csak egy szavadba kerül. Én sem akarom, hogy menekülj, főleg itt nem. – Meg én sem akarok menekülni. - Meg ott van a csajod is… - teszem hozzá tanácstalanul, teljesen összefüggéstelen dolgokat mondok egymás után, úgy érzem. – Bizonyára nem boldog, hogy itt vagyok – jegyzem meg csak úgy mellékesen. Remélem, hogy most nem az fog következni, hogy betoppan a csaj, mert akkor sikítva fogok kirohanni ebből a házból. Hirtelen észreveszem, hogy még mindig fogom a kezét, így elengedem inkább. - Azóta sem értem, hogy mi volt a bajod, de elfogadom, ha nem vagy rám kíváncsi.
Ha menekülök a legjobb barátom elől az már régen nem jó, és most azt teszem. Anyám kimondja a nevét és máris kint találom magam az udvaron messze a bejárattól, ahol éppen bejönni készül. Nem fog feltűnni most senkinek, sokan vannak és mindenkivel kell kommunikálni, engem arra tanítottak, hogy a vendégekkel kedvesnek kell lennem és ebbe menekülök, vagyis próbálok egészen addig, ameddig anyu hangját meg nem hallom és nem küld be a konyhába. Nem mondom, hogy olyan olyan könnyen teszem meg, nehezen lépkedek befelé mély levegőt véve, de bemegyek és észre is veszem őt. Köszönök neki, ő még rám sem néz csak köszön, akkor végülis minden elromlott ez egy tökéletes jel arra, hogy tudjam, hogy ennek a barátságnak talán annyi. Meg lehet javítani talán nekünk menne, de nagyon nehéz lenne ezzel tovább élni, hogy ott van egy frusztráltság és tudjuk, amit tudunk, amit akarunk, de nem tehetjük meg. Én már szingli vagyok, ő róla nem tudok semmit újfent, neki máshogy megy az egész pasizás, mint nekem a kapcsolatok, ő máshogy áll hozzá. Ezért sem lennénk mi jók ketten. Ezek a gondolatok tökéletesen lenyugtatják az agyam nagyjából 5 percre, mindig, amikor elmondom magamnak. A levegő szinte kellemetlen, mindenki kint van a levegőn vagy a nappaliban szivaroznak, apám nagy mániája, anyám annyira nem szereti, de ilyenkor meg van engedve. Lehet nekem is ott kellene lennem, hogy egy kicsit kiengedjem a gőzt, de helyette csak felteszek egy kérdést, amire tudom a választ, mert lehet, hogy ezzel akarom oldani a nem is tudom mi ez ami itt leült körénk. A válaszaiban is érzem, hogy semmi kedve ehhez, nem tudom én vagyok ez az oka, hogy megbántottam, de én is megbántva érzem magam, mert semmibe vette az érzéseimet és azt is, hogy nekem van valakim, vagyis volt. Amikor közli, hogy jobb ha megy esküszöm megkönnyebbülök, mert nem tudok vele mit kezdeni. Ez elszomorít, de talán nem kellene most egy ideig találkoznunk, az lenne a legjobb. Amint elindul én a pult felé fordulok és elveszek egy sütit, de egy nagy zaj megzavar, és a szavai, amire azonnal felé fordulok. Reflexből hajolok le, hogy segítsek neki összeszedni a sütiket, van belőle annyi, hogy fel sem fog tűnni senkinek, ahogy az sem, hogy mi történik itt. Nagy a hangzavar és szól a zene, gyorsan összeszedjük és kidobjuk, nem fog senkinek sem hiányozni. - Nem gond, hozom a szemetest. - mondom neki monoton hangom, mert most mintha egy kicsit máshogy érezném magam, de közrejátszik, hogy most ő sem annyira merev, mert a sebezhetősége egy kicsit mintha megnyitná felém, és én nem tudok vele mit kezdeni. Leteszem a szemetest és belepakolom a dolgokat, kiveszem a kezéből a tálcát és összeér a kezünk, amire ösztönösen nézek rá, de azonnal el is kapom a kezem is és a tekintetemet is róla és beleöntöm a dolgokat a kukába, úgysem eszi azokat már meg senki. Felegyenesedek és mivel tudom, hogy nem tudnék én lenni az aki ennyi ideig magában tartja ami belül feszíti felé nyújtom a kezem. Nem tudom, hogy békülési szándék e vagy csak rendes vagyok, még én sem tudom eldönteni. Azt sem tudom, hogy összevesztünk e egyáltalán, csak elment, és be sem fejeztük. - Akkor ez már ilyen lesz ugye? - el akarok indulni kifele, ahova ő tartott korábban, miután rendbe tettük elég gyorsan a konyhát, de nem tudok, hanem felé fordulok, mert szükségem van a magyarázatra. Teljesen józan vagyok, kocsival jöttem és nem terveztem inni, szóval éppen itt lenne az ideje tisztázni és nem húzni még hetekig, hogy aztán minden szó nélkül engedjük el ezt az egészet. Mondjuk ki, hogy ez így nem fog menni, akkor könnyebben meg fogok tudni válni ettől az egésztől, de ahhoz beszélni kell és nem egy szavakkal kommunikálni, és tudom, hogy ez most nekünk életünkben először nagyon nehezen megy egymással. - Beszélek anyuékkal és akkor nem kell minden ilyen szarságra eljönnöd, látom mennyire nem megy, és én sem akarom ezt érezni, nem akarok menekülni előled, ahányszor tudom, hogy jössz, mert nem akarok tartani attól, hogy kellemetlen lesz. - nem tudom hányadán áll, de ha ennek ennyi, akkor nem akarom, hogy magát hibáztassa, mert én is szerepet játszottam benne, de egyikünknek sem kell rosszul éreznie magát, vagyis egy ideig az lesz, de aztán talán valamikor majd ha később találkozunk már nem fog ennyire fájni.
ilibeth partyja most egy olyan esemény, amit legszívesebben kihagynék, de nem mertem lemondani, mert akkor megkockáztatnám, hogy megbántom őt, pedig ő aztán semmit nem ártott nekem. Így hát kénytelen leszek kibírni valahogyan azt a néhány órát Lannel egy fedél alatt. Bizonyára találok majd ismerős arcokat, akikkel el tudok lenni, vagy majd csak kiszököm az udvarra és elbújok ott valahol, hogy aztán random időközönként felbukkanjak és megmutassam magam, hogy igen, itt vagyok. Amint belépek az ajtón, Lan anyukája a konyhába küld, hogy vigyem oda a sütiket a többihez, meg egyek is, ha van kedvem. Még talán menne is, ha nem lenne görcsben a gyomrom. Úgy érzem, hogy egy falatot sem bírok letuszkolni a torkomon, amíg ki nem lépek az ajtón hazafelé menet. Miután felrakom a kabátomat a fogasra, elindulok a sütik irányába. Óvatosan körbenézek, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, de igazából azt figyelem, hogy Lant és a csaját merre találom. Szerencsére nem látom őket, így egy kissé magabiztosabban megyek a sütisdobozzal a kezemben, és rövidesen oda is érek, nincs ott senki csak én meg a rengeteg süti. Amint belépek ide, a falnak dőlök néhány pillanatig, hogy túltegyem magam az elmúlt másodperceken, amíg bejöttem idáig. Bárcsak itt maradhatnék végig egyedül. Az egész party egyébként olyan tökéletesen meg van szervezve, ahogyan az minden éven lenni szokott. A család férfi tagjai igazán kitesznek magukért, amikor Lilibeth születésnapja van, de egyébként is a tenyerükön hordozták mindig is. Annyira tökéletes család az övéké… Kipakolom a macaronokat egy tányérra, majd próbálom elütni az időt, de egyszerűen nem tudok mit kezdeni magammal, így kicsi hattyúkat kezdek el hajtogatni a kirakott szalvétából. Ennyire nem lehetek elvetemült, de úgy tűnik, hogy mégis. Épp a harmadiknál járok, vagy a negyediknél, nem is figyelem igazából, mikor lépteket hallok. - A francba – elégedetlenkedek halkan, hogy mégsem lehetek itt egyedül. Ha valaki esetleg megkérdezi, hogy mi van, majd gyorsan kitalálok valamit, hogy mire mondtam… mondjuk leettem magam sütivel. Nyilván Lan érkezik meg, akit bizonyára az anyukája küldött utánam, mondván majd biztosan örülni fogunk egymásnak. Kellemetlen néhány perc vár most ránk, ebben szinte biztos vagyok. Amikor belép, csak annyira fordulok az ajtó irányába, hogy megnézzem, ki is érkezett. Őrülten jól áll neki a fekete, de nem nézem meg különösebben, hanem az első pillantást követően gyorsan vissza is fordulok és a hattyúimmal foglalkozom inkább. De muszáj bájcsevegni. Kicsit feszengek, nem tudok ugyanúgy viselkedni a jelenlétében, mint ahogyan korábban, mert legutóbb túlságosan sok olyan dolog történt, amelyek felborították a közöttünk levő egyensúlyt. Hiába indult minden tökéletesen, egyszer csak elromlott amiatt a kurva miatt. Remélem, hogy nem látom ma, mert az is biztos, hogy megtépem, ha csak hozzám mer szólni. Elhatároztam, hogy Lan szüleire való tekintettel visszafogom magam és próbáltam otthon hagyni a temperamentumomat, vagy legalábbis lightosabbra cserélni. - Hali - köszönök annyira közömbösen anélkül, hogy ránéznék. Mintha csak bemennék egy boltba. Nem is szoktam halival köszönni… hogy a francba jutott ez most eszembe?! – Oké – nyugtázom. Végül is, elférünk egymás mellett, csak ne ezen a pár négyzetméteren kellene… Nem akarok beszélni a múltkoriról, el akarok menekülni. - Én – pillantok egy kicsit oldalra, amikor meglátom, hogy a macaronokra mutat. Tuti, hogy megismeri, neki is csináltam már korábban, de lehet, hogy nem is emlékszik ilyesmire. Jobbnak látom inkább, ha kimegyek innen. Nem gondoltam, hogy így lesz, de nehezen tudom elviselni Lan közelségét, így meg főleg, hogy ott lebegnek a fejünk fölött a múltkori lezáratlan este történései megbeszélésre várva, amelyek jobban is elsülhettek volna. - Most jobb, ha én inkább megyek... - mondom, és leteszem az asztalra az utolsó hattyút, majd éppen sarkon fordulnék, hogy szépen kimenjek innen, a kezemmel lesodrok egy sós sütikkel teli tálcát, amely egy hangos csattanással a földön landol. Automatikus reakcióként a szám elé kapom a kezeimet. - Kurva életbe – szentségelek azonnal, majd meg sem várom, hogy Lan mit mond vagy tesz, próbálok úgy térdre ereszkedni, hogy a fenekemmel a fal irányába legyek, mivel túlságosan is rövid ez a ruha ahhoz, hogy csak úgy négykézláb mászkáljak benne. Nagyon bénán festhetek, de az a minimum, hogy megpróbálom összeszedni, ha már olyan figyelmetlen voltam, hogy lesodortam. – Bocsánat – mondom, de igazából rá sem nézek Lanre. Liltől kellene bocsánatot kérnem… A tálcát a közelembe húzom, és arra próbálom visszapakolni a szanaszét gurult sütiket. Megenni ezeket nyilván senki sem fogja, de talán így könnyebb összegyűjteni.
Anyám tudta, hogy mennyire nem vagyok most toppon és a munka is sok, tudta, hogy nem kell köteleznie a születésnapjára. Még mondta is, hogy ha nem akarok ne jöjjek el, sokan lesznek és majd ünneplünk négyesben. Tudtam kire értette a negyedik szerepet, hiszek Kie minden egyes születésnapján ott volna, amióta jóban voltunk, de már ez nagyon nincsen így. Egyetlen egy éjszaka képes volt felforgatni egy élet barátságát egy jól bejáratott kapcsolatot, amiből sosem akartunk kiszakadni, és itt vagyunk. Hogy a munkába menekültem, Katyvel szakítottam, egyszerűen nem bírtam elviselni a megcsalás érzését, mert megtettem és elmondtam neki. Meg sem lepődött, csak nevetett, de nem nem lepődött meg. Ennyire érezhető lehetett már ez? Én sosem éreztem, vagy lehet csak elrejtettem, mert tudtam pontosan ezt történne. Nem dönthettem ennélfogva a privát buliba, most kivételesen hetek óta letettem a tollat korán délután, hogy korán anyám kedvenc virágát szerezzem be, már régen nem volt elvárt, hogy nagy ajándékot hozzak neki, spt már szinte éreztem a rosszalló tekintetet ha csomaggal állítottam haza hozzájuk. A virág mindig jó, el tudja ültetni és nevelgetni tudja, olyan szép nagyra, mint engem is tett, ahogy szokta mondani. Már mindenki előtt ott voltam a családi házban, tele volt minden lufival, és sütikkel, apám imádta anyámat és ilyenkor mindent megtett. hogy anyu újra fiatalnak és szabadnak, és a legboldogabbnak lássa. Erre az egy napra talán még jobban kitett magáért, bár anyu ezt sosem várta el. Tudtam, hogy annak ellenére, hogy a négyes lefújva a mostani ünneplés miatt Ő itt lesz és találkoznom kell vele. Anyuék nem tudják, nem tudtam elmondani neki, pedig őszinte szoktam lenni mindig ha kérdeznek, most csak legyintettem, hogy azért nem találkoztunk, mert sok a munka nekem is és neki is. Micsoda hazugság, egyszerűen csak olyanok vagyunk, mint a kamaszok és képesek vagyunk mindent rontani. Anyám meg akarná javítani, apu inkább csak leülne velem inni egy pohár whiskyt, hogy elmagyarázza milyen az igazi szerelem. Igen tőle erről tanulhatnék, de azt hiszem tudom, csak még nem tudtam megélni, de tudtam milyen lehet, láttam egész életemben láttam és az igazat megvallva hiányoltam is. - Szerintem ez Kiara lesz! - tapsikol egyet anya örömében és még mielőtt meglátnám a kert felé indulok, ahol a már jó időben egy kt ember kint sütkérezik a tavaszi napsütésben. Félek, vagy inkább rettegek milyen lesz életünkben először megjátszani, hogy jól vagyunk, egymásnak és anyuéknak. Mert most nem ronthatjuk el a napot és tudom, hogy összetörnénk ezzel az egésszel anyut és azt nem tehetjük, nem csak ma, de ma határozottan nem. - Landon! - hallom anyu hangját, ahogy hív, még valamit hozzátesz, de nem annyira hallok, igyekszem elvegyülni, beszélgetni az emberekkel, és tökéletes fia lenni a születésnaposnak, miközben a torkomban dobog a szívem, holott ez már nem az első ilyen ünnepségünk együtt. - Minden rendben? Itt van Kiara a konyhába küldtem sütizni. - mosolyog rám és tovább megy, de előtte érezhetően a konyha felé lökte a kezem, apró jelzések, amik neki természetesek, nekem mégis most olyan nagyon direkt hat. Veszek egy mély levegőt és megteszem, amit meg kell, pedig azt érzem nem vagyok rá képes. - Szia! Anyu mondta, hogy itt vagy. - megyek be a konyhába, mintha mi sem történt volna aznap este de a szokásos ölelés elmarad, ami árulkodó lehet annak aki ismer minket. A testartásunk mint két kamasznak olyan merev és kimért, minden mozdulat. Nem mérem végig, pontosan tudom melyik ruha van rajta láttam már rajta egyszer, amikor vette és hirtelen eszembe jut mit váltott ki belőlem és inkább a kezembe veszek egy sütit. - Azt te csináltad? - bökök rá egy ismeretlen sütire, hiszen majdnem mindet végig kóstoltam már amiket apu hozatott és messziről is felismerem mit tud alkotni ez a lány. Na meg kell egy beszédtéma, amivel oldhatom a talán oldhatatlan feszültséget.
rreálisan sok idő telt el azóta, hogy legutóbb láttam Lant személyesen. Persze a social medián még mindig követem, meg jöttek szembe fotók, videók meg akármik, de ez minden. Nem válaszoltam egyetlen üzenetre és hívásra sem, úgyhogy igazából fogalmam sincs, hogy mi van vele. Nagyon nehéz volt ez az elején, hogy ennyire tudatosan ignoráljam, de úgy döntöttem, hogy ha nem teszem, akkor kibaszottul becsavarodok, azt meg nem akartam. Ma viszont már reggel óta görcsben van a gyomrom, ami egy nagyon szokatlan érzés. Ha nagyobb közönség előtt kell fellépnem és tudom, hogy rengetegen néznek, akkor szokott lenni előtte ilyen, de az is csitul idővel, ahogyan a színpadon feloldódom néhány perc alatt. De ilyen még nem volt, hogy munkán kívül legyen bennem ilyen érzés. Rohadtul szar. Ma van Lilibeth születésnapja alkalmából egy összejövetel, amin kivétel nélkül minden éven részt veszek, hiszen ő olyan nekem, mintha a második anyám lenne. Attól, hogy a fiával nem vagyok már jóban, még őket ugyanúgy szeretem, így nem tehetem meg vele, hogy nem jelenek meg, mert tudom, hogy azzal csalódást okoznék neki. Akiket szeretek, azokkal nem teszek ilyet, így kénytelen vagyok valahogyan kibírni, hogy Lannel leszek a négy fal közé bezárva valameddig, de ő majd biztosan a csajával lesz elfoglalva, én meg majd elfoglalom magam valahogy. Habár mióta felmondtam, már nem gyakran csinálok sütiket, olykor csak a magam szórakoztatására vagy ha különleges alkalom van – a mai pedig egy pont ilyen, így Lilibethnek egy hatalmas doboz macaronnal készültem, amelyek a szivárvány összes színében pompáznak és finomabbnál finomabbak. Az alkalomhoz illően öltöztem fel, de én általában mindig egy kicsit kihívóbban szoktam, ez ilyen alap nálam, nem is tudom, mióta csinálom ezt. Megszokták már a körülöttem élők igazából. A bejárati ajtóhoz érek és még mielőtt megnyomnám a csengőt, sóhajtok egy nagyot. Lesz, ami lesz, rosszabbat is túléltem már végül is, úgyhogy remegő kézzel megnyomom az ajtó melletti gombot, s azonnal hallom, hogy odabentről kiszűrődik a jól ismert csilingelő hang. Valaki közeledik, hogy ajtót nyisson, hallom odakint, ahogyan nevet. Ismerem ezt a hangot is, ezerszer hallottam már. Hatalmas mosolyt varázsolok az arcomra, amint észreveszem, hogy nyílik az ajtó. - Meglepetéééés! – kiáltom, és Lil nyakába vetem magam. - Kie! – feleli szintén egy mosollyal az arcán. Nagyon kedvelem őt, tényleg úgy szeret, mintha a lánya lennék. Kisvártatva elengedem, majd a kezébe nyomom az ajándékomat. - Ezt neked hoztam – teszem hozzá. - Nagyon kedves tőled, köszönöm! Na, de gyere, ne ácsorogj már idekint! – invitál be, de őszintén szólva fizikai fájdalommal jár minden egyes lépés, de igyekszem a mosolyt továbbra is fenntartani. – Lan is itt lesz valahol – mondja csak úgy mellékesen. Ezek szerint ő nem tudja, hogy hányadán is állunk a fiával. Őszintén szólva, én sem.
Kezdőlap
