We are responsible doctors;

Grace & William

Grace magabiztossága lenyűgös és egyszerre jó kedvre is derít, egy mosoly kíséretében bólogatok válaszára, mert bizony így van, jó kis csapat vagyunk. Nem is szeretném tovább húzni őt vagy szívni a vérét, mert már túlzás lenne, meg hát nem is tudnék hazudni magamnak, nélküle én sem boldogulnék, ennyi, magamnak legalább bevallom. Neki? Nem, sosem merném, ígysem bírok vele sokszor.
- Persze, mert minden az orvos hibája – forgatom meg a szemeimet drámaian, kicsit rá is játszva a dologra, engem tesz felelőssé azért, mert mindig korán kezd. Mondanám, hogy igaza van, dehát én nem emlékszem, hogy egyszer is mondtam volna neki, hogy érjen be hamarabb. Persze jól esik, hogy a kávé már itt vár az asztalon, de azt hittem eddig, hogy csak ezért jár be, hogy kedveskedjen nekem. Lehet, azt hiszi, ez elvárás részemről?
- Ha nem így lenne, Lucas fánk nélkül maradna – rántottam meg mosolyogva a vállamat, majd hozzátettem megsímogat-va a gyerek fejét: - Azt meg nem akarhatja a nővérke, igaz-e?
Aztán úgy tűnik Grace szívproblémája is gyorsan tovaillan, amikor Lucasra bízom a döntés jogát az aszisztensem meg-mentésének oltárán, ő azonnal visszautasítja az átala felkínált hamburgert, tiltakozásán jót kuncogok, közlebb is hajolok hozzá és úgy suttogom a fülébe. – Bizony az nem a szívére ment volna Miss O’Connell, hanem ide – csípem meg óvatosan a csípőjét, majd gúnyos fitort villantva nevettem egyet felé. Nem jóval kezd, ha a dokival kezd.
Csípős megjegyzésem ellenére mégis zavarttá válik a légkör és ez Lucasnak és Grace bohóckodásának köszönhető, azt se tudom, nyeljek vagy köpjek, nekünk ezt nem szabadna, vagyis gondolom, hogy nem szabadna, volt valami oktatás erről, de azt hiszem aludtam rajta, mint ahogy a másság kezeléséről szóló továbbképzésen is burmoltam. Hát nem vagyok túl jó az ilyen dolgokban, az a helyet.
Látszik az aszisztensemen is, hogy meglepődött a dolgon, olyan szemekkel meredt rám, mintha valami nagyon durva tiszteletlenséggel bántottam volna meg őt. Nyilván, ha nem rólam let volna szó, én is nagyot nevettem volna ezen a le-hetetlen helyzeten, de így annyira kínos volt az egész, hogy alig tudtam szóhoz jutni.
- Pont annyira szabályos, mint a fánk vagy a hamburger – morgom az orrom alatt bosszankodva, mialatt el szerettem volna bújni az ágy alatt, Lucas, de legfőképpen az aszisztensem elől. Mindig volt valami frappáns beszólásom számára, vagy valami, amivel visszavághatok, ha túlságosan élesre élezi a nyelvét, de most olyan kicsinek láttam magam a szemében, hogy rá se mertem nézni. Sosem vizsgáltam meg ennek a lehetőségnek a kérdését, pedig csinos, dekoratív és imádom amikor mosolyog, de hogy randira hívjam, független a mit tudom én milyen szabályzat megsértésétől. Nem vagyok az a nőket randira hívós fajta, nem véletlen vagyok 40 évesen még agglegény. – Szerintem a hamburgerezőben lesznek ma este a legboldogabb férfiak a világon. – mosolyogtam arra a felvetésre, hogy Grace-nek dögös estélyiben kellene hambizni jönnie, mire persze jött is az elkerülhetetlen válasz tőle egy kérdés formájában. – Öltönyt? A legjobb öltönyömet veszem fel Miss O’Connell – válaszoltam még mindig zavartan, szinte éreztem, ahogy egy izzadságcsepp elindul a halántékomon, de nem jut messzire, mert a vörös orcámon egy szisszenés következtében hamuvá válik. Mégis volt még lelkierőm egy karmolásos macskás színjátékkal bolondot csinálni magamból Grace felé és egy dorombolás hanggal megkoronázni az egészet, csak hogy megnevettessem Lucast. Be is vált, nem tudom megállni ezeket a magas labdákat, ha ezzel mosolyt varázsolok egy gyermek arcára.
- Igen, dolgunk – bólogattam lelkesen, majd elindultam én is Grace után, hogy mielőtt utolértem volna felbukjak a saját lábamban és botorkálva érkezzek ki a folyosóra.
- Igen, kávé, az… - szedem össze magam közben… - jól esne Miss O’Connell – válaszolom erőltetett mosollyal még azért megigazítva a nyakamon az ingem gallérját, amin keresztül most egy Bolondos Dallamok mesében gőz törne elő.
- Hogy mi? Randi? Randit mondtam volna? – kérdeztem teljesen leblamálva a dolgot, de úgy tűnik, nem szabadulhatok a témától.
- Hát, most mit mondhattam volna? Olyan lelkes volt – sóhajtottam fel végül, mikor láttam, hogy Grace nem tágít a témától és válaszokat követel. – Ha nem akarja Miss O’Connell én megértem, nem akarok ebből kettőnk közt komfrontációt, csak a gyerek előtt hívtuk annak – próbálom nyugtatni, kockáztatva a lehetőségét annak, hogy a nyakamnak ugrik, amit munkahelyi ranglétra ide vagy oda, teljesen megértenék.
- Ne hívjuk randinak, csak meghívom egy hamburgerre – rántottam meg a vállam próbálván megenyhíteni az aszisztensem, bár biztos vagyok benne, hogy már készül valamiféle bosszúval vagy epés megjegyzéssel. – Tudja, a szíve miatt, meg aztán ha gondolja, jöhet dögös estélyibe – kacsintottam rá végül zsebre vágva a kezeimet, ahogy haladtunk kifelé a gyerekosztályról.
 

We are responsible doctors;

Grace & William

Be kell ismerjem, Grace túlságosan kiismert, de ez egy kicsit jó kedvre is derít, mert az évek óta kettőnk közt kialakult bizalom erősségét mutatja, amit nem adnék oda semmiért. Talán a szomszéd nénivel való kártyapartik okoznak nekem ekkora felüdülést, mint az asszisztensem mosolya, ahogy a gyere-kekre néz, az a kis barázda a szája szélénél, amikor valami huncut dolgon töri a fejét és az önelégült mosoly, amikor ismét valamiben igaza van velem szemben. A fenébe is, túl sokszor van ilyen eset. Meg is rázom a fejem egy drámai sóhaj kíséretében, majd mondandójára megadóan mosolygok. – El se tudnék már mást képzelni a helyén Miss O’Connell – válaszolok pimasz megszólalására, amikor pedig komoly arcot vágva kér elnézést, az egómat símogatva, már teljesen megnyugszom, még a megjátszott sértettségem is tovaszállt. – Rendben van no, fátylat rá – legyintek játékosan, hogy aztán a kis Lucast bírjuk rá a gyógyszereinek rendes bevételére, némi kárpótlásért cserébe, mint TV nézés délután. Grace meg is dícséri az ötletem, mire én játékosan megrántom a vállam és hozzáteszem.: - Mit is mondhatnék, jó tanárom volt – bóligatok felé elismerően, mire ő válaszul incselkedni kezd és megjegyzi, milyen jó csapat vagyunk mi ketten. Én megjátszottan nevetek fel, de végül igazi mosolygássá alakul a dolog és nem tudtam elrejteni előle az igazi érzelmet, a szemeimben lévő csillogást, ami tükrözi az iránta érzett tiszteletemet, amikor ránézek. Csakis azt.
- Ezzel bíztatja magát kollegina? – kérdeztem végül éppenhogy meglökve őt a vállammal, csak hogy érezze, nem vagyok én ma olyan karót nyelt és bizony én is tudok kicsit bohóckodni vele.
- Hazaaaa? – képeked el Lucas kérdésén. - Én biztos nem akarnék hazamenni olyan helyről, ahol TV-zhetek, hamburgerezhetek és egy ilyen csinos nővérke biztosítja nekem a fánkot – böktem oda hüvelykujjammal Grace felé, de a mondat ezen részét hozzá közelebb hajolva, súgva mondtam neki, bár nyilván hallhatta a nővér is, de tudja, hogy nem akartam bókolni neki, az mégsem venné ki jól magát. Tudja, igaz? - Szerintem, ha minden rendben lesz ma, holnap a zárójelentés után már haza is zavarunk, mit szólsz? - kérdeztem, mire még mindig mosolyogva bólogatok. Persze ezt még megkérdőjelezhetik odafent, de ez a legutolsó információm. Szerencsére nem faggatózik tovább, de a következő téma is nehéz falatnak bizonyul számomra.
- Szívfájdalmakban? – nézek szúrós szemekkel Grace-re, amire még rá is tetéz egy lapáttal. – Szóval feledékenységből eredő szívritmus zavar. – hümmögök alig hallhatóan, mint, aki nem érti miről van, mire Lucas kiált fel, teljesen kizökkentve a szerepemből, ezzel pedig kilökdösve a komfortzónámból is.
- Hogyne csinálnék, adj egy hambit neki Lucas gyorsan! – mutatok rá a gyerekre, mire az előhúzza a zacskót és felém nyújtja. – Egy hamburger hogy gyógyítaná meg a szívét doktor úr?! – kérdezi mímelt önzetleséget mutatva felém, mire én nevetve tolom vissza a beteg kis kezét a zacskóval együtt. Grace persze tovább üti a vasat és halálról, meg leheletről kezd el hadoválni. Bohókásan megszagolom a leheletem, majd a vállam megrántva válaszolok. – Nem is ettem pedig hagymát – már majdnem azt hittem, hogy jól kijöttem a helyzetből, mikor az aszisztensem csak nem akart megállni. Vacsora meghívás? Hova gondol?
- Dehát az csak… egy hambizó és.. – erre Lucas szakított félbe. – Ran…ran…randi? Én? – néztem hol a gyerekre, hol az aszisztensemre, várva hogy Grace ellenkezzen nevetve és kihúzzon a csávából valamilyen vicces megjegyzéssel, vagy kitalált kibúvóval, mindig van valami a tarsolyában, de most, most visszakozik, pedig látszik, őt is meglepte a kérdés.
Persze, szívesen elvinném, mert hát, kedvelem, de randira? Az aszisztensem, nem szabadna, nem lenne jó vége, de lehet azért hervadt le a kollegina mosolya is, mert nem szeretné, csak lehet nem akar megbántani. Nem, biztos nem jövök be neki, évek óta egymás mellett vagyunk és még soha nem közeledett, ki kell mentenem magunkat a cikis helyzetből.
- Az a helyzet Lucas, hogy én szívesen… - ekkor jött az ötlet. Miért ne hazudhatnék, aztán persze, majd Grace-el közösen nevetünk egyet az egészen, mert tuti a háta közepére nem kívánna egy habókos doktort vacsorapartnerként, még csak kedvességből sem mondana igent. Ugye nem?
- Már rég óta gondolkoztam rajtaaaaa, iiiiiigen – kacsintottam az aszisztensemre, mire látszólag Lucas nem, hogy megkönnyebült, fel is emelte a kezeit örömében.
– Juhúúú! Szépek lesznek együtt.
– Jajj, hallgass már – nevettem megborzolva a gyerek fejét, aki csak mosolygott az egészen, nem is sejtve mekkora kellemetlenséget okozott ezzel a teremben lévőknek. Legalábbis Grace most biztos ki lesz akadva, szinte látom az el-lenkező arcot és a kezeit, ahogy rázza maga előtt, mire én már felkészültem egy tátogással, ha ez megtörténne, biz-tosítom róla, hogy csak a gyerek kedvéért mondtam ezt. Nem akartam elvenni a kedvét, ha be kell áldoznom a sérült lelkemet, hát megteszem, ugyanis így most a nővérke fog valami kitalált indokkal ellenkezni vagy majd Lucas távollété-ben fogok kapni egy elutasítást. A gyerekekért mindent.
- Odaadom a hamburgeremet nővérke, ne fájjon a szíve, míg nem vacsoráznak együtt. – nyújtotta oda a zacskót a fiú, mire én mégjobban ellágyultam teljesen meg is feledkezve a korábbi beszélgetésről és a nem létező randimról Grace-el.
- Biztos szép lesz Grace valami dögös estélyiben – mondta a semmiből, mire én elképedve kezdtem el köhögni, majd fordultam el, mert még félre is nyeltem. Vizuális típus vagyok és teljesen belepirultam a képbe. Még sosem gondoltam így az aszisztensemre, pedig pár alkalommal volt, hogy kimozdultunk kettesben, de akkor átlagos ruhákban tettük ezt és semmi romantika nem volt benne. – Hát nem aranyos – fordultam vissza zavartan mosolyogva, még mindig elvörösödve.  

We are responsible doctors;

Grace & William

Sokat sejtető mosolyt villantok Grace felé, amint előadja az eltűnt fánk történetét, majd a végére megadóan bólintok és még egy mosolyt is elengedek felé. Aranyos sztori lehet, kénytelen leszek majd egyszer meghallgatni. Azonban beszállok én is a kis játékba, mert látom, min fáradozik a kedves asszisztensem és fene mód jól is csinálja, na persze az idősebb gyerekeket már csak a bájával leveszi a lábáról, nem árt azért egy kis huncutság is mellé, amivel én is rendelkezem, nem is kevéssel. Nem vagyok olyan ellenálhatatlan, mint Grace, de a beszélőkém és a szívem a helyén van, addig nem okoz kihívást rábírni a gyerekeket arra, hogy szórakozva tegyék azt, amit az egészség megkíván. Persze továbbra is megjátszom a sértődöttet Grace felé, mert bár hivatalos a kapcsolatunk, azért próbálunk nem karótnyelt módon viszonyulni egymáshoz. Hova is lenne a világ, ha a munkát az ember, amit gyerekekkel végez nap, mint nap, komoran végezné.
- Kávé és fánk? Nem is vágyhatnék többre – csattanok fel mosolyogva, majd a következő mondatára egy cserkész jelképet festek a mellkasomra és úgy válaszolok szinte Lucas helyett. – Becsszó nővérke, nem mondjuk el senkinek – mosolygok, majd az öklömet a kis gazfickó felé nyújtom. – Köztünk marad, mit szólsz? – kérdem, mire Lucas szórakozottan viszonozza az ökölpacsit és hozzá is lát a leveshez.
Óvatosan Garce mellé állok és úgy kezdjük szapulni az új konyhásnéni ételeit, amit talán még a börtönben sem ennének meg. – Hogyne, ki más lenne olyan bátor, hogy a hátam mögött megmásítsa az utasításaimat – meredek rá a nővérre sokat sejtetően arra a kérdésére, hogy hiányolnám őt, ha beállna szakácsnak. – Arról nem is beszélve, hogy ott nem lehetne minden nap gyerekekkel – teszem hozzá bölcselkedően, remélve, ezzel egy kicsit elijesztem még a gondolatától is annak, hogy beálljon a kórház menzájára. Már hogy a viharba ne hiányolnám, olyanok vagyunk, mint Bonnie és Clyde, el se tudnám már képzelni a rendelőt nélküle. Mikor szabadságon van és a vén szipirtyó helyettesíti, legszívesebben kiülnék a betegek közé és sírva fakadnék.
- Jó ebéd vagy jó kávé? Ön nyert Miss O’Connel, a kávé tart életben – sóhajtottam megadóan, mert tudom, ezzel ismét ő nyerte a kis szócsatánkat, amiből rengeteg van napi szinten. Tudja, mi a gyengém és kegyetlenül ki is használja.
- Fánk és Tv? Biztos jó helyen járok? – kérdezem megjátszott illetődöttséggel. – Hm, na nem bánom, de csak, ha rendesen beveszed a gyógyszereket délután – mutattam fel az ujjamat, mire teli szájjal, lelkesen elkezdett bólogatni.
- Megjöttek az eredményei, már nem fertőz. De hátha így rábírjuk, hogy probléma mentesen bevegye a gyógyszereit – súgom oda Grace-nek, ismét úgy, hogy a kis betegünk ne hallja, majd egy gúnyos szemöldökemelgetést is megengedek magamnak ötletességemért.
- A hamburgerek? Óh, hát persze – kapok észbe, mikor a nővér számon kér, majd a kezemben szorongatott zacskót a fiú felé nyújtom. Szinte nevetve figyelem, ahogy azt szétcincálja és kivesz belőle három sajtburgert. Garce kérdésére felhúzom a szemöldökeimet és nevetve nézek felé.
- Talán a kedves nővér is vírusos betegségben szenvedett? – próbálok visszavágni, de igazából érdemben nem tudom lereagálni a számonkérést, bizony nem hoztam plusz adagot, nem gondoltam, hogy itt fogom találni őt, arra meg még úgysem, hogy ő is élni szokott a gyorséttermek bűnös szemét kajáival. Én már szinte kétnaponta ilyeneken élek, de az asszisztensemből nem néztem volna, ki, olyan házias és olyan patika az élet minden területén, azt hittem ellenzi az effajta bűnözést.
- Ha megígéri, hogy legközelebb konzultál a betegek napi fánk és tv adagjairól, esetleg munka után elviszem egy hamburgerezőbe – enyhültem meg, hiszen tudtam, hogy ebből a csatából is én jövök ki vesztesen, már megtanultam, hogy ezekbe már csak azért érdemes belemenni, hogy Grace jól érezze magát és ne szálljon el vele a ló.

We are responsible;

Grace & William

Miért ilyen nehéz manapság hamburgert kapni egy McDonaldsban, orvosi köpenyben? Mindenki megijedt és elszégyellte magát, gondolom azt hitték, hogy a kóros elhízást és a műkaja evésének hátulütőit jöttem taglalni egy reklámfilm keretein belül. A pultnál is halálra fagytak, ahogy végignéztek rajtam, persze, az se segített, hogy a sütőben lévő marhahúsokra mutatva közöltem, hogy még meg menthetjük az életüket. Na, ha ezt elmesélem Lynettnek, ő is tuti ki fog nevetni, mialatt én úgy rohanok a kis Lucas kórtermébe, mintha sűrgős műtétre hívnának. – Az a gyerek nem ehet a kórházi ételből! – üvöltöttem már messziről, mialatt tudtam, hogy már rég be lett víve neki az a förtelem. Ez nem túlzás, sokszor ehetetlen az a szenny, mióta Caren vette át a konyhaséf szerepét, azóta egyszer sem ettem az itteni kajából, hiába csinálnak külön ételt az orvosoknak. Lucasnak azonban nem hagyhattam, hogy ilyet egyen, még pedig nyomos okból. Soha, nem evett még sajtburit a McDonalds-ból. Szerencse, hogy volt ott egy szék, ami megfogott, miután ezt hallottam, de így is elsötétült a világ egy pillanatra. Felszökött a vérnyomásom és Donald bohócok ugráltak a fejem körül, miközben sírtak, így nem tehettem mást, el kellett szaladjak pótolni a hiányosságot, hogy ismét egy dagadt, jókedvű gyermeket adhassak Amerikának.
Lefékeztem az ajtóban és már a kezem majdnem a kilincsen volt, mikor hangok ütötték meg a fülem. Beszéd foszlánya volt az, mi kiszűrődött, az egyik a fülemnek igen kedves, a másik Lucasé volt, ami persze, szintén kedves, de na, Garce az Grace. A szívem üzemeltetője, a jobb kezem, a kávéim felszolgálója, apááám, nála jobb kávét senki nem csinált még nekem az életben. Persze, amúgy nem lenne feladata, de mindig szívesen megcsinálja nekem, mert imádom. Már a ká-véját, persze, csak azért kedves a szívemnek.
Halkan benyitok és mosolyogva hallgatom a beszélgetést. A “dokinak sem kell tudnia róla” résznél játékosan a szívemhez kapok, mintha fájna, amit mond, végül, mikor Lucas felfigyel rám, egy krákogással adom Grace tudtára, hogy hallok ám mindent és nagyon fáj, amit hallok.
- Mesét? – kérdeztem megadó mosollyal, majd odasétáltam az ágy másik oldalára, gondosan a hátam mögött tartva a zacskót. – Ez a gyerek haldoklik, maga pedig mesét mesél neki? – kérdem sajnálkozó arccal, mire a fiú rémülten emelte rám a tekintetét. – Mi? – kérdezte, mire én elvigyorogtam magam és előkaptam a Mekkis zacskót. – Majd meghal egy kis hambiért! – kiáltottam nevetve, mire Lucas is nevetni kezdett és kinyújtotta a karját a hambikért.
- Nem, nem. Először a levest megeszed édes fiam, mert az ad erőt és ha megnősz, akkor majd olyan néniket tudsz felcsípni, akik teletömhetnek fánkokkal – mosolyogtam kedvesen, mire Lucas a tányérjára nézett – Olyan szépeket, mint Miss O’Connel? – kérdezte ránézve, az asszisztensemre. Hát hogyne, az ő nevét megjegyezte, engem meg csak dokiznak. – Kifejezetten Lucas, Kifejezetten olyat – néztem játszott szigorral ránézve a hölgyre, jelezve, hogy még nem felejtettem el, hogy a hátam mögött susmusolt a beteggel.  
- Akkor mindet megeszem Dr. Úr!  - kapta el a tányérját, és kezdte el majszolni a levesét, míg én még mindig a kezemben tartottam a sajtburgereket. Odaléptem Grace mellé és úgy duruzsoltam a fülébe, hogy lehetőleg a gyermek ne hallja: - Ezt a szart én se enném meg. – mosolyogtam közben Lucasra és bólogattam, tovább bíztatva, hogy lefetyelje csak a levest. – Ki tenne répafőzeléket a főt hús mellé. Állatok. – folytattam a sutyorgást.
- De, hé, jó ötlet volt a fánk, ha nem lett volna az az átkozott kutya és a kotnyeles bandája, rá se jöttem volna – magyaráztam elejtve egy Scooby-Do-s utalást, miközben lassan készítem a zacskót a kezemben, hogy odaadhassam azt Lucasnak, amiért úgy eszi a levest, mintha az valóban finom lenne.