One belongs to New York instantly. One belongs to
it as much in five minutes as in five years.
Belépés

a városba
Felhasználónév:
Jelszó:
Automatikus bejelentkezés: 
:: Elfelejtettem a jelszavam!
Társalgó
szavak sokasága
Új posztok
hozzászólások



Russell & Millie - how to move forward

Russell R. Morgan
Today at 1:17 am



Elkészültem az elõtörténetemmel...

Grayson Connor
Today at 12:56 am



Lorelei & Russell - Chill Out

Russell R. Morgan
Yesterday at 11:55 pm



Greenwood vs Gambino

Margaret Greenwood
Yesterday at 11:44 pm



Munkahelylista

Sandro Gambino
Yesterday at 10:36 pm



Fable and Jonathan - Az értelmetlen interjú

Jonathan Anderson
Yesterday at 10:20 pm



Elvitték!

Margaret Greenwood
Yesterday at 10:13 pm



Maddie and Jake - Weekdays at Lester house

Jake Lester
Yesterday at 9:12 pm



Játékpartner keresõ

Jonathan Anderson
Yesterday at 9:05 pm
Lakosok
nyilvántartása
Csoport neve
Média 15 5
Diákok 6 2
Törvényszegõk 11 12
Bûnüldözés 6 7
Hivatal 0 5
Üzlet 7 10
Oktatás 5 3
Munkások 8 3
Egészségügy 12 9
Összesen 70 52
Ismerõs idegenek
New York utcáin
Jelenleg 7 felhasználó van itt :: 2 regisztrált, 0 rejtett és 5 vendég :: 1 Bot

Ethan Kaminski, Mason Ford


A legtöbb felhasználó (67 fő) Vas. Márc. 12, 2017 6:18 pm-kor volt itt.

Share | 
 

 Logan&Amelia - In the arms of a stranger

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Go down 
ÜzenetSzerző
TémanyitásTárgy: Re: Logan&Amelia - In the arms of a stranger   Vas. Okt. 28, 2018 12:50 am


Amelia&Logan
Just when it seems like life is getting good, something always has to come along and ruin it.

A kávé jellegzetes, erőteljes aromája keveredik a dohány markáns illatával… Ez a duó pedig, mint oly sok más embernek, nekem is a reggelt jelenti. Az unalmas, tétova reggelt, amikor mutatóujjam megrögzötten tekeri az egér görgetőjét, ami már a jó néhány megtett kilométer okán fülsértő, nyikorgó hanggal kívánja tudomásomra hozni, hogy az elkövetkezendő pár napban beadja a kulcsot, és leadja mandátumát... Ettől függetlenül ugyanolyan nagy elánnal szántok keresztül az e-mailek között, a tárgycímek alapján szortírozva, mit kívánok megtartani, avagy mit küldök rögtön a kukába, esélyt se adva a címzőnek, hogy bármiféle kapcsolatfelvételt sikerre tudjon vinni velem. Első és legfontosabb szabály a pompa eléréséhez, hogy olyan szalagcímmel fusson az üzenete, ami ezekben a kelletlenül korai órákban felkelti az érdeklődésemet, és nem a bögre, forró fekete, avagy a hamutartó egyik mélyedésébe tűzött cigi után nyúlok vérfrissítésért. Az aktuális oldalon csak három megy át a szigorú szabályok által működtetett rostán, mielőtt ujjaim a semleges, szürke színű kerámia köré fonódnának, és nagy kortyot nyernék annak tartalmából. Persze, szigorúan ezt követi egy újabb slukk a már lassan félik égett dohányból… mondanám, hogy puszta pocsékolás, de meg kell hagyni, a múltkori szállítmány után még bőven van onnan, ahonnét ez is jött.
Motorikus, berögződött mozdulattal kapok az egér után, megtámasztja járomcsontomat ökölbe szorított kézfejemen folytatom egyáltalán nem kellemes, se nem szórakoztató tevékenységemet. Tekintetem akkor se hagyja el a talán túlzottan élesen világító Mac képernyő sík felületét, mikor harsány kopogást követően törik rám az ajtót. Egy artikulálatlan, érdeklődő „hm?” ugyan elmormolásra kerül az orrom alól, de a jövevényekre egyáltalán nem, csak a mondandójukra vagyok kíváncsi… feltéve, hogyha az erősebb egy nyolcasnál. Igen, megvan az a meglehetősen rossz szokásom, miszerint rangsorolva a felém címzett témát egy egytől tízig terjedő skálán eldöntöm, hogy kívánok-e vele foglalkozni, avagy leküldöm a betolakodó delikvenst az aligazgatóhoz. Persze, mindezt öcsém legnagyobb örömére.
- Főnök! Az van, hogy… -mély, hörgő szuszogás, levegő után való kapkodás az, ami megállásra készteti a tisztes férfi egyedet. Itt már én is erőt veszek magamon, hogy az asztalnak támasztva tenyerem élét ellökjem magam a grandiózus fa tákolmánytól, és belesüppedve a kényelmes bőrszékbe pillantsak fel a dilettáns bagázsra. – Hogy volt az a hajnali munka a mólóban… Pakoltuk le a cuccokat a hajóról, vittük át őket a teherautókhoz, de mindezt egy kis fruska megörökítette. Nem tudtuk, hogy ki az…
- De mondjátok, hogy nem csináltátok ki–mutatóujjamat feltartva fojtom belé a szót, csupán a magam tisztánlátása érdekében.
- Nem, de… most az egyik hangár alatti pincében van… -mély levegővétellel próbálja meg rendezni zavaros levegővételét. Bár mit se érdekel engem, felőlem akár meg is fulladhat ott, ahol van, ha képes ekkora f*szságokra!
Elcsigázottan simítom tenyeremet az egérre, zárolom a gépet. Kezem átvándorol a kávéra, nagyot kortyolok belőle, de még így is az eddigi tartalom negyede ott csücsül a bögre legaljában, incselkedve… mégis, sztoikus nyugalommal helyezem vissza az asztalra. Mert ugyebár nagy energiát fordítok arra, hogy minden létező dühömet összpontosítani tudjam, és azt ne adjam ki magamból csapongva, ordítva, ütlegekkel tarkítva… pedig mennyivel egyszerűbb volt akkoriban! Mutató- és középső ujjam közé csípem a megmaradt cigarettát, mélyet szívva belőle parázslik fel az égő dohány, a kékes füst egyszeriben kezd el a plafon felé törekedni. Lassan fújom ki a füstöt, mielőtt a szószónok mellkasának pöckölném a még mindig égő, nagyjából egy slukkot tartalmazó cigit.
- Basszátok meg, hogy semmit nem tudtok rendesen megcsinálni! –tenyeremet az asztalnak feszítve lököm el magamat a széktől. – Mire vársz még, hm?! Az egy valódi kasmír selyem szőnyeg, úgyhogy k*rva gyorsan vedd fel róla a csikket! –kivágódva az asztal mögül lépek melléjük, taszítva egyet a másik vakegéren.
- Te jössz velem, és megmutatod, hogy hol tároljátok a nyamvadt csajt –ezzel pedig már ki is viharzok az irodából, nyomomban szüntelenül puffog egy olcsó, márkátlan cipő elnyűtt gumitalpa. Nem tudja tartani az iramot, így épp, hogy csak be tud vágódni a liftbe, mielőtt annak ajtaja bezáródna az orra előtt. Szemmel követem a szintek váltakozását, a végén pedig kirobbanva a vaskalitkából menetelek a hátsó bejárat felé, hogy a parkolóból nyíló hangárok felé iramodhassak. Amíg a szem ellát, egymás mellett sorakoznak a nagy rakodóterek, valamint a teherautók megszámlálhatatlan sora.
- Melyik? –vetem hátra a vállam felett a kérdést a tüdőbajosan szuszogó ürge felé.
- Az ötös –érkezik az eldünnyögött válasz, és ennek értelmében váltok irányt, és benyitva a raktárba gyorsan véve egy bal kanyart szedem egymás után a vasból tákolt, meg-megnyikorduló lépcsőfokokat. Az alagsori lámpák meglehetősen gyér fénye alatt menetelve torpanok meg a folyosó végén lévő ajtó előtt.
- Ezek az ő cuccai? –fejemmel biccentek a táskák irányába, majd fél szemöldökömet felvonva lesek hátra a térdein támaszkodó, az életben maradásért küzdő pasasra.
- Azok… -adja meg az egyértelmű választ, így felmarkolva a fényképezőgép táskákat, valamint a női retikült tépem fel az ajtót. Csak futtában pillantok a bent élősködő kis fruska felé, sokkal inkább tulajdonítok jelentőséget a sarokban álló, régi íróasztalnak, amire mindenféle finomkodást mellőzve hányom oda a dolgait. Kirántva a széket telepszek le rá, mellkasom előtt összefont karokkal biccentem oldalra a fejemet, így meredve a kókadt virágszálra.
- Tárgyalhatunk, Csipkerózsika? –persze ez egy kurvára nagylelkű ajánlat a részemről… más esetben az ilyeneket beleöljük a folyóba.

838 szó ▲ öltözet

avatar
Törvényszegõk
Play by :
Alexander Skarsgård
Kor :
35
Foglalkozás :
CEO of International Transport Company/Smuggler, some kind of mafioso
Hozzászólások száma :
16

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
TémanyitásTárgy: Logan&Amelia - In the arms of a stranger   Szomb. Okt. 27, 2018 10:43 pm



Logan&Amelia
“I am strong because I've been weak. I am fearless because I've been afraid. I am wise because I've been foolish."

Sosem hittem volna, hogy így járok. Én természet fotós voltam, nem oknyomozó riporter, vagy lesifotós. Most mégis olyan helyzetbe keveredtem, ami életveszélyes volt.  Helyesbítek: Nem csak életveszélyes volt, de sajnos meg is történt a legrosszabb rémálmom. Utáltam a bezárt helyeket, így egy pincében ébredni, zárt ajtó mögött, nem volt a legkellemesebb. A félelem, csak úgy száguldozott az ereimben, és fogalmam sem volt arról, hogyan jutok ki ebből a pokolból…
Három órával korábban…
Egy hajózási cég felkért, hogy készítsek képeket a kikötőben az új marketing kampányukhoz. Ők természetesen nappali képekre gondoltak, de nekem támadt egy olyan ötletem, hogy mi lenne ha hajnali képeket is alkotnék, hogy milyen ilyenkor a kikötő. Utólag belegondolva nem volt a legbölcsebb ötlet. Szóval beállítottam a telefonom az ébresztő órát hajnali kettőre, majd miután elkészültem fogtam a felszerelésem a fotók készítésekhez, és elindultam a rakpart irányába. Mire odaértem volt vagy fél három. Beállítottam az állványt, és nekiálltam fényképezni az éjjel dolgozó munkásokat is. Gondoltam ez is visszaadja a munkás élet, és a kikötők világát. Azonban, akiket lefényképeztem egy idő után nem éppen tűntek halászoknak. Mindig is számítottam arra, hogy a bátyám ténykedései miatt veszélybe kerülök, de arra a legvadabb álmaimban sem, hogy a saját ostobaságom, illetve meggondolatlanságom lesz a vesztem. Az egyik pillanatban még nagyban fényképezek, a másikban pedig, azon kapom magam, hogy akiket fotózok észrevesznek, és végül megérzem a hátam mögött a fegyver ismerős hangját, ahogyan kibiztosítsa. Azonnal felemelem a kezem, de képtelen vagyok megmozdulni. Hirtelen az egész életem lepereg előttem, de aztán… mégsem történik meg.
- Mit tegyünk vele? – kérdezte az egyik hang, férfié.
- Vigyük a főnök elé. Nem hiányzik a felesleges vérontás. Nem akarjuk felhívni magunkra a gyilkosságiak figyelmét. – feleli egy másik. Én csupán remegek a félelemtől, de képtelen vagyok megszólalni. Ezután minden elsötétült, és abban a bizonyos zárt helyiségben ébredtem. Mindenem elkobozták…természetesen. Körülnéztem a helyiségben de még ablakai sem voltak. Kő falai voltak, és csak egy lámpa égett az ágy felett, minden koszos volt, és leélt. Hirtelen úgy éreztem magam, mint Belle, mikor a szörnyeteg börtönbe zárja. Ez azonban nem egy mese volt, hanem a valóság. Feltevésem szerint pince volt a helyiség, de bármi lehetett és bárhol. Féltem igen, nem is kicsit, és ezt cseppet sem túlzom el. Szinte éreztem, ahogyan a vér megfagy az ereimben, a tudattól, hogy ezeknek a bűnözőknek lettem kiszolgáltatva.
- Engedjenek ki kérem! – kiáltoztam, a tömör vas ajtón dörömbölve, de mintha meg sem hallották volna, vagy csak nem akarták. Míg gondoltam, majd csak úgy szabadon engednek? Nevetséges… (bár inkább szánalmas) Miért kellett elvállalom azt a munkát? Azonban rá kellett jönnöm, hiába bánkódom, így nem segíthetek magamon. Már csak egy maradt, a remény… mert másom nem maradt.
Ha valaki meglátogat, igyekszem majd tárgyalni velük, vagy felajánlani valamit, de mégis mim van? A bátyám pénze? Ő ha tehetné itt hagyna elrohadni… vagy mégsem? A pénz mindig is fontosabb volt számára, mint én. Apa a mindene volt, de én… csak egy felesleges ember, akit apa is szeretett, és ez neki fájt. Szóval lehet nem ártana több ötlet, mielőtt bárki is meglátogatna. Már csak az a kérdés mi, mert egy ötletem sem támadt azokban a kétségbeesett percekben…

avatar
Mûvészet
Play by :
»Claire Holt«
Kor :
25
Foglalkozás :
»Szabadúszó fényképész«
Hozzászólások száma :
4

Vissza az elejére Go down
Felhasználó profiljának megtekintése
 

Logan&Amelia - In the arms of a stranger

Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére 
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Livin' in New York :: New York :: Bronx-
^
ˇ