Hallin

Egyszerűen nem bírom felfogni a tegnapi nap eseményeit. Kellin James Holloway végre előkerült, hónapok múltán most először láthattam újra, ám ez az újbóli találkozás nem éppen olyanra sikerült, mint hittem volna. Pár mondat után elfutottam. Nem bírtam ránézni, a könnyek marták a szemem, még sédültem az előző esti italmennyiségtől, büdös voltam és ápolatlan, lecsúsztam, már nem az a Hazel vagyok, akibe beleszeretett és ő sem az a Kellin, akibe én beleszerettem, de erősebbek az érzelmeim annál, hogy feladjam. Ugyan még csak az első órára ültem be tegnap a találkozás után már nem bírtam az iskola területén tovább. Le kellett lépnem. Mivel anya dolgozott enyém volt az egész ház, s így volt időm nyugodtan átgondolni az egész szituációt. Hogy lehettem ennyire gyáva, hogy elrohantam? Hogy süllyedhettem ennyire mélyre, hogy minden egyes nap az alkoholba menekültem? Nem tudhatja meg, hogy mik történtek velem, míg távol volt, legalábbis ha egyáltalán érdekli a dolog, hiszen lelépett egyetlen szó nélkül.
Vegyes érzelmek kavarogtak bennem, de legalább elhatároztam, hogy ez nem mehet így tovább. Holnap bemegyek az iskolába és megmondom neki a magamét. Ebből végül annyi lett, hogy lezuhanyoztam, a nap többi részében meg azon agyaltam, hogy mit is mondhatnék neki, aztán beugrott azaz aprónak nem tekinthető dolog, ami végigkísérte az egész kapcsolatunkat. A diákja vagyok, vagyis az voltam, a jövőben ez nem tudom mennyiben fog változni és az iskolában nem beszélhetünk, ha ott lesz egyáltalán. Nem bírnám ki, ha ott lenne, és nem beszélhetném meg vele ezt, így arra a következtetésre jutottam, hogy még egy nap hiányzás már nem oszt, nem szoroz. Este tíz felé lehetett már, amikor elővettem a telefonom és írtam neki, hogy másnap este 9-kor találkozzunk az egyik eldugottabb parkban, ahol már egyszer voltam vele. Úgy gondoltam, hogy semleges helyen kell találkoznunk, ahol magunk lehetünk, szóba sem jött az, hogy lemegyek nála. Eltelt egy óra, aztán még egy, már éjfélt ütött az óra, de még nem kaptam választ az sms-re. Olyan hülyének éreztem magam, biztosra vettem, hogy számot cserélt, így arra a következtetésre jutottam, hogy írok neki egy cetlit és bedugom a lakása ajtaja alatt és akkor utána elfutok, mint a filmekben.
Megtettem.
Most pedig itt vagyok a parkban. Még csak fél kilenc, de már nem bírtam otthon ülni. Jobban kicsíptem magam, mint valaha, a vérnyomásom az egekben, s reménykedem, hogy végre megtudom az igazságot, hogy miért hagyott itt. A szívem már a gondolattól is megszakad.

Hallin

A tegnapi nap nagyon megviselt. Azt hittem készen állok a munkám visszaszerzésére arra, hogy újból diákokat tanítsak és próbáljak minél több könyvet a kezükbe adni, gondolkodásra bírni, de végül lemondtam erről a dologról. Még nem érzem magam készen arra, hogy visszatérjek és mosolyogjak olyan lányokra, akiknek majdnem mindenük megvan és ha nincs is meg, legalább van tető a fejük fölött és a szüleik még szeretik is. Tegnapi nap, a találkozás Hazellel egy hatalmas pofon volt számomra, hogy Ő és a viselkedése volt az egyik oka annak, hogy mindent magam mögött hagytam és elmentem szenvedni.
Büszke kéne lennem a tetteimre, és tényleg az is vagyok, mert rengeteg embert sikerült kimentenünk a pánik övezetekből, de akkor is maradt bennem valami keserű íz. Hogy míg én külföldön az életemet kockáztattam akár egy adag kajáért is, addig akadtak emberek, akik azért részegedtek, mert nekik jó. És olyan szarul esik erre gondolni, mert hiába olyan, amilyen attól én még szeretem, de Hazel tipikusan az a lány, aki mindent megkapott és mégis lázong minden ellen. Legalábbis én így látom. És zavar, krvára zavar, hogy nem értette meg sose az álláspontomat. Nem fogok kockáztatni újból miatta.
Ezért is határoztam el, hogy reggel hatalmas mosollyal arcomon, kipihent vonásokkal, a bajtársam bilétájával a nyakamba megyek be az igazgatóhoz. A reggel gyorsan eltelt, nem voltak bukkanók és nyugodtan, idegesség mentesen jutottam el az igazgatóhoz, aki mosolyogva üdvözölt. Elmeséltem neki néhány dolgot a múlt évi tapasztalataimból, élményeimből majd megveregette a hátamat. Eszméletlenül jól esett, az pedig még jobban, hogy ugyanúgy megszavazta nekem a bizalmat és megengedte, hogy visszajöjjek. DE… pszichológiai vizsgálaton kell újból átesnem.
De ez mind már nem számít. Mosolyogva indultam haza, útközben felhívva a szüleimet és a testvéremet, érdeklődve az egészségük iránt, a dolgaik felől és megbeszélve azt, hogy jövő hét hétvégén meglátogatom őket. Rám fér a családias légkör. És pont mikor letettem a nagyit, akkor láttam meg a cetlit a küszöbömnél. Ajkamba haraptam majd mély sóhaj tört fel belőlem. Akkor így legyen.
A leírt időpont előtt pár perccel már a parkban voltam, körbe körbe járkálva a megbeszélt helyen és csak akkor, mikor pontos időt mutatott kezdtem el megközelíteni Hazel-t.
- Sajnálom, hogy késtem. – hangom halk, mégis a sötétben és csendességben hangosnak hat. Pedig nem akarok kiabálni, csak szeretném ezt az egészet megbeszélni. – Ma nem voltál suliban. Minden rendben? – attól, mert már nem szeretnék mélyebb kapcsolatot kezdeni, attól még igenis érdekel a lány hogyléte. Meg úgy az egész lány is érdekel. Miért nehezítem meg a dolgomat?
- Mit szeretnél, Hazel?

Hallin

Már túl sokat agyaltam ezen az elmúlt hónapokban, hogy mi lesz, ha hazatér. Még részegen is csak annak a fránya, de mindennél jobban szeretett srácnak a képe lebegett a szemeim előtt és most, hogy itt van már nem tudom hová rakni a dolgot.
Talán hülyeség volt fél óránál hamarabb idejönnöm, de már otthon tényleg majd megölt az ideg. Anya már meg sem kérdezte, hogy hová megyek, biztosan azt hiszi, hogy hajnalban részegen fogok beesni az ajtón. Hozzám se szól már hetek óta emiatt, szerinte hajthatatlan és rettentően romlott, már-már javíthatatlan vagyok az elmúlt időszakban, de én tudom, hogy nincs igaza.
Lehet, hogy most minden megváltozik, és csak remélni merem, hogy a jó irányba, nem akarok csalódni többé.
Lépteket hallok, gyorsan felpattanok a padról, ahol helyet foglaltam és a közeledő srácot figyelem. Sötét van, de ettől függetlenül tisztán látom az arcát, ami semmit sem változott. Ugyanolyan jóképű, mint volt és sajnálatos módon semmilyen érzelmet nem tudok onnan leolvasni. A szívem megállás nélkül ver, már olyannyira, hogy a hányinger kerülget. Erősnek kell lennem, legalább most az egyszer.
- Semmi gond, ennyi időt nem neveznék késésnek – mondom halkan, s kimérten, akárcsak Kellin. Annyiszor lejátszódott már a fejemben ez a pillanat, de a valóság annyira rideg és zord. Mindig meghazudtolja az elképzeléseket.
Nem kellene felhúznom magam a következő kérdésén, de mégis olyan szinten sikerül, hogy azt hiszem itt nyomban kicsattanok a dühtől. Hát én ezt nem hiszem el!
- Minden rendben? Most komolyan? Igazán megkérdezhetted volna ezt számtalanszor az elmúlt hónapokban, de leléptél. Konkrétan szó nélkül itt hagytál – zúdítom rá egyszerre a sérelmeim egy kisebb töredékét. Annyi ponton megsebzett, hogy azt felvázolni sem tudom. Mély levegőt veszek, s kissé lecsitítom magam. – Hol voltál? Miért mentél el? – érzem, ahogy egy könnycsepp végigcsorog az arcomon, de az odakapok és letörlöm, mielőtt észrevenné.
Úgy érzem, már nem érdeklem, hogy ez halott ügy. Hülye voltam, hogy egyáltalán arra gondoltam, hogy ezt meg lehet beszélni. Hova is gondoltam? Kész agyrém vagyok!
- Tudod mit? Ne is válaszolj, hülyeség volt idehívjalak, hazamegyek – mondom kissé ingerülten és elsétálok a srác mellett, mióta visszajött már másodjára futamodok meg, de egyszerűen ezt nem bírom elviselni.