Ave and Chacha

Every summer has a story.

Egy hónap kóma és három hét kényszer pihenő után, végre a szabadban lehet. Már nagyon unta a kórház falait bámulni.  Szerencséjére kiengedték, bár tovább tervezték bent tartani. Természetesen így is vissza-vissza kell járnia kezelésekre és vizsgálatokra, de végre szabad lehet. Aicha most nagyon boldog, vagyis, próbál annak látszani. Próbál erős lenni és felül kerekedni újdonsült betegségén csak azért, hogy senki se aggódjon érte. Édes anyját is sokáig kérlelte, hogy menjen vissza Franciaországba, mert nem akarta, adósságba hajszolni a családját, na meg, már jól van, nem kell mellé a 0-24-es felügyelet, nyugodtan haza mehet. Édesapja és testvére biztosan várják már, ahogy a munkája is. Nem volt egyszerű feladat, de valahogy mégis sikerült rászednie. Még a reptérre is kikísérte, hogy megmutassa, hogy teljesen rendben van. Igaz, szinte végig a földet bámulta, de kibírta azt a sok embert, egy széles mosollyal az arcán, így anyuka lelkét is megnyugtatva. Persze az már más kérdés, hogy miután elindult becsekkolni, Aicha sírva hívott segítséget, hogy valaki vigye onnan, de menten! Sajnos még mindig nincs rendben. Utálja azt, hogy bárki jön vele szemben az utcán az ugyanolyan, mint az előtte lévő, vagy mint az, aki éppen utána jön. Mind egyformák! Emiatt mindig elfogja egy kellemetlen érzés, amit sírás és pánik követ. Ő nem akar így élni, vissza akarja kapni az életét!
Szerencsére most már kap pszichológusi segítséget, és ha jól hallotta, annyira nem is néz ki rosszul a doki, vagyis csak, leendő doki. Hát az tény, hogy nem rossz a testfelépítése, és bár kissé furcsa - amit nem feltétlenül rossz értelembe kell venni – annyira nem tűnik vészesnek. De azért fura lenne már, ha vele jönne össze, nem? Amúgy se kell neki pasi, minek az? Elég, ha van egy jó barátnő, meg pár haver és kész. Viszont, azok szinte mind otthon vannak Franciaországban. Aiden-en kívül senkije nincs itt, és azért egy doki se mászkálhat vele, hiába szeretnék azt mindketten. Így hát gondolt egyet, hogy kimegy a szabadba. Ha már az embereket nem is, az állatokat szívesen elnézegetné. És ha már végre itt van Manhattanben, akkor miért ne nézzen el a Central Park-ba? Úgy hallotta, ott is van egy kisebb állatkert és annyira nem is drága vagy zsúfolt ilyen időtáj. Nem mondja, kicsit kacifántos volt odáig kibírnia az utat, de összejött. Levegő után kapkodva jön fel az aluljáróból és igyekszik keveset nézelődni. Egyszer majd csak hozzá szokik a dologhoz, bár annyira nem szeretne, szóval reméli, hogy az ő ügyes, okos kis Aiden-e talál megoldást a problémára.
Izgatottan közelíti meg az állatkert bejáratát és boldog kisgyerekként szalad is be a jegyével. Úgy tűnik nincsenek sokan. Bár miért is lennének? A szülők ilyenkor dolgoznak, csak később jönnek ki a kölykökkel, és szerencsére sulis csapatok sincsenek, szóval csend és nyugalom lesz végig. Legalább is reméli. Végig is fotózza az állatkert összes lakóját, némelyikkel még selfiet is készít, hogy megtudja majd mutatni, hogy igen, ő tényleg ott volt és túlélte egyedül is.
Nagyjából minden állatot megcsodál, de mikor a vörös pandához ér nem tudja visszafogni magát. Ott gügyög neki, mint egy gyereknek, mert hát, nézzen már rá az ember, nem ő a legédibb állat az egész világon? Olyan szívesen haza is vinné magával, ha lehetne. Tök jól elbabusgatná, még talán túlságosan is. A túlzó szeretetével nyírná ki a szegény szőrpamacsot. A legtöbb időt nem is csoda, ha itt tölti el. Miután kellően kigügyögte magát megy is tovább. A nagy nézegetésben pedig mintha ismerőst látna. Valamiért teljesen biztos abban, hogy a padon ülő személy, az az ő légi utaskísérő barátnője. Először meg is örül neki, majd a duzzit bevágva huppan is mellé. –Ch, neked nem otthon kéne lenned? – teszi karba a kezét, hiszen már majdnem két hónap telt el a baleset óta, mit keress még itt? Vagy megint visszajött ide valamelyik járattal? De az milyen dolog már, hogy nem nézett be hozzá egyszer sem?! – Nem szép dolog itt pihengetned a padon, eszedbe se jutottam? Egyszer se jöttél el meglátogatni! Tudod te milyen rossz volt a kórházban? Még te hívod magad barátnőnek, hm?! Ezért még jössz nekem eggyel és kész! Csak kerüljek vissza a repülőre… - utóbbit már csak morogja az orra alatt és végig grimaszolva csapkodja a másik vállát. Már úgy is megszokta Luna….Ugye ő az?

Aicha & Ava

Mi a jó abban, hogy az ember lánya szereti az állatokat és a természetet? Meg abban, hogy ennek a bizonyos lánynak van egy jó barátja a central Park Zoo-ban, aki történetesen a vörös pandák egyik gondozója? Hát az, hogy a lány bármikor - vagy legalábbis akkor, mikor a nála vagy tíz évvel idősebb srác is dolgozik - ingyen bejuthat az állatkert területére garázdálkodni. És ő mindig ki is használja a lehetőséget, ha egy kis nyugalomra, és a kis na meg nagy állatkák csodálására vágyik.
Mint ahogy a mai nap is, ha már épp nincs semmi odlga, és az idő is nagyon kellemes. Mert kivételesen az a csinos meteorológus csaj a hírek után végre jól előjelezte a mai nap időjárását. Egy árva felhő sincs az égen, de azért a szél kellemesen lengedez, hogy azért mégse legyen olyan borzasztóan elviselhetetlen a hőség. Egy szóval pont tökéletes idő ahhoz, hogy ne a sötét szobában legyen bezárva az ember lánya. Az állatkertben meg már amúgy is rég volt, kíváncsi, van-e valami újdonság. Rá is ír arra a bizonyos barátra, hogy dolgozik-e a mai nap, mert akkor nagyon szívesen meglátogatná a délután folyamán. Mázlija is van, szinte azonnal kapja is az igenlő választ, és egy apró kiegészítést is, aminek még ha akarna se tudna ellenállni.


Nem is kell neki több, már öltözik, és száguld is a Central Park állatkertjébe, ahol - pontosabban a személyzeti bejáratnál - már várja is őt a srác, hogy becsempéssze ingyen. Még egy kicsit beszélgetnek, megbeszélik mik történtek az utolsó találkájuk után, de aztán Ava már veszi is az útját azok felé a bizonyos vörös pandák felé. Még képeket is lő róluk, s ha most valami ismerős például az iskolából látná, egész biztos, hogy nem hinne a szemének. Mert az a csendes, szinte már visszahúzódó okostojás lány most egészen kinyílik, és úgy gügyög a kis állatok felé, mint egy normális ember a kisbabák felé. Egy pár percig el is gyönyörködik bennük, na meg a szinte még újszülött kicsikben, de aztán leül az egyik közeli padra, hogy a képeket ellküldje a bátyjának. Na meg egy enyhe célzást is mellékel hozzá, miszerint nemsokára itt a szülinapja. Vagyis inkább kilenc hónap múlva, de az már teljesen mellékes dolog. És ha még nem tudja, hogy milyen ajándékot vegyen neki... Hát akkor Aveline-nek van egy nagyon jó tippje, és szívvesen megsúgja.

- Ho-hogy....? - csak meglepetten, és talán kissé félve bámmul a meglepő módon még számára is ismeretlen lány felé. Mert egész biztos benne, hogy soha életében nem látta a hirtelen mellé huppanó lányt. Márpedig az ő emlékezete sosem csal, tudná, ha akár csak egyszer is összefutottak volna, de nem... Még csak a metrón se látta őt soha, egyetlen egy alkalommal sem. - El... Elnézést, de... szerintem összetéveszt valakivel. Tudnám, ha ismernénk egymást... - köszörüli meg a torkát, ahogy a másik kezét óvatosan arrébb tolja a válláról. Nem szereti ha csak így random hozzáérnek, főleg ha az a valaki még idegen is számára. Nem is érti, hogy hogyan tudta őt valaki összekeverni egy olyan nővel, aki elvileg a barátnője. Mert hát azért egy barátnőt csak felismer az ember lánya, nem? Legalábbis Aveline szerint ez lenne az alap, hisz őket már annyira ismerjük, hogy ne tévesszük össze minden jött-ment idegennel... Bár ezek szerint ez mégsem igaz mindenkire...

Ave and Chacha

Every summer has a story.

Még a baleset előtt is rajta volt a listáján az állatkert, ám sajnos nem volt esélye eljutni még eddig ide. Most viszont, hogy kiengedték már boldogan ostromolja meg a bejáratot. Ha jól emlékszik, akkor a kedvenc mesefilmje illetve sorozata is itt készült, így kíváncsian várja, hogyan is néz ki ez élőben. Habár, itt a pingvinek nem integetnek és csinálnak őrült akciókat, mégis olvadva nézi őket, ahogy eltotyognak. Szinte maga előtt látja a mesefigurákat és azoknak a bajos életét az állatkerten belül. Eddig is szerette az állatokat, de most már még inkább. Hiszen az ő arcukat hamarabb megkülönbözteti, mint az emberi arcokat. Hm, lehet Aidentől kisír majd valami kisállatot magának, hogy ne legyen magányos és legyen kivel lefoglalnia magát. Amolyan terápiás kutya néven szívesen elfogadna egy szőrcsomót. Azt még hamarabb beengedik egy albérletbe, mint egy nagytestűt.
Van még valami, amit jobban szeret a kutyáknál is, mégpedig a vörös pandákat. Na, az az ő gyengepontja. Mikor pedig megpillantja, hogy vannak kicsik is, menten elalél. Ott gügyög nekik, mint a kisbabáknak. Jaj, most hogy megölelgetné őket. A kis bundisok olyanok mintha csak interaktív plüssök lennének. Őket szabad otthon is nevelni? Mert lopna egyet. Mondjuk az itteni kisállat kereskedésben az biztos több furcsaság van, mint odahaza. Mondjuk nem is bánja addig, amíg nem kígyóról vagy pókról van szó.
Amint kellően megszeretgette távolról, fejben a kis cukiságokat és meg van róluk a megfelelő fénykép, már megy is tovább, hogy keressen magának egy szabad padot, az tízórai elfogyasztásához. Messziről meg is lát egy nőt. Testalkatilag és stílusilag megegyezik egy általa ismert személlyel, így nagy lendülettel indul is meg hozzá és huppan mellé. Ő teljesen biztos abban, hogy az egyik légi utaskísérő kollégáját tudja maga mellett. Hiszen hiába telt el 2 hónap lehet, megint ide repül, csak még nem is szólt róla neki, mert biztos azt hiszi, hogy még mindig kórházban van. Bár igazán meglátogathatta volna akkor is. Teljesen biztos a dolgában, ám mikor a másik szóra nyitja a száját ledöbben. Ez bizony nem az ő hangja. Nagyon benézte a dolgot, most mit tegyen? Szépen beégette magát. Lehet, hogy nem is ismeri, de akkor is, ez irtó gáz. Ég is a feje miatta és legszívesebben most elsüllyedne szégyenében. Mit mondjon? Mit tegyen? Kész beállt a kékhalál, egy szó nem jut az eszébe. –Öhm, izé….Ezer bocsánat, csak nagyon hasonlít egy kedves ismerősömre. Eddig nem gondoltam volna, hogy hasonmások tényleg léteznek. –zavartan mosolyog is rá, próbálva menteni a helyzetet.  –Tudja, elég azonos ízlése van azzal a kedves ismerőssel, messziről úgy tűnt, hogy őt látom. Még egyszer ezer bocsánat! Nem akartam megzavarni, vagy a frászt hozni magára. Engesztelés képpen elfogad egy kávét, vagy sütit vagy…? – néz rá tanácstalanul és reméli, hogy nem ássa még mélyebbre magát. De hát zavarában nem is tudja, mit tegyen, csak úgy nem illene otthagyni, ha már kisebb sokkot okozott, nem?