Spence & Eddie

**Edward Leneghan**

❝ We've taken different paths and travelled different roads. I know we'll always end up on the same one when we're old... and when you're in the trenches and you're under fire I will cover you. If I was dying on my knees You would be the one to rescue me and if you were drowned at sea I'd give you my lungs so you could breathe

Spence & Eddie

Kényelmetlenül teszem egyik lábamról a másikra súlyomat, és homlok ráncolva nézek fel rá. Rosszallom a replikát, mert ettől az a kellemetlen érzésem támad, hogy még sincs minden rendben, ahogy gondoltam. Sokszor támad az az érzésem, igazság szerint gyerekként üldözőbe vett és el sem eresztett... Vastag karmait belém vájta, én pedig már nem küzdöttem ellene, elfogadtam, hogy velem marad, mint egy rossz szokás. Biztos, hogy egy normális családban egyik fülből a másikba úszna át a kijelentése - csakhogy a miénk soha nem volt normális...
- Szeretek bütykölni, úgyhogy nem probléma, ha mégse haladna a dolog - valószínűleg azt is hozzá kellene tennem, hogy ez nem hobbi kérdése. Róla van szó. Egyetlen egyszer forduljon elő, hogy a zár miatt elkésik valahonnan, - mert ennél rosszabb forgatókönyvre még véletlenül sem gondolnék - és máris kész a baj, akkor ódákat is zenghet a lustaság meg a nemtörődömsége együtteséről. - Mi bajod van vele? - magasra emelt állal kérdezem, ami csak annak köszönhető, hogy alaposan szemügyre veszem a „lyukat”, amiben él. Nem reklámozom, hogy az én „lakásom” fele ekkora, nem népszerűsítem az empátiakeltéssel előhívott elégedettséget, mert az valószínűleg inkább manipulálás volna. És egyébként is, érthető, hogy nagyobb, tágasabb, vidámabb környezetre van szüksége, hogy vannak céljai, vágyai. Nem okolható érte - az önutálat mégis azonnal bekapcsol, amikor elgondolkodva konstatálom újból, mennyire elégedetlen lehet az életével. Valahol, az a kölyök, aki ígéretet tett, hogy majd „Minden más lesz, ha már felnőttek leszünk és pénzünk is lesz!” most térdre omlik. És így van ez mindig, ha Spence mellett töltöm az időmet. Bármennyire igyekszem, nem sikerül olyan emberré válni, akire szüksége van és megadni azt, amit még mindig, ennyi év után is felelősségemnek érzek, de talán az nem is én vagyok, aki képes erre. Wyatt alkalmasabb a feladatra. Mindig az volt...
- Talán? - ismétlem és a szemem sarkából oldalra sandítok az említett szekrény felé - Édes öcsém, mióta laksz itt? - érdeklődve nézek rá. Elszánt racionalitással állok neki a probléma megoldásának: eltervezem milyen és pontosan melyik szerszámokat hozom magammal, illetve, hogy ezek szerint olajra is szükség lesz, már csak azt kell kitalálnom, hogy a szerszámos dobozt is hozzam, vagy elegendő lesz a hátitáskámban hurcolnom őket. - Ehhez nem kell sok, ne vegyél, majd hozok azt is. Van még valami javítanivaló? - félmosollyal sandítok rá - Most mondd, vagy hallgass aztán örökre - motyogom, de ekkor már beljebb vagyok és a rajzai irányába nyújtogatom a nyakamat.
Sóhajtással kezdem, nevetéssel fejezem be a reakciómat, rám egyáltalán nem jellemző hangon.
- Nekünk nincs, de neked azért akad egy, vagy kettő. Jóindulattal talán három is - fogvillantós mosolygás, ahogy nézek rá. Okom van rá, hogy határozottan kijelentsem, nincsen jó tulajdonságom... Ezeket az okokat, azt, hogy mit tettem, hogyan éltem és milyen módszereket alkalmaztam, nem tudja. Azt viszont határozottan állítom, hogy ő tele van jó tulajdonságokkal, amit jórészt talán a bátyánk jóvoltából fölé emelt - később átruházott - pajzsának köszönhet. Amennyire tudta megóvta, majd aztán én is igyekeztem így tenni, hogy a traumák ne deformálhassák azt, akivé válhatna... Elnézve őt, végezetül nem vallottunk csúfos kudarcot benne.
Összenézünk, és úgy tűnik - végre tényleg - örülünk egymásnak, a mosolya súgja. Lemásolom, majd alig észrevehetően megcsóválom a fejemet is. Ahogy elnézem, egyszer csak magányosnak érzem magát ismét: hiányzik az esetlen kiskamasz, akivel elég volt pont így egymásra sandítanunk az ebédlő asztalnál, vagy a kert végében, akkor már nem volt olyan ijesztő anya viselkedése, ketten már meg tudtuk magyarázni egymásnak a miérteket...
Nem tudom, melyik évben hunyt ki a gyermeteg lelkesedése, mikor volt még az ünnepeknek értelme a számára, lassú folyamatnak tűnik. Észrevétlenül lépett át fölöttünk, vagy csak hozzászoktunk, hogy így érzünk. Azt sem tudom megmondani, nekem miért volt fontos, hogy ajándékot hozzak neki. Lehet, hogy nem is konkrétan neki, de annak a fiúnak vettem meg végül, aki azon a végzetes téli napon végleg lemondott a csodáról? Lehet...
Megjátszott, fifikás mosollyal méregetem, közben az egyik ceruzát gurigázom az ujjaim között. - Szeretnél kinevetni, vagy mi? - ránevetek. Semmiféle tehetség nem szorult belém az ilyen alkotói tevékenységekhez. Az ujjam hamarabb lesz ragacsos, mint a ragasztani való felületek, a papír anyagát előbb szakítja át az erővel oda nyomott eszközöm és még az asztal is inkább lesz tele olvashatatlan útvonalakkal, mint sem a lapra kerüljön bármiféle értékelhető munka. - Á, nem adom meg az örömöt, hogy röhöghess a pálcikaembereimen, a végén még életre kelnek és bosszút állnak álmodban - vigyorgok minduntalan. Az ijesztgetés a fegyvertelen felnőttek fegyvere, ha valamit, hát ezt megtanulhattuk egy életre...
Úgy beszélgetünk egymással, mint két felnőtt férfi. Merengőn vizslatom, némi megadást jelezhet a sóhaj, amit kiengedek, mikor rám néz végül. Nem vagyunk már gyerekek, a párbeszédek mélyebbek, mint hogy vérzik a térde és ezzel azért kezdeni kellene valamit, vagy hogy a párna alá eldugott csokiból már csak három kocka maradt, mit is jelent pontosan az igazságos - testvéries elosztás? Félmosollyal emlékszem rá, milyen makacsul vitáztunk rajta, kinek van nagyobb szüksége rá elalvás előtt. Utáltam, hogy legyőzöttet kellett játszanom, egy rideg, érzéketlen testvért, aki ha kellett, ha befújt a szél a rozoga nyílászárón, azért mégis ránézett, vajon betakarózott-e rendesen. - Szerintem nem kell a tulajdonságokat örökölni... Azok lesznek majdcsak' idővel, ahogy az élet megrugdos, vagy mit tudom én. [...] Miért van az, hogy a kevés jóra nem vágjuk rá, hogy „Na, kitől örököltük?”, csak a szarokra... És boldog ünnepeket mindenkinek! - tekintsük is lezártnak a költői kérdéseket. Semmi kedvem erről beszélni, bár az embernek akaratlanul is eszébe jut a gyerekkora, ha azzal tölti az idejét, akivel átélte... És emlékszik a jóra, rosszra. Mi inkább a rosszra.
Rosszalló pillantást vetek felé, mielőtt kigúnyolnám utánzó és egyértelműen sértő túlzásokkal a mimikáját és gesztikulációit.
- „JaVaSlOk EgY tÉrKéPeT” - mondom - Nagyokos, próbálkoztam azzal is, de elég cikinek éreztem, meg amúgy ez a te hibád! Azt mondtad, majd körbe vezetsz, ahhoz képest rám sem csörögtél, hogy élek-e még... Ott heverhetnék valamelyik sikátor mélyén, észre se vetted volna! - természetes és rám jellemző reakció, hogy amikor egyértelmű, mekkora idióta vagyok, másokra hárítom ennek terhét és felelősségét. Nem ismerem el, hogy igaza van... Próbálkoztam térképpel, aminek gunyoros mosolyok lettek a melléktermékei, illetve az állandó „Na, jól van, keresztbe szarom ezt a szart és ezzel törlöm ki a seggem... Elnézést! Hol a picsában vagyunk?” Így a sokadlagos megismétlődés után inkább ejtettem a dolgot és a telefonra hagyatkoztam. Amivel nem lett jobb a helyzetem, de rosszabb sem. Sokkal...
A várakozás, míg kinyitom a számat és mondok valamit, bármit, végeérhetetlen. Persze, hogy az, mert a legelső, ami eszembe jut: Biztosan föl fogod venni, ha én hívlak?
- Persze - mondom végül -, mikor is lesz az? - ez zavarba ejtő. Ez nincs rendben, ez nincs. Ennek ellenére tartom magam. Ráérek a később, a haza felé tartó úton a körülöttem összeomló világra koncentrálni. Jó előre tudom, hogy mi fog történni: a cigaretta füsttől bűzlő szobában majd a telefon után nyúlok és újra tárcsázom egy olyan ember számát, aki csak és kizárólag miattam cserélte le azt. Mindhiába hívom őt, vagy írok üzenetet egy halott számra - válasz nem lesz. De talán pont ennek a tudata nyugtat meg. Mekkora sérülés lehet rajtam/bennem, ha az öcsém szavában sem bízom meg; ha az ő szeretetét és jelenlétét is képes vagyok megkérdőjelezni? Ez tényleg olyan, mintha elmosna a szarcunami. Kapaszkodónak nyoma sincs, mindegy, mennyire erőlködök. Ezen a ponton is gyávaságnak nevezik a visszafordíthatatlan feladást?!
Ahogy mondja, kis sértett fintorral nézek rá, mintha ez az egész olyasmi lenne, amit én nem tudhatok, nem értek. Ez nyilvánvaló, de a rámutatásától csak még rosszabbul érzem magam. - De, ha van kész anyag, akkor azt miért nem dobjátok föl máshová? - őszinte kíváncsisággal kérdezem, elég sértő, hogy hosszú ideig dolgozol valamin, ami azután a kukában landol - ráadásul pár talajcirkáló, tavaly-még-maga-alá csináló kölyök miatt.
- Tényleg? - a rám nem jellemző élénkséggel, már szinte csigolya ropogtató hévvel kapom irányába a fejem - Hol? Erre sosem gondoltam volna - az élet apró örömei, hah? A gyerekkorom egyik - talán azon kevés pozitív - emlékei kötnek ahhoz a rajzfilmhez, aminek nézésekor visszatalálhatok... Oda, ahol még gondtalanul le „káméhamé”-zhattam a láthatatlan ellenségeimet - néha azokra is ráirányítottam, akiket jól és tisztán láttam. És azokra a borongós délutánokra, amikor mi hárman még csak egymás mellett próbáltunk boldogulni, olyankor csendesen ugyanazokon a vicceken nevettünk a nappalinak csúfolt sarokban és aranyszín szikrák táncoltak a behajló nap sugaraiban... Emlékszem, hogy megragadtam a bátyám alkarját, ha féltem. Milyen éles nevetést szakított ki belőlem, amikor Spence felröhögött valamelyik abszurd jelenet közben... Oda vissza akarok találni, ahhoz az érzéshez.
Követem a mozgását, bólogatok értőn közben. Aztán már a tésztát eszem, távolabbról nézve vissza rá. - Hát egyik szakma sem könnyű - onnan válaszolok, semmi nagyszabású, vagy bölcs gondolat nem hagyja el a számat. Ahhoz az én nézeteim kevesek. Ezt ő is tudja. Így, ennek tudatával próbálom megenni az adagomat, a kérdése viszont nem hagyja...
A levegőbe áll meg az evőeszközöm. Nincs szükség rá, hogy nevén nevezzük, kire kíváncsi. Lassan engedem le a villát, hogy még meleg műanyag tartalmából merítsek egy újabb falatot. Beburkolom és legyűröm, erőszakkal leutasítom a torkomon - időnyerés. A kelleténél tovább rágódom rajta, pont mint azon, hogy mi a fészkes fenét válaszolhatnék.
- Elhívtam egy kávéra - rezignáltan veszem a levegőt, a mellkasomra nyomás ereszkedik. Leengedem a kezem, felszegem az állam, hogy Spence szemébe nézhessek. - Igent mondott rá, váltottunk pár szót és ennyi volt - ő sem számított nagy összeborulásra, ismeri a történetünket. Nekem is le kell mondanom arról, hogy helyrehozható az a kár, amit okoztam. Gondterhelt sóhaj hagyja el a számat, a következőt leöblítem.
- Ha a folytatásra vagy kíváncsi, az azt hiszem nem lesz - folytatom az evést, mintha nem lenne elég fontos a téma ahhoz, hogy drámai szünettel fűszerezzük meg - Örülök, hogy jól vannak, csak ez számít, nem? - de ezt legalább őszintén kijelenthetem.
- Na és te? Nem látok csajos bögréket... - terelek. Mindig.
Ez szükséges.

a Light | to the little one | w

**Spencer Leneghan**

Leneghan Brothers

The past has no power over the present moment.

- Ha unatkozol – ugyan nem áll szándékomban „miért tennéd?” és „ki vagy te?” arckifejezéssel végig mérni őt, mégis megteszem. Mintha kételkednék már a felajánlásban is. – Amúgy meg, engem is csak az elfoglaltság – nevezzük inkább lustaságnak és nemtörődömségnek - tart vissza attól, hogy szétszedjem, vagy szóljak a tulajnak, hogy szerencsétlenebb forgatókönyv esetén nem kívánok raboskodni ebben a lyukban életem végéig, ha nem muszáj – beszorulni ebbe a ténylegesen rókalyukra emlékeztető, másnak a szobáját is bőven kitevő lakásba, több, mint kellemetlen lenne, ráadásul elég magasan vagyunk ahhoz, hogy az esetleges ablakon való távozást nagyjából ötvenszer meggondolja az ember boka, térd vagy épp a nyaktörés kellemetlenségeire hivatkozva. Nem ilyen módon kívánom kiélni a szuicid hajlamaimat. - Szerszámok talán ott – legyintek a beépített szekrény felé, aminek az aljában valószínűleg egy előző században otthagyott csontváz is a sorsára vár még. Nem sűrűn kotorászok benne, de ha nem csalódok, az efféle „műszerek” ott lapulnak, egyéb olyan holmival, mint a „talán jó lehet még valamire” vagy „az eredete ismeretlen, de azért ne dobjuk ki”. – Olaj…? Olyan, ami ehhez jó lenne, valószínűleg nincs. Majd veszek - tudnék ajánlani neki egy korábbi sütésből visszamaradt serpenyőre valót, de nem hiszem, hogy kielégítő lenne és célnak megfelelő. Menthetném magam természetesen, hogy művész ember vagyok, nem élek ilyen szerekkel, de a kettőnek nem feltétlenül kell kizárnia egymást.
- Jó tulajdonság? – A szemöldököm ívelve csúszik feljebb és ha nem látnám magam a lehúzott redőny miatt sötét ablaküvegben, akkor is tudnám, hogy legalább olyan képet vágok, mintha három szemet és két-két fület növesztett volna a fejére. - Van nekünk olyanunk? – Pöfögöm vissza hasonló éllel a hangomban, mint ahogy azt ő is tálalta az imént. Azt hiszem ez a "közös" rossz szokásunk, egy belénk vert önértékelési zavar, amiért mindahányan inkább visszavetnénk magunkat, mint belátnánk, hogy vannak értékeink is. Mégse most jött el az ideje, annak, hogy ezt megvitassuk egymáshoz. Majd egyszer néhány üveg tömény mellett, talán.
- Rászokhatnál, jó cucc… egészen jó fejnek tűnsz tőle – jegyzem meg, reflexből húzva két kis képzeletbeli görbét a szám egy-egy oldalára az ujjaimmal. Ekképpen udvarolom őt körbe és utalok arra a bizonyos ritkán tapasztalt jókedvére, ami talán csípős és szemtelen, de valahol – ha ki nem is mondanám körülbelül soha – mégis szórakoztat és üdít a fanyarsága. Meglehet, nehezen kezelhető, de szükségem van rá azok mellett, akikkel a napjaim nagy részét munkatársi viszonylatban – vagy haveri várományosként - töltöm és próbálnak ilyen-olyan módon viccesebbnek tűnni az átlagnál. Valamiért nagyon leakarnak nyűgözni, holott csak kellemetlenné válnak. De őszintén, ki vagyok én, hogy ítélkezzek?
- Már csak ennek tudatában is, nagy becsben fogom tartani – lesek vissza az órát rejtő dobozra. Nehezen fogadok és nehezen adok ajándékot, ezt ő is és Wyatt is tudja. A munkámhoz amúgy elengedhetetlen fantáziám ezen a téren előszeretettel mond csődöt: ötlettelen vagyok, nem igazán ismerem mások ízlését, annyira reménytelen eset vagyok, hogy nem figyelek rájuk, nem figyelek az érdeklődési köreikre sem. Sablonos hülyeségekre meg nem szívesen költöm a pénzt, ami esetleg a szemetesben végzi, vagy „ajándékozd tovább” sorsra jutna. A kézzel fogható, tárgyi, fizikális ajándékok így az én szótáramban nem igazán szerepeltetik magukat, ahogy legjobb tudomásom szerint Edében sem. Ő mégis megküzdött ezzel. Csendben megjegyzem, nem lőtt vele mellé.
- Az jó, legalább már ketten vagyunk – forgatom meg a szemeimet. Enyhe túlzás, de tényleg hajlamos vagyok napok, hetek múltával észbe kapni, hogy „megint egy évvel öregebb lettem”... illetve, hajlamos lennék, ha nem lenne egy-két olyan buzgó és túl lelkes kolléga vagy magát barátnak tartó személy, aki mindig tesz azért, hogy még csak véletlenül se feledkezzek meg arról a keserű tényről, hogy napról napra öregebb vagyok. Mintha nem lenne elég a korom ellenére egyre több ősz hajszál az üstökömön, vagy az ezüstösbe forduló borosta- és szakáll… nem véletlen nem „hordom” az arcszőrzetemet. Van értelme egyáltalán ezt ünnepelni? Nem sok.
- Parancsolj – biccentek gúnyosan a munkaállomásom felé, ahol egy egyszerű, falra szerelt tartóelemben papírkupacok egész sora púposkodik, mellette ceruzák, markerek, ecsetek sorakoznak dobozokban, fém tolltartókban. – Szolgáld ki magad – belegondolva, az elmúlt „húszonsok” évben nem láttam őt vagy Wyattet ceruzát fogni a kezében, esetleg egyéb kézügyességet igénylő dologgal foglalatoskodni, hiába, hogy fiatalabb korukban ha másért nem is, hát miattam kamatoztatniuk kellett az ebbéli tudásukat. Azóta persze nem volt szükségük rá, a gyermek idők pedig elmúltak, noha meglehet, akkor is inkább az előre elkészített figura vonalai között próbáltunk maradni és eleget tenni a színezés szabályainak, majd fejleszteni az annak még elsajátítható fortélyait. Micsoda művészet.
Egy pillanatra megakadok a műveletben, míg összekészítem a kajákat és előszedem a szükséges evőeszközöket. Tekintetem a plafon felé emelem, majd vissza rá. – Minden szarért küzdeni és teperni kell, mert természetünknél fogva nincs meg az az egy lépés előnyünk, ami másoknak igen… Ha pozitív lennék, hozzátenném, hogy annál édesebb lesz a siker, de… - megvonom a vállam – nem vagyok pozitív és inkább látom a nehéz és a rögös utat, mint a sikert. Nem is tudom kitől örökölhettem. Hát te?– Húzom szarkasztikus vigyorra a szám szélét. Ha jó dologról és tulajdonságokról, értékekről lenne szó, akkor talán komolyan érdekelne a válasz. Viszont így, hogy ismételten negatívumokkal dobálózunk, mint mindig, mindenkor, csak komikusnak hat. Ezek vagyunk mi: örök ború.
- Javaslok ez esetben egy térképet. Tudod, ilyen papíralakú félcédula – mutatom a levegőben - árulnak könyvesboltokban, újságárusoknál a sarkon… de lehet már a hentesnél is letudsz akasztani egyet a falról, mint „az eltévedt turisták utolsó mentsvára”… - ha már a technika kibabrál vele.
Látom a pillanatnyi döbbenetet az arcán, talán még el is szégyellem magam. Na most, hogy a hanghordozás vagy a semmiből jött őszinteség miatt, az megint egy jó kérdés.
- Ezért mondom, hogy hívj, nagy eszű! És akkor nem kell totózni, és te se vered szét az ajtót, ha nem enged be senki – biccentek az adott irányába. – Amúgy, gondolom akkor, ha majd jönnél megcsinálni – emlékeztetem a zárra meg a nem tett, de rebesgetett ígéretére.
A dobozba tömött nagy kupac tészta kis híján kiesik a kezemből, mikor felajánlja a segítségét. Nem vagyok rest élni vele, így az utóbb bekapott falaton rágódva, a szóját a kézfejemmel törölgetve a szám széléről vágtázok a géphez és invitálom őt magamhoz. Az ő lelkesedése se kevésbé látványos.
- Nem, nem kell – topogok mellette, mint egy kisgyerek. Az a gyerek, akit talán még ma is lát bennem, nem véletlen a random felügyeleti bizottság, amit néha, hébe-hóba biztosít nekem. Egyik kezemmel az asztal szélén támaszkodok, másikkal a képeket pörgetem és a kezdeti fázisokat ismertetem a háttértörténet keretein belül.
- Eddie… - sóhajtom, amint az általa lényegesnek tűnő infó kiszalad a száján. Orrnyergemet nyomkodva fojtok el egy nevetést. – De igen, lényegében akár ezt a célt is szolgálhatja, ennyire én nem akarok belemenni a részletekbe – horkantok, majd lelassítok, mikor hadakozva arra utasít. – Nagyítót is adjak? Nem azt mondtam, hogy minden áron vedd észre! Pont az a jó, ha nem látod folyamatában – de ettől függetlenül olyan ez, mint amikor ötvenszer végig nézel egy sorozatot, oda-vissza betéve tudod az első és az utolsó másodpercét is, de kiszúrod, hogy máshogy tartja a kezét a főszereplő, mint a fél pillanattal az előtti vágásban, máshogy áll a haja, erősebb a smink, máshol vannak a sebek, hegek az arcon vagy más formájúak. És onnantól kezdve csak arra fogsz figyelni, sőt, még mások figyelmét is felhívod rá. Pont ez a bajom nekem is ezekkel a nyomorult mókusokkal… annyit néztem és láttam, lévén „én raktam össze”, hogy mást se látok csak a hibákat és a kisebb-nagyobb gikszereket.
- Előbb a kollégákkal fogjuk átnézni, azok majd ízekre szedik és megfelelően elveszik a kedvünket az egész projekt folytatásától – és általában ez a neheze egy-egy melónak. „Mindig úgy kell neki állni, hogy építő jellegű a kritika” – mondják az okosok, de egyszerűen képtelenség úgy ülni ott az ítélőszék előtt, a kritikus tekintetek mellett és a mindig hibát kereső pökhendik között, hogy amit kapni fogunk, az építő jellegű kritika. Amikor a szíved amúgy is a torkodban dobog, tudod, hogy több havi munkád mehet a kukába, nem tudsz arra figyelni a magadban károgott és szórt „anyátokat!” szitkozódások mellett, hogy pozitívan értékeld a lehúzást. – Aztán jönnek a gyerekek… kapunk egy marék kölyköt, ha azokat nem köti le, tök mindegy, hogy kijavítottuk a hibákat vagy benne maradtak, bukik a sztori és amivel küzdöttél heteken, hónapokon át, megy a kukába… ilyen ez a popszakma – az anime címét hallva drámai sóhajjal egyenesedek fel és bandukolok vissza a konyhába. – Azt már egyszer legyártották - iszok egy korty sört, majd felmarkolom a tésztás dobozt. – A neten fent van az összes rész, nézegesd.
- Ahh, nem olyanok azok! – Kérem ki magamnak, közben egy jókora falatot lapátolok a számba. – Tök mindegy, hogy mit és mennyit melózol, itt max akkor lépsz előbbre, ha megváltottad az ipart – lehet megtanítottak, hogy ne beszéljek teli szájjal, de ezt hajlamos vagyok elfelejteni. – Márpedig azt nem néhány ostoba mókussal fogom elérni, úgyhogy bármennyire is tetszett ez a „belső gyereknek”, annyira nem érdemel előléptetést – kicsit degradálva magam a témával, unottan dobom le magam a kanapéra, de a tekintetemet nem veszem le róla.
- Te Eddie? - próbálkozok. - Mi a helyzet veled?... Veletek? - Tudja, hogy kit jelöl a többesszám. Hogy válaszol-e rá? Na arra nincs garancia.

thx.

**Edward Leneghan**

Hozzá vagyok edződve a rosszalló pillantásokhoz, mondhatni, azok utánfutóként kísérik minden kiejtett szavam. Ezek tüzelik csak igazán fel a személyiségem megmásíthatatlan sémáit, mint a fotoszintézist a napfény. A felháborodásom - egyelőre - néma és teljes.
- Ha mondod, megcsinálom - értek dolgokhoz. Az a fellengzős önteltség ahogy félig elfektetett fejjel a háta mögött felejtett nyílászáróra lesek, meglehet, hogy élből visszautasítást eredményez.
- Te vagy az univerzumi kivétel - félmosollyal replikázok, később majd kifejtem, ha szükséges -, de ne legyél néma, ha kell valami. Vannak szerszámaid? Olajad? - hiábavalónak érzem a szám koptatását, tudom, hogy nincsen... Meglepne, ha lenne. Feljegyzem magamnak, hogy az ünnepek után ugorjak be: ajtót szerelni is.
- Elférünk - szólok hátra a vállam fölül, a hangom bicskanyitogatóan nincs lenyűgözve. Pedig értékelem Spence bátorságát irányomba, nem mintha tartania kellene tőlem... Merev félmosollyal fordulok vissza hozzá, hogy nézzem, hogyan babrál.
Nem panaszkodik... Gondolatban megint tételesen végigpörgetem mindazokat a dolgokat, amikről ábrándozott, játékosan elejtve, gyermeki ártatlanságával csak, hogy „milyen jó lenne egy olyan...”, „milyen jó lehet, ha van...” - emiatt rühellem a szüleinket. Feljogosítottak minket rá, hogy egy kisebb ember szükségleteiről gondoskodjunk. Előbb Wyatt, aztán csatlakoztam én is. Közelebb hozott, de bizonyos értelemben megfosztott bennünket minden mástól is... Például a bátyánk jelenlététől. Biztosan máshogy alakul, ha...
- Jó tulajdonság? - kérdezem, de én sem tudom eldönteni, hogy csipkelődés, avagy valós kíváncsiság feszít belülről emiatt. Meglehet, könnyebben fogadnánk el a dolgokat, ha mégiscsak panaszkodna néha a sorsunk alakulása miatt.
- Tréfa-répát reggeliztem - vetem oda foghegyről, és továbbra is őt figyelem. Általában előre lejátszom, megtervezem, hogy mit és hogyan fogom mondani, még a másik képzelt alakot is narrálom, hogy eljussak a jelenet végére - persze végül köze sem lesz ahhoz az idilli képhez. Most sincsen. Tüntetően az ablakot bámulom, mintha nekem hót' mindegy lenne, mit érez, érez-e bármit az ajándék miatt, vagy miattam. Nem az, de mi a frászt mondhatnék még? Valamiféle groteszk vígaszt nyújt, ha kimondom, hogy dobja ki, adja el, ha utálja... Biztosan nem egy egészséges ember reakciója, elemi törésvonalról van szó.
Hát jó - gondolom, ez is egy ok arra, hogy úgy reagáljon, ahogy. Még hálás is vagyok neki, mert a kőkemény szándékom ellenére egyáltalán nem tudtam volna mit kezdeni azzal, ha érzékeny hangulatban kapom el és esetleg lelkizni támad kedve miatta. A határozott lezárás sokkal inkább az én kenyerem. Hiába növekedik fejem fölött az aggodalom árnyéka, mint egy gyülekező sötét felleg, nem figyelek rá.
- Nekem sem a szokásom ajándékozgatni - féloldalra húzott szájjal puffogom -, azt sem tudom, mikor születtél - erre értelemszerűen nem kellene csillogó hátteret festeni, mert nem tartozik a büszkeségeink csarnokába, de mivel sosem ünnepeltük - egy idő után legalábbis már nem - elfelejtettem. A saját magaméról is szokásom. Ezzel akarom kifejezni, a magam nyers és tahó stílusában, hogy az, hogy idén változtattam, nem jelenti, hogy szokásommá válik, vagy azt, hogy ezért rosszul kellene éreznie magát. Ha ott fog porosodni a polcon, legyen. Az övé. A gesztust éreztem fontosnak, nem az eredményét...
- Rajzoljak neked egyet? - gunyoros, félig felvont szemöldökkel szándékozom tovább csiklandozni az idegeit. Nem mintha szép dolog lenne valakinek az álmaiból - főleg, ha oly' régre nyúlt vissza - viccet csinálni, de szegény emberek között ez már csak így megy. Álmokat szövögetünk és kérjük, követeljük egymástól, néha viccesebben, néha komolyabban. Az igazságérzet, a „Nekem miért nem jár?” érzése dolgozik. Mindhárman megtapasztaltuk azt, hogy milyen nélkülözni, pont emiatt, sok dologban nagyon különbözőek vagyunk, de a forrásaink ugyanazok... Ironikus, hányféleképpen végződhet egy ugyanazon a szálon megkezdett történet.
A gravitáció másik pontja hirtelen már az általa alkotott képekhez láncol. A kreatív világát, a gondolatait és az álmok közti határát helyenként elmaszatolt vonalak, vagy éppen túl éles, kemény húzások töltik ki. Egy fikarcnyit sem értek hozzá, ez az ő terepe, de büszkén forgatom, lapozgatom a munkáit. Számomra nem evilági tehetségről tesznek tanúbizonyosságot.
Az eltökélt hangra, mármint amivel megválaszolja a poétikus kérdését, fordulok felé.
- Jogos - nézem őt, a valós koránál is fiatalabbnak tűnik a szemeimben, vagy csak a béna agyam alakítja át, hogy gyermeket lássak benne. Elkapom a tekintetemet, hátha a környezeti elemek bámulása variál a szemléletemen. - És mit tanultunk belőle? - a mikró kattanása után kapom fejemet.
- Ja, csak ne tévednék el állandóan, ez egy fos - matatom a telefonom, zsebemen keresztül. A következő szavait emésztgetnem kell pár másodpercig, ami talán már azelőtt választ nyújt neki, mielőtt hangokhoz fordulnék. Félig elnyíló szájjal, résnyire tátva meredek rá, de legalább már nedvesítek azon és félig mosolygok is. Teljesítmény a javából! - Jó, hát gondoltam szerencsét próbálok, de legközelebb írok, vagy hívlak. Mikor is lesz az? Húzhatnál határokat Öcskös - fejem ingatom. Sűrűbben nem, ritkásabban sem, mint szeretné - pont jókor legyen a következő látogatásom. Egyetlen kapcsolatot ápolok még, ami a józanság és kötődés egészséges keretein belül mocorog: vele. Küzdeni akarok azért, hogy megmaradjon, megmaradjunk. Wyatt és köztem - talán - helyrehozhatatlan károkat okoztam, nem akarom Spencert is elveszíteni a birka fejem miatt...
Az evés ígérete elúszik az orrom előtt finom illatával, mert szükség van rám! Szükség! Rám. Rám? Nosza, olyan gyorsan sem foglalt el még széket ember, ahogyan én a felkínálása után.
- Ha rajzolni kell... - tudom, hogy annál jobban ismeri véges és behatárolt képességeimet, hogy rám bízza a színezést, bármit... Szinte hallom, ahogy a kövek legördülnek a gyomromba, ott meg tovább süllyednek, húzva le a vállaimat. Kapkodom a tekintetem a villogó kijelzőn feltűnő figurákon, színeken, elemeken. Őszinte rajongással figyelem Spence munkáit, ahogy bárki az én koromban, hozzáértésemmel tenné.
- Egy szűk látókörű apuka, aki csak azt akarja, hogy a gyereke értelmesnek nevezhető mesét nézzen, amíg anyukával mókáznak, mondjuk - mert jobban hangzik, mint a művészethez csöppet sem konyító testvér... - Várjál már, lassíts - két kézzel integetek az asztal fölött, nem mintha akkor meglátnám a hibákat, de lenne időm szemügyre venni a mintákat, a képeket jobban. Alaposabban.
- Nem látom a problémát - ez mondjuk nem meglepő - Nincs tesztközönségetek? Egy-két gyerek? Kollégáknak? - az ő szavuk, kifejezéseik biztosan megnyugtatóbbak lennének Spencer számára. Az én csekély - technikai hozzáértésemmel, minden tökéletes. - Nem egy Dragon Ball, mondjuk - prüszkölöm az orrom alá. Incselkedek, a monitorban látható sziluettjének rezdüléseit lesve, mennyire szúrtam oda. Kuncogok kicsit, aztán felnézek a húsvér öcsémre.
- Mondd nekik, hogy léptessenek elő - nézek rá, majd vissza a monitorra -, sokat hallom mostanában ezt a „belsőgyermek” kifejezést, az enyémnek bejön, amit látott - vállat rántok.

“My little brother never ceases to make me laugh, both at him and with him.”

to Spence

BEE

**Spencer Leneghan** · Re: Spence & Eddie | ... that sibling bond Vas. Feb. 25 2024, 17:17

Leneghan Brothers

The past has no power over the present moment.

Megjegyzése zárlatot okoz az amúgy is zötyögősen működő rendszeremben, - ez leginkább a nem várt megjelenésének tudható be - mire megakadok a mozdulatban, hogy betegyem mögötte a nyílászárót. Gyermeteg sértettséggel, felhúzott orral követem le az útját a lakásba, ahogy bespurizik mellettem. Nem is Ed lenne, ha otthon felejtette volna a nyers, élcelődő, mégis közeledni próbáló modorát.
- De arról igen, hogy nem óhajt együttműködni, én meg küzdjek meg vele... Azért egy ajtó ki-be nyitása, zárása normális esetben csak nem okozna már gondot... – forgatom meg a szemeimet utalást téve arra, hogy nem vagyok már gyerek, akik miatt amúgy – részben – kifejlesztették ezeket a „gyerekbiztos” zárakat, viszont ezzel egyidejűleg már ki is javíthatnám magam, elvégre de, komoly nehézséget okoz néha még melóba is elindulni, mert rozsdás, ócska és szemét módon viselkedik, ami miatt közel tíz perccel előbbre kell vennem az indulást, hogy biztosan beérjek.
- Odakint tágasabb ám! – Hörrenek, de tudja jól, ha komolyan gondolnám, nem úgy küzdenék a bezárással, hogy ő is idebent van.
Megjegyzésére a homlokom közepébe ugrik mindkét szemöldököm, és csak néhány egészen hosszúra elnyúló másodpercet követően, mikor már-már zavarba ejtővé kezd válni a csend, és még az előtt, hogy az ő arcán jelüket mutatnák a zavart vonások, megrázom a fejemet. Voltaképp, bárhogy is gondolja, nekem volt gyerekszobám. Olyan, amilyet ő és Wyatt teremtettek számomra. Nem mindig volt megfelelő egy gyereknek vagy ideális egy kistinédzsernek, de ők minden tőlük telhetőt megtettek, hogy élvezni tudjam az életet, az adott korszakomat, és a lehető legkevesebb hátránnyal induljak ne csak másokhoz, de a saját adottságaimhoz mérten is. – Én mégse panaszkodok – vonok vállat. Bevallom, nem vagyok benne biztos, hogy rosszabbul jártam velük, mint a tulajdon szüleinkkel. Sőt!
- Nagyon humoros hangulatodban vagy – motyogom az orrom alatt, és humor ide vagy oda, pont ez a szürreális testvéri közvetlenség az, ami zavarba ejt, de főleg az ajándék, amit a puszta természetemből és a régről maradt kellemetlen emlékek miatt vagyok képtelen tisztességgel, és illő örömmel fogadni. Egy kis részem vitathatatlanul hálás érte, talán még egy őszinte mosolyt is megtudnék ejteni a látszólagos – és érezhető bizonytalanságom mellett – de a motyogó szavai inkább feledtetik velem az ebbéli hajlandóságaimat.
Arckifejezését látva először fogalmam nincs, hogy mit mondhatnék, vagy hogyan reagáljak. Mintha félne és aggódna, ha nem is tőlem, mert mi oka lenne rá, hát a véleményemtől vagy a szavaimtól. Ilyenkor eszmélek rá csak igazán, hogy az a rengeteg tényező, ami engem ilyenné tett, gyanakvóvá, társaságkerülővé, bizalmatlanná és nevezzük nevén, félénkké az emberi kapcsolatokkal szemben, az a bátyáim esetében még nagyobb töréseket, nevezzük nevén, defektet okozott. Tekintetem a polcra helyezett dobozra siklik, majd újra ő rá.
- Ed? Lazíts! Nem áll szándékomban eladni – biztosítom felőle, hogy az óra a tulajdonomban marad, és meglepő módon még tetszik is, bár ezt már nem feltétlenül hangoztatom. - Csak nem illik az otthonkámhoz – rázom meg a két ujjam közé csípett nadrág susogós anyagát. – És kellemetlen… vagy mi, hogy én nem készültem semmivel. De… - nyögök fel, miközben a nagy kaja pakolászásban megvakarom a tarkómat. Jól van, haj még nincs a dobozokban elég. – Nem szoktam ajándékozni – de ezt ő is tudja, így remélhetőleg nem fogja számon kérni rajtam, hogy hol az ő jussa? Se ő, se Wyatt nem fog kapni semmit, legalábbis jelen állás szerint nem érzem úgy, hogy ebben az évben szükséges lesz megmásítani a hozzáállásomat. Rühellem ezt az egész tárgyi holmi körüli felhajtást, és nem azért, mert nincs kit ajándékozni, egyszerűen nem szeretek, nem tudok adni, se pedig kapni. Bennem nem fejlődött ki a természetes "adakozás" utáni vágy, vagy az, hogy örömöt okozzak másoknak, odafigyeljek a kedveskedésre. Nekem se okozott soha senki örömet az életemben, vagy csak nem emlékszek rá, de így nőttem fel, ez vagyok én. És akkor még nem beszéltünk a karácsony körüli felhajtásról vagy az ahhoz köthető, kötelező jópofizásról, amikor úgyis ki kell fejezni az örömödet, hogy a hátad közepére nem kívánod a kéretlen ajándékokat, de az összejövetelt vagy már önmagában a társaságot se. Nem ok nélkül szoktam bezárkózni erre az időre, és első körben csak a lakás-melóhely közötti távot teszem meg, szigorúan ügyelve arra, hogy ne tegyek kitérőt sehova.
- De azt a kisautót a mai napig várom… – dörgölöm az orra alá, és a villát kihelyezem a pultra, míg fél szemmel a mikró felé kacsintgatok, mennyi van még hátra, fél szemmel pedig őt figyelem, ahogy rakosgatja, nézegeti, elemezgeti a rajzokkal, skiccekkel, vázlatokkal, jegyzetekkel teli papírosokat. Talán pont ő az, akinek a rajzszeretetemet köszönhetem, aki megmutatta, hogy ez bennem van és ideje lenne elkezdeni a pályámon gondolkozni. Én pedig megtettem. Minden más már történelem.
- Volt valaha bármi olyan dolog az életünkben, ami gördülékenyen ment? – Teszem fel a milliós kérdést egy apró fejrázással. – Nekem se rémlik ilyen - valószínűleg nem ő lesz az, aki megvétózza már önmagát a kérdést is. Nehéz életünk volt, kurva nehéz és most se sokkal egyszerűbb. De hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem profitáltam az ő kínlódásaikból.
- Remélem jól állsz vele... mármint a beilleszkedéssel - lesek felé - de akár erre is elnézhetnél többször, csak előtte írj vagy hívj, mert nincs kapacitásom arra, hogy mindig itthon ücsörögjek és várjalak – mint egy ellenőrt, de ezt inkább megtartom magamnak. És akár komolyan is vehetné. Volt időszak, mikor tényleg vártam, hogy jöjjön, mert szükségem lett volna rá, de sose jött. Bezzeg amikor nem kellett volna, akkor mindig felbukkant. Rossz pillanataimban természetesen, mintha csak megérezte volna. Elnézve őt, mégis úgy érzem, hogy mindennél jobban szeretném, ha lenne egy-két olyan alkalom egy hónapban, mikor mind a kanapémon ücsöröghetnénk. Nem kell beszélnünk se egymással, nemhogy különösebben értelmes vagy világmegváltó témákat megvitatni… én már annak örülnék, ha végre valahára családnak nevezhetnénk magunkat, elvégre csak mi maradtunk egymásnak ezen a világon. Se anyánk, se apánk, se biztos háttérország, ahova menekülhetnénk baj esetén. Csak egymásra számíthatunk, viselkedjünk hát akkor úgy, mint a testvérek, ne pedig úgy, mint három idegen: kényelmetlenül és kellemetlenül a másik társaságában.
Számból kilógó tésztával akadok meg a kérdésén. Tekintetem a monitorok felé siklik majd vissza rá, a kajával teli doboz pedig nagy lendülettel ér pultot.
- Igen! – Vágom rá, és kicsattogva az apró konyhából, a „munkaállomásomhoz” igyekszek. Kihúzom a széket, megpaskolom annak ülőfelületét, hogy tegye le oda magát. – Emma már fél éve ezen a projekten dolgozik, ez… ez teljesen más, mint amiket ott láttál – biccentek a korábban kézbe vett rajzaim felé. – Néhány perces mesefilmeket készítünk az egyik gyerekcsatornára, aminek minden része egy-egy kis tanulságról szól. Olyan jellegűek, mint Szutyejev meséi voltak. Miért tud az eső elől menekülő nyúl is bebújni a gomba alá, hasonlók. Ezeken a kis gyagyás jószágokon keresztül próbálunk a gyerekek fejébe verni egy kis értelmet. A sztorik adottak, azokat kézhez kapta, ő rajzolt hozzájuk – kattintgatom végig a megkapott rajzokat, hogy lássa mire gondolok. Minden fázisban csak kimerevített képek vannak, mintha papírlapra rajzolt skiccek vagy kifestő-szerű kis képek lennének beszkennelve. A programban megnyitva pedig életre kelnek a kis mókusok, és a rövidke mese valósággá válik, amihez már én kellettem. Nem vagyok benne biztos, hogy ő tudná a legtökéletesebb véleményt alkotni arról, hogy milyen a sztori, rendben van-e, vagy itt-ott bukik a dolog, de mint külső szemlélő, olyan, aki nem nagyítóval keresi a hibákat és egyszerű, hétköznapi "fogyasztó" lenne, talán ő is látja, ha valami hülyén mozdul, ha zavaros, vagy nem áll össze.
- Még ma ültem neki, egy három perces mese kész, de még van hátra vagy harminc, viszont így is túl sokat bámultam már ahhoz, hogy minden hibát észrevegyek. Már „hozzászokott” a szemem, nem vesz észre mindent, amit kellene. Kíváncsi vagyok, hogy bár a sok kukacoskodó, hozzáértő kolléga ugyebár észreveszi a hibákat, de vajon egy olyan valaki, aki nem szakmai szempontból nézi, annak feltűnnek-e a bakik? – És hogy mi a baki? Egy-két képkockánál eltérnek a színek, itt-ott van, ami kisebb, van, ami nagyobb, de ezek mind-mind olyan apróságok, amiket már nem tudtam kijavítani a program segítségével sem, mert nem képes rá. Így kaptam meg az anyagot, ebből tudtam dolgozni… én csak megmozdítottam, animáltam a történetet, hogy a figurák mozogjanak, és a csatornán leadható „mini mese” lehessen belőle. Viszont, ha egészében látja az ember, talán lefoglalja annyira, hogy ne ezeken a részleteken pörögjön.

thx.

**Edward Leneghan** · Re: Spence & Eddie | ... that sibling bond Kedd Feb. 20 2024, 18:38

A szemeimet végig futtattom az ajtaján, megállapítom elhallgatva, mit és hogyan szöszöl odabenn... Eltart még egy darabig mire bebocsátást nyerhetek. Várakozó testem rugózásba kezd, de ha már elrángattam idáig, kibírok még egy kicsit. Lábujjhegyre állok, majd leeresztem a sarkam. Párszor megismétlem a mozdulatsort. Néhány emlék villan fel a fejemben, ahol hasonló szereposztásban voltunk, jól emlékezem rájuk gyerekkorunkból. Sosem mutattam türelmet senki iránt, Spence volt az egyetlen kivétel. Jobban belegondolva, az életem minden területére elmondhatom, hogy ő az a bizonyos kivétel... Micsoda nonszensz felfedezés, pislogok magam elé. Lehunyom a szemeim, elképzelem, ahogy Spence, a hét éves Spence öntelt elégtétellel az arcán ceruzát ragad, és lerajzolja a fantáziavilágot, amit megálmodtak az előző esti gyermekértekezleten. Nevetséges, hogy most jut eszembe, mégis szélesebb mosolyt karcol a képemre, mint a viszontlátás öröme.
- Kösz - replikázok élesen, de azért fogvillantós vigyorgással keretezem. A mentésére féloldalas mosolyt villantva nézek a kilincsre, kívülről a zárakat nem láthatom, melyek gyors rohadásáért kívánkozik. - Arról nem ő tehet, hogy béna vagy - jegyzem meg nyugodt, kimért ábrázattal, persze nem felejtem el a végére odacsípni a szórakozott somolygásomat sem. A kijelentése újabb nevetést csikar fel belőlem, rövid, sóhajba fulladó nevetést... - Kettő, de ki számolta? - mulattatnak a csipkelődéseink. Ha nincs rá okom, nem szokásom kimutatni az érzelmeimet, de tudja, hogy ő - és valamilyen kibogozhatatlan úton a bátyánk - a legfontosabb ember ezen a nyamvadt földi világon: miatta hagytam hátra mindent és költöztem be New Yorkba. A közelében akartam lenni... Ennél több igazolásra nem lehet szüksége, talán eggyel még szolgálhatok.
- Ha nem ismernélek, azt hinném neked sem volt gyerekszobád - megdörzsölöm a tarkómat. Az értelmezhetetlen reakciójára reagálok, de elnyújtom minden szavam, mert már a lehetséges társasága miatti aggódalom húz előre. Hiába keresem, nem találok senkit, ebben meg is erősít. Vállaim kissé lejjebb dobom. Én sem örülnék, ha váratlanul beállítana hozzám, lehet kellett volna szólnom, hogy jönni fogok, de tudom, hogy milyen időszak ez a családunk számára, azt hittem... Nem tudom, pontosan mit hittem, de így éreztem helyesnek. Vagy csak tudtam, ha szólok, kitalál valamit, ami miatt nem akar velem lógni most.
- Ugratlak - mielőtt még személyes sértésnek venné, hogy kifogásolom az öltözetét. Ha nem rémlene számára, ugyanazon a szekrényen osztoztunk, rengeteg már akkor kiszakadt ruhát megörökölt tőlem, amit én is úgy hordtam. Nem érdekel engem, miben tölti a napjait a saját fészkében. De elgondolkodtat, mennyire sértettnek tűnik a visszaválasz tőle. A fejem megrántva fordulok el, mintha találnék valami érdekesebbet tőle és az ajándéktól, amit hoztam neki...
- Egy bicikli, mi lenne? - gunyorosan kérdezem, de láthatja az arcomra kiülő bizonytalanságot. Egészen addig jó ötletnek tűnt, amíg a kezébe nem került... Lehet inkább a lakásomon kellett volna hagynom, ha krétával festik körbe a körvonalaimat, megtalálja és érzékenyítően hat majd rá. Most lehet, hogy csak egy újabb vacakként tekint rá, ami porosodhat majd valamelyik szekrény tetején. Megérteném. Lehet, hogy értéknek nem tekinti... Elszöszölök a kaja bontogatásával.
- Eladhatod, ha nem tetszik - még azelőtt motyogom, hogy odafigyelnék rá, mit mondok ki hangosan. A rettegés beszél belőlem. Az életútam elhitette velem, hogy bármi, amivel próbálkozom egyenértékű a hiábavaló kísérletezéssel... Igaz ez arra is, hogy az öcsémben felfedezzek bármiféle szimpátiát magam irányába, pedig a kettőnk köteléke az egyedüli, amit csak-csak érzek... És amiért még van bennem motiváció a változás elérésére...
- Felírom magamnak - elnevetem ugyan, de tényleg megjegyzem azt, hogy mire lett volna szüksége. 'Minden vicc fele igaz'. Ha sikerülne összespórolni, vagy legalább egy részét összegyűjteni... Elszégyellem magam, amiért eszembe jut: mennyi pénzt sikerült a verekedéssel felhalmoznom. Ha megint elveretném magam párszor, talán... Bólintok. Nem tulajdonítok neki különösebb figyelmet, hogy milyen gyönge, alig észrevehető az öröme, ha van is benne egyáltalán. Érthető, nem kifogásolhatom.
- Nem... - felnézek rá, összeakasztom a tekintetem övével -, hirtelen ötlet volt - ja, persze. Hónapokig spóroltam rá, hogy megkaparintsam. Nem akartam nyomást gyakorolni rá, belerángatni a karácsonyi hangulatba, fasznak sincs kedve hozzá. Én sem ünneplem, de amikor eljutottam arra a pontra, hogy ki akartam fejezni azt, hogy sokat jelent nekem... Azt, hogy tényleg becsben tartom és foglalkoztat minden, ami ő, hogy tudom, hogy lehettem volna sokkal jobb bátyja is, hogy állhattam volna közelebb is hozzá és a titkolózások helyett elmondhattam volna, miből támogatom... Hogy leülhettünk volna beszélni arról, azokról a dolgokról, amik belülről emésztenek mindkettőnket, de ehelyett némán viseljük a terheinket... Én csak azt akartam, hogy tudja, anélkül hogy mondanom kellene bármit is. És az ünnep tökéletes alibi, hát kihasználtam, hogy most odaadhassam...
- Villa - úgy nézek utána, mintha azt kérdezte volna milyen szoknyában megyek haza. A hozzám hasonló, egyszerű emberek nem tanulnak meg pálcikával enni, mert örülnek, ha nem a két kezükkel kell... Az utóbbi években konzervek, szendvicsek teszik ki a mindennapi élelmezésemet, szóval én biztosan nem fogok pálcikával szerencsétlenkedni, hogy még három nap múlva is izzadságcseppek fölül, kidugott nyelvvel éhezzek a kanapéján...
- Tehát nem halad gördülékenyen - fordítom le magamnak. Én a pálcikaemberig, ha eljutnék, de sosem próbálkoztam vele... Vagyis csak nagyon régen, felsejlik a kép előttem, amikor még egymás mellett ücsörögve színezgettünk, rajzolgattunk. Krétával teremtettünk furcsa teremtményeket, akiket el is neveztünk... Szárnyalt a fantáziánk, de belőlem ez már régesn-rég kikopott. Hiába kéri, hogy dobáljam félre, a kezembe veszem őket. Nézegetem egyiket a másik után. Mindig is csodáltam a kézügyességét, félmosollyal a képemen most is ezt művelem...
- Próbálok beilleszkedni - szólok a lapok fölül pislogva hátra, majd egymás alá simogatom egy kupacba őket. Nem dobálva, ügyelve rájuk, mintha azokon keresztül árthatnék az öcsémnek, pedig mondta, hogy számára nem okozna gondot, ha hajigálnám őket. - Megismerni a környéket, a kollégákat, ja - vállat rántok. Magyarázatnak csekély, jobbal mégsem szolgálhatok. - Olyasmi - nem mintha ez jelentene bármit is arra vonatkozóan, hogy itt legyek. Tudom, hogy az utóbbi időben elhanyagoltam, de a költözés és a munka megismerése, a teljesítés utáni teperés, hogy kelljek, megtartsanak, hát lefoglalt.
- Tudom, hogy régen jöttem - ennél persze lehetne érzelmekkel telítettebb a vallomásom, vehetném a fáradtságot, hogy elmondjam, megpróbáljam elmondani, hogy ettől még gondoltam rá, de azt hiszem átlépnék egy közöttünk meghúzott határvonalat. Amit bizonyára nem ő rajzolt oda, hiába ő a művészlélek... Mégis bocsánatkérés gyanánt szolgálni csak ezzel a lagymatag pár szóval tudok, gyér helyettes.
- Mi a helyzet? Minden oké? - közelebb lépkedek hozzá, előtte állok meg. Onnan nézem, de nem időzik sokáig rajta a szemem, mert nem akarom, hogy atyai vizsgálódásnak érezze a kíváncsiskodást. Szörnyű érzés hasít a fejembe, lüktetni kezd, amint átsuhan koponyám falain a lehetősége, hogy talán már szüksége sincs rám... - Tudok abban segíteni? - bökök állammal az emlegetett munkája felé. Mindketten tudjuk a választ a bugyuta kérdésemre, de a szándék a fontos, vagy sem?

“My little brother never ceases to make me laugh, both at him and with him.”

to Spence

BEE

**Spencer Leneghan** · Re: Spence & Eddie | ... that sibling bond Vas. Jan. 28 2024, 15:01

Leneghan Brothers

The past has no power over the present moment.

A photoshop és egyéb szerkesztőprogramok között váltakozva próbálom „életre kelteni” Emma rajzfiguráit, melyek egész mappáját és annak több ezres nagyságrendre rúgó tartalmát nagyjából másfél órával ez előtt pakolta fel nekem a felhőbe azzal a felkiáltással, hogy „hétfőre!”. Három kerek nap múlva, pedig mióta is beszélünk már arról, hogy elküldi őket, hogy még legyen időm átnézni, pontosítani, kijavítani? Három kerek hete! Három teljes hete halogatja, mert mindig van, vagy volt valami más elfoglaltsága, messze jobb és izgalmasabb a kötelezőknél. Én meg szórakozzak vele úgy, hogy nekem is bőven van még dolgom az ő figuráinak animálásán kívül is.
Szemüvegem összemaszatolt, ujjlenyomatos lencséje idegesítőn szórja a fényt a sötétített, parányi kis nappaliban; kénytelen vagyok hunyorogva, lejjebb-lejjebb lökdösve azt az orrnyergemen bambulni a képernyőre, hol előre hajolva, hol elhúzódva attól. Kis finomítás itt, egy kis plusz információ ott… árnyékolás, környezethez igazítás, felesleges parancsok eltüntetése, hiszen felesleges azokkal növelni a fájlok méretét, így is akkora lesz a végeredmény, hogy laptopostul leszek kénytelen leadni ahelyett, hogy egy egyszerű pendrive formájában nyújtanám át az illetékeseknek.
- Szerintem ideje lenne elbeszélgetnünk Natashaval…
- … Emma – kezdek bele, és tartok tőle, hogy ez az a hangszín és hanglejtés, amiből két másodperc alatt lefogja szűrni, hogy most érkeztünk el a kioktatáshoz. – Natie megszabott egy határidőt. Volt rá mennyi idő?...
- Nem túl sok!
- … fél év! Fél éved volt, hogy befejezd, tökéletesítsd a rajzokat. Nem azt kérte, hogy egy hét alatt tedd az asztalra. És ez idő alatt te mit csináltál?
- Dolgoztam! Éjt nappallá téve bent vagyok a hülye stúdióban! Még egy ilyen hónap, és esküszöm neked, hogy felmondok a picsába!
- Én máshogy emlékszek... fél év alatt te napi szinten bulizni jártál, pasizni jártál… heti kétszer elmentél randizni valami új Tinder herceggel, én pedig hallgattam hajnalokba nyúlóan, hogy milyen elképesztő volt. Reggelente kávézni jártál és ahelyett, hogy a gép előtt ücsörögtél volna, hogy két duma között egy kicsit rajzolj is, inkább megint elővetted a Tindert, hogy jobbra-balra húzogasd a mi véleményünkre hallgatva, esetleg rácáfolva arra. Vagy! Kismacskákat és kiskutyákat nézegettél a neten és idióta macskás videókon nyerítettél. Felújítottad a lakásod… kétszer! Velem cipeltetted a bútoraidat, ahelyett, hogy a Tinderes legényeidet befogtad volna hórukkos fiúnak… folytassam?... – Teszem fel a kérdést kíváncsian, hangomban a rosszallás és a harag teljes hiányában. Nem haragszok, miért haragudnék? Saját magát szívatta meg azzal, hogy félvállról vette a munkát, mikor ideje bőven lett volna rá, csak épp… nem átallott azt másra fordítani. Az, hogy most én is szívhatom a fogamat, hogy gyakorlatilag a gép elé és a lakásba száműzött három teljes napra, az más kérdés.
- Kímélj meg… - tudja, hogy igazam van. Hangjában ott van minden lemondás és a visszatartott, büszkeségből ki nem mondott beleegyezés, amit megerősít a szavai között tartott jelentőségteljes szünet… - gondolom ezután jövök neked, legalább…
- Egy havi kávéval…
- Oké.
- Naponta kétszer.
- Mi van?!
- Mit gondolsz, most hány bögrével fogok magamba dönteni ahhoz, hogy ezt én hétfőn reggel 9-kor a létező legtökéletesebb formájában tálaljam? Sokat. Plusz a belefektetett idő és energia is kamatozik.
- Akkora egy…. Leneghan, akkora egy… – Emeli meg a hangját, csupán a torokköszörülésem az, ami belé tudja fojtani a szót… - jól van! Napi két kávé. De aztán tökéletes legyen minden – elvárásai mindenkinek lehetnek, csak nem mindegy, hogy ki, milyen formában tudja magát tartani hozzá.
Ám ahelyett, hogy Emmára fókuszálnék és a jövőbeli terveire, amelyek természetesen megint nem a munkáról fognak szólni, kihúzva a headsetet a fülemből, szemöldökeimet ráncolva dőlök hátra a forgószékben, hogy az előszobától elválasztó falon túlról érkező hangokat próbáljam meg dekódolni. Kopognak.
- Majd visszahívlak… - rántom ki a másik fülemből is a kis ketyerét, majd a telefonnal és a fejemről lekerülő szemüveggel együtt az íróasztalra ejtem. Az átlagosnál bővebb, susogós tréningnadrágom zajában érkezek a biztonsági zárral felszerelt ajtóhoz – nem vagyok paranoiás, de fő a biztonság ezen a környéken – és csak reménykedni tudok benne, hogy elég határozottan döngő léptekkel csapkodom hozzá a sarkamat a padlóhoz, hogy az alsó szomszéd is részesüljön abból a kiváltságból, amiből én is minden egyes éjjel és hajnalban az ő irányukból. Gyanús tekintettel pislogok bele a „kukkolóba” – nem számítottam senkire, Eddie-re pedig főleg nem. Ma legalábbis biztosan nem.
Mind a négy zárral elszöszölök egy kis ideig, különösképpen az utolsó akadó, tokját sose találóval… ilyen formán a többire nincs is szükség, a betörők az első kudarc után sarkon fordulnának, hogy ide márpedig nem fognak bejutni… de valószínűleg én se ki.
- Hogy rohadnál meg…! - Rántok rajta egy nagyobbat. – Nem te! A zár… - helyesbítek, mielőtt még magára venné és azzal a lendülettel ahogy érkezett és kivárta azt a néhány percet, míg az ajtó végre megadta magát az akaratomnak, távozna. – Én is… Remélem ezer éve vársz már…- szusszanok és megpiszkálva a zár pöckét, az halk kattanásával csúszik vissza a helyére.
- Ehm… kösz? – A hangomban csengő pillanatnyi zavar inkább tűnik kérdőnek, minthogy tényleg megköszönném a kezembe adott tasakot, ő pedig ezt a bizonytalanságot kihasználva úgy csattog be a csepp kis lakásba, mintha otthon lenne. – Ne nyújtogasd a nyakad – szólok utána, miközben a sarkamon megpördülve már lököm is be magam mögött a fát – nincs itt senki – ez pedig jól láthatóan a szimpla otthonkás stílusomból is lejött neki. Felvont szemöldökkel nézek végig magamon. – Ruha? A kedves kollegina három napra a gép elé száműzött… nem fogok díszegyenben haknizni a saját szórakoztatásomra – mutatok a "munkaállomásomra".
- Ez mi ez? – Tartom fel a korábban kezembe nyomott kis batyut, és annak tartalmát ügyes-bajos mozdulatokkal kezdem kiszabadítani addigi kalickájából. – Jó a kínai – biccentek beleegyezésül és ezzel együtt nemet arra, hogy nem kell azon törnie a fejét, hogy mi mást kívánok enni.
- Nem számítottam ilyesmire – vallom be, mikor az óra kikukucskál a dobozából. Meglepett pislogással, szám szélében szerény kis mosollyal biccentek. – Hát, nem egy fekete autó… - jegyzem meg pimaszul, utalva arra a régi fekete kis makettre, amit kértem karácsonyra, de mind a mai napig nem kaptam meg. - Tökéletes – szerény hála, de ahelyett, hogy a csuklómra kanyarítanám, csak visszacsomagolom és a könyvespolcra helyezem. Nem épp egy olyan darab, amit bármikor felvesz az ember, főleg nem a széthordott kis „otthonkájához”.
- Gondolom nem lep meg, ha azt mondom, hogy én nem készültem semmivel… - ahogy Wyatt, úgy ő is tisztában van azzal, hogy számomra a karácsony, mint olyan, tiltólistás. Utálok mindenféle felhajtást körülötte, nincs szükségem díszekre vagy másra. Ezért is olyan csupasz és „lelketlenül rideg” a lakás is, amely mellőz minden cicomát vagy giccset. Nem fűz hozzá túl sok jó, vagy épp kellemes emlék, épp ezért nem is szoktam feleleveníteni, pont elég, hogy a munkahelyemen bele lehet fulladni és nem csak az illatokba, de az ünnepi kiegészítőkbe is.
Míg ő kíváncsiság körútra megy az arra érdemtelen lakásban, hiszen nincs itt semmi csak egy fürdőszoba, egy wc, valamint egy amerikai konyhás nappali, ami magába foglalja a szobámat is, addig én a papírdobozokat kinyitva behajítom őket a mikróba, pörögjenek és melegedjenek egy kicsit.
- Villa vagy pálcika? – Tudakolom, válaszának függvényében pedig vagy előveszek egy négyágút, vagy a zacskóba behajított pálcikát készítem elő szalvétával. Kérdését hallva tekintetem a gép irányába siklik. – Nem. Csak meló. Az meg, ha már ráért hetekig, bocs! Hónapokig, akkor most már hova siessek vele? – Más kérdés, hogy ki lesz seggbe billentve miatta? Az, aki nem fejezte be a rajzokat fél év alatt, vagy az, aki az animálást nem tudja véglegesíteni és időre leadni a másik miatt? Utóbbi. – Azokat csak lökd arrébb – egy-két, minden bizonnyal kukában végző skicc, pár írásba adott támponttal. Mind megvan digitálisan is, nem értem, miért kell még a fákat is ritkítani emiatt?
- Ezer éve nem jártál erre – adom át neki az addigra felciccentett sört és a kínait. A megállapítás pedig úgy is hangozhatott volna, hogy: ezer éve nem néztél a körmömre. – Itt a karácsonyi vakáció?

thx.

**Edward Leneghan** · Spence & Eddie | ... that sibling bond Szomb. Jan. 06 2024, 13:58

Sietős léptekkel kelek át az úttesten. Nem foglalkozom az arcomba csapódott hópelyhek eltökélt szándékával, hogy rontsanak a látásviszonyokon. Tagadhatatlanul szép, varázsos, ahogy a hótakaró lassan növekedve igyekszik hófehér köntösbe borítani az épületeket. Vicces, hogy ettől a hideg egyik melléktermékétől, számomra máris barátságosabbá válik a szürkesége a negyednek. Annyira nem érzek érte hálát, hogy csúszóssá válik a járda, mert körülményes talpon maradni, már pedig elrontaná azt a kevés varázslatát is, amit igyekszem magammal cipelni hozzá. Tudom, hogy tőlem a legkevésbé sem vár el senki ilyesmit, én is megleptem magamat az igyekvésemmel, hogy változtassak mindazon, ami vagyok, de jólesően hat rám, ha arra gondolok, hogy Spence ma este nem lesz magányos. Önzőség, de én sem.
Elmerengek az öklöm dübörgésének visszhangjában... Felsejlik a kép előttem, milyen nagyot kellett nyelnem mikor a szemem sarkából oldalra sandítva, lepillantottam Spence kétségbeesett arcára. Nagyra nyílt, csillogó szemekkel, lebiggyedt szájjal nézett fel rám a válla fölül, nekem pedig kristálytisztává vált, hogy Wyatt távozásával nem maradt más számára, csak én. A legkevésbé alkalmas, érzelmileg toprongy, aki kétségkívül a legszerencsétlenebb lehetősége... mégis. Fogalmam sem volt, hogyan segítsek, mivel támogassam, az innen-onnan összeszedett pénzek a legkevésbé sem elégíthették ki az igényeit, de mindent megtettem. A testvéri kötelék közöttünk egészen biztosan ezután erősödött fel... Ekkor döbbentem rá, hogy a bátyám milyen ösvényt taposott le előttem. Természetesen nem önszántából, de mindez kellett hozzá, hogy megértsem a hármunk dinamikáját és belássam, hogy én voltam a fekete bárányunk. Onnantól - legalább - Spence miatt megpróbáltam az lenni, akire akkor és ott szüksége volt. És most az ajtaja előtt ácsorogva, karácsony derekán újra a szándékot, hogy ott legyek mellette erősítem. Lehajtott fejjel várakozom, eszem ágában sem volt jelezni, hogy efféle belső motiváció vibrál bennem, a végén még csak azért is eltűnt volna itthonról, hogy ne nézhessek a körmére.
A mellkasom vonaláig felhúzott kabátban lépek hátra, amikor hallom, hogy a zárral szöszöl. Sört, kínait és egy ajándéktasakot hoztam, benne egy fekete dobozzal... Lehet, hogy tovább ajándékozza majd, az is, hogy pofán nevet érte, de amikor megláttam a kirakatban, eldöntöttem, hogy megveszem neki. Minden bónuszom ráment, mégis megérte. Emlék lesz majd később, vagy egy kupac összetákolt érzelem bizonyítéka, amikről sosem fogunk beszélgetni, nem tudom. Ennek ellenére a mellkasába nyomom a tasakot.
- Azt hittem, sosem nyitod ki... - ha biztos vagyok benne, hogy fogja a tasit, elhaladok mellette. Annyira nem vagyok érzelmes, hogy ölelgessem és szóvá is tegyem, mennyire boldog karácsonyt kívánok neki, meglehet szüksége sincs rá. Jó kifogás, hogy tele a kezem... Ismerem. Nem kérem az engedélyét, jártam már itt korábban is, tudom a járást. Féloldalt lesek utána, figyelem mit kezd vele, illetve a reakcióját a látogatásomra. Ha találkozik a tekintetem valaki máséval is, esetleg vendége lenne... - Mi van rajtad? - nézek végig rajta egy testvérektől elvárható fintorgással, azonban hamar leolvad a képemről, hogy egy pimaszkás vigyorgás váltsa fel. Tudom, hogy egyedül van, ilyen göncben. Ledobom a cipőimet, megkeresem a konyhát, lepakolok. Kihámozom a szatyor gyomrából a söröket és a kaját is.
- Hoztam kínait. Ők egész jól főznek, kirángatni nem akartalak... De ehetünk mást is. - nézek utána. Hagyok időt, hogy bontogassa az ajándékát. Kíváncsian figyelem, milyen reakciót vált ki belőle. Semmi különlegesség, vagy legalábbis a boltban heverésző társaihoz képest nem számított annak. Egy szép, azért a figyelmet magára hívó, fekete karóra. Lehet, hogy most, sem pedig később nem passzol majd az ízléséhez, de abban bíztam... - Nem láttam még ilyesmit nálad, gondoltam... - magyarázkodásba kezdek, mintha szükség lenne rá. Lehet, hogy van is. Megköszörülöm a torkomat, majd körbe nézek a szobákon, már ahová sikerül bepillantanom.
- Zavarok? - mutatok a pár méterre tőlünk szanaszét hagyott papírhalmazra, ami a tőlem megszokott udvariatlanság csúcsa, mert már levetkőztem.

“My little brother never ceases to make me laugh, both at him and with him.”

to Spence

BEE

Ajánlott tartalom

» how to build a sibling bond? | Lennox & Tyra
» Chadwick Bond
» Chadwick Bond
» Chadwick Bond
» Eddie B. Li