Éves karácsonyi ünnepség a tűzoltóság épületében
2019. december 20.

Két részletben szoktuk ünnepelni a karácsonyt, és Szent Flórián napját. Ilyenkor az összes asztalt roskadásig pakoljuk mindenféle földi jóval és azoknak, akik éppen nincsenek szolgálatban engedélyezett az alkohol is, egy bizonyos mértékig. A parancsnok nem nagyon akar merev részeg tűzoltókat látni még ezeken a napokon sem, mert az a mundér becsületén ejtene foltot. Én magam szintén úgy vagyok vele, hogy olyan ez, mint amikor az ember nem zabál fel egy egész gesztenyetortát olyan orra előtt, aki cukorbeteg.
Nem csak a munkám által megkövetelt fegyelem miatt szoktam mértékletes lenni, hanem alapvetően sem szokásom egy bizonyos határt átlépni. Legalábbis ami az alkoholt illeti. A nagyapám, aki szintén tűzoltó volt, valamint az apám aki az erkölcsrendészetnél teljesített szolgálatot ezt a példát mutatták nekem. Persze nem kötelező követni, de nekem már gyerekkoromban ők voltak a példaképeim. A nagyapám sisakja még bőven beleesett a fejembe amikor felvettem, de már akkor tudtam, hogy ha egyszer felnövök, én is lánglovag leszek. Ezzel vagy születik az ember, vagy valami kialakítja benne. Én beleszülettem. Soha eszembe sem jutott, hogy esetleg más is lehetne belőlem.
Egy tűzoltó sisakba kerül bele mindenki neve, és akiét kihúzzák, aznap azt fogjuk darabjaira szedni, és mindent elmondani róla: azt is ami pozitív és azt is ami negatív. Fontos az őszinteség. Aki a mi szakmánkban dolgozik, és minden alkalommal bevetésen egymásra vagyunk utalva, azok között kizárólag az őszinteség működik. Aki széthúzó, vagy nem csapatjátékos, az előbb vagy utóbbi hibázik, és kihullik.Én öt éve vagyok ezzel a csapattal, és az átlag életkorba jócskán beleférek, mégis alapvetően még zöldfülűnek számítok. Az itt eltöltött szolgálati idő alatt egyszer sem került a nevem elő a kalapból, éppen ezért vágok meglepett képet és nevetem el magam zavarodottan, a tarkómat vakarva sandítok végig a füttyögő és ujjongó kollégákon. Örülnek, hiszen alapvetően zárkózott ember vagyok, nem szokásom a magánéletemet behozni, ahogy a munkámat sem viszem haza. Mondjuk ez utóbbi elég hülyén is jönne ki.
Szóval lássuk mennyire találták el a kollégák a bekiabálásokból, hogy milyen is vagyok.
- Igazi bajtárs. Sosem hátrál meg, de mindig mérlegel. - ez teljesen igaz. Bár alapvetően olyannak tartom magam, aki magát nem kímélve a másik ember életét helyezi előtérbe, soha nem mennék bele olyan helyzetbe, amiről jól tudom, hogy többet veszítünk vele mint nyerünk.
- Imádja a a Sam a tűzoltó-t.- na basszus! Hát most mit mondjak? Ez így van. Valószínű a szekrényemre ragasztott kis matrica volt az ami elárult.Mindenkinek megvan a maga gyengéje.
- Ha éppen nincs szolgálatban, akkor egy amatőr zenekarban hegedül és vokálozik. - ez mondjuk nyílt titok. Kedvelem a zenét, nem csupán hallgatni, hanem művelni is. A stílusunkat tekintve kicsit kelta, olyan késő kilencvenes évek. Én kifejezetten kedvelem. Blackmore’s Night-tól például elég sok dalt szoktunk játszani.De nagy tisztelője vagyok Hauser-nek (ő mondjuk csellista).
- Nem szereti a kötöttséget, nem keresi az állandó kapcsolat lehetőségét. - ez hülyeség. A kötöttséget valóban nem szeretem, de igenis vágyom állandó kapcsolatra. Nem érzem feltétlen az én hibámnak, hogy ez eddig még nem jött össze.
- Húsz éves kora óta önálló életet él.- valóban így van. Hamar kialakult bennem a felelősség tudat, a saját életem feletti kontroll, és nem akartam a szüleim nyakán élősködni. A Mama Hotel nem az én műfajom.
- Állítólag kapcsolata volt, vagy van egy lánnyal, akit pár hónapja hozott ki egy égő házból.
A kijelentést csend követi, és mindenki szeme rám szegeződik. Én vállat vonok. Nem akarok erről beszélni. Nincs kapcsolatom a lánnyal.
Még.  


Tavaly novemberben történt, és az igazat megvallva nem sok embernek beszéltem eddig róla. Talán ketten ha voltak és úgy tűnik az egyikük nem is tudta tartani a száját a tavalyi karácsonyi ünnepségen. Azóta a fél banda az én történetemen csámcsog, a másik fele meg várja, hogy mikor fogom bevallani, hogy hülyeség az egész. Nem vallhatom be, hiszen részben igaz. Nem nevezném klasszikus kapcsolatnak, hiszen személyesen azóta a nap óta nem is találkoztunk.
Egy lakás tűzhöz riasztottak bennünket, nem volt semmi ami az átlagtól eltérő lett volna, tulajdonképpen számtalan ilyen bevetésen részt vettem már, mégis pályafutásom alatt ott vétettem egy szarvas hibát, ami majdnem az én, és az általam kimenteni próbált lány életébe kerül. Rosszul mértem fel egy támasztékul használni kívánt vas pallót, és nem vettem észre, hogy középen a hő hatására az anyag ketté repedt, és kettőnk súlyát már nem bírta el. A mélybe zuhantunk. Én estem alulra, a lány pedig rám. A hatalmas füsttől alig láttam valamit, és az adóvevőmön folyamatosan próbáltak elérni a bajtársak.
- Chad hallasz engem? Thom vagyok. Chad válaszolj! Chad az isten verjen meg, szólalj meg, hogy életben vagy!
A por és a füst mindent beterített, és a mázlim talán az volt, hogy egy nagy adag, mostanra már lemállott üveggyapotra érkeztem, ami korábban szigetelés gyanánt szolgált. Egy része még a tűz kitörésekor leválhatott, és a keletkező hő és légbuborék befeszült előtte valamelyik helyiségben így nem érte el. A plexim bepárásodott, úgyhogy engednem kellett be egy kis oxigént, hogy kitisztuljon és ismét lássak. A lány a mellkasomon feküdt, eszméletlen volt, már akkor is amikor kihoztam őt a szobájából.
- Nincs olyan mákod, hogy itt pusztuljak Thom, és lenyúld a pénteki vanília pudingomat a kantinban.- szóltam bele némi köhögés, és torokköszörülés után.
- Kell a faszomnak a vanília pudingod! Kapkodd a csülkeid ember, és ne nyaralj odabent! Egy egész haderő vár idekint. A mentett jól van?- hallottam ám a hangja mögött a megkönnyebbült sóhajt. Mind így vagyunk akció közben. Egymásért talán még azoknál is jobban aggódunk, mint akiket menteni próbálunk.
- Igen jól. Lélegzik, de gyenge a pulzusa. Az alagsoron át megyünk. Szabad arra az út?
- Egy tűzfészket most hatástalanítottak Dasey-ék, szóval szabad. De legyél óvatos, mert bejutni még nem tudtunk, fogalmunk sincs mi van az ajtó mögött.
Az idő a lángok között elveszik. Ahogy az is, hogy a világból bármi mást láss vörös és narancs színeken kívül, vagy tovább tudj gondolkodni a következő lépésednél. Még egy hibát pedig nem akartam véteni. Csak a falakat láttam, a füstöt, és a karomban tartott eszméletlenül fekvő lányt. Mikor rátaláltam alig volt magánál, és megszólalni is képtelen volt. Riadtan nézett körül, mint aki éppen most érzékeli, hogy valami szokatlan történik körülötte. A négy szintes társasház ekkor már vagy negyed órája lángokban állt. Később megértettem, hogy miért nem vette észre.
A későbbi jelentésekből tudtam meg, hogy a bevetés nagyjából öt órán keresztül tartott, mire meg tudtuk fékezni a lángokat, és már jócskán világos volt, újabb három óra, mire a tűzfészket is felszámoltuk úgy, hogy már nem okozott semmiféle problémát.
Felelősnek éreztem magam a történtek miatt, így aztán az első szabadnapomon, három nappal a tűz után meglátogattam a lányt a kórházban. Tudom nem kellett volna, azt is tudom, hogy nem szabad a munkát ennyire személyes dologként kezelni. Egy orvos sem látogatja meg az összes betegét, egy rendőr sem az összes sértettet az akció után….én sem mehetek mindenkihez oda, hogy mi van vele….megmagyarázni azonban nem tudnám, hogy őt miért éreztem mégis ennyire különlegesnek.
Rettentően bénának éreztem magam az öltönyömben, mint egy frissen érettségizett diák, meg a nagy kazal virággal, szépen belőtt séróval, fülig mosollyal és egy tábla epres pralinéval. Vajon szereti az epres pralinét? Igazából mindegy is.
Belépve az ajtón földbe gyökerezett a lábam. Betegen, kócosan, abban a rémes kórházi hálóingben is csodásnak találtam. Kicsit úgy éreztem, hogy egy angyalt mentettem ki akkor a lángok közül, aki valahol elhagyta félúton a föld és a menny között a szárnyait. Éppen az ablak felé fordulva bámult kifelé a toronyházak csúcsai felé, én meg csak egy aprót léptem közelebb és megszólaltam.
- Hello. Ne haragudj, hogy zavarlak…- nem fordult felém, és ez picit megzavart, de én mégis folytattam
-....csak gondolom megnézem mi a helyzet veled. Én voltam aki….- magyaráztam a virág mögül, kezemmel idegesen morzsolgatva a praliné dobozát. Még mindig nem fordult felém. Egy nővér ekkor lépett be, az ajtón én meg rémülten kaptam fel a fejem. Összetalálkozott a pillantásunk.
- Maga Madisonhoz jött?
- Azt hiszem….csak lehet rosszkor, nem igazán figyel rám.
- Hát úgy nehezen is, hogy onnan beszél hozzá.- mosolyodott el a nővér, majd az ágyhoz lépett és finoman megérintette a lány karját. Összerezzent, majd a nőre, végül annak válla felett rám nézett. A mosolya azt hiszem elárulta, hogy örül nekem.
- Szia - lágy volt a hangja, mégis kicsit bizonytalan.
Madison beszélni tud ugyan, de nem hall.
Mintha megfordult volna velem a világ.Egy ilyen gyönyörű, életvidám, csupamosoly lány, és nem hall a világból semmit. Ott kellett volna hagynom a virágot és a csokoládét, megnyugodni, hogy most már igazán jól van, helyette azonban valami furcsa és megmagyarázhatatlan okból csak egyszerűen elkértem a messenger elérhetőségét. Ő pedig megadta.

Hétfő, hajnal négy - egy hónappal az elérhetőség cseréje után

@ FireChad: Szia Madison! Van két órám még a szolgálatból, szóval ha eltűnök, akkor később még jelentkezni fogok. Jól vagy? Minden rendben?
@Maddy7: Vártalak már, hogy jelentkezz. Igen, minden. És sajnálom, hogy eddig még nem sikerült összehozni azt a találkozót, és így kell beszélnünk.
@ FireChad: Semmi baj. Ha úgy érzed készen állsz én örülnék neki. Addig pedig van valaki akinek feldobod a napjait.
@Maddy7:  Mindig aggódom ha bevetésre mész.
@ FireChad: Tudom. De ez a munkám.
@Maddy7: Megígéred, hogy vigyázol magadra?
@ FireChad: Ahogy mindig