Úgy érzem, már nagyon szükségem van arra, hogy valahol egy kicsit tényleg otthon érezzem magam. Az utóbbi időben sehol és senki mellett nem találom a helyemet. Egyszerűen semmi sincs rendben, és csak sodródom, és annyira szükségem lenne egy biztos pontra, egy biztos személyre az életemben. Anyám egyértelműen nem az. Most, hogy férjhez megy, szerintem már nem is lesz soha többé az. Olyan, mintha már nem is ismerném őt. Aryával sajnos szintén eltávolodtunk az elmúlt hónapokban, de ő az utolsó reményem. Mellette talán újra egy kicsit önmagam lehetnék. Furcsa érzés ennyi idő után bekopogni hozzá, ráadásul egy teljesen új helyen, ami számomra még nagyon idegen. De a kimaradt hónapok ellenére ő ugyanolyan szeretettel fogad, mint bármikor korábban, és ez nagyon jól esik.

- Hát most mit mondhatnék? Hiányoztak a közös margaritázások... - mosolyodom el ártatlanul. Egyébként tényleg így van. Nem kell ahhoz idáig jönnöm, hogy alkoholhoz jussak, de szerintem ezt ő is tudja. Követem a konyhába, majd elkapom a lime-ot, amit felém dob, aztán az utasításai alapján összeszedem, ami kell a felszeleteléshez. Végül pedig hozzá is látok.

Bólintok, amikor kertelés nélkül kimondja a válás szót. Persze, hogy kimondja, nem is tudom, miért gondoltam, hogy ennyire óvatosan kerülgetni kéne a témát. Persze biztosan nem egyszerű keresztül menni ezen. Egy sima szakítás is tud nagyon fájdalmas lenni, hát még egy tíz éves házasság felbontása. De most így úgy tűnik, Arya tényleg elsősorban csak örül, hogy vége van. Igazából meg is értem. - Biztos nehéz időszak volt, de most már legalább tovább léphetsz. Remélem, egyszer találsz majd valaki sokkal jobbat. Bár lehet, most még korai ilyet mondani... - tűnődöm el félhangosan egy kisebb mosollyal az arcomon. - De megérdemled, hogy boldog legyél - teszem a végére. Aztán ahogyan az várható is volt, rám terelődik a szó. Befejezem a lime szeletelését, mielőtt bármit mondanék, és először csak egy mélyet sóhajtok.  

- Öhm... Gondolom, tudod, hogy anya épp készül férjhez menni. Vagyis azt hiszem, tudod, de fogalmam sincs, hogy beszéltek-e egyáltalán jelenleg. Anya egy ideje tök kiszámíthatatlan és fura, és... Istenem, hiszen alig több, mint egy éve, hogy apa meghalt – ingatom a fejemet, miközben a kelleténél kicsit energikusabb mozdulatokkal illesztem a lime szeleteket az előkészített poharak szélére. A végeredmény nem is lesz valami szép látvány.

- De tulajdonképpen nem is ez a legrosszabb – nevetek fel keserűen. - A legrosszabb az, hogy Mr. Wallace-hoz készül feleségül menni. Ahhoz a Mr. Wallace-hoz. - És most itt nem arra célzok, hogy a fickó a sulinkban tesi tanár, és a kosárlabda csapat edzője. - Ezra apjához. Ezrára gondolom emlékszel - forgatom meg a szemeimet. Az exem, akivel egy évig voltam együtt, akibe tökre szerelmes voltam, aki nekem az első volt... majd egy seggfejjé változott, és megcsalt - na ő lesz a mostohatesóm. Majdnem el is sírom magamat, ahogy ezt így vázolom a keresztanyámnak. Szerintem ő mindenkinél jobban tudja, mennyire magam alatt voltam a szakítás után. Nyilvánvalóan tudja, hisz akkor is ő volt mellettem anya helyett. Bár akkor még apa is köztünk volt... csak sajnos már nem sokáig. Azóta is csak menetelek lefelé egy nagyon meredek lejtőn.

Azt kérdezi, viccelek-e? Nem, egyáltalán nem. Sajnos már tényleg nem tudom, hányadán állunk egymással. Már több, mint fél éve nem beszéltünk, legalábbis nem rendesen. Otthon is minden fura. Semmi sem olyan már az életemben, mint régen volt – apa halála előtt, szóval... Többek között kettőnk helyzete is egy kicsit zavaros számomra. Viszont ennek ellenére most tényleg nagyon úgy érzem, hogy szükségem van rá, és egyébként is megértem, hogy neki sem egyszerű mostanában. A válás, a költözés... Bár talán éppen emiatt szüksége lett volna a családjára, nem? Mindegy, most már itt vagyok, és nem akarom, hogy úgy tűnjön, neheztelek rá, nem erről van szó. Inkább csak megkönnyebbülök attól, hogy ma is ugyanolyan szeretettel fogad, mint régen mindig. Így a kérdésére csak egy halvány mosoly fut keresztül az arcomon.

- Oké, köszi – bólintok a beljebb invitálásra, majd a kanapé mellé teszem a táskámat, lehetőleg úgy, hogy ne legyen útban, és egyikünk se essen át rajta. - Jól néz ki a lakás – fordulok aztán körbe, hogy jobban szemügyre vehessem, hová is érkeztem. Persze még érződik rajta, hogy az utolsó simítások még hátra vannak, amitől a hely majd a keresztanyám stílusát tükrözheti, de nekem máris nagyon tetszik. Gondolom, jó hely az újrakezdésre. Amiben nekünk is volt részünk anyával tavaly, mert nem akartam ott maradni abban a lakásban, ahol apa meghalt.

Akkor mosolyodom el őszintén igazán a megérkezésem óta először, amikor itallal kínál. Jól esik, amikor azt érzem, hogy Arya már felnőttként kezel. Vagy hogy fontos neki a véleményem, vagy az érzéseim. Az anyámtól ezt ritkán kapom meg, pedig már elmúltam tizennyolc, és egyébként is felnőttem abban a pillanatban, amikor elveszítettem az egyik – hozzám közelebb álló – szülőmet. - Öhm... csinálsz nekünk margaritát? - Vagy persze ha nem csinál, hanem készen vette, úgy is jó. Nála ittam először ilyen koktélt már sok évvel ezelőtt, talán hét évesen. Nyilván akkor még alkoholmentesen, de ennek azóta már hagyománya vagy közöttünk, és a legutóbbi alkalommal már egy kis tequilát is kaptam bele. Aryának szerintem egyébként baleseti orvosként nincsenek afelől kétségei, hogy a korosztályom szokott-e alkoholt fogyasztani. Sőt, időnként rosszabbat is.

- Szóval... hogy vagy? - követem őt a kérdéssel feltételezhetően a konyha irányába. Egyrészt nem szeretném azonnal letámadni a saját drámámmal, másrészt tényleg érdekel a válasz, hiszen olyan régen beszéltünk már, és vele is sok minden történt azóta. - A.. dolog... már végérvényesen lezárult? - A válásra értem persze, hogy hivatalos-e már, és nem tudom, miért nem mondom ki nyíltan. Azt hiszem, egyelőre csak puhatolózom, hogy ő hogyan is áll most ehhez az egészhez.

Úgy tűnik, igaz az az mondás, hogy mindig van lejjebb. Vagy mindig lehet rosszabb. Már régóta szar minden az életemben. Főleg mióta apa meghalt, bár már előtte is volt néhány meredek lejtő, amit megjártam. A sikkasztás ügy, meg a börtön. Ezra megcsalása, és a tény, hogy a pasi egy utolsó seggfej. És tudom, annyira kicsinyes hülyeség, hogy még mindig nem tettem magamat túl a szakításunkon, pedig már lassan két éve történt, és sokkal nagyobb gondok is vannak az életben, ahogy az ábrázolt példa is mutatja. Rendőrök forgatták fel az életünket, költöznünk kellett, mert nem voltunk képesek megmaradni ott, ahol apa meghalt. Ahol megölték őt... vagy öngyilkos lett. Kész rémálom az egész. De igazából már valahogy hozzászoktam ehhez. Az ürességhez a lelkemben, a haraghoz a szívemben. Ahhoz, hogy anya vagy levegőnek néz, vagy kritizál – hogy már nem is emlékszem, mikor beszélgettem utoljára egy jót vele. Vagy ahhoz, hogy Ezrát továbbra is nap mint nap látnom kell a suliban, és úgy teszünk, mintha amúgy minden rendben volna közöttünk. Vagy hát néha úgy teszünk, máskor meg a lehetőséget keressük, hogy egymás agyát húzzuk, mert mindannak ellenére, amik történtek, még mindig nem tudunk teljesen leszakadni egymásról.

De mindez már tart egy ideje, és az ember előbb-utóbb beletörődik a sorsába. Erre a szüleink összeterelnek bennünket a nagy hírrel! Mert amikor már azt hiszed, ez van, de ennél legalább már nem lehet rosszabb, kiderül, hogy de igen. Lehet. Anyám hozzámegy az exem apjához. Ráadásul már fél éven belül. És máris össze akarnak költözni, mintha egy nagy boldog család lennénk.

Először is a rohadt életbe, az apám csak másfél éve halt meg! Tudom, hogy anyámnak nem sok minden és mindenki fér el a szívében, de ez komoly? Hogy képes ilyen gyorsan túltenni magát apámon, azon, ami történt vele, és máris máshoz menni feleségül? De ha már megteszi, muszáj pont Ezra apját választania? Tényleg kicsit sincs rám tekintettel? Ezra a testvérem lesz. Hát normális ez a világ?

Olyan szinten ki vagyok borulva már két-három napja, a közös vacsoránk óta, hogy ezen már semmilyen parti, tombolás vagy tudatmódosító szer nem segíthet. Talán egyféle segítség jöhet csak szóba: ha beszélek valakivel, aki tényleg megért és meghallgat. Kár, hogy nem könnyű ilyet találni. Aryával régen olyan közel álltunk, jól megértettük egymást. A nagynéném és a keresztanyám egy személyben, de sokszor éreztem azt, hogy anyámnál is jobban törődik velem. Aztán történt valami, már franc érti mi, és csak úgy hanyagolni kezdett. Talán anyával vesztek össze, aztán én lettem a járulékos veszteség. Nem tudom, ennyi biztos, hogy ez nem fair. De én nem fogok utána rohanni, zaklatni meg ilyenek. Az elmúlt fél évben legalábbis nem igazán tettem. Épp elég nekem, hogy a saját anyám figyelméért is küzdenem kell. Most meg pláne.

Ám most úgy tűnik, már eljutottam egy olyan szintre, hogy már ez sem érdekel, és bejelentkeztem a keresztanyámhoz, hogy szeretném meglátogatni. Nem egy kávézóban vagy a plázában vagy más idegen helyen akarok összefutni egy kis időre. Hozzá szeretnék menni, ha lehetséges, ahol tudom, otthon lehetek, önmagam lehetek, és ha nem dob ki, talán maradnék is pár napot. Mindegy, csak ne kelljen az otthoniakkal meg az ott zajló költözéssel foglalkoznom.

- Szia! Köszi, hogy időt szakítottál rám – mosolygok bizonytalanul Aryára, amint beljebb enged az otthonába, és baromi furának érzem a szituációt, mert korábban nem olyan volt a kapcsolatunk, hogy emiatt hálálkodnom kellett volna, de az én életemben már semmi sem olyan, mint régen volt. Aztán egyszer csak átszakad bennem valami, ahogy állok vele szemben zavartan, és hirtelen minden előjel nélkül megölelem. Ez még a jobb időszakunkban sem volt túl megszokott megnyilvánulás tőlem, úgyhogy máris sejtheti, hogy nem vagyok jó passzban. - Bocsi – mondom halkan, ahogy elhúzódom tőle.