Az ígéret szép szó, ha betartják úgy jó. Ahogy megannyi gyerek, úgy én is ezerszer hallottam már ezt, és miután megígértem Jessnek, hogy elhozom őt a hullaházba, hát az én fejemben is ott visszhangzott. A mostaninál jobb alkalmam pedig aligha lett volna. Dr. Fitz-Lloyd szabadságon van, ha minden igaz, bár az is lehet, hogy őfelsége visszarendelte valami halaszthatatlan okból őt angolhonba. Akárhogy is, de egy ideje nem volt itt, és ezzel a pórázom is hosszabbá vált. Így fordulhatott elő az, hogy miután a szokásos mennyiség kétszeresét fizettem ki a biztonsági őrnek anyám fasírtjából, belépést nyerhetett Jess is a kórház alsóbb szintjén lévő hullaházba, miután kimentem elé, hogy behozzam. -Na és, mit mondtál a szüleidnek? – pillantottam Jessre kíváncsian, mikor a kártyám segítségével kinyitottam a biztonsági ajtót, ami a kórház zárt részére vezetett. – Gondolom nem engedtek csak úgy el éjszaka egy hullaházba – ha igen, akkor vagy borzasztó szülők, vagy nagyon jó fejek lehetnek. Az én anyám tuti bezárna a helyükbe a szobámba és dilidokihoz küldene. Utóbbit meg is tette, mikor kitaláltam, hogy mivel szeretnék foglalkozni. Mint kiderült, teljesen normális vagyok. A ”leszámítva” részt pedig meg sem hallottam az értékeléséből, elég nekem a lényeg is. - És itt is vagyunk! – mondtam, majd a lámpa kapcsolóját felfelé billentve fény is gyúlt a helységben. Tulajdonképpen, olyan volt, amilyennek a legtöbb film is ábrázolt egy hullaházat. Anno ez volt az első gondolatom nekem is, mikor belekezdtem a tanulmányaimba. – Ez itt az én asztalom – böktem a sarokban lévő bántóan kicsi asztalra, ami tele volt papírral és mappákkal. Meg egy félig elfogyasztott sonkás szendviccsel. – Kérsz? kérdeztem felé nyújtva, és ha nem, akkor beleharaptam. – Az a jó itt, hogy nem kell féltened a kajádat. Az első hétben, mikor találkoztam Dan-nel, ide jártam enni, mert folyton kunyerált – én pedig nem igazán mertem ellent mondani neki, mert nem voltak jó tapasztalataim azt illetően, mikor egy két méter magas és széles sráccal ellenkeztem. - De egyébként is sokat vagyok itt. Plusz, néha ide kell jönnöm tanulni, mert a többiek elég… hangosan tudnak lenni – vontam meg a vállam. Azt biztos nem kell neki ecsetelnem, hogy Dan milyen zavaró tud lenni ilyenkor, de igazából a többiek se sokkal jobbak, ha épp elengedik magukat, vagy bulit tartanak. Nehéz úgy tanulni, ha a szobádba jönnek hányni, vagy azért, hogy … szóval nehéz, a könyvtárak pedig késő este zárva vannak, így marad a hullaház. – Ilyenkor nem hagyjuk őket elől, vagy csak ritkán, mert … szóval elég ijesztők, és jobb nekik a szabályozott, állandó és ellenőrzött hőmérséklet – mondtam, ahogy felhúztam a műanyag kesztyűm, és egy tárolókhoz léptem, leakasztva róla a kis táblácskát, amin a névsor volt. – Hm … milyet szeretnél látni? Van itt… fulladásos halál, szívroham, lőtt seb, egy… jó ég, machete általi halál, az elég durva lehetett – húztam el a szám, ahogy lapoztam. – És egy autó balesetben elhunyt férfi. A machetés fickót szerintem kihagyhatjuk – javasoltam, mert hát … nem feltétlen biztos, hogy egy szétszabdalt fickóval akar majd álmodni, ha hazamegy. Nyilván nincs nyitva a pasas, Dr. Fitz-Lloyd helyettese varrhatta össze, mert én nem találkoztam a fickóval, de … lehet jobb is. Bírom a hullákat, de azért néha kísértenek engem is. - Oh, várj, ezt nézd! Egy egész napom ment el rá szinte – pár pillanatra eltűntem a szomszédos helységben, majd egy koponyával a kezemben tértem vissza, amit nagyon óvatosan tettem le az asztalra. – Én raktam újra össze, darabokban volt az egész. Nem vagyok azért olyan jártas az antropológiában, de odafigyeltem az órákon és sok könyvet olvastam a témában, innen tudom, hogy a kiemelkedő szemöldökvonal és a dőlt homlokcsont fehér férfira utal – magyaráztam mosolyogva, miközben az ujjammal a koponyán mutogattam. – Az is. Mármint, az volt. De nem innen tudták ezt, hanem DNS vizsgálat alapján beazonosították. Szerencsétlent közvetlen közelről lőtték fejbe egy nagy kaliberű fegyverrel. Annak a megállapítása már nem az én dolgom, de ha tippelnem kéne, akkor … talán egy .44-es kaliberű fegyverrel. Vagy nem, ehhez nem értek túl jól még – húztam el a szám, majd a koponyát visszavittem a helyére, ügyelve arra, hogy ezúttal semmibe ne essek el. A múltkor egy csomó csontot szétszórtam így, de szerencsére senki se látta, vagy talán munkám se lenne már.
- Hát tény, hogy nem mondhattam nekik, hogy „Megismertem a neten egy srácot és hajlandó megmutatni a hulláit, elmehetek megnézni őket?” – válaszoltam kérdéssel, nagy mosollyal az arcomon amikor néhány percnyi néma várakozás után Abe végre megjelent és beengedett a hullaházba. – Természetesen azt mondtam nekik, hogy sokat kell még tanulnom és, hogy néhány csoporttárammal egy projekten dolgozom az egyik kurzusom kapcsán, ami miatt sajnálatosan a lámpaoltást későbbre kell tenni… Plusz alibiként a könyvtárból jövök, ahol tényleg tanultam. Egy kicsit. Mindenesetre a tanulást fontosnak tartják és ezért nem volt probléma – ecseteltem hosszan, hogy számomra miért is sikeres eddig a „hullalátogatás”. Persze, ha elmondtam volna, hogy igazából milyen esti programot szerveztem le magamnak, anyumék furán néztek volna rám és Anyu 1.0 talán még szigorúan kijelentette volna, hogy nem mehetek ilyen helyre. Figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy ha minden úgy alakul, nekem és a testvéreimnek kell majd eltemetnünk őket és ha minden igaz előtte látni fogjuk őket holtan. Akkor már nem jobb előtte látni egyet? - A buszról leszállva pedig kétszer is csekkoltam, hogy a nyolcadik utas ugye nem a halál volt és így nem követett-e ide. A csatornákra ugyan ez igaz, ügyeltem, hogy Pennywise ne tudja keresztülhúzni a találkánkat a piros kis lufijával – tettem hozzá viccelődve. Halottakat fogok látni, nem fognak bántani, mert nem egy horrorfilm egyik szereplője vagyok, igaz? Na hát akkor meg nem mindegy mit akarok megnézni? - Hűha! Szóval így néz ki egy ilyen helyen… - pislogtam egyet meglepetten körbetekintve. Kicsit letisztult, kicsit egyszerű… De gondolom a halottakat nem nagyon érdekli milyen lakberendezői ötletek vannak érvényben a helyen, ahol a testük van. – Jé, van saját asztalod? De klassz! Akkor biztosan elismert… alkalmazott lehetsz! – mosolyogtam a tényen, közelebb lépkedve az említett bútordarabhoz, hogy ha már úgy is itt vagyok, akkor vetek egy pillantást rá. Bár a sok irathalmazból, ami rajta volt, messziről nem sokat tudtam kiolvasni. De látszott ebből, hogy a munkája sok papírmunkával járhatott. – Á, köszi, de nem kívánok most ételt – utasítottam el kedvesen a felkínált ételét. A gyomromnak most nem volt kedve semmi falathoz, mert hiába voltam önszántamból egy hullaházban, nem volt kedvem enni tudván, hogy kb. egy légtérben voltam pár olyan személlyel, akik már sosem ehettek semmit sem. Vagy csak szimplán túl izgatott voltam. – Tipikus Dan… - jegyeztem meg sóhajtva. – De azt hiszem, hogy az csak pozitívum, hogy a halottaknak már nem fáj a foga a szendvicsedre vagy a mamád fasírtjaira. Bár arra azért vigyáz, nehogy agyad kelljen nekik! – pillantottam rá és figyelmeztetően meglengettem a mutatóujjamat. – Anélkül nem lenne semmi értelme annak, hogy egyetemre jársz. Plussz a WoW-ban se vennénk hasznodat… Az utóbbi eléggé szívszorító lenne, hogy ha bekövetkezne. Még egy veszteséget nem bírna el a csapatunk. - Igen, említetted múltkor, hogy Dan hanghatásait nehezen viseled… De a többi lakótársad is legalább fele olyan szörnyű? Azta, na azt hiszem, hogy én az ilyenekért nem fogok másokkal kényszerből együtt élni, ha majd elköltözöm otthonról… - hát igen, a nyugalom, a csend tanulás szempontjából fontos. Meg a magánszféra is. Lehet, hogy egy macska megfelelne e kritériumoknak, lehet több is, csak akkor meg tényleg macskás öreg hölgy válna belőlem, ami jóslatot meg nem akarom beteljesíteni. Á, az élet nagy dilemmája! - Igen, láttam a filmekben, hogy néha kint vannak letakarva vagy bent a szekrényben egy fémtálcán és letakarva – bólogattam nagy tudálékosan, mikor magyarázott, kifejezvén, hogy azért valamit én is tudok a dologról. – Várj, van aki machtetével a kezében járja a város utcáit és öl? Vagy szegény áldozat magát ölte meg mikor a becses fegyverét tisztogatta? – kíváncsiskodtam, hangosan gondolkozva. Majd egy picit libabőrös lettem ahogyan a többi választási lehetőséget is megfontoltam. Végtére is szoktak rémálmaim lenni és ha nem is nagyon könnyen, de meg tudok ijedni. Szándékosan erőltetni a dolgot pedig nem igazán kéne… - Ö… Kezdhetnénk valami nem annyira durva halált elszenvedővel? Mint a szívrohamos meg a fulladásos? Meg egy kicsit még mindig félve gondolok a The Haunting of Hill House sorozatra, tudod van benne pár jelenetet, amik miatt napokig nem tudtam jól aludni, igaz nem hullaházban lévő jelenetek voltak… De szerintem majd te legyél elől amikor előhúzod és én majd hátul leszek… Nem azért, mert félek! Csupán csak ha felül és támadni készül, akkor te legyél a frontvonalban… Semmi neheztelés! – mondtam picit talán gyorsabban hadarva a kelleténél és a végén a két hüvelykujjamat bíztatóan felmuttam egy százwattos mosoly kíséretében, hogy bár ilyen feltételekkel, de mehet a dolog. Az igazi koponya, mit mutogatott nekem, már más reakciót váltott ki belőlem. Ámulatba ejtett, csillogó szemekkel és tárt karokkal mentem közelebb, hogy jobban megszemlélhessem. Igaz aztán még sem mertem a koponyát a kezeimben tartani, nehogy elejtsem és összetörjem. Dee azért egy ujjal csak megérintettem, megsimogattam a tetejét én is. – Abe, ez lenyűgöző! – ámuldoztam, kicsit tátott szájjal és nagy szemeket meresztve a koponyára, miközben Abe magyarázatát hallgattam. – Sokkal menőbb kirakós, mint a sima puzzle játékok! Nagyon okos vagy, hogy megtudod állapítani, hogy mi volt a neme és, hogy hogy meg mivel halt meg – mosolyogtam rá. Aztán támadt egy hirtelen ötletem. Elővettem a hátitáskámból a mobilomat és lőttem pár fotót különböző szögekből a koponyáról. Kizárólag tanulmányozás céljából – Ugye nem baj, hogy ha készítek pár fotót, hogy hűen letudjam aztán rajzolni? Játékfejlesztés miatt – kértem hozzá engedélyt közben, de addigra a fotók már úgy is megvoltak. - Tényleg, ha már van egy koponyád, mint dísztárgy… Nem szoktátok feldíszíteni a helyet Halloweenkor? Tudod, mint normális emberek karácsonykor, csak a hallottak inkább a saját ünnepüket ünneplik… Szóval nem raktok ki pár ijesztő díszítést, mint fake denevérek, meg sírkövek, esetleg pókhálók? Bár lefogadom, hogy pókhálók itt amúgy is vannak… Ó, de nem gondoltatok rá, hogy az ajtóra kitegyétek a „Ne nyisd ki, halottak vannak bent” szöveget? Csengettyűt kötni az egyik hulla lábára és megszólaltatni mikor a másik éppen vizsgálni készüli? Meg szoktatok viccelődni, stílusosan, hogy megcsörgetitek a telefont, a munkatársatok felveszi és belemondjátok: „Hét nap múlva meeeghaaalsz!” ? – kíváncsiskodtam, különböző, szerintem klassz és vicces tréfa ötletekkel próbálkozva. Az idézeteket direkt mélyebb hangon, kicsit eltúlozva, ijesztően ejtve ki.
- Ügyes, szép hazugság. Azt mondják, hogy a legjobb hazugságok titka, hogy a valóságot ferdítsük és ne egy újat kreáljunk – elismerően biccentettem felé. Nekem sose ment valami jól a hazudozás. Talán azért, mert anya belém verte, hogy hazudni bűn és nem szép dolog. Kivéve, ha egy lány súlyáról van szó, vagy bármely más dologról, ami az önbecsülését érintheti, mert olyankor gátlások nélkül hazudozhatok össze-vissza. Ami egyébként elég szemét dolog, mert értem ugyanezt anyán kívül soha nem tette még meg senki. - Nem láttam a filmet. Félek a bohócoktól – meg a lufiktól is, de ezt már csak magamban teszem hozzá, mert tapasztalataim szerint nem túl férfias kijelentés. Egy kóbor lufi, ami követ téged, miközben hazafelé sétálsz … ha ez valaki szerint nem ijesztő, akkor nem tudom, hogy mi számít annak. – Meg a csatornáktól is. Szóval, ha esetleg elvinne … írok a szüleidnek – vontam meg a vállam vigyorogva. Jess szülei gazdagok, lehet, hogy még Pennywise is kérne tőlük Jessért váltságdíjat, hogy vehessen magának még több nagyon para piros lufit. Esetleg egy repjegyet Tokióba, hogy a japánokat ijesztgesse mondjuk. - Hát … végül is igen. A főnököm angol, szóval Shakespeare-n és a teán kívül semmit se értékel – vontam meg a vállamat, egy nagyot harapva a szendvicsbe. – De ő most nincs, a helyettese, Dr. Scheimer pedig egész rendes velem – habár kicsit rasszista, mert másoknak csak úgy emleget, mint a „kedves zsidó fiú”. De ennyi baj legyen. Tényleg kedves vagyok. Meg zsidó is. – Ha megharapnának és zombi lennék, nem is akarnék egyetemre járni, csak … agyakat enni, azt hiszem. A zombi harapás általi halál amúgy a negyedik kedvenc halálom lenne. De ezek itt mind lusta disznók – mutattam vigyorogva a tárolók felé. - Hát … meg vannak a maguk fura dolgai, amik elég hangosak tudnak lenni. Reagant szerintem, ha figyelsz, te is hallod. A NASA is hallja odafent, ha mérges, úgy kiabál. Olyankor vesztik el a kapcsolatot az űrhajósaikkal – vigyorogtam jóízűen. Ezt persze Reagannek sose merném megmondani, és ha véletlen a fülébe is jutna, a végsőkig tagadnék. Sose gondoltam kényszerként arra, hogy velük élek. Némileg az, hiszen csóró egyetemista vagyok és nem futná egyedül egy lakásra, de … lehetne rosszabb is. Lehetne mondjuk Dannek egy ikertestvére. - Hát, nem hallottam több ilyen esetről, szóval … tudod, hogy van ez, olykor az első kezükbe akadó tárggyal ölnek az emberek. Néha ez egy tányér, máskor meg egy … machete. Kenyeret szeletelni például biztos jó – habár ettől még nem nevezném konyhai kelléknek, de ahány ember, annyi szokás ugyebár. A szobánk felét (a menőbbik felét, ahol én vagyok) fénykardok világítják meg. Obi-Wan sem olvasott soha a fénykardjának fénye mellett. Olykor a dolgok rendellenes használata jó eredményeket produkál. Néha meg hullákat. - Emiatt fog egy zombi apokalipszisben először az egész férfitársadalom kihalni – mosolyodtam el. Egy hősszerelmes férfi megmenteni ugyebár a szerelmét egy zombitól. Egy zombi apokalipszisben ez azt jelentené, hogy a lány el tud futni, míg a barátjáról lepucolja a húst a zombi. A szerelem gyilkos egy dolog, úgy tartják. - Áh, csak … egy kicsit, talán – legyintettem, kissé zavartan mosolyogva a bókjára. Habár nem rám mondta, hogy lenyűgöző, hanem a koponyára, de mivel a kettő közül csak én élek, a koponya így járt. – Csak gyakorlás kérdése, mint például a halál időpontjának megállítása a test oszlásánál. Figyelembe kell venni a környezeti hatásokat is. Tizedszerre már gondolsz arra is, amire elsőre nem – a gyakorlat teszi a mestert. Habár kissé beteges, hogy ehhez nekem arra van szükségem, hogy emberek halljanak meg, de … erről csak Isten tehet. Kellett neki egy magas, vézna zsidó gyereknek teremtenie engem, akinek csak a hullák nem húzzák a fejére az alsógatyáját. - Oh, hát …. nem kéne, de … ha utána törlöd és senkinek se mutatod meg, akkor ... egyefene – legyintettem egyet kissé bizonytalanul. Bajba kerülhetnék, ha a kamera ezt venné, de nem veszi. Mint kiderült, hónapok óta nem is működik és a kórháznak a megannyi kiadásai közt igencsak hátul szerepel az, hogy a hullaház kamerarendszerét helyrehozzák. Elvégre, ki lopna hullákat, igaz? - Szóval szerinted normális dolog lenne … egy hullaházat feldíszíteni halloweenkor? – kissé meglepve kérdeztem ezt tőle, de nem rosszindulatúan. Kissé creepy ötlet, de nem teljesen alaptalan. – Hát nem, ami azt illeti ilyeneket … nem szoktunk. Tudod, a halottakat megilleti a tisztesség még … szóval holtukban is. A testüket tréfaként felhasználni nem lenne valami ízléses. Ők is éltek, néhányuk nem is olyan régen még, szóval … érted, én se akarnám, hogy a testemmel szórakozzanak. Kivéve, ha egy ágyúból lőnének ki a Napba, mert az király lenne – de a kivétel ugyebár erősíti a szabályt. A tárolóhoz léptem, amiben a szívinfarktust kapó hulla hevert. Kis erőlködéssel ugyan, de sikerült elfordítanom a karokat, majd a fedelet kitárva kihúztam a tálcát. - Szóval, ő itt … Mr. De La Cruz – olvastam le a lábán lévő címkéből, majd a fejénél felhajtottam a leplet a mellkasáig. – Meztelen, szóval … - magyaráztam Jessnek, hogy miért is álltam meg a mellkasánál. – Ha jól emlékszem a kartonjára, akkor nagyjából negyvennyolc órája lehet halott. A testéért majd holnap jönnek az egyetemről, mert tudományos célra rendelkezett róla. Oh, igen, itt nyitották fel a testét boncolásnál – mutattam a mellkasára, ahol jól látható volt, hol is vágtak bele. Ha nem kórházban hal meg valaki, vagy hasonló helyen, akkor kötelező boncolást végezni. Kórházban is, a halál okának megállapítása miatt, amennyiben az nem egyértelmű, de a hozzátartozó olyankor beleszólhat a dologba, mert kórházi megfigyelés alatt exitál az illető – magyaráztam, a férfi holtestét nézve. – Mind így néznek ki általában. A temetkezési vállalatok pedig … felkészítik őket a temetésre, az már nem a mi dolgunk. Egyszer azonban segítettem nekik felöltöztetni az egyik holttestet. Eléggé fura volt – de nem tudnám megmondani, hogy pontosan miért a számtalan okból, amiért fura lehet egy halott embert felöltöztetni.
- Köszi. Tudtam én, hogy okos vagyok! Ezt bizonyítvány amúgy is a matek és infóversenyes okleveleim és érméim – mosolyogtam büszkén a biccentésére és vigyorogva hozzátettem. – Ez nem felvágás volt. Tényleg sok versenyen részt vettem, mert a tanárjaim elküldtek rájuk. Meg szülői nyomás. – rántottam meg a vállamat. Nem nagy ügy, a kis féligazságom miatt se éreztem bűntudatot. Viszont meglepetést annál inkább, amikor közölte velem, hogy fél a bohócoktól. - Na nee! Akkor te cirkuszban se voltál csak maximum először és utoljára? – kérdeztem meg nagyokat pislogva, hogyan is lehet ez igaz. Meg közben a döbbenettől a kezeimet a szám elé tettem, mit aki rosszat mondott, amiért bohócos témát hozott fel. – És… És akkor te Dumbo-t se ismered? – tettem fel még egy kérdést, rákontrázva. Hiszen Dumbo a nagy fülű kis elefánt, aki cirkuszban él, ő ugye nagy valószínűséggel minden cirkuszos dolgot kerül. A vigyorát látva aztán kapcsolok, hogy annyira nem történt nagy baj. – Oké, azt értékelem, hogy küldené nekik üzenetet, ha egy pszichopata gyilkos elrabolna. Egy RPG játékban ez plusz öt pontot jelentene a barátság level mérőn! – engedtem meg magamnak, hogy visszavigyorogjak rá. A főnökéről szóló információ morzsa kapcsán nem tudtam megállni, hogy az irodalmat kedvelő kis lelkem örömében ne szólaljon meg a nagy angol drámaíró neve hallatán. – Á, Shakespeare jó, őt szeretem! Az a fickó igazán értett az íráshoz. Meg, hogy hogyan kell drámázni, pedig férfi volt! Majd bólintottam a következő mondataira, elég fair állás, hogy a főnök helyettes kedveli é, hogy zombiként csak agyevés lenne a tevékenysége. A halállistája hallatán viszont újfent kíváncsian pillantottam rá. – Miért, mi az első három kedvenc halállehetőséged? – kérdeztem meg, bele se gondolva, hogy talán nem feltétlen akarom hallani őket. A szobatársa jellemzésén elnevettem magamat. – Akkor azt tanácsolod ne is gondolkozzak azon, hogy esetleg a NASA-nál dolgozzak az űrben, különben a szobatársad tönkreteszi a karrieremet? Kérdeztem meg, egy nevetés miatti könnyet kitörölve a szememből. Majd utána lenyugodtam, elvégre ekkora már tényleg a halottak lettek a témánk és ehhez komolyságra van szükség. - Én a kenyeremet még egy katanával se szeletelném fel, bármennyire is menő lenne egy olyat forgatni a kezeimben – jegyeztem meg, apró grimaszt vágva a gondolatra. Nope, a fegyverekkel nem úgy kell bánni. És őrült gyilkossal se szeretnék találkozni. A megjegyzésére, a férfitársadalom kihalását illetően, megforgattam a szemeimet. – Á, nem hiszem, hogy egy olyan disztópikus vagy utópisztikus történetben szerepelnénk, hogy ilyenekért keljen aggódnod… Nyugtattam meg, már ha szükség volt rá. Nem vagyok nagy szakértő a témában, de szerintem a demográfiai adatok, legalábbis utolsó információim szerint, egészen pozitív eredményt mutatnak, úgy az egész bolygót nézve. Csak élhetnénk már a Holdon vagy a Marson is! Ő viszont szakértő lehet hullák terén, ha már ezt tanulja, ezért vettem minden szavát úgy, mintha szent igazságot mondana és lelkesen bólogattam a magyarázatára. Oké, ő is nagyon okos lehet, hogy ilyeneket tud a halottakkal kapcsolatban. Ami meg azt a koponyát illeti, tényleg elrabolta a tekintetemet és megérdemelte azt a pár képet. - Nyugi, nem fogom kiposztolni instára! – nyugtattam, még egy utolsó fotót lőve a koponyáról, majd visszacsúsztattam a mobilomat a zsebembe. – Amúgy is, nem live videózok és még csak nem is áll szándékom selfizni egy hullával… A selfiezésen amúgy egy pillanatig elgondolkodtam. De aztán úgy határoztam, hogy az már túl morbid lenne még számomra is. - Igen, miért ne? – kérdeztem vissza, zavartan széttárva a karjaimat. Hát kell ezt magyarázni? Türelmesen végighallgattam a véleményét a dologról, az érvei jogosak voltak. De én egy kicsit még is másképpen vélekedtem. – Nem lenne tréfa. Nem arra gondoltam, hogy vedd ki az egyiket és ültesd az asztalodhoz, a másik pedig lógjon a plafonról! Nem, nem, ezek tényleg tisztességtelenek lennének, ahogyan mondod! Én arra gondoltam, hogy ez a hely, már ne vedd sértésnek – magyaráztam tapintatosan, körbe pillantva aztán újra rá nézve. - De kicsit sötét és egyhangú, komor. Emlékszek, hogy azt mondtad német gyökerekkel rendelkezel, de biztos tudod, hogy Latin-Amerikában, a mexikóiak hogyan ünneplik a halottak napját! Oltárok, virágok, vannak, akik a temetőben éjszakáznak és az elhunyt családtagjuk sírjánál esznek, zenélnek, énekelnek… Szóval szerintem ilyen szellemben kicsit fel lehetne díszíteni ezt a helyet legalább pár színes virággal. Nem hiszem, hogy a hallottak bánnák – érveltem mosolyogva. Aztán az est fénypontja következett és a mosoly hirtelen eltűnt az arcomról, amikor azt figyeltem, hogy Abe az egyik hullát előhúzza. Talán még lélegezni is alig lélegeztem közben, ahogyan úgy álltam, hogy a srác még is csak kicsit előttem legyen, ha netán feltámad a halott vagy kiderül, hogy zombi. Vagy egy frissen átváltozott vámpír. Mikor a hulla már kikerült a tárolójából pár pillanatig pislogás nélkül szemeztem vele és vártam. Valamire. Valamire, hogy történjen. - Áááhááá – szólaltam meg végre, picit kiáltás szerű hangot hallatva a tényre, hogy a halott férfi a fémtálcán meztelenül fekszik egy lepel alatt. Igaza volt Abenek, tényleg nem akartam ennél jobban vizuálisabb képet kapni róla az agyamban. Várok még, a halott mozdulatlan marad továbbra is, így bátorkodok Abe mellé lépni a magyarázata közben, így azt is láttam rendesen, ahogy a hulla boncolásának nyomát mutogatta. Tekintetemet aztán lassan a halott arcára szegeztem. Élesen beszívtam újra a levegőt. Majd lassan kifújtam. Kicsit arra számítottam, hogy olyan… jobban horrorfilmes kinézete lesz, amitől jobban bepánikolok a kelleténél, netán kiadom a taccsot. De a gyomrom még nem forogott, amit jó jelnek vettem. - Ö… Asszem ilyenkor kell megjegyezni, hogy – kezdtem bele, halkabbra véve a szót, nehogy Mr. De La Cruz szelleme véletlenül még meghallja és sértettségében átkot szórjon rám. Kicsit közelebb hajoltam Abehez és egyik kezemmel eltakartam az arcom azon felét, mely említett társaságunkhoz közelebb volt és úgy folytattam. – Olyan mintha aludna? – tettem fel a helyzet legklisésebb mondatát, melyet a filmekből lestem el. Viszont komolyan gondoltam. Békésnek tűnt. Ahhoz képest, hogy szívinfarktusban halt meg nem is olyan régen. - Ó, tudom, hogy a temetkezési vállalatok kicsit kicsinosítják őket. Láttam a The Haunting of Hill House minisorozatban – bólintottam, még mindig halkan beszélve. A halottról közben fél szememet le se vettem, felkészülve rá, hogy bármikor felülhet és megtámadhat minket. De még mindig nem mozdult meg. Ezek szerint se nem zombi, se nem vámpír. Milyen kár! Hullának viszont nagyon is hulla volt. Nekem pedig vele eszem ágában sem volt selfiet készíteni, ahogyan korábban már mondtam. - Azt mondtad van lőtt sebes és fulladásos is? Azokat is megmutatod? Vagy legalább még egyet? - kérdeztem meg, továbbra is halkan beszélve és nagy, kérlelő kiskutyaszemekkel pillantva Abere. Hirtelen támadt lelkes elhatározással, mintha csak egy kiállításon lennék én a látogató, Abe meg a tárlatvezető.
-Ez menő, én is sok versenyen voltam. A szüleid tuti büszkék is rád. Mármint … az anyáid – ahogy az enyémek is azok voltak, habár apán mindig láttam, hogy kissé csalódott, hiába is próbálta leplezni. Ő jobban értékelte volna azt, ha lelátókon szurkolhat azért, hogy én szerezzem a győztes touchdownt. A valóságban azonban legfeljebb azért szurkolhatott volna, hogy túléljem a meccset. Anya pont ezen okból tiltotta meg a gimis foci válogatót követően, hogy újra próbálkozzak. Plusz, a tanár se engedte, mondván: nem hiányzik, hogy bűnügyi helyszín legyen a pályából. -Nem voltam még soha. Vidámparkban viszont igen. De aztán kijöttek értem a mentők, mert az egyik bohóc szó szerint halálra ijesztett majdnem – éppen mogyorót ettem, mikor az a horrorfilmből szalasztott bohóc elém ugrott, emiatt pedig félrenyeltem. Apa ugyan a Heimlich-fogással ezt a problémát megoldotta, de mivel utána is végig sokkos állapotban voltam, kihívták a mentőket. – Az elefántoktól nem félek! Csak, ha … közel vannak és rám tudnak lépni. Plusz, láttam már filmeket és meséket is – így Dumbót is ismerem. Cirkuszban azonban az elefántok nem úgy néznek ki, mint Dumbó a mesében. Nagyobbak, ráadásul nagyon erős szaguk van. A mesében pedig nincs. Tehát, a mesét jobban szeretem. -Mit mondhatnék, hős jellem vagyok. A GTA-ban is mindig adok a prostiknak pénzt, és sose lopom el mások autóját – legalábbis nem úgy, hogy benne ülnek, de ez a játék hibája, hogy tisztességes módon szinte alig lehet benne autóhoz jutni. Vagy repülőhöz. -Az első, hogy a jövőből visszajönnek megölni. A második az, hogy egy fénykarddal ketté vágnak. A harmadik pedig, hogy két hobbit segítségére sietek, mikor egy uruk-hai horda támad rájuk – ezen három eshetőség bármelyikét nagyon szívesen fogadnám. Persze, tudom, hogy nem sok, vagy éppenséggel semmi esélye, hogy ez bekövetkezzen, de … álmodozni azért még szabad. A lányok az esküvőjükről szoktak, én pedig egy terminátorról, amit miattam küldenek vissza a múltba. Nincs ebben semmi fura. -Hát, ha viszel füldugót, akkor azt hiszem rendben leszel odafent. Vagy, ha kimész egy űrsétára. Habár lehet, hogy Reagan hangjának terjedését még az űr sem tudná meggátolni – vigyorogtam rá. Nem is értem, hogy a NASA miért nem csapott még le rá. Reagannel megspórolnák az összes kommunikációs eszköz árát, amit azért használnak, hogy felszólhassanak az űrhajósoknak. -Ha lenne fénykardom, mindent azzal csinálnék – még fogat is mosnék vele. Először és utoljára. Lehet, hogy ennek kéne a második kedvenc halálomnak lennie inkább. – Remélem is, mert tuti elsőként halnék meg. Amit csak akkor bánnék, ha egyébként megölhetett volna egy terminátor, vagy egy fénykard, de … azért nem egy zombi apokalipszis legelején szeretnék meghalni – hanem inkább úgy a közepe felé, csakhogy lássak egy keveset a világból, ami maradna a történtek nyomán. Ennyi jár a leendő zombi hamburgernek. -Néhányuk elég fotogén alkat egyébként. Az aktákba rendszerint fotókat is teszünk, de … az instagram aligha értékelné. Talán a twitter, azoknak a fejlesztői kissé perverzek – és a véleményem szerint talán kicsit túl sok mindent is engednek. Egy hullával való fotósorozat azonban egyértelműen elég … nos, furcsa hajlamokra volna bizonyíték. -Na jó, de … az Latin-Amerika. Ott lehet ezt csinálják, de itt nem értékelnék. A temetőket se díszítjük fel halloweenkor. Az egyik oktatóm szerint egy hullaháznak komornak és sötétnek kell lennie. Szerintem lehetne mondjuk benne egy hűtővel több, hogy elférjen az én ebédem is, de … a költségvetés nagy része nem ide érkezik egyébként se – vontam meg a vállamat. A dekoráció már csak ezért se működne, mert a főnököm és az itteniek többsége sem szívesen költene saját zsebből csak arra, hogy kicsit feldobjuk a helyet. Ha pedig az embernek már nem ismeretlen idelent, akkor nem látja olyan sötétnek, mint amilyennek egyébként tűnhet. -Tulajdonképpen igen – bólintottam, kicsit jobban szemügyre véve az urat. Ha lennének zombik, ő lenne a világ legtürelmesebb élőholtja. – Viszlát Mr. De La Cruz! – köszöntem el a férfitól, amint visszahajtottam a leplet és a helyére toltam, majd pár tárolót balra haladva kihúztam egy újabb delikvenst. -Oké, Mr. Ruths. Ő egy félresikerült rablás során halt meg, de a rendőrségnek már mindent kiderítettünk a testről, szóval … csak arra vár, hogy hivatalosan is zöld utat kapjon a koporsójáig – mondtam, miközben a lapját böngésztem, majd lehúztam róla a fehér leplet. – Látod itt a nyakánál ezt? A golyó pont úgy érte a nyakát, hogy kis híján letépte a fejét. Itt varrtuk rá vissza. A bőre szét van roncsolva, már… amennyi maradt. Nem valami szép látvány, de ez csak a második lövés volt. Az első itt érte őt, a mellkasánál. Nem valami szép halál. A golyó széttörte a szegycsontot és a tüdőt a csontdarabok kilyukasztották. Úgy … másfél percig fuldokolhatott talán, de a sokk miatt, ami érhette lehet, hogy nem szenvedte végig – pillantottam Jessre, majd vissza a testre. A lőtt sebek okozta haláleseteket utálom a legjobban. – Tudod, általában a test kortizolszintjéből tudunk arra következtetni, hogy miként történt a támadás. Ha magas a kortizolszint, akkor megtámadták. Ha nem, akkor nem számított rá. Az övé az egekben volt – ami nem olyan meglepő, ha az ember fejéhez pisztolyt nyomnak és követelik, hogy mindent dobjon le magáról, ami kicsit is értékes. Nem tudom pontosan hogyan is történt, a rendőrök nem szeretnek a gyakornoknak konkrétumokat mondani, de … jó a fülem.
- Igen, azok – bólintottam a megállapítására. Nem bánják, hogy vág az eszem, szóval ilyen tekintetben büszkék lehetnek rám. Még ha az egyikük nem is mutatja ki annyira… De ez most nem volt lényeges. A bohóc halálra ijesztős tényen elkerekedett a szemem. – Nem viccelsz most, ugye? – kérdeztem vissza. Jobb volna, hogy ha csak viccelne. A mentő + bohóc kombó nem hangzott valami jól. Az elefántos megjegyzésére megforgattam a szememet. Ahaaa, nem félt, de még is ott motoszkál a fejében a gondolat, hogy ráléphetnek… - Azt hiszem, hogy erre az információra nem voltam kíváncsi… – jegyeztem meg, cseppet grimaszolva arra a kis elejtett megjegyzésére a GTA-ban lévő prostituáltak kapcsán. Ilyet még a bátyámról se akarok hallani, nemhogy mástól. A fiúknak mindig meg kell említeniük ilyen szexuális kategóriába eső témát is pénz és kosi kapcsán? Tűnődtem el a dolgon. Elmélkedésemet aztán megszakította a további beszéde én pedig igyekeztem is odafigyelni arra miket mond. A felsorolt kívánt halálesetei megmosolyogtattak, hiszen nem éppen szokványos halálozási vágyálmok. - De a harmadik nem túl elrugaszkodott a valósághoz a többihez képest? – kérdeztem meg, kicsit belekötve ezáltal. – Tudod, az már egy bevégeztetett cselekmény. Feltéve, hogy ha most jön az a rész amikor közlöd, hogy bele tudsz menni könyvek vagy filmek történetébe, mert akkor ebben az esetben teljesen jogos elképzelés – bólintottam és rávigyorogtam. A másik kettőbe nem igazán tudtam belekötni. Azok jobban helytálló elképzelések voltak. A szobatársa és az űr kapcsolatán elnevettem magam, bár nem kellett volna, de olyan viccesen hangzott. – Na neee! Nem teheti tönkre a tervemet, hogy meghódítsam a galaxist. Menjen inkább X-Factorba vagy Got Talentbe, de az űrt hagyja meg nekem. Még csak az kéne, hogy valaki ezt is elvegye tőlem! Nem! Szeretnék kimenni oda, egyszer, egy űrhajóval, esetleg pár hónapot egy űrállomáson békésen elölteni. Találkozni egy űrlénnyel és… - Akkor szerintem módosítanod kéne az egészet erre: zombi apokalipszis, mint helyszín, terminátor, a gyilkosod és fénykard, a tárgy, amivel megöl. Tripla kill – ötleteltem a számára. Minél nagyobb, minél véresebb és akciódúsabb, annál jobb, nem? - Én leginkább az űrben szeretnék meghalni… Nem is, idegen bolyón inkább. Űrlény által vagy űrlény kezei közt… Vagy mindkettő, de úgy, hogy külön személyek – ha már ő is elmondta a saját halálvágyát, akkor én is elmondtam az enyémet, melyet legfőképpen a Mass Effect játékok inspiráltak. Ezek után a fotó dolgot, meg az egész temetés-tisztelet dolgot már inkább hagytam rá és nem érveltem tovább feleslegesen. A fotó dologban igazat mondott, de a másikban… Annál egyetérthettünk, hogy nem értettünk egyet. De ez nem is fontos, azért engedtem el a témát. Mr. Cruz hulláját meredten bámultam tovább mindaddig, amíg vissza nem ment az ideiglenes lakhelyére, mert továbbra is felkészültem minden lehetséges dologra. Nem mozdult meg, persze. Ez persze végül is nem ütött meg annyira, az új alany, Mr. Ruth gyorsan lekötötte a figyelmemet. Mert naná, hogy rá is próbáltam figyelni miközben Abe részletesen őt is bemutatta nekem. Vagyis próbáltam, de a tekintetem egyből a nyakára tévedt, amikor szóba került és a látványa, a kissé széttrancsírozott mivolta, meg a mellkasának állapota, olyan hatást kellett, mint Frankenstein teremtménye… Majd eljutott az agyamig, hogy a tüdője is roncsolódott és hirtelen olyan érzés tört rám, hogy nem kaptam levegőt. Mert ez a hulla nem tűnt annyira békésnek, mint az előző. Nem is nyújtott olyan szép látványt. Egyáltalán nem. Megpróbáltam megtámaszkodni, hogy ne ájuljak el a gondolattól, hogy az előttem lévő szerencsétlen fickóval mit tettek, ennek következtében a kezeimmel rátámaszkodtam az előttem lévő… Az előttem lévő tálcán, konkréten a holttest kezébe, lábába próbáltam a leplen keresztül kapaszkodni. Realizálódott a fejemben, hogy mit csinálok, hova, mihez nyúlok, ami miatt halk sikoly hagyta el az ajkamat és kicsit hátrébb ugrottam, de a mozdulat közben kibillentem az egyensúlyomból és a fenekemre estem. Élesen, picit kapkodva szedtem a levegőt. - Én… Jól vagyok – szólaltam meg pár pillanat múlva, ha bár nem éppen úgy tűnhettem, mint aki jól van. Azt hiszem ekkor realizálódott bennem, hogy hol vagyok és miket nézek. Végtére is ez nem volt egy egyszerű kis múzeum, egyszerű tárlatvezetéssel.
- Bohócokkal sosem viccelek. Batmannek se tesz jót, hogy annyit bohóckodik – ráztam meg a fejem. Nem vagyok olyan elvetemült alak, hogy bohócokkal poénkodjak, és tanulok a hőseim példájából. Batman pedig az egyik legnagyobb példaképem. Apa szerint ez butaság, mert Batman nem létezik, de … a legutolsó Bostoni halloweenemkor ki ragaszkodott hozzá, hogy Batman legyen? Apa! - Csak az egyetemre kell nekik pénz. Ha pedig az ember tud csalni egy játékban, miért ne adakozna? Los Santosnak díszpolgárrá kéne avatnia – ha egy játék a törvények megszegésére is kényszerít, én ott is megtalálom a módját annak, hogy hősként viselkedjek. Ezért is lennék remek Bosszúálló, ha éppen castingolnának majd valakit az új csapatba, és már unnák a tökéletes testű és arcú pasikat. Előbb-utóbb azokból is sok lesz, nem? Nem. - Na jó, beérem azzal is, ha … két törpét menthetek meg, mondjuk egy… csapat bohóctól – pontosítom a harmadik halálnemem, bár … könnyen lehet, hogy veszni hagynám azt a két szerencsétlent. Egy horda éhes zombi elől meg menteném őket, na de egy csapat bohóc elől … azok sokkal rosszabbak. - Egyébként, tényleg jó hangja van. Már, amikor nem kiabál veled, mert kidobtad az összes piáját, amiért azok elfoglalták a helyet az én egzotikus fűszereim és házi lekvárjaim elől – utóbbit általában a nagyi szokott küldeni. Reagan pedig egy bárban dolgozik, nem túl egészséges annyi alkohol között lenni egész nap, hogy aztán hazaérve megint csak alkohollal találja magát szembe. A lekvár egészségesebb és finomabb. - Ebből egy nagyon király film lehetne! Bár, nem túl izgalmas. Egy terminátor fénykarddal … a világnak gyorsan befellegezne – ha fénykard nélkül is sikerült a Skynetnek átvennie az uralmat, vajon mire lennének képesek fénykarddal? Az biztos, hogy én lennék az első, aki elárulja az emberiséget, hogy csatlakozhasson hozzájuk. Kivéve, ha én lehetek a lázadó emberiség Batmanje. - Szóval azt akarod, hogy halálosan megsebesítsen egy űrlény, hogy aztán egy másiknak a kezei között leheld ki a lelked? Akkor te biztos hiszel az 51-es körzetben is! – legalább is, feltételezem, hogy hisz benne. Habár, ha őszinte akarok lenni, én is azok közé tartozom, akik szerint a kormányunk ott valami olyat, vagy inkább valaki olyat rejteget, ami az egész világot megváltoztathatná. Mindig is sejtettem, hogy Alf nem kitalált. - Ha érdekel, akkor azt is megtudom mondani, hogy melyik szerve hány kilós volt. Ki kell őket mindig venni, lemérni, mintát venni, aztán visszatenni és összevarrni őket. A belek a legviccesebbek, simán lehetne velük akár ugrókötelezni is… hé, jól vagy? – kissé aggódva pillantottam Jess felé, mikor észrevettem, hogy elkezdte letapizni a hullát, de már későn, mert mire felé nyúltam volna, már a földön ült. - Biztos? Kell valami … gyógyszer? – pillantottam rá, és segítettem neki felállni, ha már úgy érezte, hogy eleget ült a földön. – Egész jól bírtad. Volt olyan, aki elájult. Aztán őrjöngve rohant ki, mert egy ilyen asztalra tettük fel őt, míg magához nem tér. Biztos azt hitte, hogy felakarjuk őt nyitni – nevettem fel halkan, pedig ez könnyen lehet, hogy nem is vicces. Hullaházas poén, azt hiszem. Tudom is, hogyan vágok majd vissza Dannek a folyamatos fasírt incidensekért. Az első lépés, hogy anyám fasírtába altatót csempészek. Az kiüti Dant, és itt jön a második lépés: lehozom őt ide, felrakom egy tálcára, betolom a tárolóba és majd mikor felkel, én egy csontfűrésszel a kezemben, ördögi mosollyal az arcomon hajolok a képébe. Habár, nem, jók a reflexei és, ha olyan közelről megüt, akkor szinte biztos, hogy vissza kell varrni a fejemet a nyakamra. Oh, és Reagant is rá kell valahogy bírjam, hogy segítsen lecipelni ide Dant. Ha valaki elbírja, hát ő az. Ő a legférfiasabb ismerősöm, aki hajlandó segíteni nekem. - Lehet, hogy ennyi elég is volt. Az egyszerű hullák egész emberiek. Az erőszakos halált haltak viszont elég … nem valami szépek. Nem, mintha bármelyik halott is szép lenne. Talán a Királyt leszámítva – apa hatalmas Elvis rajongó, szerinte Elvis még most is tuti, hogy remekül néz ki. Nehéz meggyőzni őt ennek az állításnak a lehetetlen mivoltáról. - A robbantásos áldozatok a legrosszabbak. Volt egy vendégelőadó nálunk, aki arról mesélt, hogyan azonosítják azokat, akik… szóval, akikből nem sok maradt. Remélem, hogy nekem sose kell hasonlót se csinálnom – se másnak, természetesen. Emlékszem arra, hogy mennyire féltem, mikor Bostonban robbantottak. Egyiküket se tudtam elérni órákon át. Anya nem volt kint, ellenben apa igen, de a robbantástól távol. Aztán anya felhívott, hogy megnyugtasson, de apával addig nem lehetett beszélni, míg a tettesek meg nem kerültek. - De kellett már végtagot visszavarrnom. Autóbaleset, leszakadt az áldozat lába és hát … szerette volna a család, ha egyben temethetik el – ami teljes mértékben érthető is. Én se szeretném, hogy a koporsómba csak úgy bele legyenek dobálva a részeim. Habár, én nem is temetést szeretnék. A Napban akarok elégni, és eggyé válni az univerzummal. - Szóval a második versenyzőtől is könnyes búcsút veszünk – mondtam, ahogy letakartam a testet és visszatoltam a helyére. – Szerencséd, hogy a főnököm nincs itt. Ha a fülébe jutna, hogy behoztam ide valakit … tuti, hogy engem kinyírna, téged pedig belém varrna. Simán kitelik tőle, a fickó angol, akárcsak Hasfalmetsző Jack – mondtam, miközben gondosan visszazártam a tárolót és egy légiesen könnyed mozdulattal a rozoga székembe vetődtem. – Menő, mi? – vigyorogtam rá, a szendvicsem maradékát magamhoz véve. – Mindenki azt hiszi, hogy a munkám undorító, pedig valójában az egyik legtermészetesebb. Az ókori Egyiptomban már-már rocksztárnak számítottam volna – bólogattam nagy bölcsen, feldobva a lábam az asztalra.
Egyetértően bólintottam a bohócok kapcsán a Batmanről tett kijelentésére. Határozottan a denevérembernek nem tesz jót, hogy Joker mindig ott van és bosszúságot okoz neki Gotham Cityben. Bohóc téma pedig ezzel lezárva. - Igen értem és adakozni persze, hogy mindig jó – feleltem egyetértően. Lehet nem fogalmaztam túl pontosan, hiszen semmi bajom az adakozással. A családom is minden évben szokott adakozni, hogy ha jól tudom. – A… örömlányokra értettem, hogy nem kért plusz információ – pontosítottam. Hát igen, ilyen dolgokba én nem akarok belefolyni, még a saját családtagjaimnál is messziről próbálom kerülni az ilyenhez hasonló témákat. – De végül is nem érdekes. Vontam meg a vállamat. Sokkal fontosabb és érdekesebb beszédtémáink is akadnak. Mint a halálnemek. Felnevettem azon elképzelésén, hogy törpéket ment bohócoktól. Fejben pedig valóban elképzeltem, hogy Abe hirtelen megkap egy olyan küldetést: „Mentsd meg Hapcit és Morgót a rájuk támadó bohócoktól!”. Aztán pimaszul mellékelve lenne hozzá, hogy jó sok XP, arany és még egy mágikus, nagy sebzést okozó csákány is az eszköztáradba kerül, feltéve, ha sikeresen elvégzed a küldetést. De nem lenne könnyű, stílusosan csillék is részesei lennének a küldetésnek és bohócok biztos dinamitokat hajigálnának. Meg időre menne, amiben elbukna és hát ezért lenne jó halálnem. Mert hősiesen meghalna csak, hogy segítsen a törpék küldetésében és megvédje őket a bohócoktól. Persze ez tragikus gondolat, de valahogy vicces is, ezért nem tudtam megállni, hogy ne nevessek. - Igen, hisz mindent a fűszerekért és a lekvárért, igaz? – kérdeztem meg, még mindig kuncogva az előbbi dolgon. - Csak egy ötlet volt – mondtam legyintve, miután sikerült abbahagynom a nevetést. – De azért kérem érte a kreditet, hogy ha fel szeretnéd használni a jövőben! – mutattam rá fenyegetően. Na jó, megpróbáltam fenyegetően hatni rá. Az én ötleteimet aztán ne próbálja meg senki ellopni! - Persze, hogy hiszek az 51-es körzetben is! – húzom ki magamat büszkén mosolyogva. – Nem kell személyesen látnom egy űrlényt, hogy higgyek a létezésükben. És igen, én leginkább úgy akarnék meghalni. Tudod, a Mass Effect játék adta hozzá az ihletet. Abban én minden végigjátszásnál a női Shephard-öt választom, mert ő a jobb a hangja és a banterek tekintetében és melléje a románc szál kapcsán mindig Garrust választom, mert tudod, ő hímnemű és űrlény… Szóval igen, összejönnék egy űrlénnyel, aztán megölhet egy másik miközben megmentem a galaxist, de csak ha sikerül a megmentés utána a szeretett űrlényem karjai közt hallhatok meg – magyaráztam meg bővebben, álmodozóan sóhajtva egyet és közben szélesen elmosolyodva. Igen, az elképzelésem egy jó halál lenne, ha lehetne… Majd nem sokkal ezután jött az a rész, hogy a hulla tapizás után a földön kötöttem ki. Ezt nem kalkuláltam bele a ma esti programomba, nagyon nem. Nem is jutott már el az agyamig, hogy Abe miket beszél hozzám a holttest kapcsán csak puff és a földön csücsültem. - Nem kell gyógyszer – ráztam meg hevesen tiltakozva a fejemet, majd aztán elfogadtam a segítségét és talpra kecmeregtem. A tekintetemet közben cseppet félve szegeztem a holttest felé. Majd Abre pillantottam, cseppet ijedt arccal, amikor megértettem, hogy mást az egyik fémtálcára fektették és utána kiakadt, hogy még fel akarják boncolni. Ő meg itt poénkodott nekem ezzel. A horrorfilmekben ezután történik az, hogy a viccelt dolog be is következik. Kifejezvén, hogy ez annyira most nem vicces, nem segít rajtam, egyik kezemmel bár gyengén, de megütöttem Abe egyik karját. Majd elléptem tőle is, meg a hullától is, az ellenkező irányba, ahol karjaimmal nyújtóztam és vettem egy jó nagy mély levegőt, megpróbálva teljesen megnyugodni. - Igen, igen. Ennyi elég lesz szerintem is – bólintottam beleegyezően és tényleg nincs kedvem tiltakozni ellene. - Inkább nem látnék erőszakos halált haltat… Várj, Elvisre gondolsz ugye? – kérdeztem vissza meglepetten végül a fejemet ingatva rábólintottam. – Végül is a fickónak jó sérója és mosolya volt… Én azt mondtam volna, hogy… Imhotep főpap, tudod, az eredeti Múmia filmből, persze annak folytatásban, amikor visszanyeri emberi kinézetét… De úgy már nem is számít halottnak, igaz? – töprengtem el a dolgon, amit aztán egy vállrándítással elengedtem. Annyira lényeges csak, hogy ha persze nem felejtem el, lehet Halloweenkor újra nézem majd ezt a két filmet is. - Uh… Őket hogyan azonosítják? DNS vizsgálat? – érdeklődtem, de aztán észbe kapva, hogy talán még se vágyom ilyen információkra, tiltakozóan felemeltem a kezeimet és nemlegesen megráztam őket a levegőben. – Nem, még se vagyok rá kíváncsi. Viszont… Érdekes, őket nem akarod azonosítani, de végtagot már szívesen visszavártál? Ez pont olyan dolog, amit egy őrült tudós tenne – mosolyodtam el. Ez furcsa helyzet, de ő maga kicsit furi, de még is ésszerű a maga módján. Integettem a második a hullának, mikor visszatolta őt a helyére, persze úgy, hogy félig oda se néztem. Csak a biztonságért. - Nem szeretném, hogy ha bárki is beléd varrna – jegyeztem meg, grimaszolva és tiltakozóan megrázva a fejemet ahogyan követtem őt és megálltam az asztala mellett, majd annak széléhez nekitámaszkodtam. – Nos, az egyiptomiak úgy vélték, hogy a halál csak a kezdet – mosolyogtam a véleményére. – Szóval igen, az ókori Egyiptomban menő karriert futhattál volna be. De azért itt se nagyon panaszkodhatsz – pillantottam újra körbe a helyen. – Végtére is a halottak sírba visznek minden kis titkot, amit tudnak, így azt hiszem nem kell aggódnod. - Ó, jut eszembe! A kis alkunk rám eső része… - jutott eszembe, hogy a kis „tárlatvezetésért” ajánlottam neki egy kis dolgot. Gyorsan levettem hát a hátamról a táskámat és előkotortam belőle egy kis sárga pendrive-ot és feléje nyújtottam. – Tessék, rajta van a saját kezűleg fejlesztett játékom. A telepítő az exe fájlal indul, mellékeltem egy txt fájlt, hogyan kell feltelepíteni és játszani vele, de talán nem is kell megnézned. Okos vagy, csak rájössz magadtól. Kritikát és véleményt pedig nagyon szívesen fogadok majd. Ja és nyugi, csak a játék van rajta, nincs semmi személyes fotó vagy videó rajta. Ahhoz kb. nagyon magas szintű S.H.I.E.L.D. ügynöknek kéne lenned vagy magas barátság pontszámmal kéne rendelkezned, de még a tesóim közül se mind olyanok, szóval… Igen - magyarázgattam bólogatva. A táskámat újra felkaptam a hátamra és aztán csak úgy voltam, mert már pillanatnyi néma csönd beállt. Nem volt több hulla nézés, de még mindig hullaházban voltunk. – Akkor még mit akarsz csinálni? Kísértet sztori? Szellemidézés? Mindkettő találó lenne a helyszínhez. Vagy nem kéne megvárni, hogy a főnököd vagy egyik munkatársadnak kedve legyen késő esti, korai reggeli munkához és tényleg itt találjon engem ezért jobb, ha távozok? Vagy távozunk? – kérdeztem meg bizonytalanul a kapcsán, mihez is kezdjünk, most, hogy tisztáztuk az alkut, amiért én itt lébecolhattam. Nekem mindegy volt, bár az estémet én biztos, hogy nem akartam itt tölteni. Már azt is elhatároztam, hogy otthon, amikor aludni térek, a kislámpámat égve fogom hagyni. Csak a biztonság kedvéért. meg, hogy jelezzek az űrlényeknek, inkább ők vigyenek el, mint egy gonosz szellem.
- Sokat is … adakozom – hazudom, kissé zavartan mosolyogva. A hazugság oka azonban nem a pokol mélyén tanyázó lelkem, hanem az, hogy … nos, egyetemista vagyok. Azaz, nagyon csóró, a kettő igazából szinonima. Ha adakoznék, lényegében éhen halnék. Nem igazán van spórolt pénzem, mert nem nagyon miből félretenni. Nem véletlen leszek kénytelen majd egy második állást is vállalni, ami egy kis plusz pénzt eredményez. - Végre valaki megérti, köszönöm! Az ő vodkájából van egy rakat a polcokon, de az én lekvárjaimból csak otthon van! – ezt pedig nem érti meg senki sem, de bezzeg mikor nem vagyok otthon, akkor két pofára tömik magukba, azt remélve, hogyha hazaérek és látom az üres üveget, akkor nem esik le, hogy ők ették meg. - Biztos nagyon fájt akkor játszani az Andromédával – pillantottam rá együtt érzőn. Szerettem a Mass Effect játékokat, bár közel sem annyira, amennyire úgy tűnt, hogy Jess. Ha pedig az a játék nekem fájt, akkor neki egyenesen kínzás lehetett játszani vele. Elhúztam a szám jelezve, hogy vettem, nem volt vicces. Habár én nem is viccnek szántam, csak… a földön mégse hagyhattuk feküdni szegényt. Egy hullaházban pedig nem lehet igazán sok helyre békében lefektetni egy embert. - Jó kérdés. Hivatalosan az agyhalál az, ami halottá tesz valakit. Viszont, a zombiknak például az agyhalála csak részleges, különben nem tudnának mozogni. Az élőholt bár paradoxon megnevezés, de sokkal inkább illik rájuk, mint az, hogy zombi. Szóval igen, egy halott csak addig halott, amíg fel nem kell – adok neki igazat. Nem véletlen, hogy nem kapcsolják le az embert akkor sem, ha évekig kómában van. Az agy ugyanis működik, tehát biológiai értelemben a halál nem állt be, akkor se, ha az illető soha többé nem fogja még csak a szemét se tudni kinyitni. Az emberi test egyszerre lenyűgöző és baromi ijesztő. - Te is örülnél, ha szívesen visszavarrnám a kezed, nem? – vigyorogtam rá. Az őrült tudósra inkább nem mondtam semmit, mert ahogy mondani szokás, azt majd a történelem fogja eldönteni. Nem leplezett vágyam, hogy én legyek az, aki az első halálból visszatérő embert üdvözölje. Ha ez őrület…nos, őrült vagyok. - Hát … az oszlás kezdete, igen – vontam meg a vállam vigyorogva. Nem elvéve az egyiptomiak érdemeit, de beteg egy népség voltak. – Azért kicsit kereshetnék többet … kevesebb munkával – tettem hozzá. Sose szoktam panaszkodni, mert szeretem, amit csinálok, de azért eltudnám viselni azt, ha több időm lenne Star Trek találkozókra járni, és több pénzt is kapnék. - Oh, király! Otthon majd kipróbálom – bólogattam vigyorogva, ahogy a pendriveot az asztalom lábánál heverő táskámba tettem. Holnap egyébként sem dolgozom, és senki nem akar velem elmenni egy a feketelyukakról szóló négy órás előadásra, így … hódolva a népakaratnak, végül én se megyek. De lesz mivel játszani! - Nem, azt hiszem … mehetünk, igazából végeztem minden fontossal. Így is másfél nappal előre dolgoztam, hogy még egy nap lemaradásban legyek. Ketten is elmentek szülni, szóval most kissé sok a munka – magyaráztam neki, miközben gyorsan megszabadultam a kesztyűktől és a köpenytől, és néhány perc múlva már kabátban, táskával a hátamon nyitottam ki az ajtót Jessnek, majd vezettem ki a kórházból. Remélhetőleg nem hónapokig tartó rémálmokat okozva azzal neki, hogy egyáltalán beengedtem.
Figyelmesen hallgattam még miket mesélt, még ha néha csak egy-egy bólintással reagáltam a dolgokra. Volt ugyanis olyan dolog, amibe jobbnak láttam nem folytatni, tovább belekötni vagy végtelenségig elhúzni a témát. Pedig tudtam, hogy képes lettem órákig elcsevegni vele ilyen-olyan témában. Csak ezt még se ekkor kellett volna. - Hát pedig szerintem a lekvár finomabb a vodkánál – jegyeztem még meg, ehhez a témához kapcsolódóan, mert ami igaz, az ki kell mondani. Nem vagyok az az ivós típus, így az említett alkohol az én szememben szinte semmit nem ér, de egy finom lekvár jó süteményekhez, meg a gofrihoz… Fájdalmasan felsóhajtottam, amikor kimondta az Andromédát. Ez olyan, mint Tudjuk Ki, tudjuk miről/kiről van szó, de nem beszélünk róla nyíltan. – Igen, nagyon – bólintottam szomorúan, közben felidézve azokat a fájdalmasan hosszú játékórákat, amiket beleöltem. – De végigvittem! Aztán az Anthemről, az új játékukról, ne is beszéljünk, azt az első pár óra után feladtam… - jegyeztem meg és jobbnak láttam nem mondani, hogy kicsit majdnem sírva tettem le a kontrollert, hogy bezzeg ennek szebb grafikája van, de minek kellett onlinenak lennie? Ezután viszont képes voltam újra teljes figyelemmel hallgatni őt, ahogyan a hullákról magyarázott. – De hát ezért jó az élőhalott kifejezés! Gyakorlatilag hallottak, a szívük nem működik és az agyuk is, vagy csak félig… De járnak, szóval az élő rész is jó rájuk – fűztem még hozzá a témához, közben egyik kezemet ökölbe szorítva a másik tenyerembe ütöttem. Csak úgy, bár ezzel remekül demonstráltam szerintem, hogy csak igazat adok én magamnak és a téma elég komplex. Biztosra csak akkor mehet az ember, ha ő maga válik élőhalottá/zombivá. De jobban belegondolva én passzolnám a lehetőséget. - Nos, igen, örülnék, hogy ha visszavarrnád, de… Inkább nem jutnék oda, hogy erre sort kelljen keríteni – bólintottam a kérdésére, visszamosolyogva rá. Azt már nem tettem hozzá, hogy na látod? Egy ilyen eset valóban őrült tudósos lenne! Ezt a részt megtartottam magamnak. Majd újra csak bólogattam, igazat adva neki, hogy valóban vannak olyan munkák is, amik kevésbé megterhelőek és jó pénzt lehet értük keresni. De ebbe a témába se akartam igazán belebonyolódni, révén, hogy én sehol, semmit nem dolgoztam. Inkább úgy döntöttem, hogy átadom neki a játékomat tartalmazó pendrivet és széles vigyorral az arcomon fogadtam a pozitív reakciót rá, hogy majd kipróbálja. Ez már fél siker! - Remek! Akkor irány újra az élők világa! – kiáltottam el magamat jókedvűen, mosolyogva mutatva az ajtó felé, amin bejöttünk, miután tisztáztuk, hogy akár távozhatunk is már a holtak világából. Míg ő szedelőzködött én tettem is pár lépést az említett ajtó felé. Majd mielőtt kinyitotta és kitessékelt, a biztonság kedvéért még hátra fordultam, hogy egy utolsó pillantást vethessek a hullaházra. Kicsit óvatosságból, kicsit reménykedve, hogy a távozásunkkor talán meghallok valami furcsa neszt, esetleg látok valami tényleg szokatlant. De nem történt semmi, szinte a síri csendet idéző némaság volt. Továbbá azért egy kis búcsú integetést csak megettem a tárolók felé, Mr. és feltételezetten Miss vagy Mrs. Hullák fellé címezvén, mielőtt tényleg magam mögött hagytam a helyet, hagyván, hogy Abe kivezessen a kórházból. Akinek aztán nem kötöttem az orrára, hogy a biztonság kedvéért aznap éjjel égő kislámpa mellett aludtam el, őrült tudóssal és a saját végtagjaikkal táncoló, doboló barátaival álmodva, de egy igazi szörny sem látogatott meg.
Szószám: 527 Megjegyzés: Én is köszönöm a játékot!
Kezdőlap
♡