Ha egy szóval kéne jellemeznem magam nem tudnám. Nem tudnék mondani egy szót ami leír engem teljesen. Több  vagyok csak egy szónál. Igazából egy könyv vagyok, rengeteg fejezettel. Mindegyik fejezet más és más. Mindegyik részből kiderül rólam valami, hol jó hol pedig rossz. De így a jó. Nem vagyok unalmas, nem vagyok olyan mint valaki más. Én, én vagyok. Olyan valaki, aki segít másokon, akinek fontos a családja és az a kevés barát aki maradt neki. Olyan vagyok, aki szeret másokat meghallgatni, aki előre enged egy koncerten, aki szereti a minőségi időt, aki szeret nagyokat nevetni, aki élvezi az életet. Aki szeret sütni-főzni, aki szeret sétálni, az eső illatát. De nem vagyok olyan aki tűri a rosszat, az agressziót, azt ha valaki csak hasznot akar húzni belőle, vagy beakarja mocskolni a nevem. Aki nem szeret mások után rendet rakni, ha hülyének néznek vagy másképp bánnak velem mert nő vagyok.
Nem volt könnyű gyerekkorom. Az apám egy alkoholista volt, aki sokat bántotta az anyámat, a bátyámat és engem is. Számára nem azt jelentette a család, mint nekem. Neki csak teher voltunk a vállán, szerinte ha mi nem lennénk ő sem ivott volna annyit. Mikor meghalt fellélegeztem. Tudtam, hogy többet nem tud bántani és jó volt így élni ezzel a tudattal. Anya egy gyenge lélek, apám mellett nem lehetett soha önálló gondolta sem, nem hogy szava. Szerencsére én nem ilyen vagyok. Jó példát láttam otthon, hogy milyen ne legyek. Szeretem az anyámat tiszta szívemből, de bekel látni, hogy ő túl gyáva volt, ahhoz hogy lépjen. Én már gyerekként megfogadtam magamnak, hogy nem hagyom, hogy engem bárki bábuként kezeljen. A bátyámmal nagyon jó a viszonyom, már gyerekként megtanultuk azt, hogy egymásra számíthatunk bármi is történjen velünk.

2 évvel ez előtt:

- Oh, kicsim! Te vagy a legszebb – törölgeti anyám a könnyeit. Mindig erről a napról áradozott nekem, hogy ez lesz életem legszebb napja. Oda lép hozzám és megigazítja a fátylat a fejemen. Én próbálom nem elbőgni magam, ahhoz túl drága  volt a smink. - Sajnálom, hogy az apád már nem láthat téged így, ő lenne a legbüszkébb ma. Tudod, hogy soha nem sírna, de ma biztos itatná az egereket. Az ő pici lánya férjhez megy. - most már zokog.  - Anya! Kérlek fejezd be a sírást, tudod hogyha te sírsz  akkor én is fogok, de nézd meg ezt a szép sminket – mutatok magamra -  Kár lenne, ha már az előtt elkenődik, hogy az újdonsült férjem is láthatná, nem?  - nevetek halkan, próbálom elterelni anyám gondolatait apámról. Apám már 10 éve nincs köztünk, egy autóbalesetben hunyt el, ahol mi is jelen voltunk. Mi megúsztuk pár karcolással, de ő nem. Ő már a helyszínen életét vesztette. Egyik szemem sírt, a másik nevetett. Talán nem így kellett volna lezáródjon az élete, de másképp soha nem ért volna véget a mókuskerék amiben éltünk. Nem volt egy minta férj, és apának sem volt a legjobb. A gyerekoromra sem szívesen emlékszem vissza. Ha nem anyát ütötte, mert éppen nem lett finom a vacsora, akkor minket mert nem volt rend a szobánkban, pedig általában csak egy kibaszott plüss nem volt jó helyen, de neki nem tetszett. Neki soha semmi, nem volt elég jó. Soha nem értettem, hogy anya miért van még mindig vele, miért nem csomagol, és lépünk le innen. Aztán nagyobb koromra megértettem őt, félt. Félt újra kezdeni mindent, félt az apámtól, hogy zaklatni fog, hogy nagyobb kárt tesz bennünk, így inkább csendben tűrte a sorsát. Miután eltemettük apát, anya újra kivirágzott, újra láttam nevetni, kimozdult a házból. Olyanokat csinált amit már rég nem, élvezte az életet. Akkor megfogadtam magamnak, hogy én soha nem leszek olyan mint az anyám, én nem fogok úgy élni mint ő. Engem ne bántson senki, soha többet. - Igazad van kicsim! - letörli a könnyeit, és megpuszilja az arcomat. - Na gyerre, a bátyád már biztosan vár minket. - megfogja a kezem, és kisétálunk a hotel szobából, az ajtó előtt már tényleg ott várt minket. Nem szólt egy szót sem, csak tetőtől talpig végig nézett rajtam, és elégedetten bólogatott. Szavak nélkül is megértettem őt, tudtam mire gondol. Középre fogtak és elindultunk a lift felé.

1 évvel ezelőtt:

- Anya! - zokogok a telefonba. Folyton csak ismétlem magam, nem tiszta a fejem. Próbálom felidézni az elmúlt pár óra eseményeit, de nem igazán megy. Biztos a sok gyógyszertől amit beadtak nekem a kórházban. Amikor újra magamnál vagyok, már itt van velem anya is. - Szia kicsim! Itt vagyok, most már minden rendben lesz.- Szipog, próbálja elrejteni a szomorúságát. - Emlékszel mi történt, hogy miért vagy itt a kórházban? - bólintok. Pedig nem teljesen emlékszem mindenre. - Lelökött a lépcsőn anya! - sírok. - Egy apró dolog miatt, mert a kérdezése nélkül mentem el vásárolni. Olyan mint apa. Tudom. - szorítom meg a kezét. Anyából kitör a sírás, amint meghallja amit mondok. - Nem kicsim, ő nem olyan. Ő szeret téged, biztos csak véletlen volt. Biztos vagyok benne, hogy nem direkt akart bántani. - hazudik nekem, és magának is. Ő is tudja, hogy ezért nem lökünk le senkit a lépcsőn. Nem akarja beismerni, hogy én is egy apához hasonló férfibe szerettem bele. Hirtelen nyílik ki az ajtó, riadtan pillantok felé, nehogy az a barom jöjjön be rajta, soha többé nem akarom őt látni. Szerencsére csak az orvos lépett be, kezében a kartonom, amiben benne van minden vizsgálat eredménye. - Jó napot hölgyeim! - üdvözöl kedvesen minket, majd oda sétál az ágy elé. - Hogy érzi magát? - pillant rám. - Megvagyok köszönöm, kissé sajog a fejem. - most először nyúlok oda, és akkor veszem csak észre, hogy be van kötözve, biztos beütöttem amikor a lépcsőn gurultam le. - Ez érthető. Van egy jó és egy rossz hírem. Melyikkel kezdjem? - anya rögtön rá vágja, hogy a rosszat mondja először, de közbe szólok, és inkább a jót választom elsőnek. - Nos rendben van. Szerencsére nem súlyos az állapota, enyhe zúzódások vannak csak, semmi komolyabb vagy maradandó sérülés nincs ami kész csoda, tekintve hogy mekkorát zuhant. - elhallgat, várok, várunk. De nem szólal meg. - Mi a rossz, doktor úr? - kérdezem türelmetlenül. Nagyot sóhajt. Ez nem jó jel. Mi lehet ekkora baj, ha nem sérültem meg komolyabban? És akkor mintha az élet adott volna egy hatalmas pofont, úgy jöttem rá a válaszra. - Csak nem.. - én is hallgatok tovább. A kezem a hasamra csúszik az akaratomon kívül. Anya észre veszi, ekkor esik le neki is, hogy miről is van szó. Sírok, nem tudok most mást tenni. - Sajnálom – mondja az orvos. - Még túl kicsi volt a magzat, ahhoz hogy segíteni tudjunk rajta. Annyi jó talán van még, hogy nem sérült a méhe, ezért még újra teherbe tud majd esni. - újra, gondolom magamban. Most sem voltam biztos benne, hogy az vagyok, de voltak jelek, csak nem vettem őket komolyan. Így belegondolva talán jobb is, hogy így alakult a helyzetem, és most derült fény mindenre, nem később. Talán ha később derül ki, akkor úgy járok mint az anyám.

Napjainkban:

Amióta elköltöztem otthonról, az életem teljesen felfordult, és most csak is a jó irányba haladok. Azóta az incidens óta, nem találkoztam azzal a seggfejjel. Amíg a kórházban feküdtem, anya és a testvérem elhozták onnan az összes cuccomat. Tudtam, hogy nem maradhatok abban a városban, ahol ő is jelen van, így a bátyám felajánlotta, hogy költözzek New Yorkba, először nem akartam bele egyezni, mert nem szerettem volna ha anya egyedül marad itt. Így anya is velem jött. Itt kezdtünk mind ketten egy új életet. Én bedobtam magam a mély vízbe, és tovább tanulok, igaz ez ilyen gyorstalpaló, de akkor is követhetem az álmom. Mindig is modell szerettem volna lenni, de se az apám, se az ex férjem nem támogatott bennem, folyton azt éreztették velem, hogy nem vagyok elég jó, nem vagyok elég vékony, elég csinos. De ez már a múlt, teli vagyok pozitív energiával, készen arra, hogy berobbanjak. Szerencsére New Yorkban lehet úszni az álmokban, itt mindenki megtalálja a számára legjobbat.  pár kisebb reklámban már szerepeltem, ami segít beindítani a karrieremet. Igazi mázlista vagyok, ott tanulok ahol dolgozok. A modell ügynökség garantálta, hogy segítenek mindenben. Számos céggel van szerződésük, így mindenki jól jár. A cégeknek mindig lesz modell, és a modelleknek is mindig lesz munkájuk. Persze ez még mindig nem jelenti azt, hogy híres lesz az ember, és bármelyik nagyobb márkával dolgozhat együtt, de a lehetőség megvan, a többi csak rajtunk múlik. Én beleteszek mindent, sőt még annál is többet. Néha már úgy érzem, hogy nem ez az én utam, de nem adom fel, még nem és remélem soha nem is fogom.

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Édesapád viselkedése felejthetetlen bélyegként nyomódott rá a gyerekkorodra, ami végül egész utadon végig kísért. Emlékeztetett arra, hogy miket éltél/éltetek át, miközben arra ösztönzött, hogy ennél jobbat akarj. Olyat ami örömöt hoz és nem félelmet meg szomorúságot, melyben már volt elég részed. És úgy érezted később ezt meg is találtad. Mégis a házasságodat jellemző kezdeti biztonság gyorsan vált szörnyű felismeréssé ahhoz, hogy kilépj ebből a környezetből amilyen gyorsan csak tudsz, még mielőtt megismétlődik az aminek már egyszer részese voltál. Sajnos senkihez sem jár egy forgatókönyv, pedig olykor segítene felkészíteni arra mibe vágunk bele. Nem tudhatjuk milyenné alakul a közös jövő vagy ki az akiről végül kiderül, hogy egészen az ellenkezője annak aki akkor megragadta a figyelmünket.
Sajnálom a veled történteket, de kívánom neked, hogy az újrakezdéssel együtt megtaláld azt a stabil és jót magával hozó hátteret amit teljes mértékben megérdemelsz.
Köszönöm, hogy olvashattalak!  

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!