Azt tudtam, hogy végtelenül hosszú tárgyalás lesz, de azért már mindennek van határa. Hónapok, ha nem fél év is eltelt a tárgyalások megkezdése óta és még a vakok is látják, hogy a bíró egyszerűen nem képes mit kezdeni a helyzettel. Háború a drogbanda és az igazságszolgáltatás között. Ismerős mi? Csak egy újabb ilyen sztori az ötezerből, évente kilencszáz alkalommal is megtörténik ez, csakhogy általában vagy irtó hamar elítélik a vádlottat, mert nem kérdés, hogy ki ő és mit művelt, máskor a vádlott maga meg sem éli a tárgyalást. És van a mi esetünk, ami annyiban más, hogy mi marhára élünk, egyértelmű, hogy mit követtünk el, azonban azok a tetteink, amiket felvett a kamera, ergo egyértelműen bizonyíthatók, nem feltétlenül adnak okot arra, hogy lecsukjanak minket. Egyáltalán nem, arról van szó, hogy lövöldöztünk a parkolóházban, az csak egy látható felvétel, ahol mi megvédtük magunkat a támadóktól. Itt többről van szó. A kopók azt hiszik, hogy végre kétvállra fektethetnek egy szervezetet. Az első tárgyalásra még nagyon kihúzták magukat, mostanra, a sokadikra már marhára remeg a lábuk, hogy vajon hogyan dönt az esküdtszék.
Izzadok az öltönyben, mint egy ló, mert kis fokozatra van kapcsolva a szellőztetés, ablakot meg nem akarnak kinyitni és vagyunk bent a teremben elég sokan ahhoz, hogy tíz perc alatt is beleheljük a helyet, nemhogy lassan másfél órája. Itt van mindenki, aki számít, de senki olyan, aki kéretlen lenne. Időnként az általam már annyira jól ismert nyomozóra pillantok. Victor, asszem ez a neve. Már egészen kezdem megkedvelni, eskü szomorú lennék, ha valami baja esne, olyan régóta van már a nyomunkban. Szerintem ismer minket, mint a tenyerét, éppen ezért bizonyára nagyon szeretné már learatni a babérokat. Az arca nem éppen sziklaszilárd, érzem rajta a feszültséget, ami számomra egészen nyugtató, pedig semmit sem jelent. Ugyanabban a helyzetben vagyunk, itt mi már semmit sem tehetünk, az ügyvédeink beszélnek helyettünk, ő tudja az igazat, én is tudom. Ki nyer? Számomra nincs más elfogadható út, csak a szabadlábon engedés. Nagyon nem akarom Amerika egyik legkeményebb börtönében leélni az életem, gondolom nem kell magyaráznom miért.
Egyik térdem szüntelenül remeg, már észre sem veszem. Diane-re pillantok, mikor ő egy - szerintem - erős beszéd után hátat fordít a bírónak és az esküdtszéknek, hogy visszaüljön a helyére. Arcomról virít az aggodalom, az izgalom és a néma hála is. Érdekes, amit érzek. Egyszerre vagyok izgatott, vagyis bizonyára látok reményt még a szabadulásra, mindeközben viszont egy lényem már belefáradt ebbe az egész szónoklásba. Már hallgatni sem tudom, nem fogom fel miről dumálnak, engem már csak egy dolog érdekel, egy bűnös vagy nem bűnös kifejezés.
Ha minden jól megy, ezúttal sikerül pontot tenni a tárgyalások végére. Az esküdtszék - elvileg - hamarosan megjelenik és kimondja az ítéletet. Ritka alkalmak egyike, amikor se Tod, se Sainz nem szólal meg. Csak ülünk némán és várakozunk. Ha elítélnek minket, nem leszünk többé társak. Elvesztem a barátaimat, a családomat, mindenemet. Nap mint nap életveszélyben élek, de ezeken mégis most gondolkodok el igazán. Egy csempész végül is akkor hal meg, amikor lecsukják... szép szavak. Mindjárt idehányok.
Pár perc múlva az emberek újra beözönlenek a terembe. Elsétál mellettem Victor, nem nézek rá, de ő pár lépéssel odébb megáll és megfordul. Nincs kedvem csevegni, de azért ráemelem tekintetemet mikor megszólít.
- Jól felkészült a csapatod. - Látszik arcán, hogy már őt is megrágta ez az egész ügy, ami talán évtizedek óta tart. Először nem is akarok válaszolni neki, de aztán csak-csak ráveszem magam.
- Nem az én csapatom. - Nyers kijelentés, már-már nyálasan rekedt hangon, mint akit órák óta kínoznak. - Nekem nincs csapatom.
Gúnyosan elmosolyodok. Látom, meglepte a válaszom. Miért, mit gondolt? Mi vagyok én? Kurvára senki. Én nem vagyok senki főnöke, alám nem tartoznak emberek, nincs csapatom, se bandám, max társaim és főnökeim, akik úgy tűnik, jócskán kitettek magukért. Meglepett engem is, hogy ennyire kellek nekik Sainzzal és Toddal együtt. Ezzel Victor nincs egyedül.
- Hát, bárhogy is, most kiderül, mennyire voltak hatékonyak. - Megpaskolja a vállamat, aztán odébb áll. Barom. Mint aki még utoljára beszélni akart volna velem, mielőtt végleg lecsukat... És valószínűleg pont ilyen érzést is akart kelteni bennem. Szúrós szemekkel figyelem, ahogy pár sorral odébb helyet foglal nagyjából azzal egyidőben, hogy a bíró és az esküdtszék is ledobja a seggét a már rohadtul meleg székükre. Haragtól és félélemtől remegő ujjaimat tördelem, Sainz is a helyére kerül tőlem nem messze, aki látszólag szórakozottabban veszi ezt az egészet. Mondjuk engem nem ver át, ez a feka szétszórtsága csak jól leplezi, hogy szíve mélyén mennyire be van szarva. Tod? Ő most is ugyanolyan arcot vág, mint eddig bármikor. Nem mutat érzelmeket.


A lélegzet is elakad az egész teremben. Másodpercekig ül mindenki mozdulatlanul, mintha megfagyott volna a világ, vagy megállította volna valaki az időt. Erős sípolást hallok a fülemben, a pulzusom nem hagy alább egy kicsit sem. Az első ember, aki feláll a székéből és elkezdi begombolni öltönyét, az Qadir. Ő úgy tesz, mint egyébként mindig, mikor pontosan úgy alakulnak a dolgok, ahogyan azt ő eltervezte: fogja magát és mondván, hogy neki itt több tennivalója nincs, elmegy. Én még mindig csak ülök. Már Sainz és Tod is felállt, mit tudom én, mit csinálnak. Victorra pillantok, a tarkójába mélyesztem tekintetemet. Pont annyira le van sokkolva, mint én. Már szinte sajnálom, amiért az a rengeteg munkája teljesen felesleges volt. Győztem. Vagy hát nem én, hanem a banda, Qadir, Diane és mindenki, aki ehhez hozzájárult.  
Ültömben lemerevedett testem csak annyit érzékel, hogy Diane közelít felém. Felkuncogok ahogy odaér mellém.
- Baszki, tényleg megcsináltad. - Kimondom, nem hittem volna, hogy képes rá. Tartozott nekem ennyivel a videók megszerzése miatt, de ez egy dolog. Tisztában voltam azzal, hogy ez az első igazán nagy munkája. Ha őszinte akarok lenni, kicsit sem fogadtam volna rá, hogy megnyeri. De ha erre képes... hogy nem tudta kihozni a testvérét a börtönből? Mert nem is akarja? Az a család is több titkot rejteget, mint azt elsőre gondolnánk.
- Kösz! - mosolyodom el halványan, végre kezdem felfogni, hogy szabad vagyok és annyi idő után végre visszatérhetek a számomra normálisnak mondható életbe. Nem kell többet bujkálnom, nem kell se Kolumbiába menekülnöm, se egy farmon rohadnom. Lehet lakásom, mehetek étterembe, szórakozóhelyre, használhatom a telefonom és a bankkártyám.

Azzal, hogy kimondták az ártatlanságomat még nem kezdek el úgy viselkedni, mintha tényleg az is lennék. Ez marhára nem erről szólt, ezt még a zsaruk és tán még maga a bíró is így gondolja. Az esküdtszék elvileg nem lehet korrupt, én azért nem vagyok biztos ennyire ebben a tényleg, de marhára nem érdekel engem. Bárhogy is sikerült, az ügyvédek, a banda ügyvédei hatalmas munkát végeztek. Nekem még az is nehezemre esett, hogy ne szóljam el magam a tetteimről, meg arról, hogy ki vagyok tulajdonképpen.
Odabent a cellák mögött persze oly' mindegy volt. Hiába nem raktak össze Sainzékkal, a körülöttem lévők rohadtul tudták, hogy ki vagyok és mit keresek ott. Én is ismertem nem egy embert, örülhettem is, hogy nem sokszor kerültem bajba, márpedig számtalanszor aludtam el úgy, hogy nem voltam biztos abban, hogy megélem-e még a holnapot. Szerencsére az, hogy a cellámon lakat volt egyúttal védelmet is jelentett nekem, legalábbis éjjel.  
Nem beszéltem senkinek róla, de egyik nap anyám meglátogatott. Nem vallottam be neki, hogy miért vagyok most itt, láttam a szemében a kétségbeesést és úgy voltam vele, elég csak akkor megismernie engem, kit fiának tekint, amikor már valóban megkapom az ítéletet. Ha meg nem így lesz - mint ahogy nem is így történt -, akkor pedig tiszta maradhatok a szemében, legjobb esetben persze. A helyzet az, hogy nem igazán érdekel a véleménye. Én őt nem tekintettem anyámnak, hisz sosem viselkedett úgy. Jogosan merül fel a kérdés... mi van, ha vele maradok és ő nevel fel engem, nem pedig apa? Akkor talán minden más lenne és most én sem lennék nyakig a szarban, fél lábbal a sírban, féllel meg a sitten. Bár már teljesen mindegy, mi lett volna, ha... Szabad vagyok. Immáron újra amerikai állampolgár lehetek! Mentesülök bűneim alól, amik így meg sem történtek. Ez marhára jó érzés. Mintha esélyt kapnék, hogy új ember legyek, ami marhaság, elvégre pont azok mentettek meg, akik ide juttattak. Ez a munka pedig sosincs ingyen.
Natalie szemeiben csillog a kinti napsugarakat megtörő ablaküveg. Látom rajta, hogy a sikernek ő maga is örül, nem pedig csak egy munka volt ez is, mint a többi, egy szívesség, amivel tartozott nekem, márpedig mondjuk ki, az volt, noha tény, hogy nem volt veszíteni valója: ha nem sikerült volna megtartania az ígéretét, én a dutyiban az égvilágon semmit sem tudtam volna tenni, hogy nyomást helyezzek rá, így viszont hogy sikerült, nyilvánvalóan az egyezségünk mindkét oldalról viszonzásra talált. Kvittek vagyunk. Társak... immáron.
- Te csináltad meg, én csak befogtam a pofám. - Megigazítom öltönyömet, ami nagyon nem az én stílusom, viszket is mindenhol a testem, bár az lehet a cellám ágyában élő millió tetűnek köszönhető.
- Ja, bepótolom az elmúlt háromnegyed év összes élvezetét, amiből hiányt szenvedtem... - Iszok majd, elszívok hatszáz cigarettát, aztán bevetem magam az ágyba, mert van, amiben nem tudok megváltozni.
Az első gondolatom az, hogy nem szólok Dominak, hogy kiszabadultam, elmegyek egy bárba és végignyomom az éjszakát. A feltörő képzeletképekre viszont megmozdul benne valami, érzem, hogy eléggé nehezen tudnám elviselni másnap ezt a döntésemet. Hogy miért... jó kérdés. Miért? Talán mert tartozom ennyivel a lánynak. Nem tudom, tényleg. Ez egy új kezdet, itt az idő, hogy rendbe tegyük a dolgokat, csak még magam sem tudom, hogy ez azt jelenti-e, hogy nyilvánvalóan nem szabad együtt lennünk Domival és jobb lenne, ha nagyon messze élnénk egymástól, vagy pedig változzak meg és ezúttal merjek még ennél is veszélyesebben élni, vele.
- Igen, végül is már teljesen közénk tartozol - mosolyodom el, ezzel is nyomatékosítva, hogy nem csak kettőnk egyezségét sikerült véghez vinnie, hanem a banda életébe is belelopta magát. Azt nem tudom, hogy ennek ő örül-e vagy sem, mindenesetre ez az igazság. - Gondolom most marhára elegünk van a mi képünkből, de ha lesz kedved, este csatlakozz hozzánk. Biztos nagy buli lesz. - Igazából csak az illem beszél belőlem, de én örülnék, ha csatlakozna, hiába sejtem, hogy anyaként nem ez lehet élete vágya ilyen hosszú napok, hónapok után. Mondjuk addig még valahogy ki kellene jutnunk ebből a gigantikus épületből.
- Micsoda sztárok lettünk, mindenki minket akar látni és lencsevégre kapni, látod? - érkezik meg Sainz valahonnan Natalie mögül fülig érő vigyorral és még annál is nagyobb kicsapongó lelkesedéssel. Mi tagadás, ő is ült háromnegyed évig, amennyire nem tud a seggén maradni, szerintem most még repülni is képes ennyi energiától. Elkapja a nyakamat és folytogatást imitál, de alig ér hozzá a nyakamhoz, szóval azon túl, hogy a súlyának egy része kibillent, egészen könnyen rázom le magamról a feka latinot.
- Jobb lenne nem a tömegben távozni. - Gondolom Dianenek is. Még egy kicsit küzdenem kell, hogy Sainz baromságait hárítani tudjam, unott képet vágom a boxolásához, de szívem mélyén azért örülök, hogy újra láthatom őt, ha már a cellánk egymástól jó messze volt.
Gondolom én, lassan megindulunk kifelé a többiek után, szóval ajtó felé lököm az öltönyös fekát, aki ebben a szettben annyira jellemidegen, mint egy jegesmedve az esőerdőben. Meglepően Todon áll a legjobban ez a hacuka, aki időközben árnyékként jelent meg mögöttünk és egész eddig egy szót sem szólt. Ha nem hiányoztunk volna neki, most ide se tolná a képét, szóval némán csak megveregetem a vállát, mintha ő is sikert ért volna el, holott mindannyian csak mákosok vagyunk. Boldog mákosok. Nevem hallatán visszakapom tekintetemet a mi védangyalunkra, aztán grimaszba vágom az arcom.
- Azt azért ne várd tőlem, hogy újra egy farmon kössek ki, de nyugi, nem fogok hangoskodni. Nincs sok kedvem életveszélybe kerülni. - Utolsó megjegyzésem halkabb már, de egyúttal érezhetően annak van a legtöbb igazságtartalma. Nyilván nem fogom azt mondani az ügyvédemnek, hogy holnap két mészárlást is rendezünk, mert mentem kitépi az összes hajszálát, és hülye sem vagyok, hogy ilyenbe keveredjek, de azért lelkem mélyén állatira vágyok valamire, ami adrenalinnal tölt el. Mert egészen eddig mozgalmas életet éltem, a dutyiban pedig majdnem megőrültem. Most? Most akarnék mindent, ami vágy és izgalom! Persze... csak csendben.
Furcsa érzés oda menni, ahova én akarok, olyan sebességgel lépegetni, ahogy jól esik és tudni, hogy nem liheg mögöttem minimum két biztonsági gorilla. Mondjuk nem tudom, hogy tényleg, csak ennyi az egész, hátat fordít mindenki a jogi személyeknek, akik biztosan papírmunkáznak még egy darabig, miközben mi már rég messze járunk innen. Még egy pillantást vetek Nataliera mielőtt még elvesznék az utcán, biccentek fejemmel neki, aztán ahogy ő azt elintézte, hátul távozunk a bíróságról. Szabadon, a saját akartunk szerint, mi, a három muskétás meg még páran körülöttünk. Napszemüvegemet is felveszem, hogy ha már hősök vagyunk - nem vagyunk - akkor legyünk hát menők, tekintve hogy még így is néhány fotós ólálkodik a környéken, akik hamar megközelítenek bennünket. Egy ismerős autó áll nem messze a parkolóban, nem látom, ki vezeti, de látva a típusát és azt a pár karcolást, amit még mi szereztünk a fekete kocsin Toddal, mikor a kelleténél jobban tapostuk a gázt és elsodortunk egy forgalmi táblát, így hát nem kétség, hogy ez az autó miattunk van itt, minket várt. S valóban... minden meg van rendezve előre, legalábbis gondolom én. Beszállunk a fekete kocsiba, Tod az anyósülésre, én meg a fekával hátra. Nyilván mindannyian azt lessük, ki vezeti az autót. A fekete hajú lány aztán leveszi a kendőjét és napszeművegét. Egy kicsit mindannyian meglepődünk.
- Grace? - kérdem két nagyon pislogva előre, a visszapillantóban pedig találkozik a tekintetünk. Sok mindenkire számítottam, csak rá nem.
- Szép napot a frissen szabadult börtöntöltelékeknek! - szólal meg a lány éles humorral. Ő Grace, mindannyian tudjuk, hogy milyen.
- Hohóóó, drága, te tényleg mindig a legjobbkor érkezel! - Nos, igen, Sainznak igaza van, Grace tudja, mikor kell felbukkannia, mint a mi utolsó lehetőségünk.
- Szivi, nem akarsz megállni a kedvenc bárunkban és meginni velünk pár felest? - folytatja Sainz derűsen, mialatt Grace már tapos is a gázra. Nem tűnik annyira kicsapongónak a lány, mint a feka.
- Nem. Dolgunk van. - Mondja úgy, mintha Qadir lenne. Tényleg baromira olyan volt a hanglejtése, egy pillanatig mindannyiunkban meghűl a vér és elkezdünk azon tanakodni, hogy amíg rácsok mögött voltunk, Graceből hirtelen főnök lett. Még Tod figyelme is a lányra szegeződik.
- Domi bajban van, szóval a lakásához megyünk.
Ezt követően elszabadul a pokol az autóban. Mindhárman elkezdjük mondani a magunkét, Tod nem győzi állítani, hogy most pont nem szabadna belekeverednünk egy ilyen kalamajkába és hogy ő neki erre most baromira nincs türelme és energiája. Sainz inni akar és veszettül állítja, hogy biztosan ráér még az ügy, ha egészen eddig ráért, mire Grace próbálja megértetni vele, hogy mi történt és mennyire friss a dolog, hogy elrabolták Assiat. Én? Én első másodpercek erejéig ledöbbenek a hallottakon. Sokka ugranak be az emlékek, Mattias, akiről már rég azt hittem, hogy lemondott a gyerekéről, az a zsaru akit leszúrtam anno... most hirtelen minden újra itt van és élatszagú lett. A veszekedés aztán abba torkollik, hogy én csalódottságomat fejezem ki a többiek iránt, hogy ennyibe veszik a bandát, a családot és engem, hogy az ivást és saját tökük vakarását fontosabbnak vélik, mint én és Domi épségét és a végére már mindannyian elküldjük egymást a halálba is, csak mert rájöttünk a dutyiban töltött időszak alatt, hogy nem is hiányoztunk egymásnak és nincs kedvünk egymás miatt megint visszakerülni rácsok mögé.
És aztán? Aztán mind a három fiú és Grace némán száll ki az autóból Domi lakása előtti utca parkolójában. Még mindenkin érződik az ordibálás és veszekedés dühe, aminek aztán az egyetlen eredménye az lett, hogy mindenkiből robbanásszerűen tört ki az elmúlt háromnegyed év terhe, az átvészelt éjszakák és a fogság stressze, a szorongás és megalázottság feszültsége. Mint három kan, ki kikúrta magát, úgy haladunk felfelé a lépcsőkön, hogy ezúttal már csakis a feladatunkra koncentrálhassunk. A feladatunk pedig ezúttal Dominique és Assia.
Némán nyitok be az autón a Grace által kapott kulccsal. Ilyenkor tudatosodik bennem az, hogy mennyire nem voltam része a külvilágnak és többek között Domi életének az elmúlt időszakban. Ahogy nyílik az ajtó, nem szólalok meg, csak némán, aggodalommal teli arccal lépek beljebb. Sehol senki.
- Domi? - kiáltom el magam, s kérdőn pillantok Gracere, akiről virít, hogy ő is megrémült ahogy nem találja a lányt. Innentől az én pulzusom megduplázódik.
- Celine? - kiáltom a másik nevét ahogy végigjárom a szobákat. A két srác lefagyva áll még az ajtónál, ahogy meglátják a történtek nyomait. Én is láttam őket, amik miatt elvesztettem a józan eszem.
Több szobát is felkutatok, mire benyitok a megfelelőbe, ahol megpillantom a lányt. Megtorpanok kis ideig, majd odalépek a lányhoz, átkarolom és magamhoz szorítva hagyom, hogy könnyeit fehér ingemben oszlassa el.
- Megtaláljuk. Nem fogja elhagyni az országot! De ha kell, Franciaországból is visszahozom! - Kit? Assiat. Grance tényleg elmondta a részleteket, amire az ordibálás hevében úgy tűnt, senki sem figyelt, pedig valójában nagyon is szívtuk az információt. Én biztosan. Sosem volt gyerekem - gondolom én -, sosem volt anyám, hogy átérezhetném a fájdalmát, nem ismerem azt, hogy egy szülő ennyire ragaszkodna a gyerekéért, de éppen ezért mindent megadok annak az anyának, aki saját karjaiban akarja tudni a gyerekét. Vagy csak szimplán Dominique az oka az egésznek, hogy miután alig tizenöt perce ígértem meg Dianenak, hogy nem kerüljök bajba, újra képes vagyok nyakig belekerülni a szarba, ezúttal azonban egy jobb ügyért. Hisz ehhez értek... ebben mi jók vagyunk. Megtalálni valakit és eltenni láb alól? Naná!
- Megkeressük Assiát! - suttogva teszem hozzá még mindig ölelve Domit, majd ha felnéz rám, megcsókolom. Fel sem fogom, mennyire hiányzott.

Nem gondoltam volna, hogy egyszer eljutok erre a pontra, de jelenleg én is csak annyit akarok, hogy nyugodtan és csendben, mondhatni úgy éljem le az életemet, hogy a szar se foglalkozzon velem az elkövetkező hatvan évben. Eddig nem tudtam nyugton megülni egy hétig sem, Calit is érvágásokkal telve bírtam csak ki, ellenben most, itt New Yorkban örülhetek, ha egy kicsit nem fognak basztatni. Se a banda, se a riválisok, se a zsaruk. Tudom, hogy nincs vége, sőt, a java csak most kezdődik, ez egy csata volt amit megnyertünk, de a háború már évek óta tart és tartani is fog amíg világ a világ. Nincsenek illúzióim, ahogy magammal szemben sem hiszem, hogy ördögből angyallá változtam volna míg a seggemet a rühes ágyon pihentettem és imádkoztam, hogy ne kurjanak meg. Lehet, hogy holnap már újra vágyom majd arra, hogy életveszélyben legyek és az adrenalin pezsegjen véremben, lehet hogy holnap már újra a régi leszek, de ma istenemre mondom, egyetértek Dianeval. Ennek ellenére röhögök csak, mert minden bizonnyal ez egy poén volt tőle. Vegyük poénnak, mert túl komikus ahhoz, hogy igaz legyen.
Mind úgy sétálunk ki az épületből, mint valami hősök. Fújja a szél az öltönyünket, menők vagyunk, mert szabadok vagyunk mindannyian, Tod, Sainz meg én a magunk lassúságával lépkedünk le a lépcsőn és ahogy megízleljük a szabadság érzését, Grace köszönése szinte pafán vág minket. Tudjuk, hogy mi ezt a világ végéig fogjuk törleszteni Qadiréknak... Tudjuk, hogy mi magunk is akkora adósai lettünk a nálunk fentebb lévő isteneknek, hogy az életünket is eladtuk nekik. Bár nem oszt-szoroz ez már semmit, eddig is így volt ez, mit számít még egy ok, hogy miért vagyunk mi a csicskásaik.
Miután Grace gázt nyom és mondja a szitut, perceken belül úgy egymásra borítjuk a képzeletbeli asztalainkat és ordítunk egymással, mint a farkát messzírozó girhes srác elélvezés előtt. Aztán ahogy jött, úgy távozik is a felkavart hangulat, mi pedig megértjük, hogy most azt kell tenni, amit Grace mond, mert... csak mert ezt kell tennünk és pont. Nem mintha lenne más választása Sainznak és Todnak, hacsak nem akarnak kiugrani a gyorsforgalmin hasító autból, márpedig nem akarnak, hisz inkább követik Gracet, mintsem hogy gerinctöréssel gazdagodjanak.
Az ajtó előtt megtorpanva érzem már, hogy tényleg nagy gáz van. Pontosan Grace sem tudja megmondani, mennyire, ő sem sokat látott a történtekből, csak hallotta, hogy vélhetően Matt itt van és durva szavakat intéz Domihoz.
Nem találom a lányt. Ahogy egyre több másodperc telik el, nő az én pulzusom is, míg nem a szobába érve meglátom a lányt. Láttam már rossz állapotban, de ennyire összeverve még sohasem. Egyértelmű, hogy baj van, meg az is, hogy mi történt. Megpróbál felállni, de elgyengül, szóval úgy guggolok le mellé, hogy kezemmel tarthassam testét. Tekintetem a nyakára vetül, nem tudok ellenállni a reflexeimnek, amikkel a bennem lévő dühtől pillanatra megszorítom a karját. Látva megtörtségét és mind fizikai, mind érzelmi fájdalmait összeszorított fogakkal húzom magamhoz és próbálom elnyelni a bennem kitörtni kívánó dügrohamot. Mindig én vagyok az, aki nyugodt marad ilyen helyzetekben, de most mégis eluralkodik rajtam a harag, melytől szólni sem bírok egy darabig egy szót sem.
- A rohadék... - hallatszik a szoba ajtaja felől Sainz hangja, aki gondolta, csak megnézi már ő is, hogy mi a szar van. Nem sokkal később megjelenik Grace is, majd a lány egyből el is szalad, mi tudom én, talán vízért és valami alkoholért.
- Nem fog sokáig nála maradni - jelentem ki kegyetlenül rideg és könyörtelen hangon a bennem dúló érzésektől, de nyelek egyet, mert nem akarom, hogy megijedjen tőlem Domi. Nem akarom, hogy tudja, mekkora szörnyeteg tudok lenni néha.
Mihelyst beindul az agyam, két dolog villan be. Egyfelől tényleg bárhol lehet Matt és nem lesz könnyű kideríteni, hogy hol van, de ha tippelnem kellene, egy reptér felé tart. A másik viszont... mi van, ha nem találnánk meg őket és Assia az apjánál maradna? A lánynak minden szempontból jobb élete lenne, gazdagabb közegben nőne fel, biztonságban élne, míg amíg én Domival vagyok, addig utóbbi biztosan nem fog megvalósulni. Lehet jobban tennénk, ha csak hagynánk elmenni Mattot a gyerekkel, ezt persze sosem merném felhozni neki.
Domi kérdésére felegyenesedek és az ajtóban őrt álló fiúkra nézek. A részletekről fogalmuk sincs, de nem is igénylik az információkat, mikor egész életükben úgy dolgoztak, hogy csak éppen annyit tudtak, amennyi szökséges volt. Grace kettejük sorfalát egy laza kézmozdulattal megbonta és utat túrva magának Domi mellé süvít kezében egy pohár vízzel, meg némi tablettával. Gondolom fájdalomcsillapító.
- Grace, jóban vagy még azzal az informatikai guruval, aki le szokta nyomozni a szükséges embereket? - Jobb ötlet híján ez jutott eszembe.
- Igen? - Kérdez vissza, hogy ezzel mos mit akarok tőle, de nem kell válaszolnom, magától leesik neki a tantusz. - Oh, persze, hívom!
Nézem, ahogy Domi magához veszi a vizet és a fájdalomcsillapítót, de hamar a sérüleseire téved a tekintetem. Újra érzem, ahogy a düh eluralkodik rajta, úgyhogy szemeimet elkapom róla. Kurvára nem tudom, hogy most mi van. Mentőt kellene hívni? Nálunk azt nem szokás. Nem tudom, hogy működik.
- Kell orvost hívni? - kérdezem, mert baszhatjuk a lányát, ha közben Domi mindjárt elájuk és késleltetve megfullad itt nekünk. Aztán Grace megint megelenik a két fiú között. Szerintem Grace mást sem csinál két órája, mint fel-alá rohangál, de kétségtelenül ő tesz a legtöbb hasznos dolgot, míg mi a srácokkal a jelenlegi helyzetben balfaszok vagyunk.
- Domiii, mondj el mindent, amit tudni lehet Mattról... elsősorban adatokat róla és a hogy miről lehet felismerni.
"Egy kép is jól jönne bébi..." - hallatszik a telefonból nagyon halkan.
- Egy kép is jól jönne, azt üzeni. - Hallottuk, de mindegy. Domira nézek és várom az utasításait, hogy mit csináljak. Nyissam ki a laptopját? Vegyem elő a táskáját? Bárhogy is, addig nem fogunk tudni segíteni neki, amíg ő nem teremti meg rá a lehetőséget. Olivernek - a kölyöknek a telefonban - van olyan informatikája, amivel meg tud találni információkat. Hecker, mondhatnin, vagy tudja a tököm, de ha Matt repülője New Yorkban áll, akkor ő meg fogja tudni mondani, hogy hol és hogy még egyáltalán itt van, vagy már rég Párizs felé tart.

Az elmúlt időben annyira hozzászoktam, hogy az orvosi ellátás konkrétan nem létezik számunkra, hogy most sem jut először az eszembe, hogy mentőt hívjak Dominiquenak, pedig első ránézésre lehet szükséges lenne. Mégis, sírását első pillanatoktól kezdve mentális fájdalmának tulajdonítom, mintha sérülései minimálisak lennének, de ahogy felhúzza a pólóját, megfordul fejemben, hogy mi van, ha megrepedt vagy eltört egy bordája. Én ehhez nem értek, marhára nem, úgyhogy mielőtt ökölbe szorulna a kézfejem a bennem egyre inkább fellángoló dühtől, előbb a gyógyszerrel megérkező Grace-re pillantok, hogy mondjon valami szépet és jót, azt hogy nincs nagy baja Dominak, mert én szerintem sosem tudnám kijelenteni, hogy súlyosan megsérült. Domi azt mondja, hogy nem kell orvos, én erre kérdőn pillantok rá, mert ennyire nem vagyok meggyőződve erről, de végül is beszél és felegyenesedett már, szóval csak meg fog maradni. Aztán kiderül majd, hogy az adrenalin enyhülése után is így gondolja majd, vagy sem, nekem ebbe most úgy érzem, hogy nincs beleszólásom, úgyhogy csak bólintok egyet.
Azt látni kell, hogy nem vagyok szuperhős. Sok mindent meg tudok oldani és sok mindent túl tudok élni, de ha mindezeket egyedül tenném meg, akkor már rég halott lennék és a testem valamelyik szennyvízcsatornában rohadna és patkányok rágnák szét cafatokra. Mindezt, vagyis azt, hogy mekkora csapatmunka áll mögöttünk annak Domi ezúttal részese lehet. Amíg nincs meg a személy, addig én aligha tudok tenni bármit is, nem vagyok jó az informatikai kütyükből, arra ott van Oliver, arra sem vagyok jó, hogy az én kezemben érjenek össze az információk, erre itt van Grace. Tod meg Sainz pedig - hacsak le nem lépnek perceken belül - tök jól jönnek arra, hogy megvétózzák a hülye ötleteket.
Domi intésére megállok és egyből a komódhoz lépek. Jó régóta élhet itt, én fejben még ott tartottam, hogy az én lakásomban él, ami persze lehetetlenség volt azok után, hogy mennyi minden történt velem is és a rendőrség is feltúrta rendesen azt a helyet. De mégis... én lélekben még mindig azokat a napokat élem, amikor Domival ott töltöttük a napokat, heteket. Eltelt több mint egy év. Nagyon gáz, hogy nálam Kolumbia, a farm és a börtön is azt eredményezte, hogy szinte megszűntem létezni.
Sosem nyúlkáltam Dominique ezen személyes tárgyaihoz, most is már-már bizsereg a kezem, hogy a fényképei között turkálok. Az albumot lapozgatom, egészen sietősen próbálom beazonosítani Matt arcát, akit én sohasem láttam ezelőtt és igyekszem nem leragadni az egyéb családi képeknél, amik Domit ábrázolják. Mikor megtalálom a Mattról készült elég jó és vonásait szépen kivehető képet, Grace felé nyújtom, hogy fotózza le és küldje el Olivernek. Grace amúgy miért ismer ennyi embert? Közben azért Domira pillantok, hogy bökjön már rá egy igent, hogy tényleg ő lenne az a személy, aki most ennyire megverte. Én is követtem már el disznóságokat, elég súlyosakat is, de kettőnk közül mégiscsak én mondhatom el az, hogy nem okoztam fizikai fájdalmat Dominak.
Miközben Grace nagyban beszél a csávóval, a képet magam felé fordítva szemügyre veszem a férfit. Szóval ő lenne jelenleg is Dominique férje és gyerekének apja. Nekem nem szimpatikus, bár tudom, hogy Dominak sem az, mert akkor nem lenne most itt Amerikában. Mindegy, nem szarakodok inkább azzal hogy farokméregetésbe kezdjek, még ha el is fog a rivalizálás érzete, szóval visszateszem az albumba a képet. Mindeközben sorolja a ruháit és a jelenlegi kinézetét, hát tényleg nem pont a képet írja le, amin egy öltönyös megfésült, szakál nélküli férfi található. Pillanat erejéig görcsbe szorul a gyomrom, aminek okát magam sem tudom beazonosítani, de a komódnak támaszkodva pár másodpercnyi grimasz után enyhül a fájdalom. Miért nem lehet az, hogy csak egy kibaszott pillanat erejéig én irányítom az életet és ne az élet tegyen próbára újra és újra? Nagyon szeretném a wc-be kuporodva kibőgni magam, de ez megint csak nem megengedhető. Nincs rá mód, nincs rá idő, mert baj van.
Dominique kérdései az én lábamat is megremegtetik. Nem tudom, mit mondhatnék neki, miközben továbbra is a komódra támaszkodok. Én is tudom, de legtöbbünk tudja, hogy elég kicsi a valósíznűsége annak, hogy rájuk bukkanjunk. Elég csak azt figyelembe venni, hogy minket is nagyon nehezen tudtak elkapni, pedig minket aztán mindenki keresett.
Elég zavarodott vagyok. Próbálom Matt helyébe képzelni magam, vajon mi vezérelheti, mik lehetnek a céljai, mire készülhet. Nem vagyok sem apa, se üzletember, de ahogy peregnek a másodpercek és látom magam előtt Mattot, ahogy Assiát menekíti, akaratlanul érzem magamon a hideg felismerést. Egy férfit látok, aki azok után, hogy rájött, milyen közegben tartja az anyja a lányát, önmaga cselekvésre szánja el magát és mindenen átgázolva menekíti ki a gyereket, hogy jobb élete legyen. Márpedig Assianak jobb élete lenne Mattal, Párizsban, gazdagságban és biztonságban. Nem vagyok biztos, hogy ebben a helyzetben mi vagyunk a jó fiúk.
- Gyere... - hajolok le Domihoz, hogy segítsem őt lábra állni. - Menjünk ki a nappaliba, ahol sokkal nagyobb a hely. - Egy kis gyerekszobában vagyunk, egy ágy is alig fér el itt, nemhogy mi öten együtt. Nagy váltás ez talán, de magamon is és a többieken is azt érzem, hogy kezdenek elszabadulni az indulatok és fejvesztve kezdenek cselekedni, főleg Grace és Domi.
A kanapéra ültetem, arcom kissé kábultnak tűnhet, mert tényleg a saját fejemben járok. Egyszerűen megbolondultak az érzéseim és viharként kavarog bennem a két szélsőséges állapot, vagyis hogy mi lenne itt most a helyes döntés: hagyni Mattot, hogy elvigye Assiat, vagy mindenáron visszaszerezni. De be kell látni, itt most nem opció az, hogy mindenáron, csak az a kérdés, mekkora árat akarunk fizetni azért, hogy Assia az anyjával legyen és ne az apjával. Tod és Sainz is jön velünk, Grace pedig felállítja a laptopját, amin videóhívást eszközöl Oliverrel.
- Küldesz Assiaról is egy képet neki? - nézek Gracere, aki egyből bólint és veszi elő a telefonját, amin ezek szerint van már egy Assiás kép. Sainz nekiáll kávét főzni. Groteszknek tűnik ez a cselekedet, miközben Oliver és Grace itt pattog, mintha életveszély lenne, Domi pedig mindjárt megőrül, de be kell látni, mi hárman épp csak most szabadulva a börtönből és egy kurva hosszú tárgyalásról, aligha tudunk per pillanat többet tenni, mint várni a jelre. És ha jelet kapunk, mi megyünk, ez nálunk így működik. Én magam Dominique mellett ülök előre görnyedve és mivel nincs itt a gyerek, előveszem a cigarettámat, hogy beltérben rágyújtsak. Most biztos, hogy nem ezzel foglalkozik Domi és én is valószínűleg egy állati nagy baromarc vagyok, hogy elterelem a figyelmét Assiaról magamra, de nem látom értelmét hergelni magunkat amíg nem tehetünk semmit sem. És bárhogy nézzük, a farmon beszéltünk mi ketten utoljára normálisan. Az időnkénti látogatásokat inkább hagyjuk. Érdekes érzés újra szabadlábon lenni és itt ülni Domi mellett plexifal és minden nélkül.
- Találkoztam anyámmal... - kezdek bele halkan, szavaimat Dominak intézek, de erre Sainz kezében is megáll a kávéfőző egy pillanatra. - Látszólag nehezen tudta megemészteni a valóságot, hogy látta, mi lett belőlem. - Lesütöm tekintetemet, fájnak a saját szavaim, de nem véletlenül kezdtem bele ebbe a történetbe. Esettanulmány? Fogalmazzunk így.
- Egyikünk sem mondta ki, de szerintem mindketten arra gondoltunk, hogy mi lett volna, ha nem hagyja, hogy a "törvényes" szülőmmel maradjak, hanem a sarkára állt volna anno és vele nőhettem volna fel sokkal jobb körülmények között. Valószínűleg teljesen más ember lennék. - Érti? Érzi már, hogy nem magamról beszélek, hanem tükröt állítok elé? Domi egyszerre anyám és apám.
- Apám ragaszkodott ahhoz, hogy vele maradjak, pedig tudta jól, hogy milyen közegben tud csak nevelni. Talán rosszul tette, hogy ennyire magához láncolt. - Talán Dominique is éppen ezt a hibát követi el, ha így nézzük. - Anyám pedig... hagyta, hogy elvegyenek tőle örökre, lett új családja és utólag kellett szembesülnie azzal, hogy mennyire rosszul tette, hogy elengedett. - Ez meg az az érv, ami amellett szól, hogy ne hagyja elmenni Assiat Mattal. Istenem, de baromira nehéz döntés ez, mármint nekem, Dominek lehet meg sem fordul a fejében, hogy talán jobb is így, feleslegesen ne folyjon vér. Gondterhelten dőlök hátra, mellé. Szerintem tudja, hogy bárhogy dönt, rám számíthat, csak szeretném, hogy megállna egy percre és kilátna a pánikból. És igen, kicsit megláttam magam Assia helyzetében. Ki tudja... talán akkoriban értem is ilyen csata dúlt.
- Nem tudom mit kellene tenni és nem én leszek az, aki megmondja neked, hogyan cselekedj - fordulok felé és mélyen a szemébe pillantok fáradt szemeimmel, ahonnan talán sokkal több érzelmet olvashat ki, mint eddigi ismeretségünk során bármikor. - De nyugi, akármi járjon a fejedben... én melletted állok - fogok rá kézfejére egyúttal, hogy érezze, ez most nem egy könyörgés, hogy engedje el Assiat, mert én csak azt akarom, hogy okosan döntsön a lánya érdekeit szem előtt tartva.

Az alapvetően túlzás, hogy Grace és Oliver oldja meg ezt az egész kialakult problémát, de nyilván amíg nincs meg Matt, akkor mi érdemben semmit sem tehetünk és nem úgy fogjuk megtalálni ebben a betonhalmazban, hogy nagyítóval elindulunk az utcán. Szóval várunk, elsősorban Oliverre, akinek jó sok adatra van szüksége ahhoz, hogy feltörje a szükséges rendszereket és megtalálja Mattot. Egyébként Oliver munkája egyébként sem áll előtt távol, úgyhogy korántsem arról lenne szó, hogy most telibe megheckeli a CIA legvédettebb adatbázisait, mert arra ő kevés lenne. Nekünk most pihi, mármint szó szerint, Sainz nekiáll kávét csinálni, Tod szerintem vécére ment én pedig leülök Dominique mellé és fél szemmel Grace-éket nézem, másikkal pedig Domi mentális állapotát próbálnám felmérni, de eléggé egyértelműen az arcára van írva minden. Én ezekben az érzelmi szélsőértékekben nem vagyok valami jó, leginkább csak összegörnyedve ülök és próbálom meghúzni magam, mint a rossz gyerek, aki várja büntetését és marhára be van szarva, holott minden porcikám azon van, hogy valahogy segítsen Dominak. Nem tudom, mi lenne a helyes. Felvidítsam? Esélytelen és talán helytelen is, mert most rabolták el a lányát, nem fogunk nekiállni bulizni, meg inni, pedig majdhogynem így képzeltem el az alkalmat, amikor szabadulunk abból a mocsokból.
Egy bizonyos gondolattól nem tudom szabadulni. Biztos helyes, amit teszünk? Én nekem marhára mindegy, eddig sem erkölcsösen éltem az életemet, ha most sem azt teszem, el fogom tudni viselni, de szerintem Assia szemszögét is meg kellene érteni. Tudom, hogy teljesen más a szituáció Assia és anno az én esetemben, de mégis behallucinálok valamit, amitől látok némi párhuzamot köztünk és ezt meg akarom osztani Domival is.
Igazából arra számítok, hogy kép lebaszást kapok, amiért meg mer fordulni a fejemben az, hogy engedje el Assiat, azt is gondolhatná, hogy én ezzel csak jól járnék, mert nem kellene ezentúl gyereksírást hallgatnom – nem mintha annyira sokat lett volna szerencsém élvezni eddig.  
Elég nehezen viselem, ha a családomról van szó, most is bizsereg a hátam ahogy hallom Dominique szavait, de bólintok, mert jah, minden másképpen alakult volna, ha anyámmal nőttem volna fel és nem apámmal, kezdve azzal, hogy teljesen amerikainak vallanám magam, feltehetőleg keresztény kultúrával. Nem teljesen értem kezdetekben, hogy mire akar célozni, de azt megérzem, hogy nem fog tetszeni nekem, vagy finomat megmondja, hogy ne baromkodjak, mert nem fogja elengedni Assiat. Egyébként nekem úgy is jó lenne. Érzem, hogy szívem egyre jobban dobog, az adrenalin fokozatosan szabadul fel testemben, mintha valami akcióra készülnék, pedig nem. Pár centivel úgy helyezkedek, hogy jobban szemben üljek vele.
- Igen, a tiéd. - Ez abszolút megkérdőjelezhetetlen. Megnyálazom ajkamat, majd egy nehéz levegővétel után folytatom.  - De Mattiasé is… - szinte suttogva teszem hozzá, szemeim az övéibe mélyülnek, amikből sugárzik a fájdalom és együttérzés. Merthogy együtt érzek Domival, de egy kicsit Mattel is. Nyilván sosem fogok Domi akarata ellen cselekedni, ha azt mondja, én akár meg is ölöm a volt férjét, de attól még csak azt tudom mondani, amit gondolok, vagy ami tény és esetleg a kisajátítás érzete miatt nem gondolná át teljesen a dolgokat Domi. Már mondanám, hogy engedje el azt, hogy mi ezért mégis mekkora áldozatot hozunk, mert mindent azért mi sem tehetünk meg, a tökömnél fogva akasztanak fel, ha itt mi hárman műsort rendezünk a szabadulásunk napján, de attól még megtesszük, amit meg tudunk, viszont ahogyan Dominique befejezi a mondatot, a megkezdett levegő is bennem ragad. Lesokkol, mondhatni és ez arcomra is van írva. Én erre baromira nem gondoltam, szóval a mély gyomros után Graceék felé pillantok, vállaimat ellazítom azáltal, hogy kifújom a levegőt.
Végül is, igaza van és ez fáj, fáj mert nem akarom, hogy visszamenjen, kurvára veszélyes lenne, bánthatnák és elég megalázó életet élne otthon. De akkor kérjem meg, hogy maradjon velem, holott én sem tudok neki adni biztonságos életet, vagy olyat, amiben ő nem csak egy potenciális áldozat.
- És ezt szeretnéd? - pillantok rá végül, elég hosszú bootidő után. - Ezt tervezed tenni? - pontosítok, mert nem jól fogalmaztam, egyértelműen nem akarhat hazamenni, de nem tudom, mennyire döntötte ezt el ő már magában. Lehet ez egy jel arra, hogy itt az idő nem új fejezetet nyitnunk, hanem elengednünk egymást, mert még mindig nyilvánvaló, hogy mindkettőnk élete sokkal könnyebb lenne. Ahogy arcát a mellkasomba nyomja, hüvelykujjammal végigsimítok arcán, majd magamhoz ölelem. Azt hiszem, mindketten ugyanazt érezhetjük, csak más személy iránt. Fáj.
- És hogyha megkérnélek rá, New Yorkban maradnál? - nem távolodom el, csak a fülébe súgom, még mindig kissé lesokkolt állapotban vagyok, amitől nem veszem észre, hogy szemeim már-már könyörögnek. Nem figyelem Gracet, de ő is aggódó tekintettel figyeli Domi válaszát, valószínűleg ő sem akarná, hogy végleg itt hagyjon bennünket. - Hogyha visszaszerezzük Assiat, maradsz? - Merthogy nem kérhetem, hogy a lánya nélkül maradjon, szóval tisztázom inkább, hogy hogyan is gondoltam az előbbit, de bárhogy is, így azért már mindjárt máshoz állok én is ehhez a kérdéshez. Nem vagyok álszent, még mindig azt vallom, hogy Matt elől sem lehet makacsul elvenni a gyerekét, de sajnálom, vannak érdekeim és ha azokat más kárára tudom megkapni, akkor ám legyen. Hívjanak szar embernek, mi tagadás, az is vagyok, de legalább van valami jó tulajdonságom is, amit apámtól örököltem és eddig nem tudtam róla: néha én is makacsul tudok ragaszkodni egy személyhez és mások kárára állok ki az érzéseim mellett. Csak reméljük, Assia nem fog akkora kárt szenvedni, mint anno én.
Most veszem észre, hogy Domi feje egyre nehezebbé válik, testének súlya folyamatosan nehezedik rám, de hallom, hogy félálomba zuhan. Gracere pillantok, aki még mindig kapcsolatban van Oliverrel, rám pillant, majd egy nyugodt mosollyal vissza a képernyőre. Szerintem a kelleténél több nyugtatót kevert bele az italba, mint kellene. Azért Domit jobban kiüti az a mennyiség, ami Chrisnek még alig kottyan meg. Apropó, hol van Chris?

Éjfél körül.
A nappali sötét, a két srác hazament, közben pedig Chris feltűnt, jobban mondva hazajött. Én mondtam Gracenek, hogy maradnék mára, de igazából mint kiderült, feleslegesen, mert egyértelmű volt számára. Valójában nem tudom, hova mehetnék, a saját lakásom szerintem romokban, több meg nem volt, csak amikkel kereskedtünk, ám azok nem az enyémek és azt sem tudom, megvannak-e még. Ez elég rossz érzés, de végül is, voltam már rosszabb helyzetben is.
Telefonálok, hívom Qadirt, hogy mondjon már valamit, mi a szar van, hova menjek, mi a terv, jelöljön ki nekem valami irányt, meg fogfogást, mert kiszabadulva a börtönből úgy érzem magam, mintha új bolygóra érkeznék.
- Hé… öhm. Kösz! - mondom a telefonba miután minden mást leegyeztettünk, egyedül ez az egy kifejezés az, ami nem, mint főnök-beosztott, hanem mint unokaöccs-nagybáty között hangzott el. Nem kérte volna, hogy megköszönjem, részben azért sem, mert ezt az ígéretet tette apámnak, másrészt tényleg csak a dolgát végezte. Talán senki más nem fogja őt honorálni, hiszen nincs ember, aki azt mondaná neki, hogy „szép volt, jól csináltad, öreg”, úgyhogy én ezt a szerepet magamra vállalom. Csak kinyomja a telefont, olyan mint én, nem ért az érzésekhez, de pont azzal fejezi ki, hogy jól esett neki, hogy lerakta a telefont válasz nélkül. Nyugi, mi értjük egymást.
Farzsebembe mélyesztem a telefont, mikor meglátom, hogy Domi felült. Szavait hallom, el is húzom szám sarkát, de ennél több reakciót nem tudok most adni. Nem az ő hiába, hogy így alakult, de persze jobb lett volna tényleg, ha nyugodt körülmények között találkozhattunk volna újra. Odamegyek hozzá, fáradtan ülök le mellé, merthogy én egy ideje már amúgy nem aludtam, de most nem is akarok még egy ideig.
- Többiek elmentek, de mondták, hogy jönnek, ha kellenek - informálom az eseményekről és változásokról suttogva, aztán a félhomályban végignézek arcán, sebeim elsősorban, de végül leragadok a szemeim. Megcsókolom, lassan, finoman, hosszan.
- Hogy érzed magad? - suttogom ajkaiba, miután pár centire eltávolodtak ajkaink. Még így is irtó közel van ahhoz, hogy szemeibe nézzek, de megkísérlem ezt tenni. Biztos éhes lehet, vagy fáradt, ideges, talán minden, mint ezelőtt, csak talán a pánikhangulat múlt el, megjegyzem, ezzel talán mindannyian így vagyunk.

Alapvetően nem érzem fernek azt, hogy belepofázzak Dominique életébe és valahol teljesen abszurd az is, hogy én próbálok meg tanácsot adni az ő anyaságához. Nem ez a célom, még ha amúgy nem lenne annyira elvetemült gondolat tőlem, ha az alkalmat kihasználva megpróbálnám rávenni Domit, hogy jobb nekünk kettesben. Két éve valószínűleg ezt tettem volna ebben a helyzetben, de most teljesen más szavak hagyják el a számat és én sem tudom kijelenteni biztosan, hogy milyen érdekek vezérelnek. Túl sok érzés kavarog bennem az elmúlt időszak után, olyanok is, amiknek létezéséről sem tudok ezekben a pillanatokban sem. Sejtem, hogy mindaz, ami megtörtént velem egytől-egyig valahogy hatással voltak rám, a mészárlástól kezdve anyámmal való beszélgetésemig bezárólag valahol ott bújnak bennem mindezek érzelmi lenyomatai, de egyelőre nem tudom kicsomagolni őket. Amíg Domi nincs biztonságban, addig nem tudok és nem is akarok magammal foglalkozni. Az is megérne egy misét, hogy ez miért alakult így ki bennem.
Nem tudok vitába szállni vele, hogy hogyan viselkedik egy apa, azt meg pláne nem tudom, hogy hogyan kellene. Egyszerűen hülye vagyok én ehhez, nevezhet tuskónak is, de csak feltartom a kezeimet és jelezni tudom, hogy én hiszek neki. Bukfencezik egyet a gyomrom, ahogy hallom, hogy egy igazi apa tiszteli a nőt, aki gyereket szült neki. Mély levegő után válaszolok csak.
- Legalábbis kellene - felelek neki a lehető legdemokratikusabb módon. Nem akarok ebben a témában elmerülni, már csak azok után sem, hogy az én apám nem éppen ezt a hozzáállást sugallt, az meg pláne érdekes dolog, hogy hiába nyugati embernek tartom magam, az én vallásom és az én gyökereim elég messze, a Közel-Keletre vezethetők vissza. És igen, tiszteljük a nőt, nőket, aki(k) gyereket szül(nek) nekünk, de sajnos sokszer a valóság nem ennyire ideális. De mint mondtam, ez nem az én ügyem, nem az én kérdésem, amit nekem kellene megválaszolnom, csak néha olyan érzésem van, hogy Domi nem veszi figyelembe, hogy én nem demokratikus közegbe szellemültem és odahaza sem liberális eszméket örököltem apámtól. Ilyen szempontból elég erős párt alkotunk. Egy afgán és egy francia... tyű, nagyon más világból származunk. Aztán ki tudja, lehet tényleg akad rajtam valami apám véréből, ami miatt most ragaszkodok a férje apai fogaihoz, de mielőtt ebbe nagyon belemennék, Dominique szavai elég erősen észhez térítenek.
- Mi? - bukik ki ez az egy szó belőlem, de egyáltalán nem szándékosan hangoztatom a meglepettségemet. Fogalmam sincs, honnan veszi, hogy én más leszek, mint apám, vagy bárki az én közegemből, már az is tündérmesének tűnik, hogy én esetleg a jövőben apa legyek. Egy nőt alig bírok megtartani, nemhogy gondoskodjak róla és a saját gyerekemről. Ez még így elég abszurd.
- Kösz, de azért néha túl sok jót képzelsz rólam. - Még mindig nem vagyok olyan jó ember, amilyennek hisz. A börtönbe sem véletlenül kerültem. Megöltem már egy olyan lányt a semmiért, aki annyi idős volt, mint most Domi és sok már gusztustalanságot elkövettem éltemben. És nem csak tettem, hanem gondoltam is. Sosem reménykedtem, hogy jó helyre kerülök majd az élet után és nem vagyok biztos abban, hogy Dominique boldogan tudna velem élni. Mindig meglep, hogy ő ennyire elhivatott az irányomba, pedig én voltam az, aki anno kész volt megerőszakolni is őt a lakbérért. Nem tudom, miért hiszi, hogy megváltoztam. Meg azt sem tudom, hogy én miért hiszem, hogy nem formálódott már az agyam eleget az elmúlt években, hiszen nyilvánvaló, eddig leszartam szinte, hogyha egy lány elment, most pedig azon kapom magam, hogy elég erős mellkasi fájdalom gyötör már a puszta gondolatra is, hogy esetleg Dominique hazamenne.
- Nem vagyok biztos, hogy én meg tudlak titeket védeni - suttogom bele a levegőbe fájdalmas hangon. Pedig szeretném ezt tenni, mégis hatalmas terhet és még annál is nagyobb felelősséget érzek rátelepedni a vállamra ezen a kijelentése után, pedig egyértelmű, hogy ez lesz, ha ragaszkodok hozzá, hogy maradjon, csak még én sem gondoltam bele. Nem mintha eddig máshogy lett volna... nem mintha eddig bármit is tudtam volna tenni, hogy megvédjem őket. Elvesztettem már a magamba vetett hitemet annyira, hogy a kezemben érezzem a saját jövőm irányítását.

Egy biztos, Qadir nélkül nem lennék most szabadlábon. És jah, tudom, hogy ez nem csak az ő érdeme, hanem a sok ügyvédé is, akkor rengeteget melóztak értünk, de egyúttal azt sem felejtettem el, hogy a nagybátyám vállát valószínűleg nem veregetik meg. Elköltött marhasok pénzt ránk, pedig tudna helyettesíteni minket mással biztosan. Gondolom...
Kinyomom a hívást, aztán ahogy látom, hogy Domi mocorog, lassan indulok meg felé a nappaliban. Teljesen más a légkör és a hangulat most, mint pár órára. Jelenleg a levegőben is nyugtató fű illat kering, képletesen persze, de nem vagyok biztos abban, hogy az egyik zárt ajtó mögött Chris nem épp egy ilyen szálat szív el véletlenül. Bólogatni kezdek.
- Még nem -  teszek karba kezeimet gondterhelten. Nem a legjobb érzés közölni egy anyával, hogy nem túl rózsás a helyzet a gyerekével kapcsolatban. - De azért nem adta fel senki - teszem hozzá, aminek nem tudom mennyire realitása van, nincs információm arról, hogy a többiek mivel foglalkoznak, vagy mit gondolnak éppenséggel. Lehet, hogy már mindenki szarik a történtekre, tekintve, hogy nekik nem sok közük van Assiahoz. Nem tudom, de mi mást mondhatnék?
- Szerintem azért, mert megvertek - felelem szinte már lazasággal, elég szar humorom van tudom, de mégis van hangomban keserűség és együttérzés is. Aztán elhúzom szám sarkát, nem nehéz dolgokat mond, amikre nehéz jól felelni. Alapvetően igen, jobban kellett volna figyelnie, de szerintem, ha egész végig a kezei között lett volna Assia, Matt akkor is simán kikapja a lányt onnan, egyszerűen a fizikai erőkülönbségek miatt.
- Nem hiszem, hogy más kimenetele lett volna, ha erőszakosabban léptél volna fel ellene. - Még mindig suttogok, de már csak a késői idő miatt. - Egyedül nem sokra mentél vele. - Üdv a világomban. Ha egyedül maradunk, mi is biztos, hogy halottak leszünk. Egymagunk annyira senkik vagyunk ezen a földön.
Elszoktam már az érintésektől, Domi apró tapintása erre nagyon rádöbbent engem. Basszus, nem csak szextől mentesültem kurvasokáig, de az ilyen apró érzéki törődésektől is. Szinte olyan érzésem támad, mintha begyújtanák a kazánomat, hihetetlenül vágyni kezdek erre a nőre.
- Talán - hangom alig töri meg a csendet, nem túl erős a válaszom, hiszen egyszerűen igaza van, pihennem kellene, de mindeközben ijesztő maga a gondolat is. Nem tudom, mit fogok látni vagy milyen gondolatok támadnak bennem, ha lehunyom a szemem és kiürítem az agyam. Nem tudom már milyen érzés nyugodtan, majdnem biztonságban, majdnem otthon aludni, még a végén felszakadnának azok az érzelmeim, amiket a dutyiban szándékosan irtottam ki.
Puha ujjaira lehunyom a szemem. Tényleg leragadnak maguktól is, kinyitni sem bírom, nem is merem arra a nagyon személyes kérdésére, amit eddig szinte sosem kérdeztek meg tőlem. Nem csak ő, senki más sem.
- Domi, én még nem igazán éreztem sokat abból, hogy van körülöttem egy gyerek - vallom be őszintén, csak pár pillanatra nyitom ki szemeimet. Ez az igazság. Olyan régóta ismerjük egymást, de valójában hárman még nem sok időt töltöttünk együtt. A bandaharc előtt volt egy kis idő, míg Assiaval beköltöztek a lakásomba, de aztán hirtelen elszakítottak tőlük és ha Domival találkozgattam is, Assia nem igazán kerül a közelembe, úgyhogy ezze az egyébként könnyebb kérdésére nem tudok érdemlegesen válaszolni. A kellemetlen szituáció miatt hátra dőlök a kanapén és tarkóm alá teszem kézfejeimet. A plafont kezdem nézni, van ott egy kaszáspók egyébként.
- Nem nagyon... gondolkodtam még távoli jövőben - kezdek bele elég bizonytalanul, minek végén rá pillantok. - Ez ilyen hülye dumának hangzik, de sosem képzeltem el magam tíz év múlva, mert nem hittem, hogy egyáltalán megélem majd azt, ha meg igen, úgyis kiderül, hogy miért és hova jutok. - Egyértelmű, hogy nem tudok kilépni ebből a szarból és sosem álmodoztam arról, hogy ez így legyen. Bevallom, nem is akarok kilépni, mert a szívem mélyén tudom, hogy nekem itt jó.
- Ha szex után kérdeznéd, hogy boldog vagyok-e, valószínűleg határozott igent tudnék adni rá, de így... - elhal a hangom, mert nem tudom még én sem, mi a válasz. Tanakodom, emésztem a kérdését, amíg nem érzem, hogy most már be kellene fejeznem a mondatot. - Ha újrakezdhetném az életemet, kezdve azzal, hogy mondjuk én választhatnám meg, hogy melyik családba születek és mit kezdek magammal már gyerekkoromban, meg aztán jobban kezembe tudnám venni a sorsomat, akkor biztosan boldogabb lennék. De nem fogok elkezdeni panaszkodni, mert az, hogy most itt vagyok azt leginkább magamnak köszönhetem. - Szerintem nem válaszoltam a kérdésére. Boldog vagyok? Igen vagy nem, ennyi lenne, de hogy a faszba mondjam, hogy nem tudom mi az a mentális boldogság, mert nyomorék vagyok hozzá. Elégedett vagyok a jelenlegi helyzetemmel? Nem. Akarok változtatni rajta? Nem.
Csak a lábfejem mozog, meg időnként a fejem, hogy megnézzem a mimikáit, érdekel mindezekre a reakciója, ő jobban tudja kezelni ezeket és talán azt is kihallja a szavaimból, amit én még csak nem is sejtek.
Sokáig nem tudok megszólalni anyámról. Nem tudom, mit mondhatnék róla, mert nem ismerem. Benyálazom ajkaimat, aztán veszek egy mély levegőt.
- Meglátogatott pár hónapja. Nem számítottam rá, úgyhogy nagyon meglepett. - Nézek rá újra, mintha csak azt várnám, hogy mondja el helyettem, mert én nem tudok róla beszélni, de nyilván én folytatom, mert ki más tehetné ezt meg rajtam kívül. - Mondjuk úgy, hogy sosem volt az anyám, de gyakran éreztette, hogy valahol a távolból azért figyelget és ez elég szarul esett nekem. Vagy legyen az anyám, vagy egyáltalán ne legyen az életem része. Nem igazán jövünk ki jól, azt hiszem. - Nem akarom közel engedni magamhoz, mert akkor mély sebeket tépne fel bennem. Hosszú csend telepszik rám, pedig én mondanék sok mindent, csak a gyomrom is összeszorul, ha anyámra gondolok.
- Elég rossz volt szemébe nézni rabként. Ő lehet csak egy gyanúsítottat látott bennem, aki pórul járt, de én a szívem mélyén nagyon is tudtam, hogy milyen ember lett belőlem... és szerintem ez fájt a legjobban. Teljesen más személy lehetnék talán, ha vele maradtam volna - csuklik el a hangom, tekintetemet ölembe ejtem ahogy feleszmélek, hogy én nagyon is vágyom arra, hogy anyámmal éljek. De ezt az időszakot már sosem kapom meg, a múltat nem lehet visszacsinálni és egy kicsit azt érzem, hogy a személyiségemet sem. Nem az ő hibája ez az egész, csak szar érzés úgy a szemébe nézni, hogy én magamat érzem az ő élete hibájának.

Fogalmam sincs, milyen érzés elveszíteni egy gyereket, de úgy igazán egy, maximum két embert veszítettem el életemben, akik fontosan voltak számomra. A többiekért annyira nem fájt a szívem hosszútávon, hiszen jól tudom, hogy az a munka, ami az életem része lett eléggé rotálja a lélekszámokat. Húsz éves koromtól kezdve bárki meghalhatott körülöttem, beleértve saját magamat is, de gyakran van, hogy egyszerűen csak eltűnnek emberek. Mindezek mellett is azt érzem, hogy közelében sem vagyok annak, amit Domit érezhet, leginkább kérdések és félelmek vannak bennem arra irányulva, hogy akkor most mi lesz. Nem csak a gyerekkel, mert egyértelműen megpróbáljuk megkeresni, hanem csak úgy összességében, újra szabadnak lenni azt is jelenti, hogy bármit megtehetsz – amit a főnök enged, de a rácsokhoz képest még ez is egészen nagy szabadság.
Egyértelműen nem voltam kép ekkora mentális fordulatra miután csukám talpa az aszfaltot érte. Fogalmam sincs, milyen ember vagyok. Ez most szörnyen tinisnek hangzik, de én is felfogom, hogy máshogy látok bizonyos dolgokat és változtak az érzéseim is, ahhoz képest amikor felhúztam a narancssárga overált. Ha Domi azt mondja, nem vagyok annyira szar ember, mint képzelem, én hiszek neki. Nekem is megfordult már a fejemben, hogy esetleg tényleg nem tétettem akkorát, hogy még sok évet üljek a börtönben, talán amiért lecsuknak, nem érzem magam végtelenül bűnösnek, de millió olyan szegmens van az életemben, amiért megérdemelném az életfogytiglant.

Este tizenegy után már inkább nem akarok gondolkozni az elbaszott életemen, de hát mindig akkor jönnek a legmélyebb gondolatok. Szerencsére viszont Domi felébred a nyugatóból, ami miatt az agyam újra rá fókuszál. Jobban tenné, ha visszaaludna, persze sejtem, hogy ez lehetetlen küldetés újabb nyugtatóadag hiányában. Ami meg engem illeti, megszoktam, hogy nehezen tudok aludni a börtönben, még zárt kapuknál sem lehetettem biztos, hogy felébredek újfent, úgyhogy kicsit sem kezdem magam hirtelen visszaszoktatni a normális kerékvágásba.
Dominique kérdése sok mindent elárul. Nem tudok rá válaszolni, de talán nem is várja el, mert ő is sejtheti, hogy én erre nem tudok mit mondani. Pánikol, várja, hogy elhangozzon tőlem valami szép, valami jó, de ehelyett, csak a szemközti kanapére kezdek bambulni. Túlságosan őszinte vagyok ahhoz, hogy erre a kérdésére válaszolni akarjak, merthogy nem fogom kimondani, hogy akkor örökre elveszíti a lányát és jobb, ha lemond róla. Amúgy is ez a valószínű forgatókönyv, szerintem lassan ő is érzi.
- Ne tegyél fel olyan kérdést, amire nem akarod hallani a választ - nézek rá végül, igazából ki nem mondott, de mindkettőnk által ismert dologról van szó.
- Az, hogy van egy pisztoly a közelben szart sem ér, ha a használója elfelejti, vagy meg se meri fogni. Ennyi erővel kés is van a házban. - Nem tud Dominique megölni egy embert szándékosan, képtelen rá, úgyhogy én kitartok amellett, amit az előbb mondtam: semmi esélye nem volt a férjével szemben. Nem titok, hogy rövidtávú tervem lenne valahogy Domit megtanítani védekezni, aminek a lövés is a része. Korántsem akarok belőle gyilkost csinálni, de inkább öljön meg valakit, minthogy ő vagy Assia bajba kerüljön. Ja, emiatt a gondolatom miatt is megérdemelnék pár év üldögélést, de ezt komolyan gondolom.
Tudom, mit akar hallani tőlem Domi. Azt, hogy én is saját gyermekemként tekintek Assiara és velük képzelem el a jövőt. Az előbbire még tudok is értelmes igen-nem válasszal előállni, de az utóbbi kérdései már korántsem egyszerűek. El sem tudom képzelni, hogy saját gyerekem legyen, akinek fizikailag is én ott legyek, mint apja és most ilyen tekintetben mindegy, hogy biológiailag is tőlem van a gyerek, vagy sem. Nem merem bevállalni ezt a tudatot, mert azzal hatalmas terhet tennék a vállamra és félő, hogy kudarcot vallanék.
- Akkor gondolok a jövőre, ha közelítőleg el tudom képzelni, mi várható. Amíg minden megtörténhet és még annak az ellenkezője is, addig teljesen felesleges álomképeket kialakítanom magamban. - Nem várom, hogy megértse, de nálam a jelennek élés maximális méreteket öltött, akaratlanul is. Angol mondás: „cross the bridge when you get there”, azaz minek előre megtervezni az átkelés minden mozzanatát, ha azt se tudod, milyen a híd és milyen a folyó. Majd akkor oldom meg az élet nagy problémáit és hozom meg a nagy döntéseket, amik azok elém kerülnek. Hiába mondom meg, mi lesz a jövőben, ha mikor oda kerülünk, már csak annyit tudok nyögni, hogy „változtak a dolgok”. Ha elképzelném Domit és Assiat családomnak, holnap kegyetlenül elveszíteném őket. Assiát talán már el is veszítettük. Húsz év múlja kérdezze meg újra, hogy velük tervezem-e a jövőmet és akkor majd megint azt fogom válaszolni, hogy nem tudom.
Tekintetemből látszik, hogy megfogott, alapvetően igazat kell adnom neki abban, hogy ha a jövőmet nem tudom megszülni, akkor a múltamat már ne boncolgassam. Igazából nem szoktam emészteni magam miatta, leszámítva azokat a helyzeteket, amikor nem tudom, hogy miért alakultak úgy a dolgok, ahogy. Miért halt meg Natalie testvére, miért apámnál kötöttem ki… mert biztos mindennek oka van és ha tudom az összefüggéseket, azzal én is több lehetek.
Egy pillanatra kikerekednek szemeim, amikor kimondja, hogy ő most boldog, mert ez lenne az utolsó gondolatom az elmúlt órák után, de aztán ő is megmagyarázza mindezt. Felfoghatatlan számomra, miért boldog attól, hogy megismert és hogy mindezeket kellett átélnie. Ki tudja, miket kell még.
- Örülök, hogy így érzel - mosolyodom el halványan, hisz jól esik, hogy jól érzi magát mellettem, még ha fizikailag ez aligha történt meg, mert valljuk be, egyedül a farmon volt pár napunk együtt egész életünk során. Talán ő is adrenalin vadász, miután élete első felét unalomban élte le, mindeközben én itt vagyok és másra sem vágyom már, mint nyugalomra és biztonságra.
Nem tudom, hova vezet ez az egész, de úgy teszek, ahogy kér. Lehunyom szemeimet, ekkor érzem csak igazán, mennyire leragadnak a szemhéjaim és ha Domi továbbra is ilyen lágyan fog beszélni hozzám, könnyedén el tudnék aludni, kivételesen. Annyak mondjuk aligha örülök, hogy megint a jövőbe kell néznem. Megremegnek szempilláim, egyszerűen nem tudok úgy a jövőre gondolni, hogy ne érezzek félelmet, de próbálok úgy tenni, amire kér.
- Qadirral - felelem aztán reflexből, részben felnevetve. Valószínűleg brutálisan elbuktam ezzel ezt a próbát, de hát annyira leszűkítette a lehetőségeimet, hogy az egész átváltott az én fejemben egy asszociációs játékká. Nem hiszen, hogy erre a válaszra várt, de ilyen késő este, fáradtan ezt sikerült produkálnom.
Nem akartam én ennyire anyámról beszélni, de úgy érzem, hogy ha már kinyögtem, jó ötlet ezúttal mesélni róla egy kicsit. Róla és rólam, amennyire létezik a „mi” megnevezés.
- Nem gondolom, hogy ne szeretne. Ha így lenne, az egész annyira könnyen jött helyzetté válna. - Én nekem is volt olyan időszakom, amikor ezt bekamuztam magamnak és akkoriban teljesen el tudtam engedni anyámat és az ő dolgait, de legutóbbi találkozásunkkal pont nem ennek a jelét adta.  
- Apámmal vesztek össze, de hogy őszinte legyek, erre nem tudom a valódi választ. – Ezúttal érződik rajtam, hogy teljesen tudatlan vagyok a szüleim múltját illetően. - Vannak mesék, de szerintem az igazság messze elkerült, nem véletlenül. Aztán ismersz, én érzem, amikor nem véletlenül nem mondanak el nekem valamit és ilyenkor nem próbálom meg kideríteni az igazságot. - Csak mert ezt égették a csontomig belém. Ez az egyik szabály az életemben és anyámékkal is magam egészségét védem, mint a banda dolgai esetében.
Érdekes azt hallani, ahogy beszél anyámról, az egész különlegességét az adja, hogy el is hiszem, hogy ennyire ismerheti őt. Valamiért kezdetektől volt bennem egy olyan gondolat, ami Domit anyámra emlékezteti, holott azt se tudok, ki az anyám, úgyhogy meghagytam ezt a hülyeséget anyakomplexusnak. Kurva szar ember vagyok, de nem tudom megsajnálni anyámat még Dominique szavait hallva sem.  
- Csak attól, hogy sajnálja és okolja magát, még nem változik semmi. – Nem fogok odamenni hozzá és megvigasztalni, hogy nem az ő hibája. Nem tudom ki hibája és én nem fogok bűnösökre vadászni, de nem szeretem azokat, akik csak sírni tudnak és cselekedni nem. Domi ebben nagyon különbözik tőle. Ő sokkal jobban a tettek embere. Mindezek ellenére is fájdalmat sugároznak szemeim, ahogy mindig, mikor anyámra gondolok.
De vissza a jelenbe. Végre. Menekülök a múltam elől, menekülök a jövőmtől, de a jelen sem rózsás. Mégis a lehető legkomfortosabban érzem magam így, hogy megkérdeni, most mi lesz.
- Nagy valószínűséggel megcsörren egy telefon és valaki elkezd benne ordítani – felelem fentebb dőlve a kanapén. Nem tudom, hogy fogjuk észrevenni, de észre fogjuk, ez biztos. Már válaszolnék következő kérdésére egy erős ásítós-nyújtózkodós mozdulat közepette, megörülve annak, hogy kapásból tudom rá a választ, mikor pontosít és ezzel engem is elbizonytalanít. Végignézek a lakáson, de korántsem azon gondolkozok, hogy mennyire tetszik nekem ez a hely.
- Szeretsz itt lakni? - kérdezem elsőként, látszólag terelve a témát, pedig nem erről van szó. Ha itt akar lakni, nem fogom másra kényszeríteni. Befekszem az ölémbe, fejemet combján pihentetem, még szemeimet is behunyom a kényelem hevében. Még mindig furcsa átélni, hogy ennyire szabad vagyok, minden kis apróság felértékelődik most nekem.
- Lehetne egy saját lakásunk… a közelben, mondjuk pár lakással arrébb, hogy ha gáz van, valaki mindig legyen a közelben. - Mondjuk még sosem laktam olyan helyen, ahol nem voltak bandatagok a szomszédban, de ezúttal már az is számít, hogy olyanok legyenek, akikben Domi is megbízik. - A nappalin és hálószobán kívül úgy rendezheted be, ahogy akarod. – Szerintem fer ajánlat. Nem tudom, felfogja-e, de ezzel azt is kijelentettem, hogy a pénztárcám az övé, ha akarja, költse a lakásra, engem már nem érdekel semmi. Most úgy érzem, hogy az összes pénzemet Domira költeném, mert nekem nincs semmire sem szükségem. Aztán persze lehet holnap már mást mondok, mint említettem, nem tudok jövőben gondolkozni.

Szeretnék mondani sok szépet és jót, valami buzgót, amit akár még én is el tudok hinni, de jelenleg én sem látom gyönyörűnek a világot, pedig a börtönből szabadulva teljesen boldognak kellene lennem. Valahol azért belém lett égetve az igazságérzet apró foszlánya és tudom, hogy nem az én érdemem, hogy szabadlábon vagyok, én nekem csak hálásnak kel lennem és mivel kihoztak, kétségtelenül tartozom Qadirnak. Diane-nek meg csak azért nem, mert mi pont így lettünk egálban. És ha azt veszem, hogy közelítőleg ezentúl úgy kell táncolnom, ahogy a főnökeim fütyülnek, ez számomra sem túl rózsás helyzet. Nem vagyok örömteli a jövőmet illetőleg és ilyen érzések közepette nem tudok Dominak akkorát hazudni, hogy hatásosan is meg tudjam nyugtatni és bíztatni afelől, hogy minden rendben lesz. Nem vagyok meggyőződve erről.
Sosem volt rám jellemző, hogy nagyokat akarjak álmodni. Nem igényeltem sosem azt, hogy pénz essen az égből, nem kérleltem apát sem gyerekkoromban, hogy menjünk el Hawaiira, vagy valami menő és gecidrága helyre. Én azt élveztem, ha végre békén hagytak és nem kellett iskolába járni, vagy apámnak segíteni. Kószáltam az utcákon, kíváncsi gyerek voltam, néha megálltam egy-egy érdekes dolog láttán, aztán vagy észrevettek és elfutottam, vagy odahívtak magukhoz és én kivételesen nem tojtam be. A kedvencem mégsem a helyi srácok voltak, hanem egy idős ember, aki rengeteget pecázott a paron. Mindig ugyanott, ugyanazon a helyen. Leültem hozzá, kérdeztem, hogy miért horgászik mindig, ha nem fog sosem halat. Azt mondta, megéri várni. Én persze mindig türelmetlen voltam és sosem vártam meg a kapását, ellenben imádtam, ahogy beszélgettünk, imádtam a figyelmet, amit kaptam tőle. Talán tőle tanultam, hogy néha jobb kivárni a megfelelő alkalmat, vagy hagyni, hogy a dolgok maguktól megoldódjanak. Vagy az is lehet, hogy ez is csak apám lustaságának öröksége.
- Ha lenne jövőképem, valószínűleg csalódás érne, mert úgysem az fog megvalósulni. Vagy éppenséggel pont, hogy tudom, mi fog történni és az az álmodozás, ha elutasítom magamtól. - Tudom, hogy nem fogja megérteni, de nem akarom mindenáron ráerőltetni ezt az egészet. Nem baj, ha nem tudja, mi van a fejemben, talán jobb is.
- Jah lehet – felelem anyámra tett megjegyzésére. Igaza van teljes mértéken, engem meg csak a haragom és a makacsságom tart vissza anyámtól. Itt vagyok harminc évesen, szerintem már nem tud nekem olyat adni, amire gyerekként baromi nagy szükségem lett volna. A figyelmével meg tud ajándékozni, de már, tudván, hogy mi lett belőlem, ez inkább kellemetlen érzés számomra.
Valószínűleg anyám gondolatára érzem a késztetést, hogy elfeküdjek Domi ölében és kissé lazítsak mostanáig végig feszült izmaimon. Nem annyira, mint ő, de az én gyomrom s görcsben áll mióta megtudtam, hogy Assiat elvitte az apja és bár ráállítottuk a IQ srácot a keresésre, baromi szar számomra is, hogy nem tudok jelen helyzetben ennél többet tenni. Márpedig, ha nem akarok visszamenni a rácsok mögé, akkor nem szabad elbasznom újra a dolgokat.
A lakásról kérdezem. Egyszerre örülök és kissé fájóan hat a válasza, de végeredményképpen mégiscsak elmosolyodom. Örülök, ha ennyire jól érzi magát Grace-éknél és való igaz, hogy ez a közösség számára sokkal kedvezőbb, mint mondjuk az én társaságom. Nem is akarnám kirángatni innen csak azért, mert valamiért azt hittem, hogy ha kijövök a börtönből, újra együtt fogunk lakni. Mindezek ellenére mégsem az a fickó vagyok, aki nem tesz semmit azért, hogy elérje a célját, vagy hogy a sors egy kicsit neki kedvezzen, úgyhogy Grace-ék iránti szeretet ide vagy oda, de csak bedobom az én verziómat. Mert hát jah, lehet mégiscsak tervezek a közeli jövőben ezt-azt, ami végülis egy jövőképnek ehető. Csak nem húsz évvel későbbi képekkel.
Az ujjaimat tördelem, nem is nézek rá (nem merek ránézni, mert kissé zavarban vagyok), amíg nem válaszol. Haloványan, de fokozatosan kezdem mosolyra húzni ajkaimat, amit csak a csókunk akadályoz meg. Feljebb hajolok, hogy neki ne keljen annyira gombócba hajolnia, sejtem, hogy kurvára fájdalmas lehet neki. Teljes testem kész a csókra, mikor veszettül elkezdik nyomni a csengőt, annyira, hogy biztosra vehetjük, hogy a szomszédok sem alszanak már. Felpattanok és tekintve, hogy én vagyok legközelebb az ajtóhoz, egyből kinézek a kis kukucskálón, majd forgatom is el a kulcsot. A csáveszünk mint akit kilőttek, beviharzik. A történések csettintésre gyorsulnak be, a kihaltnak tűnő lakásban pedig hirtelen mindenki a nappaliban terem.

Elkezdődik.