the things that make us
gonna break us

Itt kellene lennem most vele, tudom, és mégis elveszek valahol a mi lett volna ha és mi fog történni ha kérdések közti úton. A vallomása szavait emésztem a tegnap este történéseinek súlya után, és már biztosan érzem, hogy az egész helyzet kicsúszott azok a korlátok közül amikben tartani akartam.  Ő már elmondta mit érez, de mi az amit én érzek? Talán megtalálnám a választ a kérdésre, ha hajlandó lennék a haragom forrásába nézni, lekaparni a rétegeket amikkel eltakartam és szintén megnézni, hogy miért ragadt rám ilyen mélye a fájdalma, miért aggaszt annyira, hogy megismétlődhet-e vele ez az egész, és miért annyira elviselhetetlen a gondolat, hogy nem voltam ott neki? Miért jöttem vissza, miért nem hagytam magára, miért volt muszáj megszólalnom és miért nem csak akkor jöttem vissza mikor már ő is összeszedte kicsit magát? Miért nem bíztam valaki másra, olyanra, aki meg is teszi amiről tudja, hogy helyes és nem csak gondol rá, olyanra aki itt is lesz vele és nem csak itt akar lenni vele. Miért akarom, hogy én legyek itt vele? Miért olyan nehéz elfogadni, hogy amikor a legjobban szüksége volt valakire, egy idegen férfi volt ott neki? A válaszok itt vannak, csak rájuk kellene néznem, de nem merek. Nem merem megtudni őket és ebbe bukok bele már sokadjára, főleg mikor Aby ismét megtöri a ránk telepedő csendet. Visszaráz a valóságba, de úgy, mintha közben nyakon öntene egy vödör jéghideg vízzel. Az arcvonásaim viszont nem rezzennek, talán pont ezért, mert lefagytak közben, ahogyan hallgatom csak egy apró, néma biccentésre futja. Legalábbis azt hiszem, mozdul a fejem, de már abban sem vagyok biztos, hogy megtörténik a mozdulat vagy csak elképzelem, mert nem érzem a testem. Mintha idegen lenne, lezsibbad az egész, ahogyan a szavai egyre valósabbak lesznek az elmémben. Igaza van. Igaza van most is, ebben egyeztünk meg, hogy csak addig csináljuk amíg kényelmes, meg hogy nem fogjuk hagyni, hogy rámenjen erre a barátságunk. Sőt, talán még abban is, hogy most kellene megállnunk, mert már korábban is meg kellett volna állnunk, amikor kezdett túl valósan kényelmessé válni a helyzet, ha nem akarjuk, hogy… mit nem akarunk? Hiszen először mindig barátok vagyunk, csak… nincs csak. Barátok vagyunk.
- Oké… - Miért mondom ezt, amikor nem erre gondolok, amikor nem ezt érzem, egyszerűen hazudok, pedig valahogy minden sejtem mintha tiltakozna a döntés ellen. Nem akarom. Nem tudom. Nem biztos, hogy tudok úgy tenni, mintha minden sejtje nem vonzaná minden sejtem, mintha nem vártam volna valóban azokat a pillanatokat amikben csak kettesben lehetünk. De legalább… legalább mégsem basztam el teljesen. Hiszen… barátok vagyunk még, nem? Én pedig ezt akartam. De akkor mégis miért fáj ennyire?

Ha akarja még, megnézem vele azt a filmet, vagy legalább elkezdem, mert biztosan a feléig sem érünk, ránk fognak törni a srácok, tele lesznek kérdésekkel, válaszokat akarnak majd és addig pedig... legalább nekem nem kell majd kérdéseken és válaszokon gondolkodnom, hanem felszívódhatok egy kicsit, talán el is tűnhetek pár percre vagy órára, most, hogy... minden a régi lesz, amikor már semmi sem érződik igazán annak. De... el fog múlni ez is... azt hiszem... talán majd egyszer nagyon nevetni fogunk rajta, miután nem fog már fájni. Nem kellene fájnia, hiszen nem is szakítottunk, hiszen együtt sem voltunk... mégis fáj.

the things that make us
gonna break us

Mindig nagyon igazi volt a veszélye annak, hogy rosszul fog végződni ennek köztünk. Valahol talán túl igazi is, túl rémisztő és mélyen fenyegető, hogy kerülni akarjam. Úgy tenni, mintha ott sem lenne, talán azt remélve, hogy ha rám sem nézek majd eltűnik vagy egyszerűen megoldódik majd magától. Mintha úgy valaki más problémája lenne, ha mégis rosszul végződne, úgy tekintettem át felette és játszottam el azt, hogy nem is létezik. Most pedig előkerült. Sokkal hamarabb, mint szerettem volna és olyan formában amiben sosem gondoltam volna. Hogy egy ilyen esemény váltja majd ki, és ilyen hamar, ennyire őszintének hatóan ejti majd Aby a szavakat… egyik esemény a másik után sokkol, még az első hírtől terhes a lelkem, már itt a második, kicsit sok, hogy feldolgozni lehessen, de már a karjaimban tartom. Nem akarom elengedni. Sosem akartam igazán, azért is vált a kapcsolatunk többé, úgy is, ha valahol talán mindketten tudtuk, hogy mennyire kétes is valójában ez a több. Ő is ennyire össze van zavarodva? Vagy mégjobban? Nekem a fájdalom vegyül a haragba amit érzek, neki harag vegyül a fájdalomba amit érez. Itt kellene lennem neki, tudom… csak azt nem tudom, hogy itt tudok-e lenni neki. Itt tudnék lenni neki?
Most sem akarok mélyebben belegondolni abba amit mondott, most is kicsit el akarom felejteni és úgy tenni, mintha ott sem lenne. Le akarok nyugodni, de a sebeket látva a testén újra zaklatott leszek. Az ő tekintete viszont értetlen marad, vagy aggódó, de nem úgy tűnik, hogy rájött volna mi az ami most tovább szította a haragomat.
- Tökéletes. - Bármit mondott volna az lett volna, ahogyan próbálom ellazítani az izmaimat és nem túl befeszülni, pedig már megint kezd zúgni a fejem a gondolatok és érzések sokszínű kavalkádjától. Talán lenne még esély arra, hogy elengedjük? Hogy szépen csendesen lépjünk tovább? Végülis is, most jól van, már biztonságban, és jól lesz majd idővel. Nem olyan gyakori ez, igaz? Nem fog megismétlődni. Rendben lesz és rendben leszünk mi is, ez a kusza és kérdéses mi amivé folyamatosan alakultunk, amit talán okkal nem neveztünk nevén soha. Ha megtesszük, onnantól kezdve sokkal valósabb lesz. Legalábbis ezt hittem, mégis, most már név nélkül is azzá vált. Túl valóssá, szinte már rémisztően azzá.
Kész lennék csendben feküdni mellette az ágyon, most arra sem téve megjegyzést, hogy rágyújt a szobájában, csak némán fogadva el az aggasztó tényét a szokatlan jelenségnek. Szokatlanul csendes, de nem ok nélkül, most minden oka megvan arra, hogy csendes legyen, ezért sem zavarom fel amíg meg nem szólal. Egyetlen kérdéssel engem zavar fel, hogy kicsit fennebb ülve pillantsak rá. Egyetlen mozdulat, de érezhető mennyire kényelmetlen, akárcsak a kérdése is. - Igen…? - Inkább kérdés, mint válasz, ahogy őt figyelem. Most mit vár tőlem? Azt hiszem, tudom mit. - …beszélni szeretnél róla? - Ha felhozta, gondolom igen, ha felhozta, nyilván ez is nyomja most a lelkét, de ha felhozta… nem tudom mit mondjak rá. Nem tudom mit érzek, talán túl sokat érzek és ezért szaladnék el, de már késő menekülni. Mit tegyek ha elfutni rég késő?

the things that make us
gonna break us

Annyira tehetetlennek érzem magamat az egész helyzetben, de ha engem ennyire emészt a düh miatta - mit élhet át ő? Gondolom a sokszorosát, főleg a szavaim okozta fájdalom után, amik könnyeket törtek elő belőle, amik megnyugtató simítás helyett csak újabb vágásokat ejtettek a bőrén.
Sajnálom. Ritkán mondom ennyire őszintén, ritkán mondom eleve. Most mégis elhangzik neki, miközben valahol még mindig a korábbi szavaira gondolok. Nem így akartam az egészet, közte és köztem, úgy általánosan és a mai napon sem. Mégsem kellene meglepnie, hogy a dolgok egyszerűen kicsúsztak a kezemből, és szanaszét gurultak a szoba összes sarkába. Most mégis csak az számít, hogy magamhoz szorítsam, akkor is, ha kezdetben dühből érkezik, ahogyan sírni kezd a karjaim közt, elenyhülök újra. Nehéz rá haragudni, amikor látszik rajta mennyire fáj, amikor úgy érzem, a fájdalma egy része az én hibám volt amikor a tüzet olajjal próbáltam kioltani víz helyett.
Nem tudom, hogy csak magát nyugtatja, vagy a jövőbe tekint, esetleg valóban így érez, de bólintok egy aprót a szavaira, mielőtt egy gyengéd puszit nyomnék a homlokára és elengedném. Csak a kezemmel, mert a tekintetem követi a mozgását a szoba túloldalára. El kellene mennem, talán el kellett volna mennem, talán az egészbe nem kellett volna belekezdeni, de már itt vagyunk mindketten. Mielőtt azonban esélyem lenne tovább gondolkodni az egészen, leveszi magáról az idegen felsőt és kilép a szoknyájából, hogy még egy annál is idegenebb látványt tárjon fel. A sebek, horzsolások, zúzódások, kék, zöld és lila foltok, vöröslő véraláfutások mindegyike egy-egy szeletét mondja az eseményeknek, mint egy-egy billog a testén, rémes emlékei egy borzasztó éjszakának… nem is érzem ökölbe szorulni a kezem, megfeszülni a testem, elülni egyfajta rettenetet az arcomon. Nem mindig hazudok jól, ilyenkor főleg nem, így amikor felém fordul még látni, hogy fehérebb az arcom, hogy a tekintetem döbbenettel vegyes haragot tükröz. Nem, még mindig nem rá vagyok dühös, ezért is hunyom le a szemem egy pillanatra és veszek egy mély levegőt. Hallottam a kérdését, de hiába nyitom ki a számat, nem jön ki hang a torkomon, így csak nemet intek némán. Máskor különösebb ok nélkül is mondtam már le programokat, így most is bűntudat nélkül megtenném. Hallom, hogy beszél még, elérnek hozzám a szavak, de zúg a fejem, csak késve nyernek értelmet a hangot, még másodpercek kellenek, amire szavakká alakulnak, addigra már bólintottam egy aprót - bár a tekintetem elárulta, hogy fejben máshol járok, akárcsak a mozdulatsor is, amivel kissé megbűvölten lépek közelebb hozzá. Az ujjaim az egyik nagyobb, a nyaka közelében levő zúzódáshoz érnek finoman. Alig érintés, szinte nem is érezni, annyira lágyan lebeg szinte felette a kezem. Nem kellett volna átélnie mindezt… nem kellett volna ezt tegye vele bárki is… - …szeretnéd kiválasztani a filmet? - Úgy érzem, képtelen vagyok mélyebben belegondolni az egészbe, mégis levakarhatatlanul tapadt az elmém falára. A hangom halk, szinte suttogás szerűen, miközben lassan végre elszakad a tekintetem a foltról és ránézek. - Maradok. - Délután, talán egy kicsit annál is tovább. Nem tudom még, hogy mit jelentenek a szavai, amikre azt mondta nem járnak kötelességgel. Azzal talán valóban nem, de mégsem mondhatja, hogy nem volt súlyuk, hogy csak a pillanat szülte őket. Nem, az csak megadta a kellő löketet, hogy hangot adjon az érzéseinek. Talán nagyobbat, erősebbet, hangosabbat - de nem sokkal kevésbé őszintébbet. De akármit is jelentsen, egyszerre egy napot kell megélnünk, a maiban pedig mellette akarok lenni, akkor is, ha ennyitől csupán nem fognak azonnal felszívódni a testébe és lelkébe vésett jegyek és hegek.

the things that make us
gonna break us

Nyugodtnak kellett volna maradnom, akkor is, ha az egész helyzetben alig akad valami megnyugtató amibe kapaszokodhatnék. Nem kellett volna úgy megszólalnom, hogy azt hihesse, hogy ő a haragom tárgya - de nem kellett volna azt hinnie, hogy ez így van. Lehet nem is hiszi… fogalmam sincs, az egész helyzet szar, velünk a közepén, ahogyan elviharzik a szobájába. Láttam. Láttam rajta, hogy sírt. Nem akartam, hogy miattam sírjon… azt hiszem, ez vezérel mégis az ajtaja elé, akkor is, ha olyan rohadt makacs vagyok, hogy egy bocsánatkérés fizikai fájdalmakat okoz. Most mégis itt ülök, alig pár méterre tőle, mégis úgy érzem, mintha a város túloldalán lenne. Valahol az van a fejemben, hogy le kellene lépnem, csak hagyni a dolgokat, hogy csendesedjenek, leszálljon egy kicsit a vihar, és majd legközelebb megpróbálok nem teljesen belegázolni - úgy, ahogyan tenni szoktam. Most mégsem megy, mégsem a kijárat felé indultam, mert egyszerűen képtelen vagyok úgy itt hagyni, hogy közben tudom, hogy sír, ráadásul miattam sír. Mégis mióta lett ez az egész ennyire fontos? Mégis azt kívánom, bár ne mondaná ki, hogy valami igenis megváltozott köztünk, hogy a barátságunk mellé tűzött extra igenis hatással volt másra is. El akartam kerülni ezt, menekülni előle, mintha úgy kevesebb esélyem lenne elrontani, most mégis utolért. Itt van a levegőben, már nem csak kimondatlanul, hanem szavak formájában is telepszik közénk. Miért kellett ezt tenned, Abs? Mégis miért?
Minél többet alakítunk az egészen, annál jobbak az esélyek arra, hogy rosszul fog végződni. Az a kimenetel meg nem csak kettőnket fog seggberúgni, hanem a körülöttünk levőket is. Ezért is akartam kerülni, egy részem akarta, mégis a másikra hallgattam amikor belekezdtünk az egészbe. Vissza kellene fordulni, de már rég késő, mert már én sem akarnám teljesen elengedni. Fogalmam sincs, hogy mit akarok az egésszel, és most gondolkodni sem marad időm, mert a következő szavaira újra előjön a haragom. Nem igaz, hogy nem vagyok itt neki, itt vagyok, itt voltam, csak dühösen és feszülten, a tehetetlenség érzésétől egyenesen darabjaimra tépve szét, de a rohadt életbe is, itt voltam vele és ő szaladt el előlem. Most pedig én rontok be a szobába, mert nem érdekel mit vág a fejemhez, de most az egyszer tényleg nem vádolhat azzal, hogy nem voltam itt. Máskor, máskor gyakran megtehették sokan, de ez most más.
Most magamhoz ölelem szorosan, ha akar, akkor majd elküld ő - lényegében újra - de most még egyszer magamhoz akarom húzni, anélkül, hogy a szavaitól elnehezednének a gondolataim, még egyszer úgy akarom magamhoz ölelni mintha minden a régi lenne és ami még fontosabb: mintha minden rendben lenne. Sokkal nagyobb rendben, mint amiről a folyton záporozó könnyei mesélnek, ahogyan a hátát simogatom gyengéden. Egy kicsit lenyugszom, egy kicsit elszivárog a haragom, ahogyan csak ő marad meg én. - Sajnálom… - Szinte vele egyszerre töröm meg a csendet. Igazából elég ritkán kérek bocsánatot, főleg őszintén, most mégis annak gondolom. Nem akartam én is rúgni egyet oda ahol fájt. - Nem megyek el… - Rá pillantok, azt hiszem láthatja, hogy vörösebbek a szemeim, mint aki pillanatokkal korábban még könnyeket tartott vissza. Fogalmam sincs, hogy mi ez az egész - de nem most akarom eldönteni. Most csak vele akarok lenni és nem akarom elengedni.

the things that make us
gonna break us

Fogalmam sincs, hogy mit kezdjek ezzel az információval… mármint, sejtem, hogy most olyasmire lenne szüksége, hogy itt legyek neki, próbálok is itt lenni, egy ideig határozottan ott is vagyok, amíg tovább nem gondolom az egészet és fel nem húz teljesen, hogy mit tett az a barom vele, meg mi az amit még tehetett volna, úgy, hogy közben én tudatlan tehetetlenséggel ültem itthon. A gondolataim megállíthatatlanul száguldanak előre a mi lett volna ha helyzetbe, az aggodalmam győz, a félelem lesz úrrá rajtam, és az egyetlen csatorna amin mindez egyszerre utat törhet magának az a haragé. Nem Absra haragszom, hanem mindenki másra és kicsit az egész elcseszett világra is, amiért ez majdnem megtörtént. Mert egy majdnem édeskevés, ha az egyetlen ismeretlennyire van a biztostól. Túl közel volt. Rémiszőten közel. Remegek, de nem csak a félelem szorítja az össze az izmaimat.
Utána kell mennem. Utána akarok menni, mert tudom, hogy sír. Hogy most miattam tört ez így fel belőle, hogy most én voltam az a barom aki tovább tépte a sebeit, aki oda ütött ahol még nagyon is fájt. Nem akartam megbántani… sosem akartam bántani, mégis sejtettem, hogy ez elkerülhetetlenül ott lebeg felettünk, mert valahogy mindig összehozom és csak utólag észlelem, hogy mennyire nagyon elbasztam. Nem kell hallanom a sírását, látnom sem kell, ahhoz hogy valósan képzeljem magam elé. Azt hiszem ez a kép az, amire kijózanodnak a gondolataim annyira, hogy már egy nyugodtabb hangvételben szólaljak meg ismét, az ajtaja mellett ülve. Le kell ülnöm, mert fogalmam sincs mit tennék, ha állnék. Lenyomnám a kilincset? Nagyobb lenne a kísértés rá, mint innen lentről.
- Ott akartam… - Halkan mondom, fogalmam sincs, hogy hallja-e, vagy egyáltalán melyik lehetőség a jobb, ha elvesz a csendben vagy ha átszűrődik hozzá az ajtó túloldalára. Hallom, hogy szipog, erre pedig megfeszülök, de csak magam elé bámulva beszélek tovább, és mozdulatlanul várom a válaszát. A válaszát, amire talán nem voltam felkészülve. Haza akart jönni hozzám. Senki mással nem érezné magát biztonságban. Azt akarta, hogy én legyek itthon. Vágyott arra, hogy én legyek itthon. Pedig ismer. Pedig tudja, hogy milyen vagyok. Vagy talán pont emiatt? Talán az elmúlt hetek miatt? Talán azok a pillanatok miatt, amikor úgy érződött, nem csak a testünk érinti egymást? Amikor volt az egészben valami megmagyarázhatatlanul szép? A szépség viszont többnyire múlandó, azért is igyekeznek megörökíteni azt. A miénk is ilyen? Pár napos, órás? Vagy több ennél? Ezek azok a kérdések, amiket mindig is kerültem, attól tartva, hogy egyszer majd meg is kell válaszolnom őket. Ha megválaszolnám, ha megválaszolnánk, onnan nehezebb lenne visszafordulni. Ha kinyitod a dobozt, meglesz a válasz a kérdésre, amíg csukva, nem tudod pontosan, mit találsz benne. Legfeljebb sejted, reméled vagy vágyod, de bármi lehet igazából. Bármik lehetnénk, elméletben, de gyakorlatban… a valóságban… fogalmam sincs. Hogy én lennék a legszebb dolog, ami vele történt az elmúlt hetekben? Egy pillanatra összeszorítom a szemeimet, talán így sikerül visszatartani az érzést, de nem, így is belém markol a szavak súlya. A félelem, ami csak erősebb lesz. Az amitől titokban mindig is rettegtem. A fenébe, Abs, miért kell kimondanod? Miért kellett kimondanod?
Pofonként ér, hogy elcsesztem, ha nem is visszafordíthatatlanul, de elcsesztem, és ilyenkor mindig csak egy kérdés, hogy mikor lesz visszafordíthatatlan? Hiszen ott voltam neki, ott akartam lenni neki, felhúzott az az állat, kifakadtam, most itt vagyok megint, akkor is ha fogalmam sincs mi a jó vagy a rossz, ha úgy érzem, hogy itt lenni egyszerűen kevés. Itt voltam, majd újra ide jöttem, most pedig azt mondja, hogy egyedül akar lenni. Amikor azt akarta, hogy vele legyek, most meg már inkább látni sem akar, inkább zárkózna magába, amikor szinte sosem szokott.
Egyetlen szó, ami a nyelvem hegyén ég: sajnálom. Pedig szinte perzsel már, mégis olyan nehéz kiejteni, mégsem mozdul az ajkam rá, nem formálom a hangokat, nem történik semmi, csak mozdulatlan mélységbe fagy a csend. Elbasztam, igaz? Pedig nem voltak elvárások, kimondva nem, de lehet ez kevés volt, valójában, ahogyan elmondta, voltak. Mégis itt voltak a vágyak közé vegyülve… - Itt voltam. - Feszültebben remeg a hangom, mégsem emelem fel újra, pedig rohadtul itt voltam, akkor is amikor kiabáltam, nem mentem volna sehova. - A lelépésben legalább rohadt jó szoktam lenni... - Rohadtul elegem van abból, hogy folyamatosan elrontom a dolgokat, hogy nem tudom mit tegyek, vagy ha tudom és meglépem sem úgy végződik, mint szántam. Könnyebb lelépni, hagyni a fenébe az egészet lenyugodni, mert ha hozzáérek csak jobban felkavarom. Éle lesz a szavaimnak akkor is, amikor nem szánok nekik, bántanak ott is ahol nem akarom, ahogyan most is tették. Mennyire elcseszett ez? Ha hallgatok nem jó, de ha megszólalok csak rosszabb. Bekaphatja az egész rohadt világ, ahogyan hirtelen felugrok, legszívesebben üvöltenék, mégis végül az ajtót nyitom ki és nem érdekel mit mondana Abs az egészre. Majd utána elküldhet ahová akar, vagy hozzám vághat amit akar, de azt kibaszottul nem mondhatja most, hogy nem voltam itt, mert itt voltam! Lehet nem úgy, ahogyan ő gondolta vagy akarta volna, csak úgy, ahogyan éppen tudtam... de itt voltam, szóval kapja be, ha akarja lelépek és estig nem is kell a képemre néznie! Az előtt viszont, akármit is tesz, én látszólag megállíthatatlan erővel felé tartok és megérkezve magamhoz ölelem. Kapja be az egész rohadt világ... most nem érdekel mi lesz, holnap úgy is lesz amit megbánnom.

the things that make us
gonna break us

Fogalmam sincs, hogy mit csinálok vagy mit fogok csinálni - gyakran általánosan sem, de most még erősebben tombol bennem az érzés. Nem csak tombol, egyenesen kiált, üvölt, mintha bezárva lenne és képtelen lenne kiszabadulni. Mihez kezdjek vele? Vagy mihez kezdjek ezzel az egésszel? Itt kellene lennem neki, Abinak, talán ilyen egyszerű a válasz, mégsem érződik elégnek. Kevésnek érzem, szinte semminek, jelentéktelennek az események összességében. Talán nem engem kellett volna itthon találjon, talán itthon sem kellett volna találjon. Talán bármelyik másik srác jobban kezelte volna, talán mellettük elveszett volna a kétségbeesésem és azt kaphatta volna amire szüksége van, nem pedig… ezt. Ezt ami én vagyok, és amiről tudom, hogy mennyi rombolásra képes. Ezzel a tudattal sétáltam bele a kapcsolatunk változásba is, tudva, hogy mennyire ügyetlen vagyok, hogy milyen könnyedén össze tudom törni, ugyanazzal a könnyedséggel amivel látszólag minden más számomra fontos dolgot is. Minél jobban igyekszem, csak rosszabb lesz, én pedig feszültebb, hogy a saját tehetetlenségembe fulladva végezzem. Megtettem. Megtettem már nem egyszer, s most is hiába érzem, hogy ennek a küszöbén állok, kinyitom azt a kibaszott ajtót és átlépek rajta. De az is lehet, hogy nem csak átléptem, hanem egyenesen áttörtem rajta…
Kiborul belőlem, pedig nem belőlem kellett volna, akármire is számított amikor megosztotta biztosan nem erre, de késő, rég késő amikor beszélni kezdek akkor a szavak marnak. Nem azt marják, akit kellene, hanem azt, akik a legközelebb vannak. Azokat, akiket a legkevésbé akarnék bántani… - Nem veled beszélek így! - Csak most ő hallja a szavakat, jelentős különbség, mégis elenyészőnek hat, képtelen lennék megfogni, biztosan kicsúszna az ujjaim közül, hiszen nem őt kellene szidnom. Nem vele kellene kiabálnom.
- Persze, hogy nem vagy az! - Nem egy senki, nyilván nem, különben nem veszteném el a fejemet ennyire, nem érezném úgy, hogy belefulladok az egészbe. Ha senki lenne, tudnám hagyni a fenébe, elfordulni, ahogyan az ember minden nap teszi az esti híreknél, senki sem nézi igazán, senki sem hallja igazán, mert ha megtenné, ha megértené, az összetörné.
Ordít. Ordít és ordít, hasonlóan ahogyan én tettem, csak hevesebben, pont olyan ízzóan mint ő maga. Csak ez most egy más tűz, ez most jobban fáj, mert neki is jobban fáj. Mégis elhallgatok, csak az arcom lesz szigorú, csak az izmaim feszülnek meg ismét, de most hallgatok, ilyenkor persze rohadt jól hallgatok, amíg ordít, lehord, elszalad. Láttam a könnyeit, talán ezekre is fagytam le. A rohadt életbe…
Az érdekel a legkevésbé, hogy elkapja az arcomat a cigisdoboz éle, azt hiszem, megérdemeltem, hogy felhorzsoljon kissé… bár nem érzem ahogyan lehajolok érte, mint valami gépezet, csak az ajtó csattanására rezzenve meg. A rohadt életbe…
A szemeteshez sétálok, amikor lehet kilógok a takarítás alól, nem is értem miért dobnám ezt most el, inkább felrúgom a kibaszott kukát mintha az tehetne mindenről és nem én. A rohadt életbe!
Pedig megérdemeltem, valahol nagyon is tudom mennyire, ettől lesz még nagyobb szar az egész. Erőtlenül sétálok a szobája ajtaja elé, valószínűleg most rohadtul nem akarja látni a képem, de lényegében nem is fogja, ahogyan egy tompa puffannással vágódok le a földre. - Nem szánlak, Abs… - Változott a hangom, kissé száraz, fájdalom rezeg benne, a düh már csak az ereimben pulzál. Félek. Azt hiszem, félelem volt mindvégig, csak minden más mögé bújt, hogy ne vehessem észre. - Csak kibaszottul fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Fogalmam sincs mit csinálnék ha megtette volna. Fogalmam sincs mi lenne ha… rohadtul fogalmam sincs semmiről. - Hallhatja, ahogyan az ajtónak támasztom a fejem.

the things that make us
gonna break us

Nem igaz, hogy nem gondoltam egy hasonló kimenetelre, nyilván gondoltam, mert ennyi idő alatt bőven volt lehetőségem mindenre gondolni - de nem akartam elhinni, hogy igaz lehet. Aggódtam, de nem kapaszkodtam egy lehetséges rémes verzióba sem, mintha az agyam egy része elutasította volna, hogy igaz lehet. Azzal nyugtattam magam, hogy biztosan rendben van, csak bosszant, hogy ennyire eltűnt, de biztosan nincs baja… most pedig kiderül, hogy egészen kevés választotta el. Alig megfogható, egy idegen pasi, aki lehetett volna bárki. Nem számítottam igazán erre a kimenetelre, most, hogy előttem van, sokkal rosszabb mint amikor csak aggódó gondolat formájában létezett.
- Nem tudhattad… - Nem tudhatta senki sem, akkor sem ha kihívó ruhákat hord vagy közvetlen a személyisége, akkor is rossznak érződik az egész. Kicsit szorosabban húzom magamhoz, ha már mondani nem vagyok képes semmit sem, akkor legalább azt akarom, hogy érezze, hogy itt vagyok. Tehetetlennek érzem magam és valahol gyengének, mégis feszült minden izmom az indulatoktól. Legszívesebben kiabálnék, egyenesen üvöltenék, de magamban tartom. Magamban tartom mert nem akarom ennél is jobban megrémiszteni, már így is azt hitte, hogy én is őt okolnám. Mégis miért hitte azt, hogy rá fognám? - A fenébe Abi, talán, de számít az? Ha azt mondtad, hogy nem akarod, onnantól kezdve mindegy, hogy mi volt rajtad, vagy volt-e rajtad bármi is! - Most már érezheti a haragomat, mert nem fér el bennem, ha a gondolataim többi részét vissza is tartottam, az indulataimat nem tudom, képtelen vagyok, túlnő rajtam az egész ilyenkor pedig nehéz visszafognom a szavaimat. Már rég túlléptem most a hallgatáson. - Hülyeség. Hallod mit beszélsz? - Kicsit ráförmedek, de a kétségbeesés és a félelem elegye haraggal feloldva veszélyes párosításhoz vezet. - Azt mondtad drogot csempészett az italodba. Szerinted ez normális? Annak, hogy bedrogozott, kurvára semmi köze a többihez. Nem érdekelte te mit gondolsz az egészről, csak az, hogy ő mit akart! - Miért hiszi azt, hogy ez másképp lenne? Talán feltűnőbb volt, talán könnyebb célpont, de ez nem jelenti azt hogy másképp nem szemelte volna ki és ettől nem lesz indokoltabb az egész. Semmitől nem lesz indokoltabb az egész.
Ahogy elhúzódik tőlem, én is kicsit távolabb lépek, levegőre van szükségem azt hiszem, de nem akarok most lelépni mellőle. Inkább visszamegyek a pulthoz a cigimért és a gyújtómért. Nem engem kellene nyugtatni, de most felhúzott ez az egész. - Szerzek… - Halkul a hangom, most, hogy kiakadtam egy keveset a feszültségből. - Az nem számít, megnézünk egy filmet. - Megvonom a vállam, nem ez az első, hogy hirtelen kihúzom magamat valami megbeszélt alól és esélyesen nem is az utolsó. Annyi a különbség legfeljebb, hogy most valóban indokolt. Nem akarom most egyedül hagyni, főleg ha ilyeneket gondol… Szívok párat a cigiből, majd lassan visszasétálok mellé. Még mindig nem tudom mit mondhatnék, úgyhogy csak leülök nem messze tőle, a kezemben a telefonommal kezdek írni valakinek a fű miatt.

the things that make us
gonna break us

Már kezdem elhinni, hogy minden rendben van – azon a nyomasztó érzésen kívül, hogy kivel volt egész éjszaka. Azon az érzésen kívül aminek megszületnie sem kellett volna, mégis ott növekedett az aggodalom mellett titokban. Ez most más. Valami mégis más, és ahogyan beszélni kezd a legrosszabb gondolataim egyike válik közeli valósággá. Úgy ölelem magamhoz, mintha sosem engedném el, s talán tényleg nem fogom, egészen addig amíg rám nem pillant. Zúg a fejem a gondolatoktól, szédülök a mi lett volna ha helyzetek sokaságától, mégis, arra dermedek le újra amit mond.
– Mi? Miért? Dehogy… - Nem is értem miről beszél és ez látszik is rajtam, ahogyan közelebb húzom. Miért haragudnék? Ha lefeküdt volna valakivel sem kellene, hiszen sosem beszéltük meg mi ez az egész köztünk – és mindezt valahol okkal, azt hiszem – ugyanakkor… miért haragudnék rá azért, mert majdnem megerőszakolta valami állat? A hátát simogatom gyengéden, remeg a kezem, de alig érezni a mozdulatsor közben. Csak akkor lesz egyértelmű, amikor távolodni kezd, én pedig az arcához érek, hogy letöröljem a könnyeit. Annyira… fáj így látni.
– Nem fogom… - Ha nem akarja akkor nem, és talán jobb is, mert tudom hogyan reagálnának. Mindenki kiborulna és okkal – de senki sem Absra vetítené a dühét. Ezen a ponton azonban valóban fogalmam sincs, hogy mit kellene mondanom neki, vagy mit kellene tennem egyáltalán, és pontosan ezt a pánikot érzem megjelenni előbb a tekintetemben, majd lassan az arcomon is. Lassan már magamra vagyok dühös, amiért ennyire nem vagyok képes semmit sem csinálni most, csak gyengéden tartom az arcát a kezeim közt miközben figyelem. – Nem a te hibád volt. Oké? Nem a tied… - Halkul a hangom, ahogyan az előző kérdésére gondolok vissza. Ugye tényleg nem gondolja azt, hogy ő tehet arról, hogy valami jöttment vadbarom nem tudja mit jelent az, hogy nem? – Csak aggódtam… - Azért voltam dühös, nem rá. Jó, nem csak ezért, kicsit másért is, kicsit a gondolatra is, hogy mással töltötte az estét – de az most nem lényeges. Az most a kevésbé lényeges az egészben, hogy miért zavarna ennyire ha mégis mással lenne, csak az egómat sértené vagy annál azért többet.

the things that make us
gonna break us

Kényelmetlen lehetne a csend, s talán az is, de a gondolataim még annál is jobban nyomasztanak. Nem akarom megtörni, nem is tudnám mivel. Most nem tudom mit mondhatnék neki, csak kérdezek párat, olyanokat is, amikre nem akarom tudni a választ. Mégis elhangzanak, mégis megérkezik rájuk a válasz, és ahogy sejtettem, csak rosszabb lesz az egész, míg a kávéfőző nem lesz a leghangosabb a szobában. A kávéfőző és az ujjaim halk koppanása a kijelzőn, ahogyan a lehető legtömörebb választ küldöm a srácoknak. Tudom, hogy üzenetben nem tudnék annyit írni, hogy lenyugtassa őket, mert biztos, hogy tele vannak kérdésekkel, végülis hosszú órákon át aggódtunk Abs miatt. Úgy tűnik, feleslegesen…

Nehéz a fejem amikor leteszem a készüléket, akkor is, amikor a kávéhoz lépek és odaviszem. Amikor megcsókolom. Amikor megcsókol. Szavak helyett beszél minden mozdulata, némán suttogja el a válaszokat azokra a kérdésekre amiket ki sem mondtam neki. Nem lep meg, hogy észrevette, túl jól ismer hozzá, és én sem vagyok a legjobb az elrejtésükben. Egy kicsit enyhül bennem az érzések orkánja, amíg a csókunk tart, magával ragad, felveszem a tempót, átveszem a szenvedélyt, a mozdulataim az övéit tükrözik vissza felé. Szorosan ölelem vissza, már érzem, hogy itt van, a közelsége pedig elmossa az aggályaim egy részét. Egy részét, amik attól tartottak, hogy nincs jól. AMint viszont megérzem az apró rezdüléseit, és lepillantva rá meglátom a könnyeit, azonnal visszatér az érzés. Mi az amit mégsem mondott el?

A mosolyát figyelem, más, mint amit megszoktam, nem hat őszintének, nem sugároz örömöt, nem ragyog át rajta a fénye. Valami történt. Biztosra érzem, ahogyan óvatosan a könnyeit törölgetem, azon gondolkodva, hogy mégis… hogyan kérdezzek rá? Nem akar róla beszélni. Figyelem ahogyan távolabb lép, figyelem, ahogyan a kávéba kortyol, és figyelem, ahogyan rágyújt és közben minden ösztönöm arról ordít, hogy valami nagyon, de nagyon nincs rendben… de már rákérdeztem. Már rákérdeztem, és hazudott, már rákérdeztem, és nem akarta elmondani. - Oké… - Már rákérdeztem, és most nem tudok mit mondani. Pedig úgy érzem, hogy kellene valamit… amikor megszólal. Amikor megszólal és bennem maradnak a gondolatok, a lélegzet, talán az idő is megáll amíg beszél, elhallgat minden, mozdulatlan minden. Szinte hallani, ahogyan megfagy a vér az ereimben, ahogyan kővé dermedek, és csak miután elhallgat tudok két értelmes szót kipréselni magamból, azt is bambán és értelmetlenül. - Hogy… mi? - Leáll az agyam, megszűnnek a gondolatok, csak az ő hangját hallom. Nem igazi a kérdés, pontosan hallottam mit mondott, csak süllyednek a szavai, magukba szippantanak egy végtelennek ható kút mélyére. Csak akkor mozdulok, amikor sírni kezd, amikor kicsordulnak belőle az érzelmek, lépek közelebb és ölelem újra magamhoz, szorosabban, amennyire lehet szorosan, hogy elveszhessen, elbújhasson minden elől. Kár, hogy nem ennyire egyszerű, de nem jönnek a szavak, csak az érzelmek, sokkal erősebben tódulva mint bármikor korábban a mai nap folyamán. Majdnem megerőszakolták… majdnem megtörtént az amitől titokban mindenki tartott. Majdnem… de az a majdnem annyira közeli, az a majdnem itt volt előtte, az a majdnem egyetlen idegen alakon múlott. Az a majdnem egy alig létező üvegfal, szinte csak az árnyak megtévesztő játéka, mert az a majdnem túl közeli volt ahhoz, hogy csak egy majdnem legyen. Látom rajta. Láttam rajta mielőtt kimondta volna is.

Nem tudom meddig tartom így, amig kell, lehet örökké, maradnék így vele, ölelve és gyengéden simogatva a hátát. Nem mondom, hogy minden rendben van vagy lesz, mert fogalmam sincs róla, kevés dologról van, csak azt tudom, hogy itt és most itt vagyok vele, és itt és most biztonságban van. Az a rohadék pedig… odakint valahol… összeszorúl az állkapcsom a gondolatra, a testem kicsit megfeszül, de nem én leszek az első aki megszakítja az ölelést. Addig maradunk így, amíg szeretné.

the things that make us
gonna break us

Az, hogy ilyen későn jön, nem feltétlenül jelent rosszat, de minél tovább marad csendben, annál könnyebb rosszra gondolni, körülbelül mindenre ami történhetett, ami miatt nem válaszol egy üzenetre sem és ami miatt még mindig nincs itt. És mi lesz, ha keresni kezdjük? Szinte semmi esélyünk nem lenne, mégis csak arra tudok gondolni, hogy hol lehet. Én is, és az üzenetek alapján a többiek is. Szinte sosem voltam ennyire a telefonomra fixálva, egészen az ajtó nyílásáig, és az ismerős, már annyira várt hangig. Itt van. Hazajött. Mégis csak félig sóhajtok fel a megnyugvástól, ahogyan beszélni kezd, a szavaira újabb csomó formálódik a gyomromban. Az aggodalom felszabaduló helyére harag szivárog, csak harag lehet, semmi más ami lassan elborítja az agyam ahogyan a kávéfőző irányába lépek. Szinte gépszerűen, tanultnak ható mozdulatokkal, miközben kerülöm a tekintetét. Pedig érzem, hogy figyel, de most nem tudok újra ránézni. Azt sem tudom, mit mondanék, pedig számtalan gondolat cikázik a fejemben. - Szuper. - Mégis elmorgok felé egy szót, vagy talán csak a felét, miközben a gombokat nyomogatom. Jól érezte magát? Mi meg közben széteggódtuk a fejünket… szuper, egyszerűen szuper, nagyszerű, csodálatos, hogy neki legalább ennyire jó napja volt, nem igaz? - Ja. - Ismét dobolok az ujjaimmal némán, miközben a kávéra várok. Mindig ennyire lassú volt? Rég teltek ennyire lassan a pillanatok Abs közelében… Mégis lopok egy pillantást rá, látszólag jól van, azt hiszem, hiszen azt is mondta, hogy jól vagy, vagy kicsit talán jobban is annál. Most pedig túl elvakít a haragom ahhoz, hogy bármi mást is észre tudjak venni. Csak a szavait hallom újra meg újra.
- Ja. - Újra rálesek, lemerült a telefonja, ez megmagyarázza, miért volt csendben. Halkan, de hosszasan fújom ki a levegőt. Itthon van. Én pedig elveszem a kávét, és, ahelyett, hogy elindulnék vele, a pultra teszem egy pillanatra. Remeg a kezem...
A telefonhoz lépek inkább, megírom a srácoknak, hogy itthon van és egy darabban, majd le is teszem a telefont. Folyamatosan felvillan a képernyő, ahogyan jönnek az új üzenetek, hiszen nem csak én voltam eddigre a képernyőhöz ragadva. De valószínűleg élőben sokkal több mindent mondanának Abynek miután hazaérnek. Addig viszont van még egy kis időnk kettesben… - Jah, persze. - Vállat vonok, mintha természetes lenne, ezt kellene tennem, természetesen viselkedni, de nagyon nem jön össze. A kávére pillantok, majd elveszem, hogy odavigyem Absnak. Örökké nem haragudhatok rá, és esélyesen nem is fogok, végül is azt tesz amit csak akar. És azzal, akivel csak akarja…
Rápillantok, amikor csókot kér, most valamiért nehezemre esne viszonozni a mosolyát. Arra gondolok, hogy a másikra srácra is így nézett, vagy…? Nem akarom folytatni a gondolatot, inkább közelebb hajolok arra a csókra. Rövidnek szánom, mégis hosszabbra nyúlik ahogyan a hajába túrva húzom közelebb. Aggódtam. Aggódtam és ebben a csókban most benne van minden aggodalmam. A dühöm is felé, de az minden pillanattal enyhülni látszik. Nem múlik el teljesen, amikor elszakadunk egymástól, még mindig körbevesz, de kicsit mintha felengedett volna. Nem akarok rákérdezni, nem akarom tudni, mégis csak ez van a fejemben. Az, amit tehetett éjszaka… mégis, mielőtt teljesen elengedném, mégis közelebb húzom, mégis megölelem, mégis, ha csak suttogva is, de megszólalok. - Máskor ne tűnj el… - Alig lehet hallani, de azért hallhatta, hallhatta, hogy aggódtam. Igazából még mindig nem aggadtunk címkéket a kapcsolatunkra, de attól függetlenül is, minden bennem kavargó érzés meg gondolat ellenére is, ha már az egész előtt történt volna is aggódtam volna. Most meg csak… talán egy kicsit jobban? - A fejmosást a többiektől úgyis megkapod majd… - Próbálom terelni a témát egy kicsit, ahogyan annak is a további kifejezését, hogy mit érzek én, mert én sem tudom pontosan, hogy mi az amit érzek éppen. Vagy egyáltalán érezhetnék-e úgy, ahogy. Eddig a pontig viszont még nem gondoltam bele, hogy ő meg valaki más… most pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy eltakarjam ezt.

the things that make us
gonna break us

Lassan kúsznak a percek míg órákká nem dagadnak, miközben egymásnak adogatjuk a feszültséget. Végülis az évek alatt egyfajta család lettünk, most pedig Abi rá nem jellemző módon teljesen felszívódott. Egyszerűen nincs rendben valami és ezt mindenki érzi, hogy ne bírjunk sokkal tovább tétlenül ülni.
Valahol csak rosszabb, hogy a srácokkal beszélek, egymás feszültsége tapadós, hogy most is aggódó nyugtalansággal üljek a konyhában. Legszívesebben már most indulnék, de még csapatban is reménytelen az egész. Azt remélem, hogy jelentkezik, legalább egy minimális életjelet ad, akármit, hogy tudjuk jól van. Amikor nyílik is az ajtó, azt remélem, hogy ő az - hiszen a srácok ilyen gyorsan nem érkezhettek meg. És ő lesz az.
A hangját hallva enyhül a szorítás a mellkasomban, bár a feszültség egyetlen pillanat alatt nem oszlik szét teljesen, legalább már itthon van és remélhetőleg egyben is.
- Jól vagy? - Csak kiszalad a következő kérdés, kár lenne tagadni, hogy aggódtunk miatta, miután hazaérnek a srácok is tuti letámadják majd amiért csak úgy szó nélkül eltűnt. Mielőtt azonban ülepedhetne a kérdés, vagy úgy általánosan bármi is, folytatja. - …milyen… éjszakád volt? - Lassan felszalad a szemöldököm, miközben figyelem a mozgását ahogyan közelebb lép. Nem húzódok el, csak őt nézem, első pillantásra úgy tűnik jól van, és talán az éjszakája is jó volt. Nem kellene szíven szúrnia, és nem is szúr, csak valami bosszantó bizsergéssel tölt el amiért minden után így jelenik meg.
- Főzök. - Ahogy ellép, ellépek én is, a tekintetemmel kerülve az övét, miközben tovább hallgatom a szavait ahogyan a géphez érek. - Uh igen? - Még csak tudatosulnak bennem a szavak, még csak próbálom összerakni a darabkákat mindenről. Még nem enyhült az aggodalmam, pár perce még minden gondolatom akörül forgott, hogy mi van vele, most pedig kiderül, hogy csak felszedett valakit. - Aggódtunk miattad. Vagy ezer üzenetet kaptál… - A gép gombjait nyomogatva legalább nem kell rápillantanom, de amikor végeztem muszáj lesz, megfordulva a pultnak dőlve figyelem. - Már kész voltunk vakon indulni Manhattenbe. - Vállat vonok, mintha semmiség lenne, nem csak ez, hanem az egész helyzet. Szóval tényleg egy sráccal volt? Nem tudom miért lett egy fokkal hidegebb a hangom, pedig valahol még ott rezeg benne az aggodalom. Vagyis remélem még mindig csak az rezeg benne, ahogyan a kávéfőzőre pillantok. Lehetne gyorsabb is…
Minden csendes pillanatban a szavait hallom, megelevenedik előttem a lakás, látom a srácot, még többet is, mint amit akarnék. Igazából sosem volt szó arról, hogy ne lehetnénk mással is, de azt hiszem még mindig nem ez zavar a legjobban. Aggódtunk miatta, miközben ő egy idegen ágyában fetrengett. Szólnom kellene a fiúknak, hogy megvan Abs - hiszen szerintem most is emiatt rezzen meg a telefonom - mégsem tudok megmozdulni. Vagy csak nem akarok, ahogyan a pult mellett ülő alakját nézem. Alig egy karnyújtásnyira van tőle a telefon is, ha rápillant, könnyedén kiszúrhatja a közös beszélgetésünk felvillanó nevét. Már hosszú ideje alig hallgat el igazából. Próbálok lazának tűnni, de kicsit erősebben markolom a pult szélét, mint kellene. De legalább… jól van. Jól van és most ez a lényeg...

the things that make us
gonna break us

Az ujjaim feszülten dobolnak a konyhapulton, már képtelen vagyok magamban tartani, túlnőtt rajtam az egész, valahol ki kell törnie, akkor is ha ezt egy látszólag ilyen apró mozdulatsorban teszi, újra meg újra, hosszú perceken keresztül. A telefonom kijelzőjére pillantok, hosszúnak hat az idő amióta csendes, az ő részéről órák óta. Pedig remélem, hogy amikor legközelebb felvillan majd, az ő neve fog megjelenni az értesítés sarkában. Csak egy ostoba emoji is elég lenne, akármi komolyan, mert már  fél napja indult el egyedül a Manhatteni éjszakába, majd teljesen felszívódott. Ennyi időre azért nem szokott ilyenkor…
Az első órákban még mindenki úgy volt vele, hogy tuti felment valakihez, vagy Roxynál alszik, vagy a szórakozóhelyen szedett fel valakit… talán tényleg csak ez történt, talán csak egy jó éjszakája volt és még annál is jobb reggele, ami nagyon hosszúra nyúlt, egészen a délutánba, anélkül, hogy bárkinek is adott volna életjelet közülünk. Igazából a csend fura, az teszi aggasztóvá, hogy egyikünk üzenetére vagy hívására sem válaszolt, ő, aki mindig elég gyorsan visszajelez, órák óta síri csendben van. Én pedig, akit órákon keresztül is lehet felesleges elérési kísérletekkel ostromolni, mostanra folyamatosan a tekintetem szélében tartom a telefonomat. Csak egyetlen üzenet… mégis haboznak az ujjaim egy rövid minden ok? kérdés felett, mielőtt elküldeném. A fenébe is. A cigis dobozért nyúlok, majd a gyújtóért, a hamuzóban már három csikk hever és nemsokára ez lesz ott a negyedik, amit percek múlva könnyen követhet egy ötödik, a fene tudja, valamivel le kell kötnöm a gondolataimat és egyelőre ez az egyetlen amire kapacitásom is marad. Nem igaz, hogy nem lennének bennem érzések amiket kiadhatnék magamból, ahogyan mindig szoktam, kicsapolva őket szilárdítani meg a pillanatban, megörökítve egy dallamban, egy vásznon vagy egy darab papíron, de ez most más. Ez most másképp kavar fel, én sem tudom pontosan hogyan, attól függ, melyikre gondolok jobban: hogy kinél töltötte Abi az éjszakát, vagy arra, hogy jól van-e. Nem mintha az előbbivel elszámolással tartozna, nem mintha valaha beszéltünk volna arról, hogy ez ne férne bele az egészbe, nem mintha az extránk nem lett volna mindig is csak ennyi, az extra a barátságunk mellett. De a barátságunk miatt kezdenek nőni az aggályaim is, egyszerűen nem tetszenek a jelek. Vagy az a bizonyos zöld szemű szörny nézeget rám a sarokból, aki felé szándékosan nem pillantanék. Hiszen nincs is mire féltékenynek lennem, nem lenne, csak az…aggodalom teszi?
Őrültség lenne vakon keresni, de ha addig sem hallunk róla semmit, amíg a többiek is hazaérnek, akkor… Manhattenbe megyünk, felforgatjuk a várost, mittudomén. Akármi, amíg meg nem tudjuk, hogy merre van. Mindenféle rémhírt hallani, és igazából ezek csak akkor rémlenek fel igazán amikor már késő, amikor gáz van és pánikolni kellene, mert amúgy már hozzá van szokva az ember, szinte már hétköznapos, amíg xy-al történik olyan távolinak hat. De amikor neve van meg arca, olyat amit minden nap ejtesz és látsz, akkor máris más fényben látod az egészet. Vagy épp ellenkezőleg, egy sötét sikátor árnyalt rémei közt.
Az első órákban könnyű volt azt hinni, hogy csak szórakozik, de minél több óra múlik el, annál erősebben mászik a gondolataim közé az érzés, hogy valami nincs rendben. Nem rá vall, hogy ennyire eltűnjön, hogy minden kapcsolatot elvágva egyszerűen felszívódjon a semmibe. Az csak egy újabb rossz ómen az egészre, hogy Mateo a tegnap este megkérte, hogy ne menjen egyedül. Most felemészt a tétlenség, de a kegyetlen igazság az, hogy elég kevés esélyünk lenne megtalálni, ha valóban keresnünk kellene. Erre viszont végképp nem akarok gondolni, ahogyan egy újabb adag füsttel próbálom kifújni magamból a gondjaimat.
Az ujjaim mozgása a pulton csak akkor áll le, amikor nyílik az ajtó. A hátam megfeszül, a lélegzet a tüdőben ragad, ahogyan a bejárat felé pillantok. Csak a gondolataimban fogalmazódik meg a kérdés, ami szerencsés is, mert még így is kibaszott kétségbeesetten hangzik, hogy szinte már szánalmas: Abs?? Remélem, hogy ő az…