- Mi az, hogy nem fizet ki? – nem igazán értettem a magyarázatot tekintve, hogy megdolgoztam azért a pénzért az építkezésen, nem is kicsit. A vizsgaidőszak mellett a kávézóban eltöltött munkaidőm elég húzós volt, és ennek fényében vállaltam melót. Nem igazán bíztam benne, hogy megkapom a teljes fizetséget a munkámért, mivel feketén foglalkoztattak, de az ingyenmunka már mindennek a teteje volt. A tenyeremet a nálam egyébként alacsonyabb főnököm feje mellé csaptam és olyan határozottam álltam el az útját, ahogy csak tudtam. Ha egy másodpercet vár még a magyarázattal, akkor tuti, hogy megfojtom vagy elmetszem a nyakát. És az egészben az a legijesztőbb, hogy ez nem vicc, vagy túlzás a részemről. Idegesen ráztam a lábam, miközben mindenáron próbáltam megtalálni vele a szemkontaktust.
- Nézd Cameron…
- Baszakodni akarsz? – tényleg volt a farzsebembe rejtve egy pillangós kés, amit kis híján most elő is vettem. Egy bűncselekmény ide vagy oda a sorozatos lopások mellett már nem számít. Amúgy se terveztem kárt tenni benne, de ha ez kell ahhoz, hogy odaadja a pénzem, akkor hajlandó lettem volna. Amire egyáltalán nem számítottam az egy a halántékomra mért ütés volt egy erős tárggyal, amiről csak azután tudtam megállapítani, hogy lövő fegyver volt, hogy a homlokomhoz simult a csöve. Gyakorlatilag csillagokat láttam és éreztem, ahogyan nedves lesz a hajam. Faszom.
- Szerintem te vagy az, aki nem akar baszakodni – csak egy utálatos pillantást vetettem rá. Ezek szerint elföldelni, vagy befalazni egy épületbe nem lenne nagy dolog. Ha a pénz fontosabb lenne az életemnél, akkor valószínűleg vakmerőbben állok ehhez a szituációhoz, de így nem volt több lehetőségem azon kívül, hogy szédelegve felálltam és elhúztam a csíkot, a pénzem nélkül.
Nem bántam azt, hogy a buszmegálló jelenleg üres volt, mert így utat tudtam engedni a könnyeknek, amiket már hosszú hetek óta tartok vissza. Egy kibaszás az egész életem, mert bármibe fogok bele, annak rohadt rossz vége lesz. Végső soron ugyanolyan csórók maradunk, mint mielőtt több munkát vállaltam, cserébe most már a tanulmányaimban sem tudok bízni. Mivel Zaine dolgozik a szakmájában, úgy éreztem, hogy az ő tapasztalata nagyobb dolog annál, mint amit én elképzelek magamnak. A pillantásom a megnyúzott kezeimre futottak. Dühös lettem, mert napok óta fájdalmaim voltak az építkezésen elvégzett fizikai munka miatt, és az egész egyszerűen füstbe ment. A lassan ökölbe szoruló kezem a fejemnek koppant, egyszer, majd megint. Zokogtam, közben pedig magamat büntettem, mert nem találtam kiútat az egész dologból. Ami az OnlyFansből bejön, az nem túl sok, mivel a szolgáltatás, amit nyújtok egyenlő a semmivel. Ha az arcom vállalnám, még akkor sem tudnék több mindent finanszírozni egyszerre, így most abba a helyzetbe kerültem, hogy választanom kellett a terhes nővérem biztosítása, és a felelőtlen testvérem becsülete között.
Nem tudom, hogy pontosan mikor kezdtem el tárcsázni a számát, csak arra lettem figyelmes, hogy próbálok mélyeket lélegezni annak érdekében, hogy megnyugodhassak. Nem számítottam rá, hogy fel fogja venni nekem a telefont, vagy egyáltalán elmentette a számom. De a hangjából ítélve, pontosan tudta, hogy ki keresi.
- Szia Zaine – csak egy kicsit csuklott el a hangom, ami miatt nagyon büszke voltam magamra – Nézd, áll még az ajánlatod? Ne menj egyedül el olyan eseményekre, ahol van az a para csaj…
Hirtelen éreztem, ahogyan elakadok, és nem tudom folytatni azt, amit mondani akartam. Most pontosan azt csinálom vele, amire ő annyira kiakadt. Igazából nekem volt szükségem rá, és úgy állítottam be a helyzetet, mintha segíteni akarnék neki. Ez részben igaz volt, de végül is a saját reménytelen helyzetem vezérelt most. Halkan sóhajtottam fel, én is éreztem, hogy mennyire szaggatott volt ez, szóval tudtam, hogy gyorsan le kell rendeznem ezt az egészet.
- Felejtsd el – még egy mély levegőt vettem és folytattam – Nem ezért hívtalak. Csak bocsánatot akartam kérni azért, amit a múltkor mondtam. Főleg a szerencsédet illetően. Fasz voltam és úgy beszéltem, hogy semmit se tudok. Nem is tudom, hogy jóvá lehet-e tenni, csak akartam, hogy ezt tudd.
Mielőtt válaszolhatott volna egyszerűen rányomtam a telefont és a fejem előre billent. Éreztem, ahogyan újabb könnyek gyűlnek a szemembe, de nem foglalkoztam velük. Nem használhatok ki valakit, akit korábban megbántottam. Remegő ujjakkal nyúltam a táskámba, hogy elővehessem a pulcsimat, amit a halántékomra szorítottam, hogy valamivel le tudjam törölni a vért. Az utolsó dolog, amit akartam az a családom aggodalma volt.

- Köszönöm, hogy meghívtál!
-  Ugyan, ne viccelj. Te költsd másra a pénzedet. - Úgy mosolyogtam Lalitára, hogy közben tényleg éreztem valamiféle őszinte felszabadultságot. Tudom önző dolog, de ha ki lehetne őt váltani gyógyszerként, akkor őt íratnám fel a pszichiáteremmel, állandóan a társaságára vágynék. Nem csak az övére, hanem Ananyaéra is. Amikor velük találkoztam egy az otthonunktól semleges helyszínen, nem kellett előtte gyógyszert bevennem, mert egyáltalán nem szorongtam. Lehet, hogy nem mondtam el mindent a húgaimnak és nem értették teljesen azt a fajta elhatárolódást, amit anyámmal és a nevelőapámmal kapcsolatban tanúsítottam, de nem is akartam a felnőttkor határát súroló lányok lelkét összetörni azzal, hogy tönkreteszem az apjukról alkotott képet. Nagyon is tisztában voltam azzal, hogy ezzel azt kockáztatom, hogy olyan ember neveli fel őket, aki potenciálisan bánthatja a lányokat, mégis bíztam benne, hogy ha hasonló történne, nem félnének hozzám fordulni. Akkor együtt kitalálnánk valamit.
- Legközelebb én fizetek. Arra gondoltam, hogy munkát fogok vállalni. - Büszke mosoly telepszik az arcára, én mégis némi bizonytalansággal pillantok felé.
-  Ha pénzre van szükséged, miért nem szólsz inkább nekem?
- Én inkább csak látni szeretnélek és nem pénzt kérni tőled. - A húgom szemeibe némi szomorúság költözik, ami az én torkomat is összeszorítja. Nincs okom kételkedni a szavai igazságtartalmában vagy a vágya őszinteségében, elvégre általában én is azt kívánom, hogy bár többet találkozhatnánk, még ha tudom is, hogy Lalita még nem olyan önálló, hogy elköltözzön otthonról, én pedig nem vagyok olyan stabil mentálisan, hogy megkérjem, hogy lakjon velem. Ha nagyon őszinte akarok lenni, nem hiszem, hogy megért engem, és itt most nem a szexualitásomra gondolok, amit egyébként sem szoktam neki feszegetni azon túl, amire kíváncsi. Azt gondolom épp abban a korban van, amikor jó tudnia, hogy mit engedhet meg bizonyos fiúknak és mit nem - persze csak ha kizárólag a fiúk tetszenek neki. Én nem ítélném el, ha nem így lenne, akármennyire is nem számít az én véleményem. Ezek a dolgok minden kapcsolatra igazak, függetlenül, hogy mennyire hetero-normatívan akarunk gondolkodni, vagy mennyire fogadjuk el, hogy a szexualitás inkább egy spektrum. Egy kis részem mindig azt gondolta és gondolja most is, hogy anyánk nem örülne neki, ha tudná, hogy mi mindent beszélek meg a húgaimmal, amikor a nevelés az ő feladata. Jobb gondját viseli ő a lányoknak, mint nekem tette valaha és ha ennek az az oka, hogy én nem járok haza, vagy hogy amikor kér, küldök neki pénzt, akkor vállalom a feladatot. Csak mert én nem vagyok boldog, nem kell hogy a lányok is úgy éljék le az életüket, mint én.
-  Neked most a tanulásra kell koncentrálnod. - Halvány mosollyal az arcomon bólintottam. -  Jobb lesz, ha most sem rabolom tovább az idődet. - Felé nyújtottam a karomat, hogy finoman magamhoz vonjam és puszit nyomjak a hajába. Mosolyogva köszöntem el tőle, ami fokozatosan olvadt le az arcomról, ahogyan néztem a húgom távolodó alakját. Alig indultam meg az autóm felé, amikor megrezzent az eddig a zsebemben nyugvó telefonom. Olyan sokáig bámultam a képernyőn megjelenő névre, mintha azt vártam volna, hogy hirtelen bontja a hívást, mert esetleg félrenyomott és nem engem keresett. Ha az első meglepetés nem lett volna elég, még a szívem is hevesebben kezdett dobogni, amikor Cameron neve nem akart eltűnni a készülékről. A zöld gombra nyomtam, aztán mély levegőt vettem, mielőtt beleszóltam volna.
-  Szia! Hallgatlak... - Behunytam a szemeimet és erősen az alsó ajkamba haraptam, mert nem akartam, hogy véletlenül olyasmi csússzon ki a számon, ami még telefonban is túl bunkó lenne. Velem maradtak Cameron szavai a legutóbbi találkozásunk óta - amióta egyébként bőszen kerültem a kávézót, amit valójában nagyon szerettem. Mondhatjuk, hogy magamra vettem, amiért kellemetlennek titulálta a stílusomat, és bár nem volt okom megfelelni neki, mint ahogy soha senki másnak nem akartam, akit csak annyira ismertem, mint őt, most mégis vissza akartam fogni magamat. Legfőképpen azért, mert kíváncsi voltam miért is hívott fel engem.
-  Az ajánlatom? Raylene-re gondolsz? - Értetlenség csengett a hangomban, fogalmam sem volt mi ez a hívás pontosan, vagy hogy miért épp most mond nekem ilyeneket. Kértem, hogy a korábbiak fényében ne is foglalkozzon velem és ha tudat alatt azért is mentettem el a számát, mert volt még bennem némi remény azzal kapcsolatban, hogy megbeszélhetjük ezt, nem számítottam rá ténylegesen, hogy ő keres majd fel.
Nem igazán voltam azóta semmilyen eseményen, ahol Raylene is megjelenhetett, függetlenül attól, hogy talán összefutottunk egyszer-kétszer az egyetemen, vagy a bevásárló központban. Ha nem is volt még megoldásom arra, hogyan rázzam le őt, Cameron segítségéről már lemondtam valamennyire. Le kellett mondanom, mert ő nem volt nyitott a lehetőségre.
-  Várj... - Úgy hadart, hogy az agysejtjeimnek nagyon kellett koncentrálniuk, hogy követni tudjam a szavait. Éreztem rajta, hogy zaklatott, és szerettem volna megkérdezni tőle, hogy hol van, de már csak a saját készülékemtől tudtam volna megtenni, mert kinyomta a hívást. Értetlenül pislogtam néhány másodpercig a telefonomra, szinte várva, hogy újra meg fog rezzenni, amikor viszont mégsem tette, én már jóval céltudatosabban indultam a kocsim felé. Beülve a telefonomat babráltam, de csak rövid ideig körözött az ujjam Cameron neve fölött, hamar rá is nyomtam a híváslistám utolsó tételére. Magamban számoltam a kicsengések számát és másodpercről másodpercre jobban szorult össze a mellkasom, amíg fel nem vette.
-  Cameron! - Halk, megkönnyebbült sóhaj tört elő belőlem, pedig fogalmam sem volt mi történhetett vele. -  Jól vagy? - Azt gondoltam, hogy ha nem is vagyunk jóban, de az a minimum, hogy ezt megkérdezem tőle.
-  Miért nem beszélünk erről személyesen? Merre vagy? A kávézóban? - Akár ott is lehetett volna, én most úgysem lettem volna vele tisztában, mert napok óta kerültem a helyet. -  Érted megyek. - Legszívesebben indítottam volna, de tartottam tőle, hogy rossz irányba indulnék, ha pedig tényleg történt valami, ami miatt nem érzi jól magát - ami miatt az ajánlatom felől kérdez -, akkor értékes perceket veszíthettem volna. -  Itt vagy? - Némi háttérzaj átszűrődött ugyan a telefonon keresztül, de meg akartam róla bizonyosodni, hogy még vonalban van. Talán butaság volt izgulni egy olyan srác miatt, mint Cameron, akivel egyáltalán nem értettük meg egymást, a kettőnk különböző hátteréből adódóan, én valamiért mégsem tudtam kikapcsolni ezt. Engem hívott, nem bárki mást, ez pedig még akkor is sokat jelentett nekem, ha valójában teljesen véletlenül tette is.

Nem vagyok hálátlan és tudom hol a helyem. Kevés igazán jó tulajdonsággal rendelkezem, de ez a kettő határozottan köztük van. Tudom, hogy túlságosan játszom az emberek érzéseivel és ha mérges vagyok, akkor felelőtlenül viselkedek és úgy dobálózom a szavakkal, mintha egy unintelligens barom lennék. Ezt mi sem bizonyítja jobban annál, hogy alapvetően az unintelligens egy olyan szó, ami nem is létezik… Na mindegy. Tisztában vagyok vele, hogy nem szép dolog az, ahogy megcsalom a barátnőimet és után úgy lépek tovább azzal, aki miatt megbántottam ezeket a lányokat, mintha mi sem történt volna. Nem fogom magam mentegetni ebből a helyzetből, mert soha nem akartam egy aranyszívű srácnak tűnni ahelyett, hogy csak önmagamként voltam tökéletes a tökéletlenségeimmel szemben. Emiatt pont én vagyok az, aki nem kopogtat egy ajtón, ha azt az orrára csapják, bár jelen esetben az volt a helyzet, hogy én vagyok a bizonyos fél, aki ezt megtette a másikkal. Ebben az esetben, szerintem duplán érvényes az általam felhozott szabály. Talán Zaine paraszt volt velem, talán nem kért tőlem őszintén bocsánatot, ugyanakkor jogos a kérdés arról, hogy ez miért számít nekem ennyire. Ha valaki megkérdezte volna azt, hogy tényleg érdekel-e a dolog, valószínűleg azt hazudom, hogy nem. Viszont az, hogy napokig idegesített és titkon rosszul éreztem magam, amiért felhívtam telefonon elegendő volt ahhoz, hogy ne akarjam legalább magam előtt letagadni a dolgot. Valakit látványosan megbántani, aztán szívességgel felkeresni, gerinctelenségre vall, én pedig nem akartam ilyen ember lenni. Ha most egy survival show-ban lennénk, valószínűleg én kihullanék a sorból, mivel képtelen voltam átlépni az emberségem határait azért, hogy túléljek.
- Nem baj – úgy suttogtam a szavakat, mintha az életem múlna rajtam, pedig pont megnyugtatni akartam magam – Mindig kitaláltunk valamit. Majd most is lesz valahogy.
Addig mondogattam ezt, amíg a könnyeim újra eleredtek a térdem reszketni kezdett én pedig már nem is értettem azokat a szavakat a sírástól, amiket magam elé suttogtam. A kezemben megrezdülő telefontól talán ezért is ijedtem meg annyira. Nem akartam látni a nevét a kijelzőmön. Talán mérges voltam magamra, miután nem jött a kávézóba, ahol korábban annyira gyakran megfordult. Nem a bevételkiesés érdekelt, szimplán csak mardosott a bűntudat, amiért nem tudok több sós kávét készíteni. Minden alkalommal nagyon igyekezem, hogy tökéletes arányban legyen a sós-kesernyés íz és az ital annyira jól sikerüljön, hogy a hozzá ajánlott süteménnyel egy kerek egészet alkosson az egész. Most már nem volt kinek a kedvére tennem és ez elkeserített. Azóta akármennyi szomorúnak tűnő alak jelent meg a cuphouse-ban, soha nem ajánlottam sós kávét. Az olyan, mintha megcsalnám a kapcsolatunkat, ami valójában nem is létezett.
Sokáig nem vettem fel a telefont, de Zaine kitartó volt. Legalább annyira, mint amikor savazott és megjegyzéseket tett rám. Halál idegesítő a srác, mégis csináltam pár be és kilégzést azért, hogy normálisan tudjak beleszólni a telefonba, amikor felvettem azt. Kettőnk közül én vagyok a makacsabb, mégis másodjára győzött már le.
- Igen? - egészen halkan szóltam bele, az ujjaim vissza-visszatértek a vérző halántékomra, amiről próbáltam eltüntetni a foltokat és elállítani azt valahogy. Apró vörös foltokat hagytam az arcomon, mikor a könnyeimet kezdtem el észrevétlenül letörölni és egy műmosolyt erőltettem az arcomra, hátha ettől könnyebben átérzem azt a szerepet, amit magamra akartam kényszeríteni – Igen jól vagyok. Mindig jól vagyok, de ezt tudod.
Leszámítva a korábbi beszélgetésünket és azt, amikor megfenyegetett, nem igazán láthatott engem rossz passzban. Ha valami bajom van, akkor igyekszem mások előtt vidámnak mutatkozni, mert idővel rám ragad a hangulat és túl tudom élni a napot. A kávézó pedig, ahol dolgoztam, nem egy gyorsétterem, vagy olyan hely, ahol az emberek hivatalos vacsorákat tartanának, bulizni mennének. Itt a vendéglátás fogalma másként érvényesül. Azt kell éreztetnünk a vendégekkel, hogy hazaértek, jobbá kell tenni a napjukat és abba akkor sem fér bele a bánatos képem, ha éppen a házunkat viszik el a végrehajtók a fejem felől. Ezt a dolgot már könnyedén alkalmazom otthon is, mert azt se szeretném, ha a szüleim vagy a testvéreim aggódnának értem. Magányos érzés, de még mindig jobb, mint önző módon bárki másra terelni a problémáim. Az egyetlen dolog, amitől féltem, hogy rosszul fogom kezelni azt az alkalmat, amikor már nem bírom tovább. Általában nincs jó vége annak, ha bepöccenek.
- Nem, nem ott vagyok – a korábbiakhoz képest lassabban beszéltem, szédelegve kapaszkodtam bele az egyik ülésbe a buszmegállóban és ültem feljebb, ami után megint hadarni kezdtem – Nem Brooklynban lakom, nagyon messze vagyok onnan. Ezért ne indulj el otthonról.
Tisztában voltam vele, hogy majd haza kell mennem, de nem úgy akartam fuvart fogni, hogy kihasználok valakit, akit már megbántottam korábban. Voltak a telefonomon pár kódolt mappában olyan fotók, amiért azonnal megkapnám a bérem tripláját, de egyelőre nem vitt rá a lélek, hogy ezekkel bármit merjek kezdeni. Amit most csináltam, az még rendben van, de ha kiteszek egy olyan képet bármilyen platformra – vagy elküldöm valakinek privát üzenetben – az már megnyitna egy új univerzumot. Ha engem adnak el kurvának, vagy kiteszik az internetre a képeimet, azzal nem sokat segítek a családomon vagy Kimin.
- Mi? Igen itt vagyok, de mindjárt leteszem – nem igazán láttam értelmét annak, hogy ezt az egészet folytassuk. Jelen helyzetben az egyetlen dolog, amit tehettem az annyi volt, hogy hazudok és terelem a témát – Csak azt hallod rajtam, hogy fáradt vagyok. Sok a munkám és vizsgákra járok mellette.
Amiken ráadásul nem elég okésan teljesítenem, mert akkor instant kivágnak a főiskoláról. A legjobbak egyikének kell lennem, ez pedig nagy teher volt. Ezen a ponton éreztem először azt, hogy tudom mit jelent, amikor a szüleim azt mondják, hogy ennyi gyertyát nem lehet egyszerre égetni.
- A főnökeim le akarták venni a sós kávét az itallapról, mert egy ideje nem jöttél és nem sokan kérik – talán hallható volt a telefonban, ahogy a fejem finoman nekikoppant a buszmegálló beüvegezett részének. Talán nem most kellene még jobban szétvernem a fejem – De nem engedtem meg nekik. Ha nem jössz vissza, akkor el fog tűnni a kávé az itallapról.

Hajlamos vagyok fennakadni bizonyos dolgokon és túlgondolni őket. Lehet, hogy a másik fél, aki eredetileg nem is akart megbántani már rég elfelejtette a dolgot, én pedig még mindig azon gondolkodom esténként a zuhany alatt, hogy pontosan miért mondott olyan dolgokat, vagy miért viselkedett velem kimértebben valaki. Cameron esetében még csak arról sem volt szó, hogy burkoltan próbálta nekem megmondani a véleményét. Épp ellenkezőleg, egyenesen a fejemhez vágott olyan dolgokat, amiket nem szívesen hallottam és amiken még nagyobb büntetés volt utólag is kattogni. Mert minél többet elemeztem a szavait, annál több igazságot éreztem benne. Persze, én is tisztában voltam vele, hogy hajlamos vagyok elutasító, sőt egyenesen hideg lenni. Ezzel védtem magam azoktól a helyzetektől, amikor tudtam, hogy van döntési lehetőségem. Könnyebb volt megtartani a három lépés távolságot azoktól az emberektől, akik képesek voltak ennyire tiszteletben tartani. Ezzel biztos lehettem abban, hogy nem lesznek nekem olyan fontosak, hogy később csalódjak, vagy fájjon az elvesztésük. Azon kevéssé izgultam, hogy nekem milyen életem lesz így, mert megszoktam, hogy senkinek nem vagyok elég fontos ahhoz, hogy velem akarjon lenni, vagy egy rövid átmeneti időnél tovább az életem része akarjon maradni. Ugyanakkor csak mert így érzek még nem várom el, hogy mindenki megsajnáljon. Egyrészt mert az emberek fele képtelen lenne őszintén tenni azt, másrészt mert a sajnálatukkal nem megyek semmire. Változtatna mindez bármin az anyával való kapcsolatomban, vagy visszahozná apát az életbe? Nem, nem hiszem, hogy egyiknek nagyobb realitása lenne a másiknál.
Lehet, hogy én vagyok totál hitetlen és hogy azok után ahogyan Cameronnal elváltunk, abban sem hittem igazán, hogy használni fogja a telefonszámomat, most mégis rá kellett döbbennem, hogy nem hallucinálok és vele beszéltem telefonon. Nem mintha a helyzet valódisága változtatott volna azon a tényen, hogy nem értettem pontosan miért hadar el nekem olyan dolgokat a telefonba, de... Azt hiszem végső soron mégis ő és a fáradtnak tűnő hangja volt az, ami miatt egy kicsit összefacsarodott a szívem. Ha lehet, még a korábbinál is erősebben tört rám az az érzés, hogy mennyire elviselhetetlenül bunkó voltam vele.
Már akkor tudtam, hogy baj van, amikor olyan hamar a visszahívás mellett döntöttem. Meg kellett volna fontolnom, hogy hogyan viselkedem vele és egyáltalán mit érzek vele kapcsolatban, mert vékony volt a határ aközött, hogy még képes legyek megtartani a távolságot tőle és aközött, hogy törődjek vele. Ha pedig most elkezdenék törődni vele, akkor biztosan az lenne a vége, hogy megütöm magamat. Rosszabb esetben még ő is velem zuhan, mindegy hogy mit mondott arról, hogy kik jönnek be neki. Abban sem vagyok biztos, hogy szimpla barátként működtünk volna-e, ha másképp indul a kapcsolatunk. Néha azt sem értettem, hogy Yim miért visel el.
-  Nekem nem igazán hangzik úgy, mintha jól lennél... - halk sóhaj tört ki belőlem, majd másodpercekig vártam, hallgatóztam, hátha a vonal túlsó végéről valami árulkodót hallok és okom is lesz erre a telefonbeszélgetésre, mi több, arra, hogy megpróbáljam számon kérni az állapotáról, amikor nem tartozik nekem semmivel. Én mégis szerettem volna tudni, hogy minden rendben vele.
-  Akkor? - Nem láttam értelmét telefonon megvitatni a Raylene dolgot, na meg egyébként sem voltam felkészülve erre a beszélgetésre. Akkor már sokkal egyszerűbb lett volna úgy elmondani, ha ott ül mellettem és a szemébe tudok nézni, miközben beszámolok életem egy nagy traumájáról. Más srác biztosan nem lenne ennyire totál kikészülve tőle, ha egy nő rámászik, de én több szempontból is zaklatásnak éltem meg a lány rajongását. -  Nem gond, ha nem vagy Brooklynban, mert én sem. Mással találkoztam. - Grimaszoltam, amikor felfogtam, hogy mit mondtam. Nem akartam úgy hangozni, mint egy bunkó, aki bizonygatni akar neki valamit. De ha attól jobban érzi magát, hogy egyébként is úton vagyok, akkor inkább bevallom a dolgot. -  Érted megyek, és beszéljük meg a dolgot, jó? - Az is megfordult a fejemben, hogy Cameron szimplán csak ivott valamennyit és az szállt annyira a fejébe, hogy most egyáltalán telefonon beszéljünk. De ha már most erre rá lehetett venni, akkor kár lett volna elengedni, mielőtt sikerül megbeszélnünk azt, hogy mit is akar az ajánlatommal.
-  Várj! Ne tedd le... kérlek. - Nagyot nyeltem, másodpercekig kerestem a szavakat. Az ujjaimmal rászorítottam a készülékre, mintha valamilyen erőt meríthetnék belőle. Önmagában is elég fura lett volna ez a beszélgetés a legutóbbi találkozásunk után, de a zaklatottság annyira távol állt tőle, hogy szabályosan aggodalom futott végig a gerincemen miatta.
-  Cameron. Biztos? - Ha tényleg igaz amit mond, akkor biztosan le fog cseszni, amiért az ellenkezőjét feltételezem. Ellenkező esetben hajlandó vagyok megint megfenyegetni valamivel, aminek biztosan nem fog örülni utólag, de nem volt más módszerem hozzá, mert hiába próbáltam megtörni a páncélját, nem hagyta magát. Ez pedig talán ékes bizonyítéka volt annak, hogy be kellene tartanom a szavamat és békén hagyni őt, nem felajánlani újra azt, amit korábban megtettem neki. Mégsem tudtam csak úgy, szívtelenül letenni a telefont.
-  Nekem egyszer azt mondta valaki, hogy a vizsgák olyan dolgok, amikbe nem szabad belehalni, mintha a világ vége lenne ha rosszul sikerülnek, mert sokkal fontosabb dolgok is vannak az életünkben. - A középiskolai matematika tanárom volt az. A szavai pedig azóta is velem maradtak és ezeknek megfelelően próbáltam élni, ha vizsgahelyzetbe kerültem. Nem mintha túl sok olyan dolog, amiért egyébként élhetek, de legalább nem az apróságok miatt lett volna kedvem néha meghalni. -  Ne izgulj rajta túl sokat, rendben? - Fogalmam sincs miért győzködtem őt, de így tűnt helyesnek. Ha múltkor nem is sikerült jól a bocsánatkérésem neki, most ezzel talán kompenzálhattam. Szintén nem telefonban kellett volna ténylegesen bocsánatot kérnem tőle nekem is.
-  Nos, igen... - Nem volt magyarázatom a távollétre. Pontosabban nem vághattam a fejéhez, hogy még mindig meg vagyok sértődve, mint egy öt éves, mert neki meg legalább annyira fontos voltam, hogy ne hagyja levetetni a kávét, amit valószínűleg nem teljesen épeszű emberként szinte csak én fogyasztottam az itallapról. -  Miért nem engedted, hogy levegyék az itallapról? - Továbbra sem reménykedtem abban, hogy akár csak barátok is lehetünk, mégis úgy égette a torkomat a kérdés, hogy muszáj voltam feltenni neki. Ha nem csomagoltam volna át a szavaimat, legszívesebben azt kérdeztem volna, hogy mégis mi a fenéért gondolna bárki is rám és miért vesződne az én boldogságomért?
-  Megmondod hol vagy, hogy elindulhassak érted? - Kérdeztem ezúttal újra, egészen finoman. Attól féltem, hogy ha túl sokáig engedem, hogy másfelé terelje a beszélgetésünket, végül tényleg nem mondja el és komoly baja esik. Jobb lett volna már úton lenni, de előbb még ki kellett szednem belőle néhány részletet. -  Ha most találkozunk, akkor ígérem, hogy a kávézóba is visszamegyek. - Fair ajánlat volt? Nem hiszem, de az embernek azzal kell dolgoznia, amije van. Ha pedig ez sem működik, akkor a következő az lesz, hogy megfenyegetem Cameront, hogy a rendőrökkel kerestetem meg. Egyik sem jobb opció a másiknál, de talán nekem még így is jobban örülne, mint a zsaruknak. -  Ne tedd le, amíg oda nem érek, rendben?

Soha nem voltam túl jó abban, hogy ténylegesen megpróbáljak önmagammal szembenézni. Talán valahol mélyen könnyen elfogadtam azt, hogy nem vagyok jó ember, és az esetek nagy részében nem is próbáltam úgy viselkedni, mintha az lennék. Elvégre az összes barátnőmnek szerelmet hazudtam azért, hogy lefeküdjenek velem, aztán amikor ráuntam a jellemükben nem tetsző dolgokra és irritálni kezdett a csempén maradt hajuk a fürdőszobában, akkor könnyen találtam magamnak mást, akivel elszórakoztattam magam. Sosem voltam erőszakos a lányokkal. Ha valaki egyszerűen nem kért belőlem, azt el tudtam fogadni a brutálisan nagy egom ellenére is. Tökéletesen tisztában voltam azzal, hogy jól nézek ki, mert sokat foglalkoztam a külsőmmel.
Viszont az, hogy a családomnak folyamatosan hazudtam és olyan információkat tartottam vissza, amikről minden bizonnyal tudni akartak volna, egyáltalán nem volt rendben. Az a probléma, hogy ritkán kaptak el sumákoláson, ezért nem tudtam leszokni róla, hogy ezt csinálom. Most pedig itt ülök ebben a buszmegállóban, a fejem tele van mindenféle dologgal, és nem tudom merre van tovább vagy, hogy egyáltalán hogyan fogok hazajutni. Valószínűleg a nővérem mérges lesz rám, hiszen már munkába készülődhet és még mindig nem értem haza, hogy el tudjam kísérni őt. Valahol mindezt pedig azért nem bántam, mert egyáltalán nem akartam megejteni vele azt a beszélgetést, hogy pontosan mi van a pénzzel és hogy honnan lett a múltkor a semmiből 100 dollárom fizetés előtt. Tudtam, hogy meg fogja kérdezni a dolgot, de egyelőre nem álltam készen a válaszra, mert engem ugyanúgy beköpne a szüleinknek, mint ahogy én akartam őt. Igazából pont azért, amiért rossz ember vagyok, tökéletesen megérdemlem, hogy egyedül maradtam a problémáimmal és a vérző fejemmel, de mégis sajnáltam magam. Ez volt a legrosszabb az egészben.
Csak akkor jöttem rá, hogy mennyire nem értem magam, amikor először meghallottam Zaine hangját a telefonban. Talán túl mélyre süllyedtem már, hogy pont egy olyan embertől akarok segítséget kérni, aki a kávézónk egyik törzsvendége volt, és gyakorlatilag én kergettem el a kellemetlen stílusommal és az önérzetességemmel, amire gyakorlatilag nem húz ki a szarból, mert nincs semmim a két vesémen kívül, amit el tudnék adni. Sajnos már tisztában voltam a feketepiaci árával, ami miatt azt is tudtam, hogy valószínűleg a családomon nem sokat segítenék velük, ellenben hagynának megdögleni az utcán és valószínűleg semmit se látnánk abból a pénzből, amire szükségünk lenne.
Tudtam, hogy nem kellett volna felvennem, amikor visszahívott, és titkon kicsit reménykedtem benne, hogy utál annyira, hogy ezt ne lépje meg. Mégis, túlságosan reménytelen volt a helyzetem, és ha már ott tartok, hogy bolti lopásokat követek el, illetve Onlyfans fiókot üzemeltetek, akkor talán ideje lenne még mélyebbre süllyedni és tényleg belevetni magam valami olyanba, amitől az önbecsülésem már megszűnik létezni.
- Pedig nincs semmi bajom – ezen a ponton már én sem hittem el ezt saját magamnak, hiába vagyok baromi jó hazudozó. Mentségemre szólhat, hogy fejbevertek egy pisztollyal, ami nem csak egy szimpla odalegyintés volt. Így pedig igazán nehéz koncentrálni arra, hogy valakinek elő kellene adnom, hogy minden kurvára rendben van. Mert ugye pont erről híres az egész életem.
- Egyébként sem hiszem, hogy a múltkori után megérdemlem, hogy foglalkozz azzal, hogy mi van velem – ezt már csak nagyon halkan tettem hozzá, de nem akartam bocsánatot kérni. Talán az, hogy felelőtlenül tettem megjegyzéseket vele kapcsolatban hiba volt, de ő meg beleütötte az orrát a dolgomba és miatta már tényleg nem tudom eldönteni azt, hogy érdemes volt-e elkezdeni a főiskolát, vagy nem. Ha most otthagynám, akkor már buknánk önmagában egy csomó pénzt.
- Az mindegy – tudom, hogy a makacskodásom nem vezet sehova – Biztos vagyok benne, hogy feleslegesen ülnél autóba, mert messze vagyok. Várom a buszt.
Egyszerűen csak rá kellene csapni a telefont és letiltani a számát, aztán ha a kávézóba jön, akkor munkát találni magamnak a konyhán, leszokni a dohányzásról és akkor az egyetem előtt és a munkák közti szüneteimben se találkoznánk. De mindez annyira körülményesnek tűnt, hogy egyszerűen nem maradt energiám tőle megnyomni a képernyőt. Talán rosszabb lenne minden, ha megpróbálnám ellökni magamtól. És az már tényleg pofátlanság lenne, ha úgy akarnám az orrára csapni az ajtót, hogy gyakorlatilag én törtem be hozzá.
- Bronxban vagyok – úgy voltam vele, hogy ez nagyon jó elrettentésként szolgál, mivel nem ismerjük egymást eléggé ahhoz, hogy ekkora áldozatot hozzon értem – Szerintem nem jó ötlet ide jönnöd.
A nyelvembe haraptam, mert el akartam mondani neki, hogy láttam a környéken egy fegyveres embert, de féltem tőle, hogy azzal lényegében csak az ellenkező hatást érném el és mindenképp meg akarna keresni. Nem várhattam el tőle ilyesmit, ugyanakkor tisztában voltam vele, hogy nem érzem a döntésem súlyát se igazán. Ha most eljön értem, akkor nem mondhatom azt később, hogy meggondoltam magam és azzal gyakorlatilag aláásnám mindazt, amit korábban állítottam magamról. Nem féltem tőle, hogy meleg lehetek, ha megfogom a kezét, vagy olykor a tarkóját borító tincsekbe fúrom az ujjaimat. Attól viszont sokkal inkább tartottam, hogy esetleg akaratlanul gondol többet ebbe és azt szeretné tőlem, amit nem tudok neki megadni, sem érzelmileg, sem szexuálisan. Ennek tudatában belemenni ebbe az egészbe, szimpla seggfejség tőlem, amitől a Pokolban egyre mélyebb bugyrokba kerülhetek.
- Nem hiszem, hogy jó ötlet idejönnöd – a fejem ismét a buszmegálló üvegének koccant, amitől szédülni kezdtem. Abban a reményben hunytam le a szemem, hogy ennek hatására majd megszűnik az érzés, meg vele együtt az egész világ is – Nem akarom, hogy miattam megsérülj.
Egy mondat, ami után a csend hangos volt. Nem tudom miért tűnt jelentőségteljesnek az, hogy ezt mondtam neki. Talán azért, mert meglepően őszinte volt és nem csak a csengése. Normál esetben hidegen kellene hagynia annak, hogy mi van vele és ennek oda vissza kellene működnie. De gyomorgörcsöm lett attól, hogy aggódni kezdett értem és nem akartam, hogy ezen a környéken lásson. Nem tudnám megvédeni a mostani állapotomban.
- Persze, én… - nagyot nyeltem, mielőtt folytattam, mert éreztem, ahogy a könnyek szúrni kezdik a szemeimet – Én tényleg mindig jól vagyok.
Ezen a ponton még egyszer képes voltam összeszorítani a szemeimet és vettem egy mély levegőt, ami miatt sikerült meggátolnom azt, hogy elsírjam magam. Persze, hogy nem voltam jól, de nem vagyok az a fajta ember, aki könnyen segítséget kér másoktól. Pedig most nem igazán tudtam, hogy miként akarom egyáltalán azt megoldani, hogy valahol aludjak, de az volt a tervem, hogy leteszem a telefont és felhívom majd Junt, hogy segítsen ki… Abban az esetben, ha otthon van. Ő és én általában egymást húztuk ki a szarból, de elég gáz volt, amikor mind a ketten egyszerre voltunk benne. Akkor tényleg csak abban reménykedhettünk, hogy van Isten és mind a kettőnknek segíteni akar.
- Ha nem sikerülnek jól a vizsgáim, elbukom a részösztöndíjat is és kicsapnak az egyetemről, ha nem tudok fizetni – ezen a ponton a hangom már egészen remegett – Lehet, hogy semmi nem lesz belőlem csak egy főiskolával, de azt hiszem, hogy a semminél is kevesebb leszek, ha meg sem próbálok mindent beleadni.
Nem volt a hangom vádaskodó, szimplán csak szomorú. Csak rájöttem, hogy talán van valami abban, hogy az ő duális képzéséhez egy jóval alacsonyabb rangú, felsőoktatási intézménye és egy humán szak az nem a legjobb döntés lehetett, hiába szerettem annyira a történelmet és érdeklődtem a világ iránt, meg voltak nagy terveim, ami a történelemhamisítás meggátolását illette. Nyilvánvalóan ez egy olyan dolog volt, amit mindenki elkövetett a maga javára, de az utóbbi időben a woke kultúra olyan szinten tönkretette bizonyos emberek gondolkodását, hogy az már káros volt. Nem mondhatjuk azt olyan dolgokra, amik megtörténtek a múltban és feljegyzések vannak róluk, hogy azok nem léteznek, és nem viselkedhetünk úgy, mintha a múltban elkövetett hibákat azzal lehetne kijavítani, hogy egyszerűen eltüntetjük őket.
- Mert bűntudatom volt amiatt ahogy veled beszéltem – ezen a ponton már mindegy volt, hogy mit mondok neki. Nem hiszem, hogy akár egyetlen szavamat képes lett volna elhinni – És ha egyszer visszajöttél volna, akkor nem tudnál mit inni.
Elvégre mindig ezt kérte. Nem tudom, hogy pontosan mi volt az oka, hiszen a kezdeti kedvességem ellenére fenyegetett meg. Talán tolakodóbb volt a plusz szalvéta, amit a kávéja mellé készítettem, mint elsőre gondoltam. Néha meg kellene tanulnom csak a saját dolgommal foglalkozni, ahelyett, hogy máséba ártom magam, főleg valaki olyanéba, akihez nincs semmi közöm. Ennek köszönhetően mondjuk már van, de mindegy.
- City Islanden vagyok – halkan felsóhajtottam, majd a fejem megint az üvegnek koppant, amitől ismét elszédültem – Csak kiszedted belőlem.
Nem volt életem legfényesebb ötlete a fejemet verni, mert csak annyit értem el vele, hogy most már sokkal több helyen fájt, ráadásul hányingerem lett. De képtelen voltam ebben a helyzetben józanul gondolkozni, csak meg akartam magam egyszerűen büntetni, amiért ennyire hülye voltam. Mi a szart fogok mondani otthon, ha megkérdezik, hogy mi van a pénzzel, amit eddig hazavittem? Egyáltalán hogyan mehetnék haza úgy, hogy lassan odaszárad a vérem az arcomra?
- Aggódsz értem? – elcsuklott a hangom, ahogy feltettem a kérdést, utalva arra, hogy vonalba kellene maradnom – Miért? Egy fasz voltam veled. Azt sem hiszem, hogy megérdemelném, hogy iderohanj értem. Azt hiszem ebben egyetérthetünk.

Külső szemlélők számára biztosan akadtak olyan dolgok az életemben, amelyekre féltékenyen tekintettek volna. Az örökségem, a lehetőségeim, a kapcsolatrendszerem mind-mind olyasmik voltak, amelyeket egyesek talán soha nem is fognak megtapasztalni, vagy rendelkezni hasonlóval ebben az életben. Amit ezek az emberek nem tudtak, az épp az volt, hogy én mennyire nem erre vágytam. Pontosabban mennyire másra vágytam. Szívesen cseréltem volna mással életet, ha valaki biztosítja, hogy az az új élet nem jár annyi nehézséggel és szenvedéssel, szorongással, mint a mostani. Még csak nem is a szexualitásom egyes körökben való elfogadása volt az, ami megnehezített mindent, mert bár fogalmam sincs hogyan vallanám be ezt a Thaiföldön maradt családtagjaimnak, én megbékéltem azzal, hogy ilyennek születtem. Innentől kezdve gyakorlatilag nem is igazán volt mit magyarázni ezen. Ha megtettem volna, azzal újabb és újabb kifogásokat gyártottam volna csupán, ami a bizonytalanságomról, de leginkább a mások által való elfogadottságba való kapaszkodásról szólt volna. Első sorban magammal kellett megbarátkoznom, és amikor ez sikerült... Onnan tulajdonképpen nem volt másfelé, csak előre. Nem lett volna értelme csak ezen kattogni tovább.
A más életre való vágyakozásban igazából csak azt felejtettem el, hogy most a jelenlegit élem és hogy minden cselekedetem, vagy szavam hatással van arra, hogy hogyan ítélnek meg mások és milyen élmény lesz számomra gyakorlatilag az egész létezés abban a viszonylag magányos buborékban, amim volt. Talán épp ez a buborék volt, ami beszűkítette a világomat, még ha én úgy is éreztem, hogy épp eléggé nyitottan viselem az emberi élet velejáróit, ha szociális életről, lakhelyváltozásról, vagy bármilyen normális dologról volt szó, amit egy korombelinek át kell élnie. Nem zárkóztam el a randizás elől, de soha nem volt igazán szerencsém. Kevés barátom volt, nem sokakkal osztottam meg mindent, akikkel pedig mégis megtettem, egyszerűen elvártam tőlük a diszkréciót. Nem szerettem csak úgy belevetni magamat emberi kapcsolatokba, mert a hideg és szúrós álca mögött nagyon is törékenynek éreztem magamat. Nem véletlenül fordultam olyan sokszor a gyógyszereimhez és ahhoz, hogy általuk eloszoljon a mellkasomból a szorongató érzés.
Cameron volt az első, aki nemes egyszerűséggel kipukkantotta ezt a buborékot és az arcomra mondta, hogy egész másképp láttam belülről a világot. Hogy csak mert azt gondolom mindenki olyan magas és átláthatatlan falat húzott maga köré, mint én, attól még nincs igazam és a saját pengeéles szavaim megsérthetnek másokat. Hogy talán más is épp ugyanolyan sebezhető, mint én. Nem tudom mi vitte rá őt arra, hogy telefonáljon nekem, de annyit még én is tudtam, hogy egy olyan egyenes embert, mint Cameron, nem a bűntudat vezérelhetett. Ha viszont nem a bűntudat, akkor..?
-  Remélem másoknak ennél jobban szoktál hazudni, mert én ezt nem veszem be. - Az éles szavaim csak akkor tudatosultak bennem, amikor már kimondtam őket, ami miatt a szabad kezemmel egyszerűen megdörzsöltem a tarkómat. Lehet, hogy nem is arról van szó, hogy nem érzékelem mások mentális fájdalomküszöbét, inkább csak nem érdemlem meg, hogy jó és békés kapcsolataim legyenek másokkal. A hasonló vonzza a hasonlót, tehát én sem vagyok jobb az anyámnál, a főnökömnél, a nevelőapámnál, vagy Raylene-nél sem.
-  Te szerettél volna beszélni velem. - Eddig persze rendben voltunk, és abban sem kellett volna kételkednem, ha éppenséggel meggondolta magát, mert a hangom emlékeztette azokra a dolgokra, amiket a fejéhez vágtam. -  Én is szerettem volna beszélni veled. Gondolkoztam. - Halk sóhaj tört ki belőlem, még ha igyekeztem is elfordítani a fejemet, hogy Cameron ne hallja meg a vonal túloldalán. Úgy hangzott ez az egész, mint egy béna szakítás. -  De nem telefon téma. - Talán ez volt az egyetlen épkézláb érvem, amivel rávehetem őt a személyes találkozóra. Ha most sikerülni fog, később talán nyugodtabb szívvel megyek vissza a kávézóba is.
-  És mi van akkor, ha szeretek vezetni és amúgy is autóba akartam ülni? - Hogy egyedül legyek, hogy ne a lakásom négy fala között legyek, hogy ki tudjam szellőztetni a fejemet, hogy átgondoljam mit mondok anyámnak, vagy éppen mit fogok kapni tőle, ha végre sikerül elérnie. Ezekkel Cameronnak korántsem kellett tisztában lennie. -  Megúszod a tömegközlekedést és inkább hazaviszlek én. - Arról mondjuk fogalmam sem volt hol lakik pontosan, vagy nem kell-e ugyanannyit várnia rám, mint amennyi idő alatt busszal akár haza is érhetne. Helyette csak próbáltam racionalizálni azt a kíváncsiságot, amit elfogott, amikor megláttam a nevét a telefonom képernyőjén.
Szóval Bronxban van. Attól, hogy megosztotta velem ezt az információt, lényegében nem éreztem magamat sokkal nyugodtabbnak, de legalább volt egy sejtésem, hogy merre kell elindulnom, és bíztam benne, hogy mire kiérek Manhattanból, lényegében ki tudom belőle szedni a továbbiakat. Talán nem kellett volna ennyire érdekelnie, hogy mit akart nekem mondani, vagy épp miért mondta azokat a dolgokat a telefonba, de úgy éreztem tartozom neki ennyivel. Nem akartam, hogy egyszer arra döbbenjek rá, hogy soha nem tudjuk már megbeszélni a történteket.
-  Talán féltesz engem? Felni-tolvajok vannak Bronxban felétek? - Béna vicc volt, de egyszerűen nem jutott más eszembe. Furcsa érzés szorongatta a torkomat a szavai nyomán, amit magam sem tudom hova kellett volna tennem. Talán aggodalmat kellett volna felfedeznem a hangjában, vagy valami egészen mást?
Ha teljesen őszinte akarok lenni, vívódtam. Egyrészt tudtam, hogy bunkó voltam vele és valami beteges vágy még mindig élt bennem, ami miatt minden embernek meg akartam felelni, beleértve őt is. Másrészt tudtam, hogy ha tényleg érte megyek és hazaviszem, az már sokkal több lesz, mint amennyire közel engedtem magamhoz bárkit, akit új ismeretségnek tekinthetek, úgy az elmúlt... Nem is tudom hány éve. Yim volt az egyetlen, akinek elmondhattam mindent tövéről-hegyére, de most egyszerűen lehetetlen lett volna rácsörögnöm és a tanácsát kérni. Általában egyébként sem használtak a javaslatai.
-  Nem kell mindig jól lenned - feleltem némi gondolkodás után. -  Senki élete nem tökéletes az év mind a háromszázhatvanöt napjában, Cameron. És ez nem szégyen. - Épp elég saját élményt tudtam volna neki elmesélni. Már ha elég jóban lettünk volna ehhez. Mégis teljesen megértettem, hogy miért csinálja. Elvégre mind próbálunk mindig úgy tenni, mintha ez a rohadt élet nem lenne önmagában is elég ijesztő, nem igaz?
-  Miért gondolod, hogy nem fog sikerülni? - Tettem fel a roppant egyszerű és azt gondolom fontos kérdést. Az eddigi rövid - illetve a legutóbbi, eléggé felindult - beszélgetéseink alapján nekem Cameron nem olyan srácnak tűnt, aki félvállról venné a tanulmányait. Még ha én magam nem is választottam volna azt a szakot és lényegében azt is gondolom, hogy nehéz dolga lesz ha a diplomájával próbál majd megélni, attól még intelligensnek tartottam őt. Valaki olyannak, akinek megvan a saját véleménye. -  Nem kellett volna hinned nekem - mondtam halkan, inkább csak az autóm magányának, mint neki szánva ezt. -  Nem tudtam a részösztöndíjadról... - Észre sem vettem igazán, hogy hangosan is kimondtam ezt. Sokkal jobban érdekelt, hogy mitől kezdett hirtelen annyira égni az arcom. Rövid ideig tudtam csak az arcomhoz emelni a kézfejemet, hogy a bőrömhöz nyomjam az ujjaimat.
A szavai ezúttal kiszorították a tüdőmből a levegőt, olyan érzésem volt, mintha jól mellkasba ütött volna valaki. Bűntudata van miattam. Ez is olyan ismeretlen érzés volt, amiről magam sem tudtam mit kellene gondolnom. -  Kedves tőled, hogy gondoltál rám. Hálás vagyok, hogy nem hagytad levetetni a kávét az itallapról. - Ezen a ponton már annyira tanácstalan voltam a mi viselkedésünkkel kapcsolatban, hogy rendesen megfájdult tőle a fejem. -  Azt hittem, hogy másnak is ajánlottad és ők is gyakran fogyasztják. - Mosoly bujkált a szám sarkaiban. Nem kellett, hogy a megjegyzése bármi többet jelentsen, mégis jól esett, hogy ennyire kivételes eset voltam a cuphouse-ba betérő tömérdek vendég között.
-  Általában így van ez azokkal a dolgokkal, amiket nagyon akarok magamnak. - Ez eddigi életem során több dologra igaz volt, most sem flexelni akartam vele előtte, főleg hogy épp most beszéltünk arról, hogy neki mennyire küzdenie kell azért, hogy megkapja azokat a bizonyos dolgokat. Nekem azért kellett küzdenem, hogy egyáltalán meg akarjam élni ezeket. Talán jobb lett volna, ha leszedálnak és nincs más dolgom, mint a plafont bámulni egész nap.
-  City Islanden belül hol? Látsz valami megismerhetőt a közelben? - Úton voltam már ugyan egy ideje, de a GPS szerint még így is csak az út egyharmadát tettem meg. -  Már úton vagyok, úgyhogy kérlek várj meg, ahol vagy. - Még mindig inkább én menjek érte, mint hogy felüljön egy buszra, ami ki tudja hova vinné és mi történne vele... Megráztam a fejemet, hogy még épp időben állítsam le magamat. Nem szabadna ennyire törődnöm vele.
-  Nem mondtad el mi történt veled, amiért felhívtál... - Kitértem a válasz elől, személy szerint úgy gondolom elég profin. De talán épp azzal lepleztem le magamat, hogy ennyire nyilvánvaló magyarázatom volt. És igenis aggódtam érte. -  Én is olyan dolgokat mondtam neked, amiket nem kellett volna. Csak azért, mert másak a tapasztalataim, nem kellett volna ítélkeznem a választásaid fölött. - Mégsem akaródzott kimondanom, hogy sajnálom a történteket. Tudtam, hogy amúgy sem venné be, ha nem őszintén mondanám. -  Arra is rájöttem, hogy talán több dolgot el kellett volna magyaráznom neked. Most meg fogom tenni. - Átgondoltam egyáltalán ezt az ígéretet, vagy szüksége volt egyáltalán ezekre? Nem, szimplán csak nem.
-  Még úgy húsz perc. Megvársz, igaz? - Nem voltam tisztában a City Island-i buszközlekedéssel, de amíg vonalban maradunk, legalább abban bízhatok, hogy kiszedem belőle valahogy a támpontokat, ami alapján megtalálom. -  Addig nem meséled el miért vagy ott? - Az tűnt a legjobb megoldásnak, ha őt próbálom beszéltetni, addig sem veszítem el a vonal túlsó végén. Mert ha őszinte akarok lenni magammal, tényleg aggódtam érte.

Valószínűleg a szüleim nem értettek volna egyet azzal a magatartással, amit tanúsítottam a világ felé, vagy éppenséggel azzal, hogy mennyire próbáltam előadni a környezetemben, hogy milyen vagyok. Talán felszínessé tesz az, hogy mennyi időt fordítok a külsőmre arra, hogy az emberek hogyan ítélnek meg. Minden bizonnyal jobban túlreagáltam a helyzetem, mint kellett volna, viszont egyáltalán nem akartam, hogy az emberek sajnálkozva nézzenek rám azért, mert az anyagi helyzete a családomnak olyan, amilyen. Nagyon nehéz volt a részösztöndíjat megtartani, emellett a tanulás és a munka szinte alig volt összehangolható a részemről, de rendben voltam addig, amíg viszonylag normális életet volt lehetőségem élni.
A családom nem is tudott róla, hogy milyen körülmények között dolgoztam és szinte biztos vagyok benne, hogy se a szüleim, se a nővéreim nem engednék azt, hogy építkezésen dolgozzak. Azt mondtam nekik, hogy újabban többet látogatom az egyetem edzőtermét, amiatt vagyok ennyire kipattintva, de a valóság nem volt ennyire egyszerű. Mégse kiabálhattam a családommal és nem mondhattam nekik azt, hogy szarra nem jó az elvégzett munkánk, ha semmit nem látunk belőle és nélkülözve meg napról-napra kell élnünk, hogy Kimi és én is szarrá dolgozzuk magunkat azért, mert Kylie vagy önhibáján kívül, vagy felelőtlenségből, de teherbe esett. Mérges voltam, hogy nekem kellett megoldanom az egészet, de közben tisztában vagyok azzal is, hogy rám számítanak a legjobban, mert egymáson kívül nincs senkink. És én is a szüleimet és a testvéreimet szerettem a világon a legjobban, ami miatt csak lenyeltem a szemembe gyűlő könnyeket és arra jutottam, hogy magamat a sor végére kell helyeznem. Ők is ugyanezt teszik meg értem.
Ahogy a telefonomat a fülemhez emeltem és vártam, hogy Zaine felvegye vonal másik végén, egy pillanat alatt duplaannyi könny gördült végig az arcomon, mégis próbáltam magam megnyugtatni és csak arra gondolni, hogy nem hallhat engem sebezhetőnek. Valamit megérzett velem kapcsolatban, ezért támadott, és ez zavart, mert én az elején kifejezetten kedves voltam vele. Az pedig, hogy elutasítottam a közeledését, majd mégis arra szorultam rá, hogy elfogadjam az ajánlatát, amihez kicsit sem volt kedvem… Nem kellett volna, hogy beleférjen, de hirtelen megjelent magam előtt a kisöcsém képe, akinek még fel kell nőnie, majd Kylie, aki most már maga felel egy aprócska életért. Kimi, aki lemondott a továbbtanulásról, és nem tudja élni az életét. Krystal, akinek már nem velünk kellene foglalkoznia, hanem azzal, hogy Kimivel ellentétben a saját életét élve, boldog lehessen. A szüleink pedig sajnos nem fognak örökké élni. Én vagyok az egyetlen, aki ezzel a helyzettel tud kezdeni valamit és ezt a legnagyobb titokban kell megtennem. Az Onlyfansről se tudnak, szóval majd erre is kitalálhatok valamit.
- Általában kurva jól hazudok – kis mosoly költözött az arcomra, miközben a fejem finoman koppant neki a buszmegálló beüvegezett részének – Jobban teszed, ha egy szót sem hiszel el abból, amit mondok.
Ha számot kellett volna tennem arról, hogy milyen embernek tartom magam, akkor az objektív véleményem az lett volna, hogy ugyanúgy tele vagyok hibákkal, mint mindenki más. Talán összességében jóindulatú vagyok, de attól még a jellememnek a legtöbb vonása nem valami volt, amin lehet csiszolni, hanem tudatosan követtem el hibákat. Gondolok itt elsősorban a szerelmi életemre, vagy arra, hogy loptam. Lehet jönni a kapitalizmussal meg azzal, hogy minden nő kurva lenne, de attól még nem mentem fel magam a viselkedésemet illetően. Megdugok minden csajt, aki bejön, mert jobban vágyok a szexre, mint a szerelemre, még sosem jött a kettő egyszerre. Nincs tragédia történetem, egyszerűen csak ilyen vagyok és kész. Egyszer csaltam meg a barátnőmet, majd rájöttem, hogy ha nem mondom ezt el neki, akkor nincs is következménye és utána azon kaptam magam, hogy mindegyiket megcsalom. Emiatt nem gondolnám, hogy jó ember vagyok.
- Szerettem volna – halkan sóhajtottam fel – De aztán meggondoltam magam. A kérdés az, hogy te mennyire szeretnél velem beszélni. Mert gondolom akkor úgy sincs választásom.
Se erőm arra, hogy most álljak neki tiltakozni ezt illetően. Örültem volna neki, ha egyszerűen csak rám teszi a telefont, és meg is szakad kettőnk kapcsolata és a jövőben csak azzal kell foglalkoznunk, hogy külön-külön hogyan szedhetjük rendbe az életünket. De valószínűleg a tudat alatt mind a ketten még mindig kapaszkodtunk egymásba. Pont ez az oka annak, hogy beszélni akart velem én pedig most felhívtam és felvette. Gyakorlatilag kölcsönösen bunkók vagyunk a másikkal, de a végén mégis egymáshoz futunk. Szinte éreztem, ahogy az összes vérem az arcomba tódul, mert nem értettem a logikát, ami alapján Zaine és én működtünk. De valami határozottan volt köztünk és ez baromira zavart.
- Mi van akkor, ha én meg nem bízom benned annyira, hogy beüljek az autódba? – pont annyira érveltem szarul, mint ő az előbb – Olyan környéken lakom, ahol nem kellene mászkálnod. Soha senkit nem vittem haza emiatt.
Nem akartam, hogy túl sokat tudjon rólam, vagy találkozzon a családommal. Talán nem köpné el neki azt, hogy látott egy áruházból ajándékot lopni Coreynak, vagy éppenséggel előfizetője az OnlyFans-csatornának, amit üzemeltetek. Annyira nem lehet kegyetlen, hogy a bűneim miatt a szüleimet akarja a sírban tudni. Valószínűleg mélységesen csalódnának bennem, ha tudomást szereznének a kis titkaimról, amikről történetesen pont ez a fiú tud. És talán ez az oka annak, hogy nem akarom hagyni, hogy ilyen könnyen kisétáljon az életemből.
- Azokról éppen nem tudok, de a helyedben körül néznék, mielőtt kiszállsz az autóból, nehogy valaki leüssön és kivágja valamelyik veséd – ezt pont olyan hangon közöltem vele, mintha az időjárásról értekeznénk – Jobb esetben el tudják passzolni a szerveidet a feketepiacon. Ha beteg vagy, akkor rábasztál, mert elvérzel és még pénzt sem csináltak belőled. Ilyen halálról álmodozol?
Nem mintha bárki meg akarna halni. Nem gondoltam azt, hogy az életem teljes lenne, de minden reggel úgy keltem fel, hogy ma másképp fogom csinálni, jobban fogom csinálni. Mert hittem benne, hogy ha apró lépésekben haladok előre, akkor idővel megkapom a jutalmamat is. Más kérdés volt az, hogy az emlékeimet szimplán az idő szépítette meg, de attól még nem lett könnyebb az életem.
- És a háromszázhatvanöt napnyi Pokol az rendben van? – halkan sóhajtottam fel – Igazából akár vége is lehetne az egésznek, mert úgyis haszontalan minden, amit csinálok, nem?
Ha fel kellett volna sorolnom azt, hogy az utóbbi időben miért éltem, akkor elég szomorú lett volna a lista. A legnagyobb baj, hogy képtelen vagyok önmagamért megtenni bármit. Eddig azt hittem, hogy a főiskola ilyen volt és a jövőben majd könnyebb lesz minden egyetemi végzettséggel. Zaine a hülye, flancos gyakornokságával meg a mesterképzésével pedig elültette a bogarat a fülemben, ami miatt egyre inkább azt kezdtem érezni, hogy ez sosem lesz könnyebb.
- Hát te is azt mondtad – rántottam meg a vállam – Hát az szomorú, mert hittem neked.
Nem igazán tudtam, hogy miért próbál meg hirtelen meggyőzni annak az ellenkezőjéről, amit eddig mondott nekem. Valószínűleg még nem történhetett meg vele az, hogy valakinek elvette a kedvét valamitől és erről tudomást szerzett. Kellemetlen dolog lehet.
- Persze, hogy nem tudtál – keserűen nevettem fel – Akinek csak részösztöndíja van egy főiskolán, az nem ezzel mutatkozik be másoknak. Ne érezz emiatt lelkiismeretfurdalást. Már úgyis mindegy.
A kimondott szavakat nem lehet csak úgy visszaszívni. Kölcsönösen megbántottuk egymást, és ha hirtelen bűntudata lesz, akkor az egész csak még kellemetlenebbé válik. Nem akartam, hogy szembesülnöm kelljen a bűntudatos Zaine-nel. A dühöset még csak-csak tudtam kezelni, de ha hirtelen törődni akarna velem, akkor azt gondolnám, hogy sajnál.
- Te vagy egyedül olyan idióta, hogy sós kávét akarj inni – magam sem tudom elképzelni, hogy miért mosolyogtam – Azért ajánlottam azt, mert sírtál és el akartam terelni a gondolataidat. Másoknak meg se említeném, hogy van ilyen italunk.
Összességében nem sok vizet zavart az itallapon, mert az emberek egyszerűen nem fogyasztották azt. Nyilván igaz volt, hogy a megfelelő süteménnyel tényleg finom volt, de ettől függetlenül még soha eszembe se jutott, hogy bárkinek ajánljam. Pont ezért lepett meg az, hogy Zaine később mindig ezt kérte. Most már azért nem ajánlanám másnak, mert az az ő kávéja lett és egyszerűen nem szívesen készíteném el másnak. Nyilván ezt így nem közöltem volna vele, de én azt a kávét csak neki szerettem megcsinálni. Addig se kell azon gondolkoznom, hogy miért sírt aznap, neki pedig nem jut eszébe az eset. Valószínűleg tényleg eléggé összezavarodott tőle, hogy ne a boldogtalanságán agyaljon.
- Egy köcsög vagy, amikor így beszélsz velem – halkan sóhajtottam fel, majd körülnéztem – Egy építkezési területen vagyok. A 110-es busz vonalán a megállóban.
Nem akartam beszámolni arról, hogy milyen testhelyzetben, helyette inkább összeszedtem a maradék erőm és az üvegbe kapaszkodva próbáltam magam alá húzni a lábaim, hogy ne ilyen szánalmasan találjon meg. Talán van nálam annyi zsebkendő, hogy le tudjam törölni a vért a fejemről.
- Nem telefon téma – ő is korábban erre hivatkozott, szóval most gyerekesen felhúztam az orrom és ugyanazzal vágtam vissza neki, amivel ő próbálkozott be nálam. Ha az nem volt idevaló, akkor ez se az. Meg nem gondolom, hogy élve megúsznám, ha arról beszélnék, hogy egy pisztollyal ütöttek le. Őszintén nem lennék meglepődve, ha lehallgatna az előző főnököm.
- Ezt most vehetem bocsánatkérésnek? – talán én is egy szemét szar alak vagyok, de ki akartam kényszeríteni ezt belőle. Ő kezdte az egész ellentétünket, hiába éreztem magam rosszul azok után, ahogy vele beszéltem. Lehet, hogy kisebbségi komplexusom van, amiért a nővéreim mellett sosem lehetett igazam egy szem fiúként. Még most sem vagyunk túlerőben, hiába számlál apával és az unokaöcsémmel együtt összesen négy fiút a család.
- Azt hiszem meggondoltam magam – nem akartam ennyit beszélni erről az egészről. Ezen a ponton már az sem érdekelt, hogy mi történik velem – Inkább megyek busszal. Már látom, hogy jön. Bocsi, hogy zavartalak.
Ahelyett, hogy vártam volna rá, egyszerűen kinyomtam a telefont és a könnyeimtől elhomályosult látással próbáltam összeszedni minden erőmet. Szédülök és hányingerem van. A jármű tényleg jött, azonban, amint megtettem egyetlen lépést, a lábaim már nem bírták megtartani a súlyomat és összeestem. Úgy tapasztottam az ujjaimat a véres fejemre, minta ettől kevésbé hasogatna, majd jobb híján egyszerűen magam alá húztam a lábaim és nem foglalkoztam a telefonommal ami folyamatosan rezgett mellettem.

Nem arról van szó, hogy ne lennének barátaim. Igazából a munkahelyemen és azon kívül is vannak olyan emberek, akikkel együtt szoktam tölteni az időmet, de sokkal kevesebben vannak azok, akiknek az üzenete ott vár engem egy nehéz nap végén, vagy akikkel megoszthatom, ha valami nagyon pozitív történt velem, esetleg történt valami, ami meglepett, vagy épp megijesztett. Ha brutálisan őszinte vagyok, az egyetlen ilyen ember Yim volt. Még a saját családom tagjaival sem mertem felvenni a kapcsolatot apa halála után, mert attól féltem, hogy ők is ugyanúgy fognak reagálni arra, ha jobban megismernek, mint ahogyan anya tette. Éppen elég volt minden reggel azzal a tudattal felkelnem, hogy az anyám legszívesebben nem adott volna nekem életet, ha tudja, hogy meleg vagyok, nem akartam, hogy az összes többi családtagom is azzal vádoljon, hogy nem érdemlek meg legalább egy esélyt egy olyan életre, ahol nem zavarok senkit. Újra meg újra az volt a tapasztalatom, hogy ha kicsit is megnyílok valakinek, azt rövid úton elveszítem. Apa meghalt, akik pedig a barátaim akartak lenni, valójában csak a kapcsolatrendszeremet, vagy épp az apa után örökölt vagyonomat akarták és azokat a lehetőségeket, amiket megkaptam azzal, hogy apa egyetlen örököse voltam. Cameron kedvessége talán szívből jött a részéről, amikor sírni látott engem, én mégsem tudtam teljes mértékben úgy fogadni azt, ahogyan illett volna. Már azelőtt attól féltem, hogy meg fog bántani, hogy igazán megismertük volna egymást. Ezért én szúrtam előbb és úgy viselkedtem vele, mintha nem lennék jobb azoknál, akik engem is szorongásra késztettek. De talán nekem ebben az életben nem jutott több. Nem lehetek jobb, mert a lelkem bűnös és talán anyámnak van igaza. Nem szabadott volna megszületnem.
Ha ez is az igazság, van némi fogalmam az újjászületés szabályairól és arról, hogy mit kell megtenni ahhoz, hogy valaki lelke jobb körülmények között élje meg a következő létét. Ha pedig az, hogy bocsánatot kérek Camerontól egy jó pont lehet az én elcseszett lelkemnek is, akkor legalább ennyit megtehetek. Mintha az univerzum is ezt akarta volna, amikor az ő neve jelent meg a telefonom kijelzőjén a hívásnál.
-  Cameron... - Vártam néhány másodpercet, amíg biztos nem voltam benne, hogy amit mondani fogok nem fogja épp újra megsérteni őt. -  Ha rendben lennél, nem engem hívnál, ugye? - Halkan, szinte reményvesztetten nevettem fel, mert természetes volt, hogy én nem vagyok senkinek a gyorshívó listáján, hogy én mindenkinek csak utoljára következhetek és hogy pontosan ez voltam Cameron számára is. Utolsó egy listán, amire alapból ki tudja miért kerültem fel.
Talán megtehettem volna és meg kellett volna tennem, hogy leteszem a telefont és kizárom ezt az egészet. Nem megyek többet abba a kávézóba és elfelejtem a létezését is. De akkor mi lett volna a lelkemmel a következő életemben? Miként születek újjá? Talán egy mocskos állat lett volna belőlem, vagy már azt sem érdemeltem volna és egy eltiporható növénnyé válok?
-  Miért szeretnéd, hogy ne higgyek neked? - Túlságosan őszinte embernek gondolom őt ahhoz, hogy egy szavát is igaznak gondoljam most azzal kapcsolatban, hogy mennyire hazudik jól. A boltban is ott volt a szemében minden, a szemei pedig egyik embernek sem hazudnak. Valójában csak azért kérdeztem vissza, hogy újabb percek teljenek el, én pedig minél tovább tudjak vele beszélni, amíg el nem mondja, hogy pontosan hol van.
-  Én mindig megcsinálom, amiről azt mondtam, hogy meg akarom csinálni. - Vagy mert úgy érzem, hogy ha valamilyen feladatot rám osztottak, akkor kötelességem megcsinálni azt. Nem igazán gondolkoztam még azon, hogy mennyire vagyok olyan ember, aki a saját akarata és vágyai szerint cselekszik. Talán valaki, aki nem én vagyok, könnyedén meg tudta volna ezt válaszolni. De nem akartam megkérdezni Cameront.
-  Nem kell hazavinned, nem akarom, hogy bemutass a családodnak. Csak téged viszlek haza és ha azt szeretnéd, rád sem nézek vezetés közben. - Valószínűleg képtelen lettem volna ezt megtenni, de mit tud velem tenni? Megver, amiért rá emeltem a két szép szemem? Nem hiszem, hogy Cameront különösebben megérintené, ha megtenném, hiszen a kávézóban is történt már ilyesmi, hiába nem jártam oda mostanában. -  Amikor kiszálltál, majd rögtön elhajtok. - Ez sem volt igaz. Akármilyen környéken lakik, valójában csak akkor lettem volna hajlandó elmenni a lakótömbjük elől, ha látom, hogy beért az épületbe. Azt már nem kérhettem tőle, hogy mutassa is meg, hogy melyik az ablaka, hogy megvárjam mikor kapcsolja fel a lámpát, mert ilyesmit azok kértek, akik szerelmeske voltak. Én pedig soha nem voltam még szerelmes úgy igazán senkibe. Legalábbis mindenki, akiről azt hittem, hogy az vagyok bele, tett róla, hogy rövid időn belül másképp gondoljam. A barátaim mindig azt mondták nekem, hogy szarul választok, és igazuk is volt.
-  Nem csak az én vesém lehet veszélyben, hanem a tiéd is. Ne ellenkezz már annyira, csak fogadd el a segítséget. - Halkan sóhajtottam fel, s bár tudtam, hogy ezzel most talán mínusz pontokat szereztem, nem éreztem úgy, hogy hatásosabb lenne, ha túlságosan kedveskedni próbálnék neki. Azok után nem, ami kettőnk között már lefolyt. Nem is hiszem, hogy elhitte volna nekem, ha másképp próbálok viselkedni, pedig már megbántam mindazt, amit neki mondtam. Mert láthatóan bántotta a dolog.
-  Nem, az sincsen rendben - feleltem halkan. Épp annyira megértettem ezt, mintha csak az én életemről beszélt volna. Pedig látszólag mindenem megvolt. Jó diploma, menő munkahely, ami sokat fizet, és talán egy kicsit kevésbé élvezem a kelleténél. Nem volt viszont mellettem a családom, alig voltak barátaim, jobban szeretek otthon lenni egyedül, és csak úgy tenni, mintha vágynék mások társaságára. Sok minden hiányzott az életemből, holott azt hittem ezeket pótolhatom azzal, ha van pénzem és jó állásom. Nem tudom mit kellett volna másképp csinálnom, hogy ne érezzem magamat ennyire üresnek. -  Nekem valaki egyszer azt mondta, hogy ha nehéznek is tűnik, de arra kell gondolnunk, hogy van valami célunk itt. És amíg nem találtuk meg ezt a célt, addig nem szabad feladnunk az életünket. - Nem arról volt szó, hogy én megtaláltam volna a célomat. Nem, azt hiszem a közelében sem jártam. De talán már eljutottam arra a pontra, hogy ne akarjam napi szinten feladni az életemet.
-  Rossz passzban voltam és olyasmit mondtam, amit nem kellett volna. - Ez persze egyáltalán nem volt mentség. És azt akartam, hogy ezt a fejemhez vágja és veszekedjen velem, mert akkor nem fogtam volna percről percre erősebben a kormányt, amiért fogalmam sem volt, hogy milyen állapotban találok rá, vagy hogy egyáltalán megtalálom-e egy idegen terepen. Ki kellett szednem belőle, hogy hol van.
-  Nézd... - Haboztam, de csak egy pillanatig. A telefonban amúgy sem láthatta, hogy egy pillanatra beleharapok az alsóajkamba. -  Ne haragudj, hogy olyasmiket mondtam, amikkel megbántottalak. Sajnálom. - Szorító, fullasztó érzés ült a mellkasomon és eszembe jutott, hogy be kellene majd vennem még a gyógyszeremből ahhoz, hogy egyáltalán aludni tudjak majd éjszaka, de vezetés közben erre most nem volt lehetőségem. Valószínűleg jobban is tettem, hogy nem begyógyszerezve vezettem, mert arra a szintre talán már tényleg eljutottam, hogy ne akarjak ilyen fiatalon önként meghalni. Ettől függetlenül ha mondjuk egy részeg sofőr szembe hajtott volna velem és frontálisan ütközünk, nem igazán küzdöttem volna ellene.
-  Hé, azt te ajánlottad! - Úgy lőttem vissza a megjegyzést, mintha épp szemtől szemben álltam volna vele és villámokat szóró szemekkel vizslattam volna őt. A telefonban úgy tűnt, mintha mosolygott volna, de talán épp ezért utáltam ezt a helyzetet még jobban. Mert nem láttam az arcát, hogy meg tudjak bizonyosodni róla. -  Köszönöm - feleltem végül halkan, mert nem tudtam, hogy ennyire különleges számára ez az ital. Persze nem kellett volna ilyesmit bemagyaráznom magamnak, de egy barista miért is ne ajánlana egy italt bárki másnak az ezernyi emberből, akik megfordulnak náluk a kávézóban? Fejbe kellett volna vernem magamat, mert az ajánlatom is épp olyan rosszul sült el nála, pedig azt is bomba ötletnek gondoltam. Valószínűleg a kávé sem volt túl különleges, tényleg csak én voltam olyan idióta, hogy újra meg újra azt rendeljem.
-  Mi? Miért vagyok az? - Értetlenkedve tettem fel a kérdéseimet, mert nem éreztem úgy, hogy a viselkedésem túlságosan extrém lett volna ahhoz képest, amit alapból is produkáltam. Lehet, hogy túlságosan kedvesen kértem őt arra, hogy árulja el hol van, de nem tehetek róla, ha egyre inkább aggasztott, hogy mi van vele. -  Mindjárt ott vagyok! - Ennek valószínűleg csak én örültem, és lehet, hogy nem kellett volna elárulnom neki. Főleg amiatt, ami következett.
-  Utánozós majom vagy. - Azt hiszem ennyit megengedhettem magamnak azok után, hogy ő szó szerint leköcsögözött. Nem mintha ne szoktam volna meg, mert bizonyos értelemben igenis köcsög voltam.
-  Én... Ez... - Sóhajtva hagytam magamnak egy kis időt, hogy rendezni tudjam a felgyorsult légzésemet és észhez térjek, amíg megmagyarázom neki, hogy mi is akart ez lenni. -  Igen. Vedd kérlek annak. - Úgysem hitte volna el nekem, ha nem személyesen mondom majd el neki, és talán addig be sem ült volna az autóba. Fel voltam készülve rá. Arra viszont nem, hogy hirtelen rám vágja a telefont. -  Ne! Cameron, ne! Várj! - A hangomat a megszakadó vonal pittyogása nyomta el, én pedig frusztrált sóhajt hallatva nyomtam újra a nevére az autó konzolján. A vonal persze csak kicsengett, de a másik oldalon senki nem reagált, ami percre percre nyomta felfelé a vérnyomásomat, ami már egészen a fülemben dobolt, amikor megpillantottam egy építkezési területet és a közelében egy buszmegállót, ahol senkit nem láttam üldögélni. Már egészen abban a hitben hajtottam oda, hogy Cameron tényleg felszállt a buszra, amikor megpillantottam a földön fekvő alakot, és akkor öntött el igazán a pánik. Tudtam, hogy nem bízhatok benne, amikor azt mondja, hogy jól van.
Nekizökkentem az ülésnek, amikor lefékeztem a buszöbölben és kiraktam az elakadásjelzőt az autóra, amiből olyan gyorsan pattantam ki, mint talán még soha korábban. A szívem dobogása már olyan hangos volt, hogy amikor gyorsan térdre estem Cameron mellett, már meg sem hallottam a körülöttünk elterülő városrész zajait, vagy azt, hogy vajon milyen hangosan beszélek hozzá és szólongatom a nevén. -  Kérlek ne csináld ezt velem, nyisd ki a szemed! - A két kezemet a feje két oldalára simítottam, hogy az ölembe tudjam venni azt, és a szemem talán még jobban elkerekedett, amikor megláttam a hajtövére tapadó vért, ami valósíznűleg a kezemet is összekente, amikor megfogtam a fejét. -  Cameron! - Finoman paskolni kezdtem az arcát, miközben éreztem, hogy egyre jobban kiszárad a torkom. Ha nem nyitja ki a szemét pár másodpercen belül... Igyekeztem őt minél inkább ülő helyzetbe támogatni, hátha akkor jobban meg tudom vizsgálni, van-e esetleg másik sérülés rajta, és amikor sikerült őt úgy fordítani, hogy a hátát a buszmegálló üléseinek támasszam, gyorsan visszaszaladtam a kocsihoz, aminek az ajtajából kivettem egy üveg ásványvizet, amit minden alkalommal a tisztítóban cseréltek ki nekem, ahová hetente vittem az autót. -  Hoztam neked vizet... - Remegő kézzel bontottam ki a műanyag üveget, amit Cameron szájához emeltem, miközben a másik kezemmel az állát egyensúlyoztam, hogy legalább a száját ki tudjam nyitni valamennyire. Eszembe jutott, hogy a pulzusát nem ellenőriztem, ezért amikor az ivástól nem igazán akart felkelni, egyszerűen a nyakára simítottam a kezemet, hogy a pulzusát kezdjem keresni. -  Be foglak vinni a kórházba, ha nem ébredsz fel. - Megint hazudtam neki, mert akkor is bevinném, ha a szép barna szemeit most épp rám szegezné.