Matteo & Nikita

Volt egy röpke pillanat, amíg az anyáék esküvőjét ünnepeltük még, hogy azt gondoltam, hogy talán nem is lesz olyan nehéz ez az egész, mert Mat elég nagyképű ahhoz, hogy kiábránduljak belőle, de amióta kettesben vagyunk, mintha más lenne. Kedvesebb, figyelmesebb. Ez pedig csak még jobban összezavar, és egyre biztosabb vagyok abban is, hogy nem lesz olyan egyszerű az együttműködés vele.  Bár még én magam sem tudom megmagyarázni, hogy miért zavar ennyire a barátnője, de egyszerűen nem akarom elfogadni őt Matnek az oldalán. Persze elhiszem, hogy nagy eséllyel rosszul ítéltem el, talán tényleg nem olyan rémes ember, mint amilyennek gondolom és persze simán barátkoznék vele, ha nem úgy nézett volna Matre, mint aki épp csettintésre vár ahhoz, hogy lehúzza a bugyiját. Egyértelműen látszott rajta, hogy totálisan bele van zúgva, és az is, hogy Mat ezt mennyire élvezi. Én pedig csak ideges leszek még akkor is, ha csak rá gondolok. Soha életemben nem zavart még ennyire soha senki, mint az a Mia nevű lány, és azt hiszem, hogy nem fogom magam tudni tűrtöztetni, ha Mat mégis a közelembe hozná.
- Örülnék, ha nem beszélnél mindig úgy, mintha gyerek lennék. Fogadok, hogy még gimis létemre is több eszem van, mint Mianak. - mutrázok egyet, ahogy kimondom a nevét, és ismét képzeletben fejbe kólintom magam, amiért képes vagyok ilyen gyűlölettel beszélni valakiről, akit nem ismerek. Mondjuk nagyon nem is vágyok arra, hogy megismerjem, remélem, hogy Matnek ő is csak ilyen jött-ment valaki, akivel többet nem is fog találkozni. Legalábbis akkor nem, amikor én is jelen vagyok. Épp elég trauma nekem már ez is, hogy az életem fenekestől felfordult, és, hogy senki még csak meg sem kérdezett arról, hogy nekem ez így jó-e. Anya minél boldogabb lesz a férje oldalán, én annál inkább rá fogok szenvedni erre az egész új családos dologra, akikre nem is volt szükségünk úgy igazán. Ismét eltöprengek azon, hogy hová tűnt az anyámból az a nő, aki mindig is arra tanított, hogy nekünk nőknek nincs szükségünk a férfiakra ahhoz, hogy boldogok legyünk. Most mégis össze kötötte egyel az életét, és bónuszba járt még egy testvér is vele, akivel azt hiszem, hogy egyáltalán nem fog működni ez az egész. Mat és én ég és föld vagyunk, semmi közös nincs bennünk. Bár látszólag talán harmónia vesz körül minket, de ez mit sem változtat azon a tényen, hogy legszívesebben sokszor kikaparnám a szemét. Főleg olyankor, amikor olyan önelégült, mint amilyen az esküvőn volt. Bár választ nem kapok arra, hogy milyen fontos dolga van, ahová nem tud engem is magával vinni, de végül nem kérdezek rá ismét, mert lehet nem tartozik rám. És ki vagyok én, hogy csak úgy faggathassam? Az, hogy el akar vinni bulizni talán egy kicsit tetszik is, mert nem igazán volt eddig lehetőségem eljárni, csak néha kockáztattam meg, amikor a barátnőmnél aludtam. Persze nem biztos, hogy éppen Mat az, akivel szeretnék menni, de így elsőre megteszi.
- Én nem szoktam az instán mások orrára kötni az életem. De muszáj beszélned anyával, mivel minden egyes ruhám a házatokban van jelenleg. Gondolom nem akarod, hogy meztelenül menjek, vagy, hogy ugyanazt viseljem majd, amit az esküvőn. - szándékosan nevezem azt a házat, még mindig az övének, mert képtelen vagyok otthonomnak hívni egy olyan helyet, ahol szinte biztos, hogy minden napot pokolként fogok megélni. Az én házam az, ahol felnőttem. Talán idővel megszokom majd, ezt nyílván nem tudhatom, de jelenleg még elképzelésem sincs, hogy hogyan fog működni ez az egész együttműködés. Én mindig is rettegtem az új helyzetektől, és amibe most bele csöppentem az az egész életemre kihat, amit még kevésbé nem tudok egyenlőre még megfelelően kezelni. Hiába minden igyekezetem, Matben még mindig nem egy testvért látok, hanem egy jó pasit, aki elvette a szüzességem. Bár úgy tűnik, hogy neki sokkal könnyebb ez az egész, ami nem csoda, hiszen annyi lánnyal volt valószínűleg már dolga, hogy rám talán már nem is emlékszik arról az estéről. Miért nem a Mia anyját vette el inkább az apja, és lenne ő a testvére helyettem? Végül mégis rászánom magam arra, hogy félre vonuljak és felvegyem a kényelmesebb ruhát, amit nekem hozatott, arra viszont egyáltalán nem számítok, hogy szinte pucéran fog odakint rám várni, ami csak még jobban tudatosítja bennem, hogy ez nem fog menni nekem. Még annak ellenére sem öltözik fel, hogy rá szólok, és mintha valami mágnes lenne mindkettőnkben végül úgy ülök le mellé és csókolom meg, ami akkor jó ötletnek is tűnt, még akkor is, amikor a második csókot ő kezdeményezi, de aztán hirtelen, mintha fejbe kólintott volna valami, úgy húzódok el tőle. Mert amit tettünk az valahogy nem helyes, még akkor sem, ha nem is vagyunk testvérek és lényegében megtehetnénk. Valahogy olyan cikinek tűnik az egész... olyan tilosnak, aminek tudom, hogy a szüleink nem örülnének. Talán azért is érzem azt, hogy ő a hibás, amiért ide hozott magával, hogy kettesben legyünk, pedig én voltam aki kezdeményezett. Ő csak nem utasított el.
- Persze. Tisztáztuk. Semmi sem történt, és nem is fog. - olyan zavarban vagyok, hogy szinte még beszélni sem tudok. Hogy lehet tisztázni mindazt, ami köztünk történt? A hibásak igazából nem is mi vagyunk, hanem a szüleink. Mert ha sokkal hamarabb bemutattak volna minket egymásnak, akkor az az éjszaka sem történt volna meg, és most egymás szemébe tudnánk nézni, és mondjuk kártyázhatnánk, vagy mit tudom én, hogy mit szoktak csinálni ilyenkor a testvérek. Olyan kétségbeesettnek érzem magam, hogy szinte már tőle várom ebből a kiutat, holott pontosan tudom, hogy ő sem tudja megoldani ennél jobban. Csak bele kellene törődnünk és kész. Mintha az olyan könnyű lenne. Épp egy hajszálon múlik, hogy nem sírom el magam amiatt, amiért ilyen helyzetbe keveredtem, de aztán végül csak sóhajtok és figyelem, ahogyan az ablakhoz lépik. Mikor befejezi a mondandóját valami gúnyos kacaj féleség jön ki  a torkomon, amit inkább még mindig csak a kétségbeesés vált ki, meg a tény, hogy hogyan képes ilyen lazán kezelni ezt az egészet.
- Hogyne. Túl lépünk rajta. Neked ott van Mia, ő segít. Talán majd nekem is kerül valaki. És akkor nem lesz gond. - megvonom a vállam, mert talán csak tényleg ennyi a megoldás. Meg kell ismernem valakit, aki elfeledteti velem, hogy életem első fiúja a leendő testvérem volt. Egyáltalán nem gáz ez a helyzet. Majd túl jutunk rajta. Persze. Zavartan fordítom el a fejem, amikor egészen közel kerül hozzám, és amikor hozzám érve hajol a pezsgőért, nyelek egyet és kimeresztett szemekkel nézem. Mert nem értem, hogy most mi a célja? Ha az, hogy csak még inkább zavarba hozzon, akkor azt sikerült neki. Értetlenül nézek végül fel rá, majd a felém nyújtott üvegre, amit végül el veszek tőle és bele iszok, mert talán sikerül oldania a feszültésget, ami a hatalmába kerített. Amint ki mondja, hogy milyen alkura gondol, még mindig úgy nézek rá, mint akinek elment az esze. Végül le veszem róla a tekintetem megint, és ismét iszok. Mondanom kéne valamit, de nem tudom, hogy mit, vagy, hogy mi lenne a helyes. Így végül csak vissza nyújtom felé az üvege, amit ha elvesz, zavartan ülök egy kicsit hátrább de csak annyira, hogy az egyik lábam magam alá gyűrjem és közben próbálok elveszni a tekintetében, ami egyre jobban mintha magához akarna csalogatni.
- Csak ma igaz? Holnaptól ismét testvérek leszünk. - nyelek egyet, és egy szemembe lógó kósza tincset a fülem mögé helyezek. - Igazából nem hiszem, hogy olyan nagy baj lenne abból, ha ma még nem leszünk tetsvérek...azt hiszem, hogy még bőven lesz időnk azoknak lenni... - halkan beszélek, mintha attól tartanék, hogy bárki is meghllhatná ezt a képtelenséget, amit itt össze hordunk. Egyértelmű, hogy a pezsgőnek kezd megjönni a hatása.

Matteo & Nikita

Egy kicsit nehezen tudok belegondolni abba, hogy ha kibírom mellette ezt az éjszakát, hogyan fogok átvészelni majd még egyet, és csak az vígasztal lényegében, hogy ezentúl az egész életemben jelen lesz majd, szóval ez a két éjszaka majd maximum csak segít abban, hogy szokjuk egymást. Még egész aranyosnak is mondhatnám, hogy igyekszik ennyire a kedvemre tenni, hogy kevésbé érezzem magam feszültnek, de igazából van egy olyan sejtésem, hogy az, hogy elvisz bulizni inkább csak figyelem elterelés akar lenni arra, hogy véletlenül se lógjak egésznap a nyakán. Na nem mintha nekem az annyira ínyemre lenne. Én is szívesebben ülnék most a saját otthonomban azzal a tudattal, hogy még mindig csak ketten vagyunk anyával, és örülnék, ha nem kéne úgy tennem, mintha örülnék annak, hogy új családom van, amire a legkevésbé sem vágytam soha.
- Jó. Nem bánom. De előre figyelmeztetlek, hogy imádok vásárolni. És lehet, hogy az lesz inkább a bosszúm, hogy mindent felpróbálok, amit csak látok, de nem veszek meg semmit, csak ami jó lesz a bulira. - forgatom meg a szemeimet, mert az igaz, hogy nincs túl sok tapasztalatom a fiúkkal, de azért azt tudom én is, hogy a legtöbbjük unja a vásárlást. Ha már ilyen szívélyesen felajánlotta a bakkártyáját, akkor lehet, hogy ki használhatnám a helyzetet és hátha elhúzhatom annyira az időt, hogy legkésse majd azt a fontos programját, ahová nem akar engem is vinni. Fel nem tudom fogni igazából, hogy honnan jön a fejembe ez a sok badarság. Miért is akarom én vele tölteni a napomat? Hiszen még csak nem is kedvelem. Legalábbis könnyebb ezzel áltatnom magam, mint szembe nézzek a valósággal, ami sokkal fájdalmasabb lesz, ha nem teszek valamit, hogy kiverjem a fejemből. Örülök, hogy egy kis ideig távol kerülök tőle, addig amíg átöltözhetek, bár az a pár perc egyáltalán nem segít azon, hogy össze szedhessem magam és a gondolataimat. Főleg a nappaliba érve, amikor meglátom őt felmesztelenül magam előtt, csak még jobban rádöbbenek, hogy mekkora szarban is vagyok igazából. Hogy csináljak úgy a közelében, mintha mi sem történt volna, amikor így néz ki? Talán jobban örülnék egy olyan testvérnek, aki szemüveges, szeplős, fogatlan. Vagy egy kisgyerek. Vagy mindenképp olyan valaki, aki kevésbé néz ki úgy, mint Mat, vagy akihez egyáltalán semmi más közöm soha nem is lett volna. Miért pont az ő apja akadt az anyám útjába? Valami oknál fogva egyszerűen képtelen voltam arra, hogy vissza fogjam magam, és úgy tapadok az ajkaira, mintha az lenne a világ legtermészetesebb tette. De nem elutasító velem, ami még jobban megzavar, főleg, hogy a második csókot már ő maga kezdeményezi. Valóban nem értem, hogy ez most mi, vagy, hogy mi lesz majd ezután? Mert akármi is, jól semmiképp sem sülhet el a dolog. Végül mégis én döntök úgy, hogy amennyire csak tudok távol kell maradnom tőle, mert amire készülünk az nem épp a legjobb egyikünknek sem. Félve pillantok rá ahogyan az ablaknál áll, és én magam sem hiszem el, hogy mindketten azt tartjuk a legjobb megoldásnak, ha mást keresünk magunk mellé, aki lefoglalja az elménket. Neki ott van Mia... de mi lesz velem?
- Akkor holnap... ha elmegyünk bulizni... minden tőlem telhetőt megteszek, hogy kapjak én is magamnak egy Miát. Csak férfiben. - vonom meg a vállam, mert ha nem egy buli a legmegfelelőbb hely ahhoz, hogy pasizzak, akkor mi? Mikor ismét közelebb kerül hozzám, csak mélyeget lélegezve próbálom elviselni a közelségét, mert ha az első nap ezt váltja ki belőlem, akkor mi lesz majd később? Anyáék előtt persze lehet, hogy könnyebb lesz úgy tenni, mintha minden a legnagyobb rendben lenne, épp ezért a közeljövőben mindent meg kell tennem annak érdekében, hogy ne maradjunk kettesben. Az ötletére felkapom a fejem, és még csak sokat gondolkodnom sem kell rajta, mert amúgy tök jól hangzik. Ha úgy teszünk, mintha a szüleink nem is lennének házasok, akkor megtehetjük azt, amit nem merünk, mert figyelembe vesszük, hogy egy család lettünk.
- Azért nem mernék egyedül egy ekkora lakosztályban maradni, de... de megígérem, hogy a szobából sem jövök ki. - próbálkozok, mert valóban nem tudnám elképzelni, hogy egyedül kelljen lennem egy ekkora lakásban. Nappal talán még el menne... de mit csinálok éjjel? Én félek a sötétben és az egyedülléttől is. Így inkább, ha szeretné meghúzom majd magam. Vagy haza megyek anyáék mellé. Bár nem szívesen mondanék le a buliról, amit megígért. Sokkal nagyobb szükségem van rá, mint eddig valaha. A kérdésén elgondolkodok, mert fogalmam sincs, hogy mik vagyunk egymásnak. Lényegében senkik... de úgy tűnik mégis valakik.
- Talán ma legyünk csak Mat és Niki. - vonom meg a vállam tanácstalanul, mert nincs is olyan szó, amivel leírhatnánk ezt a helyzetet, amit még mindig nem értek. De akarom, bármi is legyen ebből az éjszakából. - Ma megengedhetjük, hogy ne vislkedjünk jól... talán. Holnapra pedig elfelejtjük. De ígérd meg, hogy soha többé nem járkálsz előttem... így. - olyan hülyeségeket beszélek zavaromban, hogy még én sem értem, hogy mit akarok. Egy kicsit bennem van az a félelem, hogyha megtesszük akkor holnapra sokkal nehezebb lesz a közelében lenni, viszont lehet, hogy pontosan még egyszeri alkalomnak kell legyen ahhoz, hogy el tudjam engedni. Végülis annyi más pasi van még ebben a városban... miért kéne egyetlen egy körül forogjon az életem? - Én most tényleg ezt akarom. - suttogom és közben keresem a tekintetét, mintha azt várnám, hogy végre csináljon valamit. Mert nekem nem megy. Nem merek még egyszer én lenni az, aki kezdeményez.

Matteo & Nikita

Így, hogy nincs rajtunk a szüleink tekintete és ezáltal sokkal kevesebb rajtunk a nyomás, mintha egyre jobban kezdene felóldódni a hangulat kettőnk között, és már egyáltalán nem érzem azt az ellenszenvet feléje, amit az esküvőn is éreztem. Ez persze egyáltalán nem azt jelenti, hogy beletörődtem volna a sorsomba, csak egyszerűn próbálok alkalmazkodni a helyzethez, bár nem túl egyzserű. Fogalmam sincs, hogy hogyan működhetne köztünk ez a testvéres dolog, de mindenképp azon leszek továbbra is, hogy anya még véletlenül se fogjon gyanút, mert ez már nem csak arról szól, hogy életem végééig szobafogságra ítélne, hanem az ő boldogságáról is, aminek hiába nem örülök, de semmiképp sem szeretném azt tönkre tenni. Mert megérdemli, hogy szeressék.
- A türelmeddel lehet, hogy viccesebb lenne játszani, mint a pénzeddel. Valahogy az csábítóbb. - vigyorgok rá és komolyan elgondolkodok azon, hogy minden tőlem telhetőt megteszek majd azért, hogy az idegeire menjek. Mert azt akarom, hogy neki se legyen olyan túl könnyű, mint amilyen lazán kezeli látszólag az egész helyzetet. Persze akkor lépik le, amikor csak szeretne, és mindössze egy hónapot kell egy házban éljünk, én mégis mindenre kész vagyok, hogy ne ússza meg ilyen egyszerűen ezt az egészet. Kicsit több lehetősége van kibújni minden alól, ami számomra olyan lesz majd, mint a saját poklom, de ne legyen Nikita a nevem, ha nem akadályozom meg annyiszor, ahányszor csak tehetem. Persze könnyebb lenne talán nekem is, ha minnél távolabb kerülünk egymástól, de valahogy mégsem szeretném azt. Bármennyire is nehéz, azért sokkal jobb érzéssel tölt el, ha a közelében lehetek. Olyan ez, mint valami ördögi kör. Egyzserre menekülnék előle, és közben mégis vágyom a közelségére.
Nem tudom, hogy miből gondoltam, hogy miután csak átöltözök, majd vidáman fogunk egymás mellett ülni és popcorn evés közben megnézni valami vígjátékot, jókat nevetve rajta, ahogyan talán a tetsvérek tennék. Talán össze is jöhetett volna egy kicsi önuralommal, és ha nem félpucéran várna vissza a nappaliba. Mint valami kiéhezett pióca, úgy vetem rá magam az ajkaira, és egyáltalán nem segít a helyzetemen az sem, hogy egyáltalán nem próbál elutasítani, sőt a másadik csókot épp ő kezdeményezi, ami annyira összezavar, hogy még inkább nem tudom eldönteni, hogy mit kéne tennem. Ezért csak megpróbálok a lehető legtávolabb húzódni tőle, és minél kevesebbet rá nézni. Mert basszus... ez még csak az első napunk. Ha most ezt csináljuk, mi lesz később? Fel nem tudom fogni, hogy hogy jutott eszükbe anyáéknak az, hogy két - szerintük - idegent, akik az ellenkező nemet képviselik, össze rakjanak és elvárják, hogy testvérek legyünk. Ezt hogy lehet mégis kezelni? Azért is tűnik jelenleg a legmegfelelőbb ötletnek az, ha megtartja magának Miát - akármennyire is nem akarom -, és én is keresek magamnak valakit, aki talán elég lesz ahhoz, hogy a gondolataimat magára terelje és így annál kevesebb időm lesz Matteon kattogni.
- Dehogyis nem kell. Fogadjunk, hogy a holnapi bulin felszedem a legelső pasit, aki odajön hozzám. - ezt olyan komolyan mondom, mintha tudnám, hogy hogy kell felszedni bárkit is. Mégis annyira elszánt vagyok most már, hogy biztosan megteszem majd. Csak épp reménykedek abban, hogy az aki először szóba áll majd velem legalább jól fog kinézni. Bár mindegy az is. Csak legyen valaki mellettem. Mert nem akarom, hogy azt gondolja rólam, hogy annyira elesett lennék, hogy rajta kívül nem tudnám senki mással jól érezni magam. Dehogyisnem. Vele amúgy sem lenne helyes ezentúl. Mégis olyan kétségesen egyezek bele az alkujába, hogy még saját magamat is meglepem vele. Persze mi bajunk lehetne abból, ha még egyszer megtesszük azt, amit korábban is, amikor még tényleg nem voltunk testvérek? Most sem kéne azok legyünk, csak valahogy el kell felejtenünk egy kis időre, hogy a szüleink alig néhány órája mondták ki egymásnak az igent, és két ismeretlen legyünk, ahogyan akkor éjjel is. Nyelek egyet a válaszán, mert igaza van. Tényleg nem tudunk olyan könnyen önmagunk lenni. Úgy nem, mint ahogy önmagunk voltunk akkor éjjel is. Hiába minden igyekezetem, az elmémben ott van még mindig a tudat, hogy az életünket mennyire a szüleink irányítják. Döntöttek helyettünk és ez bármennyire is nem akarom, de megpecsélte az életünket. Ma mégis kész vagyok valahogy félre tenni. Mert nem bírom ki, hogy ne. Nyelek egyet, amikor át ül mellém, és érzem, hogy remegni kezd az egész testem. Nem a félelemtől, hanem inkább az izgalomtól, ami egyre jobban a hatalmába kerít. Félve fordulok ismét felé, és tudom, hogy az amit tenni akarunk emnnyire őrültség, de kész vagyok csak ma arra, hogy megszegjünk minden szabályt és a szüleinkkel szembe menjünk.
- Köszönöm... - szólalok meg, mert igazából zavaromban azt sem tudom, hogy mit kéne mondanom. Az épp elég neke, hogy legalább ebben egyet ért velem és nem fog meztelenkedni előttem soha többet, bár van egy olyan sejtésem, hogy ez az éjszaka után szinte mindegy lesz ez már, mert mindenképp kellemetlen lesz a társasága. Ha bundában jár előttem majd, akkor is. Annak ellenére, hogy egyáltalán nem vagyok biztos magamban, tudatom vele, hogy azt akarom, amit nem szabadna. Ahogy a csípőmnél fogva az ölébe húz, érzem, hogy még jobban remegni kezdek, és szemben ülve vele igyekszem minél kevésbé kimutatni azt, hogy mennyire szükségem van most az érintésére. Én azonban em merek hozzá érni, mert félek attól, hogy meggondolja magát és végül én leszek, aki kellemetlenebb helyzetbe kerül ezzel.
- Holnaptól minden vissza áll a régi kerékvágásba. Matteo és Niki testvérek lesznek. - bólintok határozottan, bár egyáltalán nem vagyok biztos a szavaimban. Mégsincs időm túl sokat agyalni ezen, vagy kihátrálni, mert ebben a pillanatban az ajka ismét az enyémre tapad, és olyan erősen szorít magához, hogy innen ha akarnék sem tudnék már tiltakozni. Végül csak átölelem a nyakát és megpróbálom élvezni a pillanatot, épp úgy, ahogyan akkor éjjel is tettem. Mintha a mai nap meg sem történt volna. És holnap pontosan így kelek majd fel, mintha ezek a pillanatok sem a valóság lettek volna. Mert felejtenünk kell ahhoz, hogy működni tudjon köztünk ez a dolog.

Matteo & Nikita

A megjegyzésénél muszáj nevetnem, de ez nem az a fajta kacagás, ami azért jön fel az emberből, mert viccesnek találja, amit monda másik, hanem inkább olyan, ami gúnyos, mert egyszerűen nem fér a fejembe, hogy hogy képzeli azt, hogy érdekelne engem az, hogy az ő bankszámláján mennyi pénz van. Engem az ilyesmi sosem boldogított, az viszont igenis felvidítana, ha azzal a véges türelmével egy kicsit szórakozhatnék, mert így csak még biztosabb vagyok abban, hogy minden tőlem telhetőt megteszek majd, hogy ne érezze majd túl jól magát a nagytestvér szerepében.
- Ez mind szép és jó. Csak ne keverj össze engem a barátnőiddel, akik szívesen csapolnák a bakkártyádat. Nekem sokkal nagyobb bosszú az, ha mérgelődni látlak. Na meg innentől azt hiszem, hogy bármikor vásárolhatok a te pénzed nélkül is. - vigyorogva vonom meg a vállam, bár most ez a vigyor inkább csak olyan figyelemelterelés szerűség, mert leplezni akarom azt, hogy mennyire kényelmetlen a társaságában lenni és, hogy mennyire gyűlölöm még annak a gondolatát is, hogy mi fog majd ránk várni az elkövetkező napokba... években? Csak a jó ég tudja, hogy meddig fog tartani ez a kínszenvedés és, hogy hogyan fogom tudni kezelni a helyzetet. Mert még csak az első napnál tartunk és máris olyan érzésem van, mint aki legszívesebben elmenekülne ez az egész kialakult helyzet elől. Megfordult a fejemben, hogy a suli elvégzése után valami olyan Egyetemre jelentkezek majd, ami a világ másik felében van, és ahonnan nehéz haza jutnom, esetleg csak ünnepekkor vagy a vakációban, de az életem nagy részét a fantasztikus családom nélkül élhetem le. Aztán eltöprengek azon is, hogy vajon ezt anya mennyire engedné meg, mert ugye mindenképp fog kelleni az engedélye, hiszen pénz nélkül aligha jutnék el bárhová is. Végül rájövök, hogy nincs ennek túl sok esélye igazából, meg talán értelme sem sok, hiszen itt is számtalan választék van,ami az egyetemeket illeti, és azt mégsem hozhatom fel mentségemnek, amiért ilyesmi fordul meg a fejemben, hogy szeretnék minél távolabb kerülni az új testvéremtől,aki egyébként megmozgatta a női fantáziámat, és akiben mindent látok csak épp a nagy testvért nem. Szinte bele borzongok ennek a gondolatától is, nem hogy még úgy is éljek.
Nem tudom mire rá fogni a viselkedésemet, egyáltalán nem vagyok büszke magamra, amiért megcsókoltam, de az, hogy nem utasít el csak még jöbban összezavarja az elmémet és arra merek következtetni, hogy talán valamennyire ő is vonzódik hozzám, hiszen másképp valószínűleg csak rám förmedne, ahogy egy nagy testvér tenné a kisebbel, ha az valami hülyeséget csinál. Már pedig amit én csináltam elég nagy ostobaság, de nem tudom már semmissé tenni, csak sodródom az árral, bár fogalmam sincs, hogy mi fog kisülni az egészből. Jelenleg semmimást nem akarok, csak őt, és ez elég ciki. Látom rajta, hogy mennyire nem érti azt, amit a fejembe vettem, ami nem baj, hiszen én sem tudom, hogy mi is az, amit igazából szeretnék elérni, de az biztos, hogy szükségem van valakire, aki másfelé tereli a gondolataimat és akivel nem tilos azt tennem, amit akarok. Mondjuk mindenkivel tilos ha úgy vesszük, mert anya egy férfi lénynek sem örülne a közelemben, szerinte ráérek az ilyesmivel, de nem muszáj mindenről tudnia, és most kivételesen csak arra akarok gondolni, hogy mi az amire szükségem van. Maten kívül persze. És az egy másik pasi.
- Nem hallottál még arról, hogy szerelem első látásra? Mi van ha pont ez fog történni? - tanácstalanul nézem, mert igazából én magam sem értem, hogy miről beszélek, vagy, hogy mi lenne a célom, az ilyesmikben pedig egyáltalán nem hiszek, de mindenképp jó lehetőségnek tűnik a holnapi buli, hogy kipróbáljam, milyen lenne valaki más mellett. Elsülhet persze a tervem rosszul is, de még jót is hozhatok ki belőle. Mindegy igazából, csak legyen valami amivel lefoglalom magam. Mondjuk ha fordítva nézem a helyzetet és esetleg Mat is ugyanezt tenné, ha meglátnám holnap valakivel, akkor azt hiszem, hogy nagyon rosszul érintene és még csak egy szavam sem lehetne, mert valószínűleg mindenki fogja tudni, hogy a húga lettem, amiből ugye az következik, hogy nem fér bele a féltékenységem, ahogyan az sem, hogy megakadlyozzam mindazt, ami történhet. Mert oké, hogy most kicsit úgy teszünk, mintha nem testvérek lennénk, de mások előtt azért nem biztos, hogy jó ötlet lenne az egész. Addig jó, amíg csak mi tudunk erről, mert így kevesebb az esélye, hogy a szüleink valaha is megtudják. Talán majd húsz év múlva velük együtt kacagjuk el, hogy milyen buták voltunk, de ezt most egyenlőre nem látom ésszerűnek. Most először ért velem egyet valamiben, és biztos vagyok abban, hogy a történtek után vigyázni fog arra, hogy a közelembe a lehető legtöbb ruhában legyen, viszont úgy érzem, hogy ez már annyira mindegy, hiszen nem csaka  felső teste az ami vonz, hanem az egész jelleme. Talán épp ezért is akaroma nnyira, mert egy kihívás mindez számomra és egy olyan titok alakult ki köztünk, amire ha fény derül, akkor boldogságokat tehetünk tönkre. A saját szüleink boldogságát pontosabban. Ezt pedig azt hiszem, hogy egyikünk sem szeretné, így nekünk kell végig szenvednünk az egészet, vezessen ez bárhová is. Az ölében ülve érzem, hogy egyre szaporábban ver a szívem, olyan mintha kiugrani készülne a helyéről, és minden gondolatot, ami arra ösztökél, hogy ne járjak ennyire tilosba elhessegtetek az elmémből és csak élvezem a száját az enyémen, mert erre van szükségem most, és mert nem akarok azon töprengeni, hogy mi lesz majd holnap. Amikor elhúzódik tőlem csak akkor tudatosul igazán, hogy mennyire gáz, amit csinálunk , vagy amit csinálni akarunk, így csak nagyokat pislogva figyelem, bele túrok a hajamba és próbálom eldönteni, hogy mit kéne tennem. Bár már nem szorít erősen, de mégis úgy tart, hogy tudom ha akarnék sem tudnék leszállni az öléből, bár a keze a combomon nem is azt érezteti vele, mint aki képes lenne rá. Mikor megszólal rájövök, hogy hiába olyan nagy a szája, és hiába hiszi azt, hogy mindenben van tapasztalata és minden helyzetben megtalálja a helyét, most úgy tűnik, hogy épp olyan tanácstalan, mint én. Ami mondjuk értehető, mert az ember nem igen kerül ilyen helyzetbe, amibe mi csöppentünk bele.
- Nekem sincs. De mivel megbeszéltük, hogy ma nem testvérek leszünk, talán semmi rosszat nem csinálunk. - vonom meg a vállam és mozdulatlan maradok, mert félek attól is, hogyismét közeledni kezdjek hozzá, hogy nehogy tényleg megtörténjen az, amit egyébként nagyon szeretnék, ugyanakkor elmozdulni sem akarok az öléből, mert szinte biztos vagyok abban, hogy soha többé nem fogjuk megtapasztalni azt, amit jelenleg. Így csak várok még mindig arra, hogy ő hozza meg a döntést, mert én képtelen vagyok arra. Az eszem és a szívem szinte egyszerre adjáka parancsokat és soha életemben nem voltam még ilyen döntésképtelen. Ismét kibukik belőle valami, amiben egyet értünk és amivel tökéletesen megértem, hogy mennyire nem örül Ő sem annak amiben vagyunk, és, hogy az esküvőn előadott mocsó szerepe talán csak egy színjáték volt, hogy elhiggyem, hogy sokkal jobban kezeli a helyzetet nálam. Most pedig úgy látom, hogy ez egyáltalán nem igaz.
- Én sem akarok a testvéred lenni. De mégis mit tehetünk, Mat? - tényleg szeretnék erre kialakítani valamilyen megoldást, de egyszerűen nem vagyok rá képes. A legésszerűbb persze az lenne, ha mindent elfelejtenénk és alkalmazkodnánk a szüleinkhez és egymáshoz is, de olyan, mintha valami csapdába kerültünk volna, amiből nem tudunk kimászni. Amint ismét közel kerül hozzám, kezemet az arcára teszem, mintha meg akarnám győzni magam, hogy ez a valóság és nem csak álmodok. A feleszmélés viszont, hogy egyáltalán nem csak egy álomban vagyok elszőrnyeszt és szeretném ha midez valóban csak egy rossz álom lenne, amiből ha felkelek minden eltűnik. Leginkább az, hogy egy család lettünk. A kérdésén eltöprengek, mert gőzöm sincs, hogy mi az, amit akarok. Őt akarom, de mégsem.
- Most jelenleg megismételni akarom azt az éjszakát, és holnaptól tiszta lappal kezdeni. - vallom be a tekintetét kerülve, mert szégyellem magam amiért ilyeneket beszélek. Végül a szavait meghallva, mintha fejbe kólintottak volna értem meg, hogy amit akarunk az talán nem helyénvaló. Dühös leszek azoktól amiket hallok, de nem rá, hanem saját magamra, mert most valóban neki van igaza, így igazából megsemmisül ezzel szemben az én akaratom. Mert döntsön az, aki megfontoltabb, és az jelenleg nem én vagyok azt hiszem. Végül lerázom magamról a kezeit, mert nem akarom, hogy bilincsként láncoljon magához, és ha sikerrel járok, akkor csak leugrok az öléből és idegesen megyek a nappali másik felébe, ahol csak a falnak dőlve újra meg újra megbánom, hogy ma ide jöttem vele. Ott kellett volna maradnom anyáékkal és akkor mindezt elkerülhettük volna.
- Igazad van. Bármire is készültünk az ostobaság és el kell felejtenünk. Nem szabad soha többet megtörténjen. - megrázom a fejem, és legszívesebben félre vonulnék a nekem szánt szobába, hogy tele sírjama párnát, mert hiába minden igyekezetem nem tudok olyan erős lenni, amilyennek lennem kéne. Végül csak egy nagyot nyelve, ismét megindulok felé és a lehető legtávolabb ülök tőle és véletlenül sem nézek rá csak idegesen fészkelődök, mint aki nem találja a helyét. - Szóval mit nézünk? - jobb lenne inkább lefeküdni mindenkinek a saját szobájába, de én azt hiszem, hogy ma képtelen lennék elaludni.  

Matteo & Nikita

Olyan hírtelen történt minden, hogy igazából fogalmam sincs arról, hogy mindez mennyire normális. Ha logikusak akarunk lenni, akkor semennyire, ugyanakkor mégsem érzek bűntudatot miatta. Mert ha két fiatal csókolózik, az igazából nem hiszem, hogy bűn lenne. A mi esetünkben talán egy kicsit ez másképp jöhetne le a kívülállók előtt, nem is szívesen büszkélkedném el senkinek, ugyanakkor mégis bennem van az a tudat, hogy valójában semmi közünk nincs egymáshoz, hogy ne lenne lehetséges az, ami már egyszer amúgy is megtörtént. Mégis vissza tart minket annak a gondolata, hogy  a szüleink alig pár órája mondták ki egymásnak a boldogító igent, aminek egyikünk sem örül túlságosan. Én mégis inkább tartom ezt az egészet igazságtalanságnak, mert ha hamarabb be avatnak a szüleink abba, hogy egymásba szerettek, akkor elkerülhető lett volna mindez. Mert valószínűleg, ha az az első alkalom nem történik meg köztünk, akkor most sem vágynánk arra, amire jelenleg bűnként tekintünk. Az ölében ülve próbálok rendet rakni a gondolataim között, mert olyan zavar van bennem, hogy képtelen vagyok normális gondolkodni, és minden bizonytalanságom ellenére, szinte biztos vagyok abban, hogy őt akarom még akkor is, ha miatta megköveznek majd. A másik pillanatban pedig mégsem tartom jó ötletnek, mert arra gondolok, hogy mi lesz akkor, majd holnap és az azt követő hosszú napokban, hónapokban... években? A hideg pedig kiráz ismét a gondolattól, hogy milyen sorsot is szántak nekünk a saját szüleink. Kettős érzések vannak bennem. Ha megtesszük azt, ami tilos, akkor lehet, hogy sokkal nehezebb lesz majd minden utána, ugyanakkor ha nem, akkor mi van ha meg bánom, hogy nem éltem a lehetőségemmel, mert szinte biztos vagyok abban, hogy ez soha többé nem fog megismétlődni újra. És az úgy is lenne a helyes. Mint a kisebb az idősebbtől úgy várok tőle valami normális megoldást erre a helyzetre, de látva a tanásstalanságot rajta, rájövök, hogy ő sincs sokkel előrébb nálam igazából, és két tudatlan ember csak mindenképp meggondolatlan döntést hozhat majd. A kérdés csak az, hogy melyiket bánjuk meg jobban? Ha megtesszük vagy azt ha nem? Végül csak sóhajtok, mert igaza van, hogy már késő szembe szállni a szüleink akaratával és fellázadni ellenük, hiszen a házasságot megkötötték, meg amúgy sem értünk volna el azt hiszem túl sokat, ha túlságosan tiltakoznánk. Csak magunkra hívtuk volna a figyelmüket, amire főleg ezután nagyon kell figyelnünk majd. Mert elég egy rossz mozdulat, vagy elejtett mondat és könnyen lebukhatunk, ami azt hiszem, hogy nem lenne túl kellemes senkinek. A szavait hallva nyelek egyet és minden porcikám vágyik arra, hogy meg is tegye amit ki mond, ugyanakkor a kérdésén el kell gondolkodnom. Mert lehet, hogy igaza van és ha nem lennénk ilyen helyzetben, akkor kevésbé vágynánk egymás társaságára.
- Lehet, hogy csak annyi a baj. Azt szokták mondani, hogy a tiltott gyümölcs a legédesebb. - vonom meg a vállam, bár igazából én sem tudok ennél jobb választ adni a felvetésére, mert fogalmam sincs, hogy mi lenne ha...? Minden bizonnyal másképpen lenne a helyzet és most nem ülnék itt az ölében arra várva, hogy mikor segít felidézni benne újra azt az éjszakát. De minél többet beszél, sajnos annál jobban rájövök, hogy ennek így semmi értelme nem lenne, és félre téve minden vágyakozásom iránta ugrok le az öléből és próbálok a lehető legtávolabb kerülni tőle. Mert a közelsége egyáltalán nem tetszik, és nagyon nehéz mellette. Tudtam, hogy nem lesz könnyű, de arra nem számítottam, hogy ilyen hamar a tudtára is fogom majd adni ezt. Látom rajta, hogy egy kicsit rosszul érinti, hogy én gondolkodok józanabbul, de nem akarom, hogy megbánjunk bármit is, vagy, hogy holnapra még rosszabb szemmel nézzünk majd egymásra. Végül mégis megindulok felé, de annyira távol ülök tőle, amennyire csak az lehetséges, mert nem akarom, hogy hozzám érjen. El veszem tőle a felém nyújtott távirányítod és bekapcsolom a tévét, de igazából mindegy is, hogy mi megy abban épp, mert úgysem tudnék most arra koncentrálni. Így lerakom magam mellé a kapcsolót és úgy meredek a tévére, mintha valóban értenem is, hogy mi megy benne. Félve pillantok néha Mat fele, aki ismét az itallal próbálja lekötni a figyelmét. Ami nem baj. Sokkal jobb, mintha a közelembe jönne. Felkapom a fejem amikor megszólal a telefonja és a mostohatestvérem után nézek, aki el is tűnik a szobájában. Sóhajtok egyet megkönnyebbülten, hogy csak az apja az, aki hívta és véletlenül sem Mia. Ahogy azonban Mat beszélni kezd, felugrok a kanapéról és a szobája felé megyek, de nem lépek be, csak neki dőlök az ajtófélfának és szinte rémülten nézek rá. Olyan érzésem támadt, mintha arról akart volna beszélni vele, ami az előbb történt köztünk. Össze kulcsolom magam előtt a kezem és hallgatom a beszélgetésüket, de én nem szólok abba bele, mert egyre inkább érzem azt, hogy már most elegem van ebből az egészből. Gyűlölöm ezt az életet. Ahogy le rakja a telefont, zavartan pislogok rá, mert még mindig nagyon kellemetlen számomra a társasága.
- Szóval biztonságban leszek melletted? - kérdem végül és nem értem, hogy hogy tud ilyen nyugodtan beszélni a szüleinkkel. Ha az anyám tudná, hogy a veszély rám nézve épp a mostohatestvérem, egy percig sem habozna és úgy jönne értem, mint a szélvihar. - Én azt hiszem most lefekszem. Az lesz a legjobb.- nyögöm ki, és pár perccel korábban még azt reméltem, hogy reggel majd mellette fogok felébredni. Úgy tűnik, hogy tévedtem. - Jó éjt... Matteo. - suttogom, majd válaszra sem várva hagyom őt magára, és megyek át a másik szobába, aminek jó hangosan csapom be az ajtaját, viszont nem zárom be. Csak le ülök az ágy szélére, és próbálom össze szedni magam. Mert nem lehetek mindig zavarban a közelében.