Soha nem pörögtem rá nagyon a tanári státuszomra. Valószínűleg ennek az az oka, hogy amikor még én sem rendelkeztem diplomával, már akkor is próbáltam azoknak segíteni, akik alsóbb évesek voltak. Bár nem voltam a HÖK tagja, ettől függetlenül, ha megtaláltak azokkal a kérdésekkel, hogy adott tanároknak milyen elvárásaik vannak, akkor arra igyekeztem a legjobb tudásom szerint válaszolni. Világ életemben én voltam a stréber srác, aki élvezte a világ felfedezését és szeretett minél többet tudni és tanulni annak a működéséről. Ettől függetlenül szimplán csak szerettem magam körül a rendet, szóval nem fért bele az, hogy a tanulmányaim ne legyenek kifogástalanok annak ellenére is, hogy a legtöbb tudást könyvekből szívtam magamba. Nem csak a szakszövegek alkotják az emberi az évek során kedvtelésből olvastam el. Szociológus lettem, mert érzékeny vagyok a társadalmi történésekre, és olyan módon szeretném az emberek életét segíteni, hogy a kutatásaimmal mutatok rá bizonyos jelenségekre. Ettől függetlenül sosem voltam a hangos srácok egyike, viszont nagyon szerettem volna olyan hallgatókat nevelni, akik inspirálónak tartanak engem és megtanulják először hallani, majd hallatni a saját hangjukat. Ezekhez pedig elengedhetetlen volt a sok könyv, amit elolvastam. Úgy érzem, hogy nem tudnék a civil énem nélkül az a tanár lenni, akivé felnőttem az évek során. Örültem neki, hogy külföldön végeztem el az egyetem nagy részét, hogy a szüleim fontosnak találták azt, hogy multikulturális neveltetésben részesítsenek. Emiatt van az, hogy manapság már nem csak egy ember vagyok, hanem legalább négy vagy nyolc. Minél többet foglalkoztam népcsoportok és társadalmi csoportok kutatásával, annál szürkébbé váltam emberként. És ha egyetlen dolgot tudtam átadni a hallgatóimnak, akkor ezt az egyet szerettem volna. Hogy a szürkeállományban mozogni, és átlátni az életet volt a lényeg, nem pedig az, hogy meg tudjuk különböztetni a jót és a rosszat. Egyik sem létezik a másik nélkül, így nem az a fontos, hogy ezt felismerjük, hanem az, hogy boldogan tudjunk túlélni. Szociológusként, antropológusként mind lehetőségünk nyílik egy kisebbség érdeképviseletére, ez pedig egy olyan képesség, amivel kevesen rendelkeznek és senkit sem tudtam elítélni azért, amiért nem a humán tudományok felé kacsintgatott egy kapitalista világban.
Nyilvánvalóan az én órarendem sem volt a legszabadabb dolog a világon, mivel tök jó és értékes dolog, hogy megvannak a világról a saját gondolataim, ugyanakkor nem befolyásolhatom azt, hogy más milyen szemüvegen látja a saját világát. Ahányan vagyunk, annyiféle helyzettel rendelkezünk, ezért hittem benne, hogy nincs két hasonló ember, mindannyian egyediek és gyönyörűek vagyunk a magunk módján. Emiatt nem hittem benne, hogy létezne rossz megoldás, szimplán csak más a perspektívánk. Ilyen szempontból mindig könnyű eset voltam, mert soha nem vágytam arra, hogy csak feltétlenül nekem legyen igazam.
A szabadon választott óráim hála az égnek elég kötetlen hangnemben teltek ahhoz, hogy az én agyamat se darálja be a szociológia vagy az antropológia árnyoldala. Nyilvánvalóan minden egy erőteljes alapozással indul az életben, ami miatt nekem is százszor el kellett mondanom ugyanazt, utána pedig együttérző mosollyal pislogni a diákokra. Én is tudtam, hogy vannak nagyon szenvedős tárgyak, de nem tehettem ellene semmit. Nekem se esett jól egy rakat egyest beírni, ugyanakkor a diákokat becsapni nem jó dolog. Ha nem én buktatom meg őket, akkor a következő félévben más fogja. Viszont a szabadon választott tárgyakat igyekeztem workshop szerűen interaktívvá, beszélgetőssé tenni. Nyilvánvalóan ezekhez témákra volt szükség és mivel egyetemi kereteken belül történnek ezek a kurzusok, szerettem volna olyan tanulmányokat összegyűjteni a diákokhoz, amit szakirodalmi háttérrel tudnak alátámasztani és kicsit olvasnak érdekes dolgokról, amik a világunkban jelen vannak. Emellett szerettem vitákat csinálni a kurzusokon, főleg az egyetem által szervezett tréningheteken, amiken több előadást is tartottam. Emiatt kicsit sem lepett meg, hogy az egyik szabválos diákom a könyvtárban keresgél – szeretek olyan olvasmányokat kiadni, amiket tudom, hogy nem feltétlenül találnak meg az interneten, mert akkor kénytelenek felcsapni a könyveket – viszont határozottan nem jó helyen kutatott. Nem tudtam volna fejből visszaidézni a témáját, de tudom, hogy az NYU könyvtára elég labirintusszerű, ahol a diákok el tudnak tévedni.
- Mihez keresgél? – nem feltétlenül tudtam volna azonnal megmondani a nevét, de többezer diákot tanítok, emiatt annyira ez nem volt meglepő – Talán tudok segíteni. Az én kulturális kontextusok órámra jár, igaz?
Nem vettem volna mérget arra, hogy pont oda akar könyvet találni magának, de ha jól tudom nem szociológus hallgató, ezért az épület könyvtára valószínűleg egy felesleges kör lenne neki. Mindenesetre elég elveszettnek tűnt, ami miatt úgy éreztem, hogy ketten talán könnyebben boldogulnánk, ha tudja a szerzőjét és a címét annak a szakszövegnek, amire szüksége lehet.

Mr. Castro-Lee & Henci

Esküszöm kedvelem a tanáraimat. Nem mindet, de csak hogy ne kapjak a nyakamba bad juju-t, engedjük el a múlt sérelmeit, és tegyük fel, hogy minden egyetemi oktatómat egyöntetűen és nagyon-nagyon szeretem - hátha ezek a kedves gondolatok valamilyen módon egyébként eljutnak hozzájuk és a félév végén mind jó jegyeket írnak be nekem a vizsgáimra. Nem mintha nem próbálkoznék folyamatosan azzal, hogy így tegyenek, mert minden alkalommal, amikor zárthelyit írunk, vagy beadandót kell leadnom és adott esetben nem készültem rájuk, vagy előző este dobtam őket össze idő (motiváció) hiányában, mindig ráírom a dolgozatokra, hogy születésnapom van, vagy hogy mennyire tetszik a tanárnő haja. Ilyesmi. A bad juju részét inkább nem szoktam nyíltan hangoztatni, mert Linus megint izgulna, hogy beszerveztek valami szektába, mikor az csak egyszer fordult elő és akkor sem sikerült, hála neki!
Szóval! Minden respectem az oktatóimé, de teljesen kiábrándító, hogy mindannyian teljesen bele vannak buzulva abba, hogy mindent le kell hivatkozni. Ha azt mondom, hogy hatszor hat az harminc hat, még akkor is megkérdezik, hogy mi volt a forrásom. Ha élet-halál kérdésről lenne szó, akkor is le kellene előbb hivatkoznom, hogy honnan veszem hogy mindjárt kipurcanunk. Elképesztő. És irritáló. Mert ha nem lennének ennyire hivatalosak, akkor akár a baby sharkot is belinkelhetném a beadandóimba, valószínűleg úgysem néznének utána. Helyette járhatom a könyvtár sorait, ahol egyébként általános iskola óta nem voltam. Akkor is csak azért, mert Texasban az akkori iskolámban nem volt külön terem azoknak a gyerekeknek akiket büntetésbe küldtek, ráadásul nem fizettek eleget a tanároknak ahhoz, hogy elvállalják ezeket a plusz órákat, helyette beültettek minket a könyvtárba a könyvtáros nénihez, aki egy banya volt. Tisztán emlékszem rá, hogy amikor ezen észrevételemet kép formájába öntöttem és a seprűn lovagoló boszorkány a szúrós szemű banya kezében kötött ki, újabb három hét büntetést kaptam. Szerintem abban a tanévben én tartottam a rekordot a büntetésben eltöltött délutánok számával. De mivel idővel a barátaim is elkezdtek rosszaságokat csinálni, csak hogy együtt töltsük azt a néhány órát, a néni megunta és azt mondta többet nem hajlandó ránk figyelni a könyvtáron belül, mert állandóan hangoskodunk. Így végülis nekünk volt köszönhető, hogy átszervezték az iskolai rendszert és végül normális órák utáni büntetést alakítottak ki.
Úgy éreztem az akkori kis akciómnak most köszön vissza az igazi büntetésre, mert egyre kevésbé tartottam megfelelőnek a könyvsorokat, amelyeket mellett elsétáltam. Hogy kerülne az általam keresett könyv a csillagászat környékére? Egyáltalán van másik könyvtára ennek az épületnek? És mi van, ha az emeleten kellene keresgélnem? Egyre kacifántosabb kérdések - és káromkodások fogalmazódtak meg a fejemben, amiből majdnem egy egész sort ki is böktem az engem megszólító embernek.
- Ó, hogy a... - Leesett állal pislogtam az előttem álló férfire, akiről heteken át találgattuk, hogy a nő akivel járkálni szokott vajon az egyetemi szeretője vagy a felesége, aztán rákerestem Instagramon és kiderült, hogy tényleg a felesége... És bárcsak inkább a feleségével lett volna. Nem itt, mert kettejük előtt sokkal kevésbé lett volna kedvem szabályosan a nyelvembe harapni, amiért majdnem hangosan káromkodtam meglepettségemben. Inkább arra gondolok, hogy ha Mr. szexi-Castro-Lee (és ezt a tanárokat értékelő online oldalról tudom) a feleségével lett volna, akkor most nem lenne itt a könyvtárban. Én meg nem pislognék rá tágra nyílt szemekkel, a szám elé kapott kézzel, mintha épp most kapott volna azon, hogy könyveket égetek, vagy szamárfülezek össze. - Hogy micsoda meglepetés maga, Tanár úr! - Kényszeredett nevetéssel támasztottam meg a kezeimet a csípőm két oldalán. - Képzelje, pont a maga órája miatt vagyok itt. - Vetettem néhány pillantást a szemem sarkából a hozzám legközelebb eső könyvre, hátha le tudom olvasni a gerincéről a címét és meg tudom magyarázni, hogy miért állunk mindketten a Kína és térségi kapcsolatairól szóló könyvek előtt. - Nyilván nem itt konkrétan... - Ezen a ponton rámutattam egy véletlenszerű könyvre, majd visszafordultam a férfihoz. - Tudja Kínáról olvasni a hobbim. - Nem tudom hány emelet lehetett fölöttünk, vagy mi fájt volna jobban, ha az épület teteje omlik ránk (oké, rám), vagy ha innen zúgok le a pincébe és egyben a saját hazugságaim által kreált kriptába. Mindesetre valahogy annyit el akartam érni, hogy ne tűnjön úgy a tanár úrnak, mintha annyira sem érdekelne az órája, hogy tudjam, hogy hol kell keresnem a megfelelő olvasmányokat rá.
- Így van. A magáé a kedvenc választható tárgyam - jelentettem ki egy kifejezetten marketinges vigyorral, ami gondolom olyan intelligens férfiakon, mint dr. Ira Castro-Lee amúgy sem működik, szóval hamar le is olvadt az arcomról. - Ha úgyis egy irányba megyünk, akkor szívesen csatlakozom a Tanár úrhoz. - Zseniálisnak tartottam a fejemben megfogalmazódott ötletet, aminek hála tulajdonképpen nem is én vezetném a tanár urat a könyvtár megfelelő pontjára, hanem ő engem. Elvégre biztosan jobban kiismeri magát nálam.

⋈ | szép jó napot tanárúr!! | 763 | gúnya