henry && kai

Az ember néha nem is érzi, mennyire kimerült, csak akkor veszi észre, amikor a körülmények megengedik, hogy erre is odafigyeljen.

- Kai nem csinálhatod ezt... – csóválta meg a fejét a lemezkiadóm fejese – Nem rúghatsz csak úgy ki embereket kényed kedved szerint.
Én magam nem értettem, hogy miért ne tehetném meg. Nem igazán szeretem, ha valaki döntéseket hoz helyettem, és ezt a menedzsernek tudnia kellett volna. A tárgyalások során ő engem képviselt, és egyetlen szóval sem említette, hogy talán engem is meg kéne kérdezni a szerződés dologról. Innentől kezdve mondhatni elbukott a munkájában. Legalábbis a szememben biztosan.
- Mit nem csinálhatok? – kérdeztem vissza, nyugodt hangon, miközben összefontam az ujjaimat az ölemben – Nem hozhatok döntéseket? Mert ez esetben emlékeztetném rá drága uram, hogy maga kapkodott értem. Maga akarta, hogy a cégénél helyet foglaljak előadóként és dalszerzőként is. Én pedig csak elfogadtam azzal a feltétellel az ajánlatát, hogy szabadon eldönthetem, hogy mit, mikor és hogyan csinálok. Egy hete sincs, hogy ideköltöztem, és máris meg lett szegve a nekem tett ígéret, amit szerződésbe is foglaltunk.
Alapvetően nem voltam egy hisztis ember, aki sokat elégedetlenkedik, de egyáltalán nem fűlik ahhoz a fogam, hogy másik kénye kedve szerint pattogjak. Mert személy szerint én többnek és jobbnak tartom magam annál, hogy valaki csicskája legyek, és pont ezért is sikerült tökéletesre fejlesztenem a kemény kiállásom. Lényegében csak nem akartam megsérülni mások hülyeségei miatt.
- Ez egy olyan dolog, amire nem mondhattunk nemet – nézett rám a férfi – A színházzal jó kapcsolatot ápolunk... Mondhatni jótékony kapcsolatot, mert folymatosan támogatjuk őket anyagilag, amiért cserébe a mi cégünkhöz küldik a tehetségesebb fiatalokat. Pont ennek az elmélyítése érdekében vagy te az összekötő kapocs... Nem tudnád csak megcsinálni a projektet?
- Nem tudnám! – vágtam rá határozottan, miközben mérgesen villant is a tekintetem – Nem vagyok olyan régóta a szakmában, hogy ilyenekkel foglalkozzak. Nagyjából 16 éves korom óta foglalkozom csak zeneszerzéssel, és egyáltalán nem olyan dalokat írok, ami egy színházba elmenne, ezt maga is tudja. Én nem bízok magamban annyira, mint amennyire maga bízik bennem.
- Akkor itt az ideje, hogy összeszedd magad – jelentette ki kemény tekintettel – Mert még mindig mi támogatjuk a te saját stúdiódat is. Szóval vagy csinálsz valamit, vagy megvonjuk tőled az egészet.


Ez a jelenet pörgött az agyamban folyamatosan, miközben megszorítottam a futócipőm masniját, betűrtem a fűzőt a bokám mellé, majd elkezdtem bemelegíteni. Egyrészt letaglózott az az őszinteség, amivel a főnököm felé fordultam. Én magam sem voltam biztos abban, hogy miért mondtam ki azokat a dolgokat, viszont szomorúvá tett, hogy már rögtön megmutattam egy kicsit abból, hogy valójában milyen vagyok. Veszettül bizonytalan, fiatal, és szeretném megtalálni a saját utam, de nem igazán tudom, hogy merre kéne indulnom. Most először éreztem azt hogy talán hiba volt idejönnöm csak azért, mert apám a húgommal gyakorolt nyomást rám. Mert Sydneyben lényegében minden könnyebb volt. Viszont most valahogy minden, ami én voltam, amit korábban tudtam magamról, egyszerűen csak semmivé foszlott. Mert azt hittem, hogy nekem nem számít már a családom, hogy egyedül jól vagyok – az utóbbiról még mindig meg vagyok győződve – de ettől függetlenül itt a tény... Hogy két napig nem bírtam megülni a seggemen. Hogy úgy jöttem az Államokba, hogy lényegében csak munkát tudtak szerezni nekem, lakásom nem volt. Hogy konkrétan csapot papot otthagyva, kiléptem a kényelmes kis életemből, amiben boldog voltam, és belevágtam egy olyan ismeretlenbe, amire soha nem vágytam. Sok társammal ellentétben én magam nem voltam az a fajta gyerek, akit az ismeretlen vonzotta. Én csak állandóságot és önállóságot szerettem volna. Lényegében azért mentem el messzire, mert a szüleim mellett úgy éreztem, hogy mindezt nem kaphatom meg.
Lassan, apró kis futólépésekkel indultam el, befordulva az egyik sarkon, miközben a szememmel próbáltam lefényképezni az utcákat. Elég jól tájékozódtam, és most is ki akartam használni azt, hogy lehetőségem volt egy kicsit többet látni Brooklynból. Nem mesélnek túl jó dolgokat a környékről, de én magam is fel akartam fedezni azért valamennyire. Pont ezért nem is féltem ráfordulni egy sötétebb utcára. És szerencsémre pont sikerült lenéznem a földre, még mielőtt ráléptem volna egy elég újnak és hát azért olcsónak nem mondható telefonkészülékre. Meg is nyomtam az oldalsó gombok egyikét, hátha az illető, akié a telefon, nem használ zárakat, és fel tudok hívni valakit, hogy megtaláltam a készüléket, de nem volt ilyen szerencsém. Viszont a háttérképen még így is megakadt a tekintetem. Néha én magam is jártam fotózásokra, így pontosan tudtam, hogy miféle utómunkát tudnak alkalmazni a fotósok a képeken. Lényegében ezért is horkantam fel annak a látványán, ami elém tárult, ugyanis a drága kocsiba photoshoppolt fiatal srác nem vette észre, ahogyan oldalt egy kicsit elgörbült a táj a szerkesztés miatt. Mindenesetre aranyosnak találtam a próbálkozást, és meglepetten vettem észre, hogy pár méterrel arébb ott ücsörög a gazdája a földön. A magam lassú és nyugodt lépteivel el is indultam felé, majd leguggoltam és odanyújtottam a telefonját.
- Szerencséd van, Kölyök – ejtettem meg egy rideg kis mosolyt felé – Ezt majdnem elhagytad. Egy kicsit mondjuk az oldala megsínylődte az esést, de más baja nincs.
Ekkor sikerült megpillantanom az alkarján lehorzsolt bőrt is és járattam végig rajta egy kicsit a tekintetem, további sérüléseket keresve rajta. Ugyanez annak idején velem is megtörtént, amikor komolyabban kezdtem el futni, pont ezért is nyúltam felé a jobbommal.
- Megsérültél valahol máshol is? Nem kéne itt ücsörögnöd, mert elég hideg az aszfalt – valahol a srác dacos pillantása a korabeli önmagamra emlékeztetett, meg amúgy sem hagytam volna csak úgy itt. Legalább hazáig el akartam kísérni, mert azért annyit mégsem ér a dolog, hogy én magam ápolgassam le a csülkeit – gondolom van anyja és apja – vagy elvigyem az ügyeletre.

ruha || 892 || úgyis az én nyakamon maradsz... T_T    

henry && kai

Az ember néha nem is érzi, mennyire kimerült, csak akkor veszi észre, amikor a körülmények megengedik, hogy erre is odafigyeljen.

Én a magam részéről sosem voltam kifejezetten jó abban, hogy példát spekuláljak másoknak, egészen addig, amíg el nem jött az idő, hogy a saját lábamra kellett állnom. Lényegében rossz testvér voltam, rossz gyerek, rossz minden, mivel túlságosan makacs és betonfejű vagyok a mai napig ahhoz, hogy másik akaratát el tudjam fogadni. Hiszek benne, hogy én tudom a legjobban azt, hogy mi a jó nekem, mit akarok, és mit kell tennem. Egészen eddig, bár értek kudarcok, voltak nehéz időszakok, voltak pillanatok, amikor fel akartam adni kvázi mindent, összességében elmondhatom magamról azt, hogy sikeres életet éltem, és lényegében mindent megkaptam, amit akartam.
Viszont nem tudtam mit kezdeni azzal a helyzettel, hogy mostanában egyre többször hódolok be mások akaratának. Engem nem zavart a magány. Szerettem egyedül lenni, sétálni éjszaka, vagy éppen reggel. Figyelni a leveleken a harmatcseppeket, amiken megtörik a nap fénye, vagy csak szimplán elterülni a fűben és a felhőket számolgatni... Szerettem egyedül lenni, mert legalább hallottam a saját gondolataimat. Magamra figyeltem, nem pedig a környezetemre, és jól esett egy kicsit csak a saját fejembe zárni magam.
A családom kifejezetten gondoskodó volt mindig, talán már túlságosan is, ami miatt egy kicsit lekorlátozva éreztem magam. Igazából panaszra nem lehetne okom, mert nagyon meleg kis környezetben volt szerecsém felnőni. Apával regeteget jártunk horgászni, nagyon sokszor kényszerített rám, csak kedvesen próbálta elmagyarázni azt, hogy ő mit vél jónak. Nem lenne okom arra, hogy haragudjak rá, de valahol ez a gondoskodó tinédzser koromra fojtogató lett... És most is annak tartom. Egyszerűen képtelen vagyok a családomra gondolni anélkül, hogy ne akarjak rögtön kereket oldani. Túlságosan tutujgattak, azt akarták, hogy a nagyobb és akaratosabb gyerekük betörjön, hogy jó munkája legyen, hogy boldog életet biztosítsanak számára... Viszont én mondhatni rendesen keresztbe húztam a számításaikat, ami miatt hagytak elmenni.
Mindezzel akkor nem is lenne probléma, ha kevésbé kavar fel az, hogy végül megjelent az apám. Én a magam részéről már annyiszor elmondtam magamnak, hogy mindez nem érdekel, hogy nem számítanak ők nekem, hogy jó nekem egyedül... A végére már ténylegesen nem csak elhittem mindezt, hanem képes voltam boldog lenni. Szerettem a barátaimat, az életemet, azokat a problémákat, hogy mondjuk üres a hűtő, és elfelejtettem fogkrémet venni. Én pedig mindezt képes voltam egyetlen pillanatnyi döntés után eldobni magamtól... Mert a húgommal történt valami.
Talán még sem olyan könnyű az embernek hátrahagynia a múltját, mint ahogyan én azt elhittem? Lehetetlenség kilépni egy fojtogató környezetből? Vagy én ismertem totálisan félre önmagam, és haladok most egy olyan úton, amin egyáltalán nem kéne? Az egész eddigi életemet rosszul éltem?
Dühös voltam, amikor megtorpantam, és megpillantottam a földön heverő telefont. Pár másodpercig csak ziháltam, és próbáltam helyrerakni a fejemben uralkodó káoszt, ami sajnos nem ment túl könnyen, ezért is voltam hálás a sorsnak az elhagyott mobilért. A gondolataim elég rendesen le is csendesedtek, amikor megpillantottam a háttérképet eléggé közel álltam egy röhögőgörcshöz. Lényegében amiatt tudtam visszaszorítani azt, mert hamar megpillantottam a kocsiba photoshoppolt srácot a földön ülve, ahogyan a bokáját nézegeti. Elég nagyot taknyolhatott szerencsétlen, ha még a mobilját is sikerült elhagynia és repült is pár métert...
Lényegében igyekeztem viszonylag normálisan lereagálni azt is, ahogyan kikapta a kezemből a mobilt, és egy „kösz baszdmeg, te paraszt” szöveget sem vetett oda nekem. Egyrészt elég fiatalnak tűnt – tény, hogy ettől még azért lehetne viselkedni – másrészt gondolom baromira fájhatott is a lába, így ezt elnéztem neki, inkább az állapota felől kezdtem el érdeklődni. Arra, amit mondott csak bólintottam egyet, és amiért nem fogadta el a kezem, útjára engedtem őt. Ettől függetlenül eléggé küzdöttem az érzéseimmel, ahogy figyeltem a bicegését meg a tehetetlen tobzódását, szóval egy sóhaj kíséretében – a jó szívem visz majd a sírba – utánamentem és a vállára csúsztattam a kezét.
- Figyelj, ezzel többet ártasz magadnak, mint azt gondolnád – mondtam neki nyugodt hangon, de egyelőre nem akartam a karja alá nyúlni, én sem örülnék neki ha idegenek tapogatnának – Nem tudsz valakit felhívni, hogy jöjjön érted? Lehet meg kéne néznie egy dokinak is, nehogy nagyobb legyen a baj.
Egyszer velem is történt hasonló, és lényegében ha akkor a hipohonder anyám – aki világ életében nagyon durván túlféltett minket – nem visz el orvoshoz, ténylegesen történhetett volna nagyobb baj. Én pedig simán kihordtam volna lábon egy szalagszakadást, már ha ez... Egyáltalán lehetséges.
- De ha gondolod haza is kísérhetlek egy darabig – rántottam a vállamon. Lényegében én úgyis azért jöttem ki ide, mert meg akartam szabadulni azoktól az ellenérzésektől, amik kínoztak, szóval... Mi sem lett volna jobb ebben a helyzetben, mint egy feltehetőleg még kiskorúnak a tinédzserproblémáit hallgatni? Meg amúgy is mindig ilyen voltam. Többet törődtem a barátaim, vagy a családom problémáival, mint a sajátjaimmal, és most is kedvem lett volna az egész hülyeségemet besöpörni a szőnyeg alá csak azért, mert kényelmetlennek találtam a fejemben dúló, viharos gondolatokat.

ruha || 775 || úgyis az én nyakamon maradsz... T_T    

henry && kai

Az ember néha nem is érzi, mennyire kimerült, csak akkor veszi észre, amikor a körülmények megengedik, hogy erre is odafigyeljen.

Habár fiatalként én is kalandvágyó és hebrencs természettel rendelkeztem, viszont ahogy lettem idősebb – aka minél több nőt dugtam meg – már kevésbé hittem azt, hogy én vagyok az atyaúristen és így tudtam magamra szedni egy olyan irreális mennyiségű türelmet, hogy én magam is meglepődök rajta néha. Ez a helyzet pedig tökéletes ahhoz, hogy felmérjen engem is... Mert lényegében egy taknyos kis tinédzsert kell valamilyen módon helyreraknom, ami remélem, hogy sikerülni is fog... Nekem sok kedvem nem volt ugyan ahhoz, hogy nekiálljak pesztrálni, de már szinte számítottam rá, hogy más választásom nem nagyon marad.
- Anyukád vagy apukád nem tud érted jönni kocsival? – tettem fel a kérdést neki, ami számomra a leglogikusabbnak tűnt. Simán lehet persze, hogy kollégista, vagy bármi más. Igazából a következő mondatával már meg is válaszolta a kérdésemet. Szóval szülők nincsenek, nővér van... Lehet mind a kettő játszana, de már a tekintetéből is látom, hogy nagy varázsló ez a gyerek, aki mindig bajba keveredhet. Aztán simán lehet, hogy nincs igazam, de hát... Elég jó emberismerőnek tartom magam igazából.
- Szerinted mennyivel jobb az, ha nem vagy sehol, a nővéred nem tudja mi van veled, aztán hazamész és egy rohadt nagy pofont kever le azért, mert eltűntél? – tettem fel a kérdést neki. Egyáltalán nem frusztrált a helyzet, ilyen téren volt tapasztalatom. Anno, amikor megejtettem az első berúgást, lemerült a telefonom és anyámék már a rendőrséggel akartak kerestetni. Én pedig reggel szépen hazatámolyogtam, még mindig nem túl józanul. Nem emlékszem teljesen tisztán a sztorira de az tuti, hogy egyszerre bőgött, szidott, pofozott a nő, én pedig csak könyörögtem neki, hogy engedjen lefeküdni.
- Nem akarok kötekedni – vigyorodtam el a taxis megjegyzésén – De ha összefoglalhatom a szituációt... Határozottan el akarod titkolni az egészet a nővéred elől, ami azért nem tudom, hogy mennyire lenne lehetséges, mert elég feltűnően bicegsz. És ha most nincs nálad pénz, akkor szívsz, mert be kell menned érte úgy, hogy lényegében pár méter megtétele tönkretesz jelenleg... Azt viszont tudod, hogy a taxióra pörög álló helyzetben is és többet fogsz fizetni, ha bemész a pénzért?
Egyáltalán nem akartam csesztetni a srácot, vagy ijesztőnek tűnni azzal, hogy magamat akarom az egyetlen segítségnek feltűntetni, de jelen helyzetben talán tényleg ez volt az egyetlen lehetőség. Mert ahogy néztem maximum egy ficama lehet, amire szerintem felesleges mentőt hívni egy olyan veszélyes városban, mint New York.
- Kijönni a fejfájásra is kijönnek, attól függ miként adod elő magad – rántottam meg a vállam, de képtelen voltam visszatartani a nevetést. Rafkós azért a gyerek, rögtön azon kezd el agyalni, hogy miként oldhatja meg az ingyenes elszállítást – De mivel gondolom kiskorú vagy... Szólni fognak a nővérednek, szóval igazából ez a lehetőség is ugrott, nem?
Be kell, hogy valljam, valahol eléggé szórakoztatott szerencsétlen gyerek helyzete. Valamilyen szinten jól esett szembesülni az ő kis pitiáner problémájával, mert ez egyfajta menekülési lehetőséget jelentett a saját fejemben keletkezett zűrzavar elől. Plusz lehetőségként ott volt az is, hogy segíthetek neki... Ami határozottan ráfért volna, végül pont ezért is guggoltam le elé, hogy ne tornyosuljak folyamatosan felé a padnál. Eléggé frusztálhatja, hogy fel kell néznie valakire.
- Kössünk egyezséget, mit szólsz hozzá? – vontam fel a szemöldököm, miközben megtámasztottam a kezemet a térdemen – Elviszlek egy dokihoz, hogy ránézzen a lábadra, majd haza. Te irányítasz, így még azt sem jelentheted ki, hogy valami perverz gyerekrabló vagyok.
Mert nyilvánvalóan én sem bíztam volna meg feltétlen egy idegenben, így viszont működőképesnek láttam a saját kis tervemet. Legalább a gyerek sem marad egyedül Brooklynban az utcákon, mert simán esélyes, hogy valaki idióta erre jár, és majd jól megkéseli. Elfutni sem tudna.
- Gyere – fordultam meg, és emelkedtem egy kicsit magasabbra – mássz fel.
Lényegében ha van egy kis esze ő is rájön, hogy ez a legegyszerűbb módja annak, hogy bárhova eljusson. Ráadásul talán még a legbiztonságosabb is, mivel én visszaadtam neki a mobilját. El is futhattam volna vele, de miért tenném, ha lényegében már most Iphone 11-el szelem a világot csak azért, mert megtehetem. Illetve ha ténylegesen veszélyesnek ítélné a helyzetet, akkor könnyen elkaphatja a nyakam vagy valami, szóval lényegében most én nagyobb veszélyben vagyok miatta, mint ő miattam.

ruha || 669 || úgyis az én nyakamon maradsz... T_T    

henry && kai

Az ember néha nem is érzi, mennyire kimerült, csak akkor veszi észre, amikor a körülmények megengedik, hogy erre is odafigyeljen.

Akaratlanul is elvigyorodtam a kérdésemre kapott válaszon. Nem tehettem róla, de valamiért kifejezetten bájosnak találtam a helyzet iróniáját. Tehát itt egy gyerek, akire lényegében senki sem figyel oda eléggé, legalábbis ő így érzékeli a helyzetet. Nem állítom, hogy egy kicsit magamra ismertem benne, ez pedig még inkább arra késztetett, hogy segítsek neki... Illetve tökéletes alany lenne arra, hogy majd a későbbiek során, ha esetleg összehozna minket az élet újra – mondjuk egy kisboltban, mert az ilyenek csak úgy megesnek az emberekkel – akkor majd halálra cikizhessem azzal, hogy az adósom lett, és tartozik nekem valamivel. Már csak azért is, mert a srác habitusa tökéletesen hagyná, hogy mindezt tiszta lelkiismerettel tehessem meg. Ami pedig a nemes esetet illette... Lényegében egy okkal több lesz a listámon, hogy miért fogadhatnak be az angyalok halálom után.
- Fasza egy életed lehet – jegyeztem meg végül – Mindenki főellenség, mi? Hogy bírod a vállaidra kapott terheket?
Nem tehettem róla, hogy ennyire szórakoztatónak találtam a helyzetét. Igazából nagyon emlékeztetett a fiatalkori énemre, akire manapság nem szívesen gondoltam vissza, mert én magam is éreztem ,hogy mennyire rossz és kiálhatatlan kölyök lehettem a szüleim számára. Akiktől az, hogy a sorsomra hagytak még mindig nem volt teljesen fair húzás de... Igazából így jártam, már nem igazán akarom ezt pedzegetni. Ami pedig őt illeti... Valahogy ha más tűnt kezelhetetlennek, az sokkal inkább volt komikus, mintha magamról kellett volna ugyanezt gondolnom.
- Ne haragudj, a világért sem akarlak megsérteni téged vagy a terveidet – sóhajtottam fel halkan – De miféle buliba mennél te? Konkrétan a babaképedre van írva, hogy még a 21 közelében sem vagy, ezért valószínűleg egy szórakozóhelyre sem engednének be, és ezzel minden bizonnyal a nővéred is tisztában van.
Nem mintha bármi közöm lenne ahhoz, hogy mit művel a gyerek a szabadidejében... És igen, én is bőven eljárogattam azelőtt, hogy nagykorúvá váltam volna. Őszintén, mire hivatalosan is betöltöttem a világ minden tájékán a kötelező piroskarikás korhatárt, már minden tiltott dolgot kipróbáltam, ennek a nagyrészéről pedig se a családom, se a hatóságok nem tudnak. Nyilvánvaló, hogy minden generációnak megvan az esze a hülyeségre, azonban én már épp eléggé voltam idős ahhoz, hogy elkezdhessem a saját agyamat játszani a témával kapcsolatban és amolyan „ejj, ezek a mai fiatalok... bezzeg az én időmben” féle kommenteket fűzzek a tevékenységeihez.
- Nem igazán van kinek elviselnie – vontam meg a vállam – 24 éves vagyok, és az egyetlen dolog amivel kapcsolatban a lakótársaimmal beszélek az az, hogy ki miatt lett baszott magas a vízszámla. Ezen túl lényegében magamat tartom el egyedül, így nincs kinek elviselnie... A második részét eltaláltad. Jelenleg nincs jobb dolgom annál, hogy egy ártatlan gyerek idegeit kínozzam.
Persze lehet, hogy a testedzés jó dolog, de nem nekem. Igazából nem is azért jöttem le futni, hogy az egészséges életmód híveként igyekezzek foglalkozni magammal, hiszen teljesen jó állapotban van a testem... Talán még jobban is, mint ahogyan azt sokan gondolnák elsőre.
- Belőled vagy egy hatalmas ember lesz, vagy egy óriási csaló – sóhajtottam fel halkan, amikor meghallottam azt az információt, amit próbált előlem elhallgatni. Már majdnem megrökönyödtem a mai fiatalság találékonyságán. Ugyanis nekem példának okáért hamis személyim sosem volt, ellenben ha egy rendőr betörne a lakásunkba, mind a hármunkat lekapcsolnák a füvem miatt. Szívás.
- Nem tudom.... – gondolkoztam el a kérdésén – Valószínűleg nem tűnt fel neked, mert az itteni piacra még nem igazán törtem be, de egy ausztrál zenész vagyok. Egészen népszerű. Azaz köcsögsok pénzem van, autóval, profi stúdióval és rengeteg munkával együtt. Tervezem meghódítani az amerikai piacot is. Mit tudsz kínálni nekem?
Tekintve, hogy nagyon fiatalon sikerült a drága szerzői jogdíjak, és a saját dalaim sikerei, a coverekből jött monetizáció és az egyéb pénzekből egy akkora vagyont, aminek hála egész életemben nem kéne dolgoznom ahhoz, hogy el tudjam tartani magam. Persze a pénz nem boldogít, és kutyám még nincs, ahogy nőm se, szóval nem reménytelen a helyzet, ha a srác egy kicsit találékony.
- Szerinted képes lennék egy gyereken nyerészkedni? – sóhajtottam fel végül, miközben megcsóváltam a fejem. Alig tudtam visszatartani a feltörni készülő nevetésem, amikor megint megszólaltam – Gondolkozz egy kicsit. Edzeni jöttem ide, te pedig ránézésre nem kifejezetten vagy kisebb darab srác, ergo ha elcipellek, mind a kettőnknek jó lesz. Komprumisszumképes az ajánlatom?
Tőlem rávághatja azt is, hogy nem, még egyszer nem fogok rákérdezni arra, hogy hogyan jut haza. Viszont ha van egy kis esze, akkor rájön arra, hogy talán ez a legegyszerűbb magyarázat, amit a nővérének is tud adni.
Viszont amikor végül megállapodtunk abban, hogy megkeressük az ügyeletet és felmászott a hátamra, egészen meglepődtem. Sokkal kevésbé tűnt már viccesnek az a helyzet, hogy mennyire lehet magára hagyva ez a kölyök. Mert simán felhívhatta volna a nővérét is azért, hogy érte jöjjön, de mégsem tette. Akaratlanul is eszembe jutott a saját húgom, akinek még a lehetősége sem volt meg hasonlókra, mert évekig a telefonszámom sem volt meg neki...
Ahogy megéreztem a súlyát, rögtön egy picikét dobtam is rajta, hogy rendesen tudjam fogni a kölyköt. Nem akartam most Aichára gondolni, mert lényegében azért indultam el otthonról, hogy a vele kapcsolatos, baljós gondolataimat kiverjem a fejemből.
- Nem kaptam sok támogatást a saját családom felől – kerültem meg egy kicsit a kérdést – Ezért próbálok másoknak segíteni, ha tudok. Bár ha jobban belegondolok, igazából soha nem is érdekelt a családom véleménye... De ja, megesik a dolog. Miért...? Zsebre kellett volna vágnom a mobilodat és lelépni, vagy mi?
Persze a legtöbben valószínűleg ezt tették volna, de én nem. Ha akarok akár heti szinten is vehetek magamnak új mobilt a legjobb típusokból, pont ezért nem volt szükségem máséra, abba meg szerintem senki sem hal bele, hogy egy kicsit kinyitja a szemét és segít a másikon, főleg ha éppenséggel rá is ér az ilyenekre.
- Amúgyis Iphone 11-em van, szóval nem igazán tudnék mit kezdeni a tiéddel... Félre ne érts, nem leszólom a mobilodat, de nincs szükségem arra, hogy eladjam és keresztülgyalogoljak rajtad. Nem mellesleg az a háttérkép eléggé tükrözi azt, hogy szükséged van a készülékre.

ruha || 969 || úgyis az én nyakamon maradsz... T_T    

henry && kai

Az ember néha nem is érzi, mennyire kimerült, csak akkor veszi észre, amikor a körülmények megengedik, hogy erre is odafigyeljen.

- Szegény családod, te atya úristen! – sóhajtottam fel, mintha ténylegesen teljesen lejöttem volna az életről – Hát miféle tortúra lehet téged életre nevelni?
Ismét csak mellébeszéltem és magam sem tudtam, hogy jelenleg miért tud ennyire szórakoztatni ez a fiú. Alapvetően lelkes támogatója vagyok azon fiataloknak, akik pontosan tudják, hogy mit szeretnének az élettől, ő viszont... Nem is tudom milyennek tűnt. Leginkább olyannak, amilyennek a saját,soha meg nem született öcsémet gondoltam. Pofátlannak, akit könnyedén meg tud nevelni az ember egy-egy társasjátékkal. Gondolok itt mondjuk az általam igencsak kedvelt Hotelre, ami a világ legigazságtalanabb asztali játéka volt. Ha az embernek sikerült első körben lecsapnia a Presidentre, már el is dőlt a játék vége és értelmetlenné vált tovább folytatni. Hiszen egy Taj Mahal és Waikiki kombinációval sem lehetett egy fullosan elhúzott Presidentet csak úgy lenyomni. Úgy érzem, hogy ha ehhez a sráchoz hasonló testvérem született volna, folyton ezzel, illetve az Unoval tettem volna hozzá még anyámék neveléséhez. Aichánál nem mertem hasonlóval próbálkozni, mert ő egyszer szól, aztán üt. Sokszor pedig elfelejtette kimondani a bizonyos figyelmeztetést, csupán gondolt rá... Sokkal inkább nevelt egy idő után ő engem, mint én őt.
- Haver? – vontam össze a szemöldököm, majd megrázta a fejem – Egy baráti kör sajnos tényleg rám férne. Ausztráliában hagytam a sajátomat két héttel ezelőtt.
Azt már nem tettem hozzá, hogy leginkább arra a csapatra vágynék, akikkel ott lógtam együtt. Valahogy az egész kontinens barátságosabb volt számomra Amerikánál, erről egyáltalán nem tehettem. Ott egész évben jó idő és nyár volt, én pedig úgy éltem meg az egyetemi éveimet, mintha semmi gondom nem lett volna az egész életben. Legalább felszínesen boldoggá tett a hely annak ellenére is, hogy néha félő volt megnyitni a csapokat az ott élő állatvilág miatt is.
- Anyám – sóhajtottam fel halkan, majd dobtam egyet a srácon, akinek a teljes súlya immáron a hátamra nehezedett. A kezeim izzadtak a térdhajlatában, ezért kénytelen voltam más fogást találni rajta – Talán itt is és most le kéne tennem téged. Nagyon ijesztő, hogy ilyenekre törekedsz.
Tény és való, hogy én is szeretek keménykedni, de ettől függetlenül mindig szerettem volna hasznos tagja lenni a társadalomnak. Nem azzal az úttal volt kifejezett problémám, amit anyáék kitaláltak nekem. Szép hivatásként lehet űzni az ügyvédkedést is, ha az embernek vannak bizonyos erkölcsi normái. Ha én mondjuk egy fokkal gazdagabb családba születtem volna, minden bizonnyal örömmel ásom bele magam a jogi tanulmányaimba. Bár tény és való, hogy nem tudtam volna azok az ügyek alól mentesülni, amik némiképp húzósabbak. Ahhoz, hogy tényleg olyan embereknek tudjak segíteni, akik rászorulnak, kellő hírnévre kell szert tennem és szükség van egy kicsit a többet hozó esetekre is... Mert ez nem az a szakma, amiből nagyban jótékonykodva meg lehet élni. Az orvosi tanulmányaim ilyen téren már teljesen másként néztek ki. Én mindig csodáltam Jamie-t a bátorsága miatt, hiszen az idegsebészet már egy másik kategóriának számított nekem. Nekem még a háziorvosok munkája is szinte megterhelő lett volna, mert folyamatosan attól lettem volna magamon kívül, hogy mi történik, ha valamit félrediagnosztizálok.
Így végül maradt a zenélés, ami minden bizonnyal az én utam. Ezáltal könnyedén meg tudtam valósítani önmagam és másoknak is a segítségére lehettem. Mert úgy gondoltam, hogy a lelki egészségünk legalább annyira fontos, mint a fizikai, vagy esetlegesen az anyagi biztonság, a komfortérzet és a többi. Ha nem vagyunk boldogok, akkor lényegében nem is nagyon van miért élnünk. Erről is elég sokat tudnék mesélni másoknak, viszont szerintem mindenkinek az a legjobb, ha pusztán kiírom magamból az érzéseimet. Hátha ezzel tudok segíteni egy-egy adott személynek, és én is megkönnyebbülök anélkül, hogy bárki agyára mennék.
- Őszintén? Nekem semmi bajom nincs a súlyoddal – jegyeztem meg, miközben összefontam a mellkasom előtt a karjaimmal – Azzal már inkább van bajom, hogy alsó hangon hetvenöt kilónak tűnsz és ki tudja meddig kell cipelnem téged. És nem érdekel, hogy te ellenkeztél, ezt a súlyt egy rossz lábra helyezni még inkább butaságnak tűnik.
Persze egyszerűbb lett volna mentőt hívni neki, feltenni a kocsiba, aztán tovább folytatni a napomat. Viszont ezért mentőt hívni, eléggé feleslegesnek találtam. Van elég dolguk így is nekik, nem kell még a mi gondunkat is a nyakukba vegyék. Lehet a városrész másik felében meg valaki éppen haldoklik. Jobb esetben mi várnánk szabad kocsira, addig pedig minden bizonnyal idefagynánk mind a ketten.
- Amúgy meg, ha így szeretnél kinézni – talán egy kicsit túlzásba is vittem a flexelést, és nagyon feszítettem a hasam, amikor felhúztam a ruháim – Keress meg, és adok edzéstippeket. Nem árulom el a nevem, legyen már benne egy kis nehézség. Ha tényleg akarod, úgyis megtalálsz.
Csak vigyorogtam rá. Könnyebb dolga lesz, mint ahogy azt hinné, hiszen több platformon is jelen vagyok. Persze itt már eldöntöttem, hogy a másik fiúval ellentétben, neki nem fogom elmondani azt, hogy pontosan ki vagyok. Amúgysem szeretek felvágni, és bár Ausztráliában rendszerint felismernek az utcán, ez a hely azért teljesen más. Nyilvánvalóan vannak rajongóim, de nem rohannak le és nem készítenek rólam lesifotókat.
- Nem gonoszkodok – jegyeztem meg vigyorogva, miközben megráztam a fejem – Aranyos az a háttérkép. Remélem egyszer tényleg lesz egy sportautód.
Ez a mondatom volt talán a legőszintébb mind közül amit mondtam neki. Annak idején én is csak gondolhattam hasonló dolgokra, de sosem hittem volna, hogy egyszer, majd csak heppből le fogom cserélni az Iphone-omat, mert kijön belőle az új. A régit még mindig ott őrzöm a nyolcasommal együtt a fiókban, mert a környezetemben mindenki megengedhette magának ugyanazt, amit én is megtettem korábban.
- Egyébként van egy tízesem és egy nyolcasom is. Szeretnéd valamelyiket? – teljesen komoly volt a kérdés. Egy darab karcolás sem volt rajtuk, maximum talán a felesleges fájlokat kell majd törölgetnie őket. Mégis mit kezdenék két telefonnal? Ha sikerülne valamilyen úton módon összetörnöm a sajátomat, akkor sem lesz szükségem egyszerre kettőre.
- Persze nem kapnád ingyen. – szögeztem le rögtön – De fizetned sem kellene érted. Legalábbis nem pénzben. Baszki de nehéz vagy.
Nem tehettem róla, hogy folyamatosan dobálnom kellett az orvoshoz vezető úton keresztül. Tényleg nem vagyok ahhoz szokva, hogy hosszú utcákat szeljek át úgy, hogy a saját testsúlyomat is a hátamon cipelem pluszban. Talán tényleg el kellene gondolkoznom az edzéstippeken. Vagy leginkább egy új étrendre tehetnék neki javaslatot.

ruha || 1 002 || úgyis az én nyakamon maradsz... T_T    

henry && kai

Az ember néha nem is érzi, mennyire kimerült, csak akkor veszi észre, amikor a körülmények megengedik, hogy erre is odafigyeljen.

- Nem állítottam, hogy az én családom nem szív miattam – egészen mosolygós volt a hangom, ahogy kimondtam ezeket. Sokkal kevésbé jók már azok a hírek példának okáért, hogy mennyire képtelen vagyok zöld ágra vergődni a húgommal és a szüleimmel. Az előbbi egy dolog, mert Aichával még hajlandó lennék megoldani ezt az egész helyzetet, de a szüleim ilyen téren tényleg érdekes kérdéseket vetnek fel. Végül is lemondtak rólam, tehát nekem sem feltétlenül kellett volna összetörnöm magam annak érdekében, hogy bármit tudjanak rólam. Sokkal inkább örültem annak, hogy aggodalmat tudtam kelteni bennük, hiszen apa tudomást szerzett arról, hogy olykor szoktam füvet szívni.
- Legalább hét év van közöttünk, szóval mondjuk minimális tiszteletet mutathatnál – a hangom eléggé ellentmondást nem tűrő volt – Leszarom, hogy a családod nem tudott megnevelni, én nem fogok ezzel vesződni, csak itt hagylak a fájós lábaddal együtt, és meglátjuk mennyire messzire jutsz. A végén még szólnod kell majd a nővérednek.
Ha így tennék mondjuk elég nagy bűntudatom lenne, mert ha valami történne ezzel a gyerekkel, részben az én lelkemen is száradna. Ugyanakkor meg nem vehetek mindenkit a gondjaimba, mert idővel akkora teher lesz a vállamon, hogy lényegében össze fog nyomni az engem. Eddigi tapasztalataim alapján meg határozottan kijelenthetem azt, hogy nem sok olyan ember áll mellettem, aki tényleg segítene levenni a vállamról a vállakat. Ezeket mind Sydney-ben hagytam, azt pedig erősen kétlem, hogy a terhes, vagy éppenséggel az életképtelen huszonéves lakótársaim húznak majd ki a szarból, ha rászorulok. Szóval körültekintőbbnek kell lennem a jövőben azzal kapcsolatban, hogy kinek adom oda a bizalmam és a segítségem.
- Elég gyorsan kötöm meg a kapcsolataimat – a vállamat határozottan megrántottam. Ez igaz volt abban az esetben, ha mondjuk nem egyedül kell nekivágnom a vakvilágnak, otthagyva a kellemes és megszokott életemet – Már az is pozitív lenne számomra, ha egyáltalán valakivel olyan viszonyban lennék, hogy elmehessek vele sörözni.
A magam részéről nekem már ennyi elegendő lett volna. Ha az egy szem női lakótársam inni kezdett volna, akkor minden bizonnyal kirúgom a piát a kezéből, aztán én magam fogyasztottam volna el. Azért annyira tisztelem az ilyen jellegű italokat, hogy ne öntsem a vécébe, meg az már egy olyan tett lett volna tőlem, ami egyáltalán nem önazonos.
Úgy hallgattam a srácot, hogy egyetlen pillanatra sem szakítottam félbe, annak ellenére sem, hogy egyre inkább kezdett idegesíteni az, amit nekem mondott. Több ízben is segítettem neki, illetve vettem volna neki kaját is, ha éppen lett volna nálam pénz. Viszont hamar rá kellett döbbennem arra, hogy itt az emberek tényleg mások lehetnek. Mindenesetre az elharapott szavakat épp elég tisztán értettem ahhoz, hogy ne hagyjon kivetnivalót azzal kapcsolatban, hogy hirtelen mit is mondott nekem. Hirtelen álltam meg, és finoman letettem a földre, mert szerintem képes lett volna rám fogni azt, ha valami baja esik. Nem akartam túl fenyegető lenni, tehát csak rideg kifejezést költöztettem az arcomra, amíg végignéztem rajta.
- Kettőnk közül nem én tűnök a gyengébbnek – a hangomba él költözött, ahogyan kiszűrtem a fogaim között a szavakat – Ahogy elnézlek, nem lehet tele a zsebed túlságosan. És ebben tudod mi a legédesebb? Hogy gond nélkül el tudnám törni a másik lábadat, akkor sem tudnál tenni semmit. Viheted bíróságra az ügyet, minden bizonnyal te maradnál alul. Az egyetlen szerencséd az, hogy csak egy pofátlan kölyök vagy, aki ennyi erőfeszítést sem érdemel. Innentől úgy jössz tovább, ahogy akarsz.
Én pedig egyszerűen zsebre vágtam a kezeimet és minden segítségnyújtás nélkül sétáltam tovább. Nyilvánvalóan ha valaki kétes alak jönne velünk szemben, akkor nem fogja tudni megvédeni magát. Én meg a magam részéről úgy éreztem, hogy a hozzá hasonló srácok mind olyanok, akik befostak néhány komolyabb szótól. Legalábbis szerintem minden bizonnyal nem fog sérülten leállni velem verekedni. A végkifejletről lettek volna tippjeim.
- Nem vagyok fitneszedző, de sokat sportoltam – csak megvontam a vállam a kérdésére. Anyáék elég kicsi korunk óta erőltették azt nálam, illetve a húgomnál is, hogy valamivel elüssük az időt, ami az egészségünkért tesz. Aicha kifejezetten hasznos elfoglaltság mellett tette le a voksát, én pedig inkább fociztam a többi sráccal. Sosem versenysportoltam, de szerettem mozogni, ami miatt például a falmászás vagy a fallabda is, mind ott voltak a kedvenc társas szórakozásaim között. Illetve ennek hatására is kezdtem el szörfözni. Alapvetően átlagos úszó voltam, de Ausztráliában a tenger miatt sokat fejlődtem, mert állandóan a parton lebzseltem a barátaimmal együtt.
- Nem tudom, mi számít híresnek? – csak megrántottam a vállamat – Post Malone-hoz képest nyilván egy kis senki vagyok. Talán majd ha itt is teret hódítok, akkor lehetek híresebb.
Mert egyre több nem amerikai előadó fut világkarriert, ami nem feltétlenül rossz dolog. Kifejezetten jót tesz a zeneiparnak, hogy nem csak Hollywood belterjes világa működőképes már, bár ehhez ugye nyilván szükség volt a Soundcloud-ra, meg az egyéb platformokra, amiken könnyebben hírnevet szerzett az ember.
- Tanulj tovább – ez volt a legjobb tipp amit adhattam neki – Anélkül semmire nem mész az életben. És az alapdiplomát is felejtsd el, mert nagyon sok esetben kevés az.
Az ember nem gondolná, de esetemben is ez volt a szituáció. Tök sok mindent tanultam az akadémián, ahol zeneszerzővé képeztek, bár nyilván azért a mély érdeklődés volt az egésznek az alapja. Én viszont úgy gondolom, hogy alapvetően a tehetség kevés, sokkal jobban számít a kitartás és a vágy a tanulásra. Azt hiszem a szakomon rengeteg olyan tag volt, akik kellőképpen bebizonyították azt, hogy a zene egy olyan dolog, ami 100%-ban tanulható.
- Ledolgozhatod az árát mondjuk a stúdiómban, takarítással – csak megvontam a vállam, mert ez volt a legjobb ötletem. Ha mondjuk egy hónapig csinálja, odaadom neki az egyik telefonom, amit alig használtam, mert rögtön kukáztam a másikra. Esküszöm nem vagyok egy pazarló típus, szimplán csak így jött ki a lépés... Mivel idejöttem és az előző telefonomba amúgy is kellett volna egy kártya. Viszont a reptéren belebotlottam egy helyi szolgáltatóba, ahol inkább vásároltam egy készüléket is. Mindig többet tartottam magamnál, hogy el tudjam különíteni az üzletet a magánéletemtől.
- Talán kevesebbet kellene enni mondjuk! – bár ez a dolog nem feltétlenül függött össze. Én is annyit ettem, mint az állat, cserébe gecire nehéz is voltam. Legalább annyi a mentségemre szólt, hogy nem feltétlenül látszott rajtam, mivel tömegnövelőzni nem nagyon akartam és hiába nem hanyagoltam el a lábnapokat sem, egyszerűen képtelen voltam combosabbá válni... Gondolom azért lehet, mert az egyetem alatt ledobtam azt a pár kilót, amitől úgy nézhettem ki, mint ez a fiú.
- Úgy néz ki, hogy lenyomoztál – csak finoman megrántottam a vállamat aztán egy félmosoly költözött az arcomra. Időközben közelebb is értünk a helyi ügyeletre, mert máshova nem nagyon tudtam volna vinni jelenleg. Ha nem akarja, hogy a nővére megtudja az egészet, akkor a kórház kiesett, mert talán ott átestünk volna némi ellenőrzésen, és képtelen lettem volna igazolni magam, mint esetleges családtag. Itt hasonlóra nem volt szükség.
- Anyám koreai, apám francia, tehát nem csak a nemzetiségem feles, hanem valóban félvér vagyok – nem tartottam túl érdekfeszítőnek azt, amit mondok – Ezért ennyire fehér a bőröm gondolom. A húgom sokkal jobban hasonlít anyára, én meg tényleg anya és apa valami furcsa keveréke vagyok.
Azt már nem tettem hozzá, hogy például hány nyelven beszéltem, mert jelen helyzetben teljes mértékben hülyeség lett volna. Úgy, hogy le lettem nyomozva, lényegében már mindegy is volt a dolog, nem lenne túl önazonos, ha nekiállnék fényezni magam azzal kapcsolatban, hogy Ausztráliában szép kis karriert be tudtam futni zenészként.
- Az lenne, főleg miután leidiótáztál – egészen a hajtövemig szaladt fel a szemöldököm – Max annyit tudok felajánlani, hogy nem lakom messze és rendelhetünk valamit, ha megfelel, ha nem, akkor így jártál.
Mert azért mégsem bankkártyával a zsebemben járok el futni. Elég gáz lenne, ha elhagynám azt, ugyanakkor elméletileg nem lenne jó ötlet felhívni egy idegen srácot se a lakásunkra. Épp azért merem megtenni, mert két percig sem bírná elviselni a terhes kis lakótársam, ha komolyan ráereszteném.
- Mindent megeszek – röviden válaszoltam neki, aztán egyszerűen a vállára csaptam a tenyerem és elkezdtem kormányozni a bejárat felé, mert időközben meg is érkeztünk – Először meg kellene tudnunk azt, hogy levágják-e a lábad vagy sem, szóval igyekezz befelé.

ruha || 1 306 || úgyis az én nyakamon maradsz... T_T