Redemption

Megszámlálhatatlan alkalommal álltam már lecsupaszított lelkek előtt. Voltak sérültek, széttéptek, meggyötörtek, kínzottan, de még holtan is. Igen, olyan is akad, ahol a lélek feladja a küzdelmet és a test, mint egy üres váz teszi a dolgát és pumpálja az ereken át a reményt abban a bíbor labirintusban - hogy miért? Mert ez a dolga. Minden elcseszett mozgatóizomnak, ami odabenntről dörömből. Kinek hangosabban, kinek halkabban. Mint orvos, aki a lélektan és elme zavaraival foglalkozik, elkerülhetetlen, hogy könyékig belemártsam a kezeim és feltárjam a sérülések okát. Pont, mint egy boncmester, csak esetemben a múlt és a kapcsolati háló, a gyermekkor a válasz a kérdéseimre. Sajnos azonban akad menthetetlen állapot, amin már nem javít egy-két alkalom, vagy pár gyógyszeres kezelés. Azonban az a halmaz már olyan távolra esik tőlem és a mostani betegeimtől, hogy gondolni rá sem szívesen teszem. Tehát láttam eleget. És túl sokat tudok.
Az időpontjaimmal igyekszem úgy faragni, hogy még véletlenül se találkozzanak össze a betegeim. Sokan szégyellik, hogy szükségük van rám. Arról nem is beszélve, hogy védhetetlen a személyiségük, ha nincs más, akivel érintkezhetnének itt rajtam kívül. Csendes, nyugodt környék. Távol esik minden hangos, irritáló tömeg robajlástól. Jóformán a fehér zaj az állandó, mert mindig búg a háttérben párásító, légkondi, bármi, amire szükség van. Ó és a zene! Elengedhetetlen nyugtató eszköz. Halkan, ritmustalanul. És csak zongora. Semmi más. A rendelő letisztult, fehér és kék. Nincs zöld, nem mókuskáljuk a kórházi nyugalommal. Elengedtem már rég azt a vonalat.
S most, ahogy a kanapémba ülve fellapozom korábbi jegyzeteim a művésznővel kapcsolatosan, elmosolyodom. Viszonylag régen járt nálam, ami jó. Aggasztania kellene, hogy újra felkeresett, de egyáltalán nincs bennem efféle érzelemnek nyoma. Hidegen reagáltam a hívását, mintha sejtettem volna. Pedig minden alkalommal, mindenkivel szemben abban bízom, hogy az utolsó lesz. Egyetlen kivétel van, de rá gondolni sem szabad.
- Csak tessék! - már megengedem magamnak azt a fajta lusta kényelmet, hogy nem ugrok az ajtóba, ha valaki kopogtat. Beinvitálom, hellyel és teával kínálom, ha szükséges. De türelemmel megvárom, hogy ledobja magáról a kabátját, ha hozott. Táskáját, bármit, amire itt nincs szüksége. És a mobiltelefont. Itt nincs hívás fogadás, sem facebook és egyéb ártalmas szociális gödrök.
- Hogy van? - ha megpillantom belépni a szűk folyosóról és már szemlátomást egymáshoz elég közel vagyunk, eresztek felé egy kedves, bár diszkrét mosolyt. Nem foglalkozom a hivatásával, engem különösebben nem mozgat meg, hogy híresség. Előttem ő is épp olyan csupasz lélek csupán, mint bárki, aki belép azon az ajtón a háta mögött. - Ha csak illendőségből kérdezném... - teszem hozzá, mielőtt még kényelembe helyezi magát. Az iménti kérdés csak udvariasság, nem ásom magam mélyre. Még. Ha már helyet foglalt úgy és ott, ahol kényelmes számára, előre dőlök ültőhelyzetemből.
- Egy teát? - nézek rá fürkészőn, türelemmel. - Megkínálhatom valamivel? - túl sok opció nincs. Esetleg víz. Bubis, ahogy mondják és mentes. De a szándék a fontos. Nos, ha túlesünk a formaságokon, arra koncentrálok, amiért eljött hozzám.
- Meséljen Hölgyem, milyen napja van? - kezdjük finoman. Hagyom, hogy megnyíljon, abban a tempóban, ahogy számára a legideálisabb. Ha viharos felhővel a feje fölött érkezett, nos, azt egy hölgy sosem titkolja sokáig. Én pedig hallgatok. Mindig. Most is. És persze megfigyelek. Újfent hátradőlök, de már a notesz ott hever a combomon. A toll feneke pedig fel-le ugrál két ujjam között.

• Deanna    •No matter what we breed, we still are made of seed ♪

Rene, akiről tudvalevő, hogy tökéletes kávét készít, és nem csupán az aromáját, de a hőmérsékletét is érzés alapján képes eltalálni, ma reggel valahogy nem állt a helyzet magaslatán.Reggel hat és kilenc között gyakorlatilag minden hibát képes volt elkövetni, amely nem volt rá jellemző az elmúlt tíz évben egyetlen alkalommal sem, amióta nálam dolgozik. A new york-i otthonom tökéletesen csendes házvezetője, kinek ősei már előkelő francia chateau-k hűvös és rideg falai között is szolgáltak, valahogy nem volt ura a cselekedeteinek. Foghattuk volna a közeledő frontra, vagy éppen arra, hogy napok óta képtelen kialudni magát, és azt hiszem nem szedi már közel két hete a gyógyszereit sem, amelyet Dr Fitzpatrick szigorúan előírt neki, tekintettel az újra és újra kiújuló köszvényére, meg az örökké ugrándozó vérnyomására.Nagyjából fél kilenc körül untam meg, hogy a harmadik porcelánt töri darabokra a konyhában, és szemforgatva emeltem meg a belső telefont, hogy utasítsam, végre menjen el legalább egy hét szabadságra, addig a színét sem akarom látni. Hajlandó voltam fizetni a költségét az utazásnak, az ott tartózkodásnak, még az utolsó szállodai szolgáltatásnak is, csak végre ha visszatért újra a régi és megbízható Rene legyen. Addig a helyét majd átveszi Rosita, a beugrós, akit nem elsősorban sajnálatból alkalmaztam, vagy mert szüksége volt legális munkára, hogy meghosszabbítsák a vízumát, sokkal inkább marketing okokból, és mert örültem volna annak, ha a legújabb filmem nem csak Európában, de Dél-Amerikában is jól fut.Ehhez pedig kifejezetten jól jött az a kép, mely szerint előszeretettel segítek a munkára szoruló, a családjukat segíteni akaró bevándorlókon. Valójában még csak minimálisan sem érdekelt Rosita sorsa, az meg legkevésbé, hogy honnan is jött.Az ég szerelmére, még csak a családnevét sem tudtam volna soha megjegyezni! Nem is akartam.
Kilenc után a házban nyugalmas csend honolt, csak a gépek búgása, az alagsori medence tisztító berendezések időnként felhallatszó moraja gázolt át a házon. Szerettem magam körül az efféle nyugalmat, főleg akkor, ha éppen egy teljesen új forgatókönyvet készültem elolvasni. Még csak a címét láttam a készülő filmnek, de a managerem, Bertie szerint el kellene vállalnom.Ő már olvasta. Alapvetően meg szoktam fontolni a tanácsait, de a végén úgyis én döntök. Nem feltétlenül azért, mert bízom a saját csalhatatlanságomban, sokkal inkább azért, mert nekem kell eljátszani a szerepet. Nekem kell egy időre átlényegülnöm, átformálódnom,és magaménak érezni azt a lelket, akinek a bőrébe éppen bele készülök bújni. Ez pedig rajtam ragad jó ideig. Ez nem olyan dolog, mint este munka után hazamenni, és ismét azzá válni, aki reggel elhagyta az otthonát. Bár azt hiszem az átlagos, hétköznapi nők a legjobb színészek időnként. Reggel gondoskodó szülők, napközben a munka élharcosai, délután az áruházak pénztárai előtt közgazdászok és logisztikusok, este a gyerek mellett tanítók, és még arra is marad energiájuk, hogy este kiéhezett szukaként eljátszák az odaadó feleséget a férjük mellett. Ez az az élet, amelyet a vásznon sem akarnék soha magaménak, hát még a való életben.
Már a tizedik oldalnál jártam az olvasásban, amikor rádöbbentem, hogy tulajdonképpen semmit fel sem fogtam az egészből. Nem csak arra nem emlékszem, hogy mit olvastam, hanem arra sem, hogy egyáltalán mikor lapoztam. A gondolataim egészen máshol jártak. Úgy egy hete alapvetően is szétszórtabb és figyelmetlenebb voltam, amit igyekeztem a dacos profizmussal elrejteni, és ez többnyire sikerült is, de ilyen helyzetekben, amikor magamra maradtam valahogy nem ment tovább a játék. Be kellett ismernem, hogy aggódom. Szükségem volt arra, hogy ezt kiadjam magamból. Szükségem volt arra, hogy beszéljek róla, ha kell akár napokon át, és abban bíztam, hogy a szavak, amelyek majd kiszakadnak belőlem, mint a gyomorrontás után egy alapos hányás, majd segítenek abban, hogy képes legyek túllépni rajta. Az orvosokat legtöbbször úgy kezeltem, mint egy tablettát, egy keserű pirulát, amely segít a gondomon. Elvégre egy orvosnak ez a dolga nem? Volt valaki, aki már jó sok alkalommal foglalkozott velem. Néha azért, hogy ki tudjak lépni egy-egy szerepből, néha azért, mert nem tudtam hogyan kezeljem az életemben felgyülemlő problémákat, vagy mert pont ezek miatt képtelen voltam figyelni a munkámra, vagy éppen a karrieremre. Nekem éltető közegem a rivalda, a csillogás, az emberek figyelme és rajongása. Olyan ez mint valami eszement kábítószer, amelynek nem napi adagja van, hanem egy egész életre való.Ha megfosztanak tőle abba belepusztulok. Igaz, azt sem veszem észre, hogy pont emiatt a függőségem miatt másokat pusztítok el magam körül.
Dr Crine neve egyet jelentett számomra a diszkrécióval és azzal, hogy pontosan úgy kezel mint bárki mást.Bár szeretem a figyelmet, vannak helyzetek, amikor arra van szükségem, hogy valóban rám figyeljen valaki.Ne az évtizedek alatt szépen megmunkált maskarát lássa, a smink ragyogását, a begyakorolt műmosolyt, az egyenes tartást, a kameraérzékeny mozdulatokat, hogy tökéletesen tisztában vagyok azzal mikor és merre kell tartanom a fejem, mennyire kell laposan pislognom, vagy éppen megnyalni az ajkaimat egy-egy jól sikerült fotóhoz, amely a címlapokra kerül. Szerep. Minden nap, minden megjelenés egy szerep. De néha jó lenne ezt ledobni magamról. Amikor kibújhatok Deanna Wittson árnyékából magam is. Onnan, ahonnan másokat nem tudok és nem is akarok kimenekíteni. Ott dögöljenek meg, ugye, művésznő?
Régen jártam nála. Eltelhettek hónapok is, de talán egy év is. Mikor is, utoljára? Talán a “Záporeső Velencében” forgatásán, amikor azt a bipoláris nőt játszottam…Hana…hosszú ideig úgy éreztem, hogy a szerep rám telepedett. Mintha nem csak éveket, de évtizedeket utaztam volna az időben vissza, és a testem nem volt képes megbarátkozni azzal, hogy lélekben nem annyinak érzem magam amennyi vagyok.Zavarodott időszak volt. Az utolsó, amikor a doktor társaságát kerestem, és amikor szinte könyörögtem neki tabletták után, mert nem csak aludni voltam képtelen, hanem az ébrenlét is nehéz volt.
Most jönnöm kellett. Nem egy szerep hozott. Nem egy nehéz és sok szempontból kimerítő időszak. Azon ritka alkalmak egyike, amely talán eddig kétszer fordult elő velem kapcsolatunk ideje alatt, amikor a magánéletem, a színésznő mögötti nőnek volt szüksége segítségre.
Bertie intézte a lesifotósokat, akik állandóan a közelemben voltak és a legtöbb esetben annyira megszoktam a jelenlétüket, mint bárkinek az utcán. De ilyen esetekben kifejezetten zavaró volt. Meg kellett hát szervezni a kijutásomat, és azt, hogy el tudjak jutni Dr Crine rendelőjébe anélkül, hogy másnap az internet tele lenne azzal, hogy hova is járok. Vagy akár magát a doktort zaklatnák miattam, még akkor is ha tudvalevően köti az orvosi titoktartás. Mindkettőnket védtem ezzel, és a neve soha, egyetlen platformon sem hangzott el, de ha így is lett volna, mosolyogva, szemrebbenés nélkül tagadom le, hogy még csak tisztában is lennék azzal ki is Anthony Crine.
Nem csak szeretem, de meg is követelem a pontosságot, éppen ezért én is ragaszkodom hozzá.A megbeszélt idő előtt két perccel kopogtatok, majd szóbeli invitálás után lépek be. Még rajtam a művésznő álcája. A sötét napszemüveg, amelytől elsőként szabadulok meg, a kabát, amelyet menet közben, kérdés vagy kérdezés nélkül vetek le egy éppen útban lévő székre. Lényegtelen hova kerül. A doki sem fogja említeni, és én sem törődöm vele. A szemüveg a kabát tetején landol, a táskám félúton a földön.Mire a doktor közelébe érek, csak a méregdrága Dior parfüm ámbra illata leng körül, meg a sminkem mögött felvillanó mosolyom, amellyel üdvözlöm.
Szerepet játszom még, noha türelmesen meg szokta várni, hogy leolvadjon rólam a művésznő. Időbe telik ebből is levedlenem, elvégre ez határozza meg a mindennapjaimat.
- Pompásan. Válaszolnám, ha csak illendőségből felelnék.- riposztolok a kérdésére, és éppen olyan semmitmondó közhelyként dobom ezt kettőnk közé, ahogyan ő is inkább csak időkitöltésnek szánta, meg talán azért, hogy segítsen kicsit könnyebben oldódni.
- Üdvözlöm Dr Crine! Ha már illendőség, mondhatnám, hogy boldogító magát látnom, de ha mi ketten találkozunk annak legtöbbször oka van, és nem az, hogy éppen minden tökéletesen rendben lenne.Egy citromos ásványvizet kérek, ha lehet szobahőmérsékletűt.Mentest. - sosem iszom hideget. A hangom az egyik legfontosabb munkaeszközöm, és vigyáznom kell rá. Ugyanakkor beszélgetni fogunk, és a legtöbbször érzem, hogy a feszültség okán a torkom kiszárad, amelyre mindig jólesik egy-egy korty.
Van egy fotel. Valahogy jobban elüt a többitől és emlékeztet apám kedvenc karosszékére, amelybe minden reggel leült elolvasni a Wichita Daily Telegraph-ot, hogy aztán kimérgelődje magát a világ észvesztő dolgain, az értelmetlen öldöklésen, az infláción, a cukorhiányon, vagy éppen azon, hogy megint emelték az autók törlesztő részleteinek kamatát.Ebbe a fotelbe foglalok most helyet, éppen úgy mint minden alkalommal, ha a doktornál járok. Soha nem ülök máshova, pedig a kanapé láthatóan kényelmesebb, én mégis ezt választom. Mindig ezt.Lábaimat diszkrét egyszerűséggel vetem át egymáson, és hátradőlve fáradtan dörgölöm meg a halántékom mindkét oldalon.Lehunyom a szemeimet és mélyet sóhajtok. Részben még mindig játszom, bár ezt minden bizonnyal érzékeli.
- Nap! Hahhh! Ha csak a nap lenne bármilyen is…..a hetem milyen, doki! Úgy kérdezze! Egy szóval:rémes! - lehunyt pilláim kinyílnak, a kezem pedig az ölembe hullik, hogy aztán a szavaim mellé pontosan úgy ahogyan azt a színházban is szoktam rásegítsek a beszédhez a széles gesztikulálásokkal.
- Egy hete minden ami csak rossz lehet, rosszra fordul. Három forgatókönyvet kaptam, amiből kettőt elolvastam, és azt sem értem mégis mi a fenének szánt bárki időt egy ilyen szar megírására? És miért rabolja az időmet azzal, hogy ezt el is olvassam? Miért tartom a managementet, ha hozzám egy unalmas és silány olvasmányt küldenek el? A harmadikat elkezdtem olvasni, de fogalmam sincs miről szólt….nem tudok rá figyelni.Más köti le a gondolataimat.- az utolsó mondat kevésbé ripacs. Csendes és visszafogott, nem kiséri semmiféle színpadias kézmozdulat. Mintha egy másodpercre sikerült volna átfeszülnie a művésznő jól megkomponált álcáján a nőnek, aki ott lapul.Túl régóta, hogy valóságosnak véljem. Túl régóta, hogy egyáltalán szabadon akarjam engedni.Pedig pontosan ezért szeretek ide járni. Mert itt lehet. Sőt kell is.Elhallgatok. Csak Dr Crine tollának halk, alig hallható koppanása tölti meg ritmusosan a szobát.Eltelik ebben a csendben legalább egy fél perc. Rám vár, talán érzi, hogy a folytatáshoz erre a pillanatnyi csendre van szükségem.
- Harmonnak egy hete szívinfarktusa volt.- nem mondom ki Harmon. Pontosan tudja, hogy az első férjem.Tisztában van a családi viszonyaimmal, éppen ő ne lenne?
- Már jobban van, de a kezelőorvosa szerint komoly volt, és talán ideje lenne visszavennie a tempóból. A lányom hívott…hogy elmondja. Hogy megpróbáljon rávenni arra, hogy menjek Los Angelesbe, hogy utazzak oda, látogassam meg az apját. Talán rendezni kellene a kapcsolatunkat. Nem tudom.Őszintén szólva nem tudtam mit mondjak.Leráztam.- adom meg saját magamnak az utolsó kegyelemdöfést. Ez az igazság. Leráztam, és nem foglalkoztam vele.Dühös rám. Azóta nem is beszéltünk.Én pedig túl büszke vagyok, hogy felhívjam.
- Közelebb a hatvanhoz doki, most éreztem először a múlandóságot….tudja. Már számtalan alkalommal eljászottam a vásznon, és úgy éreztem tudom milyen. Átélem….átéltem. De valójában, úgy igazából sosem voltam vele tisztában. Mert ez most igazi.És rám telepedett, képtelen vagyok tőle szabadulni.- oldalra nyúlok a kis asztalhoz, és a poharat a kezembe veszem, hogy kortyoljak belőle. Hamarabb száradt ki a szám.


   
   

Redemption

Nem először csodálkozok rá a hatásra, amit Deanna képes kiváltani belőlem, halandó emberből. De tudom, hogy bármi is hozta ide ezúttal – személyes meggyőződésem szerint lapul szakmai kapcsolatunk mögött némi érthető ragaszkodás - sztoikus nyugalommal fogadom feldúlt lélekviharát és a tőlem telhető - megszokott - közönnyel, mely egyébként felszíni, valójában gyökeret vert törődés, figyelem és aggódalom is irányába. A realitás talajához mérten jól tudom, én kapocs vagyok számára egy idegenhez, aki nem kevesebb, sem több, mint lelki szemetes, időnként tán - soha be nem vallott, ki nem mondott, tán' bele sem gondolt, mégis valahol - szimpatizánsnak felcímkézett szakember.
Mások koponyáján gond nélkül átlátó férfiként vallom, földön túli az, ki uralja arcizmai, s minden porcikája, hangja munkásságát mindezt úgy, hogy idegen emberek előtt kell érzelmeket vetíteniük világunk embereihez, s el is kell érjék őket, máskülönben a figyelem tova illan, mint szétriasztott rágcsálók. Fantasztikus koreográfia, melyre kevesen képesek. Deanne kivételes tehetség. A magam részéről sosem mutattam érzelmeket, de meg sem játszottam azokat. Tökéletesen képes voltam nélkülük élni, s most is az vagyok. Ettől függetlenül tisztában vagyok a jelentésükkel, a magunkra, másokra bírt hatásukkal, legyen egészéges, vagy mérgező érzésről szó. Bizonyára a hideg nevelésnek köszönhetem, vagy az angol véremnek jellememet? Sosem mondanám meg. Azt viszont még ő sem leplezheti, ahogy az aranyszobor tucatulajdonosai sem, ami fölött nincs hatalmuk. És ez a test. Ami beszél, olykor énekel. Mind hibázunk, mert a pótcselekvés árulkodó, ösztönös és kivédhetetlen. Ahogy a légvétel, úgy egy rugózó láb, vagy egy hosszú, vékony bőrbe bújt ujj köré tekergetett hajtincs is jelezhet, mesélhet történetet, árulkodhat hazugságról és elfedhet fájdalmat. S most az egyszer valóban ideget ért az a felismerés, milyen fontos és ezúttal szükséges maradandót alkotnom, meg kell masszírozzam a tarkómat, ahogy rádöbbenek, ez most más. Hideg, hűvös és zord, valami megváltozik rajta és nekem meg kell fejtenem, mi okozza. Mégis, féloldalas mosollyal követem a dívát, ahogy elfoglalja termem, mint a széles, ívelt vásznat a mozitermek falain szokása.
- Illetlenség volna feltételeznem, hogy akkor a társaságom hiánya sodorta hozzám, drága hölgyem? - ismer, tudja, hogy előszeretettel építem fel a barátságos, kedvező hangulatát a találkák első perceiben, hogy később könnyebben tárja fel titkait, érzelmeit előttem. Nem könnyű egy idegent beengedi, ahhoz - úgy vélem - rettentő nagy bátorság kell és öntudat, elhatározás és nem kevés akarat. De miután megtörténik az első lépés és a küszöbnek ezen az oldalán találok valakit, attól a pillanattól kezdve az én feladatom vezetni őt és a hangulatát. Terelgetni, engedni, kihívni, kirívni, ha olyan személyről van szó és persze támogatni, építeni föl, vagy éppen le.
Elégedett mosollyal nyugtázom szavait, és már fel is kelek kanapébirodalmamból, hogy ellássam számára kényelmet, nyugalmat, komfortérzetet árasztó dolgokkal, jelen esetben citromos, mentes víz az, ami rásegít. - A remény hal meg utoljára, mondanám, hisz időnként bízhatok abban, hogy a hiányom kergeti hozzám. - kedveskedő mosollyal helyezem oldalára a vizet, ki ugyanekkor nem töltöm a pohárba. Hagyom, bontsa, amikor úgy érzi szükséges. - Ettől függetlenül természetesen egyoldalú örömöm tagadhatatlan, hogy látom. És kíváncsian várom, mit hozott ma nekem. - foglalok helyet, mely testhelyzetből adódóan hangom elnyúlik, itt-ott a rekeszizomba beleakad, de végül a tüdőm legyűri. Behüppedek, lesüllyedek, kényelembe helyezem magam. Nem akarok azzal foglalkozni, melyik végtagom zsibbad, nem törődök vele, hogyan illő. A legkényelmesebb - hosszútávon - testhelyzetbe passzírozom magam, és figyelek.
Fürkészőn figyelem, azonban megfejteni őt nem akarok. Nem egy rejtvényt látok benne. Ő az, aki hozzám fordul tanácsokért, válaszért, olykor vígaszért. Nem kell mögé látnom, ámbár feltételezem most még álarcot visel. Nagy átmenet nyújtózik közötte és a díva között, kit a többség lát, ismer belőle. Bár utóbbit csak vallják, igazság szerint csak az ismeri őt, akit közel enged magához. Most mindenesetre meg kell várnom, hogy a színésznő félre tegye a szerepét és az legyen, akit én ismerek. Az egyszerű nő.
- Mit gondol, nem lehet köze a száraz anyagnak ahhoz, hogy magától várják azt, hogy színnel feltöltse? Elvégre az ön neve már elegendő hozzá, hogy embertömegek mozduljanak rá. - nem szoktam bókolni - vagy ritkán - ezt bizonyára tudja, most sem erről van szó. Bár megértem az irritációt ebben a helyzetben, mégis úgy vélem, meg kell látnia a dolgok szépségét, s ha nem is kedvező, vagy olyan ropogós egy szerep, még jelenthet kihívásokat, de nem vagyok illetékes ezek megítélésében, s ez a fajta probléma nem is igazán érdekes számomra. Nos, az inkább, ahogyan az utolsó mondat elhagyja a száját és a hozzá társuló érzelemkálvária. Figyelmem rögtön felszúrom erre a pontra, s mentális falamon előkelő helyet kap, véletlenül se felejtsem el.
Nem sürgetem, nem zavarom meg. Hagyom elmerülni, átadni magát a gondolatoknak, érzéseknek és persze elengedni a művésznőt, rá ugyanis itt nincs szükségünk. Hallva a szavait, megáll a toll ujjaim között, de csak egy pillanatra és már jár-kel tovább. Összehúzom kissé szemeim, aprót bólintva figyelek, nonverbálisan kérve, folytassa. És így is tesz, talán kérésem nélkül is.
- Miért nem akart odautazni? - kérdezem kiragadva a történetből egy részletet, melyre a pontos válasz, amit ad igenis fontos nekem. - Érthető a reakciója, ha attól tart, hogy a lány mérges önre. Elvégre az édesapjáról van szó, ki másra, ha nem magára lenne szüksége egy ilyen helyzetben? Látni, hogy esendőek a vállak, amik egykor megtartották... Ezt tudja. De! És ez egy fontos de, az ön reakciója is érthető. Ne ostorozz magát, de a lányát hívja fel. Ha javasolhatom. - nem szokásom megmondani senkinek, hogy mit kell tennie, csupán lehetőségeket kínálgatok és bízom abban, hogy egyszer majd megfogadják. A gyógyszeres kezelések hatékonyak, de semmi sem segít annyit - és ezt hangosan sosem ismerném el szakmai elhivatottságom miatt - mint a szerető kapcsolatok.
Ami ezután következik, az viszont meglep. Nem kevés esetem volt már, amellyel a halál hozott össze. És nem kevés eset, ahol nem volt elég a jelenlétem. Nem szeretem téma, de mindenképpen szükséges rossz, hogy beszélnünk kell róla. A tollat és a füzetem lerakom, valahová magam mellé és kissé kihúzom magam. - A halál attól a perctől kezdve időtlen bajtársunk, hogy megszületünk drága hölgyem. Nem volt még ember, aki menekült volna tőle és úgy vélem, nem is lesz soha. Azáltal, hogy tudatában van annak, hogy létezik, tud élni. Ez a tudat mozgat bennünket előre, hogy tudjuk, egyszer vége szakad. Nos, a félelmét nem tudom elvenni magától, ahogy a tudatot sem, hogy meg fog történni, de... - nedvesítek ajkaimon, eleresztem vázam, vállaim megereszkednek. - De a félelmét tudja irányítani. Meg kell tanulnia kontrollálni. A Professzor mindig azt mondta nekünk, tudatosítanunk kell magunkban, hogy nem nekünk van félnivalónk, hanem a halálnak. Ő az, - ha megakarjuk személyisíteni, és miért is ne tehetnénk, hisz évszázadok óta Kaszásként emlegetjük?! - aki nem tudja, mi vár rá, ha befogad bennünket. - félmosollyal nézem őt, fejem másik szögbe hajtva. - Ön egyébként sem múlandó, életművének darabjaiban örökké ott marad majd az, amit adott. Vannak pánikrohamai? - kérdezem őszinte kíváncsisággal, tabuk nélkül. - Miről szokott álmodni? - fürkészem tovább.

• Deanna    •No matter what we breed, we still are made of seed ♪

Ha valaki másnak akarsz látszani, mint aki valójában vagy, akkor az egy olyan szerep, amelyből soha nem lesz lehetőséged kilépni, de egy idő után már nem is feltétlenül akarsz. Mert időközben elfelejted ki is voltál.Ez egy roppant zavarodott állapotot idéz elő azokban, akik mindent feláldoznak azért, hogy szerepbe kerüljenek és abban is maradjanak. Nem egy alkalommal vonultam el még a családomtól is, és zárkóztam be hosszú órákra magányosan, hogy teljes átéléssel adózhassak annak akit éppen megformálni készültem. Végül a hosszú hetek, két hónapnyi felkészülési egyedüllét olyan magányossá tett, hogy fizikai fájdalmat okoztak körülöttem nem csupán a világ zajai, de az emberi beszéd is.Még a saját férjem és gyerekem hangja is. Mindezt miért? Hogy újabb lehetőségem legyen valamiféle módon fennmaradni az utókor számára. Az apám egyszerű ember volt, egyszerű gondolatokkal, amelyeket gyakran megosztott velem. Időnként az anyám szerepét is át kellett vennie, noha a lélek dolgaihoz nem feltétlenül értett. Mégis egy alkalommal elmesélte, hogy azért lett órás mester, hogy talán egyszer, ha rájön az idő titkára, lehetősége legyen változtatni a forgásán. Ha nem is megállítani, de talán lassítani kicsit. A legjobban sosem a haláltól félt, hanem attól, hogy elfelejtik. Hiszen ha meghalunk a szeretteink, vagy akiket hátrahagyunk majd emlékezni fognak ránk, de mi van azokkal akik később születnek? Akik sok évtizeddel, vagy évszázaddal utánunk jönnek? Ők már azt sem fogják talán tudni, hogy mi kik voltunk. Apám valójában és igazából az idő emlékezetrombolásától félt. Nem ok nélkül. Én már szépen lassan a hangját is elfelejtettem, a lányom pedig nem is ismerhette őt, csupán fényképekről. Túl korán ment el.Az első arany szobromat még megérhette, az unokája születését azonban már nem.
Ahogyan ő egykor az idő ellen, én is küzdeni akartam a felejtés ellen. Nem akartam, hogy ne emlékezzenek rám, már pár év múlva sem. Azt akartam, hogy megmaradjak ne csupán a családom, de az emberek emlékezetében is, ezért pedig komoly árat kellett fizetni. Hogy bántam volna? Nem feltétlenül, sokkal inkább az bántott, hogy ennek nem létezett más módja. Vagy legalábbis én nem tudtam róla.Ennek valamiféle ellensúlyozására miatt próbáltam kapaszkodni azokba a civil, a film világától távol eső emberekbe, akik még képesek voltak két lábbal a földön állni, vagy legalább minimálisan tisztában lenni önmagukkal. Én azt hiszem kicsit elvesztem a több évtizednyi filmes szerep között, és már azt sem tudtam egyáltalán ki akarok menekülni innen, vagy annak a lehetőségét keresem pszichiáterek, lélekturkászok, esetleg valamiféle mágikus guruk közelében, hogy tudnék ezzel együtt élni. Csak abban voltam biztos, hogy szükségem van rájuk. Néha egyszerűen csak arra, hogy engedjem levedleni náluk az álcámat, kibújni a jelmezek takarásából, vagy legalább kevesebb szerepet játszani, mint máskor. Nem volt egyszerű, és leginkább azért nem mert az efféle találkozásokat szerettem tologatni magam előtt, vagy lebeszélni magam róla….nincs rá szükségem! Pedig nagyon is van. Most meg főleg.
A magánéletemről eddig is szívesen írt a sajtó, vagy éppen szedett darabjaira a virtuális tér, a közösségi média, az arctalan firkászok siserehada.Mondhatni megszoktam már, és nem vettem a lelkemre még a legnagyobb badarságot sem, amit össze tudtak hordani rólam. Volt azonban abban igazság, hogy legyek bármennyire sikeres, szeressenek bármennyien, ismerjék el a munkásságom, nevezzenek az évszázad egyik legjobb tragikájának a vásznon, ha mellette egyetlen férfi mellett sem tudtam legalább minimálisan jó feleség lenni, és mindemellett a lehető legrosszabb anya voltam. A saját anyámról legalább tudtam miért gyűlöl. Blake esetében azonban a pénzért megvásárolható dolgok mögé rejtettem annak a hiányát, hogy bár szeretném, fogalmam sincs hogyan és milyen módon szeressem őt. Millió anyát eljátszottam a vásznon, de igazából én magam még csak el sem tudtam játszani legalább egyet a magánéletben jól.
Dr Crine mindamellett, hogy valóban józan gondolkodású volt, kifogástalan modora, kissé burkolt és nem feltétlenül a legjobb, de esetenként szórakoztató brit humora tette számomra néha nélkülözhetetlenné. Voltak dolgok, amelyeket csak neki tudtam elmondani, noha még Bertie-nek sem tudtam volna megmagyarázni az okát. Számos neves és ismert orvos állt volna a rendelkezésemre, akár az éjszaka közepén is, ha szükségét érzem, de nem kellettek. Ők nem tudtak volna attól elvonatkoztatni, hogy ki vagyok. Ők az én hátamon akartak felmászni, és mint remek ajánlólevelet lobogtatni. Anthony ezzel szemben roppant diszkrét volt, igaz kíméletlenül őszinte is, amikor a beszélgetésünk elért egy bizonyos pontra.És valahogy mindig kiváló érzékkel terelte arrafelé a beszélgetést. Nem volt nehéz dolga, mert nem volt ezzel kapcsolatban bennem semmiféle ellenállás. Nem csináltam abból titkot, hogy szívesen mesélek neki, szívesen kitárulkozom a gondolataimról, de a végén mégiscsak valamiféle bogyóval szeretnék távozni, ami segít abban, hogy aludni tudjak, és ha már alszom akkor ne legyenek zaklatott rémálmaim.
- Nem illetlenségnek mondanám, darling, sokkal inkább naivitásnak. Ne vegye magára!- érti hogy értem, még ha kissé csípősnek is hat a mondatom. Nem magánemberként van ellene kifogásom, sokkal inkább azért, mert ha itt vagyok, akkor annak valóban komoly oka van.Dr Crine legyen bármennyire megnyugtató személyiség, mégiscsak egy pszichiáter, ennek okán akkor van rá szükségem ha bajban vagyok.
- Magamat hoztam. Nem lenne elég ez önnek? Már a látványom elég kielégítő kellene legyen. A maga kedvéért igyekeztem valamiféle visszafogott maskarát magamra ölteni, amitől leginkább egy középszerű nyugdíjas manhattani titkárnőnek tűnök, aki éppen a szokásos heti bridge partira indul a többi öreglánnyal.- rándult valamiféle grimaszos mosolyba az arcom, és ezúttal ez őszinte volt, még ki is egyenesedtem, hogy végigmutassak teátrális egyszerűséggel magamon.
- Hálásan köszönöm.- biccentettem a víz felé, amit az asztalkára helyezett nekem, rám hagyva a lehetőséget mikor szeretnék belőle inni.Az első pillanatokban aztán még jön a szerepjáték. A díva, az állandó szerepgondokkal küzdő színésznő, akinek lételeme a szenvedés, vagy éppen a panaszkodás, holott valójában az élet, a lehetőségek nagyon is bőkezűen bántak és bánnak velem ilyen téren.Azonban az is igaz, hogy gyakran csapnivalóan rossz és egyenesen botrányos forgatókönyveket kapok elolvasásra, vagy átgondolásra. Ezek többségén vagy elalszom már az első tizenhét oldal közben, vagy mire a végére érek azt sem tudtam melyik szerepet szánták nekem. Egyáltalán nőt kellene játszanom? Noha mióta Blanchett eljátszotta Bob Dylan-t a fanyalgó előzetes kritikák ellenére, és veszedelmesen jól állt neki a szerep, már ebben sem lehet biztos az ember.
- Színnel töltsem meg? Ne vicceljen! Ami már alapjaiban is csapnivaló, arra kár pazarolni a festéket. Nem beszélve arról, hogy ha megmozgatok embereket egy rettenetes szereppel, akkor nem azért özönlenek majd megnézni a filmet, hogy rácsodálkozzanak milyen sok színnel töltöttem meg az amúgy rettenetes forgatókönyvet, hanem azért, hogy elgondolkodjanak, vajon anyagi gondokkal küzdök, hogy ilyen borzalomhoz adtam a nevemet? Ó vigyázni kell az effélékkel doki!- nos igen, a dolgokat mindig több aspektusból kell megvizsgálni. A szerepek elvállalását is. Igaz, az egésznek nem volt akkora jelentősége ahogyan azt most itt előadtam, de kifejezetten jól esik most, hogy a doktor belemegy a játékba. Ebbe az érdekes és felettébb hisztérikára sikeredett felvezetésbe.
Végül mégis elmondom amiért jöttem, ami valójában foglalkoztat, mindamellett persze, hogy igyekeznem kellene az emberekben a rólam kialakult erős és határozott asszony eszményképét megőriznem. Erős vagyok, annak kell lennem ha eddig eljutottam, de nekem is vannak ilyen pillanataim. Amikor nem megy mindig és minden áron erősnek lenni. Segítség nélkül legalábbis. Közel a hatvanhoz pedig egyre inkább és egyre többször érzem, főleg Harmon infarktusa óta, mennyire sok dolog van már mögöttem, és mennyire kevés maradt előttem. Vajon elértem azt amire mindig is vágytam? Még mindig nem tudom.
Újabb korty a vízből a kérdését követően, elgondolkodva marad meg az ajkaim között, majd egy hümmentést követően lenyelem, és kell újabb pár másodperc mielőtt válaszolnék neki.
- Talán azért nem mentem, mert tartok attól, hogy szembesülnöm kell nem csupán a múltam egy részével, hanem azzal is egyszersmind, hogy megöregedtünk.Hogy a halál ennyire közel van hozzánk.- csettintettem egyet a jobb kezem ujjaival.A lányom említésére csak lehajtom a fejem és lágyabb tónusban játszó mosollyal felelek először, majd megrázom a fejem.
- Maga is tudja, hogy ha el is jutnék arra a pontra, hogy megígérem magának, magamnak is akár, hogy fel fogom hívni a lányomat, nem teszem.Ő túlságosan őszintén tud szembesíteni, ami nem vagyok, akit nem látnak az emberek.Erre pedig most végképp nem vagyok felkészülve. Bár azt hiszem soha nem is voltam. Talán ezért maradtam el mindig az életének fontos eseményeiről. Néhány kivételtől eltekintve…- merengve révedek magam elé, egy másodpercig még figyelem velem szemben Anthony-t, aki maga is engem néz, gondolatban talán már számtalan teória megfogalmazódott benne a jelenlegi lelkiállapotommal, vagy azzal kapcsolatban mi minden megy most végbe bennem.Nem is járna messze a valóságtól, legalábbis ahogyan eddigi találkozóink során ki tudott ismerni.
- Tudja volt egy alkalom…olyan kilenc éves lehetett, a szokásos iskolai karácsonyi ünnepség. Épp a felénél estem be, és már csak az utolsó sorok egyikében volt hely….és álltam emlékszem, a színpadon egy csomó gyerek énekelte a Santa Claus is coming to townt….a fele angyalkának, a fele meg karácsonyfának öltözve.És kerestem a jelmezek alatt Blake-t, de nem találtam.Milyen anya az aki nem ismeri fel a gyerekét egy átkozott iskolai szinpadon?- néztem rá félrebillenő fejjel, majd vettem egy mély levegőt, és a múlt súlya alatt azért mégis elmosolyodtam.Az emlék keserű volt, semmint édes, mégis milliószor felidéztem magamban.
- Azt mondtam neki, hogy ő volt a legszebb angyal mind között, mire közölte velem, hogy ő karácsonyfa jelmezben volt. A tizenötös karácsonyfa volt ő….istenem! Komolyan!- ráztam meg a fejem még mindig azzal a mosollyal az arcomon, amely mögött azért tengernyi fájdalom lapult. Hány ilyen alkalom volt az évek alatt.
Aztán felszínre ömlik a valódi félelmem, ami leginkább idehozott most.Harmon infarktusa, a rendezetlen kapcsolatom a lányommal…mind azt juttatta eszembe, hogy holnap akár velem is megtörténhet. És itt hagyok magam mögött számtalan rendezetlen dolgot meg egy ragyogó pályát, egy életművet. És ezért a csillogásért a legnagyobb árat a lányom fizette, akinek soha nem lehetett igazán édesanyja. Én nekem pedig fogalmam sincs hogyan tudnám mindezt helyrehozni. Nincs ehhez illő szerepem, vagy ha van akkor sosem játszottam még, így nem tudom hogyan kell.
Figyelem amint a doki leteszi a füzetet és a tollat és teljes figyelmét nekem szenteli.Amit mond….tulajdonképpen bármelyik filmben megállná a helyét még akár nagymonológként is, azzal a különbséggel, hogy ez valóban őszinte, valóban az ő gondolatait tükrözi.
- Valóban. De eleinte túlságosan elfoglal bennünket az önmegvalósítás, kamaszként a világ megváltása, később a világ élhetővé tétele, még később az, hogy minden ami a miénk megtarthassuk. Felhalmozunk mindent, ami pénzben mérhető, miközben feláldozzuk azt, ami a legfontosabb.Végül mi marad? Ó igen! Nekem az amit az évtizedek alatt az embereknek adtam, de mindezt miért? Hogy a lányomnak ne legyen édesanyja.Ez voltam én, és ez az amivel szembesítenem kellene magam ha Los Angelesbe utazok. És ez az amivel mindig szembesítenem kellene magam, ha a szükségesnél többször vagy másért keresném a lányomat. Személyesen talán az idei Oscar gálán találkoztunk. Azóta ő sem járt itt, én sem L.A.-ben.- adom meg a lehető legőszintébb választ, majd hátradőlök. Nem kényelmes sehogyan sem.Elgondolkodva dörzsölöm meg két ujjal a halántékom, egy pár másodpercre még a szemeimet is lehunyom.
- Vannak.- suttogom magunk közé halkan a beismerés egyetlen szavát. Csak neki, csak most csak itt. Később még tán magamnak is letagadnám, hogy elmondtam.
- Harmon infarktusa óta álmodom a saját temetésemről.Ott áll a fél világ és zokog. De  családom…az összes volt férjem, a lányom, az apám…az anyám…a rég elhunyt bátyám is….mindeki nevet.Szívből kacag a koporsóm felett.Aztán pár napja egy forgatás helyszínén vettünk fel egy rövid snittet….volt benne egy márvány koporsó mint díszlet. Úgy éreztem megfulladok a jelenet közepén.Nem kaptam levegőt, szinte teljesen padlót fogtam.Akkor határoztam el, hogy el fogok jönni magához.- őszinte vagyok vele, másképp nem fog menni. Nem kérdezem meg mit gondol,tudom úgyis el fogja mondani, hiszen nem véletlenül kérdezte.



   
   

Redemption

Hozzá vagyok edződve a kifogástalan modor, megjátszott magaviselet és bájos előzékenység halmazához. Habár a Hölgy előttem páratlan jellem, meglepné, hány civil ember bújik szerepbe, mikor hozzám kerül. S mennyi időbe telik mezítelenre vetkőztetnem lelkeiket! Van, akivel még hónapok után is csak addig juthatok, hogy épp ujjuk hegye már az enyém, se több, se kevesebb. Főként, ha kényszerből jönnek hozzám, főként, ha mozgatójuk a szégyen. Ezesetben persze teljesen másról van szó. A szemei mélyén sötétlő kétségbeesés mellbe vág. Nem láttam még így sosem, még akkor sem, amikor csúcsra emel egy szerepet a darab fináléjában, megtestesítve a tökéletességet. Olyankor, abban a felfokozott állapotban is Deannat keresem, de olyan remekül elrejti, hogy semmi más nem marad, csak a mozgás és a játéka, a díva. Ellenben most, repedés van az állarcon. Ott van. Észreveszem, szóvá nem teszem.
Nem szokásom feladni a reményt, hogy megértsem mi történik más emberek fejében, lelkében. Az érzelmeink helyesen való befogadása és (méltán fontosabb) kiengedése szüleink legfontosabb feladata kellene, hogy legyen. Ennek ellenére még most is sokan követik azt az elavult nézetet, hogy a csecsemőre rácsukják az ajtót, had sírjon, erősödjön csak a tüdeje, megoldja egyedül. Valójában fel nem térképeződik bennünk, hogy ez a lehető legrosszabb dolog, amit egy frissen született lélekkel tehetünk. Cserbenhagyás és elfordulás. Dolgozd fel, old meg, kiabálj csak a nyirkos sötétségben, nincs veled senki, vagy verd a rácsokat! Segítség nem jön. Így később nem kérünk segítő kezet, elfordulunk, majd megoldjuk, ahogy tudjuk, esik, ahogy puffan, rá se rántson senki! És így a racionalitás fényét durva, rideg undorral fogadja az újszülött. Én tudom. Britt vagyok. Egyedül kellett megfejtenem a világot, hiszen könnyebb volt a ház másik végében hagyni, el van az a kölyök, törődést nem igényel. S ha sír, mert nem érti, miért váltakoznak a napszakok, bántja egy hajszál a térdhajlatában, vagy esetleg gyűrött a lepedő alatta, tán viszket? Ó, ugyan! Oldd meg magad. A későbbi hatásokkal nem foglalkozunk. Melléktermékek? Agh! És aztán tizenöt évvel később nem értjük, hogy a gyermekünk miért ragadott kést, a huszonöt éves fiatal felnőtt miért züllött bele a drogok világába? Azt a fajta kábszert hiányolja a szervezete, mely még gyermekkorának hiányzó mozaikdarabkája. A felfedezés egyébként izgatóan hat a szervezetre. Hogy bizonyított tény, mindenféle adalékanyaga azt a fajta szeretetet és boldogságot tölti fel, mely frissen, ropogósan élt lelkünk legnagyobb hiánycikke volt! Micsoda felfedezés. Bár az egész világ azzal foglalkozna, hogyan kell helyesen fogadni és feldolgozni az érzéseinket. Ha nem rálegyintéssel történne, mondván, ó csak hisztizik. Számára ez csupán akarata kinyilvánítása, de jobb volna, ha csendben ücsörögne, mindig szót fogadva, talán mozdulatlanul, mint egy szobanövény. Ó, igen. Nevetséges, még most is, mennyi tudatlan ember él közöttünk. Az meg főként, hogy szaporodnak! Szakemberként és magánemberként sem tervezek ennyi démon közé utódot engedni. S sajnálom azt, aki tudatosan próbálja a lehető legtöbbet megtenni gyermeke számára. Hogy aztán végül nálam kössenek ki...
A magam részéről pedig befoltozom a sérüléseket, melyeket hordozójuk még enged számomra. Ahogy Deannaval is teszem - legalábbis törekszem rá, hogy hatékony támogatója legyek lélekútjának, várjon ránk a későbbiekben bármi is.
- Nem szokásom. - a magam hűvös, de a társaságában kedves mosolyával felelek. Jól tudom, hogy ebbe a terembe nem érkezik hozzám senki sem csak azért, hogy lásson, hogy időt töltsünk. Őszintén most sem feltételezem, az más kérdés mennyire simogatná a rideg szívem. Perpillanat ez csupán bűbájos adok-kapok a művésznő és köztem. A bevezető, ha úgy tetszik.
- Kérem! - felteszem kezem, védekezőn, utalva rá, hogy ne nevettessen. Közel sem gondolom öreglánynak, öltözékében pedig semmi kifogásolnivalót, vagy erre utalót én nem látok. Bár a dívathoz értek legkevéssé. - Bizonyára felejthetetlen alkalom lenne. Szokása? - kérdésem arra utal, vannak e olyan barátnői, korabeliek, avagy sem, kikkel hasonló helyzeteket tud teremteni? Talán lélekgyógyulásának egy igencsak fontos lételeme volna.
Egymással szemben vagyunk már, amikor a szerepről beszél, mely száraz, színtelen véleménye szerint. Jómagam nem vagyok jártas a filmipar és annak testvérei között, mint színház és gálák... Így hallgatok és figyelek. Megtalálom a rációt abban, amit mond. Alig észrevehetően bólogatok, megértőn. Értőn.
- Nézze el a feltételezésemet. Teljesen érthető az, hogy ezt gondolja, de ugyanakkor én, mint filmnéző, egyszerű közember, nem szoktam azon gondolkodni, hogy ha látok egy kevéssé értékelt filmet, mi motíválta a színészeket a szerepre. Csak nézem és élvezem. Talán túl sokat foglalkozik azzal, hogy mit gondolnak Önről mások. És bár az anyagiakról nem szívesen beszélek, ne vegye sértésnek kérem, nem gondolom, hogy bárki azt feltételezné magáról, hogy rászorult. Ha pedig egy alkotás nem nyeri el a tetszésem, nem okolom a szereplőgárdát érte. - abban bízom megtalálja ő is az én szemszögemben az ésszerűséget és felfedezi azt, amit elvesztett régen. Nem mind állunk reflektorfénybe, így a problémák melyeket magunknak teremtünk, csak a mi fejünkben létezik. Mint ezesetben. Olvasóvadász cikkek eddig is születtek a köreiben, ezután is fognak. De hogy valaki ilyesmivel vádolja őt egy rosszul megírt forgatókönyv miatt? Erősen kétlem.
- Nem járhat esernyővel minden nap, kedves Deanna. - utalok arra, hogy megértem a félelmet, a rettegést, amit a halál gondolata és állandó jelenléte okoz neki. Foglalkoztat engem is a megléte, hogyan és mikor kérdése. De ez nem adhat okot arra, hogy közben újabb falakat építsen maga köré, s eltávolodjon mindenkitől, akik ott kucorogtak előttük egy életen át. Gondolok főként a lányára, akire rá is terelődik a szó. Tükörmimika történik, magam is elmosolyodom gyöngén, mikor ő teszi.
- Ön is tudja, hogy mindig van egy első alkalom. Kivételek. Lehetne ez egy ilyen lehetőség, amivel élni is fog. A lánya ismeri magát, tudja, hogyan viszonyuljon Önhöz, így azt sejtem, hogy még ha fel is bukkan, vagy meg is történik ez a nagyon várt telefonhívás, akkor sem fog többet követelni annál, mint amit magától kaphat. Mert ismeri önt. - én pedig ismétlem még egyszer. - Kezdetnek egy 'Szia' biztosan megtenné. - nem gondolom, hogy bármi oka lenne rá, hogy mindettől megfossza a gyermekét, ettől függetlenül én csak életvezetési tanácsadó vagyok. Fegyvert nem foghatok senki fejéhez, hogy a kívülről hibának vélt dolgaik megoldását rájuk erőszakoljam. Jelen esetben sem kérhetem, csak próbálhatom rávilágítana azokra a részletekre - miknek kiiktatása, akárcsak fejben - segítheti őt abban, hogy ezt a kapcsolatot ápolja. Egyetlen orchideáról sem szabad lemondani, amíg zöldek a levelei, legyen bármennyire száraz és töredezett. És azt hiszem bármelyik kapcsolat elmérgeződése is hasonló helyzetben van, amíg élnek a felek. Ráérünk odaát bosszankodni.
- Ez egy olyan hiba volt, amit még él nem felejt el. A lánya viszont azóta felnőtt és meg van az a képessége, hogy átlásson dolgokon, megértse az apró részleteket, amikhez akkor még nem volt meg a tudása és nem is kellett, hogy legyen. Gyermek volt, de felnőtt. Úgy sejtem, még ha maradandó sebet is ejtett kettejük viszonyában mindez, mindent elárul a lánya érzéseiről, hogy még most is hívja Önt. - személyes meggyőződésem, hogy azok a szülő-gyermek kapcsolatok, amik menthetetlenek nem itt kezdődnek. Azonban ahhoz, hogy ez ne következzen be, most rajta a sor. Mivel a lányát nem ismerem, nem tudhatom tűrőhatára meddig tart, hol a szívküszöb, amin még átléphet az édesanyja és hol van, ahol már záródni fog az ajtó. Nincs ínyemre senkit sem a korával meggyőzni, hiába lenne okos érvelés, azt gondolom most kell megragadnia a lehetőségeit. Erre nem térhetek ki, mert a halál gondolata már épp elég megterhelő a számára, talán később, vagy egy másik alkalommal, ha még mindig ezen a ponton ragadna.
Minden szava a megbánást tükrözi. Édesanyának lenni nem egyszerű feladat, ezt minden magáról elmondó páciensemről leírhatom. Éles váltás a nő életében, újjászületés. Van, aki képes elfogadni és a legtöbbet kihozni a helyzetből, és van, aki nem. A karrier lehetőségekkel kecsegtet, úgy, ahogy mondta az önmegvalósítás terén, míg anyának lenni 'csak' egy gyerek nevelését ígéri. Szeretem ilyenkor magam emlékeztetni arra, amit az első gyakorlati órák egyikén hallottam. Meglehet, hogy a karrier fénylővé teszi sírunkra vésett nevünket, de virágot nem hoz. (Nem mintha akkor számítana nekünk, illatosak maradunk-e.) - Szerintem ezzel ő is tökéletesen tisztában van, különben nem beszélgetnénk róla. Azt gondolom, hogy előbb le kell tisztáznia magában, hogy mitől fél ennyire. A lányával kapcsolatosan. Mi a legrosszabb, ami történhet? Hogy nem beszélnek? Bocsásson meg érte, de most sem viszik túlzásba. Ha nem ad neki egy esélyt, folytathatja az önmarcangolást élete végéig. Drága Hölgyem, mire jó az? - nincs bennem ítélkezés. A lehető legtökéletesebb példa vagyok rá, mennyire nehéz egészséges kapcsolatokat ápolni, de az igaz, hogy én nem is igénylem. Vagy legalábbis nem találtam még rá arra a fajta intimitásra, amire kiváltképpen szükségem lenne. Egy gyermek más. Ha lenne gyerekem, bármit megtennék érte, hogy tudja, sosem engedtem el a kezét.
- Köszönöm, hogy elmondta. - jelzem, nagyra becsülöm az őszinteségét. Számomra is egyszerűbb a teljes vászon megfigyelése, ha nincs mi eltakarná a nagy egészet. Kissé előre dőlök, magam is tudom, hogy a teljes figyelmem nonverbális testbeszédét kommunikálja le ez a mozdulat, de nem csak ezért. Halkan beszél. Szégyelli. Így újfent felkínálom teljes támogatásom és vele együtt csendesítek beszédem hangerején.
- A haláltól mindannyian félünk, de azt gondolom csak az igazán érző emberek képesek beszélni is róla. Érthető, hogy egy ilyen eset beleüldözte Önt egy állapotba, ami jóformán ekörül a téma körül forog most. Fel fogok írni egy erősebb nyugtatót is, arra kérem csak akkor használja, ha egy újabb roham törne magára. - hangom lágy, de intő. - Amennyire lehetséges ilyen helyzetben, ne maradjon magára. Ha mégis, ragadjon meg egy kedves emléket és helyezze a testét kényelembe. Mondjuk gondoljon a kislánya első nevetésére, mosolyára, vagy arra amikor először hívta magát az édesanyjának. Bármi segíthet, ha elég erős hatással volt Önre és boldoggá is tette. - folytatom, előbb nedvesítek torkomon. - Ezt a rettegést nehéz legyőzni. Egészen keveseknek sikerül. Javaslom ahelyett, hogy arra koncentrál, meg fog történni, inkább gondoljon arra, hogy azt az időt, ami megadatott, maximálisan kiélvezze. És nem bánnám, ha a szereplést (a meglévő szerződései után) egy időre szüneteltetné. Kapcsolódjon ki. Egy kicsit. - ismét hátra eresztem a vázam, figyelem a válaszreakcióit. Közben felírom magamnak, hogy a hangulatjavító és az altató mellé, ne felejtsek el nyugtatót is felvésni.

• Deanna    •No matter what we breed, we still are made of seed ♪