A művészeket többnyire egyetlen dolog különbözteti meg az átlagemberektől: egyedi és csak a maguk számára megjeleníthető szemüvegen át szemlélik a világot.Nem akarnak az egyszerű hézköznapok részesei lenni, kicsit talán kizárják magukat mindenből, esetlenebbek a hivatalos ügyintézéseknél, rosszul választanak húst az üzletben, első adandó alkalommal letörik a cipőjük sarka, és képesek a saját lábukban is megbotlani. Nyilván sokakban ez a kép él az alkotó emberekről. Ahogyan sokakban pedig az, hogy elvont világunk rabjaiként kinézzük a racionalitás talaján mozgóakat, azokat, akik nem annyira a színek semmint esetleg a számok bűvöletében élnek.
Ha egy olyan kezdő, és ebben az óriási olvasztótégelyben abszolút ismeretlennek számító művész, mint én, el akar érni valamit, ha szeretné, hogy neve ne csupán szűk körökben a művészeteket szinte a sznobizmus szintjén imádó emberek között csengene ismerősen akkor azért áldozatokat kell hozni. Kérdés persze, hogy hol vannak ennek az áldozatnak a határai. Egy kiállításon megjelenni, beszélgetésbe bonyolódni a jövendőbeli megbízókkal, azokkal, akiktől a műveink után pénzt remélünk, kedvesnek lenni velük, ott lenni egy estélyen, vagy egy kiállításon nem jelent olyan nagy áldozatot. Ez az a bizonyos határ ameddig a jó ízlés elmerészkedik, és amelyhez én korábban, Madisonban hozzá voltam szokva. Ám New York nem csupán távolságban van messze a wisconsini városkától, hanem kulturális és urbánus szempontból is.Mások az emberek, mások az elvárások. Nagyobbak és mocskosabbak. Ezzel szembesülni hónapok után is szinte döbbenetes és fájdalmas a számomra, és sokszor az elveim miatt hajtottam jó pár száz dollárral kevesebb összeggel a zsebemben álomra a fejemet. Pedig a villanyszámla, a lakbér és egyéb triviális kiadások, melyek a létfenntartásomhoz szükségesek nem az elvekből lesznek kifizetve. A pénzem vészesen fogyott. Tulajdonképpen már nyár végén be kellett látnom, hogy az alkalmi munkákból, a rajzokból, plakáttervekből, vagy néhány nívósabb butik ruhaterveinek megrajzolásából nem fogok megélni. Meggazdagodni pedig még úgy sem. Néha lemondó sóhajjal kapcsoltam ki a gépet, emlékeként a retinámba égve jó pár meg nem rendelt, méregdrága anyagnak, amivel dolgozhattam volna.
Rendületlenül jártam a város megannyi aprócska, közepesebb méretű galériáit, időként megalázóan szemlesütve szorongattam a portfóliómat, és elviseltem éppúgy a kritikát, mint a jellegtelen és őszintétlen dicséretet.Be kellett volna látnom,hogy nem vagyok olyan jó, mint amilyennek gondolom magam, de a bizonyítási vágy, hogy a szobrászatban rodeni vagy moor-i magasságokba jussak mindennél erősebb volt. Tudtam mire vagyok képes. Talán csak azt nem ismertem még fel, hogy ahhoz, hogy élettel töltsem meg a műveimet kicsit nekem is élnem kellene. Helyette bezárkózva a saját kis rejtőzködő világomba rendületlenül alkottam a saját világlátásom szerint. Az élet ott volt. Az éjszakában is, melynek zajai nem jutottak el hozzám, a fényük vibrált csak az ablakomon, vagy a hajnalok voltak a vendégeim az ébredő város gőzpamacsaira a felhők közé szökő tornyok között, amikor én még mindig ébren voltam, amikor mások kipihenten indították a napot. Azt hittem mindig, hogy nem kell tapasztalni ahhoz, hogy érezzük amit alkotunk. Fél évnyi tapasztalattal a hátam mögött tudom, hogy ki kellene tolnom azokat a bizonyos határokat, ha egyrészt maradandóan az élvonalba akarok kerülni, vagy olyat alkotni, amiben mások is meglátják a többet...meglátnak valamit,amit a lelkemből raktam bele.
Ma este fehér ruhát öltöttem magamra. Egyszerű szabásút, szigorúan térd alá érőt, amely nem mutatta meg a lábaimat. Nyakrésznél zárt volt és csupán az anyagának rafinált volta engedte sejtetni bárkinek mi rejtőzik alatta.Nem használtam feltűnő sminket sem. Elsősorban bézs és halványlila árnyalatokkal játszottam. A műveimnek akartam a főszerepet és nem magamnak. A hajam kiengedve, frissen mosva, szőkén omlott a vállamra. Természetes színében olyan volt, mint egy üveg méz. Anya mindig azt mondta, hogy ha megmosom és megszárad, olyan, mintha fentről maga Zeusz öntene zamatos méz zuhatagot a világra. Mindig nevettem rajta.
A galéria, amelynek az esti tárlatnyitójára érkeztem, nagyjából három hete fogadott be. A tulajdonos már közelebb járt az ötvenhez,mint a négy ikszhez. Csupán az öltözködése volt konzervatív, ő maga sokkal nyitottabban kezelte a dolgokat, az üzletmenetet. Nem tudom mit látott meg bennem, vagy éppen a szobraimban, de az “Üveg és Vér” kollekcióm mind az öt darabját hajlandó volt kiállítani egy egész hónapon át, és még azt is megígérte, hogy vevőt is szerez rá. Naív voltam, hiszékeny és talán a kelleténél tudatlanabb, mert azt gondoltam, hogy pusztán pénz és áru cserél majd gazdát ezen a nyitányon. Azt nem gondoltam, hogy gártiszként  a szobrok mellé az én személyem is áruba bocsáttatott.
- Miért pont Vér és Üveg?- ott álltam az esetleges vásárló és a műterem művészeti igazgatója között. Hol egyik ajkait, hol a másikét bámulva. Mert azt nem árultam el, és igyekeztem az utolsó pillanatig titkolni előlük, hogy nem hallom őket, csupán a szájuk mozgása árulkodik szavaikról. A kérdést az az idős, hatvan felé közeledő izzadságszagú alak kérdezte, aki meg akarta vásárolni a szobrokat.
- Mert így készítettem. Az agyag közé finomra őrölt üvegport hintettem. Összetörtem az üvegeket, majd a szilánkokat még finomabbra és beledolgoztam az anyagba, végül ezzel kezdtem formázni. Nyilván az üvegszilánk megsebzi a kezet, ami vért fakaszt….ez pedig látszik a csillogó felületen, mert nem mostam le róla. Saját technika, ettől lesz egyedi.- miközben beszéltem néha lesütöttem a szemeimet, vagy másfelé pillantottan. Időnként összeakadt  a tekintetem valakiével, de siklott is tovább. Fél másodpercnél nem időztem tovább senki vonásain. Főleg mert ha érzékeltem, hogy a társaságomban valamelyik férfi beszélni kezdett újfent, akkor rájuk tekintettem. Ismét a megrendelő szólalt meg. Szája szinte sütötte a bőrömet, a leheletének erős konyak szaga volt, és a mosoly, amely a szája sarkában jelent meg, majd egészen finoman kapott groteszkül perverz élt, szinte megrémített, kivált ahogyan a mondanivalójával összekapcsoltam.
- Szívesen végignéznék egy ilyen alkotási folyamatot, amikor nem csak a kezeit vérezi össze, hanem máshol is.És kész vagyok erre többet is áldozni.A művet és a művészt egyszerre megszerezni.- döbbenten kerekedtek el a szemeim, halványlilára rúzsozott húsos ajkaim fájdalmasan szárazon nyíltak el egymástól, rózsaszín nyelvem megakadt a fogaim hegyén. Nem akartam hinni a szememnek, hogy valóban azt mondta amit.
- Nézze uram! Az alkotásaim eladóak de nem az én személyem, még kevésbé az alkotással eltöltött időm. Nem hiszem, hogy ön valóban ezt szeretné látni, de ki kell ábrándítanom: semmi esetre sem olyan felemelő az ön szempontjából, amilyennek én látom magam közben!- legbelül a torkomban éreztem, hogy a hangszálaim idegesen rezegnek, miközben beszélek hozzá. Karomra egy hűvös kéz simult, és megszorította. A fülemhez hajolt a művészeti igazgató. Lehelete sürgető, forró és idegesen szapora volt. Szinte vibrált belőle valami felfokozott indulat. Beszélt hozzám, súgott valamit...lényegtelen, mert úgysem hallottam, és nem most fogom arról felvilágosítani, amiről hetek óta fel kellett volna. Normális emberként kezeltek, és nekem ez volt a lényeg. Most azonban az önbecsülésemben és a méltóságomon esett csorba, ami teljesen darabjaira törte az én örökre dédelgetni kívánt kis naív világomat. Menekülni akartam innen. Nem nézni vissza, kifutni a galériából, a városból….elmenekülni New Yorktól, vissza Madisonba, a biztonságba, anya védelmező ölelésébe. De én voltam az oka annak, hogy itt vagyok. Fel akartam nőni, önállósodni akartam, ez pedig fájdalommal jár. Nagyobbal mint gondoltam.
Nem érdekelt, hogy a férfi a kezével visszatartani próbál, az sem, hogy szól e utánam vagy sem. Kivételesen jól jött a csend, hogy nem hallom magunk körül az estély monoton moraját, csak a talpak ütemes dobolását érzem a parkettén, meg a saját sietős koppanó lépteim visszhangját közéjük csempészve.Nekimegyek valakinek ahogyan futok, de még bocsánatot sem kérek, vissza sem nézek. A kibukni készülő könnyek fátylán át úgysem látnám ki az, és nem is érdekel. Itt most senki. Miközben a női mosdóba nyitok be, és lélekszakadva, zihálva támaszkodom meg a porcelán kagylón, lehajtott fejemre aláhullik a fáradt méz zuhatag. Megindulnak a könnyeim, nem tartom vissza őket, vállaim rázkódnak. Sajnálom a történeteket, sajnálom, hogy ezt tették velem, sajnálom a szobraimat, amelyeket megint nem fogok tudni eladni, és megint nyúlhatok a tartalék pénzhez ebben a hónapban is. Talán tavaszig még kitart….talán. Sajnálom, hogy hagyom magam mindig, hogy bántsanak, megalázzanak, hogy hangok nélkül is fájdalmat okozzanak. Sajnálom, hogy nem vagyok erősebb. Kézfejemmel megtörlöm a szemeimet, elmaszatolom rajta a festéket. Észre sem veszem. Fekete lesz a szemem alja, tökéletesen jelezve a háborgó vihart bennem legbelül. Tanácstalanul támaszkodom a porcelánra, majd zavarodottan pördülök meg. Éppen abban a másodpercben, amikor az ajtóban megjelenik valaki….egy férfi. A köszönésének végét csípem el, azt is azért, mert ajkai elkerekedve formálják az “O” betűt. Áll ott, engem néz, én meg őt. Az arcomon végigfolyt a fekete festék, és vörös barázdát hagyott maga után. Hajam kissé megviselten csapzottan áll, nyomokban sem közelíti meg azt a tökéletességet amivel érkeztem. A külsőm éppen úgy romokban, mint én magam ott legbelül.
- Üdv! Ez….ez itt a női mosdó.- jelentem ki, egy apró dadogással a hangomban, amit minden esetben a zavarom szokott okozni, meg az, hogy siket létemre megtanultam beszélni, de nem vagyok benne tökéletes. Sokan vagy fogyatékosnak, vagy külföldinek gondolnak. Megszoktam már. Mondhatni.
- De ha a férfi telve van akkor használja nyugodtan. Felőlem. Én már úgyis megyek.- indulok az ajtó felé, ahol ő áll és láthatóan eszében sincs odébb lépni. Megállok és ránézek. Egyetlen szó nélkül csak figyelem őt könnyeim csillogó maradványán át.
-Kiengedne?- innen el...futni...ahogyan akartam, ahogyan terveztem, ahogyan szeretném...itt sem kellett volna lennem. Én ostoba, én nagyon ostoba!