Damian & Annie

When your pathetic Tale falls apart

Még engem is meglepett, milyen könnyen beleegyezett Stone abba, hogy Damian bekerüljön közénk és részt vegyen pár melóban. Azt hiszem, a fizimiskája mindenképpen tetszett neki, de egyébként is van egy magabiztos, megbízhatóságot sugalló kisugárzása Damiannek, így könnyű szerrel meggyőzte Stonet arról, hogy szükség van rá. A kapcsolatai, amelyeket eközben megemlített neki, hogy honnan és miként is szerezhetne anyagot, végképp meggyőzte arról, hogy kell a csapatba. Annak ellenére viszont, hogy kifejezetten megmondtam, kezeskedem majd Damianért, a következő meló miatt egyedül engem hívott magához Stone.
Nem vagyok egy betoji nőcske, de a feladat, amit cirka öt perc alatt vázolt fel nekem, kicsit húzós meló még nekem is. Pedig elmondása szerint a feladat pofon egyszerű: "osonj be a rendőrségre és cserélj ki valamit a bizonyítékraktárban." Mintha ez olyan kurva egyszerű lenne, hiszen nem a mekibe megyek egy Happy Meal menüért vagy épp a piacra két szem paradicsomért. Amikor közölte velem, természetesen vállaltam a melót, mert halovány utalásokat tett arra, hogy ez egyben egy teszt is lesz, hogy hasznomat veszi-e még és őszintén szólva attól, hogy mit tenne velem annak érdekében, hogy megszabaduljon tőlem, sokkal jobban betojok, mint a gondolattól, hogy elkapnak a zsaruk a saját raktárukban. A múltkori balhéval elcsesztem mindent. Az eddigi posztom -már, ha egyáltalán volt ilyen-, Stone bizalma és úgy általában a "csapat" egysége szétesett. Legalábbis nem egy társam mondta, hogy engem azóta egy gyenge lácszemnek tart a kedves főnök, szóval most meg kell mutatnom, hogy nem vagyok nyuszi. Hulla ide vagy oda, nem fogom hagyni, hogy eltapossanak. Olyan szépen rendbe szedtem az életemet és bebizonyítottam magamnak, hogy meg tudok állni a magam lábán. Nem fogom most hagyni, hogy egy apró hiba miatt előről kezdhessem az egészet vagy épp, hogy alulról szagoljam a vízi liliomot.
Szerencsémre azon a héten, amikor az akció esedékes épp van valami kitüntetés átadójuk a bamba fakabátoknak, így máris könnyebb annyival a feladatom, hogy legalább nem fog Manhattan összes rendőre és nyomozója az örsön mászkálni. Ennek ellenére még mindig volt pár apróság, amit magamnak kellett megoldanom. Például azt is, hogy rendelkezzek valami kamu, ugyanakkor eléggé eredetinek tűnő igazolvánnyal és papírral, amit majd leadhatok a raktárt felügyelő zsarunak és valami okos dumával, amitől majd hihető lesz, hogy engem épp megbíztak azzal, hogy vigyek be oda valamit és ne pedig kifelé hozzam azt, amit Stone kért. Az említett dolog pedig nem más, mint egy fegyver, amit az egyik bandatagtól szedtek el a napokban és, ha szerencsénk van, még nem vittek el megvizsgálni. Ha jól végzem a dolgomat, nem is fogják elvinni, vagy legalábbis nem azt a fegyvert.
A lehető legnyomozósabb szerkómat öltöttem magamra, ami nem áll semmi egyébből, mint egy farmerből, egy blúzból, egy blézerből és egy nem túl magassarkú bakancsból. Ha zsaru lennék biztos, hogy ilyen szerkóban kergetném a rosszfiúkat, hogy stílusos is legyek, ha már szét kell rúgjak pár segget. A hajamat úgy döntöttem, hogy betűröm egy rövid fazonú paróka alá, hogy ne a sajátommal villogjak, ha netán baj lenne és igyekszem majd mindent úgy nyitogatni vagy fogdosni, hogy az ujjlenyomatom ne maradjon sehol.
A jelvény, amit egy régi ismerősöm szervált nekem, létező jelvényszámmal rendelkezik, tehát remélhetőleg nem lesz semmi gond. Ha egyedül kellett volna felkészülnöm a dologra, azt se tudtam volna, hogy hogy kezdjek neki és még így is a lehető legkevesebb emberrel kell összefutnom odabent, ha lehet. Az sem lenne baj, ha a raktárnál épp nem lenne senki, amikor odamegyek és beengedhetném saját magamat, így végképp nem maradna nyoma annak, hogy egyáltalán ott jártam.
Ezen töprengek, miközben magabiztosan besétálok a főbejáraton és igyekszem minden félelmemet odakint az utcán hagyni. Menni fog! Szuper vagyok! Az átverések koronázatlan királynője! Esélytelen, hogy elbukjak vagy, ha igen, akkor remélem, hogy ott a helyszínen lelőnek, különben Stone fog kinyíratni valakivel.
Befelé menet bájosan intek a portásnak, mintha ez megszokott rutin lenne és, mivel a jelvényem jól látható helyen van, nem is kérdez semmit, csak biccent és tovább olvassa az újságját. Everett adott egy alaprajzot az örsről, amit hosszú órákig elemezgettem annak érdekében, hogy úgy mozogjak idebent, mintha mást se csinálnék egész életemben, így célirányosan a lépcsők felé indulok fel a másodikra, ahol a raktár van. Ahogy reméltem, valóban nem sok ember mászkál ma bent, nekem pedig ez épp kapóra jön ahhoz, hogy a terv sikeres legyen.
-Jó napot!- köszön egy pasas, ahogy szembe jön velem a folyosón, de hál Istennek inkább a kilátszó dekoltázsom köti le a figyelmét mintsem az, hogy ki a franc lehetek egyáltalán. Varázslatos mosollyal az arcomon visszaköszönök és tovább sétálok, végül benyitok a raktárhoz vezető folyosóra. Egy utolsó mély lélegzetvételt még megengedek magamnak, mielőtt a kis ablakhoz lépnék, végül megkezdődhet a színjáték.
-Üdv! Be kellene valamit vinnem a raktárba, különben a főnök szétrúgja a hátsómat.- suttogom cinkos mosollyal, majd sóhajtok gondterhelten egyet, ami végül is egy teljesen őszinte dolog részemről, mert a pasas, aki az ablak túloldalán ücsörög olyan, akár egy jégszobor. Még egy rohadt vigyort sem enged meg magának, szóval vagy nagyon pedáns, vagy kurvára utálja az életét és a munkáját.
-Ezt töltse ki és írja alá.- csúsztat elém egy nyomtatványt, amit én egy erőltetett mosollyal hálálok meg, amiért eszébe sem jutott annak a lehetősége, hogy kisegítse a munkatársát és papír nélkül beengedjen, nehogy letoljon a főnök. Mármint, ha itt dolgoznék és valóban az lenne a helyzet, ami, legalább tudom, hogy ez a pöcs a világért sem lenne együttérző.
-Hálás köszönet.- húzódok odébb magamhoz véve egy tollat és a betanult adatok segítségével firkálok is bőszen. Minél előbb végzek itt, annál előbb lehetek túl ezen az egészen és mehetek a dolgomra.
-Kérem...- mormogja válaszul és visszatemetkezik a papírjaiba, végül a terem hátsó részébe megy és ott kezd pakolászni. Megfordul a fejemben, hogy beügyeskedjem magam a raktárba, de már látott, így muszáj vagyok ezt az utat végig járni. Mikor a papírral végzek, jó hangosan teszem le a tollat a pultra, hogy jelezzem felé, hogy készen volnék ő pedig meg is indul vissza hozzám. Átfutja a papírokat, lepecsételi, aláírja és már nyomja is a gombot egy biccentéssel az ajtó irányába. Megkönnyebbülten bólintok egyet és hálát adok az égnek, amiért nem elég alapos a pasas, de egyébként meg, melyik zsaru gondolna arra, hogy valaki illetéktelen akar behatolni a bizonyítékraktárba? Mármint, fontos szeglete ez az örsnek, de szerintem soha nem fordult még elő, hogy bárki besétált volna így ide, hogy bevigyen. Még egy ilyen hülye, mint én nincs a világon, de ennek ellenére az ajtó felé indulok, ami hangos berregés kíséretében jelzi, hogy nyitható és már ott is találom magam a több ezer -vagy franc tudja mennyi- polcokon rothadó dobozok között, ahol nekem meg kellene találnom konkrétan egyet. El leszek egy darabig, ebben biztos vagyok, így azonnal neki is látok a kutatásnak.

Damian & Annie

When your pathetic Tale falls apart

Másodjára nézem végig az összes létező polcot, a kis cetlit pedig, amire felírtam a pontos adatokat már legalább ezredjére olvasom el. A tenyeremben szorongattam egész idáig, így mostanra már gyűröttebb, mint egy saláta, de nem szokásom feladni. Ha kell ötezerszer nézem át ezt a rohadt raktárat, de akkor is meg fogom találni azt a szutykos dobozt. Mondjuk nem egész két másodpercig megfordul a fejemben, hogy talán Stone pontosan jól tudja, hogy nincs is itt és épp az volt a terve, hogy elbukjak, ami miatt majd lecseszhet vagy netán rosszabbat csinálhat, de végül kiszúrom azt, amit hosszú percek óta keresek. Diadalittas mosollyal az arcomon emelkedek lábujjhegyre, hogy elérjem, majd megkönnyebbülve veszem le a polcról, de már amikor feltűnik, hogy meglepően könnyű a doboz, gyanakodni kezdek. Épp kezdtem örülni, hogy ilyen könnyű lesz ez az egész. Kicserélem a stukkert, kisétálok innen, mint aki jól végezte a dolgát -ami igaz is- és kész. Mehetek haza, de nem. Valaki bele köpött a levesembe, mert amikor a dobozt kinyitom rá kell döbbenjek, hogy üres.
Homlokráncolva túrom át újra és újra, de semmi olyat nem találok, ami akár hasonlítana is egy fegyverre, így végül elgondolkodva csúsztatom vissza a helyére és pár pillanatig, csak szemezek vele. Ha nincs itt a fegyver, akkor mégis, hol a francban lehet? Tanácstalanul nézegetem felváltva a cetlit, majd újra a kartondobozt, amin kétségtelenül azok a számok és betűk állnak, mint a papíromon, majd elönt a pánik. Talán, jól gondoltam az imént és Stone tényleg csőbe akar húzni. Az is lehet, hogy amíg én itt szerencsétlenkedek, addigra ő rácsörög valamelyik zsarura, hogy egy illetéktelen személy mászkál a raktárukban és nekem lőttek. Na de arra is mérget vehet, hogy csicseregni fogok ám, ha erre kerül sor. Az biztos kurva Isten, hogy akkor nagyon meg fogom szívatni a rohadékot, hiszen az utca első és legfontosabb elve, hogy "szemet szemért".
Miközben gondolataimba mélyedve ácsorgok, az ajtó kinyílik majd becsukódik, én pedig összerezzenek a hang hallatán. Minden idegszálam fel van arra készülve, hogy talán mindjárt a nevemen szólít valaki és közli, hogy ezennel letartóztatnak valamint, hogy jogomban áll hallgatni és a szokásos bla bla. De nem. A hanghoz képest, ami megszólal a hátam mögött és olyan kibaszottul ismerősen cseng, még az a monológ is jobb lett volna és bár, egy pillanatig azzal nyugtatom magam, hogy biztosan csak tévedek, az "üdv" után következő "segíthetek?" kérdésnél már teljesen biztos vagyok abban, hogy ezt a hangot ismerem. Nagyon is. A tulajdonosa pedig  minden bizonnyal rám ismert, mert a második kérdése már van egy olyan érzésem, hogy személyesen nekem szól.
Elképedve fordulok Damian felé, miközben milliónyi gondolat cikázik végig a fejemben. Meglepettségemben azonban, csak egy rövidke ám, de annál lényegretörőbb mondat hagyja el ajkaimat.
-Mi a picsa?- nyögöm megrökönyödve, ahogy alaposabban végig mérem az előttem ácsorgót és hiába, hogy borzasztóan szexi, -mint ahogy eddig is az volt-, most képtelen vagyok erre koncentrálni. A jelvényére pillantok, a kezében lévő bezacskózott fegyverre és végül az arcára, ami legalább annyira meglepett, mint az enyém.
-Én mit keresek itt? TE mit keresel itt?- kérdezek vissza, miközben hátrálok is pár lépést, de a mögöttem lévő polc akadályoz abban, hogy még legalább húsz méterre távolodjak tőle, mert valami azt súgja mélyen bennem, hogy szar van a palacsintában. Zakatoló szívvel állok meg és úgy meredek rá, mintha egy szellem ácsorogna előttem. Agyamban úgy cikáznak a gondolatok, hogy röhögve lehagynák a Japánban totyogó ultragyors vonatot és miközben arra próbálok magyarázatot találni, hogy miért állok én Damiannel szemben a rendőrség raktárában, egyre csak a lehetséges válasz zakatol a fejemben.
-Nem, nem, nem, nem... mondd, hogy ez nem igaz, Damian! Mondd, hogy ez csak valami vicc! A rohadt életbe is! Mondd, hogy ez csak egy kibaszott vicc!- csóválom a fejem kétségbeesetten, majd idegesen beletúrok a kamu hajamba, amit dühömben le is kapok a fejemről, hogy aztán elhajítsam valamerre és még a közelemben lévő polcot is megáldjam egy rúgással. Kezemet csípőmre vágom, fújtatva járkálok ide oda tenyeremet a számra szorítva és próbálok valami ésszerű magyarázatot találni. Lehet, hogy őt is Stone küldte, hiszen már pár hete velünk van. De nem. Nem tenne ilyet vagy, ha igen, akkor mondta volna. Itt valami másról van szó, amit már sejtek is, csak épp nem akarom tudatosítani magamban.  -Te zsaru vagy! Hogy a fenébe nem jöttem rá? Egy kibaszott zsaru vagy! Én hülye pedig megettem a dumádat és... ó, te jó ég.- nyögök fel, ahogy belém hasít a felismerés, miközben olyan érzésem támad, mintha mindjárt szívrohamot akarnék kapni, ugyanakkor a hányinger is kerülget. Én idióta picsa! Belesétáltam a csapdába ez a rohadék pedig tökéletesen elhitette velem a hazugságait. A kétségbeesés nyíltan kiül az arcomra, mikor rájövök, hogy én idióta még bele is zúgtam ebbe a szemétbe! Igen. Belezúgtam, erre most rá kell jöjjek, hogy minden, ami történt egy tökéletes terv része volt, aminek a végén ő elégedetten hátra dől a székében én pedig a sitten rohadhatok életem végéig. -Zsaru vagy, igaz?- szegezem neki a kérdést, miközben még mindig abban reménykedek, hogy van erre valami ésszerű magyarázat, de tudom, hogy nincs. Nem létezik, hogy épp ő is valami hasonlón ügyködik, mint én és épp itt futunk össze. És, ha jobban belegondolok... ahogy érdeklődött és rá vett, hogy vigyem be a bandába. Ahogy erősködött, hogy hagyjam ezt abba. Hogy lehettem ennyire vak?

Damian & Annie

When your pathetic Tale falls apart

Nem vagyok egy könnyen leblokkoló típus, hiszen elég sokszor voltam már olyan helyzetben, amikor improvizálnom kellett de most... Most képtelen vagyok felfogni, hogy mi a fene történik körülöttem. Vagyis értem én meg összeállt az egész, csak azt nem értem, hogy lehettem ennyire hülye és vak.
- Azt tudom jól, hogy Én mit keresek itt, de te? -sziszegem dühösen, hiszen a kérdés teljesen felesleges. Már értem, hogy mit keres itt, csak épp szeretném az ő szájából is hallani, addig is legalább lenne időm kitalálni, hogy hogyan másszak ki ebből a szarból, amit csak most vettem észre, hogy hónapok óta bőszen mászok egyre mélyebbre benne.
-Meséld el kérlek, hogy mire gondolok pontosan? - vágom oda szúrós pillantással, kezeimet pedig igyekszem szorosan magam mellett tartani, különben félő, hogy most azonnal neki rontok és megfojtom. Hogy lehet valaki ekkora egy hazug szemétláda? Hogy játszhatja meg magát ennyire? És én még azt hittem, hogy érdeklem de az élet újra bebizonyította, hogy csakis magamra számíthatok, mert senkiben sem lehet megbízni. Ha valaki közeledik feléd az csakis azért van, mert hasznot akár húzni belőled.
Nem vicc. Valóban nem vicc, hogy épp ott fityeg a kezében az a fegyver, amit ki kellene cserélnem, amin most éppen az életem múlik. Ha nem sikerül ezt elintéznem, biztos vagyok benne, hogy Stone el fog tüntetni a Föld színéről, mert még azt sem magyarázhatnám el neki, hogy miért nem jártam sikerrel. Bár jelenleg nagyobb probléma az, hogy meglógjak valahogy, mert semmi kedvem sittre menni.
-Nyugodjak meg? Még van pofád azt mondani, hogy nyugodjak meg? Megkajáltam a hazugságaidat, átvertél és kihasználtál! - vágom hozzá az egyik kezem ügyébe akadó dobozt- - Kettőnk közül te vagy az, aki baromi nyugodt lehet, hiszen tökéletesen elvégezted a feladatodat, igaz? Rohadék! - dobom felé immár a második dobozt, ami érzem, hogy valamivel nehezebb dolgot tartalmaz, mint az előző. Kizárt, hogy egy ólomgolyó legyen benne, de azért nagyon remélem, hogy nagyot fog ütni. -Jé! Igazad van! Mekkora mázlim van! Most írtad alá a halálos ítéletemet te idióta barom! -ordítom torkom szakadtából egy újabb doboz kíséretében könnyes szemekkel, de még időben visszafogom őket. Nem fogom megadni neki azt az örömet, hogy sírni lásson. Nem én. Helyette inkább csak nagyokat sóhajtva próbálok megnyugodni, mert így nem fogok tudni gondolkozni és kiutat sem fogok találni, már pedig én nem fogok sittre menni. Inkább megdöglök, de akkor se fogok rácsok mögött gubbasztani.
Ahogy sikerül valamennyire megnyugodnom, Damian közelebb merészkedik, én pedig feszülten figyelem minden mozdulatát. -Rohadtul büszke lehetsz magadra. -sziszegem egy gyilkos pillantás kíséretében és ahogy a kezemért nyúl odébb húzom, de végül rájövök, hogy jelenleg még nincs tervem, hogyan is kellene innen meglógnom. Ez a felismerés pedig ahhoz vezet, hogy szépen, néma csendben hagyjam, hogy hátra csavarja a kezemet, majd a csuklóimon kattanjon a bilincs. A kattanás tudatosítja bennem igazán, hogy épp az a pasi bilincsel most meg és zár be egy rohadt cellába, akiért hónapok óta odáig vagyok.
-Fordulj fel, Damian!- vágom a képébe farkasszemet nézve vele, majd az államat felszegve megindulok az ajtó irányába. Csak azért nem rúgom tökön, mert még nem találtam ki, hogy mihez kezdjek utána, hogyan lógjak meg. Szóval elhatározom, hogy csendben maradok és inkább felidézem magam előtt az alaprajzot.
-Mi lesz majd a jutalmad azért, hogy elkaptál? Esetleg egy Oscar-díj? -kérdezem tőle lenéző hangsúllyal, vigyorogva, miközben a csuklómat fogva végig kísér a folyosón. A zsarura, aki beengedett rákacsintok, majd tovább battyogok magabiztosan.
-Remélem, nem valami patkányoktól hemzsegő, büdös, retkes cellába viszel... -morgom útközben de ahogy felidézem magam előtt az alaprajzot, nem úgy tűnik, mintha a cellák felé haladnánk, ami nagyon jó hír, mert így talán még lesz lehetőségem megszökni.

Damian & Annie

When your pathetic Tale falls apart

Rég volt már, hogy ilyen dühöt és csalódottságot éreztem, de valószínüleg ez azért van, mert rég volt már, hogy bárkiben is megbíztam volna úgy igazán. Az anyám megtanított rá elég rendesen, hogy vér ide vagy oda, nem lehet senkiben megbízni, erre jön ez a mamlasz, akiről elkezdem feltételezni, hogy talán majd most. Talán megengedhetem magamnak, hogy valakiben megbízzak, hogy azt feltételezzem, hogy az illető nem akar nekem rosszat, nem fog átverni, számíthatok rá, mellettem fog állni, ha kell és tessék. Egy újabb hatalmas pofon az élettől, hogy kiderül, nem is azon az oldalon áll, amelyiken én. Sőt. Ő az, aki a magamfajtákat rács mögé dugja, hogy aztán önelégülten hátra dőlhessen a székén és a kávéját szürcsölgesse, miközben már azt tervezgeti, ki lesz a következő. Befurakodott az elmémbe és majdnem az ágyamba is, hogy aztán röhögve tönkre tegye az életemet, amit a saját erőmből nagy nehezen felépítgettem.
Próbál megszólalni és egy újabb adag hazugságot előadni, de úgy ömlenek belőlem a szavak, hogy egyedül akkor hallgatok csak el, mikor már ő is felemeli a hangját, mert hát az nem egy megszokott dolog tőle. Nagyot sóhajtok és próbálok valami ésszerű tervet kiagyalni, miközben hallgatom, amit mondd, de a kompromisszum szó hallatán képtelen vagyok tovább csendben maradni.
-Kompromisszumot? Miféle kompromisszumot akarsz te kötni? Nem csukatsz le tíz évre, csak mondjuk ötre? Végül is... igazán megnyerő ajánlat lenne.- üvöltöm az arcába, de a mondat vége felé már inkább puffogásnak vagy morgásnak lehetne nevezni azt, ahogy beszélek. Csalódott vagyok és borzalmasan kétségbeesett, hogy a sértettséget már ne is említsem. Ha akkora nagy zsaru, miért nem közölte már az elején, hátha tudunk volna "kompromisszumot kötni"? Miért kellett hülyítenie, elcsavarnia a fejemet és kihasználnia? Miért jó neki, hogy nem csak átvert de még pofára is ejtett?
-Ó, hát persze, hogy nem.- válaszolom gúnyosan, de a nyakamat tenném rá, hogy egyedül amiatt nem büszke maximum magára, hogy lebukott. Hiszen, ha nem futunk ma teljesen véletlenül össze itt a raktárban, akkor még hónapokig szórakozhatott volna velem. És én hülye még bevittem a bandába.
Megadva magam hagyom, hogy megbilincseljen és egészen addig, amíg kivezet a raktárból már inkább, csak mosolygok kínomban. Már, csak azért is, hogy összezavarjam, hiszen hány bűnöző vigyorog, ahogy elvezetik megbilincselve?
-Nem vagyok hülye Damian. Már, ha egyáltalán így hívnak...- sandítok rá hátra szikrázó szemekkel, de kezd összeállni a kép, hogy ezt a nevet is, csak akkor tudtam meg, amikor a történetesen szintén rendőr lakótársam véletlenül kibökte- -Én, csak egy kibaszott eszköz voltam a magasabb cél érdekében, nem igaz? Csinos szőke bűnöző csaj, akit még majdnem meg is fektettél... egy kis élvezet a meló mellé, nem?- magyarázom mosolyogva még mindig, miközben olyan büszkén és stílusosan sétálok előtte, mintha valami topmodell lennék. Egyértelmű, hogy a laza, kecses mozdulataimmal csak próbálom leplezni a bennem tomboló dühöt, hiszen legszívesebben itt a helyszínen megfojtanám, megrugdosnám és össze-vissza verném a képét, de nem fogom még mélyebbre ásni magam. Épp elég mélyen lubickolok már így is a szarban és úgy tűnik, hogy már hullámzik is.
Amikor közli, hogy pontosan egy olyan otthonos kis cellába visz, mint amilyet vázoltam az imént, csak még jobban elmosolyodok, mert tudom jól, hogy nem az a végállomás. Egyáltalán nem abba az irányba haladunk, csak épp nem tudom, hogy miért nem. Mi a frászt akar még tőlem?
Az előttem lévő üvegajtón a "Damian H. Whitman nyomozó" felirat áll, minek láttán csak nevetve fejet csóválok és megvárom, míg betessékel. Hát beszarok. Még saját irodája is van a faszikámnak, amit persze sejtettem de, ha csak egy rohadt kis asztala lenne a többi tizenkilenc között, sokkal elégedettebb lennék most.
Hallom, hogy kattan mögöttem a zár, de ez most a legkevésbé zavar. Sokkal jobban irritál a bilincs, ami még mindig a csuklóimon ficeg, de persze ezt se mutatom ki. Inkább némi érdeklődéssel körbe járom az irodát, miközben Ő a hátam mögött ossza az észt és, csak akkor komorodok el jobban, mikor Allent említi. Mindezt mondjuk úgyse látja, mert háttal állok neki, de alaposan elgondolkozok azon, mire ment ki ez az egész. Allen elég közeli embere Stone-nak és ezek szerint miatta kellett volna kicserélnem azt a fegyvert. De mégis, miért? Mit művelhetett az a rohadék?
Egyedül a számonkérése zökkent ki picit, minek hallatán megfordulok és gyilkos pillantással rá meredek. Hát ez teljesen hülye?
-Mintha nem éppen neked panaszoltam volna el, te seggfej, hogy tünedeznek el azok az emberek, akik gyengének bizonyulnak. Hogy a francba mertem volna nemet mondani, amikor Stone magához hívatott és rám bízta ezt a melót?- förmedek rá dühösen, mert tényleg nem értem, mi ez a lebaszás, amit most kapok tőle? Egyáltalán, miért érdekli és zavarja Őt ez? Elkapott nem? Örülnie kellene, mert legalább már nem kell hazudoznia, de lehet, hogy neki az legalább olyan jól megy, mint nekem. -Felfordul a gyomrom az ilyesmitől, igen, de azt hiszem, azt se viselném túl jól, ha egy sikátorban feküdnék meredt tekintettel vagy épp a kikötő mélyén rohadnék a halak között.- válaszolom dühösen, ismét megütve azt a hangszínt, amivel pár perce a raktárban megörvendeztettem, majd egy lépéssel közelebb sétálok hozzá és megállok előtte. -Mit gondolsz? Most mi fog történni, ha kiderül, hogy elbuktam? Már, ha nem a sittre vonulok rögtön... mert oké, hogy Allen bevallott mindent de, ha a fegyvert kicseréltem volna és nincs ujjlenyomat, akkor cseszhetnétek a vallomását bizonyíték nélkül.- közlöm vele szárazon, majd lehuppanok az íróasztalnál lévő székre, átügyeskedem a fenekem alatt az összebilincselt kezeimet és szépen áthúzom a lábaimat az általuk képzett hurkon. Franc se fog itt hátra bilincselt kezekkel ácsorogni. Ha már kell ez a francos vas, legalább elől legyen.
-Ha ma este nem jelentkezek vagy, ha Stone egyik téglája elmondja, hogy bekaszniztak -mert vannak neki köztetek is emberei ám-, akkor nekem annyi. Szóval, ha kérdésed van, még most tedd fel, mert holnap már maximum, csak a hullámmal tudsz beszélgetni. Felfogtad?- állok fel ismét és elé sétálok, a hangom pedig, csak a mondat végére kezd ismét zaklatottá válni. Semmi kedvem megdögleni, de úgy tűnik, hogy Damian ezt is elintézte nekem. Nem elég, hogy átvert és, hogy totál hülyének érzem most magam, amiért nem jöttem rá, hogy kicsoda, de még azt is megoldotta, hogy többé ne kelljen idegeskednem semmi miatt se.

Damian & Annie

When your pathetic Tale falls apart

Ne adjak ötleteket? Komolyan mondom azon gondolkozok, hogy ha mást nem is tudok csinálni, de minimum lefejelem. -Rohadt jó érzés lehet olyan nagymenőnek lenni, mint te vagy.- morgom fintorogva, mert most el tudom képzelni, hogy iszonyúan büszke lehet magára és természetesen úgy érzi, hogy ő a jobb, az okosabb meg minden. Csak arra nem gondol, hogy egyben hazug is és teszek rá magasról, hogy a munkáját végezte. Én is azt tettem az imént, csak nekem az illegálisabb fajta meló jutott. Ez van.
-Akkor bökd ki végre, amit közölni akarsz.- förmedek rá, mert már megint rám szólt, hogy én túl ideges vagyok és nem hagyom szóhoz jutni, de ha már arra képes, hogy ezt szóvá tegye, akkor már azt is elárulhatta volna, amit annyira mondani akar. Kössünk kompromisszumot. Rendben. Mégis mifélét? Képtelen lennék megbízni benne ezek után. Eddig se ment túl jól az ilyesmi, de most végképp pontot tett arra a nyamvadt betűre.
-Ja, hát jobb is, hogy nem feküdtünk le, mert akkor most még nagyobb idiótának érezném magam. Úgy tűnik, hiába vagyok felnőtt nő, attól még hülye vagyok, hogy nem vettem észre, hogy megállás nélkül hazudsz.- trappolok továbbra is előtte magam elé beszélve, míg oda nem érünk az ő személyre szabott irodácskájához. Vajon hány embert kellett megvezetnie érte?
Az iroda ajtaja becsukódik, a zár kattan, a roló lecsúszik én pedig hallgathatom őfelsége Damian ész osztását, amihez végképp nincs semmi kedvem. Nem akarom, hogy kioktasson, mintha bármi köze is lenne hozzám vagy bármit tudna rólam. Oké, elég sokat tud, ennyi előnye mondjuk van velem szemben, de akkor is. Éppen ezért tudja jól, hogy eleget ostorozom magamat az ilyen melók miatt, szóval nem nagyon hiányzik még mellé az is, hogy leszidjon, mint egy rossz gyereket. Minden esetre a szavai célt érnek, de egy pillanatra se adom meg neki azt az örömet, hogy ezt láthassa is rajtam. Csak ülök fapofával és hallgatom.
-Kétlem, hogy épp neked kellene erkölcsi oktatást tartanod, ráadásul gyanítom, hogy nem ezért hoztál ide. Szóval, tartsd meg magadnak a szent beszédet és haladjunk.- sóhajtok egy nagyot, de ahogy alaposabban ismerteti velem, hogy hogy is állnak az üggyel, kissé elbizonytalanodok. Lehetséges, hogy direkt akart csőbe húzni az a rohadék? Basszus. Hát miért is ne? Valószínűleg úgy sejti, hogy úgyse mernék beszélni. - Stone pont az a fajta, akinek el lehet magyarázni az ilyesmit. De egyébként is... most esett le, hogy talán direkt küldött épp engem ide.- nevetem el magamat a fejemet csóválva, de Damian tekintetét kerülöm inkább. Utálom, amikor hülyének kell éreznem magam valaki miatt és ez most duplán, vagy triplán igaz ráadásul. Hülye vagyok, mert nem vettem észre, hogy zsaru. Hülye vagyok, mert elvállaltam ezt a melót és azért is, mert nem gyanítottam, hogy talán kelepce. És még mindig ott a lehetősége annak, hogy kinyírnak, aminek hangot is adok, miután átküszködöm előre a bilincselt kezeimet.
Csalódottan elpillantok a falon lévő polc irányába, melyen szépen sorakoznak mindenféle irattartók. Szóval, ez lenne Damian. Egy kicseszett zsaru szép irodával, kényelmes székkel, rendezett iratokkal. Hogy a francba nem jöttem rá?
A kérdése viszont teljesen kizökkent, így jó pár perc után most először felpillantok végre rá. Őszintén szólva egészen más témával kapcsolatban vártam azt a kérdést. -Én mit akarok? Te mit akarsz? Itt ácsorgok az irodádban megbilincselve...- lesek fel rá értetlenül de megnémulok, mikor megérint, pillanatokkal később pedig már az ajkait érzem ajkaimon és olyan heves csókkal fojtja belém a többi lehetséges mondanivalómat, hogy a kellemes bizsergés azonnal végig suhan rajtam. Ennek ellenére az első reakcióm az, hogy a tenyereimet neki feszítem a mellkasának és megpróbálom eltolni magamtól, de a következő meg az, hogy megmarkolom a pólóját és viszonzom a csókját, amiből egyszerre árad harag, vágy és talán némi aggódás is. Érzem, hogy totálisan el fogok veszni, de akkor döbbenek rá, hogy máris mennyire elvesztem, amikor felpakol az asztalra én pedig válaszul körülfonom lábaimmal a derekát. Miközben a bilincset leszedi rólam, úgy kapkodok levegő után, mintha a maratont futottam volna le épp és, ha már szabad a kezem, megragadom az alkalmat, hogy... ó basszus, esküszöm, két perccel ezelőtt még be akartam törni az orrát, de most úgy néz rám, hogy képtelen lennék megtenni. Orrtörős tervem helyett szabad kezeimet felemelem, hogy a felsőt minél előbb leszedhesse rólam, majd ahogy a nyakamat csókolgatja, feltúrom a pólót a hátán és csak, hogy érezze mennyire utálom és mennyire dühös vagyok rá, végig marom körmeimmel forró bőrét. Nem tudom eldönteni, hogy a dühtől, az adrenalintól vagy a csókjától remegek, miközben türelmetlen mozdulatokkal megszabadítom a pólójától. Meg nem szakítva a csókot lecsusszanok az asztalról, hogy aztán tenyeremet mellkasának feszítve erőteljesen hátrébb lökjem, hogy csak a polc állítsa meg a háta mögött, de lehetőleg az se gyengéden történjen. Veheti afféle törlesztésnek, amiért hazudott, de szerintem kárpótolja a fájdalomért az, ahogy azonnal odasimulok hozzá és ajkai után kapok, kezem pedig már az övét kezdi kifelé oldani, ahogy ajkaimmal fülcimpájától egészen le a nyakáig haladok apró csókokkal. Akarom őt. Most már, csak azért is, mert a sitt előtt még ki akarom élvezni, amit lehet és, mert baromira rettegek attól, hogy ki fognak nyírni. Na meg ugye, mindig is akartam, elejétől fogva, ez pedig tökéletes lezárása lesz a mi franctudjamilyen kapcsolatunknak.

Damian & Annie

When your pathetic Tale falls apart

Annyira utálom, amiért így megvezetett, de talán saját magamra még jobban haragszok. Csalódtam magamban, mert mint hivatásos csaló azt hittem, hogy engem képtelenség átverni és megvezetni. Azt hittem, hogy egy hazug felismer egy másik hazugot, de ehhez képest úgy megkajáltam a dumáját, hogy az őrület. Még közli is, hogy jól hazudik és csak, hogy ne fájjon annyira, megnyugtat, hogy nem az én hibám, de erre már, csak egy gyilkos pillantást engedek meg magamnak. Aztán eszembe jut, hogy valami ilyesmit érezhetett ő is akkor, amikor rájött, hogy én nyúltam le anno az óráját és a tárcáját. Végül is, ha jobban belegondolunk, akkor most vagyunk egálban, de ettől a felismeréstől én még ugyanúgy haragszom rá és ugyanúgy képtelen lennék már megbízni benne. Még, ha titokban azt is remélem, hogy talán kerültünk annyira közel egymáshoz, hogy erre való tekintettel ne csukjon le, akkor sem lehetek biztos benne, hogy nem fogja megtenni. Zsaru. Minden a törvény és a jog és pont.
-Amilyen jól hazudsz megoldod te ezt egyedül is.- villantok rá egy megvető pillantást, de szerintem szikrákat szórnak a szemeim, hiszen most meg neki állt alkudozni. Azt akarja, hogy játszam tovább ezt a színjátékot úgy, hogy tudom, hogy kicsoda? Nézzem végig, ahogy lecsuk majd szépen mindenkit? Oké, hogy Stone-nak elment az esze, de ettől még ő és a többiek a családom. Nem árulhatom el őket pusztán egy pár csodálatosan kék szemért.
A kérdése meglep. Nem gondoltam volna, hogy épp ezt fogja nekem szegezni és őszintén szólva, a választ sem tudom. Mit akarok tőle? Valamit akartam, de ez már múlt idő. Valamit elképzeltem, de az most szerte foszlott, mert ő nem az, akinek gondoltam. Mondjuk a csókja, amit a pofátlanul izgató megjegyzése után ad épp olyan, mint amilyen előtte volt. Ugyanolyan vad és heves, mint amilyen a lakásomon is volt, vagy a kocsimnál, vagy a tánc után... ugyanaz. És az a durva, hogy most ébredek rá arra is, hogy emiatt nem vettem én észre semmit a kis színészkedéséből. Mert elvonta a figyelmem az, hogy őrülten jó pasi.
Ettől függetlenül én is úgy esek neki, mintha tökre elfogadható és normális lenne, hogy egy bűnöző az őt elcsípő nyomozóval smárol annak irodája asztalán. Furcsa mód viszont, még ez a tudat is, csak még jobban feltüzel. A haragom viszont megmarad, amit éreztetek is vele, mikor el lököm magamtól a reakciója pedig épp az, amire számítottam. Azt hiszi, hogy megint leállítom és, hogy megint hoppon marad csak épp az a baj, hogy nem tudnék már most leállni. A rengeteg feszültség, harag és a düh úgy tűnik, hogy ebben a formában akar távozni belőlem. Mikor a falhoz présel kéjesen felnyögök, szavai hallatán pedig olyan mosoly terül el arcomon, amit még az ördög is megirigyelhetne. -Helyes. Ez a legkevesebb.- sóhajtom teljesen megbabonázva csókjaitól, miközben megszabadít a melltartómtól és a nadrágomat is céltudatosan lecibálja rólam. Kilépek a bokámig csúszó farmerból és már simulok is hozzá, hogy hajába túrva hallgassam suttogását, megborzongva attól, amit mond.
-Peched van, mert nem akarok menekülni.- lehelem ajkaira végig húzva rajtuk finoman nyelvemet, miközben egyre csak az kattog az agyamban, hogy pedig én most őt nagyon nagyon kéne utáljam. Mégis csak a vágyat érzem, a forró bőrét, ahogy hozzám simul és azt, ahogy ajkai követelőzőn csókolnak. Átkarolom nyakát és félig csókolva, félig zihálva hagyom, hogy a karjaiba kapjon, lábaimat pedig ismét dereka köré fonom.
Mikor lefektet az asztalra végig simítok a hátán lentről felfelé haladva, ujjaimmal vadul a hajába túrok és lehunyt szemmel élvezem, ahogy végig csókolgatja a testemet egészen le a csípőmig. A bőröm tiszta libabőr, miközben vágyakozva felé pillantok és én idióta segítőkészen még a csípőmet is megemelem, hogy végre leszedhesse rólam azt a falatnyi alsóneműt is. Eszembe jut a pár héttel ezelőtti jelenet, ahol épp itt zavartak meg minket és már most tudom, hogy ha valaki kopogtatni mer az ajtón, annak tuti, hogy letépem a karját, hogy azzal verjem agyon. Épp eleget vártam már erre és most már nem akarok megállni. Nem is tudnék és nem is akarok. Azok után, amin keresztül mentem és amilyen pofára esés volt nekem ez a mai nap, megérdemlem, hogy megkapjam, amire hetek óta vágyom. Az pedig nem más, mint ez a szemét, hazug zsaru. Biztos vagyok benne, hogy hibát követek el és, hogy nagyon fogom utálni magam emiatt, de azok után, amilyen csúnyán átvert, már teljesen mindegy.

Damian & Annie

When your pathetic Tale falls apart

Utal rá, hogy talán jobb lenne, ha összedolgoznánk, de én nem vagyok biztos benne, hogy ez jó ötlet. Azt sejtem, hogy az ő terve mi, de velem kapcsolatban nem tudom, hogy mire gondol. Igazság szerint el is felejtek ezen gondolkozni, sőt. Helyette inkább biztosítom afelől, hogy most nem fogok elmenekülni. ~Ne már, kiscsaj. Ez most komoly? ~
Idióta vagyok, tudom, de mit tegyek, ha baromira kívánom? Főleg azután, ahogy vadul megcsókol. A szívem majd kiugrik a mellkasomból, mikor újra az ölébe kap és az asztalig meg sem áll velem, hogy aztán hanyatt döntsön és tovább csókoljon. Miközben felegyenesedik és lekapja magáról a farmert meg a zoknit is, mutatóujjamra harapok vigyorogva és kacér pillantással követem minden egyes mozdulatát. Teljesen be vagyok zsongva harag és gyűlölet ide vagy oda, bár az igazság az, hogy cseppet sem utálom. Magamat utálom inkább épp amiatt, hogy a leghőbb vágyam jelen pillanatban az, hogy magamban érezhessem végre, nem pedig az, hogy betörjem az orrát és tönkre tegyem a sunyi kis terveit.
Izgató látvány, ahogy végig barangolja a testemet, majd ahogy a csípőmhöz érve a fogával húzza le a bugyimat, minek hatására libabőrös leszek. Ilyesmi mutatványt még senkitől sem láttam, csak a filmekben, átélni meg még durvább, mint elképzelni. A szívem vadul kalapál, ahogy végig húzza nyelvét a combom belső felén, a kellemes bizsergés végig zakatol a testemen és valahol azon a részen csoportosul, amerre Damian igyekszik. Ajkamba harapva, lehunyt szemmel élvezem a kenyeztetését, miközben finoman hajába túrok, másik kezemet pedig a számra szorítom, hogy a kéjes nyögést, ami kikívánkozik belőlem, ne lehessen az egész örsön hallani.
Igyekszem visszafogni a hangom, a kezemet az asztal pereméhez csúsztatom a fejem fölött és megkapaszkodok. Mikor elhúzódik felülök , hogy átkarolva nyakát szinte oda rántsam magamhoz egy csók erejéig, kezem a boxerébe csúsztatom és ahogy végig simítok mostanra már kőkemény férfiasságán, ajkaiba nyögök halkan. Vágyakozva pillantok fel rá, lecsusszanok az asztalról, és két kézzel letolom csípőjéről a gatyát, mire ő vad csókot lehel ajkaimra, és váratlanul megfordít. Fenekemmel finoman hozzásimulok szemtelen mosollyal az arcomon, majd engedve a taszításának felsőtestemmel az asztal lapjára dőlök. Az izgatottságtól amúgy is baromi érzékeny most minden porcikám, de ahogy a hideg felület a mellbimbóimhoz ér azzal egy időben, hogy Damian belém hatol, képtelen vagyok a kikívánkozó nyögést visszatartani. Homlokommal megtámaszkodok a felületen, két kezemmel pedig ismét megkapaszkodok a peremnél, hogy aztán élvezzem, ahogy egyre hevesebb tempóban mozogni kezd bennem. Hangosan sóhajtozok, leheletem párafoltot hagy a bútoron, tenyeremet pedig alig tudom időben a számra préselni, mikor a gyönyör végig söpör rajtam. Nem vagyok biztos benne, hogy a szomszéd irodában nem hallották, bár nagyon remélem, hogy nincs ott senki. Remegve, levegő után kapkodva hasalok, apró csókjai pedig, melyeket a vállamra kapok segítenek lassan megnyugodni. Picit megemelem felsőtestem, hogy vegye a célzást: szeretnék felegyenesedni és, ha ez sikerül, már fordulok is meg, hogy szembe kerülhessek vele.
-Le fogom magunkat buktatni. - suttogom ajkaiba lihegve, egyik kezem arcára simítom, másikkal átkarolom nyakát, közben oda irányítom, ahol az imént még én voltam, hogy aztán testét végig csókolva és nyalogatva szép lassan letérdeljek elé. Miután lassan végig húzom férfiasságán a nyelvem, ajkaim közé is veszem gyengéden, nem elsietve a dolgot. Nem akarom én sokáig húzni, de ki nem hagynám a lehetőséget, hogy egy kicsit én irányítsak, amit aztán azzal koronázok meg, hogy amint felegyenesedek, mellkasára simítom a tenyerem és tolni kezdem, hogy legalább félig-meddig az asztalon üljön, majd elterüljön rajta. Ügyesen fölé mászok, csípője két oldala mellé térdelek- még jó, hogy elég széles a felület -, és egy csók kíséretében, majd némi helyezkedést követően lassan leereszkedek rá. Bódító érzés, ahogy újra belém csusszan, de nem várok sokáig a folytatással. Megtámaszkodva tenyereimmel kockáin lassan fel-le vagy olykor előre és hátra kezdek mozogni, miközben ajkaimat összepréselem, hogy még véletlenül se hangoskodhassak, holott legszívesebben azt tenném, mert baromira élvezem.

Damian & Annie

When your pathetic Tale falls apart

Nem tudom, miért épp egy ilyen helyzet után döntök végül úgy, hogy beadom a derekam és engedek a vágyaimnak, de már akkor tudom, hogy nem fogom megbánni, amikor még bilincsbe verve viszonzom a csókját. Eddig is megborzongtam már egy apró érintésétől is és ez most sincs másképp, a döntésem helyességében pedig akkor sem kételkedek, mikor már az asztalon hasalva adom át magam az élvezetnek. Így visszagondolva már inkább azt bánom, hogy nem tettük már meg ezt jóval korábban is, a rengeteg adandó alkalomkor, mert akkor nem ez lenne az egyetlen és utolsó eset. Hiszen innentől arra kell majd koncentráljak, hogy ő egy zsaru és, hogy bármikor lecsukhat a francba már csak azok miatt is, amiket tud rólam és akkor még nem beszéltünk arról, amit nem tud. Fogalmam sincs, hogy megbízhatok-e benne vagy, hogy számíthatok-e arra, hogy majd velem elnézőbb lesz, mint Stone-al, úgyhogy törekednem kell rá, hogy ne habarodjak bele még jobban. Ez mondjuk baromi nehéz lesz, főleg a szavait hallva, miután figyelmeztetem, hogy talán olykor túl hangos vagyok, ő pedig úgy reagál, mintha tudná, hogy fog még köztünk ilyesmi történni. Hát nem fog. Nem szabad történnie, mert hajlamos lennék totálisan belezúgni és az nem lenne célszerű. Akárhogy is nézzük, én még mindig egy piti bűnöző vagyok, ő pedig egy zsernyák.
Mégis, teljesen megfeledkezek minderről, ahogy kezembe veszem a gyeplőt és némi kényeztetés után felülkerekedek rajta. A tempót ettől még hagyom, hogy ő diktálja és ezen akkor sem változtatok, amikor megtámaszkodok a vállai fölött két karomon és lehajolok hozzá egy csókra, majd a nyakára térek pár apró puszival és továbbra is igyekszem a lehető leghalkabb lenni. Még akkor is, amikor végül elélvez, ami nekem sem egy elhanyagolható inger, így inkább finoman a vállába harapok, majd pár nagyobb lélegzetvétel után megtámaszkodok ismét karjaimmal és egy rövidke pillanatig összeakad tekintetünk, de sietve elkapom inkább és lekászálódok róla, hogy rendbe szedjem magam. A ruháimat összeszedem és magamra kapkodom, majd háttal neki megállok és az övemmel kezdek foglalatoskodni, mikor megszólal. Baromi kíváncsi vagyok arra, mi a terve és mit kell megígérnem, de nem válaszolok inkább semmit, csak csendben várom a folytatást, minek hallatán végül megfordulok és értetlenül rámeredek.
-Alku?- kérdezem értetlenül, mert fogalmam sincs, hogy mit akar ebből kihozni. Megfordul a fejemben mondjuk, hogy talán engem megkímélne, de nem akarok ilyesmiben reménykedni, hogy aztán még nagyobb legyen a pofára esés.
-Mit nyerek én ezen? Mert az világos, hogy csak a titkos küldetésed miatt kellek, de nem látom értelmét, hogy segítsek, ha végül én úgyis szívok...- kérdezek vissza kíváncsian, mert jó lenne tudni, ha erről lenne szó. Talán, ha segítek neki tényleg enyhíthetnek majd végül a büntetésemen, vagy franc tudja, hogy működik ez az egész.-Bár gondolom, ha meg nem segítek, akkor máris kiiktatsz, mint veszélyes tényezőt...- mosolyodok el gyengéden, hiszen tök egyértelmű, hogy bár nem mondja a képembe, hogy ez most inkább zsarolás, mint ajánlat, de nem vagyok hülye. Értem én. Vagy segítek, vagy már mehetek is felpróbálni a narancssárga szerkómat.

Damian & Annie

When your pathetic Tale falls apart

Annak ellenére, hogy már most megbántam, ami történt, az biztos, hogy elképesztően jó volt végre engedni a vágyaimnak. Milliószor fantáziálgattam már erről, bár azt nem gondoltam volna, hogy így fog megtörténni: a rendőrségen, miután Damian megbilincsel és az irodájába visz. Furcsa mód viszont attól függetlenül, hogy az a cseppnyi bizalmam is elillant, ami volt, miután most fény derült rá, hogy zsaru, mintha még szexibb lenne csak ettől. Nem rég beszéltük, hogy melyik állás mennyire vonzó és még a rendőri pálya is szóba került, de szembe nem jutott volna, hogy jelvénnyel és bilinccsel képzeljem Őt el. Szexi. Fenébe is.
Ahogy felöltözködök, képtelen vagyok ránézni vagy felé fordulni. Csendben, gondosan odafigyelve a mozdulataimra és sietősen szedem rendbe magam, mert fogalmam sincs, hogy most mi következik majd. Az íróasztalán dugott meg, aztán most lehet, hogy ugyanúgy visz tovább egy cellába. Fene se tudja, hogy mire számíthatok tőle, mert az, hogy egymásnak estünk, azt hiszem, nem változtat semmin. Én még mindig egy bűnöző vagyok, Ő pedig egy kicseszett zsaru. Mikor megszólal, nem is tudom hirtelen, hogy mire gondoljak, de pillanatokon belül konkrétabban is közli velem, hogy mire számíthatok. Remek.
-Értelek, de fogalmam sincs, hogy képes leszek-e erre. Stone akármekkora féreg is lett az idők során, a többiek attól még a családomat képezték, mióta leléptem otthonról. Hogy nézzek a szemükbe úgy, hogy tudom, ott vagy te, aki alig várja, hogy lecsaphasson rájuk?- pillantok fel rá kétkedve, mert színészkedés és csalás ide vagy oda, ez most teljesen más lenne. Damian nekem köszönhetően -én hülye picsa!- beépült közénk és most nyakig vagyok az egészben. Nem akarok sittre menni, de ahhoz se fűlik túlságosan a fogam, hogy ezt végig csináljam. Nagyot sóhajtok, ahogy közelebb lép hozzám és nyíltan a szemembe mondja, hogy simán rám vágja ismét a bilincset, ha kell én pedig, ahogy a csodás kék szemeibe nézek, el is hiszem ezt neki. Most már látom, hogy milyen ember. A munkájának, a hivatásának él. Már az is csoda, hogy ennyit megenged, hogy választhassak: bele megyek a játékba, vagy vonulok a sittre. Igazság szerint, ez azért elég rendes dolog tőle, akárhogy is nézem. Az persze, hogy az orromnál fogva vezetett, nem volt szép dolog, de saját magamat is hibáztathatom, amiért a vonzó külseje elvette a józan ítélőképességemet. Talán, ha nem a nyálamat csorgattam volna rá, már az első pillanattól kezdve, akkor rájöttem volna, hogy mi folyik itt.
Közelebb jön hozzám és Isten a tanúm, elhiszek mindent, amit mond. Hogy segíteni akar és, hogy ez tényleg egy lehetőség számomra, hogy kimásszak ebből, mert tudom és bízom abban, hogy nem használná fel ellenem azt, hogy olyasmiket mondtam el neki, amiket másnak talán soha. Emlékszem még arra az estére, amikor elmeséltem neki nagyjából mindent és emlékszem, ahogy magához ölelt. Akár zsaru, akár nem, valamiért a zsigereim azt súgják, hogy megbízhatok benne, de a francba is, rengeteg példa van arra is, mikor egy ilyen zsarucska a végén mégis átejti az embert.
Ahogy megsimítja a karomat és továbbra is azt ecseteli, hogy mit vár tőlem, ha most ebbe bele megyek, könnyek gyűlnek a szemembe, így inkább nyelek egyet és elfordulok, hogy az ablakhoz sétáljak és kipillantsak az utcára. Egyik kezemet a számra csúsztatom és úgy merengek el, hogy most mit évő is legyek, miközben ő leül a székébe és onnan figyel. Hátra sandítok rá egy pillanatra, ahogy az ingjét gombolja, minek köszönhetően eszembe jut az iménti észveszejtő jelenet. Egek, ha csak eszembe jut megborzongok és az a legrosszabb, hogy nem azt érzem, hogy akkor most ez is meg volt, túl vagyunk rajta és végre oda a vágyakozás. Inkább az jut eszembe, mennyire jó lenne ezt még egyszer és még egyszer és még egyszer átélni. Annyira természetesnek tűnt ez az egész, hogy az már fáj.
Két tenyeremmel megtámaszkodom az ablakpárkányon, úgy sóhajtok egy nagyot és szegem le a fejemet, miközben rákérdez, hogyan is döntöttem, holott szerintem ő is tudja, hogy már az elején meghoztam a döntésemet. Nincs más választásom.
-Rendben. Megteszem.- fordulok meg végül és bólintok is, miközben válaszolok, mintha magamban is tudatosítani akarnám, hogy mi a válaszom. -Segítek, ha tényleg kijuttatsz ebből az egészből de...- állok meg egy pillanatra, miközben az arcom keménnyé, már-már rideggé változik és közelebb sétálok hozzá, hogy előtte megtámaszkodva az asztalon oda hajoljak valamennyire hozzá. -Ha mégis átversz, esküszöm, hogy nagyon meg fogom keseríteni az életedet, ha addig élek is.- nézek a szemébe, hangom pedig lehet, hogy még sose volt olyan komoly és fenyegető, mint most. Mérget vehet rá, hogy addig mennék, amíg tönkre nem teszem, de nagyon remélem, hogy nem kerülne sor ilyesmire. Jobb szeretném Őt a szövetségesemként látni, mint ellenségként.
-Ugyanakkor még, ha meg is szavazom neked a bizalmat és bele megyek ebbe... mi lesz Allennel? Ha el is viszek Stone-nak egy ugyanolyan fegyvert, mint amire ki kellett volna cserélnem az enyémet, Allen nem fog előkerülni... nem lesz ez gyanús?- húzódok ismét hátrébb, karjaimat összefonom magam előtt és kérdőn Damianre meredek. Nem akarok megdögleni, már pedig, ha ez az őrült gyanút fog, tuti, hogy hullaként végzem.

Damian & Annie

When your pathetic Tale falls apart

Damian újra és újra a fejemhez vágja, hogy mennyire undorító mindaz, amiben részt veszek és talán ő tudja a legjobban, hogy mennyire egyetértek ezzel, csak épp azt nem veszi figyelembe, hogy nem tudok mit tenni ellene. Vagy sodródom az árral, vagy sodródom valahol máshol csak épp már holtan. Ez nem olyasmi, mint egy kicseszett állás, ahova beadhatom a felmondásomat, ha valami nem tetszik.
-Igen. Életekről. Az enyémről is. Remélem, ezt azért szem előtt tartod az ajánlattételed közben. -hívom fel újra a figyelmét arra, hogy az életem a kezében lesz, ha ebbe belemegyek. Így is a kezében vagyok, hiszen simán lecsukhatna már most is. Pár hete elmondtam neki mindent és, ha másért nem is, bűnrészességért megkapnám a magamét. Fogalmam sincs, hogy miért bízom benne még mindig annyira, hogy elhiggyem, amit mond, hiszen épp ma derült ki, hogy egészen eddig az orromnál fogva vezetett. Mégis rábízom az életem? Elment az a maradék kevés eszem is. Talán, már ennyire kétségbeesetten ki akarok mászni ebből az egészből, hogy az ördöggel is lepaktálnék, ha az megígérné, hogy segít? Damian mondjuk cseppet sem úgy fest, mint az ördög, bár mindig úgy gondoltam, hogy az csakis szép lehet, különben nem tudná az embereket bűnbe csábítani meg hát amúgy is egy angyal volt. Basszus. Damian maga az ördög... Minden esetre, ahogy rábólintok az ajánlatára, figyelmeztetem, hogy jobban jár, ha nem ver át, de látom rajta, hogy kis híján elneveti magát. Mondjuk elég nevetséges lehet, ahogy fenyegetgetem, mert én is tisztában vagyok vele, hogy simán elintéznek, de azért megdolgoztatnám rendesen.
A kezdeti "kijuttatlak" ígéretből azonban gyorsan "mindent megteszek" lesz, ami nem igazán tetszik, hiszen míg az első egy céltudatos, határozott kifejezés, a második már kicsit hezitálósabb. Mindent megtesz?
-Az nekem rohadt kevés, Damian. Ígérd meg akkor legalább azt, hogy megdögleni nem fogok miattad. A többit majd én megoldom.- csapok az asztalra dühösen, hiszen, ha már belemegyek ebbe az egészbe, tudjam már, hogy mit veszíthetek vagy épp nyerhetek. -Vagy akkor majd én is "mindent megteszek".- idézem az iménti szavait, kezemmel pedig a levegőbe rajzolom az aposztrófokat. Ha ő ennyit tud ígérni, akkor én sem ígérek többet.
A maradék probléma már csak Allen, de Damian ezt is gyorsan megoldja, ami persze azt jelenti, hogy hazudnom kell. Na nem, mintha zavarna, csak nagyon remélem, hogy nem sülök fel. -Akkor tüntessétek el rendesen, hogy még véletlenül se tudja felvenni a kapcsolatot Stone-al, különben kiderül, hogy valamit ügyködtem.- gondolom át alaposabban a dolgot, de remélem azért, hogy Damiannek amúgy is van annyi esze, hogy a lehető legeldugottabb helyre vitesse azt a hülyét.
Miután nagyjából megbeszéljük az üzleti dolgainkat, közli, hogy maradjak ahol vagyok. Természetesen rögtön eszembe jut, hogy lelépjek, de ismer már annyira, hogy ezt tudja rólam, így visszafordul és a fülembe súg. Nem tehetek róla, de ahogy közel hajol hozzám, a testem máris reagál rá, mert kellemesen megborzongok és a pulzusom is gyorsabb lesz. Persze, igyekszem nem kimutatni, így inkább csak bólintok egyet és, hogy lássa, nem készülök elszökni, kényelmesen leülök a székére majd mosolyogva széttárom kezeimet.
-Itt fogok ücsörögni... Talán. -kacsintok rà huncut mosollyal az arcomon, majd egyik lábamat átvetem a másikon és figyelem, ahogy kimegy az ajtón. Persze megragadom az alkalmat arra, hogy kicsit körülnézzek az irodába, az íróasztalon és a fiókokban is, majd azon időn belül, amit feltételezek, hogy szüksége van rá ahhoz, hogy visszaérjen akárhonnan is, gyorsan visszaülök és inkább azon merengek, ami pár perccel korábban azon az asztalon történt. Még vissza is pakolok ezt azt a helyére mosollyal az arcomon, ajkamba harapva. Még most is baromira kívánom és ez gáz. Zsaru, szóval nem nagyon kellene tervezgetnem vele semmit sem.
Mikor visszaér és elém teszi a fegyvert, kíváncsian felpillantok rá, hogy akkor most hogyan is tovább? Meg amúgy is érdekel, mit tudok kiolvasni a pillantásából. Biztos e bennem és az egyezségünkben, vagy sem?
-Ne aggódj értem. Tudok bánni a fegyverrel. -pillantok rà hosszan, mélyen elmerülve tekintetében, miközben kezem a táskámban lévő kendőért nyúl, amivel aztán megfogom a fegyvert, belecsavarom és elsüllyesztem a tatyóm legaljára. -Akkor most már mehetek nyomozó úr? - egyenesedek fel a székről és kérdőn felpillantok rá, azonban sietve inkább másfelé nézek. Nem nagyon akarom szóba hozni azt, ami történt, de azt hiszem az a biztos, ha lefektetünk pár szabályt. -Remélem tudod, hogy ami köztünk történt... az többé nem fog előfordulni.- közlöm szárazon, miközben az egyik könyvvel szemezek, ami a polcon pihen. Azon a polcon, aminek nekilöktem. Még a gondolatra is azonnal melegem lesz, de muszáj uralkodnom magamon. Épp elég zavaros már így is ez az egész és ő amúgy is egy kicseszett rendőr. Csak magamat verném át, ha azt gondolnám, hogy ebből bármi lehet.
-Jobb, ha megyek.- köszörülöm meg végül a torkom és elindulok mellette egyenest az ajtó irányába.