Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

Hiába a logikus válasz, akkor se hagy fel az aggodalmaskodással, mire halkan elnevetem magamat. Mondjuk ebben magamra is ismerek egy kicsit.
- Jól van, lehetsz az, aki felügyeli, hogyan köhécselek. De ha nagyon akarsz, szájon át is lélegeztethetsz! - somolygok az orrom alatt, mert úgy hangzik, mintha csak azt gondolnám, hogy az ő részéről erre menne ki a játék.
Már azt sem tudom, hogyan jutottunk el odáig, hogy luxus cikknek számítok, de halkan elnevetem magamat rajta.
- Szóval te egy Bugatti vagy, én meg egy BMW. Rendben, legyen így. - mosolygom rá vidáman. Végül nem luxinak, de átlagon felülinek is jó lenni. Főleg, hogy az övé lehetek, ő pedig az enyém. Most el is gondolkodom...
- Na várj, most te vagy a luxus feleség, vagy én vagyok a luxus férj? - mosolygom meg a gondolatot. Én mondjuk simán el tudnám róla képzelni a luxus feleség szerepét, de nem azért, mert gold digger lenne, vagy ilyesmi... Neeeeeeeeeem... Csak elképzelem rajta azt a fekete, nagyon csinos, nagyon testhez álló, nagyon szexi, nagyon-nagyon ruhát és már legszívesebben nyalogatnám a számat. A luxus feleségek meg mindig valami szépben járnak nem? Kirittyentik magukat mindennapra, nem? Nem?? Én élvezném. Ó de még hogy élvezném...
Aztán erre jön még a foglalkozása is, a pajzán vigyorom így megkapja a kellő kiegészítést. De várjunk, véleményem?? Most már gondolatot is olvas? Homlokráncolva nézem őt.
- Igen... Szexi... De... Mikor...? - mikor mondtam én most ilyet? Vagy még korábbról beszélünk? Vagy az általános véleményemet hangoztatja? Vagy... Jaj ne...
- Megint zagyvaságokat beszéltem álmomban? - végül is altatva voltam, meg aztán ébredeztem. Emlékszem még a hideg hús leves és a zokni esetére, amit folyton felhozott és közben majd megpukkadt a nevetéstől. Lehet, hogy most is beszéltem álmomban?
De aztán normalizálom a gondolataim és a kérdéseim is, és figyelmesen hallgatom, hogy készültek arra, hogy ő el fog menni, de legalább kipróbálta és bejött neki. A lényeget ő foglalja össze nagyon jól: ketten feltaláljuk magunkat. Arra meleg mosoly költözik az arcomra, ahogy azt mondja, apás kislány lesz, így figyelem az ő érzékeny mosolyát.
- Megpróbálom majd nem elkényeztetni, de nem ígérek semmit... - felelem mosolyogva, elképzelve, hogy ő lesz az én hercegnőm, a kedvéért pedig tütüben is járnék, ha azt akarná. Shay izgatottságában osztozom, és eszembe is jut, hogy lassan itt az idő.
- Már csak hetek kérdése. Össze vagy pakolva a kórházhoz? Vannak kezdő ruhácskák neki? - kérdezősködöm, hiszen többek között erről is lemaradtam.
Aztán megérkezik a pizza, én pedig annyira örülök neki, hogy azt el nem tudom mondani. Shay mondjuk megint majdnem körbe nevet ettől a boldogságtól, de azért féltékenykedik is kicsit, mire rámosolygok.
- Egyem inkább rólad? - vonogatom meg a szemöldököm, tudva, hogy a válasz nem lesz, hiszen a kórház erre meglehetősen alkalmatlan hely. De azért ne érezze magát elhanyagolva.
Miután szó szerint befaltam a pizzát, csak egy-két szelet maradt a végére, de azt majd este megeszem. Jól lakottan dőlök hátra, aztán mosolygok Shayre, ahogy megsimogatja az arcomat.
- De, fáj, de jól tűröm. Tudod, jó kiképzést kaptam. De az is lehet, hogy a beadott gyógyszerek tartanak még mindig ki. - merengek el. Azért volt egy-két olyan este, amikor azt hittem megpusztulok. Az első napokban. Aztán meg is jelenik az egyik nővér, hogy kikapcsolja a monitorokat, mert már teljesen éber vagyok. Nem zavar sok vizet.
- Segíthet neki felöltözni, ha van laza nadrágja, ami a katétert nem szorítja el. Borotválkozni, mosdani is segíthet  neki. De csak itt ülve töröljék át. Szaglik, mint a bernáthegyim nyáron! - szól rám, én pedig úgy vonom meg a vállam, mint aki azt üzeni, nem tehet róla. Mert nem is. Legalább nem kell szembenéznem Shay féltékenységével, amiért nővérkék mosdattak volna.
- De semmi megerőltető mozdulat, érted? Nem kell nekünk még egy riadalom. - mosolygom Shayre.

David & Shayana

A cseppet sem meglepő fordulatra a szájon át lélegeztetés irányába csak a szemeimet forgatom, de a mosolyomat már én sem tudom elrejteni. Megrázom a fejem, tudom, hogy már szinte egyáltalán nem vagyok fenyegető, de azért rábökök a mutatóujjammal, hátha.
– Ha csókot szeretnél, annyit kapsz, amennyit kérsz, de ha fuldokolni kezdesz hozzá, jár mellé a monokli is! – fenyegetem meg, még akkor is, ha már én sem igazán tudom komolyan venni saját magam.
Miután szerencsésen a túlélte a vízivást, én megrendeltem a pizzákat és az ágyon ülve közösen végignéztük a lakásról készített videót és képeket is, szóba kerül az ízlésem, ő pedig képes magát leminősíteni. Aztán, hiába igazítom helyre, megmarad a BMW-nél, mire egyet nem értően felhorkanok.
– BMW, na persze. Legfeljebb egy kicsit csapágyas RAM TRX, csak hogy márkahűek maradjunk – teszem helyre az álláspontját ellentmondást nem tűrő hangon. Még hogy BMW... Mondjuk nem sokat tudok puffogni az önbecsülésén, mert aztán felteszi a – szó szerint – millió dolláros kérdést és én elnevetem magam.
– Nem tudom. Mondjuk én eddig is luxusfeleség voltam, nem? – kérdezek vissza mosolyogva. – Sőt... én egy bevándorló golddigger vagyok, aki zöldkártyáért ment hozzád feleségül – pontosítok kuncogva. Oké, ezt a vádat tényleg megkaptam már, de nem vettem a szívemre, mert mi tudjuk, hogy ez nem is állhatna messzebb a valóságtól, szóval sokkal egyszerűbb viccelődni rajta.
Mesélek neki a rövid idejű, de hathatós munkámra is Norfolkból, és amikor visszautalok a műtét utáni állapotára és mondandójára, ő persze nem tudja, miről beszélek. Kuncogni kezdek, szinte hallom forogni a fogaskerekeket a fejében, aztán rájön, én pedig már el is nevetem magam.
– Nem szigorúan álmodban – helyesbítek vidáman. – Miután behoztak és mielőtt rendesen felébredtél volna, volt némi félkómás ébrenléted, amikor is lehet, hogy sokszor hangoztattad, mennyire szexi vagyok és mennyire szeretsz – világosítom fel. Mosolyogva hajolok közelebb és csókolom meg az arcát, aztán lehalkítva a hangomat folytatom. – És azt is említetted, hogy kéne hazavinni a kórházi hálóingből kettőt, mert kényelmes lenne bennük kufircolni – teszem hozzá, és ezután már muszáj újra elnevetnem magam. Emlékezetes mondatok és pillanatok voltak, az biztos. Az online tanítás lehetősége kapcsán felmerül, hogy talán neki is több ideje lesz Yanával lenni, innen pedig egyenes következmény az ígéret, hogy majd megpróbálja nem elkényeztetni. Elvigyorodom, pont úgy, mint akinek egészséges kétségei vannak, de nem vitatkozom. Próbálkozni szabad. Inkább azt osztom meg vele, mennyire várom már, hogy egy család legyünk, a kérdésére viszont kicsit zavartan nézek le az ölembe.
– Már elkezdtem összepakolni és vettem is pár dolgot... – mondom, de érezni a hangomon, hogy ez nem a teljes történet. Szórakozottan simogatni kezdem a kézfejét a hasamon. – Anyukáddal is elmentünk párszor vásárolni és ő is választott egy-két ruhát, de én... mindig úgy éreztem, hogy ki akarom kérni a te véleményedet is. Csak tudtam, hogy kisebb bajod is nagyobb lehet annál, mint hogy a fehér alapon fókás vagy a rózsaszín alapon kismacskás rugdalózó-e az aranyosabb – vallom be sóhajtva. Nem tudtam, hányadán állunk egymással és nem akartam zavarni sem, de közben szerettem volna mindent is megosztani vele.
Hamarosan megérkezik a pizza, én pedig nem vesztegetem az időt, hogy a farkaséhes Dave elé varázsoljam a maga dobozát. Annyira jóízűen eszik, hogy muszáj ugratnom egy kis ál-féltékenységgel, a felvetésére viszont elnevetem magam.
– Minden álmom egy forró pizzaszelet a hasamra, egy kórház kellős közepén – rázom meg a fejem mosolyogva, és inkább én is veszek egy szeletet. Dave-be persze sokkal több fér, mint belém, de ez így is van jól; mire végez, én már "szalvétát" is szerzek, ő pedig végre jól lakottnak tűnik. Elpakolok mindent, aztán biztos ami biztos megkérdezem, nincs-e szüksége még valamire, vannak-e fájdalmai. A válaszára megengedek magamnak egy kis mosolyt és bólintok.
– Jól van, de csak semmi hősködés, rendben? Ha nagyon fáj, szólsz! – adom ki a parancsot, mielőtt bejönne egy nővér. Miközben kikapcsolja a monitorokat, engedélyt kapunk egy pár dologra, de a bernáthegyis megjegyzésén halkan kuncogni kezdek. Szerencsére én már Dave tudomására hoztam, hogy Tarzanként is tökéletes lenne számomra. Miután a nővér kimegy, én is megkapom a magam parancsait Davidtől, amin mosolygok egy kicsit, de a lényeg ettől nem változik.
– Vigyázni fogok, de nem hagyhatom, hogy idegen nők törölgessék a tested – jelentem ki határozottan. A kis szekrényhez lépek, ahová korábban már elhoztam a neki behozott dolgokat és előveszem a laza derekú nadrágot, amit behoztam neki, és egy kényelmes pólót. Előveszem a fürdetőkendő csomagokat is, és hátrapillantok rá a vállam felett.
– Szeretnél borotválkozni, vagy az még nem érdekes? – kérdezem. Azt úgyis tudja, hogy én szeretem szőrösen is, de ha inkább tenne ellene, akkor megoldjuk. Minden szükséges dolgot a közelbe pakolok, aztán magunkra zárom az ajtót, mielőtt somolyogva visszalépnék az ágyhoz.
– Szóval akkor most négy hónap után végre újra levetkőztethetlek? – kérdezem félig viccesen. Persze tudom, hogy most nem igazán van helye a bűnös gondolatoknak, de a tény az tény: ugyanúgy a meztelen testét kell simogatnom és megmosdatnom és hazugság lenne azt állítani, hogy ehhez semlegesen tudnék állni. Az más kérdés, hogy a térde miatt képes leszek önuralmat gyakorolni.
Segítek neki kitakarózni – hacsak nem állít meg, mert ő nem hisz az önuralom intézményében –, aztán a hátához lépve egy kicsit előre dőlni is, hogy ki tudjam hátul oldani a szalagot. Óvatosan fejtem ki alóla a hálóing anyagát, hogy ne kelljen helyezkednie, de szerencsére jól csúszik az anyag, így nincs vele különösebb gond. Elöl már csak a kezeiről kell lehúznom, aztán félretennem, és itt jön el az a pont, amikor nem kellene bámulnom, vagy mondjuk a kötést kéne bámulnom a térdén, emlékeztetve magam, miért ne bámuljam máshol, de én ehelyett elkezdem alaposan felmérni minden rég nem látott porcikáját, annyira belefeledkezve ebbe, hogy a nyálam még éppen nem csordul ki a felsőtesténél járva, de mosdatókendő helyett véletlenül papírtörlőt veszek a kezembe, és ez csak akkor tűnik fel, amikor majdnem azzal kezdem el végigtörölni a karját.
– Hoppá – állítom meg a kezem a levegőben, meglepve nézve a papírtörlőre. Miért ezt vettem el az asztalról...?

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

Amikor megbök az ujjával, elkapom azt és az ajkamhoz húzva adok az ujjbegyére egy puszit.
- Ki veszed az örömöt az egészből! - sóhajtok fel drámaian, elengedve őt.
- Hogy játszam el a hattyúk halálát csókért, ha utána egy hétig angol nemest kell játszanom? - panaszkodok fanyalogva, minden komolyságot nélkülözve.  
A komolytalanság persze hullámzóan visszatér, a végén pedig már autókhoz hasonlítgatjuk magunkat. Leginkább én, aki egy drágább BMW-nek mondja magát, Shay meg jön a RAM-al.
- Nagyon tetszik neked az a járgány... - vigyorgom elégedetten, mikor felhozza az otthoni autónkat. Azt, amiben úgy eltörpül, hogy csak azért lát ki a kormány mögül, mert az ülés magassága állítható. Sok minden más is állítható egyébként, erről pedig eszembe jut, hogyan is jött kapóra ez a tulajdonsága, amikor a hoteles randevúnk után majdnem a kocsiban estem neki. Illetve neki estem, de végül nem ott fejeztük be az estét. Nosztalgikus mosollyal nézek rá, miközben felrémlik előttem a fekete csipke kontúrja. Ó baszd meg, hogy állandóan ide lyukadok ki. A luxus cikkekről a luxus férj/feleség jut eszembe, Shay pedig már jön a zöldkártyával.
- Jó, akkor én meg csak a jó szex miatt vettelek el? Vagy el is csábítottál? Mi a sztori, amit be kell adni másoknak? - viccelődök mosolyogva. Mondjuk minden vicc alapja igazság. Az igazság pedig az, hogy Shay igen is elcsábított és nagyon jó vele a szex. Nem csoda, hogy minden második gondolatom az, valahányszor vele vagyok. Minden első pedig, hogy mennyire szeretem.
Azt azért nem gondoltam volna, hogy ezt hangosan ki is mondom, de még is, láss csodát... Majdnem álmomban képes voltam olyan hülyeségeket összehadoválni, minthogy ebben a köpenyben akarnám csinálni.
- Ebben?! Nem vagyok normális... - túrok a hajamba zavart tagadással.
- Legközelebb, ha ilyeneket mondok, engedélyt adok rá, hogy főbe lőjél, rendben? - nevetem el magam halkan.
- Mert én nem hogy ilyenben nem akarlak látni, de semmiben. - halkítom le a hangom, nehogy véletlenül is meghallja kint valaki. Bár... nem, hazudtam. Csipkében nagyon szívesen látom közben is.
Szerencsére vannak ártatlan gondolataim is, azok Yanával kapcsolatosak. Nem tudom és nem is akarom megígérni, hogy nem kényeztetem el majd a lányunkat, mert simán el tudom képzelni, hogy belakkozom a körmöm, ha ő úgy óhajtja majd. Erről eszembe jut, hogy hamarosan bizony velünk lesz és fel is teszem a nagy kérdést, hogy nélkülem is sikerült-e Shaynek összekészülnie? A válaszra melegen elmosolyodom.
- Akkor holnap a kórház után legyen ez az első dolgunk rendben? Ezt nem akarom az utolsó pillanatra húzni. - így is, ha a szülés ténylegesen megindult volna a minap, nagy bajban lettünk volna, hogy nincs előkészítve semmi.
A gondolataim végül a forróságok mellett a forró ételeken jár, és amint megjön a pizza Shay el is veszít engem arra a pár percre, amíg jóllakottra nem tömöm magamat. Igyekszek Shaynek is hagyni, a féltékenykedését viccesen oszlatom szét, aztán elmosolyodom a válaszán tele szájjal. Miután mindketten dugig vagyunk - vagy hát én biztos -, megtörlöm a számat és újra mosolygok azon, ahogy megint rázendít a tyúkanyózásra. Megnyugtatom, hogy nem fáj semmim, de persze jön a szigor.
- Igen asszonyom, szólok, ha fáj. - mosolygok, aztán bejön egy nővér csipkelődni, meg hogy levegye a mellkasomról a tappancsokat és kikapcsolja a monitort. Shaynek is ad feladatot - gondolom azért, mert addig se nekik kell ezt megcsinálni -, ő pedig azonnal magára vállalja a feladatot. Félre billentett fejjel nézem meg hátulról, amikor a táskában kutat, és már kezdem érteni High-Davidet, amiért a kórházi kötényt szexinek találta. A kérdésre felemelem a fejem és elmosolyodom.
- Csak igazítanék rajta, már úgy se kell simabőrűnek lennem. - simítok végig az államon egy kicsit. Azt is tudom, hogy Shay szereti rajtam a szakállat, szóval miért ne járjak a kedvében? Ez a 10 napos borosta lehet még normális szakáll is, ha úgy akarja. Azért én is tyúkozom annyit, hogy rászólok, ne erőltesse meg magát, de azért meg nem állítom, mert nagyon szeretném, hogy mindenhol átsimogasson. Azért amiben lehet, segítek neki, a kérdésére pedig bazsalyogni kezdek.
- Úgy tűnik... Viszont... nem tudom garantálni, hogy a kapitány nem kel fel tőle... Azért előre is bocsánat. És csak semmi vicces gondolat, oké? - figyelmeztetem előre, miközben kitakar és leveszi rólam ezt a furán szexis borzalmat. Legalább van esélyem megnézni a térdem... illetve a kötést, ami fedi, de aztán eltereli a figyelmem, ahogy Shay engem bámulva tapogat az asztal felé. Nem mondom, hogy nem perzsel végig a pillantása, de a komikum, ami utána jön, nem engedi, hogy elkalandozzak: Amikor a papírtörlőt veszi el, elvigyorodok, és amikor észre veszi magát, majdnem elnevetem magamat.
- Ennyire nem vagyok izzadt, de te letörölheted vele a nyálad. - csipkelődöm somolyogva az orrom alatt. Mondjuk ha emiatt én kapom fejbe a papírtörlőt, akkor már biztosan hangosan fogok nevetni.

David & Shayana

Ismét megforgatom a szemeimet a drámai előadásra, látványosan, de ezen a ponton már nem tudok nem mosolyogni. Szívesen megmondanám neki, hogy adok én neki olyan hattyúk halálát, de tudom, hogy csak hülyéskedik, szóval levetkőzöm magamról a túlaggódó tyúkanyót és inkább csak a fejemet rázva adok neki egy csókot már most, hogy ne is támadjon kedve fulladozni érte.
Amikor viszont később autókhoz kezd minket hasonlítani és magát a BMW-hez sorolná, már nem tartom magamban a mondandómat, sőt. Megmondom neki, hogy minimum ő is egy RAM, az elégedett vigyora pedig hamiskás mosolyt csal az arcomra.
– Mint ahogy te is. Meg egyébként is... az is ugyanolyan nagy, mint te – teszem hozzá, lassan levezetve a tekintetem az arcáról a testére és a fantáziájára bízom, pontosan melyik méreteire célzok. Szinte az ajkam is megnyalom, mert egyébként mindegyikre gondolok és mindegyiket imádom, amikor pedig visszatekintek a szemeibe, úgy hiszem, ő sem éppen ártatlan dolgokon mélázik éppen. Bele is illik a képbe, hogy mivel kellene indokolnia a tényt, miszerint feleségül vett a zöldkártyáért, én pedig mosolyogva hajolok egy kicsit közelebb hozzá.
– Természetesen elcsábítottalak. Nem tudtál nekem ellenállni, a szex pedig annyira jó volt, hogy sosem volt belőle elég. Teljesen az ujjaim köré csavartalak, ezért még házasságra is hajlandó voltál adni a fejed, csak hogy minden este csipkében láthass – vázolom fel neki a sztorit egyre elégedettebb mosollyal. Persze a házasságkötésünk oka nem ez volt, de ha a mellékeseket nézzük, annyira nem állnánk messze az igazságtól ezzel a történettel sem. Persze amikor megosztom vele, mi mindenről beszélt félkómásan a műtét után, zavarba jön, de én vidáman és szeretettel nevetek rajta.
– Ha jól rémlik, pont az tetszett benne nagyon, hogy milyen könnyű levenni. Meg hogy kint lenne belőle a fenekem – súgom vissza neki még mindig kuncogva.
Amikor Yanára terelődik a szó és bevallom neki, hogy ugyan vannak már otthon dolgok, azért azt nem mondhatnám, hogy teljes a ruhatár és az összecsomagolt pakk, szerencsére nem dühítem fel vele vagy gondol felelőtlennek miatta. Bátortalanul viszonzom a mosolyát, a felvetésével azonban egy pillanatig sem vitatkozom.
– Rendben! – vágom rá felcsillanó szemekkel. Nem akarok benne lelkiismeret-furdalást kelteni, ezért nem árulom el neki, mennyire irigyeltem a bababoltokan azokat a párokat, akik együtt válogattak, és milyen magányosnak éreztem magam olyankor nélküle, de már egyébként sem számít. Most már csak alig várom a pillanatot, amikor mi is közéjük fogunk tartozni, és erről a boldog izgatottságról árulkodik a mosolyom is.
Ezután legfeljebb a pizza lehetne az egyetlen dolog, amire irigykedem, de öröm nézni, ahogy eszik, szóval nyilván csak ugratom a "féltékenykedéssel". Miután ő is teletömte a hasát, elpakolom az öléből a dobozt, és még van időm megesketni, hogy szólni fog, ha fájdalmai vannak, mielőtt bejönne egy nővér feladatokat is osztogatni. Egyáltalán nem zavar, sőt, bármikor szívesen simogatom a férjemet és jobb is, ha nem ők teszik meg helyettem. Neki is állok elővenni mindenfélét, és amikor kérdezek, hátrapillantok a vállam felett, de meg sem lepődöm azon, az ő szemei hol vannak. Elnyomom a vigyoromat és a késztetést, hogy megkérdezzem, tetszik-e neki, amit lát. A válaszára mosolyogva bólintok, hozzácsapom a kis csomaghoz a szakállvágót, aztán lepakolok mindent a közelbe. Gondosan magunkra zárom az ajtót, mert azt sem akarom, hogy bárki nézegesse azt, ami az enyém, aztán már csak az van hátra, hogy évődjek vele egy kicsit. A válaszára elvigyorodom és az ajkamba harapok.
– Ó, vicces gondolatoktól nem tartok – felelem, mert így is van. Valószínűleg nem nevetni támadna kedvem a látványtól... és ezt bizonyítom is, amikor melléhajtom a takarót, aztán leveszem róla a kórházi hacukát is, a szemeim pedig szinte a nyálammal együtt folynak ki a helyükről. Alaposan megszemlélem, és közben annyira nem figyelek semmi másra, hogy rohadtul nem azt csinálom, amit kellene – de ő nyilván nagyon jól szórakozik rajtam. Látszólag sértetten fújtatva vágom hozzá a papírtörlőt, de közben félig még mindig rá vannak ragadva a szemeim, ő pedig még ki is nevet.
– Te csak figyelj a kapitányra! – vágok vissza, de nehezen tudom elrejteni a mosolyom. Ezúttal már koncentrálva nyúlok az asztal felé és sikerül is egy mosdatókendőt megszerezni magamnak a csomagolásból. Diadalittas mosollyal nézek rá, aztán nem is vesztegetem az időt, nehogy kiszáradjon a kendő, és igazából cseppet sem sajnálom, amiért innentől kezdve egészen biztosan ő lesz az, aki bajban van. Nem arról van szó, hogy engem ne érintene meg a dolog; a forróság viszonylag gyorsan elönti a testem és egy idő után kiszáradnak az ajkaim is, mert nem tudok nem fantáziálni, de kettőnk közül nem nekem kell meztelenül, tétlenül tűrnöm, hogy a másik nagyon alaposan átsimogassa a testem. Márpedig nagyon alapos vagyok: mintha minden egyes izomrostot meg akarnék tisztogatni és minden egyes bőrfelületet fényesre akarnék csiszolni. Kiélvezem, hogy végre újra érinthetem, és igazából az sem állít meg, hogy a kendőkkel kell mosdatnom; az ujjaimmal ugyanúgy végigsimítom a bőrét a kendő után, mintha csak ellenőrizni akarnám a tisztaságát, pedig csak élvezkedek. A mondhatni legkényesebb területet utoljára hagyom, és ha eddigre már neki is kellően eltereltem a figyelmét és ennek valóban ott vannak a látható következményei az orrom előtt, akkor muszáj megnyalnom az ajkaimat.
– Szeretnéd ezt inkább te csinálni...? – kérdezem halkan, egy kissé rekedtes hangszínen. Nem azért, mert ne csinálnám én szívesen, hanem azért, mert talán nem kellene még kényelmetlenebbé tennem számára a helyzetet.

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

A szemforgatását csak megvigyorgom, de amikor BMW helyett RAM-nak titulál, na azaz igazi ego legyezés. Ha ez pedig nem lenne elég, még a nagyságomra is kitér, amitől eleve csúnya gondolataim támadnak, de ahogy elkezdi nyalogatni az ajkát... Ó jaj... Igyekszem terelni a gondolataim és a témát, és így jutunk oda, hogy mi a "fedősztorink". Ő persze közelebb hajol hozzám, én pedig pont úgy csüngök a szavain és figyelem a mélybarna tüzes őzike szemeket, mint akit pontosan elcsábítottak. És tényleg így is van. Halkan felsóhajtva pillantok az ajkára amikor a csipkét emlegeti, úgy, mint aki él-hal egy csókjáért, de az istennőnek kell ezzel megáldania, nem lehet csak úgy lopni tőle.
- De most nem lenne jó a csipke nem? Vagy van... ekkora...? - pillantok le a dekoltázsára és visszatartom az ingert, hogy jól megcsöcsörésszem, pedig Isten látja a lelkem, nagyon megfogdosnám. Aztán jön azzal, hogy én miket mondtam, miközben szinte önkívületi állapotban voltam. Amúgy... mennyit mond rólam, hogy ilyenkor is csak arról tudok beszélni, hogy mennyire szexi?
- Remélem értékeled, hogy az egész világom központjában a csinos segged áll. - nevetek halkan, megadóan, elfogadva a tényt, hogy imádatom tárgyát nem tudom véka alá rejteni. Főleg nem olyan állapotban.
- Mást is mondtam? Vagy korábban? - nem tudom, hogy amikor a vizsgálat után, pár napja kihoztak, itt volt-e. Semmi nincs meg azokból a félkómás percekből, sem a mostaniakból.
Aztán már meg is van az első kórházon kívüli program, méghozzá a babaholmik és kórházi táska összerakása Shayjel. Már tűkön ülve várom, nagyon-nagyon-nagyon kíváncsi vagyok, milyen lesz. Az öcsémet régen néha-néha öltöztettem, de ez most egészen más... Milyen érzés lesz? Az jó, ha izgulok? Miután megjön a pizza és tele tömöm a bendőm, levesznek a monitorokról, ami eddig minden szívdobogtató gondolatom lebuktatta, aztán már Shay kapja is a számára tökéletes feladatot. Miután jól megnézem magamnak a hátsóját - ami négy hónap és néhány kiló után is olyan tökéletes, mint még soha -, figyelmeztetem, hogy miféle reakciókat válthat ki belőlem, ha mosdatni kezd. Őt persze ez egyáltalán nem zavarja.
- Értsd jól! - figyelmeztetem, amikor a vicces gondolatokat elvicceli, és rám szól, hogy én csak a kapitányra figyeljek. Mély levegőt veszek, és tényleg, tényleg igyekszem visszafogni magam és a gondolataim, de bassza meg, négy hónap nélkülözés után nem csak hogy áttörölget a kendővel, még simogat is, miközben úgy néz rám, mint aki itt helyben fel akar falni. Persze, hogy a végére oszlopot állítok neki és ha ez nem lenne elég, ő még NYALOGATJA A SZÁJÁT. Ez a határ.
- Igen, mert ha most hozzám érsz, biztosra veheted, hogy elmegyek. - mormogom az orrom alatt égő vörös fejjel, és ha engedi elveszem tőle a kendőt, hogy magam fejezzem be a munkát.

David & Shayana

Én tényleg igyekeznék nem kényelmetlen helyzetbe hozni őt itt, a kórházban, de valahogy mindig oda lyukadunk ki, hogy nem tudok nem olyan dolgokat mondani. Talán nem is annyira meglepő, hogy a méretei után felmerülő "fedősztori" sem épp ártatlan irányt vesz. Egyáltalán nem. Amikor sóhajtva az ajkaimra pillant, a szám szinte bizseregni kezd a csókjáért, de aztán a tekintete még lejjebb vándorol, én pedig halkan elnevetem magam, amikor a kérdése leleplezi, hogy ő is fedezett fel nagy méreteket a szemeivel.
– Hidd el, nagyobb kihívás lenne olyan harisnyatartót találni, amit fel tudok húzni a derekam alá. Melltartóból mindenféle méretet gyártanak... – felelem sejtelmesen, és mivel fogalmam sincs, mennyire táncolunk annak a határán, hogy túlságosan is elszaladjon a fantáziánk, inkább az álla alá nyúlva visszaterelem magamra a figyelmét, csak hogy végre bepótolhassam az előbb elmaradt csókot. Nem mintha a csók ártatlanra sikerülne ilyen beszélgetések után, de legalább az ajkait a kórházi ágyon csücsülve is olyan szenvedéllyel falhatom fel, amilyennel csak jól esik.
Amikor aztán leleplezem, mi mindent hadovált össze nem is olyan régen, ő pedig levonja a maga következtetését, elnevetem magam.
– Ó, nagyon helyes – bólogatok egyetértőn. Ezután viszont rákérdez, mondott-e valamit korábban, nekem pedig eszembe jut, amikor először bejöttem hozzá Az a beszélgetés, a zokogása... de nem. Rámosolygok és csak megrázom a fejem, mert nem akarom felemlegetni azokat a nehéz pillanatokat, amiket már sikerült megbeszélnünk és lezárnunk.
– Semmi olyat, ami miatt aggódnod kellene – felelem megnyugtatóan, és az arcát megsimogatva lopok még egy apró csókot az ajkairól.
A téma aztán elterelődik Yana felé, és én már azt is izgatottan és boldogan várom, hogy elmenjünk együtt babaholmit vásárolni. Az csak a pláne lesz, amikor végre találkozhatunk is vele, és a gondolat, hogy ez már tényleg csak pár hét... Egyszerre félelmetes, izgalmas, és alig várom. Ráadásul Dave itthon van, azaz ott lehet majd! Egyetlen pillanatot sem kell elmulasztania Yana születéséből és első hónapjából. Persze ahhoz, hogy ez megtörténhessen, előbb meg kell mentenem az éhhaláltól, amihez meg is érkezik a pizza, és miután teleettük magunkat, kapok még egy feladatot a nővértől. Én pedig nem is bánom; azért sem, mert bármikor szívesen simogatom és fogdosom a férjem, meg azért sem, mert ha ezt ők tennék meg, el kellene törnöm a kezeiket. Meg az ujjaikat. És esetleg a szemüket is ki kellene nyomnom.
Mondjuk nekem is könnyebb dolgom lenne, ha nem látnék, de gyorsan korrigálom a kezdeti malőrt a papírtörlővel, hogy utána tényleg csinálhassam a feladatom. Meg... egyéb dolgokat, mert szükségtelenül alapos vagyok és az ujjaimmal biztosan nem kéne utósimogatnom, de megtehetem és ő sem szól rám, szóval kiélvezem. A baj csak az, hogy kettőnk közül nem csak én élvezem a dolgot, és amikor hosszú időn keresztül ajzom fel saját magamat is, aztán hozzá kellene érnem az ő vágyának egyértelmű megtestesüléséhez, akkor nem vagyok biztos benne, hogy ez mennyire jó ötlet. Egyikünk számára sem. Még akkor sem, ha nagyon szívesen megtenném. Pont azért, mert nagyon szívesen megtenném. Felajánlom neki a kiutat, és amikor erre az a válasza, hogy igazából elég lenne hozzáérnem ahhoz, hogy elélvezzen, halkan felnyögök a gondolatra. Kiszárad a szám, egy pillanatra lehunyom a szemem, de aztán minden erőmet összeszedve felé nyújtom a kendőt.
– Én... addig... lehűtöm magam – mondom kicsit rekedten, mert rajtam az sem segítene, ha nézném, mit csinál magával. Hátat fordítok neki, mély levegőket véve kinyitom az ablakot, de aztán rájövök, hogy csak a meleg dől be kintről. Inkább be is csukom, hogy ne legyen melege, aztán a kis fürdőhelyiségbe megyek, hogy megpróbálkozzak a hideg vizes lehűtéssel. Megmosom az arcom és a csap alá tartom a csuklóimat; nem sietek, neki is akarok egy kis időt adni, hogy megnyugodjon. Amikor aztán előjövök, egy pillanatra megállok az ajtóban, ránézek, és halkan elnevetem magam, mert ez nagyon tipikus volt ránk nézve.
– Nem akarom tudni, én mit hadoválnék össze begyógyszerezve – jegyzem meg, némileg bocsánatkérőn magamra vállalva a bűnöket. Odasétálok hozzá, aztán közelebb hajolva megcsókolom; odafigyelek, hogy ne legyen túl sok, sem túl szenvedélyes, sem túl forró, de szükségem van erre.
– Öltözzünk fel, hm? – mosolygok rá aztán, megsimogatva az arcát. Ha nincs ellenvetése, odalépek a bekészített ruhákhoz, először a laza térdnadrágért nyúlva. Ez kényelmes, nem szorít semmit, és ha ellenőrizniük kell a kötést vagy bármit, könnyedén hozzáférnek a térdéhez. Az ágy lábához sétálok és kritikusan méregetni kezdem a lehetőségeinket.
– Oké. Bebújtatjuk a lábfejeidet, aztán én lassan felhúzom a lábadra. Nincs ficergés, nem mozgatod a lábad, szépen, óvatosan átsegítem a kötés alatt az anyagot. Jó? – veszem elő ismét a szigorú pillantásomat, ahogy ránézek. Nagyon ajánlom neki, hogy tényleg meg is értse, mert én óvatosan, de hatékonyan igyekszem csinálni a dolgom, de ha egy kicsit is mozdít a bal lábán, a haragommal kell szembenéznie. Óvatosan bebújtatom a lábait a nadrág száraiba, aztán a kötés aljáig simán fel is tudom húzni. Ott kell csak nagyon figyelnem, de trükkösen oldom meg a dolgot: ahelyett, hogy a lábát emelgetném, inkább centiről centire benyomom a matracot alatta, így segítve fel lassan az anyagot; így mindig alá van támasztva a térdre és nem gyűröm a gézt sem. Elégedetten elmosolyodom, ezután már könnyű feljebb húzni rajta a nadrágot, csak a fenekénél kell megint figyelni.
– Nincs mocorgás! – emlékeztetem szigorúan, és inkább én fejtek ki több erőt, hogy át tudjam húzni alatta a nadrágot, mint hogy ő támaszkodjon fel. Amikor kész, újabb elégedett mosollyal veszem szemügyre, aztán már megyek is a pólójáért. Azt persze sokkal könnyebb ráadni, mert csak a kezét kell mozdítania érte, a háta mögött pedig könnyen tudok segíteni neki lehúzni az anyagot.
– Máris jobb, nem? – mosolyodom el, végigsimítva a karján. Biztosan kényelmesebb, mint az a műanyag köpeny.

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

- Miért? Nincsenek ekkora méretben olyan csipkék? Vagy csipke hálóruha? Bár én megelégszem a combfixxel és a fehérneművel is. - kérdezgetem vágyódva, emlékezve azokra a napokra, amikor megígértettem vele, hogy amíg otthon vagyok, minden nap csipkében akarom látni és mindennap másban. Az alatt a hét alatt majdnem elhasználtuk az ágyat... Ezekből a gondolatokból csak az hoz vissza a valóságba, hogy az állam alá nyúlva emeli fel a fejem és a tekintetem a melléről az ajkaira, amik aztán az enyémre simulnak olyan forróan, hogy egyáltalán nem azt a célt éri el, hogy ne gondoljam tovább az előbbieket.
Aztán persze jön, hogy mikről beszéltem álmomban, amikor pedig elmondja, azért felhívom a figyelmét, hogy értékelje, hogy minden gondolatom ő.... meg a feneke. Láthatóan élvezi is ezt a tényt, és élvezze is. A kérdésemre megrázza a fejét, ezek szerint akkor nem beszéltem ilyen marhaságokat, amitől némileg megkönnyebbülök.
- Akkor jó. Remélem, hogy a nővéreknek nem beszéltem a fenekedről... - lesz egy pillanatra játékosan kétségbe esett a tekintetem. Ezután jönnek a tervek a holnapi napra, aztán a feladat, amitől úgy érzem magam, mint akit szexuálisan kínoznak. Shay legalább is meglehetősen tesz arról, hogy jól megkívánjam, olyan alaposan törölget át mindenütt, ráadásul simogat, amikor pedig az ágyékomról kérdez, még meg is nyalja az ajkát, amitől képes lennék most eldurranni. Legalább is ha hozzám érne, tuti elég lenne. Ennek elkerülése érdekében én fejezem be a tisztálkodást azon a részen, míg ő inkább megy és megpróbálja lehűteni magát a beomló forró levegővel, aztán inkább a fürdőbe megy. Miután megvagyok, igyekszem a szokásos bányarémekre és undorító pókasszonyokra gondolni, de így is elég nehéz lenyugtatnom magam. Annyira azért sikerül, hogy amikor visszajön öltöztetni, az már ne okozzon gondot.
- Én nagyon is kíváncsi lennék. - mosolygok, bár azt nem akarom megemlíteni, hogy láttam már rohadt erős drogok hatása alatt, csak akkor nem félálomban volt, hanem fél lábbal a sírban. Persze most is megcsókol, mert miért ne, én pedig naaaaaaaaaaaaaagyon igyekszem nem gondolni semmi olyanra, míg viszonzom. A kezébe csókolok, amikor rám mosolyogva megsimítja az arcom, és bólintok... aztán már kapom is a figyelmeztetést, hogy nehogy meg merjek mozdulni. Halkan felsóhajtva forgatom meg a szemeimet.
- De hát rendbe van rakva! Holnap már járhatok is rajta, mi az, hogy nem mozoghatok? - mormogok megint gyerekesen, de teszem, amit mond, mielőtt kapok egy monoklit a papírtörlő okozta headshot mellé.
Egész ügyesen csinálja a térdemnél is, de amikor felér a nadrággal a fenekemhez, akkor már emelném meg magam a kezeimmel. Persze megint rám szól, mire morgok az orrom alatt valmi csúnyát, mert inkább erőlködik.
- Na-na, ez nem! - szólok rá erélyesen. Megmondtuk, hogy csak semmi erőlködés. Akkor is megemelem a seggem, ha nem tetszik neki, de legalább nem lábból, hanem kezekből emelem magamat. A végén a pólót már egyedül is fel tudom venni, ő csak megigazítja rajtam hátul.
- Sokkal jobb. - mosolygom rá, és kezére fogva húzom oda magamhoz, hogy megcsókoljam.
- Köszönöm cicus. - mosolygom rá.
- Szóóval... elvigyük a köpenyt? - kérdezem huncutul, viccként. Eszemben sincs elhozni magunkkal azt a vackot, de vicces, hogy egyáltalán gondoltam ilyenre.
A látogatási idő további részében a holnapi napot kérdezgetem. Hová menjünk ruhát nézni? Mi kell a kórházi táskába? Ne menjünk-e előbb haza, ledobni a táskáimat? Hol együnk majd? Mit együnk majd? Illetve hogy hívjon megint este, hogy tudjak mesélni nekik.
Amikor végül lejár az idő, újra egy hosszú csókra húzom magamhoz és csókolom addig, amíg csak levegőért nem kapkodnom.
- Szeretlek. Holnap írok, hogy mikor engednek el és jöhetsz értem. - mosolygom rá, mielőtt elengedném.

Így is teszek egyébként. Este mesélek nekik amíg mindhárman el nem alszunk, én főleg azért, mert megint kapok egy jó nagy adag fájdalomcsillapítót. Reggel korán ébresztenek az álmok és a nővérek, aztán jön is az első tesztséta. Kurvára fáj, de tudok járni vele és ezzel a lendülettel el is megyek a mosdóra. Úgy is azt várják, hogy az altatás és érzéstelenítés után tudok-e üríteni, szóval bizonyítom, hogy igen. 10 órát mondanak, mire kész lesz a zárójelentés, úgy hogy felhívom Shayt és közlöm vele a jóhírt, hogy 10-kor elhúzhatok innen a gányba. Kinti nadrágot veszek fel - lassan és óvatosan, mert bizonyos mozdulatokkor nagyon bele tud nyilalni a fájdalom -, cipőt. Megkapom a reggelit még, azt befalom, aztán a táskáimmal együtt kiülök a folyosóra, hogy az ágyat le tudják húzni és fertőtleníteni.
Shayt beengedik, tekintve, hogy értem jön, szóval őt várom a széken. Meg a zárójelentésem, de amíg azt megkapom, addig úgy is meg tudja venni a mankót.

David & Shayana

Tovább kérdezget a csipke-lehetőségekről, én pedig elgondolkozom egy kissé, mert ennyire nem gondoltam bele, de... nos, ismerve a mai világot és annak ilyen sajátosságait...
– Igazából... majdnem biztos vagyok benne, hogy gyártanak külön ilyen célra darabokat. Legfeljebb ahhoz nem harisnyatartó van, hanem tényleg valamiféle hálóruhára hasonlít inkább – gondolkozom hangosan, ő pedig tovább bámul és szinte látom a gondolatait, ahogy maga elé képzeli a lehetőségeket. Elmosolyodom és nem állom meg a késztetést, hogy alaposan megcsókoljam, de úgy érzem, nem is bánja.
Azt is megosztom vele, miről hadovált a műtét után, félig még altatásban, viszont amikor a korábbról kérdez, nem mondom el neki, mi történt, mert nem szeretém, hogy újraéljük azokat a perceket. Koncentráljon csak a fenekemre. Kuncogni kezdek a megjegyzése hallatán és vállat vonok.
– Az egyikük szerintem félig még hallotta, de csak feldobtad vele a napját – felelem vidáman.
Miután tervezgettünk egy kicsit, aztán jól teletömte a hasát pizzával, kapok két feladatot a nővértől, és az első nem sikerül valami nyugodtra. Egyikünknek sem, mert a végén szerintem eljutunk abba a fázisba, amikor ész nélkül szoktunk már egymásnak esni, de most sem a hely, sem az idő, sem a helyzet nem alkalmas, szóval inkább visszavonulót fújok, mielőtt túl késő legyen és ráhagyom, hogy ő fejezze be a műveletet, ezzel mindkettőnknek időt hagyva a megnyugvásra is. Viccelődök egy kicsit, amire persze megkapom, hogy ő bezzeg nagyon is meghallgatná, mi mindent hordok össze. Nevetve lépek oda hozzá és csókolom meg – nem esve túlzásokba –, aztán felvetem neki, hogy talán ideje lenne felöltözni. Megmosolygom a tenyerembe adott csókot, de aztán jön szigorúházinővérShay, amire persze durcáskisfiúDave a válasz.
– Pontosan azért, mert majd holnap járhatsz rajta – jelentem ki ellentmondást nem tűrően, és szerencséjére viselkedik is. Sikerül trükkösen megoldanom a nadrág felhúzását a térdénél is, de aztán a feneke alatt is át kéne húzni, ő pedig már mozdulna is, pedig megtiltottam. Neki is áll velem vitatkozni, és mielőtt még válaszolhatnék, már fel is nyomja magát egy kicsit – de legalább a kezeivel, nem a lábát használva. Jobbnak látom akkor már minél gyorsabban cselekedni, egy gyors mozdulattal felhúzom a nadrágot, hogy ne kelljen tovább tartania magát, de azért kap mellé egy sokatmondó pillantást, amiért vitatkozott. Odaadom neki a pólóját is, lesegítem a hátánál, aztán már csak mosolyogva figyelem a sokkal otthoniasabb látványát, mint amilyen a kórházi hacukában volt. Hagyom magam visszahúzni az ágyra, készségesen és örömmel csókolok vissza.
– Szívesen – mosolygok rá, miközben felemelve a kezem újra megsimogatom az arcát. Ismét elönt az érzés, hogy mennyire örülök annak, hogy itt van. A kérdésére elnevetem magam, hátrapillantok a vállam felett, mintha fontolóra venném, aztán játékosan felvont szemöldökkel fordulok vissza hozzá.
– Talán jobban járunk a kismama-csipke kollekció felfedezésével, ha ilyesmire vágysz. Szerintem az egy fokkal előnyösebben állna – jegyzem meg némi huncut csillogással a szemeimben.
Visszatérünk a holnapi nap tervezgetéséhez, én pedig készséggel és örömmel válaszolgatom meg mind az ezer kérdést, amit feltesz. Mivel a legtöbb kérdésre ez válasz is lehet, elmesélem neki, hogy a lakástól néhány perc autóval egy kis bevásárló-negyed, ahol van több bolt is – köztük egy elég nagy baba-mama üzlet –, meg egy eldugottabb, de nagyon jó olasz étterem. Persze gyalog sem lenne messze a hely, de nem akarom mindjárt olyan hosszú sétára vinni a térdével. Ha nincs ellenvetése, abban egyezünk meg, hogy először hazamegyünk, hogy le tudjunk pakolni, ő megismerhesse élőben is a lakást, és amint egy kicsit akklimatizálódott és felfrissítette magát – meg levakarta magáról Lucifert –, elmegyünk oda, és letudjuk az evést és a vásárlást is. Azzal pedig egy pillanatig sem vitatkozom, hogy este felhívjam.
Sajnos eljön a látogatási idő vége is, de azzal vigasztalom magam, hogy holnap már hazajöhet és végre nem csak ezekre az órákra lehetünk együtt. Boldogan simulok a karjaiba és a hosszú csókba, hagyom magam szinte elolvadni és feltöltekezem a maradék fél napra ebből.
– Én is szeretlek. Holnap itt leszek érted, amint lehet – simogatom meg az arcát mosolyogva. Még egy hosszú puszit adok az ajkaira. – Pihenj, este pedig hívlak – ölelem még egyszer magamhoz, mielőtt elindulnék.
Szokás szerint üzenek neki a parkolóból és hazaérve is, meg egyébként is küldök neki néha random vagy vicces üzeneteket, míg el nem jön a pillanat, amikor bekuckózom a takaró alá, aztán fel is hívom. Mielőtt mesélni kezdene, megkérdezem tőle, hogy van, aztán halkan elnevetem magam, amikor a kihangosítás pillanatában Lucifer is megjelenik az ágy mellett és meg is osztom Dave-vel, hogy egy fővel nőtt a hallgatósága. Megsimogatom Lucifer fejét, megnyugtatom, hogy holnap már ő is találkozhat vele, aztán visszafekszem és kényelmesen elhelyezkedem a hercegnőnkkel együtt.

Másnap reggel viszonylag korán fent vagyok, mert már alig várom, hogy mehessek Dave-ért. Még tegnap szép rendet csináltam – mintha amúgy rendetlenség lett volna –, most egy kicsit takarítok – pedig nincs kosz –, aztán elkezdek tétlenül járkálni... és ebben a pillanatban jön az üzenet Dave-től. Nem is dél, hanem 10 óra! Fénysebességgel írom neki vissza, hogy indulok, aztán kapkodva össze is szedem magam. Elköszönök Lucifertől – aki már a reggeli séta alatt olyan volt, mint aki sejt valamit –, megígértetem vele, hogy az öröme ellenére is nagyon júl fog viselkedni, amikor hazaérünk, és nem ugrik rá Dave-re, aztán tényleg elindulok.
A belépés az utóbbi időben szerencsére már simán ment, és igazából most sincs különösebb fennakadás. Persze nincs látogatási idő, de elmagyarázom, hogy a férjemet most fogják kiengedni, amit egy rövid telefonnal vissza is igazolnak a sebészetről, így beengednek. A megbeszéltek szerint először a gyógykellékeshez megyek, megszerzem Davidnek a könyöklős mankót, aztán azzal felszerelkezve már sietek is hozzá. Még látom a folyosó végéről, ahogy épp átveszi a zárójelentést, én pedig alig tudom tűrtőztetni magam, hogy ne ugorjak a nyakába a boldogságtól. Ráadásul végre a lábán áll, még ha nem is nagyon nehezedik rá a balra.
– Szia! – ölelem magamhoz óvatosan, boldogan mosolyogva, és adok neki egy hosszú csókot, mielőtt elengedném. Odaadom neki a mankókat is, kritikusan szemlélve, megfelelő lesz-e a magasság.
– Ha minden igaz, beállíttattam az óriás-méretedre, de azért nézd meg, hogy biztosan jó-e – lépek hátrébb, hogy ki tudja próbálni. Ha kell még rajta állítani, akkor persze addig nem indulunk el, amíg nem tökéletes, de ha jól állították be, akkor csak az ajkamba harapva felmosolygok rá, mint aki majd' kiugrik a bőréből örömében. A táskáira pillantok, de mielőtt még nekiállhatnék gondolkozni, egy fiatal katona érkezik a nővérpulthoz, akik hozzánk irányítják. Kiderül, hogy már szóltak neki a cipekedésben való segítségyújtásért, én pedig hálásan rámosolygok, mert Dave biztosan nem engedte volna, hogy a táskáit emelgessem. Előzékenyen előreenged minket, majd megfogja a táskákat és a nyomunkba szegődik.
– Nem fáj nagyon? Sokat sétáltattak? Kell otthon valamilyen gyakorlatokat végezned? – kezdem el sorolni a kérdéseimet Dave-nek, miközben elindulunk. A lépteimet természetesen az ő tempójához igazítom, de persze én eleve kisebbeket lépek... Hívom a lifteket, fogom a nem önműködő ajtókat, aztán már ott is vagyunk a kocsinál és el sem hiszem, hogy mindjárt otthon leszünk. A katona bepakolja a táskákat a hátsü ülésekre, megkérdezi, segíthet-e még valamiben, de én csak megköszönöm neki az eddigieket és útjára engedem, hacsak Dave-nek nincs még valamire szüksége.
– Be tudod hajlítani a lábad, vagy toljam hátrébb az ülést? – fordulok aztán Dave-hez. A válaszának megfelelően cselekszem, jó nagyra nyitom neki az ajtót és megvárom, hogy beszálljon, persze készenlétben állva, hogy tudjak segíteni, ha kell. Amint bent van, elveszem tőle a mankókat és beteszem őket hátra, aztán beülök a kormány mögé és rámosolygok.
– Mehetünk haza? – teszem fel az utolsó, legszebb kérdést, és ha igent mond, odahajolok egy csókért. Bekötöm magam – használva az övterelőt is a hasam miatt –, aztán már indulunk is.

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

Próbálok nem nagyon izgatottnak tűnni a szavaira, mert... mindegy, úgy is kiszámítható vagyok. Már a szemem csillanásából tudni fogja, hogy mire gondolok, felesleges rejtegetnem.
- Ééés azt is lehet venni? - kérdezem vontatottan, az arcomra kiülő bárgyú mosollyal.
Persze a csók eltűnteti ezt a mosolyt, attól pedig egyenesen céklavörös leszek, hogy az egyik nővér meghallotta, ahogy Shay seggét istenítem.
- Akkor már biztos az egész osztály tudja... - mondom ezt úgy, mint akinek halálos ítéletet hirdettek. A figyelmem végül a pizza, aztán Shay kicsit sem visszafogott simogatása foglalja le, ami után csak örülök, hogy nem vagyok rákötve a monitorokra, mert biztos bejönne egy nővér, hogy mit csinál velem, amiért majd kiesik a szívem a helyéről a vérnyomásom meg az egekben van. "Baj" nem történik azért és pár perc után mindketten megnyugszunk, Shay pedig felöltöztet. Persze, jön a szigor, meg a durcázás, de azért a végére még is segítek neki, mert nem akarom, hogy megerőltesse magát. A kezemet meg úgy is használhatom, szóval egy szava sem lehet. És nincs is, csak jelentőségteljesen néz, én pedig kihívóan bámulok vissza. Azért megköszönöm neki a segítséget, amikor már a póló is rajtam van, élvezem a simításokat, csókokat osztok, aztán megkérdem, kell-e neki a kórházi köpeny. A válaszára ismét a képzeletembe merülök és ehhez végig is nézek rajta, mint aki egyenesen rá képzeli a mama-csipke-ruhát.
- Hmmm... - épp csak nem csordul most nekem ki a nyálam.
A holnapi naphoz kapcsolódóan rengeteg kérdésem van, de Shayjel mindent átbeszélünk, és egyre több dolgot tudok meg a lakással kapcsolatban is. Nem sokára lejár a látogatási idő, búcsúzkodunk és a lelkére kötöm, hogy hívjon. De addig is, míg este lefekszenek, üzenetben beszélgetünk, viccelődünk és egy kicsit úgy érzem... mintha végre révbe értem volna. Nagyon hiányzott, hogy tőlem távol is ilyen kommunikatív legyen.
Este persze jön a hívás, én pedig már elő is készültem a mesével, de Shay még szól, mielőtt elkezdeném, hogy Lucifer is jött hallgatni, amin halkan elnevetem magam. Így már hármójuknak mesélek.

Másnap reggel felkelek és a vizit után kiderül, hogy 10kor már léphetek is. Gyorsan írok Shaynek, aztán készülődök és kiköltözök a folyosóra. Rendkívül jól esik végre ülni, állni... járni annyira nem, mert fáj, mint a nyű, de azért kapok fájdalom csillapítót. Csak pár percet késnek a zárójelentésemmel, felkelve a székről bicegek a nővérpulthoz és veszem el a papírokat, Shay pedig épp ekkor jelenik meg. Felragyog az arcom és ahogy közelebb lép, lehajolva ölelem át, immár rendesen.
- Szia. - mormogom a hajába, és mosolyogva mély levegőt veszek az illatából. Egy hosszú csók után átveszem tőle a mankót, ami a legnagyobb fokozatára van állítva, így épp jó.
- Tökéletes. - rá is támaszkodom, kicsit meg is könnyebbülök. Nyomok egy puszit Shay fejére, és mire a táskáért hajolnék, egy katona mellénk lép. Megköszönöm a segítségét és elindulunk lassan, én természetesen a mankó ellenére is bicegve. Shay kérdéseire halkan elnevetem magam.
- Fájni fáj, de amíg teljesen meg nem gyógyul, addig ez ilyen lesz. Írtak fel fájdalom csillapítót, szóval majd azt szedem. A mosdóig sétáltattak, meg vissza az ágyhoz. Egyelőre pihentetnem kell, de egy hét után gyógytornászhoz kell járnom. - válaszolok minden kérdésére mosolyogva. Lemegyünk a lifttel a földszintre, aztán kibicegek a kocsiig és most kivételesen örülök, hogy a RAM magas, mert így nem kell erőlködnöm, hogy beszálljak majd. A katona a csomagtartóba rakja a táskáim, Shay pedig újra kérdéseket tesz fel.
- Teljesen funkcionál a lában Shay, csak fáj. - mosolygom meg az aggodalmát. Adok neki egy csókot, aztán beülök a kocsiba, a mankót Shay a hátsó ülésre teszi. Megköszönöm még egyszer a katona segítségét, aztán figyelem, ahogy Törpilla beszáll a kormány mögé. Nem szívesen látom már ilyen állapotban vezetni, de... most még nincs más választásunk. A kérdésére szélesen elmosolyodok, izgulok már, hogy milyen lesz az új lakás.
- Naná, menjünk! - mosolygom és bekötöm magam. A kezemmel oda nyúlva megsimogatom Shay hozzám közelebbik kezét. Boldog vagyok, hogy végre vele lehetek és kórházon kívül.