David & Shayana

Tudom, hogy mindig kettőn áll a vásár. Tudom, hogy én sem vagyok tökéletes, messze nem, tudom, hogy én is bántottam őt, és soha nem lennék olyan álszent, hogy ezt tagadjam, mert a fájdalom minden egyes villanása a szemében örökre belém égett. Ha én okoztam, az külön dobozba került, hogy soha ne felejtsem el, és soha ne történhessen meg többé... ezt mégsem tudom betartani. Nem tudom, miért. Nem tudom, miért jutottunk ide. Nem tudom, van-e visszaút.
A szívembe újra beletép a fájdalom a szavai nyomán, de mielőtt még belefulladhatnék, David ujjai a kézfejem köré fonódnak, és mintha csak a gondolataimban olvasott volna, megmagyarázza, mire gondolt. Nem arra, amire én. Újra felnézek rá, a szemeimből pedig nem tűnik el a fájdalom, csak átalakul. Nem engedem el a kezét, hanem finoman megszorítom, szemeimmel az övéit kutatva.
– Sajnálom. Sajnálom, hogy visszatértek, Dave – mondom halkan, őszintén. Tisztán emlékszem még az első alkalomra, az első reggelre, amikor nem csak véletlenül nem egy roham ébresztette fel. Nem merek túlságosan belegondolni, mert én olyan ébresztőt kaptam tőle emiatt, ami túl forró ahhoz, hogy ebben a pillanatban sokat gondoljak rá, de felidézem, milyen boldog és felszabadult volt, és hogy ez engem is milyen boldoggá tett. Minden egyes reggel, amikor a tiszta, sötét árnyékoktól mentes, mosolygó, vagy épp egyenesen pajkosan villanó szemei látványával üdvözölt, megváltás volt.
Szeretném megkérdezni, miért nem mondta el. Szeretném megkérdezni, részben az én hibám-e, amiért nem voltam minden értelemben mellette, de nem merek megszólalni. Nem tudom, együtt tudnék-e élni a tudattal, hogy hagytam négy hónapon át egyedül megküzdeni a rohamokkal. Persze, nem lehettem ott, de megoldhattuk volna valahogy, akárhogy, hogy legalább egy kicsit tudjak segíteni.
Aztán, mintha ne lenne elég emiatt aggódni, megkezdődik a rémálmok következő felvonása, és én minden másról megfeledkezem a Yana miatt érzett félelem hatására. Majdnem minden másról, mert David itt van mellettem, és bár ő is velem együtt retten meg, mindent megtesz azért, hogy segítséget hívjon, míg én próbálok a testi és lelki tünetekkel megküzdeni.
Amikor megfogja a kezem, szorosan az ujjaiba kapaszkodok, míg tekintetem az övébe kapcsolódik. Hallgatom, amit mond, és igyekszem hinni neki, bízni ebben, abban, hogy nem lesz semmi baj. Aprót bólintok, de a kezét nem engedem el; az utolsó pillanatig fogom, míg a nővérek be nem terelnek a kerekesszékbe és el nem szakítanak tőle.

Úgy érzem magam, mint aki néhány óra leforgása alatt leélt egy hosszú, nyomorúságos életet. Csak azért nem engedem magam túl mélyre süllyedni az ismerős mocsárban, mert az orvos már az imént történteket is a stressz számlájára írta, és nekem most az a legfontosabb dolgom, hogy Yana számára újra azt a békés környezetet teremtsem meg, amire szüksége van. Ebből a szempontból talán az önzőség is vezérel, amikor írok egy üzenetet Dave-nek. Ha csak hallhatnám a hangját...
A szívem megdobban, amikor már az üzenetre sem válaszol, hanem rögtön a bejövő hívás villan fel a képernyőn; azonnal felveszem, és még ha csak egy szia erejéig is, de meghallom a hangját, szinte erővel kell visszafognom magam, hogy ne sóhajtsak fel megkönnyebbülten. Próbálom Yanára kihegyezni a szavaimat, ő azonban nem hagyja. Rákérdez az én hogylétemre, mire lehunyom a szemem, de rögtön el is árulja, hogy tudja. Reszketve szívom be a levegőt, amivel önmagában is igazolok mindent, ami eljuthatott hozzá, és nagyon halkan szólalok meg, de nem hagyom válasz nélkül.
– Pontosan ezért nem mertem megkérni őket, hogy valahogy oldják meg. Tudom, hogy addig nem nyugodtál volna, de érted is aggódom, Dave – vallom be halkan. Nincs erőm fenntartani az érdektelenség álcáját, nem akarok úgy tenni, mint aki nem járta meg a poklot minden nap, amikor fogalma sem volt, mi történt a másikkal.
– Jól leszek – ígérem meg neki fáradtan, de őszintén. Nem merem elmondani neki, amit én az orvostól megtudtam: hogy holnap, mielőtt hivatalosan is kiengednek, egy újabb vizsgálat vár rám. Nem akarok erre gondolni. Inkább azt az apró csodát szeretném vele megosztani, amit én is hallok most.
– Csak várj egy kicsit – felelem, aztán helyezkedni kezdek, és a monitort is kicsit közelebb igazítom, hogy tisztábban hallhassa. Az oldalamra fekszek, úgy helyezem a telefont a párnára, mintha csak Dave lenne mellettünk, és bár bármit megadnék azért, hogy tényleg itt lehessen velünk, hálát adok annak, hogy legalább így itt lehet.

Olyan mély álomba zuhanok, amire már nagyon rég nem volt példa. Ezt persze nem fogom fel; csak a kiengedő testem és lelkem érzi és táplálkozik ebből. Rémálmokra számítottam, de elkerülnek, és erre, na meg az okára csak akkor jövök rá, amikor felszínesen, de egy kicsit felébredek – a hívás még mindig megy, az ismerős hang pedig mintha egy békés burkot vonna körénk, ahol csak gondtalanul lebeghetünk. Dave épp egy mesét fejez be, én pedig átölelem a hasam, és érzem, hogy Yana kényelmesen bekuckózva, békésen pihen.
– Napok óta nem volt ilyen nyugodt, Dave – szólalok meg az álmosságtól rekedten, szinte még félálomban. Úgy érzem, el kell ezt mondanom neki. – Ő is nagyon szereti a hangod. Kérlek, ne hagyd abba – hunyom le ismét a szemem, hogy Yanával együtt engem is elringathasson.
– Bárcsak itt lehetnél velünk... – mormolom, de ennek már nem is vagyok tudatában. A mély, legszebb álom, ahol tényleg mindhárman együtt vagyunk, szinte magába szippant.

Másnap reggel igyekszem nem rögtön a vizsgálat gondolatával kezdeni. A nővér, aki a reggelit hozza, szinte megkönnyebbülten mosolyog rám, amiért a tegnap történtek és az állapotom ellenére kipihentnek tűnök, nem olyannak, mint aki egész éjjel sírt és rémálmok gyötörték. Mert nem is. Ezt egyvalakinek köszönhetem, és meg is kérdezem, hogy lemehetek-e hozzá, de nem engedik, mert a CTG-nek folyamatosan mennie kell a megfigyelési idő alatt. Ez eltölt némi csalódottsággal, mert szerettem volna látni Dave-et és megköszönni neki mindent, de Yana miatt nem vitatkozom. Egy üzenetet azért írok neki, azért is, mert tudom, hogy neki is egymaga kellett megküzdenie egy újabb rohammal reggel.
Köszönöm a tegnap estét. Nem emlékszem, mikor aludtam utoljára ilyen jól. Yana is nyugodt és már nincsenek fájásaim. Te jól vagy?
Mivel egész nap nem tudok mit kezdeni magammal, főleg Dave üzenetei és helyzetjelentései tartanak fenn. Írok egy-egy sms-t Dave szüleinek – nem tudom, beszélt-e velük, de talán nem baj, ha én is jelentkezem –, Lazare-nak, és a titkosított levelezésen keresztül Avichaynak is, de a legtöbb figyelmem a férjemé és a lányomé. Még akkor is, ha a szabad perceimben folyamatosan azon gondolkozom, mégis mit kellene kezdenünk a helyzetünkkel előbbivel.
Örülök annak, hogy megosztja velem a történéseket és mindenre válaszolok is. A térdprotézissel kapcsolatban először csak visszakérdezek, hogy tud-e beszélni, mert hirtelen rengeteg kérdésem van, amit egyszerűbb lenne szóban megbeszélni – igazából csak gyorsabb, de közben hallhatom a hangját –, és ha tud, akkor szóban részletesen kifaggatom arról, hogy ez mit jelent, milyen műtétre kell számítani és utána mi várható. Ha nem tudunk beszélni, akkor mondjuk írásban sem kérdezek kevesebbet, szóval... Nagyon örülök annak, hogy ezek szerint nem akkora a baj. Persze, sokkal jobb lett volna mindenkinek, ha egyáltalán nem sérül meg, vagy ha muszáj, akkor mondjuk csak megrándul a bokája, de ha műtéttel és rehabilitációval orvosolható a baj, akkor én ki tudok egyezni ezzel. A CT-vel kapcsolatban rögtön visszakérdezek, hogy biztos-e ez, mert ha nem, akkor a CT-nél találkozunk még akkor is, ha furán fogok festeni, amiért zörgő-pulzáló cuccokat gurítok magam után. Remélem, hogy legalább egy mosolyt tudok csalni az arcára, mert neki sikerül ezt elérnie például a katéteres üzenetével.
Talán még nem késő. Csak mondj egy nevet, van itt elég berendezés, amivel elég lenne messziről megdobni.
A nap gyorsabban eltelik, mint gondoltam, ez viszont sajnos azt is jelenti, hogy bár hamarosan letelik a 24 óra, és panasz nélkül, túl kell esnem még egy vizsgálaton. El akartam titkolni Dave elől, pont azért, amit tegnap mondott, de... valahogy már mégsem akarom. Nem szeretném, hogy azt higgye, hazudok neki. Mivel nem írta, hogy most bármilyen vizsgálat vagy vizit lenne, megpróbálom felhívni, és ha felveszi, a hangja már önmagában nyugtató hatással van rám – ismét.
– Hamarosan lejár a 24 óra és kiengednek, de... lesz még egy vizsgálat, Dave – árulom el neki. A hangom csak azért tud nyugodt maradni, mert lehunyt szemekkel szívtam magamba a hangját már az előbb is.
– Megígéred nekem, hogy nyugton fogsz maradni? Nagyon sokat jelentene, ha ott tudnál lenni mellettem, de kérlek, ne kockáztasd meg, hogy ronts a térded állapotán. Meg tudom csinálni, Dave, ígérem. Csak... csak beszélgessünk még egy kicsit, hogy halljam a hangod. Aztán amint kiengednek, lemegyek hozzád, jó? – kérem halkan, érezhetően félve a vizsgálattól, de azért annyi erővel és határozottsággal a hangomban, hogy tudja: nem hazudok. Persze zsigerből nemet mond, szinte érzem a hangján, hogy már támaszkodik is fel az ágyában, készen arra, hogy patáliát csapjon és addig küzdjön és kiabáljon mindenkivel, míg el nem éri, hogy akárhogy is, de idehozzák. Felsóhajtok, mert bár megdobban a szívem, amiért tényleg bármire képes lenne ezért, tényleg nagyon féltem őt.
– Dave, kérlek! Tudom, hogy nem túloztál tegnap és biztos vagyok benne, hogy el tudnád érni, de nagyon kérlek, ne csináld. Féltelek. Kérlek, hadd ne kelljen aggódnom érted – kérem komolyan, már most is aggódva. Persze nem is tudom, mire számítok; én sem hagynám magam lerázni, ha róla lenne szó.
– Mi lenne, ha onnan is felhívnálak és végig beszélnénk telefonon? – vetem fel, amikor még mindig hajthatatlan. – Tudod, hogy mindig megnyugtat a hangod. Végig beszélhetnél hozzám, már az is nagyon sokat segítene – kérlelem tovább, de ha még mindig nehezen adja be a derekát sem adom fel.
– Nekem ez lenne a legjobb, Dave. Ha ott lennél, folyamatosan aggódnék a térded miatt, de így csak a hangodra kellene figyelnem és semmi másra. Utána amint kiengednek, ott leszek, rendben? Akkor is, ha már nincs látogatási idő, de akkor legalább ketten csinálunk balhét és hamarabb beadják a derekukat. Mit szólsz? – próbálom egy kicsit fel is vidítani, nem mintha nem gondolnám komolyan, amit mondtam.

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

Az első két napon az esküvőnk után, mikor reggel roham nélkül ébredtem, nem igazán tudtam elhinni. Vagy bízni. Azt hittem, hogy időszakos dolog a nyugalom és a rendkívül kifárasztó nászéjszakák után. Amikor viszont a harmadik napon sem jelent meg, már el mertem hinni és olyan orgazmussal leptem meg Shayt, amit szerintem sokáig emlegetni fog. Azóta mindig boldogan keltem, mert nem a múltam sötét árnyaival kellett megküzdenem... De Ukrajnában már nem voltam sem kiegyensúlyozott, sem nyugodt, sem boldog. Ha Shay beszélt volna velem, valószínűleg akkor is megjelentek volna, de így esélyem sem volt. Nappal a ruszkik okozta károkkal küzdöttem lelkileg, éjjel pedig a balesetem rémképeivel.
- Semmi baj. Várható volt, megterhelő volt ez a pár hónap. - próbálom egy halvány mosollyal elhitetni vele, hogy tényleg nem haragszom rá. Nem is attól félek, hogy ezt hiszi, hanem attól, hogy megint bele kezd az önostorozásba. Az a veszélyesebb. Az itt lét sem tűnik kevésbé megterhelőnek egyébként, amikor Shaynek fájdalmai lesznek és le kell vinni őt a nőgyógyászatra.

Persze 10 percenként vegzálom a nővéreket, hogy mit tudnak Shayről, de egy idő után már nem is jönnek a nővérhívóra, csak kinyomják a pultban a jelzést. Amikor végre jönnek, hogy elmondják, amit tudnak, kiderül, hogy Yanával minden rendben, "csak" Shaynek voltak pánik rohamai. Magamban elmormogok egy igen hosszas káromkodást, mert ha ezt tudom, addig harcolok, amíg le nem visznek vele. Amikor Shayjel telefonon sikerül beszélnem, el is mondom neki. Eleinte úgy szól a telefonba, mint akinek semmi baja, de amikor leleplezem, rögtön enged. Nem értem, miért csinálja, de ezt majd a kórházon kívül megbeszéljük. A gondolatra összeugrik a gyomrom. Nem akarok vele újra veszekedni. Lehet az lenne a legjobb, ha inkább csak homokba dugnám a fejem...
- Miattam nem kell aggódnod Shay. - az ő nyugalma a legfontosabb, hiszen az ő hasában van a gyerek, nem az én térdemben.

Ezután egész este és egy kicsit éjszakába nyúlóan is hallgatom Yana szívverését és közben mesélek neki. Először a piroska és a farkast, aztán az oroszlánkirályt, és valahol a kishableány végén hallom meg Shay álmos hangját, ahogy elmondja, mennyire nyugodt Yana és hogy ő is mennyire szereti a hangomat. Elmosolyodok ezen a tényen, de egy kicsit megint belém költözik az értetlenség, mert ha Shay is szereti a hangom, akkor miért... Mindegy. Késő van. Majd máskor - vagy akár soha - gondolkodok ezen.
- Bárcsak ott lehetnék veletek. - suttogom halkan én is ezt a kívánságot, mielőtt tovább mesélnék, ezúttal egy kis hercegnőről és a szerencsés családjáról, amiért őket választotta.

Éjjel nem sokat alszom a fokozódó fájdalomtól a térdemben, de legalább a roham úgy talál rám, hogy a nővérek már tudják, mire számítsanak. Az SMS-t látva kora reggel azonnal válaszolok is Shaynek.
Jó reggelt. Örülök, hogy jól aludtatok, csinálhatunk belőle rendszert. Velem minden oké, csak fáj a lábam.
A reggeli után jön az első vizit, és az orvos közli is, hogy mi lesz a mai menet. Miután elmentek, írok Shaynek, hogy térdprotézist kapok, ő pedig már beszélni is akar velem. Telefonálva mesélem el neki, hogy elvileg kiveszik a tönkre ment porcot és beraknak a helyére valami mást. Habár nem tudom majd annyira terhelni és vigyáznom kell rá, de járni és futni fogok tudni vele - csak nem a seregben. Ehhez kell majd CT, röntgen, csontszintigráfia - amiről fingom sincs, hogy micsoda. Amikor a CT-vel kapcsolatban visszakérdez, elmosolyodom, hogy most ő az, aki olyan vehemenciával óv, mint én őt, de megnyugtatom, hogy tényleg nem olyan ez a gép és csak egy perc a vizsgálat. Ezután meg is kezdődik a nap, két beteghordó tologat jobbra balra a vizsgálatokra, én pedig mindent kommentelek telefonon Shaynek. Amikor a katéteres dologra viccelődve válaszol, egy kicsit megnyugszom, hogy humoránál van. Az azt jelenti, hogy tényleg jól van.
Délután viszont jönnek telefonon a rossz hírek tőle, miszerint újabb vizsgálat lesz nála. Már fel is szívom magamat.
- Megint?! De minek? Tudod mit, mindegy. Nem maradok nyugton, megint pánik rohamot fogsz kapni, Shay! Oda megyek! - mondom ezt megingathatatlan határozottsággal, de ő ellenkezni kezd, hogy aggódik értem, mire felhorkantok.
- Ennél nagyobb bajom már úgy sem lehet! Ha elcipelgettek vizsgálatokra, akkor hozzád is oda tudnak vinni! - mondom már majdnem mérgesen, aztán azt mondja, hogy telefonon is elég lenne neki. Fújtatok egyet.
- De érintéssel sokkal jobban itt tudlak tartani! Fogni akarom a kezedet... - sóhajtok fel, már-már aggodalmas szomorúsággal. Ott akarok lenni, de neki a telefonálás lenne a legjobb. Mélyet sóhajtok, és hátra ejtem a fejem a párnára.
- Na jó... De akkor jól tapaszt a füledhez a telefont, nehogy leessen! - mondom már majdnem szigorúan. Féltem őt. Nem akarom, hogy újra ott legyen, újra vele legyen. Az a faszkalap maradjon csak a sírban.
- Ha már balhézunk, kibulizhatnánk, hogy itt alhass. - hozom fel az ötletet, épp mikor belép egy nővér és már rosszallóan csóválja a fejét, miközben le rak mellém a kisasztalra egy pohár vizet meg két pirulát. Fájdalom csillapító.
- Ha nem lehet, akkor is bejössz holnap, ugye? - kérdezem azért végül óvatosan.

David & Shayana

Nem tudom, mit mondhatnék. Nem tudom, vágyna-e egyáltalán vigasztaló szóra. Nem tudom, vágyott volna-e vigasztaló szóra. Többé már nem tudom eldönteni, mikor vagyok túl sok és mikor vagyok túl kevés, hogyan lehetnék éppen elég... Látom a halovány mosolyát, de hiába tölti meg a látvány melegséggel a szívemet, nem tud megnyugtatni. Nem tudja elűzni a kétségeket és a sötét fellegeket, amelyek aztán – nem is hagyva lehetőséget a válaszadásra – olyan irányból támadnak, amire egyikünk sem számított, de mindkettőnket rettegéssel tölt el.
Hasonlóan érzem magam akkor is, amikor már tudjuk, hogy minden rendben, ő mégsem elégszik meg azzal, hogy Yana jól van. Ha hazudni akarnék magamnak, megpróbálhatnám kicsavart módon onnan megközelíteni a dolgot, hogy csak az orrom alá akarja dörgölni a gyengeségem, de ezt senkinek nem hinném el. Tudom, hogy törődik velem; érzem, hallom a hangján, és ha egyszer mindig is ezt tette, mi és miért változott volna? Mi változott akkor? Most miért nem mondja azt, hogy mellettem kellett volna lennie valakinek – az anyjának, az apjának, vagy a jógás barátnőmnek –, mert akkor biztosan jobb lett volna? Nehezen, reszketegen szívom be a levegőt és lehunyom a szemem. Nem akarok veszekedni. Meg kell nyugodnom, Yana érdekében, így is épp elég stressznek és feszültségnek volt kitéve az elmúlt napokban és az előző órákban is.
Talán a sors fintora, hogy ezt is éppen Ő hozza el nekünk. Nem csak nekem; Yanának is. Amikor felületesen felébredek egy kicsit a mély, nyugodt álmomból, szinte érzem, hogy ő is úgy került a béke csendes szigetére Dave által, mint ahogy nekem gyógyír minden sebemre a hangja, az érintése és az egész lénye. Ugyan nem vagyok teljesen ébren, ezt megosztom Daviddel is; akkor is megtenném, ha jobban magamnál lennék, emlékezve arra, milyen sokat jelentett neki a tény, hogy Yana ismeri a hangját. Ő is nagyon sokat veszített a távolléttel, tudnia kell, milyen hatalmas szerepe van és lesz ennek ellenére is. Újra lehunyom a szemem, gondolatban erősítem meg a lányunkban a tudatot, hogy igen, ez az ő csodálatos apukája, aki most már minden nap új dolgokat fog neki elmesélni.

Másnap meglepően kipihenten ébredek, és bár pontosan tudom, ez kinek az érdeme, sajnos nem látogathatom meg. Egy üzenetben azért mindenképpen megírom neki a hálámat és azt is, hogy mindketten jól vagyunk, amikor pedig azt írja, csinálhatunk belőle rendszert, apró mosoly költözik a szám sarkába. Elképzelem, ahogy minden nap esti mesével altat el engem is... és még csak nem is ellenkeznék. Szeretem hallani a hangját. Annál már csak az a fantasztikusabb, ha közben még finoman simogat is, de ezt azért nem merem leírni; tovább olvasva egyébként is elszomorít kissé, hogy neki viszont nagyon is vannak fájdalmai. Tudom, hogy a térdét nem tudnám varázsütésre meggyógyítani, de ettől még szívesen megpróbálnám, hátha.
Egész nap üzenetekben tartjuk a kapcsolatot. Nos, főleg, mert délelőtt azért felhívom, amikor a térdprotézisről ír, hogy mindent is megtudjak erről, a műtétről, a következményekről. Figyelmesen hallgatom végig, amit mond, néha értőn hümmögök, néha felvont szemöldökkel állapítom meg, ha valami nagyon tudományosan hangzik, csak épp fogalmam sincs róla, micsoda – mint például a csont-szinti-akármi –, néha pedig hirtelen azt sem tudom, mit mondjak. Amikor egyértelműen kimondja, hogy nem a seregben, egy pillanatig hallgatok. Valami hasonlót mondott a gyógyszerek hatása alatt is, de fogalmam sem volt, mennyire kell ezt komolyan vennem.
– Ez... biztos, Dave? – kérdezem óvatosan. A hangom nem reménykedő, vagy ilyesmi; még ha a legutóbbi vitánk közvetlen kiváltó oka az is volt, hogy el kell mennie, még ha olyan mély rettegés fogott is el, amikor meghallottam azt a hivatalos hangot a telefonban, amit csak nagyon ritkán tapasztaltam meg, sosem kívánnék neki ilyesmit. Soha nem akartam volna ezt. Soha nem kényszerítettem volna választásra.
A nap további részében már tényleg üzenetben tartjuk a kapcsolatot, érezhetően oldódva is egy kicsit, ahogy telik az idő. Talán ennek is köszönhető az, hogy döntésre jutok a vizsgálattal kapcsolatban, és nem titkolom el előle a tényét, hanem felhívom és elmondom neki. Persze hiába kérem meg azonnal, hogy maradjon nyugton, mert ha nehezen is, de meg fogom tudni csinálni, ő máris vehemensek küzd még a feltételezés ellen is, hogy a formás hátsóján maradva várja ki a vizsgálatot.
– Nem tudom, de ez a protokoll és Yana miatt nem merek kockáztatni, ha viszont közben érted is aggódom, az csak még rosszabb lenne – sóhajtok fel, aztán kifejtem, hogy féltem őt és nem szeretném kockáztatni, hogy a térde esetleg tovább roncsolódjon.
– Így is fájdalmaid vannak, nem kell tetézni a bajt – ellenkezek, de persze mindketten ugyanolyan hajthatatlanok vagyunk, mert megint előkerül a jól ismert ütközési pont: mindkettőnknek a másik jóléte a prioritás. Felvetem hát az egyetlen lehetőséget, ami eszembe jut arany középútként, a telefont. Egy pillanatra lehunyom a szemem, amikor ellenkezni kezd, mert igaza van, és én is tudom, hogy ha ott lenne mellettem és a kezemet fogva beszélne hozzám megnyugtatóan, miközben a tekintetébe tudnék kapaszkodni, csak alig viselne meg a vizsgálat. Azt is tudom viszont, hogy abba a vizsgálóba nem igazán tudnának betolni egy ágyat, és igazság szerint fogalmam sincs, mekkora kockázat lenne, ha át kellene őt pakolniuk egy kerekesszékbe.
– Tudom, Dave, és én sem szeretnék kevesebbet, de nagyon aggódom érted – sóhajtok fel gondterhelten. Kifejtem neki, hogy ha ott lenne, folyamatosan aggódnék miatta és a következmények miatt, ami extra stresszt jelentene, és amikor meghallom, mekkorát sóhajt, már tudom, hogy ezt megérti.
– Úgy fogok kapaszkodni bele, ahogy a kezeddel tenném – ígérem meg, és bár nem láthatja, egy apró mosoly költözik az arcomra. Félek a vizsgálattól, de így, hogy tudom, ő is ott lesz velem, még ha csak "félig" is, már sokkal erősebbnek érzem magam. A tegnap szörnyű volt, mert nem is számítottam fizikális vizsgálatra, de így felkészülten nézhetünk szembe vele. Megpróbálom elterelni egy kicsit a figyelmét afelé, hogy utána legalább ismét mellette lehetek – és mellette is leszek, még ha az összes nővér haragja zúdul is majd rám –, ő pedig növeli a tétet. A gyomrom izgatottan ugrik össze, egyrészről még mindig nem vagyok biztos abban, hogy pontosan hányadán állunk egymással, másrészről viszont ismét megelevenedik előttem a kép, hogy nem csak álomba mesél, de közben érezhetem is őt, és ő is minket, és ez...
– Az nagyon jó lenne – mondom ki halkan, mielőtt még meggondolhatnám magam. Nem csak magamra gondolok. Tudom, hogy neki is nagyon sokat jelentene, ha velünk lehetne, ha Yanával lehetne, hogy elkezdjék bepótolni azt, amit a távolság eddig nem tett lehetővé. Hiszen alig volt még idő erre; talán nem is igazán emlékszik arra, amikor még kába volt a gyógyszerektől.
– Persze. Minden nap, ameddig csak itt kell lenned – vágom rá hezitálás nélkül a következő kérdésére, és csak ezután jut eszembe, hogy fogalmam sincs, ezt akarta-e hallani. – Úgy értem... persze csak akkor, ha te is szeretnéd – teszem aztán hozzá egy kicsit bizonytalanabbul. Nem tudom, ő mit szeretne. Nem tudom, ő hogy áll kettőnkhöz... Bár tekintve, hogy Yana egyelőre mindenképp csak velem együtt jár, talán nem is igazán van választása.
Alighogy ezt megbeszéljük, egy nővér bejön, és tapintatosan közli, hogy a doktor úr hamarosan kész lesz fogadni és elő kell készülnünk a vizsgálatra. Elszorul a torkom, de erővel összetartom magam.
– Mennem kell, Dave. A vizsgálóból hívlak, rendben? – búcsúzom el tőle a telefonban, hogy a nővérek nyugodtan le tudják szedni rólam az összes helyi megfigyelő-eszközt. A hangomon érződik valamennyi félelem, és tudom, hogy ha valaki, ő ki is fogja hallani belőle, de mivel tudom, hogy lényegében velem lesz, könnyebb erősnek maradni.
Miután leszedtek a monitorokról, átkísérnek a vizsgálóba, ahol érezhetően kissé óvatosabb a légkör, de nem kellemetlenül. Az orvos és az asszisztens is előzékeny óvatossággal bánnak velem, és amikor megkérem őket arra, hogy a vizsgálat közben telefonon kapcsolatban lehessek a férjemmel – mindenki dolgát megkönnyítendő –, nem ellenkeznek. Ahogy felülök a vizsgálóasztalra, már kezdem érezni magamon, hogy könnyű a fejem és kissé zsibbadnak az ujjaim, de az orvos – udvariasságból vagy tényleg okkal – még elszöszmötöl valamit az asztalánál, így van időm tárcsázni Davidet. A fülemre szorítom a telefont, a tekintetem először a plafonra szegezem, de amint felveszi és meghallom a hangját, inkább lehunyom a szemem. Csak vele akarok lenni.
– Szia – köszönök neki halkan és veszek egy nagy levegőt. – Itt vagyok. Mindjárt kezdődik... – nyelek egy nagyot és igyekszem leküzdeni a pánikot. Dave-re gondolok, elképzelem, hogy itt van, fogja a kezem, és nagy, kék szemeivel engem néz. Yanára gondolok, aki miatt muszáj végigmennem ezen az egészen, mert tudnom kell, hogy jól van.
– Meg tudom csinálni, Dave – fogadkozom elszántan, még ha a szívverésem meg is ugrik, amikor szinte érzem az orvos alakját közeledni. Nem ott vagy. Nem ott vagy. Nem ott vagy. – Érte megcsinálom. Ti vagytok nekem a legfontosabbak – mormolom, mert ebben a félig pánikhelyzetben nem igazán van szűrő a mondanivalómon akkor sem, ha egyébként ezt most félnék így közölni vele.

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

Az egész életemet a seregnek, a hazának és a szeretteimnek éltem. A sereg nem csak munkát, de egy helyet adott, ahova tartozhattam. Barátot, családot, bajtársakat. Karriert, és habár megannyi életveszélyes szituációban voltam, sosem panaszkodhattam rá. Jó vagyok benne. Jó voltam benne. Azonban mióta Shay velem van, mióta van mit vesztenem, egyre nehezebb volt a munka. És mióta Yana is úton van, egyenesen elképzelhetetlen, hogy itt maradjak. Ezt döntöttem el akkor is, amikor elmondtam neki, hogy a DT-re fogom helyeztetni magam. Azért, mert változtak a prioritások. Nem hagyhatom itt őket, és azt se akarom, hogy Shay aggódjon. Végül ennek keresztbe tett a sérülés, hiszen így el fognak tőlem búcsúzni, és amikor ezt elmondom Shaynek, nem hiszi el.
- Az éves teszteken elbuknék. Mondták, hogy nem fogom tudni annyira terhelni, mint eddig, de teljes életet élhetek vele. Így biztos vagyok abban, hogy amint felépültem és véget érnek a betegnapjaim, kapni fogok egy újabb plecsnit jattal, aztán megköszönve a szolgálataimat elhajtanak majd. - mondom halk sóhajjal, míg a plafont bámulom.
- De tudod... hiába vagyok kicsit elveszett miatta. Valahogy úgy érzem, hogy jobb is így. Otthon akartam lenni. Veled, veletek akartam lenni, de egyszerűen nem tudtam elszakadni ettől a világtól, mert ... rosszul hangzik, de nem értek máshoz a gyilkoláson kívül. Mondjuk Ukrajna után akkor is felmondtam volna, ha nem baszom el a térdem. - elmosolyodom egy kicsit, ahogy régen Shay is attól félt, hogy nem találja meg a helyét és pont én nyugtattam meg arról, hogy még rengeteg dolog van a világon, amiben megtalálhatja azt. Ha neki van esélye, akkor nekem is.

Legközelebb, amikor beszélünk, már kevésbé vidám a hangulat, mert elmondja, hogy újabb vizsgálatot kell végezni rajta. Nem értem, miért, amikor nem romlott az állapota, de ha muszáj, akkor muszáj. Ezzel Shay is így van, csak azon különbölközünk újra össze, hogy ott szeretnék lenni, ő meg nem szeretné, ha mozognék a térdemmel. Én hajthatatlan vagyok abban, hogy segítsek, ő hajthatatlan abban, hogy ne menjek. Végül felajánlja, hogy telefonon beszéljek hozzá, így egyszerre leszek is ott, meg nem is. Azt azért a lelkére kötöm, hogy el ne merje ejteni a telefont, mert akkor kézen állva sétálok le. Megígéri ezt is, és azt is, hogy lejön hozzám majd utána. Szeretném, hogy velem maradjon akár éjszakára is és végül meg is egyezünk abban, hogy ha nem maradhat velem éjszakára, akkor legalább minden nap be fog hozzám jönni. Azonban a hirtelen elbizonytalanodására értetlenül ráncolom a homlokom.
- Miért ne akarnám? Már akkor is megmondtam. Szeretlek, Shay. Akkor is, ha nem hiszed el. - ismétlem a korábbi szavaimat, mint egy megerősítésként, aztán a háttérben egy ismeretlen női hangot hallok. Csak részletét tudom kivenni a szavainak, de attól is görcsbe ugrik a gyomrom.
- Ha nem hívsz, lemegyek! - fenyegetem még utoljára aggodalmasan, némileg humorizálva.

Perceken keresztül várok, szinte figyelem a másodperc mutatókat a faliórán, mikor végre megrezzen a telefon a kezemben. Szerintem soha nem vettem még fel ilyen gyorsan a telefont... de, talán akkor döntöttem ebben rekordot, amikor betört a tárgyalásra. Most sem aggódom érte kevésbé, mint akkor, innen fújhat a szél.
- Szia! - köszönök neki vissza, aztán halkan sóhajtok, ahogy az önmegerősítő szavait hallom. Tudom, hogy ezek csak félig szólnak nekem.
- Tudom Shay, erős csajszi vagy. Figyelj, emlékszel még arra, milyen volt az első alkalom, amikor együtt főztünk? Mindent előre kikészítettél, nehogy el tudjam baltázni. Én újra beléd szerettem akkor. Minden percét imádtam és ez utána sem változott. Amikor újra megfőztük a csirkét, olyannyira bele merültem a bámulásodba, hogy túl sokáig csurgattam a mézet. Gondolkodtam azon, hogy kanállal szedjem vissza a csuporba, de addigra már szétfolyt a fűszereken, én pedig pánikba estem, hogy elrontottam a kedvenc főztödet. Lázasan gondolkodtam azon, hogyan tudnék javítani rajta. Több mustár? Több fűszer? Hígítsam vízzel? Tegyek bele sót? Végül mire eljutottam volna a cselekvésig a kavargatás után, te már vetted is ki a kezemből, hogy a csirkére tedd. Soha nem izzadtam még annyira, mint akkor, amikor megkóstoltad és rám néztél, de egy hegy omlott le a vállamról, amikor elmosolyodtál. - mesélek folyamatosan, hogy hallja a hangomat és inkább az emlékekbe feledkezzen. A jó emlékekbe, és ne a rosszakba, miközben franc se tudja, mit csinálnak vele.

David & Shayana

Továbbra sincsenek kettős érzéseim, ahogy hallgatom. Persze, minden, amit mond, igaz: a tény, hogy otthon lehet, színtiszta öröm, és az, hogy soha többé nem kell hosszú időre elegednem azzal a gondolattal, hogy talán a biztos halálba sétál, több mint megkönnyebbülés, de... ettől még tényleg nem kívántam volna ezt soha. Sem azt, hogy megsérüljön, sem azt, hogy bármi is kényszerítse erre a döntésre.
– Sajnálom, David. Őszintén – mondom halkan, de komolyan, mert bár hihetetlennek hangozhat ez tőlem, tényleg ezt érzem. Minden pozitív hozadéka ellenére is pontosan tudom, hogy Dave-nek ez volt az élete; neki ez valóban hivatás volt mindig is, nem csak munka. Amikor viszont szinte szó szerint azt mondja, ami engem is bizonytalanná tett annak idején, halkan elnevetem magam.
– Jól hallottam, amit mondtál?! – kérdezek is vissza, aztán megrázom a fejem, még ha nem is láthatja. – Dave, ez ostobaság. Szerinted ha én fel tudtam találni magam, majd éppen te leszel elveszve? Ezer és egy képességed és értéked van, amit bárhol hasznosíthatnál. Sőt, ha megtanulnál valami újat sem áll az utadban semmi. Én aztán biztosan nem aggódok miattad – jelentem ki, de ezt szigorúan játékosan mondom, nem a leszarom üzenettel. Szeretném azt is megkérdezni tőle, miért mondta azt Ukrajnával kapcsolatban, amit, viszont a zsigereimben érzem a válasz lehetséges sötét mélységeit, ezért egyelőre lenyelem a kérdést. Az egy másik beszélgetés kell legyen; egy mély és fájdalmas beszélgetés, amiben nem telefonon beszélünk, hanem ott vagyok mellette.

Pont úgy, ahogy ő szeretne mellettem lenni, amikor beszámolok neki a vizsgálatról. Nagyon nehezen tudom csak meggyőzni, hogy a saját érdekében maradjunk meg egy telefonos kapcsolattartásnál, de legalább sikerül. Abban is megegyezünk, hogy utána, ha kell, közösen rendezünk nekem látogatási időt, amilyen hosszút csak lehet, de ha haza is zavarnak éjszakára, holnap visszajövök. Aztán holnapután, és azután, és minden egyes nap, ameddig itt kell lennie. A fene nagy magabiztosságom persze gyorsan elpárolog, de Dave szavai annál határozottabban csengenek. Felsóhajtva hajtom hátra a fejem és hunyom le a szemeit.
– Elhiszem, Dave... – mondom halkan. Valószínűleg mindketten érezzük a levegőben lebegő de szócskát, ám sem erőm, sem lehetőségem nincs ennek itt és most hangot adni. Bejön egy nővér, ijesztő beszélgetés helyett ijesztő vizsgálatot jelentve be, nekem pedig el kell búcsúznom Davidtől. A fenyegetésére halványan elmosolyodom, mert ezt is elhiszem, de megígérem neki, hogy hamarosan visszahívom.
Ennek pedig eleget is teszek, amint újra a vizsgálószékben találom magam. Érzem, hogy a pánik már szeretne felkúszni a gerincem mentén, de Dave gondolatával tartom vissza – aztán a hangjával is, mert olyan gyorsan veszi fel a telefont, mintha le sem tettük volna soha. Lehunyom a szemem, megpróbálom csak őt beengedni a fejembe, és bár először én is megszólalok – halkan és félve –, Dave kérdés nélkül átveszi az irányítást. Akaratlanul is összerándulok egy kissé, amikor az orvos hozzám ér, de kényszerítem magam, hogy Dave hangjára figyeljek, amely épp egy emlékképbe próbál magával vinni. Összeszorítom a szemem, az ujjaim is megszorulnak a telefon körül, míg másik kezem a hálóingre markol, de továbbra is csak rá figyelek. Visszatérek azokba a napokba; az első főzésünk, mint amolyan második randevú, aztán pedig az ismétlés közvetlenül azelőtt, hogy megkérte a kezem. Hallgatom, amit mond; sosem hallottam még a túlmézezés történetét az ő szemszögéből, és bár nem tudom teljesen kizárni a helyzetet, a történéseket és az ösztönös félelmet, az emlékeim nem tudnak a rossz helyekre visszavinni és nem is kapok újabb pánikrohamot sem. Mire feleszmélek, már nem érzek semmit, a nővér előzékenyen letakarja a lábaimat egy takaróval, az orvos pedig biztatóan mosolyog rám, közölve, hogy készen vagyunk és minden rendben van. Reszketegen fújom ki a levegőt, és míg ők az asztalhoz mennek, én óvatosan felülök.
– Fogalmam sem volt, hogy ezért tettél bele több mézet – szólalok meg a telefonban halkan, de halvány mosollyal az arcomon. Összébb húzom magam egy kicsit, de most egyáltalán nem vagyok annyira rosszul, mint tegnap. – Azóta a mustáros-csirkés méz a kedvenc ételem – teszem hozzá, és azt hiszem, most már a hangomon is érződik az a mosoly.
– Vége van, Dave. Minden rendben van. Én is rendben vagyok. Köszönöm... – mondom halkan, úgy fonva magam köré a szabad kezem, mint ahogy az ő ölelésére vágynék most. Veszek egy mély levegőt, aztán az orvos felé pillantok.
– Amint kezemben a zárójelentés, megyek, rendben? – szólalok meg ismét, emlékeztetve a haditervre. Elköszönök tőle, bontom a vonalat, aztán leszállva a székből és megigazítva magamon mindent lépek az orvoshoz és az asszisztenshez, megköszönve a türelmüket.

Nem sokkal később már végre ismét a saját ruháimban, felöltözve, a zárójelentéssel a kezemben igyekszem a sebészeti osztály felé. Nem igazán maradtak emlékeim arról, merre hoztak idefelé jövet, de a nőgyógyászaton kedvesen útbaigazítottak, így aztán hamar... a nővérpultnál találom magam. Az ott ülő nővér már úgy méreget, mint aki pontosan tud a terveink minden egyes lépcsőfokáról, és amikor szóra nyitom a szám, megelőz.
– Adok maguknak fél órát, a történtekre való tekintettel, de nincs itt alvás – jelenti ki. Hálásan elmosolyodom, mert nem vagyok olyan ostoba, hogy itt és most álljak neki vitatkozni vagy győzködni őt; még a végén be sem engedne Dave-hez. Ó, nem, én hálásan megköszönöm a kedvességét és már iszkolok is David szobája felé, mert majd együtt megpróbálhatjuk jobb belátásra bírni, ahogy megegyeztünk.
Amikor végre belépek az ajtón, egyszerűen nem tudok nem mosolyogni egy kicsit, ahogy ránézek.
– Harc nélkül kaptam fél órát. Képzeld el, mi lenne, ha közösen balhéznánk egyet? – vonom fel a szemöldököm. Közben becsukom magam mögött az ajtót és odamegyek hozzá; ha szeretné megnézni a zárójelentést, odaadom neki, de ha nem, csak leteszem mellé a szekrény tetejére, miközben leülök az ágy szélére. Igazából csak ekkor tűnik fel igazán, hogy közben már felült(ették) a mozgatható ágytámla segítségével, így viszont olyannyira szó szerint karnyújtásnyi távolságra van, hogy az előző, ölelés utáni vágy hirtelen válik sürgetővé. A szemeibe pillantok, némán téve fel a kérdést, de ha nem látok rajta ellenkezést, óvatosan közelebb húzódok hozzá. Szerintem ez életünk legkörülményesebben kivitelezhető ölelése, mert útban van a hasam és azt akarom, hogy ne kelljen mozognia, de nem érdekel, hogyan, csak az, hogy végre át tudjam ölelni. Amint a karjai között tudom magam, finoman magamhoz szorítom, és olyan nagy, reszketeg, megkönnyebbült lélegzetet veszek, mint akinek most gördült le a mellkasáról az egész épület.
Most nem érdekel semmi. Most nem érdekel, hogyan váltunk el. Most nem érdekel, hogy nagyon sok megbeszélnivalónk van. Most nem érdekel az előző vizsgálat sem. Most csak az a fontos, hogy itt van velem.
– Nagyon hiányoztál – suttogom a nyakába a szavakat, amelyeket mindezidáig próbáltam visszatartani, de ez a küzdelem néhány nap leforgása alatt alapjaiban kérdőjeleződött meg. Túl sok minden történt.

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

- Nem kell. Jobb így mindenkinek. Téged se vádolhatnak kémkedéssel. - próbálok minél több jót felfogni a szituációból. Azért valamennyire hozzá hasonlítom magamat, és amikor azt mondja, hogy ha ő fel tudta találni magát, akkor én is, pár másodpercig hallgatok. Azt hiszem, másról is lemaradtam az esti meséken kívül, emiatt pedig elkap egy kis szomorúság, még ha egyébként örülök is Shay sikerének. Legyen az bármi.
- Büszke vagyok rád. - mondom ezt őszintén és komolyan, még ha szomorúnak is tartom, hogy ilyen szinten kizárt az életéből. Nyilván ezt akartam, hogy saját lábon is állni tudjon, de nem tudom, hogy ehhez miért kellett teljesen elzárkóznia érzelmileg is, meg mindenhogy is. Most egy kicsit újra fáj az a teljes mértékű érdektelenség, amit a négy hónap alatt irányomba mutatott. A videó, az új lakás, hobbi, vagy munka... nem tudom, hogy lesz-e még valami új, amiről nem beszélt nekem - vagy csak közölte, mint a lakás tényét -, de úgy érzem, hogy jobb, hogyha csak elviselem, hogy egyik pofont kapom a másik után és inkább már nem várok semmit.
- Majd kitalálok valamit. - zárom végül le ezt a témát. Majd ha kicsit dolgozom azon, hogy ne legyek lelki nyomorult, könnyebb lesz új munkát találni.

Minden csalódás, szomorúság és keserűség ellenére, amikor megtudom, hogy újabb vizsgálata lesz, nem szűnök meg védelmezni őt olyan hévvel, ahogy mindig is. Ott akarok lenni a vizsgálata alatt, fogni a kezét és a jelenben tartani, mert továbbra is mély érzéseket táplálok iránta. És a legrosszabb az, hogy a tettei, az aggodalma erről árulkodik, de amikor sokadjára is bevallom neki, hogy én szeretem őt, még csak vissza se mondja. Pont, mint mikor elmentem, ráadásul a hanghordozása is olyan, amit szinte követne egy "de". Valahol itt kezdek megkérdőjelezni mindent és zavarodok össze. Lázasan jár a fejem, mert úgy érzem magam, mint akit egyszerre húznak magához és tolnak el, amitől csak bizonytalanság költözik belém. Fogalmam sincs, mit akar tőlem.
Amikor újra felhív, immár a vizsgálóból, azonnal felveszem a telefont. Félve szól bele, de tudom, hogy nem az önmaga győzködésére, hanem az én hangomra van - elvileg - szüksége, így azonnal el is kezdem mesélni neki a legutolsó mézes csirke történetét, mert az jut elsőnek eszembe. Nem szól végig egy szót se, de amikor befejezem, szinte hallom a reszketeg sóhajtást, aztán a gyenge, de nyugodt hangját. A mustáros-csirkés méz elnevezésen halványan elmosolyodom, mert igazából fogalmam sincs, hogy mit gondoljak erről. Nem mondom, hogy hazudna, csak továbbra is úgy érzem, mint... nem tudom. Nem mondanám, hogy Shay játszik velem, de még is ahhoz tudnám hasonlítani ezt az egészet.
- Nincs mit. Várlak majd. - mondom némileg még is nyugodtabban, tudva, hogy tényleg nincs baj. Amikor lerakom a telefont, halkan sóhajtok és az ágy elektromos paneljét használva felültetem magam, bár napok óta így fekszem, szóval a legtöbbet a kényelmességen csak az tudná segíteni, ha végre oldalra fekhetnék, vagy felállhatnék.

Amikor bejön, halványan rámosolygom. A szavaira elmerengek.
- Én lehet egy monoklit, mert nagyon csúnyán nézett rám a nővér, amikor telefonon ezt megbeszéltük. - mondom egy kicsit vicceskedve. Amikor mellém ér és felül az ágy szélére, majd hozzám bújik, magamhoz húzva ölelem át, még ha ezt most nagyon vegyes érzésekkel is teszem. Már nem is merek oda hajolni, vagy kérni egy csókot, mert azt se gondolom, hogy adna, vagy szívesen adna. Vagy szívesen adna, csak nem akarna. Faszom se tudja már, mi jár a fejében, mert aztán azt mondja, hiányoztam neki, de ez kint rohadtul nem érződött.
- Te is nekem. - mondom halkan, megsimogatva a fejét.
- Nem kell több vizsgálat, nem kell vissza menned, ugye? - még csak az kéne, hogy mit tom' én, két naponta visszahívják kontrollra.

David & Shayana

Keserédes mosoly kúszik a szám sarkaiba Dave szavai nyomán, de inkább csendben maradok és nem világítok rá, hogy bármikor megvádolhatnak kémkedéssel, a munkájától függetlenül is. Hiszen az voltam. Akár tetszik, akár nem, az izraeli hírszerzés embereként érkeztem ide már először is, és az amerikai kormány soha nem fog másként nézni rám, nem számít, David hol dolgozik. Épp csak úgy döntöttek, nem élnek vissza a helyzettel, ez a kétélű fegyver azonban bármikor ellenem fordítható.
A beálló rövid csend és az azután hallható szavak ugyancsak némaságra intenek. Lehunyom a szemem és mély lélegzetet veszek, mert nem kérdezett rá, csak elfogadta, hogy valamit nem tud, és én nem tudom, mennyi minden van még, amit csak elfogadott. Nem bocsátkozom magyarázatba, minödssze a szívemben gyűlik össze a keserű és fájdalmas bizonytalanság – és tudva, hogy ő alighanem ugyanezt érezheti, csak még rosszabb lesz. Nem halogathatjuk örökké a pillanatot, különben mindketten meg fogunk fulladni.

Ezelőtt azonban még meg kell vívnunk egy csatát; közösen, még ha fél megoldással is. Nem tudnám szavakba önteni, mennyire örülök annak, hogy Dave nem hagyta lerázni magát és ezért legalább telefonos kapcsolatban tudunk lenni a vizsgálat alatt, mert tudom, hogy ő a horgonyom, kizárólag ő tart a felszínen a hangjával és azokkal az emlékekkel, amelyek kiszorítják a fejemből a szörnyűeket. Kellemessé ettől még nem válik semmi, a szívverésem és a légzésem ugyanúgy nyugtalan és remegek is egy kicsit, szükségem van néhány pillanatra, hogy összeszedjem magam, de David hangjával a fülemben ez sem akkora kihívás.
Ennek is köszönhető, hogy nem sokkal később már a zárójelentéssel a kezemben léphetek be a kórterembe, ahol Dave fekszik. Elmosolyodom azon, amit mond – és ami egyébként sok mindent megmagyaráz –, aztán megrázom a fejem.
– Azt azért mégsem hagyhatnám – vetem ellen, miközben odasétálok az ágyhoz. Leteszem a papírt a kis asztalra, aztán hozzá fordulok, a gyengeségem pedig ismét megmutatkozik. Nem tudok nem vágyni az ölelésére, és miután nem látom a szemeiben jelét, hogy taszítaná a gondolata, ezúttal végre engedek a késztetésnek. Még akkor is, ha bár átölel, szinte érzem rajta a bizonytalanságot, a kétségeket, és ebbe belehasad a szívem. Tudom, hogy részben az én hibám, de azt is tudom, hogy... én sem vagyok többé semmiben biztos, és joga van tudni, mit érzek. Összeszorítom a szemeimet, mert a gyomrom már előre görcsbe ugrik, és ahogy megsimítja a fejem, a testem és a szívem is szeretne örökké a karjaiba olvadni, hogy csinálja ezt még nagyon sokszor. A kérdésére megrázom a fejem.
– Nem, nem kell semmi. Hivatalosan is makk egészségesnek lettünk nyilvánítva és már biztos, hogy a kishölgy még türelmes lesz egy darabig odabent – felelem halkan, még mindig őt ölelve. Alig sikerül megtalálnom magamban az erőt, hogy elhúzódjak tőle, és bár nem tudom, hogy a saját bizonytalansága készteti-e erre, az az egyetlen szerencsém, hogy nem próbál megcsókolni. Tudom, hogy nem tudnám megállítani. Tudom, hogy ha róla van szó, mindig gyenge vagyok. Csak lassan bontakozom ki a karjaiból, aztán felemelem rá a pillantásom, és miközben végigsimítok arcának ismerős, imádott vonásain, ez az első alkalom, hogy olyasmihez gyűjtök erőt a szemeiből, amivel talán mindkettőnket össze fogom törni.
– ​​Dave, én... ​Azt hiszem, beszélnünk kellene – sóhajtok fel, idegesen túrva bele a hajamba. – ​Nem akarok veszekedni – teszem hozzá gyorsan, mielőtt még azt hinné, újra tetemre akarom hívni, pont itt, pont most. – Sem a hely, sem az idő nem lenne alkalmas rá és nem akarnálak még azzal is terhelni. Csak... csak annyit kérek, hogy hallgass meg – nézek a szemeibe nyílt, őszinte tekintettel, ha pedig hagyja, vagy jelét adja, hogy nincs ellenvetése, veszek egy mély levegőt.
– ​Szeretlek – kezdem egyetlen, határozott kijelentéssel, még mindig a szemeit figyelve. – Soha nem fogok megszűnni szeretni téged. Ezek tények. De én... nem tudom többé, hogyan szeresselek. Fogalmam sincs, mit vársz tőlem, nem tudom, mit kellene tennem, nem tudom, mikor vagyok túl sok vagy épp túl kevés. Tudom, hogy szerinted ez gyengeség, de nem tudlak kevésbé szeretni annál, amit a szívem diktál, és őszintén? Nem is akarlak. Soha nem tudnék nem rettegni attól, hogy elveszítelek, mert te vagy a másik felem, és nélküled soha többé nem lennék már ugyanaz az ember, de fogalmam sincs, hogyan győzzelek meg arról, hogy ez nem kerülne szó szerint az életembe. Úgy értem anélkül, hogy más emberré válnék, mert ezt sem tudom megtenni, David. Mindennél jobban szeretlek, csak Yana tud vetekedni ennek a mértékével, de... nem megy. Én... ez vagyok, Dave – mutatok végig magamon már-már tanácstalanul. – Én sosem fogok nagy baráti társaságokba járni, csak azért barátokra vadászni, hogy legyenek, és nem fogom naponta felhívni a szüleidet csak azért, hogy beszéljünk, mert egyszerűen nem vagyok ilyen. Egy fél életetet leéltem magányosan, én jól érzem magam egyedül, és nem tudom, hogyan magyarázzam el és hogyan értessem meg veled, hogy ez nem azt jelenti, hogy ne szeretném a családodat, és nem is azt, hogy örökké magányos leszek – rázom meg a fejem egy halk sóhajjal.
– ​​Szeretlek – jelentem ki újra, és ha hagyja, finoman a kezéért nyúlok, de ha nem szeretné, hogy megérintsem, nem erőltetem rá. – Azt is tudom, hogy te is szeretsz engem, és örökké bánni fogom, hogy meggyanúsítottalak ennek az ellenkezőjével, mert soha nem szabadott volna azt mondanom, amit. Kérlek, bocsáss meg nekem ezért. Szó sincs arról, hogy ne hinném el, én csak... én csak nem tudom, hogy ez elég-e, Dave. Mi van, ha eljön az a pont, amikor nem elég, hogy szeretjük egymást? – nézek rá őszinte, félelemmel vegyes elkeseredettséggel.
– ​Úgy érzem, nem az vagyok, aki melléd való. Nem bízol bennem, nem bízol abban, hogy nélküled is megállok a lábamon. Nem vagy elégedett azzal, ahogy a családoddal bánok és a családod sem elégedett velem. Egyszerűen... nem illek bele a képbe, Dave, és ezt most nem szemrehányásként mondom, hidd el. Csak... ezt érzem – hajtom le a fejem egy pillanatra. Ha az előbb engedte, hogy megfogjam a kezét, most szórakozottan kezdek a kézfejére értelmetlen alakzatokat rajzolni a másik kezem mutatóujjával.
– Tudom, hogy én is bántottalak, és minden egyes pillanatot, amit arra fecséreltem, hogy neked fájdalmat okozzak, örökké bánni fogok. Nem azért mondtam el mindezt, mert keresem a bűnöst, hanem azért, mert az elmúlt hónapokban is bántottalak, és nem ezt érdemled. Szerettem volna végre őszinte lenni hozzád – emelem rá újra a tekintetem.
– Csak egyetlen egyszer rettegtem annyira, mint akkor, amikor rájöttem, hogy senki nem hallott felőled és nem is tudtunk elérni. Aztán jött az a telefonhívás és én... – Lehunyom a szemem, reszketegen szívok magamba egy mély lélegzetet, aztán ismét a szemeibe nézek. – Nem tudlak ennél kevésbé szeretni, David. Nem tudok nem függni tőled bizonyos értelemben, mert te adtál értelmet az életemnek és te tanítottál meg mindenre, amit most tudok... de bármennyire is szeretnék, nem tudok többet adni neked annál, mint ami én vagyok – mondom halkan. – És úgy érzem, ez nem elég.

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

- Inkább hagyd, hogy bemosson, te érzékeny állapotban vagy. - mosolygok halványan és pillantok a hasa felé. Amikor megölel és hozzám bújik, viszonozom, de bármennyire is hiányzott ez az érzés, Shay kettősége kivesz belőle valamit, amitől nem érzem az igazinak. Erre rátesz egy lapáttal az, amikor még csak meg sem csókol, pusztán megnyugtat, hogy nem kell már bejönnie vizsgálatokért pluszban. Aztán látom is kiülni az arcára a kétségeket, én pedig halkan sóhajtok, mert amint elkezdi, hogy beszélnünk kell és nem akar veszekedni, már vissza is ugrok abba az érzelmi sivárságba és keserűségbe, ami az utóbbi négy hónapot jellemezte számomra. Türelemmel és csendesen hallgatom végig, bár nagyrészt nem is nézek rá, hanem csak azt figyelem, ahogy a megfogott kezemmel játszik, mert nem ellenkezek, amikor meg akarja fogni a kezem, vagy meg akarja érinteni azt. Amikor bevallja, hogy fél, hogy nem lesz elég, hogy szeretjük egymást, csak értetlenre vált a tekintetem, mert nem tudnék olyan szituációt, amiben ez kifejezetten számítana: a jelenlegit leszámítva. Amikor befejezi a szavait, mélyet sóhajtok és egyszerre sok dolog kavarog bennem. Lehet nem is fogok tudni minden gondolatára válaszolni, de a lényeget megértettem.
- Ekkora baj, hogy azt akarom, hogy a magad lábán is megtudj állni nélkülem? Illetve... akartam, hiszen most már nem leszek távol... Vagy is lennék, mert fogalmam sincs már, te mit akarsz. Shay... Nem tudom, hogy magyarázzam el egyszerűbben: nem a félelmeddel van a gond. Nem azzal, hogy szeretsz, vagy hogy mennyire szeretsz és nem is arról van szó, hogy ne bíznék benned. Azt hiányoltam, hogy tegyél azért, hogy a kár minél kisebb legyen, ha én nem leszek bármilyen okból. Azt akartam, hogy előre gondolkozz, ne pedig tüzet olts. Ez vonatkozik az átlag életre, a szülésre és a gyerek nevelésre is. Ha valóban sajnálod a megjelent reggeli rohamaimat, pontosan tudod, mit érzek, mikor rólad van szó. Én se féltelek kevésbé és igen. Lehet, hogy anya nem lenne képes visszahozni onnan. Lehet, hogy nem ad akkora biztonság érzetet neked, hogy segítsen ebben. De ettől függetlenül, a valóságban igen is biztonságban lennél vele és szükség esetén tudna helyetted is döntést hozni, mikor olyan kiszolgáltatott állapotban vagy szülés alatt. Rettentő sok szaron vagy túl. Sok férfi bántott. Sok trauma van a hátad mögött és rengeteg heg a lelkeden. Tudom, mert azt is tudom, hogy érintések, és néha gondolatok is elegek ahhoz, hogy kizökkenj és félni kezdj. És emiatt én megnyugodtam volna a tudattól, hogy te nem vagy egyedül. És ennek semmi köze a bizalmatlansághoz, hanem csak biztonságban.akarlak.tudni. Mert nem csak te féltesz engem, hanem én is téged, csak mástól. Nem azt akartam, hogy ne szeress. Azt akartam, hogy önálló legyél. A szüleim pedig nem elégedetlenek, én voltam az. Mert szentül hiszem, hogy nem csak a szerelem képes kiváltani azt a nyugalmat és biztonságérzetet, ami visszahoz, vagy itt tart a rohamokból, hanem a sima szeretet is, és én vagyok az, akit emiatt zavar, hogy nem alakul ki szorosabb kötődés közted és a családom között, vagy nem találtál magadnak egy mély barátságot. De lehet találtál, csak nem tudok róla. - sóhajtom halkan, és ha már itt tartunk, tovább megyek ezen a vonalon.
- Örülök, hogy minden rendben veled. Örülök, hogy felköltöztél New Yorkba, bár sajnálom, hogy nem az apa által felajánlott lakásba mentél. Örülök, hogy találtál magadnak elfoglaltságot, még ha dunsztom sincs, mi az. Mindennek örülök, csak azt nem értem, hogy ehhez miért kellett egy veszekedés és négy hónapnyi.. nem is tudom minek nevezzem. Silent treatment. Kezdettől fogva csak ennyit akartam tőled. Hogy legyen egy saját utad. Hogy támaszkodhass másra is. Hogy bízz és akarj is másra támaszkodni, ha még emlékszel a jógás dínós-beöltözős ötletemre. Azt akartam, hogy szükség esetén független tudj lenni tőlem, hogy rajtam kívül is legyen életed, hogy ne csak a szerelmem határozzon meg téged. De neked mintha a kettő együtt nem menne. Nem gondoltam volna, hogy téged ez a gondolat annyira megbánt majd, hogy négy hónapig hozzám se szólj, sötétségben és kétségek között tarts, majd elköltözz tőlem. Tudom, hogy én se mentem el szép szavakkal otthonról, de te nem érezted ezt soknak egy sima veszekedés után, amit telefonon is megbeszélhettünk volna? Mert szerintem ez a sok szar, ami most kettőnk között felgyűlt, tökre kioldható lehetett volna akkor. - értetlenkedek, még mindig keserűen gondolva az ukrán napokra.
- Egyébként most mit akarsz tőlem? Nem úgy értem, hogy mit csináljak. Hanem hogy mi ennek az egésznek az értelme, vagy vége? Mert ebben a másfél napban, mióta magamnál vagyok egyszerre érzem magam nagyon közel és rohadt távol tőled. Négy hónapig nem érdekelt hogy vagyok, aztán hirtelen meg aggódsz az egészségemért. Egyik pillanatban mindennap be akarsz jönni ide, a másik pillanatban azt se mondod szeretlek. Megölelsz, de csókot nem adtál, mióta itt vagy. Itt vagy, de még is azt mondod, hogy nem illesz hozzám. Szeretsz, de közben meg mindig találsz egy "de"-t és nekem igazából már fingom sincs, hogy melyik oldalad az erősebb. Én nem véletlenül kötöttem hozzád az életem háromszor is. Két esküvővel és egy gyerekkel. Én tudom, hogy veled akarok lenni, élni. Kettőnk közül csak te vagy bizonytalan, úgy hogy neked kell eldöntened, hogy mit akarsz tőlem, vagy mit nem. - ejtem hátra a fejemet a párnára.

David & Shayana

Nem vagyok magabiztos. Nem vagyok biztos abban, hogy megfelelő-e a hely, az idő... ez az egész, de nem érezném helyesnek, hogy tovább halogassuk, mert rajta is azt érzem, hogy össze van zavarodva. Az én helyzetem sem sokkal rózsásabb, de legalább a saját oldalamban biztos lehetek. Épp ezért, miután sikerül kibontakoznom az öleléséből, azt teszem, amit a legjobbnak látok: kiterítem elé a lapjaimat. Az összeset.
Egyértelműen pozitív és reménykeltő a tény, hogy végighallgat és még csak az érintésemet sem tagadja be, de közben hiába keresném a tekintetét, szinte rám sem néz, ami viszont elkeserít. Amikor befejezem, nem szólal meg rögtön, de nem is siettetem; nagyot nyelve, vak reménnyel telve várom, hogy összeszedje a gondolatait...
Ám a megkönnyebbülés elmarad. Megadom neki ugyanazt a tiszteletet, amit ő is tanúsított felém, nem szakítom félbe, figyelmesen végighallgatom, még akkor is, amikor a szavai fájni kezdenek és feltépik a be sem gyógyult sebeket. Eljön az a pont, amikor én sem vagyok képes többé ránézni, de azt most nem engedem meg magamnak, hogy felvegyem az álarcomat. Azt nem is értem, amikor New Yorkra úgy utal, hogy "elköltöztem tőle", mert ő maga kérte ezt, de nem vágok közbe. Itt sem. És ott sem, amikor "sima veszekedésnek" titulálja azt, amikor jóformán összetörte a szívem. Ott sem, amikor azt mondja, szerinte ezt telefonon is megbeszélhettük volna, miközben amikor arra kértem, hogy maradjon velem és beszéljük meg, faképnél hagyott.
Mindent visszanyelek, mert azt mondtam, hogy nem akarok veszekedni és ehhez tartom is magam. Nem veszekedni akartam, hanem nyitni felé, kitárni a szívem, megmutatni neki minden kétségem és bocsánatot kérni azért, amit ellene elkövettem. Az ő válasza azonban ugyanaz, mint eddig: az, hogy ő mit szeretett volna tőlem, hogy én mit rontottam el, hogy én hogyan és mivel bántottam őt és bántom most is. Ő nem kér bocsánatot semmiért, nem reagál a félelmeimre, csak rájuk erősít, majd a kezembe adja a döntést, mert szerinte most is csak velem van a probléma.
– Sajnálom, ha úgy gondolod, én véletlenül tettem – mondom csendesen, majd egy lassú mozdulattal elengedem a kezét. Nyelek egy nagyot. Ezúttal nem rejtem el előle az érzéseimet, a fájdalmamat, de nem is vagyok olyan kétségbeesett és nem küzdök az álláspontja ellen olyan szenvedélyesen. Már a legutóbb is megmondtam neki, hogy nem fogok bizonygatni semmit. Az már régen rossz, ha kell.
– Igazad van David. Én is ugyanazt érzem, amit te – nézek le az ölembe. Összekulcsolom a kezeimet, szorosan, szinte magamba kapaszkodva ahhoz, amit mondani fogok.
– Nem tudom, van-e értelme annak, hogy folyamatosan csak bántjuk egymást, de azt tudom, hogy nekem erre most nincs szükségem. Tegnap nyomós emlékeztetőt kaptam arról, hogy nyugalmat és biztonságot kell adnom Yanának, és nekem most őt kell előtérbe helyeznem. – Nyelek egy nagyot és összegyűjtöm minden maradék bátorságomat és méltóságomat, hogy rá tudjak nézni.
– Én most elmegyek, és holnap látogatási időben visszajövök, ha nem kérsz meg az ellenkezőjére. Ugyanezt meg fogom tenni holnapután, és azután, ameddig csak itt vagy. Ha a műtét után segítségre van szükséged, itt leszek. Ha szeretnél beköltözni a lakásba, segíteni fogok benne, de ha nem akarsz velem élni, nem fogom rád kényszeríteni. – Nem fejtem ki, hogy a lakást nem kettőnknek, hanem hármunknak kerestem, mert már a feltételezés is bántó. Kioldom az ujjaim szoros görcsét, majd újra a kezéért nyúlok, finoman a hasamra vonva a tenyerét.
– Yana a te lányod. Ez sosem fog megváltozni és nem is akarom, hogy változzon. Szeretném, ha az élete része lennél, ha most, hogy itthon vagy, már részt tudnál venni a terhességben is. Szeretném, ha mesélnél neki és minden nap érezhetnéd őt, mert ő ugyanannyira a tiéd is, mint amennyire az enyém – mondom halkan, elengedve a kezét, de rá bízva azt, hogy ott tartja-e a tenyerét.
– ​Én viszont nem tudom, tovább tudom-e ezt csinálni – szakad ki belőlem az igazság fájdalmasan és kendőzetlenül, miközben a csapóajtó is beszakad, amire visszaóvatoskodtam a szívemet, felkínálva neki újra, mindhiába. Letörlöm az előbukkanó csendes, beletörődő könnyeket az arcomról és inkább nem tűnődöm el azon, miért mindig kórházakban omlik össze az életem.
– Nem akarok elválni. Szeretném, ha Yana születésekor nem lenne kérdés, ki az apukája. Utána... utána a te kezedben lesz a döntés, hogy mit szeretnél – fordítom el róla újra a tekintetem. Nyelek egy nagyot, újra megtörlöm az arcom, aztán lassan felállok az ágy széléről. A fél óra egyébként is mindjárt letelik, és úgy tűnik, nem fogunk közösen harcolni a nővérrel. Úgy tűnik, már semmiért nem fogunk közösen harcolni.

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

Úgy tűnik igen. Vagy ekkora baj, hogy mit szerettem volna tőle, vagy megint nem mond el valamit, ami miatt gondolatolvasónak kéne lennem, hogy javítani tudjak rajta. Bárhogy is, azt érzem, hogy megbántódott valamin, mert kifordítja a szavaimat, mint mikor azt vette magára, hogy azt mertem mondani, hogy hozzá szoktam a rohamokhoz. Megkérdezte, mit akarok, vagy akartam tőle, én elmondtam, erre ez se jó. Nem tudom, honnan ered ez az egész és ahelyett, hogy elmondaná, inkább magára vesz mindent. Megint. Kissé türelmetlenül sóhajtok fel.
- Egy szóval sem mondtam ilyet és nem is gondoltam rá. Csupán jelezni szerettem volna, hogy mindennel számoltam, amikor gyűrűt húztam az ujjaidra és amiért fel sem merült bennem, hogy nem akarok veled közösen felnevelni egy harmadik életet. - persze, ezt is kiforgathatja ha akarja megpróbálhatja úgy beállítani, mintha ő nem számolt volna mindennel, de most már nem akarom győzködni arról, hogy szeretem és nem akarom magyarázni, hogy minden, amit teszek, vagy mondok, azt az ő érdekében teszem, vagy mondom.
Arra kérem, hogy döntsön, hogy ne tartson kétségek között, de igazából már hónapokkal ezelőtt túl estem azon a lelki sokkon, amit igazából csak most mond ki. Talán ezért tudom megőrizni a hideg véremet és nem összezuhanni azonnal. Ezért tudom fenntartani a nyugodt arcot, amikor közli, hogy neki nincs erre szüksége, amivel gyakorlatilag kimondja azt is, hogy rám sincs. Látom rajta, hogy mennyire megviseli az egész, és emiatt valahol egyet is értek azzal, hogy akkor talán jobb, ha nem leszek a képben. Ha nem miatta, akkor Yana miatt. Továbbra sem zárkózom el semmilyen érintés elől, én viszont nem keresem azt. Épp most rakja ki a szűrömet, miért nehezíteném meg mindenki dolgát? Könyöröghetnék, hogy ne hagyjon el, de úgy érzem, azzal sem érnék el semmit. Enerváltan nézek magam elé és csak akkor nevetek fel halkan de keserűen, amikor azt mondja, hogy oda költözhetek, ha akarok.
- És aludjunk külön szobában? Reggelente pedig szembesüljünk azzal amit akarunk, de nem lehet? Tudod miféle kínzás lenne nekem minden nap ott lenni és még se lenni együtt? - nézek rá és hirtelen nem is értem. Neki nem? Ő végig tudná ezt az egészet csinálni mosolyogva és nyugodtan? Tudna aludni egy üres és hideg ágyban? Mert én nem. Nem, miközben a másik ajtó mögött ott a megoldás, kibaszott karnyújtásnyira és nem tehetek semmit.
- Nem ülhetsz meg két széket egyszerre. Vagy velem vagy, vagy nem, és döntöttél. Fogok találkozni veled, mert látni akarom Yana fejlődését és téged is. Szeretnék ott lenni a vizsgálatokkor és szeretnék minden terhet levenni a válladról. Bevásárolok neked, takarítok és ha akarod, főzök, mert tudom, hogy már most is megterhelő és nehéz lehet. Telefonon nagyon szívesen mesélek nektek, hogy jobban tudjatok aludni. De nem alszok és nem élek ott, amíg úgy nem érzed, hogy akarsz engem... - mondom, aztán amikor a végén azt mondja, hogy Yana születéséig nem akar elválni, majd utána rám nyomja a döntés jogát, na ott viszont keserű dühöt kezdek érezni a megannyi fájdalom mellett.
- Én megmondtam, hogy mit akarok Shay. Nem tudom, hányszor kell még szajkóznom, hogy szeretlek és veled akarok lenni, mire tényleg elhiszed. Ezért vettelek feleségül. Az, hogy benned egyáltalán felmerült a válás kérdése... Ne nyomd rám a döntést, amit neked kell meghozni. Veled akarok lenni. Ha te nem, akkor mondd ki, hogy utána váljunk el, mert én nem fogom helyetted. - mondom halkan, de feszült hangon. Bármennyire is szeretné, ebben biztosan nem fogom megkönnyíteni a dolgát. Nem kenheti rám a döntés terhét, amikor ő az, aki elhajt engem.

David & Shayana

Mélyen felsóhajtok – én inkább fáradtan, mintsem türelmetlenül –, tenyereimmel megdörzsölöm az arcomat, mert épp most öntöttem ki neki a lelkem és fogalmam sincs, hogyan máshogyan magyarázhatnám még el neki, hogy mire van szükségem. Hogy nem az a kérdés, velem akar-e lenni, vagy az, hogy miért vett feleségül és miért döntöttünk Yana megtartása mellett, hanem az, hogy nem érzem magam elégnek, hogy ő sem mondta azt, hogy elég vagyok, hogy nem lelek vigaszra, mert többé már nem kapok tőle támogatást, csak azt ismételgeti folyamatosan, mi bennem a rossz.
Ismét azt választom, hogy nem szólalok meg. Nem tudnék mást vagy többet mondani, mint amit már megtettem, de azt úgy tűnik, nem hallotta meg. Döntésre kér, én pedig előállok az egyetlen megoldással, ami még az ép eszem megtartásával kecsegtet, még akkor is, ha közben teljesen összetör. Most már látom, hogy nem fogunk egyről a kettőre jutni, de ha folyamatosan csak marjuk egymást és én folyamatosan csak önmagamat emésztem, azzal most már nem csak nekem ártunk. Már nem csak magamért vagyok felelős, ez tegnap nagyon élesen megmutatkozott... márpedig az, hogy nem mond semmit, hogy még csak hozzám sem érne, ha én nem tenném, mind engem igazol. Nem tudom, hogy jutottunk ide. Nem tudom, hová tűnt a régi Dave... vagy inkább miért nincs mindig itt az a Dave, aki az előbb átsegített a vizsgálaton. Igaza volt: egyszerre vagyunk közel és mégis nagyon távol, de nekem nincs erőm tovább küzdeni azért, hogy megértse, mit akarok mondani.
Miután megvádolt azzal, hogy elköltöztem tőle, felajánlom neki, hogy költözzön be a lakásba, amit magunknak választottam – igen, nem az apja által felajánlott lakás az, hiszen ő akarta, hogy a saját lábamon álljak meg –, de David ezt sem akarja. Elfordítom róla a tekintetem és nyelek egyet. Igen, nekem is kínzás lenne minden perc, de úgy talán megtalálnánk az egymáshoz visszavezető utat. Legalább lenne esélyünk.
– Ahogy szeretnéd – mondom ehelyett halkan. Szinte érzem, ahogy fojtogatni kezd a biztos tudat, hogy most fogunk végérvényesen lemondani egymásról és minden erőmre szükség van, hogy ne omoljak össze, de van itt még valami, amit tisztáznunk kell. Amikor viszont erre is csak azt tudja reagálni, hogy ő megmondta és ő feleségül vett, akkor érzem, hogy az eddig nagy nehezen megőrzött méltóságom összeomlik. Nem tudok tovább nyugodt maradni, újra eluralkodik rajtam a dühvel vegyes kétségbeesettség és felpattanok az ágy széléről.
– Akkor tegyél is úgy, David, a fenébe is! – tör ki belőlem hevesebben, mint szeretném és ildomos lenne. – Miért van az, hogy tőled ennyi is elég? Miért van az, hogy neked elég, ha hajtogatod, hogy szeretsz és feleségül vettél, és ezzel minden meg van oldva? Én is szeretlek és én is feleségül mentem hozzád, de tőlem ez valahogy sosem elég! – tárom szét a kezeimet tanácstalanul és elkeseredetten. – Én döntsek, minden csak rajtam múlik, mert a te oldalad csak ennyi, hogy te szeretsz és velem akarsz lenni. Én is szeretlek, David, és én is veled akarok lenni. Szerinted mégis mi a francért vagyok itt?! Szerinted miért szorongtam végig az elmúlt napokat, amikor azt sem tudtam, mi van veled, miért rohantam be azonnal a kórházba és miért nem mozdultam el mellőled azóta?! – rázom meg a fejem. – Én próbálkozom, David. Megpróbáltam nyitni feléd akkor és most is eléd tártam minden félelmemet és gondolatomat, de te meg sem hallasz engem többé. Tudod, mire lett volna szükségem, mielőtt elmentél? Komfortra. Meg voltam rémülve, amiért háborús övezetbe kell menned és amiért úgy tűnt, egyedül kell végigcsinálnom a terhesség maradékát és a szülést is. Semmi másra nem lett volna szükségem, mint rád! Egy ölelésre, egy megnyugtató szóra, bármire, amivel mindig meg tudtál nyugtatni, de ehelyett mit kaptam? A hibáimat. A gyengeségeimet. Az elégedetlenségedet. A bizalmatlanságodat. Esélyt sem adtál arra, hogy bizonyítsak, egyszerűen csak eldöntötted, hogy nem fog menni! Most pedig itt vagyok, kiöntöm neked a lelkem, bocsánatot kérek, és te csak ugyanazt tudod mondani. Hajtogatod, hogy szeretsz engem, de közben annyit sem mondasz, hogy nekem elég vagy, Shay vagy ne haragudj, hogy ezt éreztetem veled, Shay. Hozzám sem érsz, rá sem nézel, csak mindent elfogadsz, aztán engem teszel felelőssé mindenért?! – Egyre inkább belelovalom magam ebbe az elkeseredett kitörésbe, de amikor megérzem, hogy Yana kényelmetlenül és kellemetlenül kezd mocorogni, elhallgatok. Veszek egy mély lélegzetet, lehunyom a szemem, tenyeremet pedig bocsánatkérően simítom a hasamra. Épp ezt akartam elkerülni.
– Az egész életemet feladtam érted, David. Ennél jobb bizonyítékom nincs arra, mennyire szeretlek, de belefáradtam ezekbe a vitákba. – A szívem sajog, a torkom szorít és fogalmam sincs, hogyan fogok ilyen állapotban visszavezetni a lakásig, de azt tudom, hogy muszáj.
– Ha mégsem akarod, hogy bejöjjek holnap, tudod a számomat – mondom halkan, és ezen a ponton már én sem nézek rá. Nem bírnám ki. Nem akarom még ennél is többnek kitenni sem magamat, sem Yanát, ezért ha nem kéri, hogy maradjak, sarkon fordulok és kisétálok a szobából.

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

Hirtelen fakad ki, de engem nem zavar, mert most már végre talán el is mondja, mi az ami zavarja. És tényleg, úgy tűnik, hogy megint sokszorosan félre beszélünk egymás mellett. Gyengéden, de határozottan megragadom a csuklóját, mikor elfordul, hogy visszatartsam őt a távozástól. Nem fogom felemelni a hangom, főleg mert ahogy a hasára simít tudom, hogy nem szabad felingerelnem. Még is dűlőre akarok vele jutni, ezért nem hagyom, hogy csak úgy elmenjen.
- Azért nem mondtam, hogy nekem elég vagy, mert nekem ez az alap, Shay. Ezért hajtogatom, hogy szeretlek és semmi mást, mert nekem ebbe minden bele van foglalva. Mert nekem szeretni valakit azt jelenti, hogy úgy ahogy van, egészében. Minden döntésével, makacsságával, szeretetével. Nekem mindig elég voltál. Azt sem tudom, hogy eleve honnan indult ez a gondolat, de úgy sejtem onnan, hogy azt szerettem volna, hogy önálló legyél. - mondom, miközben nyugalmat erőltetek a hangomra és végre ránézek.
- Amikor komfortot akartam neked adni és átöleltelek, tudod mit csináltál? Eltoltál magadtól. Aztán megkaptam a vádat, hogy nem szeretlek és most bocsánatot kértél, de igen, bevallom és sajnálom, hogy akkor besértődtem mint egy faszkalap, ami vagyok. Annak a szar döntésnek a nyomora, hogy nem maradtam veled tovább végig kísérte azt a négyhónapos poklot, amit a gyerekek, anyukák és terhes nők hulláinak összeszedésével töltöttem. Minden egyes nap bántam, sajnáltam, rád gondoltam és megkérdeztem hogy vagy: későn, de de én is próbáltam feléd nyitni, próbálni elmondani, hogy sajnálom, de eddigre már fogalmam sem volt arról, hogy szeretsz-e még egyáltalán, változtatott volna-e bármin, mert semmit nem kaptam vissza. - ezt már félve mondom, mert a végén megint megkapom az arcomba, hogy mást sem csinálok, csak felsorolom a hibáit.
- És bizalmatlan lennék, mert nem tudsz meg csinálni... mit? Sose arról beszéltem, hogy bizalmatlan lennék, mert nem tudsz valamit megcsinálni. Zavart, hogy nem akartad, pedig tudtuk jól mindketten, hogy nem biztos, hogy minden utamról haza térek. Miért olyan szörnyű dolog, ha biztonságban akartalak tudni minden szinten, mielőtt feldobom a rohadt bakancsomat? Ez benned miért kelti azt az érzést, hogy bizalmatlan lennék, vagy azt hiszem, hogy inkompetens vagy? Tudom, hogy mindent megtudnál csinálni egyedül épp csak nem akarom, hogy egyedül kelljen szembe nézned bármivel is. De elengedtem. Hónapokig soha, még csak fel sem hoztam a témát, rá sem kérdeztem semmire, pontosan azért, mert bíztam benned. De amikor behívtak hat hónapra, akkor kezdtem úgy érezni, hogy sürget a dolog, mert nyugodt szívvel akartam elmenni. Ezt akkor is elmondtam és nem tudom, hogy mondjam el még, hogy mekkora terhet vett volna le az én vállamról! Nekem erre lett volna szükségem! - próbálom elmagyarázni neki, hogy nem akartam megbántani. Csak épp be akartam volna őt biztosítani.
- Azért fogadok el mindent és bízom rád, mert te vagy, aki ezt fel akarja adni és ebben semmi hibáztatás nincs, ezek a tények. Nem akarok elválni. Nem akarok külön költözni. Nem akarok szünetet. De te igen, szóval mi mást csináljak? A többi fasszal ellentétben nem erőltetem rád magam és ha valamit legalább ezt értékelhetnéd. Az egyetlen dolog, amit akarok, az az, hogy ne fájdítsuk egymás szívét a "közel még is távol" dologgal. Nem tudnám tisztelni a határaidat. Nem tudnék úgy tenni, mintha minden rendben lenne és nem tudnék nem többet akarni, mint ahogy most sem akarok kevesebbet. Megváltozna a véleményed, ha megint könyörögnék, hogy ne hagyj el? Vagy ha újra sírnék miatta? Tényleg azt hiszed, hogy nem sajnálom, vagy bánom hogy megbántottalak, vagy bántalak most is, mert nem mondtam ki korábban? A gondolataim és az érzelmeim össze-vissza kavarogtak és kavarognak most is, mint egy besózott hangyaboly. Fogalmam sincs, mit kellene tennem. Tudom, látom, hogy nem csinálom jól. Ez az első, hogy valakivel idáig jutottam és nem is akarom, hogy más legyen helyetted. Veled akarom megtanulni, hogyan kell így élni. Szarnak érzem magamat a párkapcsolatban, mert a tudatom beszűkült arra, hogy a te életed minden aspektusa rendben legyen, de amíg én nem leszek milliomos, mint az apám és élhetsz le egy életet munka nélkül, addig muszáj azt kérnem tőled, hogy segíts ezt elérni. Egyszerűbb volt, amikor csak fegyvert kellett érted ragadnom, mert az ismerem. Azt tudom. De mióta ez nincs, fingom sincs, mikor mit kéne csinálnom. Nem vagyok jó abban, hogy kiolvassam a szemedből mi fáj, ha nem egyértelmű reakciód valamire. Nem tudom, hogy mikor akarod, hogy harcoljak érted, vagy csak hagyjalak kibontakozni. Most sem tudom, mi volna jó. - túrok bele a hajamba gondterhelten, továbbra is nyugodt hangon fejtve ki mindent, ami eszembe jut. Ha akar, elmehet, nem fogom újra megakadályozni ebben.

David & Shayana

Fel vagyok készülve arra, hogy hagy majd elmenni. Élénken emlékszem még a pillanatra, amikor fordított helyzetben utánakiáltottam, de ő nem nézett vissza, ezért úgy hiszem, ezúttal pedig egyszerűen hagy majd elsétálni, de mielőtt még akár egy lépést is tehetnék, ujjai finom határozottsággal a csuklóm köré fonódnak. Lehunyom a szemem, a szívem szinte meghasad, annyira szeretne reménykedni, de már nem tudom, merjek-e. Mindennél jobban szeretném, hogy meg tudjuk beszélni, hogy meg tudjuk oldani, de félek, hogy csak a vita marad végtelen és parttalan. Mégsem húzom el a kezem. Ott maradok, nem mozdulok, és amikor azt mondja, számára abban az egy szóban benne van minden, fájdalommal vegyes értéssel fordulok újra felé; értem és nem kérdőjelezem meg azt, ami rám is igaz, de ez nem magyarázat arra, amit minden mással üzen.
Azon gondolkozom, hogy erre mégis mit mondhatnék, de végre rám néz, aztán folytatja is, ezért először tovább hallgatom. Amikor azt mondja, eltoltam magamról, lassan megrázom a fejem, aztán összeszorul a mellkasom, ahogy az Ukrajnában megéltekről beszél, de abba most megint nem érzem helyesnek belemenni. Az egy másik beszélgetés témája kell legyen.
– Pánikba estem, David. Akkor még fel sem fogtam teljesen, hogy mivel állunk szemben, és amikor felfogtam és vigaszt kerestem, már mást kaptam helyette – rázom meg a fejem, aztán egy mély sóhajjal lesütöm a tekintetem. – Soha nem szabadott volna megvádoljalak ilyesmivel. Sajnálom – kérek bocsánatot újra. Vitába szállhatnék, hogy ha őt ennyire felháborította, hogy megvádoltam ezzel, neki miért juthatott eszébe, hogy talán én nem szeretem már őt, de nem lenne értelme. Nem akarom szítani a tüzet. – Nem tagadom, hogy én is rosszul reagáltam le a helyzetet. Nem láttam más kiutat, és én csak ezt az egy védekezési módot ismerem. Nagyon fájt, ahogyan elváltunk és bekapcsolt... Minden egyes nap fájt, amikor ki kellett zárjalak, de nem láttam magam előtt más megoldást – mondom halkan, újra leülve az ágy szélére, mint aki elfáradt. Tényleg elfáradtam. Ráemelem a tekintetem, ahogy tovább beszél, figyelek rá, próbálom megérteni az ő álláspontját úgy, hogy ki tudjam silabizálni, hogy keveredünk visszavonhatatlan ellentmondásba.
– Nem az a baj, ha aggódsz értem és biztonságban akarsz tudni. Az a baj, az sugall bizalmatlanságot, hogy a biztonságom egyetlen zálogát abban látod, ha azt, azokkal és úgy oldom meg ezt, ahogy te tennéd. Ez számomra azt mondja, hogy nem bízol az én értékrendemben és az én igényeimben – magyarázom most már nyugodtabban, mert végre nem csak szidalmakat vágunk egymás fejéhez, hanem elkezdjük megosztani a mögöttes mozgatórugókat. – Megértem, hogy miért csináltad ezt. Megértem, mert tudom, hogy a múltban a pánik és az elkeseredés olyan tettekre sarkallt, amik... beláthatatlan következményekkel is járhattak volna. Értelek, Dave, mert ezt tapasztaltad, de arra kérlek, hogy bízz bennem és abban, hogy képes vagyok a változásra. Ha nem a saját életemért, akkor Yanáért – nézek a szemeibe komolyan. Ha a tapasztalat nem is engedi, hogy előbbiben higgyen, azt tudnia kell, hogy utóbbi már számomra is a világot jelenti. Aztán végre, végre elmondja a saját oldalát is, igazán, és én már ettől is majdnem felnyögök megkönnyebbülésemben. Végighallgatom, és amikor befejezi, a szabad kezéért nyúlva veszem azt a sajátjaim közé.
– Nem akarom, hogy sírj, David. Nem akarom, hogy könyörögj. Bármikor harcolhatsz értem, csak azt kérem, hogy soha ne harcolj ellenem – nézek a szemeibe, finoman megszorítva a kezét. – Én sem akarok semmit abból, amit felsoroltál, de eddig céltalanul és folyamatosan bántottuk egymást, ahogy te is mondtad, és nem láttam a reményt sem arra, hogy ezt megoldjuk. A fenébe is, tudom, hogy mindig ettől akarsz óvni, de igenis, ha választhatok, létezni sem akarok nélküled. Szeretlek, és ehhez nem kell sem tökéletesnek, sem milliomosnak lenned. Nem várom el, hogy mindent tudj és mindent elsőre jól csinálj, hiszen én sem csinálom jól, de ezt tudtuk. – Veszek egy mély lélegzetet és egy kicsit közelebb ülök hozzá annál, mint ahova az előbb szinte lezuhantam.
– Azt szeretném, ha mindezeket el is hinnéd nekem. Szeretném, ha hinnél bennem és abban, hogy tudom, mi nekem a jó. Nem azt mondom, hogy nem vagyok kíváncsi a te meglátásaidra vagy érveidre, csak annyit kérek, hogy ha valamiért nem értek velük egyet, azt ne ellened vagy a családod ellen intézett támadásnak vedd. Nem leszek reménytelen, fel fogom találni magam. Soha nem is merült bennem, hogy eltartassam magam veled és hidd el, ha valakit a barátommá tudok fogadni, meg fogom tenni, de nem akarom erőszakkal keresni őket. Csak... csak higgy bennem, kérlek – nézek a szemeibe, aztán újra finoman megszorítom a kezét.
– Nem akarlak elveszíteni. Szeretném, ha egy család lehetnénk, ahogy mindig is terveztük. Szeretnék mindenben melletted állni és átsegíteni ezen az időszakon. Szeretném, ha te is ott lennél mellettem, és ha valami épp nagyon nehéz, csak összetartanál, ahogy mindig is tetted. Szeretném, ha beköltöznél a lakásba, mert nem elköltöztem tőled, hanem kerestem egy helyet a városban a családunknak, mert át akartad kéretni magad a diplomáciai testületbe és akkor egyébként is itt éltünk volna. Sajnálom, hogy nem az apád felajánlásával értem, de szerettem volna, ha ez a miénk lesz – mondom el neki ezt is, aztán veszek egy mély levegőt.
– Ez az, amit én akarok. A családunk. Együtt – zárom le a mondanivalóm halkan, várakozva, reménnyel a szívemben nézve rá. Ha ez a pillanat is oda lesz, nem tudom, hogyan fogom felkaparni magam a földről...

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

Megáll és végig hallgat, ahogy én is végig hallgattam a kirohanását és ezt kimondatlanul is köszönöm neki. Szépen és türelmesen, nyugodtan beszélek és próbálok átfogóan mindenről szót ejteni. Pánikba esett.
- Láttam. -  és pont ezért bántott meg és dühített fel a tény, hogy egy ilyan helyzetben ez volt a zsigeri reakciója, de ha ezt most elé tárom, biztosan nem fogunk sehova sem jutni a megbeszéléssel. Egyébként is újra bocsánatot kér, én pedig szusszanok.
- Nem haragszom rád. Sajnálom, hogy csúnyán beszéltem veled. - kérek bocsánatot én is. Amikor azt mondja, hogy "bekapcsolt" ez az üzemmódja, kicsit ráncolom a homlokom.
- Mi történt volna, ha nem? - a hangomban semmi számonkérés nincs, ellenkezőleg. Nem értem, miért érezte ezt a jó választásnak, amikor én nem voltam vele ellenséges a telefonban.
Amikor leül mellém, elengedem a kezét, hogy megtámaszkodva arrébb tudjam emelni a fenekem és több helyet tudjak neki adni. Egy halk, fájdalmas nyögéssel, két kézzel a combomnál fogva arrébb teszem a sínben lévő, rögzített ballábam is, ezután már könnyű a jobbat arrébb tenni. Amikor végre elmagyarázza, miért érzi az aggódásomat bizalmatlanságnak, felsóhajtok.
- Nem is igazán a múltbéli tetteidről van szó, Shay. Nekem nem állt szándékomban ilyen érzéseket kelteni benned. Csak... azt éreztem, hogy nem tudod, hogyan, vagy hol kezdd, merre tovább, mert életedben először most vagy igazán szabad. Csak segíteni akartam, nem pedig megkérdőjelezni mindent. - motyogom halkan, sóhajtva szorítva vissza finoman a kezét, amivel az enyémet fogta meg. Meghallgatom a többi kérését is, és amikor a lakással kapcsolatos gondolatait elmondja, kérdőn nézek fel rá.
- Ez kívülről egyáltalán nem úgy tűnt. Veszekedtünk, nem beszéltünk, aztán mindenféle magyarázat, vagy kérdés nélkül csak küldtél egy új címet, miközben két lakás is rendelkezésünkre, rendelkezésedre állt. Persze, hogy arra gondoltam, hogy külön költöznél tőlem, mert minek bérelnél valamit, amikor van, ahol ingyen és családon belül is lehetsz. - szusszanok halkan.
- Azért várom, hogy láthassam. Meg tudom ígérni, hogy minden erőmmel azon leszek, hogy ne kotnyeleskedjek bele a dolgodba. Ha kéred, elmondom a véleményem, vagy segítek, de innentől akkor hagyom, hogy teljesen a magad ura legyél. Én arra kérlek, hogy soha ne zárj ki. Ha valamivel megbántalak, töröld a képembe, mert ha nem kérek bocsánatot, valószínűleg fel sem fogom, hogy bántó dolgot tettem, vagy mondtam. Férfi vagyok Shay, egyszerű, mint egy faék. Ha megbántalak, azt sem direkt csinálom, ezt mindig tartsd a szemed előtt. Én is igyekszem majd emlékeztetni magam, ha megint veszekszünk... mert biztos vagyok abban, hogy lesz még vita; ilyen egy párkapcsolat. Kérlek, ne mondj le rólam azért, mert szóban összekülönbözünk. - kérem, aztán halkan sóhajtok.
- Most... akkor jók vagyunk..? Nem rakod ki a szűröm..? - kérdezem halkan és félve. Ha végül megnyugtat, hogy együtt maradunk, akkor megkönnyebbülten és nagyot sóhajtok. Ha megengedi, úgy húzom oda magamhoz, hogy fel tudja húzni a lábait az ágyra és a fejét a vállamra tudja tenni, én pedig magamhoz ölelve hunyom le a szemem.
- Szeretném, ha bejönnél, amíg ki nem engednek. - válaszolom meg egy korábban feltett kérdését, amire csak most tudtam eldönteni, hogy mi legyen a válasz.
- Shay..? - szólalok meg halkan újra, érezhetően kissé félve még. Ha visszakérdez, vagy jelzi, hogy figyel, még egy-két pillanatig habozok, hogy feltegyem-e a kérdést, mert eddig nem úgy tűnt, mint aki olyasmit akarna tenni, mint amit bátortalanul kérdezni fogok tőle.
- Kaphatok egy csókot..?

David & Shayana

Végre, végre azt érzem, hogy haladunk is valahová. Végre nem csak látszólag hallgatjuk meg egymást, hanem odafigyelünk arra, mit mond a másik és megpróbáljuk megérteni; nem csak a saját igazunkat hajtogatjuk, hanem igyekszünk a közös nevezőt megtalálni. Amikor ő is bocsánatot kér, sóhajtok egyet, de bólintok egy aprót, jelezve, hogy elfogadom a bocsánatkérését – egyébként sem terveztem őrizgetni a haragom. Aztán kérdez egyet, én pedig egy pillanatra meglepődöm.
– Én... nem tudom – felelem őszintén, mert tényleg ez az egyetlen coping mechanism, amit ismerek, de nem akarom ennyivel letudni a választ. – Amikor ott hagytál, hasonlóan éreztem magam, mint... a kórházban. Azt viszont nem engedhettem meg magamnak, hogy a hatása is olyan legyen. Yana miatt – teszem hozzá, mert talán így jobban fogja érteni. Nem megérteni, mert én sem feltétlenül értek egyet saját magammal, csak azt érteni, hogy miért ez volt az ösztönös reakcióm.
Szerencsére nem rontom el ezzel a beszélgetést, és amikor tovább beszél, úgy ülök le, mint aki egy hosszú túrán van túl, mire ő helyezkedni kezd. Felkapom a fejem, amikor errébb ül, és rögtön meg is próbálom megállítani.
– Dave! Mit csinálsz? Maradj nyugton, elférek! – szólok rá aggódva, még kijjebb is csúszva az ágy szélére, hogy lássa, de fizikai erőszakot nem alkalmazok, szóval ha megmakacsolja magát és csak azért is tovább dolgozik a helyezkedésen, egyébként is túl későn tudnék a kezeiért nyúlni, hogy megállítsam, ezért csak még mélyebb aggodalommal figyelem és hallgatom, amit csinál. Ezután kell néhány másodperc, hogy vissza tudjak zökkenni a beszélgetésbe, mert őt figyelem aggodalmasan, de amikor sikerül, igyekszem onnan és úgy folytatni, ahol elvesztettem a fonalat.
– Igazad volt ebben, Dave – próbálom megnyugtatni, amikor végre megérti, mi zajlott le bennem, és elmondja, mi volt az ő motivációja. – Tényleg el voltam veszve egy kicsit emiatt és még sokszor el is leszek, épp ezért szükségem is van az iránymutatásodra, csak kérlek engedd, hogy mérlegeljek. Nem kizárt, hogy sokszor neked lesz igazad, de nem baj, ha egy-két leckét a saját káromon tanulok meg. És most nem a... legnagyobb kárra gondolok – egészítem ki gyorsan a mondanivalómat, mielőtt még azt hiszi, ezt a halálával való egyedüli megbirkózásra mondom. Most inkább az apróbb dolgokra gondoltam.
– Egyébként a szüleid nagyon sokat segítettek ezekben a napokban is és soha nem is utasítottam ezt vissza vagy kérdőjeleztem meg a szándékaikat. Hálás voltam és vagyok is nekik mindenért – teszem hozzá, hátha ő is elkezdi látni és érezni, hogy nem arról van szó, hogy ne lenne igaza vagy magányosan akarnám leélni az életem nélküle, csak arról, hogy az én határaim valószínűleg máshol húzódnak, mint az övéi. Továbbra sem engedem el a kezét és igyekszem a lehető legőszintébben és legtürelmesebben elé tárni, hogy mit szeretnék; ezek eddig is működtek, így talán nem is kérek sokat, de ha tudni akarta, mire vágyom, hát elmondom neki. A végén még a lakással kapcsolatban is reagálok, aztán meghallgatom az ő oldalát is. Felsóhajtva hunyom le a szemem és rázom meg a fejem, mert ebből a megközelítésből tényleg szarul hangzik.
– Sajnálom, hogy így érezted. Én csak... szerettem a norfolki házban azt a gondolatot, hogy a miénk és közösen töltjük fel emlékekkel – magyarázom meg neki a döntésemet halkan, de őszintén. Azt nem teszem szóvá, hogy igen, számoltam a lehetőséggel, hogy talán a végén csak ketten leszünk ott Yanával, mert nem ez a lényeg, hanem az, hogy a cél még véletlenül sem ez volt. Ezután ő következik, és én ugyanolyan figyelmesen végighallgatom az ő kéréseit, mint ahogy ő hallgatott meg engem, közben aprókat bólintva.
– Nem a vita volt rám ilyen hatással, hanem hogy magamra hagytál, mielőtt megbeszélhettük volna – rázom meg a fejem, szorosabban fogva a kezét. Nem akarom, hogy féljen az esetleges konfliktusoktól, mert nem azzal van a baj, ha meg kell küzdenünk valamivel, hanem azzal, ha haraggal és fájdalom válunk el. Főleg ha hosszú időre. – Tudom, hogy lesznek még vitánk, ahogy voltak is, csak kérlek soha ne hagyjuk őket lezáratlanul. Ugyanúgy igaz rám is, amit te kértél: ha bántalak valamivel, mondd meg nekem. Ne fordítsunk egymásnak hátat, ne váljunk el haraggal – kérem halkan, az ajkaimhoz emelve a kezét és megcsókolva az ujjait. Aztán felteszi azokat az óvatos kérdéseket, én pedig gyengéden elmosolyodom.
– Jók vagyunk, Dave – felelem határozottan, és ahogy sóhajt egy nagyot, én közelebb fészkelődök hozzá. Ő ennél is tovább gondolja a dolgot, de eszembe sincs ellenkezni, amikor odahúz magához; óvatosan helyezkedem, vigyázva a lábára és arra, hogy ne lökjem meg véletlenül vagy foglaljak túl nagy helyet az ágyon. Szerencsére az alkatom a segítségemre van ebben, a hasam pedig egyébként sem a lábainál foglalja a helyet. A vállára hajtom a fejem, olyan szorosan bújok hozzá, amennyire csak a körülmények engedik, és ahogy magához ölel, rajtam a sor, hogy sóhajtsak egy nagyot – megkönnyebbülten, elégedetten. Lehunyom a szemeimet, orromat a nyakához simítom, hogy magamba szívjam az illatát, és amikor megszólal, újra elmosolyodom.
– Minden nap látogatási időre jövök és addig maradok, amíg el nem zavarnak – ígérem meg neki, őt ölelő kezem ujjaival finoman simogatva az oldalát. Végre újra azt érzem, amit régen is mindig, lassan elkezd átjárni a nyugalom és a béke érzése; már nem csak fizikailag érzem, hogy itt van. Amikor ismét megszólal, még mindig érzek némi félelmet a hangjában, ahogy kimondja a nevem, ezért kinyitom a szemeimet és kissé hátrébb csúsztatom a fejem a vállán, hogy fel tudjak nézni rá.
– Hmm? – kérdezek vissza halkan. Nem válaszol rögtön, ami miatt némileg aggódva vonom össze a szemöldököm, de aztán végre kiböki a kérdését, én pedig biztosan halkan elnevetném magam, ha nem látnám rajta, tényleg mennyire bátortalan. Így megelégszem egy gyengéd mosollyal, miközben felemelem a kezem és egyik tenyerem finoman az arcára simítom.
– Nincs szükséged az engedélyemre ahhoz, hogy bármikor megcsókolj, Dave – suttogom magunk közé. – Határozatlan idejű szerződést kötöttünk, amikor összeházasodtunk – teszem hozzá, miközben már finoman húzom is közelebb magamhoz, hogy aztán szavaim bizonyítékául ajkaimat gyengéd határozottsággal az övéire simítsam. Ha rajtam múlik, nem is érem be ennyivel, és őt ismerve nem is számítok arra, hogy részéről ezzel le is lenne zárva a kérése... noha csak egy csókot kért, és ha mégis megelégedett ennyivel, nem erőltetem magam rá. Ha azonban ő sem akar máris elengedni, tenyeremet az arcán felejtve tartom közel magamnál, újabb és újabb, egyre hosszabbra nyúló csókokat lopva az ajkáról.
– Nagyon hiányoztál – mormolom két csók között az ajkaira, minden értelemben gondolva ezt, de ha nem muszáj, továbbra sem engedem el, hanem hagyom, hogy a csók lassan el is mélyüljön. Ujjaim hátrébb kúszva simulnak a hajába a tarkóján, szuszogva élvezem ki ezeket a pillanatokat...
Míg Yana sarka teljes erőből fel nem fedezi a bordáimat. Kizökkenek a pillanatból egy kellemetlen fújtatással, de aztán halkan elnevetve magam dörzsölöm meg az érintett területet, mielőtt még Dave azt hinné, valami baj van.
– A lányod nagyon profi a bordarúgásokban. Lehet, hogy haragszik rám, amiért bántottam az apukáját – nézek fel rá egy félmosollyal. Mivel érzem, hogy Yana tovább mocorog és pontosan tudatában vagyok annak, hogy amikor Dave legutoljára érezhette, ő kevésbé volt tudatánál, a mosolyom kérdővé és invitálóvá válik. Ha nem ellenkezik és nem is teszi meg magától, megfogom az egyik kezét és a tenyerét finoman a hasamra simítom, hogy újra érezhesse a lányát. Ezúttal igazán. Bizonytalanság és fájdalom nélkül.

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

Mint mikor ott hagytam a kórházban..? Kicsit ráncolom a homlokom, mert számomra a két elválás semmiben sem hasonlít. Ott konkrétan szakítottam vele, mert benyugtatózott és majdnem megölette magát, a mostani alkalomnál pedig csak veszekedés miatt váltunk el úgy ahogy, de akkor is én voltam, aki megcsókolta, aki azt mondta szereti, még ha neki nem is erre lett volna szüksége. Csak bólogatok párat lassan, mert nem értem, de azt hiszem, a pánik keltette érzésekben nem is kell logikát keresni.
Miután oda akar ülni mellém, helyet adok neki, de persze Shay egyből neki áll aggodalmaskodni.
- Semmi baj. Ennél jobban megmozgattak a röntgennél! - próbálom megnyugtatni és visszahúzni őt az ágyra, miután helyet teremtettem neki. Ha magától nem mozdul, akkor átkarolom a csípőjét és én húzom jobban az ágyra a fenekét. Nincs menekvés.
Csak ezután folytatjuk a megbeszélést azzal, hogy hagynom kell, hogy néha orra bukjon, amitől elhúzom a számat.
- De... jó. - sóhajtok halkan végül, mert pont ezektől a "kár"októl akartam őt megóvni, de ha ez ide futott ki, akkor tényleg jobb, ha csak hagyom bukdácsolni. Még ha rohadt nehéz is lesz végig nézni, el kell majd viselnem és súlyba kell tennem a nagy pofámat.
- Örülök, hogy jól kijöttök. - mosolyodok el halványan, de őszintén. Tényleg örülök, hogy támaszkodik rájuk és ők is rá, és segítenek egymásnak. Ha nem lenne itt, nem tudnám, hogy korábban tudott meg mindent, mint ahogy én magamhoz tértem, biztosan aggódnék érte, hogy egyedül van, de így nem.
Aztán a lakással kapcsolatban is kiderül minden, ahogy az én számomra, úgy az ő részére is. Látom rajta, hogy nem gondolt arra, hogy nézhetett ez ki az én szemszögemből, mikor nem beszélt velem, ezért most én szorítom meg finoman a kezét, amikor bocsánatot kér.
- Nem gond. A lényeg, hogy most kiderült, hogy nem szórtad szét a ruháim az utcán költözés közben. - próbálok egy kicsit oldani még a dolgokon némi viccelődéssel.
Aztán végig hallgatom a kéréseit, és miközben megígérem, hogy igyekszem majd szem előtt tartani ezeket, én is kérek néhány dolgot. Amikor azt mondja, hogy nem a veszekedéssel, hanem az otthagyással volt gond, akkor bólintok.
- Igyekszem nem egy gyerekes őstulok lenni, oké? Csak nem akartam tovább veszekedni, de akkor még mindig túlságosan fájt amit mondtál ahhoz, hogy nyugodtan tudjak viselkedni. - mert éjszaka bőven volt időm túl gondolni az egészet és pörögni olyan dolgokon, amin nem kellett volna.
Rákérdezek végül, hogy rendben vagyunk-e, mert habár a szavai ezt sugallták, én még sem éreztem annyira egyértelműnek. Amikor pedig megnyugtat, hogy velem marad és rendben vagyunk, megkönnyebbültem sóhajtok fel. Magamhoz húzom, összebújunk de még mindig nem érzem teljesnek az egészet. Mielőtt azonban kifejteném a kérésem, megkérem, hogy mindennap jöjjön be, amíg ki nem engednek. Az elvileg még néhány nap. Elmosolyodom, amikor azt mondja, hogy addig húzza majd, amíg el nem küldik, bólintok is elégedetten egyet.
- Majd csendben leszünk, hogy ne vegyenek észre. Vagy elbújhatsz a szekrényben, amikor bejönnek. - viccelődök mosolyogva, de aztán rátérek arra a bizonyos hiányosságra, amit érzek és amikor rám néz, csókot kérek.
Látom a vidámságot a szemeiben, a mosolyt az ajkán, aztán közli, hogy bármikor megcsókolhatom őt. Elmosolyodom, és amikor közelebb húz magához, lehajolva simítom ajkaimat az övére. Rettenetesen hiányzott ez az érzés és vele ő maga is, így ha nem tol el - már pedig ilyet nem tesz -, nem is érem be ennyivel. Mintha csak a négy hónapot akarnám kétségbe esetten ez alatt a pár perc alatt bepótolni, csak addig engedem el, amíg ő ki is mondja azt, amire én csak gondoltam.
- Te is nekem... - suttogom magamhoz szorítva őt - már amennyire a pocakjától lehet. Pont emiatt érzem is, amikor Yana oda bent megmozdul, Shay pedig kicsit fújtat egy fájdalmasat. Amikor elengedjük egymás ajkait meglepve nézek le a hasára, mert nekem totál kiesett az, amikor még bekómázva érezhettem őt.
- Az anyjától tanulta. - mondom kis mosollyal, aztán amikor szó nélkül, de Shay felajánlja, hogy érezzem, szinte izgatottan bámulom a hasát és teszem oda a kezemet. Először várok, mert semmi nem történik, de aztán újra mocorogni kezd, mint aki helyezkedik, én pedig szinte megfagyok, nehogy az legyen, hogy miattam hagyja abba.
- Ez elég... félelmetes. Mint egy kis alien... - motyogom még mindig a hasát bámulva. Régebben érezhettem volna öcsit is anya hasában, de már a gondolat is taszított, amikor megláttam, hogy konkrétan megmozdult a hasa. Most nem undorodok és nem is félek, csak annyira rettentően fura, hogy ott van benne egy kisebb élet, amit érezni és látni tudsz - már ha nem lenne rajta póló, ami takarja.
- Szia kiscsaj... - hajolok lejjebb Shay mellkasára, hogy a pocaklakója jobban hallhasson engem.
- Hamarosan engem is megrugdoshatsz. Addig kíméld anyukádat, oké? - simogatom meg Shay hasát, felragyogó tekintettem, amikor a mozdulat újabb rúgást vált ki. Nem tudom, hogy ez a ne zavard az alvásomat bakker rúgás, vagy a csáó fater rúgás, de bármilyen válasznak örülök. Aztán az ajtó nyílik és a nővér jelenik meg tálcával a kezében, de meg is torpan, ahogy meglátja Shayt az ágyon.
- Úgy teszek, mint aki ezt nem is látja! - mondja rosszallóan. Persze szíve nem lenne lezavarni egy terhes nőt a kényelemből. A másik oldalamra megy, most látom, hogy vérvételhez hozott dolgokat.
- Leveszem a vért, aztán kezdjenek búcsúzkodni, mert már egy óra letelt. Látogatási idő pedig másfél órája nincs, ha valaki meglátja itt, én leszek seggbe rúgva. - mondja Shaynek, de közben rá sem néz. Én elengedem a hasát, hogy kinyújtva a kezem le tudja venni a vért a könyökhajlatomból. Amint ezzel végzett, rám néz.
- Kér fájdalomcsillapítót?
- Majd egy kicsit később. Most még bírom. - nyugtatom meg, mire felvonja a szemöldökét.
- Ne játsszon macsót a felesége előtt! Maga meg szóljon rá, hogy ne mozgassa a lábát. Férfiak... - szól rám, kéri Shayt, majd morogva kimegy a szobából, kis mosollyal követem a tekintettemmel ahogy távozik, aztán Shayre nézek.
- Jobb ha nem húzzuk ki a gyufát. Alig várom, hogy holnap is láthassalak ... titeket. - teszem hozzá végül a pocakjára is nézve, oda nyúlva újra megsimogatva azt, de most nem jön vissza semmilyen jelzés. Lehet alszik? Csinál mást egyébként is egy kisbaba az anyaméhben?

David & Shayana

Mivel a beszélgetés közben visszaülök az ágyra, ő helyezkedni kezd, és hiába szólok rá, még meg is magyarázza, miért nem baj. Az aggodalom mellé már némi helytelenítés is a szemeimbe költözik, mert nem vigyáz magára, de a közbelépéssel már elkéstem. Azért amikor értem nyúlna, hogy még azzal is tovább erőltesse magát és talán rosszul is mozdítsa a térdét, hogy engem helyezget az ágyon, kap egy szigorú anyukás nézést, és gyorsan feljebb tornázom magam én, mielőtt még ő erőt fejthetne ki.
Hasonlóan kell neki is beadnia a derekát, amikor arról van szó, hogy néha igenis hagyhatja, hogy a saját káromon tanuljak meg bizonyos dolgokat. Halvány mosolyt csal az arcomra, hogy úgy megy bele, mint egy durcás kisfiú, épp csak az alsóajka nem biggyed le közben. A szüleivel kapcsolatosan viszont már egy szélesebb, biztató mosoly a válaszom az övére. Szeretném, hogy tudja és elhiggye: igenis fontos nekem a családja is és nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy ők már az én családom is. A lakással kapcsolatban is tisztázzuk a félreértést, a szavain pedig halkan elnevetem magam.
– Egy-két alsót azért lehet, hogy eldobáltam sértettségemben... – vonom fel a szemöldököm játékos kihívással, csak mert szeretném újra látni a mosolyát. Az eddigi viharos vízfelszín pedig végleg kisimulni látszik azzal, ahogy kölcsönösen meghallgatjuk a másik kívánságait. Elmosolyodom, amikor őstuloknak nevezi magát, aztán bólogatni kezdek a szavaira.
– Tudom, Dave. Nekem is van hová fejlődnöm – ismerem el egy apró sóhajjal, de már egyikre sem lemondással tekintek, hanem reménnyel. Csak tudnunk kell együtt küzdeni, értenünk kell a másik reakcióit és ha szükséges, némi ráhatással keresni meg a közös, működő ritmust a csónakban.
Amikor biztos ami biztos rákérdez, hogy akkor most jók vagyunk-e, hezitálás nélkül válaszolok, és ahogy odahúz magához, egy pillanatig sem ellenkezem, legfeljebb körülményesebb vagyok, mert közben nagyon vigyázok rá és igyekszem minél kevesebb helyet foglalni. Már a feltétlenül szükségesnél. Az sem kérdés, hogy minden nap itt leszek-e, amikor pedig ördögi tervet kezd kieszelni az időhúzásra, rajtam a sor, hogy elégedetten bólintsak. A szekrény említésére azért rásandítok az említett tárgyra és halkan elnevetem magam.
– Régen biztosan be tudtam volna hajtogatni magam oda, de azt hiszem, most kilógna a hasam – közlöm a "rossz híreket" mosolyogva. Amikor beáll közénk pár pillanat békés csend, lehunyom a szemem és közelebb bújok hozzá, amiből aztán a meglepően bátortalan kérdése ragad ki. Nem nevetem ki, csak mosolygok, és miután tájékoztattam arról, hogy a kérése nem engedélyköteles, boldogan invitálom közelebb, hogy teljesítsük azt. Ajkaink a hosszú hónapok sóvárságával simulnak összes újra és újra, egyre hosszabban és ragaszkodóbban. Az ölelése szorosodik és én is úgy húzom magam felé, mintha szökni akarna, pedig érzem, hogy nem akar. Kiélvezem az érzést, az ízét, a teste melegét, a közelségét, még ha tudom is, hogy nagyon sok idő kell még, hogy bepótoljuk a négy hónapot...
Aztán Yana az, aki közbeszól – vagyis rúg. Ahogy elengedjük egymást, Dave már a hasamra néz, amiből úgy sejtem, ő is érezhetett valamit, de azért biztos ami biztos megnyugtatom, hogy nincs baj, csak aktivizálta magát a legkisebb. A válaszán halkan elnevetem magam, de nem vitatkozom. Egyébként is fontosabbnak tartom a pillanatot: nem tudom, David mennyire emlékszik arra, amikor érezhette Yanát, de biztos vagyok benne, hogy semmiképp nem szalasztaná el a pillanatot. Gyógyszerek ide vagy oda, amikor arról beszélt, mennyi időt ki kellett hagynia Yana fejlődéséből, őszinte volt. Én pedig készen állok, hogy segítsek nekik mindent bepótolni. A tenyere a hasamra simul, én pedig mosolyogva figyelem, ahogy vár, tudva, hogy Yana hamarosan reagálni fog a keze melegére. Mocorogni is kezd, Dave reakciója pedig annyira őszinte, hogy halkan, boldogan kuncogni kezdek.
– Ugye?! – mosolygok vidáman. – Én is pont ezt mondtam – helyeselek, de ugyanazt érzem, amit rajta is látok: nem taszít, ahogy soha nem is taszított már az első mocorgás sem, egyszerűen csak furcsa. Nekem persze már volt időm megszokni, de ettől még nagyon is értem, miről beszél. Ahogy lejjebb hajol, mosolyogva dőlök egy kicsit hátrébb, hogy kényelmesebb legyen neki, és miközben figyelem, hogyan köszön Yanának, érzem, hogy elszorul a torkom – végre a jó értelemben. A hormonokra fogom, hogy egy kicsit szúrni kezd a szemem, míg mosolyogva hallgatok Dave kérését, aztán boldogan elnevetem magam, mikor Yana válaszul rúg egy alaposat.
– Szerinted ez beleegyezés volt, vagy már most felesel? – kérdezem vidáman. Amikor kinyílik az ajtó és meglátom a nővért, elönt egy kis szomorúság, mert szerettem volna, ha még kitarthatnak ezek a pillanatok egy ideig, de úgy sejtem, már így is bőven túlhúztam a vendégszeretetét. Persze már az sem tetszik neki, hogy Dave mellett vagyok, épp ezért amikor finoman közli, hogy a sejtésem nagyon is valós, nem is vitatkozom vele.
– Nagyon hálásak vagyunk, hogy kivételt tett – köszönöm meg inkább kedvesen és őszintén, hogy legalább ezt az időt meghagyta nekünk. Igazából azonnal el is zavarhatott volna, de nem tette. – Ha kifelé menet bárki kérdőre von, másfél órája nem jártam itt – ígérem meg neki.
Megvárom, míg vért vesz Dave-től, aztán megmosolygom, ahogy alaposan – és jogosan – helyreigazítja a férjemet.
– Hiába próbáltam, ha akkor is a macsót játszotta, de legközelebb szigorúbb leszek – teszek egy újabb ígéretet. Miután morogva távozik, Dave-re mosolygok és egyetértőn bólintok. Akármilyen jó is lenne, ha vele aludhatnánk, nem szeretném túlfeszíteni a húrt, sem pedig bajba keverni a nővért vagy magunkat. Még a végén nem is engednének be többet. Lesz időnk azt is bepótolni.
– Ezzel nem vagy egyedül. Készenlétben fogok toporogni – mosolyodom el, figyelve, ahogy újra megsimogatja a hasam. Yana most nyugodt marad, így a mocorgása helyett én simogatom meg Dave karját.
– Szerintem valaki már alszik – jegyzem meg, és erről eszembe is jut valami. – Azért szeretnél majd mesélni neki? Felhívjalak otthonról? Vagy fáradt vagy? – kérdezem, és igyekszem nem túl reménykedőnek hangozni, mert ha fáradt, szeretném, ha tudna pihenni... viszont ha már nem maradhatok itt, nagyon jól esne legalább beszélni vele elalvás előtt.
Nem mintha itt megelégednék egy rövid búcsúval; mielőtt lekászálódnék az ágyról, arcát a tenyereim közé véve vonom újra magamhoz és csókolom meg hosszan, ragaszkodóan, szerelmesen.
– Szeretlek, Dave – súgom az ajkaira, nehogy véletlenül elfelejtse holnapig. Megsimogatom az arcát, magamba szívom szemeinek kékjét, aztán még egyszer hosszan megpuszilom a puha ajkait, mielőtt el tudnám engedni. Amennyire méltóságosan ekkora hassal lehet, letornázom magamat az ágyról, továbbra is vigyázva Davidre, aztán az ágy mellett megállva még egyszer mosolyogva az arcára simítok.
– Holnap találkozunk – mosolygok rá. Ha szeretne Yanától is elköszönni, nem állítom meg, de utána már tudom, hogy tényleg mennem kell. Szerencsére elég kicsire nőttem ahhoz, hogy csak egy kis hajolás kelljen, ha még egyszer meg akarom csókolni, ezért megteszem és újra elmondom neki, hogy szeretem. Csak ezután tudok elszakadni és ténylegesen búcsút venni tőle holnapig.
A nővérnek ismét megköszönök mindent, aztán igyekszem a lehető legkevesebb feltűnéssel távozni. Persze az őrbódéban meglepődnek és már kérdőre is vonnának, de mielőtt még felelősöket kereshetnének, a kezükbe nyomom a zárójelentést, és ettől szerencsére rögtön meg is enyhülnek. Jó éjszakát és azt mondják vigyázzak magamra – nyoma sincs a tegnapi feszültségnek, persze nem is tudják, ki vagyok én –, aztán utamra engednek. A kocsiból még írok egy-egy üzenetet Dave-nek és Joe-nak is, hogy mindenki tudja, hogy elindultam. Még Lucifert is össze kell szednem, lehetőleg anélkül, hogy teljes erejéből szó szerint a nyakamba ugrana... de legalább majd gyakoroljuk, hogyan ne döntse le Dave-et sem a lábáról, amikor kiengedik.

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

Kapok egy szigorú anyai pillantást, amitől egyszerre érzem magam még komiszabbnak és húznám meg magam. A vigyor az arcomon azért jelezheti, hogy melyik érzés győzött, de legalább nem mocorgok többet. Mondjuk ehhez közrejátszik az is, hogy nem hagyja, inkább ő ül közelebb.
Próbálom kicsit oldani a hangulatot viccelődéssel, miután megbeszéltük a dolgokat, aztán ő ezt tovább is gördíti, én pedig egy kis vigyor után tényleg úgy biggyesztem le az ajkaim, mint egy szomorú kisgyerek.
- De ugye nem a "Mr. Big" feliratosokat? Ugye nem? - kérdezem tettetett reménykedéssel, míg tovább nem beszélgetünk arról, ki hol rontotta el és miért és hogy megbocsátunk a másiknak. Ez a legfontosabb.
Persze bármennyire is szeretném - szeretnénk -, hogy itt maradhasson éjszakára, sajnos nem maradhat. Pedig még a szekrényemet is felajánlom.
Végül egy kicsit össze is bújunk, kihasználjuk az időt és végre valahára, 4 hónap után a csókját is érezhetem. Nagyon bele is lendülünk, ujjai belém markolnak, én magamhoz húzom, és ezt a pillanatot senki másnak nem hagynám, hogy megtörje: kivéve a lányunknak. Ó hányszor lesz még ő cockblocker később, de majd türelmet erőltetek magamra. Amúgy is eltereli a figyelmem, hogy mocorog, és most ki is tapinthatom.
- Szerintem ... nem tudom. Majd megkérdezzük tőle, ha megszületett. - mosolygom. Beszélek is hozzá egy kicsit, de aztán jön a nővér és a távozás ideje. Shay megköszöni a nővér kedvességét, én csak meghúzom magam, mert ő sokkal szigorúbban tud nézni, mint Shay, de lehet azért, mert sokkal több tapasztalata van benne. A felhangzó kérdésre vidáman elmosolyodom.
- Na ná, hogy mesélek nektek! Ki nem hagynám. Ha nem unod még, hogy ugyan azok mennek. - mosolygom rá, aztán újra magamhoz ölelem, amikor oda hajol. Nem túl rövid a búcsú, mert kellemes, hosszú csókokkal engedjük csak el egymást és én fel is szusszanok utána, mert annyira jól esik.
- Én is téged. Nagyon. - nyomok még egy csókot a homlokára, és lehajolva a pocakjára is.
- Téged is, hercegnő. - köszönök el ezzel Yanától aztán nagy nehezen elengedem őket.
- Várom az esti hívást. - mosolygok Shayre, mielőtt kilép.
Este tényleg mesélek. Jó sokat és jó hosszan, tudva, hogy mindkettőjüknek ez a megnyugvás. A végén az éjszakai nővér meg is lepődik, hogy még nem alszom, de a fájdalom könnyen ébren tartott. Végül kapok egy újabb adag fájdalom csillapítót és amikor már én is kezdek bebódulni a mese közben, elbúcsúzom a szuszogó hallgatóságtól és leteszem a telefont.
A következő egy-két napban a szokásos reggeli tortúrák mennek végbe. Roham, vérvétel, vizit, vizsgálat, meglátogat a sebész, az aneszteziológus, aztán már fel is készítenek műtétre. Én mindenről tájékoztatom Shayt vagy hívásban, vagy SMS-ben, és annak kifejezetten örülök, hogy a műtét egyrészt rutin, másrészt mire végeznek, már látogatási idő lesz, így Shay megint mellettem lehet, amikor felkelek, és kijózanodok.
Ez a perc végül el is jön. A műtét pár óra alatt le is zajlik, ez alatt altatásban fekszem, de amikor visszatolnak a szobámba és újra rám teszik a monitor tappancsait, Shayt már előre beengedték. Még csak fél kómás vagyok, hasonló állapotban, mint mikor először jött be, de most semmi kétségbe esés nincs rajtam. Még fel is ismerem, de visszafogni nem tudom magam.
- Nagyon szexi vagy ma is Shay... - motyogom bódultan őt figyelve, míg a gravitáció annyira húzza lefelé mindenem, hogy felemelni sem tudom a kezem.
- Annyira szeretem a feneked farmerban... A palacsintát is szeretem, de nem annyira... - hunyom le a szemeim egy pillanatra a sok zagyvaság közben.
- De én nagyon szeretlek tudod? De tudod, hogy szeretlek? - mormolászok a sötétségnek, aztán újra félig nyitom a szemeim és ránézek.
- Olyan gyönyörű vagy... szeretlek. - ismétlem anélkül, hogy leesne, hogy ezeket már elmondtam neki úgy 20 másodperccel ezelőtt.

David & Shayana

Amikor nagyon csúnyán nézek rá, ő pedig válaszul úgy vigyorog, mint aki nagyon is elégedett azzal, hogy rossz fát tett a tűzre, megforgatom a szemeimet, de megjelenik egy kis mosoly a szám sarkában. Eltűnődöm rajta, vajon Yana pontosan ugyanígy fog-e nézni ránk, amikor rosszalkodik. A pillanat jó alapot teremt ahhoz, hogy egy kicsit oldjuk a hangulatot és én nagyon is partner vagyok ebben. Amikor a Mr. Big felirattal jön, próbálom tartani a straight face-t, de nem tudom, mennyire fog sikerülni.
– Azokat Lucifernek adtam – felelem komolyan... de nagyjából tíz másoperc múlva fel is adom, és hagyom, hogy kitörjön belőlem egy kis kuncogás, mert elképzelem. Luci valószínűleg hátralevő életében sztrájkolt volna ellenem, ha ráadok egy alsónadrágot.
Talán ez a feloldódás is segít abban, hogy a beszélgetés már feszültség nélkül gördüljön tovább; őszintén, de nem a harag vagy a fájdalom által vezérelten. Meghallgatjuk és megértjük egymást, és ez egyenes út a megbocsátáshoz és ahhoz, hogy a félreértéseket is tisztázva tiszta lapot teremtsünk. Boldog vagyok és megkönnyebbülök, hogy mindez végre sikerül. Nem ellenkezem, amikor magához von, sőt; nagyon vigyázok rá, de amikor végre hozzá tudok bújni, aztán a bátortalan kérése után az ajkait is újra az enyémeken érezhetem, a szívem végre ismét a boldogságtól pörög fel és kezd szárnyalni. Talán ezzel is hívjuk fel Yana figyelmét arraz hogy történik valami, bár nehéz eldönteni, hogy nem lázad-e, amiért nem hagyom aludni. Egy kicsit meg is hatódom a pillanattól, amikor Dave felfedezi őt a hasamban és beszélni kezd hozzá, mert ez az első közvetlen kommunikáció apa és lánya közt, én pedig végre tényleg azt érzem, hogy mindketten hazaértünk. Mosolyogva figyelem, végigsimítok a haján, de aztán a pillanat sajnos megszakad.
Nem vitatkozunk a nővérrel, mert fő a békesség, de mivel nem zavart ki azonnal, csak búcsúzkodásra kért, hát azt teszem... de előbb van egy fontos kérdés. Felderül az arcom a válaszától, aztán széles mosollyal, gyorsan megrázom a fejem.
– Századjára sem unnánk meg – biztosítom boldogan, majd finoman magamhoz húzom. Olyan hosszan köszönök el tőle, hogy a csókja ízét magammal tudjam vinni, és amikor ő elégedetten felszusszan utána, megmosolygom ezt az árulkodó hangot. A válaszától megdobban a szívem, még ha tudom is, aztán ahogy lehajolva megpuszilja a hasam és elköszön Yanától is, újra képes lennék elérzékenyülni. Meghatott, szerelmes mosollyal simogatom meg Dave arcát, aztán még egy utolsó, rövid csók után lekászálódok az ágyról.
– Nem fog elmaradni – biztosítom Dave-et a hívással kapcsolatban.

Mire hazaérek, nagy szükség is van rá. Még össze kellett szednem Lucifert is – aki képes lett volna tényleg a nyakamba ugrani, de néhány szigorú szó után mintha eszébe jutott volna Yana létezése –, elmesélni Dave szüleinek, hogy mi történt – egyelőre csak nagyjából, mert látták, mennyire fáradt vagyok –, aztán el is érni a lakásba, így kire bezárom magunk mögöttaz ajtót, már mindketten nyűgösek vagyunk. Yana nyugtalanul mocorog, feszegeti a határokat, hogy hol tudja a legkellemetlenebbül belém ékelni a kis talpait és ökleit, mintha csak ezzel akarna rábírni, hogy végre legyen nyugalom. Próbálom simogatással megnyugtatni és zuhanyozás közben ez és a víz melege mintha segítene is egy kicsit, de a legjobb az, amikor végre befészkelem magam a takaró alá és felhívom Dave-et. Elmondom neki, hogy a hercegnő egy kicsit nyűgös, szóval készítse a hangját, aztán szokásosan kihangosítom és magam mellé teszem a telefont. Elmosolyodom, amikor a hasamat simogató kezemmel pontosan érzem, hogy kezdi Dave hangja és a mese lassan megnyugtatni Yanát is, a mellkasom pedig megtelik melegséggel. Két mese közt Daviddel is megosztom ezt, halkan, már álmosan, de szeretném, ha tudná. A következő mese végén már csak félálomban motyogok neki valamit arról, hogy mennyire szeretem és alig várom, hogy ténylegesen is itt lehessen velünk, a következőkből viszont már csak Dave hangjának megnyugtató zengése és az azáltal elhozott mély álom marad meg.

A következő napon felállítjuk a rutint. Szégyentelenül csüngök a telefonon, míg a perceket számolom vissza a látogatási időig; olvasom és írom az üzeneteket, vagy épp telefonon beszélek Dave-vel a fejleményekről. A látogatási időt az első előtti perctől az utolsó utániig mellette töltöm, aztán már azzal a tudattal megyek haza, hogy mire másnap bejövök, ő már túl lesz a műtéten is. A másnap ugyanúgy zajlik, én kicsit izgulok a műtét miatt – tudom, hogy rutin, de akkor is műtét –, de ezt persze nem mondom el Davidnek. Még az utolsó alkalmat is kihasználom, hogy beszélni tudjak vele, mielőtt beviszik a műtőbe, aztán én már indulok is a kórházba, hogy időben odaérjek.
Beengedek Dave szobájába és az orvos tájékoztat is arról, hogy minden rendben zajlott a műtét alatt, David pedig hamarosan itt lesz. Megköszönöm neki, megválaszolom az udvarias kérdéseit Yanával kapcsolatban, aztán ő kimegy, és hamarosan megérkezik helyette Dave. Felállok és a szoba széléhez húzódom, hogy ne legyek útban, míg elhelyezik az ágyat és visszateszik a monitorok tappancsait Dave mellkasára, de a vállak felett és a kezek között már őt keresem a tekintetemmel. Amikor végre odamehetek hozzá, mosolyogva lépek oda az ágy mellé és simítok finoman a kezére.
– Szia – köszönök neki, ő pedig rám emeli azokat a szép, kómás szemeit... aztán megszólal, én pedig majdnem elnevetem magam. Az egyik nővér, aki még a monitoron állított valamit, halkan kuncogni kezd, én pedig nem tudok nem vigyorogni, de ő még folytatja is. A nővér kifelé menet már halkan nevet, és én sem próbálok rájönni, hogy jön ide a palacsinta.
– Te is nagyon szexi vagy, Dave. A helyi divat jól áll neked – pillantok kuncogva a kórházi hálóingre. Leülök az ágy szélére, az ölembe veszem a kezét, másik kezemmel pedig simogatni kezdem a haját, az arcát. Lehunyt szemekkel motyog tovább, én pedig mosolyogva szorítok finoman a kezére.
– Tudom, Dave. Én is nagyon szeretlek téged – mondom nyugodt, gyengéd hangon, tovább simogatva őt. A szemei újra kinyílnak, a vallomás viszont nem változik, én mégis boldogan, szélesen mosolygok rá.
– Én is téged – válaszolom türelmesen. Előrehajolok, hogy meg tudjam csókolni a homlokát, aztán az ajkait, majd felülve folytatom a finom simogatásokat, míg várom, hogy az altató hatása kimenjen belőle. Boldogan hallgatok végig minden zagyvaságot, erősítek meg és viszonzok minden vallomást, válaszolok meg kérdéseket, de akkor sem mozdulok mellőle, ha esetleg visszaalszik – sőt. Ha kell, őrzöm az álmát, tovább simogatva, mert ha kell, most itt akarok lenni, amikor felébred. Ha kell, most már mellette vagyok, és bár a monitorokat nem tudom elhallgattatni, én azok nélkül is ismerem a jeleket, így hacsak a nővérek nem távolítanak el mellőle erőszakkal, már ott vagyok, hogy visszahozzam őt a hangommal, az érintésemmel és itt tartsam a jelenlétemmel.
Akárhogyan is, ha eljutunk odáig, hogy már ténylegesen magánál van, én már aggodalmas tyúkanyó módjára ugrálom körbe.
– Hogy érzed magad? Szükséged van valamire? Nem vagy rosszul? Kérsz egy kis vizet? – sorolom a kérdéseket. Bármit is mond, mindent megszerzek vagy megadok neki, bár ha vizet kér, azt csak az én szigorú felügyeletem alatt, a segítségemmel, lassan valósítjuk meg.
– Nem fázol? Nincs meleged? – jön a következő sorozat, és már igazgatom is rajta a takarót; ha van kívánsága, aszerint, ha semmi baja, akkor csak azért, hogy csináljak valamit.
– Vannak fájdalmaid? Szóljak a nővéreknek, hogy hozzanak valamit? – folytatom tovább. Én nem is igazán veszem észre, hogy olyan vagyok, mint egy sorozatlövő, csak én az aggódást nem tudom befejezni. Azt hiszem, egyáltalán nem szeretem őt kórházban tudni...

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

Amint kimondja, hogy a kutyának adta az alsóimat, én pedig elképzelem őket rajta, felnevetek, mert ráadásul olyan komolyan mondja, hogy szinte el tudnám hinni.
- Pedig neki már nincsenek golyói, amiknek el kell férniük. - sóhajtok fel halkan, sajnálkozva, miután kinevettem magamat. Még ezután is nevetek egy kicsit, de a jókedvem nem is tűnik el utána sem. Most már minden rendben van. Mindent megbeszéltünk, túl vagyunk a beszélgetésen. Most már csak haza kell majd jutnom.

Miután Shay megnyugtat, hogy nem unja az ismételt meséket és hívni fog, nagy nehezen, sűrű csókokkal engedem csak el. Minden gondolatom körülötte forog - körülötte is, hiszen az egyik lábam még mindig nem tudom mozgatni. Este már alig várom a hívást, és amikor be fut, köszöntöm őket, aztán felveszem a mímelt David Attenborough hangot és Pán Pétert, Kincses szigetet és Herkulest mesélek. Utóbbiban kicsit magamra és Shayre ismerek, ezért sokat vigyorgok alatta. A Kincses sziget és a Hercules között Shay még bele motyog a telefonba, hogy szeret és várnak haza, én pedig melegedő mellkassal és boldogan folytatom a mesélést. A mese végén lihegést is hallok a vonal túlsó felén, és egy pillanatig elmerengek, hogy Shaynek talán baja van, de aztán rájövök.
- Szevasz pajti! - szólok bele halkan, elvigyorodva. Lucifer a vonal túlsó végén örömtelien nyüsszen egyet, gondolom meghallotta a hangomat és az csalta oda.
- Hamarosan haza megyek hozzátok. Vigyázz Shayre és a picire. Rendben? Jó kutya. - mosolygok, amikor csak halk nyüszítést hallok. Aztán kinyomom a telefont, hogy én is elaludjak.

A következő nap már sokkal aktívabb vagyok nap közben, mert végre nem kábítóznak be. Végig beszélem Shayjel és a szüleimmel a napot telefonon. Közlöm velük, hogy jól vagyok, de térdbe tört a karrierem - ahahaha.... - és hogy holnap műtenek majd. Aztán mire végzek a vizsgálatokkal, bejön hozzám Shay is. Izgulok a holnap miatt és a lelkére kötöm, hogy legyen ott, amikor kihoznak, mert ... jó, inkább félek, mint izgulok. Sosem műtöttek még, de remélem ez lesz az első és utolsó is.
Másnap délelőtt már visznek is ágyastul. Elaltatnak, mert nem egy 40 perces műtétről van szó, hanem hosszúról, én pedig próbálok arra gondolni, hogy legalább kialszom magam.
Mire felébredek, Shay mosolyog rám. Persze, hogy kábán az én arcomra is bárgyú mosoly költözik és azonnal bókolni kezdek neki. És ő is nekem!
- Mert kint van a fenekem... - motyogom, mikor azt mondja, hogy szexi a helyi divat.
- Ebbe könnyű lenne kufircolni... haza viszünk egyet? - motyogok önkívületben két bók és két szeretlek között. Túl sokat azonban se a saját szövegelésemből, se az ő válaszából nem fogok fel, mert a gyógyszerek is elnyomnak.
- Szerelmes vagyok beléd... - motyogom újra, csukott szemmel, miközben a fejemen és az arcomon a simogatása lassan tényleg vissza ringat egy felszínes álomba.
Mikor felkelek, szinte a gépek sípolását is hallom, de Shay hangja sokkal élesebb. Mire a nővérek beérnek, én már ébren vagyok és kába álmossággal mosolygom a feleségemre. Mivel az értékek rendeződnek, a nővérek távoznak, Shay pedig neki áll kikérdezni. Halkan elnevetem magam azon, hogy vagy 500 kérdést feltesz, hogy miben segítsen, nekem viszont csak egy dolog jár az eszemben... Na jó, kettő. Jó, igazából három, de az utolsó nem szalonképes.
- Először is, egy csókot kérek. Aztán... Szörnyen éhes vagyok! Ma még nem ehettem semmit a műtét miatt. Nem rendelünk pizzát? - kérdezem óriási nagy szemekkel Úgy érzem magam, mint aki egy bölényt is fel tudna falni, mert így délutánra azért már igen csak korog a gyomrom. Ha megkapom a csókom, hosszan viszonozom, aztán adok egy puszit Yanának is és köszönök neki.
- Jól aludtatok? Egy kis vizet elfogadnék. - mosolygom Shayre, aztán oldalra nyúlok, hogy az ágy távirányítóját használva felültessem magamat. Fekve nem szívesen iszok. Azon halkan elnevetem magamat, hogy még ebben is segíteni akar, de nem baj, hagyom neki, hogy segítsen, vidám, álmos szemekkel nézem közben.
- Köszönöm. - mosolygom rá, aztán megfogva a kezét oda húzom magamhoz egy puszira, aztán magam mellé az ágyra.
- Holnap délután elmehetek, ha minden rendben lesz addig. Azt mondták, mankót venni kell itt lent a kórház eü kellékes boltjában, és hogy könyöklős nekem elég lesz. Ha bejössz délben, akkor meg tudnád venni, aztán mire megkapom a zárójelentést, már be is tudunk pakolni a kocsiba és haza menni. - olyan jó ezt kimondani, hogy szinte hevesen kezd dobogni érte a szívem. Haza. Egy igazi haza. Nem kapott szolgálati lakásba, hanem a kettőnk otthonába.
- Mesélsz egy kicsit a lakásról? Milyen? - kérdezem mosolyogva.

David & Shayana

Azt hiszem, a nevetése hangja az, ami igazán gyógyítani kezd – meg aztán minden más, amit a vidám pillanatoknak is köszönhetően végre tényleg meg tudunk beszélni és el tudunk simítani. Igen, kölcsönösen bántottuk egymást, de most már semmi nem számít, mert újra itt vagyunk és leszünk egymásnak, hogy segítsünk a másiknak gyógyulni a szerelmünkkel.

A következő körülbelül másfél nap szinte elrepül. Dave-nek köszönhetően úgy alszunk, mint a bunda, a látogatási időig nem hagy nyugodni a várakozás, a látogatási idő alatt nem győzök betelni vele, a következő napon pedig már a műtét napja van. Természetesen izgulok, de ezt eszemben sincs megosztani Daviddel, hiszen érthető módon ő sincs ezzel másképp, de nem akarom az idegeit még a sajátjaimmal is terhelni. Nem; csak annyit teszek, hogy a műtét előtt még egyszer felhívom, csak gyorsan, hogy hallja a hangomat és el tudjam mondani, mennyire szeretem és hogy ott fogom várni a műtét után.
Így is teszek. Mire betolják az ágyát, én már a szobában vagyok – meg egy kis ideig még egy nővér is, de a kába Dave-et ez nem zavarja. A nővér kuncogásától kísérve hallgatom vidáman a zagyvaságokat, de amikor azzal válaszol a saját szexiségére, hogy kint van a feneke és talán célszerű lenne haza is vinni egyet, én sem tudom visszatartani a nevetést és a folyosóról sem lep meg a felhangosodó kacagás.
– Fogadjunk, hogy ebben az én fenekem is jobban tetszene – mondom ki a nyilvánvalót vidáman. Tovább hallgatom a – most már bezzeg szalonképes – bókjait és vallomásait, mindet viszonozva is, miközben mosolyogva simogatom az arcát, a haját, a kezét. Az összevissza motyogás aztán lassan elhal, de én nem hagyok fel ezekkel a finom mozdulatokkal és nem is moccanok mellőle.
Kell is, hogy ott legyek, amikor felébred, de nem ejtenek kétségbe a jól ismert, bár rég látott jelek. Sokszor megéltük már ezt közösen, így könnyedén vissza tudom őt csalogatni a valóságba; mire a nővérek beérnek, a kék szemek már majdnem teljesen tisztán néznek vissza rám. A mosolyát viszonozva simítom hátra a haját a homlokából, de amint újra kettesben vagyunk és biztosra vehetem, hogy már tényleg itt van velem, beindul a tyúkanyó-ösztönöm. Persze kinevet, de amikor csókot kér, én sem tudok nem mosolyogni. A második kívánsága a pizza, aminek említésével önkéntelenül is nosztalgikussá válik a mosolyom.
– Megkérdezem a nővéreket, de ha nincs akadálya, olyan és akkor pizzát kapsz, amilyet csak szeretnél – ígérem meg neki, miközben közelebb hajolok, hogy az első kívánsága is teljesülhessen. Tenyerem az arcára simítva vonom magamhoz, hogy hosszan, ráérősen megcsókolhassam, meghagyva neki, hogy megválassza a tempót és azt is, mikor elég neki. Amikor utána Yana is kap egy puszit a hasamon keresztül, mosolyogva simítok végig a haján.
– Esti mesével könnyű – pillantok rá hálásan, szerelmesen. Mielőtt még a nővérekhez mennék, vizet is kér, márpedig azt nem hagyom, hogy egyedül tegye. Míg ő kényelmes szögbe állítja a támlát, én töltök az odakészített kancsóból vizet egy pohárba, aztán visszaülök az ágy szélére és segítek neki inni. Na jó, ha látom, hogy biztos kézzel fogja a poharat és lassan iszik, akkor csak szigorúan felügyelem. A háláján és a finom puszin már én is mosolygok, és miután leteszem neki a poharat, hagyom magam visszahúzni az ágyra. Eleinte figyelmesen hallgatom minden szavát, mentálisan feljegyezve az időpontot és a mankó típusát, aztán ahogy arról beszél, hogy utána haza is mehetünk együtt, széles, izgatott mosoly jelenik meg az ajkaimon. A szívem is hevesebben ver a gondolatra, hogy holnap már otthon lehet.
– Mindent beszerzek és itt fogok állni készenlétben, hogy végre együtt lehessünk, otthon – bólogatok boldogan és lelkesen. Amikor a lakásról kérdez, sokatmondóan elmosolyodom, de még nem válaszolok, csak sejtelmesen.
– Annál sokkal jobbat is tudok, de előbb – emelem magasba az egyik mutatóujjam és ezzel fel is tolom magam az ágy széléről – teljesítenem kell a második kívánságodat – mosolygok rá. Kisietek a nővérpulthoz, és mivel biztosítanak róla, hogy semmi akadálya és a pizzafutár idáig be tudja hozni a pizzát, felderül az arcom. Csak egy kicsit kell őket noszogatnom, hogy nekik is rendelhessek, aztán már megyek is vissza a kedvenc betegemhez, hogy az ő rendelését is fel tudjam venni. Megrendelem mindenki kívánságát, aztán míg várunk a pizzára, még mindig a telefonommal a kezemben lépek az ágyhoz. Ezúttal úgy ülök le Dave mellé, hogy a hátam a támla felé legyen, de ha akár egy millimétert is látom megmozdulni, rámeredek.
– David Weaver, ha megpróbálsz egy arasznyit is odébb húzódni, esküszöm, hogy holnap a másik térdedet is műteni kell majd – fenyegetem meg félig komolytalanul. Nyilván nem tudnám bántani, de jobb lesz, ha fél tőlem! Legalább egy kicsit. Legalább most. Egyébként is simán elférek az ágy szélén, szóval ha nyugton marad a formás hátsóján, akkor magunk elé emelem a telefont és elővarázsolok rajta egy ma kora délutáni videót.
– Gondoltam így sokkal könnyebb megmutatni, még ha hamarosan láthatod is – mosolygok rá. Elindítom a komplett túra-videót, ami a bejárati ajtótól indulva végigvisz a lakás minden szegletén: az előszobán, a konyhával egybenyitott világos nappalin, a tágas fürdőszobán, ahol egy okos megoldással, elválasztófallal egy oldalon elhelyeztek egy kádat és egy kisebb zuhanykabint is, a nagy főhálószobán, egy kisebb vendégszobán... és a két szoba között elhelyezkedő gyerekszobán, amiben minden bútor pontosan ugyanolyan, mint amiket még együtt választottunk Norfolkban.
– Nem fekszik kifejezetten központi helyen, mert egyébként csak csillagászati összegért lettek volna elérhetőek ekkora lakások, de egyébként is úgy gondoltam, hogy egy zöldebb, nyugodtabb környék sokkal jobb lenne Yanának. A berendezés nagy része az ingatlanos és egy lakberendező közös munkája volt, mielőtt beköltöztem. Mindenbe beleszóltam, de én ugye nem is tudtam volna sokat segíteni. Igyekeztem mindent úgy választani, ahogy reményeim szerint neked is tetszene, szóval... remélem, tetszik – mosolygok és magyarázok a videó közben, aztán mutatok pár fényképet is. Ha szemfüles, kiszúrhatja, hogy a polcokat sok helyen díszítik az esküvői fotóink és más közös képeink, a hűtőn pedig Yana ultrahangfelvételei sorakoznak. Majdnem az összes kép sarkába pedig Lucifer lóg bele a fejével vagy a fenekével, nyilván, ezért a végén róla is van egy, amint szinte vigyorogva csücsül a nappali közepén.
– Lucifer nagyon jó fiú volt – fordulok David felé mosolyogva. – Végig vigyázott ránk. Ő is érzi Yanát, egyébként. Korábban szerette a hasamra tenni a fejét alváshoz, és most is naponta dugja oda az orrát, hátha elkap valami mocorgást – mesélek neki tovább, szabad kezemmel megsimítva az említettet a hasamnál. Felszusszanok és Dave vállára hajtom a fejem.
– Annyira boldog vagyok, hogy holnap már te is hazajöhetsz – mosolygok magam elé. Ha kinézelődte magát a videón és a képeken, leteszem a telefont, aztán némileg reménykedve pillantok rá.
– Szóval... tetszik? – kérdezem nagy szemekkel. Szeretném, ha neki is tetszene, hiszen... akkor tényleg ez lehetne az otthonunk. Persze az otthon ott van, ahol ő van, de szeretném, ha ez neki sem csak négy falat jelentene.

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

Észre sem veszem, hogy kinevetnek, mert közben már kapok még egy elszólást. Pár másodpercig gondolkodok, mint aki lefagyott, pedig csak elképzelem ebben a cuccban. És közben persze megkívánom, de csak az altatók miatt nincs ennek észrevehető jele.
- Kérjünk kettőt. - motyogom a választ. Az utána következő tömeges bókok és vallomások után visszaalszom egy kicsit, de az ébredés könnyű Shay mellett. El is mosolyodom, amikor megállapodik rajta a pillantásom, de aztán kénytelen vagyok halkan nevetni, mert a simogatások mellé vagy ezer kérdés özönlik. Igazából lenne néhány kívánságom, abból a teljesíthetőeket említem csak meg, Shay pedig megígéri, hogy rákérdez, szabad-e pizzát ennem, és ha igen, akkor lehet olyan és akkora, amekkorát akarok.
- Szerinted készítenek olyan nagyot, aminek a sugara akkora, mint amilyen magas vagy? - igen, tudom, hogy gyakorlatilag egy pizzaszőnyeget akarnék megenni, de komolyan mondom, hogy éhes vagyok! De előtte..! Megkapom a csókom, én pedig örömmel vegyes megkönnyebbüléssel simítok a tarkójára, hogy jó sokáig ott tartsam magamnál, és addig csókoljam mélyen és szenvedélyesen, amíg én vagyok kénytelen elengedni, különben sátrat fogok állítani neki. Kicsit megköszörülve a torkom helyezkedek is és rámosolygom.
- Ez nagyon jól esett. - mondom elengedve, hogy tyúkanyó ösztöneit kielégíthesse és megkérdezhesse a pizzát, de előtte még Yanának is köszönök és rákérdezek, hogy jól aludtak-e. A választ hallva szélesen elmosolyodom, és már alig várom, hogy otthon, élőben is mesélhessek nekik. Ezután kimegy kérdezősködni, én pedig megszomjazom. Mire visszajön, az ágyat beigazítom, aztán tölt nekem vizet, de inni már egyedül is tudok: a kezem nem tört még el. Azért majdnem félrenyelek azon, hogy milyen szigorral néz.
- Nyugi Shay, ennél nagyobb bajom nem lehet. - mosolygom rá, majd a holnapi terveket vázolom fel. A táskáimat kell csak lecipelni innen valahogy. Amikor erről eszembe jut, hogy fogalmam sincs, hogy néz ki a lakás, rá is kérdezek, de a válasszal várnom kell a rendelés miatt. Én végül egy 45-ös szalámisat kérek, és megosztom majd azt Shayjel. Amikor mellém ül, már támaszkodnék le magam mellé, hogy arrébb tegyem a fenekem, amikor megfenyeget, hogy a másik térdem is műteni fogják, ha csak megmozdulok. Megmerevedek a mozdulatban és megszeppenve nézek rá.
- Úgy sem bántanál. - feszegetem a határokat szóban, még nem mozdulva, de aztán a szigorú pillantás miatt felsóhajtok és hátra dőlve karba teszem a kezeim.
- De így nem tudsz rendesen mellém bújni. - morgom az orrom alatt. Haza akarok már menni, hogy rendesen összebújhassunk. Szar ez a hely!
De aztán kapok néznivalót és én kíváncsian figyelem végig a videót és a fotókat. A videót néha meg is állítom, a fotókon pedig megmosolygom, hogy Lucifer állandóan bele lóg a képbe. bólogatva hallgatom Shay magyarázatát.
- Egyetértek. - bólogatok. Még egy kicsit elnézegetem a képeket, az eastereggeket figyelve, aztán visszaadom a telefont és a kérdésére elmosolyodom.
- Nagyon jó ízlésed van! És ezt nem egoizmusból mondom. - vigyorodom el.
- Tényleg tetszik. Alig várom, hogy élőben is végre láthassam. - mosolygom rá lágyan, és oda hajolva egy csókot adok neki. Jóóó hosszút.
- Mesélsz arról is, hogyan találtad fel magad végül? Arról nem ejtettünk még szót. - kérdezem újabb kíváncsi tekintettel.

David & Shayana

Boldog vidámsággal figyelem és hallgatom Dave hadoválásait, amikor pedig a szavaim hatására egy pillanatra szinte lefagy, úgy kezdek halkan kuncogni, mint aki olvas a gondolataiban, mert nem nehéz kitalálni, mire gondolhat. A fene sem gondolná, hogy egy kórházi hálóinget szexinek érezhetne gondolatban, de persze ha csak a pucér fenekemre koncentrál... Nevetve egyezek bele, hogy kérjünk kettőt, aztán tovább simogatva az arcát, a fejét és a kezét ringatom újra egy rövid álomba. Persze csak miután szerelmes mosollyal végighallgattam és viszonoztam minden vallomását.
Átsegítem az ébredésen, aztán már körbe is ugrálom, így ezúttal én vagyok az, akit kinevetnek, de nem bánom. Minden kívánságát megjegyzem, bár nem merem rögtön megrendelni a pizzát, mert előtte szükségem lesz a nővérek jóváhagyására. A kérdésére elnevetem magam.
– Nem tudom, de ha lehetséges, esküszöm, megrendelem neked. Úgy, hogy sajttal töltött széle legyen, olyan vastagon, mint amekkora a hasam – kontrázok vigyorogva, magam elé képzelve a Shay-pizzát. A vigyor aztán mosollyá szelídül, ahogy odahajolok hozzá, mert az első kívánságát még teljesítenem kell, mielőtt bármi mást teszek. Ajkaimat az övéire simítva csókolom meg, lassan és ráérősen, átadva neki az irányítás lehetőségét, és amikor ujjai a tarkómra fognak, érzem, hogy ismerős bizsergés indul meg a fejbőrömtől, végigkúszva lefelé a gerincemen. Felveszem a szenvedély ritmusát, ujjaimmal arcát simogatva, szuszogva élvezem ki az érzést, és az sem érdekel, hogy a testem ösztönös reakciói beindulnak. Négy hónapja nem érinthettem, ez természetes, és nekem legalább úgysem látszik. Amikor lassan elenged és rám mosolyog, viszonzom a mosolyát; a helyezkedését is érzékelem, és sejtem az okokat, de a körülményekre való tekintettel nem teszek erre megjegyzést és nem kezdem húzni az agyát.
– Nekem is – suttogom az ajkaira elégedetten, mielőtt az arcán végigsimítva újra felülnék. Ezután Yana is megkapja a maga üdvözlő pusziját és szavait, amit elérzékenyülő mosollyal figyelek. A kérdésére a válasz egyértelmű, a széles mosolyától pedig megdobban a szívem. Már alig várom, hogy otthon legyünk és ténylegesen a karjaiba bújva hallhassam a meséket, miközben Yana a hangja mellett a keze melegét is érezheti a hasamon át. Adok neki még egy boldog puszit az ajkaira, aztán viszont jön a következő kívánság: a víz. Hagyom, hogy magától igyon, miután felült, mert látom, hogy nem kell féltenem, de azért szoros felügyelet alatt tartom... és végül majdnem ettől nyel félre.
– És ha félrenyelsz?! – kérdezek vissza. Persze nyilván azon is tudnék segíteni, de inkább nem szeretnék. Ha csókot akar, kérjen és adok neki bármennyit, de nem akarom újraéleszteni.
Miután ivott, segítek neki letenni a poharat, aztán egyre növekvő boldogsággal hallgatom a holnapi terveket, mert végre hazajöhet! Természetesen mindent megjegyzek és mindenbe beleegyezek. Nem tudom, mennyi cucca lesz, de majd megoldjuk valahogy; ő mankóval fog közlekedni és engem nem enged majd cipekedni, de csak segít majd valaki. A lakásra kérdezve sejtelmesen mosolyogva válaszolok neki, de mielőtt még belekezdenék a bemutatóba, elintézem a pizzarendelést mindenkinek.
Amikor ez megvan, odaülök Dave mellé, de ismerve őt és az eddigiekből kiindulva rögtön egy fenyegetéssel indítok. Majdnem elnevetem magam, ahogy rám néz, mint egy megszeppent kisfiú, de nem tud meghatni. Aztán persze rávilágít az igazságra, csakhogy ezzel sem fog meghatni.
– Kipróbáljuk? – vonom fel a szemöldököm szigorúan. Nem mintha tudnám bántani, de az biztos, hogy a frissen műtött térdével nem fog mocorogni itt nekem. Erre már szerencsére feladja, és most a durcás kisfiú jön, amin én elmosolyodom.
– Dehogynem, csak bízd ide – vágom rá. Közelebb fészkelem magam hozzá a hátsómmal és így az egyik lábamat fel tudom húzni az övé mellé, ami azért sem baj, mert szerencsére pont a jobb lába mellett ülök. Azt nem tudom bántani. – Így ni! Látod? – mosolygok rá elégedetten. Odahajolok hozzá, megcsókolom az arcát, aztán ha hajlandó feladni a durcás kisfiú játékot, magunk elé emelem a telefont, hogy megmutathassam neki a videót és a képeket. Mosolyog, bólogat, mindent tüzetesen végignéz, de nekem azért szükségem van egy végeleges, biztos megerősítésre, hogy neki is tetszik minden. A válasza megnyugtat, a megjegyzésére pedig halkan elnevetem magam.
– Pedig te is ezt igazolod – jegyzem meg somolyogva, a szemem sarkából méricskélve őt elégedetten. Ráerősít a válaszára, nekem pedig kiszélesedik a mosolyom, aztán boldogan veszek bele az újabb finom, hosszú csókba. Utána egy pár pillanatig még lehunyva tartom és a szemem és mosolygok.
– Mmmm. Ez is nagyon hiányzott – mosolygok aztán rá, kinyitva a szemeimet és megsimogatva az arcát. Leteszem a telefont magam mellé a kis asztalra, aztán az újabb kíváncsiskodásra mosolyogva dőlök vissza mellé.
– Igazából azt is neked köszönhetem – kezdek bele és egyik kezemmel megfogom az övét, miközben mesélni kezdek. – Ahogy te is mondtad, el voltam veszve egy kicsit, és tudod, hogy kezdetben az árnyékaim sem könnyítették meg az álláskeresést, de találtam még Norfolkban egy magán nyelviskolát, ahol épp üresedés volt. Gyerekeket kellett tanítani, de nem kértek semmilyen előképzettséget és mivel nem állami intézmény, nem igazán érdekelte őket, állampolgár vagyok-e, vagy ilyesmi. Főleg, amikor kiderült, hogy hány nyelven beszélek – mosolyodom el. – Igazából csak a spanyol tanáruk mondott fel, de nagyon örültek egy helyettesítési lehetőségnek a többi nyelvórára is, sőt, kiderült, hogy meg tudom oldani a legnagyobb problémájukat: volt néhány arab anyanyelvű kisgyerek, akik frissen költöztek ki a családjukkal és fogalmuk sem volt, mit kezdjenek velük. Hát, én el tudtam kezdeni őket angolul tanítani – vonom meg a vállam. Dave felé fordulok és hálás csókot nyomok az ajkaira.
– A tiéd volt az ötlet, szóval köszönöm – pillantok a szemeibe mosolyogva. Hüvelykujjammal simogatni kezdem a kézfejét és közben egy kicsit el is gondolkozom.
– Egyébként... sokat olvasgattam a témában és arra gondoltam, ez a jövőben is megoldás lehet. Úgy értem, amíg nem simul el teljesen a helyzetem vagy nem tudok állampolgársági kérelmet benyújtani, lehetnek nehézségek, de a nyelvtanítás már hatalmas teret hódít az online térben is. Nem kell hozzá semmi, csak egy számítógép, mikrofon és esetleg egy kamera, na meg a nyelvtudás és a képesség arra, hogy beoszd a saját idődet. A pontos jogi hátterét még nem olvastam végig, lehet, hogy a számlaképességhez magánvállalkozásba kell kezdeni, de... Dave, ezt akár Yana mellett is tudnám csinálni – nézek rá újra. – Persze nyilván nem mindjárt a legelején, de amíg olyan kicsi, hogy nem tudnék rendesen dolgozni mellette, viszont elég nagy ahhoz, hogy nap közben pár órát csak rajta kelljen tartanom a szemem, meg tudnám oldani. Mit gondolsz? – pillantok a szemeibe kíváncsian. Szeretném levenni róla azt a terhet, hogy csak rajta álljon a rólunk való gondoskodás. Az egy dolog, hogy van megtakarított pénzünk és családi hátterünk, de ha meg tudjuk oldani, miért ne csinálnánk?

Shayana & David

And it's almost like
Your heaven's trying everything
Your heaven's trying everything
To keep me out

A hatalmas pizza gondolatára nyammogok, mert össze fut a nyál a számban. Fel is sóhajtok tőle.
- Nem azért, mert olyan gigantikus nagy lennél, de talán elég lenne akkora pizza. - sóhajtom vágyakozóan elképzelve az adagot. Nem mintha a gigantikusság ne lenne fit Shayre: a melle szerintem már nem fér bele a kezembe. Ez a gondolat, meg mellé az a csók, amit kérek persze elindít a képzeletbeli lejtőn a sátorállítás felé, de azért még időben féket teszek magamra és elengedem az ajkait. Talán jobb, ha nem a kórházban rosszalkodok vele, még ha izgalmas is lenne, hogy mikor állít be egy nővér. Persze utána Yana is megkapja a puszi adagját, én pedig egy pohár vizet, amit majdnem félre is nyelek Shay felügyelete okán.
- Akkor köhögtem volna, mint a legtöbben. - törlöm meg a számat mosolyogva. Miután megrendelte a pizzát, mellém akar telepedni, én pedig arrébb csúsznék, hogy megint helyet adjak, de már a teljes nevemen szólít és nagyon szigorú szemmel néz, így megállok a mozdulatok előtt. Persze utána sértetten karba teszem a kezeit, mert számomra nem elegendő, hogy fél seggel és fél lábbal fel tud ülni. Mormogok is egy elégedetlenkedést az orrom alatt a félmegoldására, de a puszi után enyhülve ráhagyom, mert nem akarok monoklit. Helyette a lakás iránt érdeklődöm, ő pedig telefonon mutatja meg. Tetszik, szeretem az ízlését és ezt meg is jegyzem, a somolygásán pedig halkan elnevetem magamat.
- Ezzel a térddel leértékelve árulnának a piacon. - csinálok viccet a nyomoromból: még mindig jobb, mint keseregni rajta.
Egy újabb hosszú csókot követelek tőle, aztán amikor kellően kifárasztottam a nyelvemet vele, rákérdezek a másik, tegnap előtt említett dologra. Mosolyogva hallgatom és egyszerre szokatlan, de örömteli elképzelni Shanát egy rakat gyerek között. Ha valahová, hát egy ilyen közegbe szívesen engedem, nem féltem őt. És azt hiszem, megtalálta benne a kihívást is. Elmosolyodom, amikor még ezt is nekem köszöni meg, pedig nem tettem le ezért semmit az asztalra.
- A te érdemed. Szóval tanár néni lettél... - vigyorodom el pajzánul, és kicsit el is nevetem magam.
- Viccet félre téve. Nagyon örülök a hírnek. De gondolom most parkolópályán vagy, nem? Nem volt gond, hogy csak pár hónapig dolgoztál? Azt támogatom, hogy amikor csak tudod, és akarod, folytasd. - nézek le a pocakjára és simogatom meg megint.
- Még fogalmam sincs, mit kezdek magammal, de ha tudok vigyázni Yanára, amíg te tanítasz, akkor nagyon szívesen csinálok neked szabad órákat. - mosolygom szélesen rá.
Nem sokára meg is jön a pizza, én pedig szinte felnyögök a gyönyörűségtől, amikor megérzem az illatát.
- Shay, egy istennő vagy! A termékenység és a pizzák istennője! - sóhajtok fel éhesen alig várva, hogy végre bele haraphassak a szeletbe. És amikor ez megtörténik, hümmögve hunyom le a szemem és hajtom hátra a fejem.
- Ez isteni... - mormogom tele szájjal, a falaton nyammogva.

David & Shayana

Elnevetem magam a nagyon is enyhe megfogalmazásán a méreteimet illetően, aztán tovább figyelem egy vidám vigyorral, ahogy álmodozni kezd a hatalmas pizzájáról. Arról fogalmam sincs, hogy más hatalmas dolgokról is fantáziál, a csókkal ígyis-úgyis tartoztam neki, szóval magára vessen... Nem mintha nekem ne lenne elég önmagában az a csók is ahhoz, hogy egy kicsit elkalandozzak. Akaratlanul is eltűnődöm rajta, bizonyos dolgokat hogyan fogunk bepótolni a térdével és a hasammal, de a bizonyos dolgokra gondolva kis híján belesóhajtok a csókba, szóval még szerencse, hogy ő is eléri a józanság határát és inkább elenged. Nem mintha így ne tekinteték boldogan a szemeibe a csók után.
Mielőtt még viszont teljesíthetném a pizza-kívánságot, kér egy kis vizet, amit nem engedhetek meg felügyelet nélkül... még akkor sem, ha aztán majdnem a szigorom miatt nyel félre. Persze amikor kifejezem az aggodalmamat, átkozottul logikusan válaszol és én nem is tudok mivel visszavágni.
– Jó, de... Nem baj! Akkor is kell valaki, aki megvárja, hogy ki tudod-e köhögni! – jelentem ki határozottan. Azért egy mosoly a szám sarkában bujkál, ahogy megpuszilom, mielőtt kimennék, hogy lejárjam a pizza-kört és meg is rendeljek mindent. Visszatérve letelepszem Dave mellé az ágy szélére, aztán persze újra gyakorolnom kell a szigorúságot, mert képes lenne a frissen műtött térdét is odébb pakolni a kedvemért. Akármennyire is igaza van abban, hogy nem tudnám bántani, nem engedek, és szerencsére – még ha durcásan is, de – feladja. Megmosolygom a viselkedését, de azért kap egy enyhítő puszit az arcára, aztán elterelem a figyelmét a videóval és a képekkel. Örülök annak, hogy minden tetszik neki, és nem vagyok rest vele is igazolni a jó ízlésemet, de amikor leértékeltnek nevezi magát, mosolyogva megforgatom a szemeimet.
– Ezzel legfeljebb elkezded megközelíteni a standard áruminőséget a luxuscikkek irányából – vetem ellen teljesen elfogulatlanul, nyilván. Ezt bizonyítandó, amikor ismét megcsókol, ahhoz méltó szenvedéllyel viszonzom azt, hogy érezze: nekem továbbra is luxuscikknek számít, térd ide vagy oda. Luxus élvezeti cikknek. Is. De nem kellene megint ebbe az irányba terelni a gondolataimat...
Szerencsére a csók után ismét kíváncsiskodik, a mesélés pedig eltereli az én figyelmemet is. Megosztom vele, ami történt, és azt is, amin azóta elkezdtem gondolkodni, de persze nem tudom nem megköszönni neki az ötletet. A megjegyzésére vigyorra húzom az ajkaimat.
– Szexi tanárnéni, hogy a véleményed idézzem – utalok vidáman a két ébredése közötti bók-sorozatra, ezzel együtt persze a pajzán mosolyára is rákontrázva egy kicsit. Amikor kicsit komolyabban is kifejti a véleményét, boldog és büszke mosollyal hallgatom.
– Igen, ott kellett hagynom őket a költözéssel, de nem volt nagy baj, igazából tiszta lapokkal játszottam már a jelentkezésemkor is, szóval tudtak róla. Közben aktívan keresték a pótlásomat, az arab anyanyelvű gyerekeket pedig sikerült annyira felhoznom, ahonnan már ők is tudtak velük foglalkozni – magyarázom mosolyogva. Igazából egyfajta jellemfejlődésnek éltem meg az egészet, de ezt különösen. A múltamból adódóan nyilvánvalóan voltak és vannak bennem előítéletek, de jól esett felfedezni, hogy a szintén nyilvánvalóan ártatlan gyerekekre nem nézek más szemmel emiatt.
– Akkor ketten, közösen fogjuk feltalálni magunkat – mosolygok aztán rá, a hasamon nyugvó kezére simítva a sajátomat.
– Amennyire imádja a hangodat, lehet, hogy egyébként is nagyon apás lesz – pillantok le egy gyengéd mosollyal a hasamra. Magam elé képzelem őket együtt és érzem, hogy a mellkasom megtelik szorító melegséggel. Ah, ha a hormonháztartásom nem rendeződik gyorsan, nagyon sokat fogok elérzékenyülni... Most is így nézek fel Dave-re, és szerelmesen rámosolygok.
– Már nagyon várom, hogy találkozzunk vele – vallom be izgatottsággal vegyes boldogsággal, aztán lopok tőle még egy csókot, mielőtt a pizza érkezése elterelné a figyelmünket.
A futár időben jelez, ahogy kértem, így egy gyors puszit követően magára hagyom Dave-et. Kisietek fizetni, a nővérek is megkapják a maguk pizzáit, aztán az illatozó óriás pizzával a kezemben térek vissza a férjemhez.
– Reggeli-ebéd-vacsoraaa! – jelentem be vidáman. Nem igazán szórakozok, az összehajtott extra takarót az ölébe teszem, hogy ne égesse meg a forró pizza, aztán arra szervírozom a pizzás dobozt, nehogy azt higgye, hogy vissza kell fognia magát. Közben Dave istennővé nyilvánít, és én vidáman elnevetem magam.
– Lassan nem férnek el rajtam az új titulusaim – jegyzem meg mosolyogva, és már nyitom is fel neki a dobozt, hogy végre ehessen. Kuncogva figyelem, ahogy szinte orgazmusközeli élményt él át a falattól, és vigyorogva veszek magamnak is egy szeletet.
– Még a végén megint féltékenynek kell lennem egy pizzára – ugratom vidáman, szeretettel a hangomban. Öröm nézni, ahogy eszik, és igazából nem is zavarom meg a nagy habzsolásban, ha nem muszáj. Én csak két szeletet eszek meg, a másodikkal így is meg kell küzdenem, de igazából annyira jóízűen eszik, hogy szinte azzal is jól lehetne lakni, hogy nézem. Persze ha közben szomjas lesz, töltök neki még vizet és odaadom neki a poharat, én magam is iszok, és mire végez, megyek egy kört a kis fürdőhelyiség felé is, hogy szerezzek papírtörlőt a kezeinknek. Csak akkor veszem el előle a dobozt, ha mindent eltüntetett, vagy jelzi, hogy eddig bírta, aztán elveszem az összehajtott takarót is az öléből és a kezébe nyomok néhány papírtörlőt szalvéta gyanánt.
– Jobban vagy? – kérdezem szeretetteljes mosollyal, megsimogatva az arcát. Ha eddig nem ivott, most belédiktálok egy pohár vizet is, aztán mindent félreteszek és visszaülök mellé az ágy szélére.
– Még mindig nincsenek fájdalmaid? Szükséged van valamire? – kérdezek rá biztos ami biztos, mert fogalmam sincs, hogy kap(ott) érzéstelenítőt, de már eltelt némi idő a műtét óta, szóval ki tudja.