Everybody has to start somewhere

Néhány nappal korábban...
Biztos velem van a baj - ami nem is volna meglepő, de tényleg - de az ember azt gondolná, hogy egy-két pazar kamatyolás után, pláne, ha már együtt is lakunk, akkor okunk van azt feltételezni, hogy esetleg... okkal történtek és annak az oknak folytatása is kell, hogy legyen. Talán csak nem voltam onnantól elég nyomulós, vagy kissé félreérthető volt, hogy egy idő után hagytam, hogy lassan minden visszatérjen a régi kerékvágásba, azon túl, hogy én azért azt gondoltam, hogy... közelebbi a kapcsolatunk. Nem csókolóztunk reggelente, és este sem bújtunk a másik ágyába, mert ez egyikünkre sem volt jellemző, de azért... ember, kétszer is egymásnak estünk, de oly módon, hogy a második alkalomnál egy képet is sikerült leverni a falról. Hogy mire fel most ez a hiszti? Travisnek barátnője van. Igen, még hozzá elég komoly. Lehet csak a féltékenység beszél belőlem és láttat velem olyan dolgokat, amiket alapból szerintem észre sem vennék, de a csajszikám még csak másfél hónapja kábítja Travist, és már otthonosabban mozog a házban, mint én anno. De nem csak emiatt nem csípem. Az a perszóna annak ellenére is koloncként bánik vele, hogy tudná, hogy amíg ő nem volt sehol, egymást toszogattuk a pasijával. Hogy miért beszélek így? Mert megtehetem. A saját agytekervényeim közt pedig pláne. Amíg ő nem volt, madarat lehetett velem fogatni, de amikor belépett az életünkbe és behálózta ezt a palimadarat, ha épp nincs dolgom, a szobában töltöm az időm, míg itt vannak, látványosan kerülve, hogy egyszer is lássam, ahogy nyalják-falják egymást. A spiné jelenléte megfelezte, sőt negyedére csökkentette a közös programjaink számát, de érdekel is engem... már amúgy sem megyek sehova velük. Edzeni is egyedül járok, sőt akárhányszor keresztezzük egymás útját Travisel, duzzogásba kezdek, de sosem mondom a képébe mi bajom. Egy szóval... ami eddig csodás volt, most pokolivá vált.
Ma már nem volt semmi dolgom, délre minden elintéztem, amit kellett, még a tisztítóban is voltam. Szóval úgy voltam vele, hogy ledobom magam a gép elé és nézek valami filmet, aztán duzzogok tovább, és keresek valami épkézláb ötletet azzal kapcsolatosan, hogy mit kezdjek ezzel a helyzettel, mert hosszútávon itt bizony agyfaszulás lesz az eredménye. De az életbe nem gondoltam volna, hogy ez ily módon és még ma meg is oldom...
Még mielőtt ölembe vehettem volna a nagy tál popcornt - igen, baszod, még az egészségtelen kajákra is visszaszoktam, mert csak azért is! - valaki csengetett. Travisnek van kulcsa, a postás meg már járt itt, szóval csengessen csak, amíg haza nem ér a nagy szerelme... De csak nem hagyta abba, így meg nem lehet filmet nézni, ezért morcosan lecsaptam a földre eddig meg asztalon pihenő lábaim és letrappolva a lépcsőn, az utolsókon már csak leugorva mentem a bejáratihoz, és szinte feltéptem az ajtót, hogy minél előbb lerázzam ezt a szukát.
- Travis fiú házon kívül és fingom sincs mikor teper haza, szóval légy oly szíves és ne rontsd itt a levegőt, mert a munkaköröm nem terjed ki a szeretői fogadására. - darálom le közömbösen és már csapnám rá az ajtót, mikor odateszi lábát. A hülyéje, el is törhettem volna...
- Megvárom. - húzta kamu mosolyra, vörösre festett ajkait, majd betolva az ajtót - aminek én nem álltam ellen, mert a végén még visszahallom - belépett. Nem mintha érdekelne, de Travisnek szokása beszámolnia a programjairól, hogy tudjam mikor mire számítsak, milyen elintéznivalóim lesznek itthon, így hát azt is tudom, hogy ma estére mozit beszéltek. Mondom estére. És most hány óra is van? 3 körül?
- Korán érkeztél, nem gondolod? - bököm oda, miközben becsukom az ajtót, ő meg addigra már le is dobja táskáját a nappaliban lévő sarok kanapéra. Igen, oda, ahol először dugtunk ezzel az okostojással.
- Te tulajdonképpen milyen funkciót is töltesz be itt? - kérdezte le se szarva, hogy eddig is neki pofáztam. Miért érzem úgy, hogy ha én flegmázom, az visszaüt Travisen keresztül, de ha ő teszi ugyanezt velem, akkor ne legyek már olyan dedós... Funkció, mi? Kurva anyád...
- A házvezetője vagyok. - válaszolom pár pillanatos késéssel, mert máig gőzöm sincs, hogy miként hívják ezt férfi munkaként. Gondoltam, mint a többit, ezt is elengedi a füle mellett, de fülsértő vihogásban tört ki. Helyben vagyunk... Meg is forgatom szemeim, de nem teszek megyek túl közel, inkább maradok a bejárati közelében, hátha indulásra bírom vele.
- Hát ez jó volt... - törölgette ki sem csorduló könnyeit, csak engem akart megbántani. De azon már rég túl van, ezeket már szinte fel sem veszem. Szinte... Na gondoltam magamban, akkor te csak poshadj a kanapén, én meg addig úgy teszek, mintha lefoglalnám magam és le se szarnám, hogy létezel. De mielőtt kelletlenül megcéloztam volna az emeletet, tett egy még tőle is igen undorító megjegyzést, amitől néhány másodperc erejéig nem csak földbe gyökereztek lábaim, de fogaim csikorgatva a körmeim is a tenyerembe vájtam.
- Jó lenne, ha lassan másik lakás után néznél, mert ha én ideköltözöm, neked tuti menned kell. És ide fogok költözni. Hamarosan. - mosolyogta bájosan, ami mögött ott duzzad rothadó személyisége, mely abból nyert némi táplálékot, ha tűsarkúval valaki lelkébe tiporhat. A harag mellett némi fájdalmat is éreztem leginkább orrom belsejében - mint mikor tüsszentened kell, de előtte könnyezni kezdesz -, mert tudtam, hogy képes volna kipaterolni. Travis meg simán rá is bólintana, mert már így is az ujjai köré csavarta ez a némber. Nyugalom Rowan, csak rá akar szedni, hogy ordíts bele és áldozatnak állítsa be magát, hogy Travis mielőbb ki tegyen. Nyugi van... Pislogok egyet, de még az sem igazán neki szól, és elindulok fel. A cafka meg rongyolt utánam.
- Ugye nem hitted, hogy itt maradhatsz? - kopogott utánam cipőjében, és látni ugyan nem láttam, de érzéketlen hangján hallottam, hogy vigyorog. Nyugalom Rowan, még néhány méter és a szobában leszel, oda nem jöhet utánad...
- Alig várom, hogy lássam az arcod, mikor közli veled, hogy húzz el a házából. Nem létezik élő ember, akinek szüksége lenne olyasvalakire, mint te... - az utolsó mondata mintha percekig visszahangzott volna fejemben, pedig egy másodperc alatt álltam meg és fordultam felé. Valami megváltozott bennem, éreztem a porcikáimban, ahogy a düh nem csak elmém, de testem is mérgezi. Pontosan azt éreztem, amit akkor, mikor a kíntáborból hazaérve láttam, hogy az utánam járó pénzt számolgatja a nagybátyám. A szükség nagyúr, mondá... Nem láttam a nőci szemében egy szikrányi félelmet sem, sőt büszkeség töltötte el, hogy sikerült magára vonnia végre figyelmem, egészen addig, míg hosszú, vékony nyakát nem marták volna körbe ujjaim, egy szusszanásnyi levegőt sem hagyva neki, hogy többé egy kurva szót ne halljak tőle. Megszorítottam, és különösebb gond nélkül, az adrenalin nyújtotta erőből, szép lassan, egy kézzel elemeltem a földtől, közelebb magamhoz, míg a fojtott szusszanása a képemet nem érintette.
- Tudod... mielőtt kinyírtam volna az anyám, véres pofával felnézett rám és remegőn hangon, kétségbeesetten azt mondta: "Átkot hozol majd New York-ra. A gyermekek sikoltva ébrednek majd az álmukból, hogyha eszükbe jutsz. Őrület és halál jár majd a nyomodban." Aztán addig ütöttem, míg teljesen el nem tűnt a fejecskéje. - vigyorodtam el szélesen, majd mögé sandítottam, ahogy beugrott, hogy a fulladáson túl okozhatnék még neki egy kis fájdalmat. - Na mit gondolsz, szivi? Megy még a tigris bukfenc? - röhögöm el magam, mire ő elkerekedett szemekkel, már félig ájultan próbált maga alá nézni, milyen esélyei lehetnek. Hát... nagyjából pont annyi, mint nekem, ha itt marad... Kinyújtom a karom és nemes egyszerűséggel elengedem. Ha az agya elég oxigén kapott volna, és nem szédült volna sem tudott volna talpa esni magassarkúban a lépcsőszinteken. Míg ő szanaszét törte magát, én a lépcső tetején kacarásztam rajta. Majd ahogy leérve hasra vágódott, én is elcsendesültem és kíváncsian figyeltem él-e még. Nem sok esélyt láttam rá, de... megmozdult!! Hát mit mondhatnék, a csótányok igazi túlélők! Persze nem siette, el, lassított mozdulatokkal emelte meg egyik kezét, hogyha már a másikat szilánkosra törte, legalább azzal elkezdjen kúszni. Lábaival is besegített, de tekintve, hogy azok sem olyan formában álltak, ahogy kellett volna, biztos nem lehetett túl kellemes. Ahogy véres köhögéseiről és hangos szörcsögéséről is azt feltételeztem, hogy bizony nagy fájdalmai lehetnek. Gondolom a kanapé felé szándékozott eljutni, mert ott volt a táskája, és benne a mobilja, hogy értesítse a hős szerelmét, hátha megmenti. De ez film majd szomorú véget ér. Neki. A lépcső korlátjára ülve, vihogva csúsztam le, majd ugrottam elé, mire remegő mozdulatokkal megpróbált felnézni rám. Akkor láttam, hogy füléből, orrából, szájából, de még a szemeiből is vérzett.
- Aaaa, szegény pára, biztos nagyon fájhat... - guggoltam le hozzá egészen hűre sikeredett aggódással. - Szeretnéd ha... ha ki hívnám a mentőket? - böktem el a kanapé felé, mire halk síráshoz hasonlatos nyöszörgést adott ki magából és vérrel keveredett könnycseppek kezdtek peregni arcáról.
- Ugyan... ennyire meghatódtál...? - álltam fel ismételten elvigyorodva, majd elsétáltam a sarok kanapéig, ahol kikotortam a táskájából a telefont. Először beleakartam nézni, de úgy döntöttem, csak jobban felbaszom magam, szóval nem tettem. Helyett nevetve elhajítottam valamerre, aztán visszasétáltam félholt testéhez.
- Azt mondták jönnének ők, de most pont nem érnek rá... Hát ez pech... - vihogtam és azon gondolkodtam most mihez kezdjek vele. Mire hazaérne Travis, úgy is megdöglene, és még is ki tudná rám bizonyítani, hogy én voltam...? De azért nem szerettem volna, ha még sírna is utána, és esetleg más nőkkel menekülne vígasz szexbe. Azt akartam, hogy neki is épp úgy fájjon, mint nekem.
- Szöhr-nyehh-teg vah-agy... - nyöszörögte, mire én megjátszott sértettséggel mellkasomhoz kaptam. - Hogy ééén? Tévedés... mert. Én. Vagyok. TRICKSTER!! - mordultam rá, majd levettem a szekrényen lévő egyik nehezebb lovas szobrot és addig ütlegeltem a fejét, amíg szét nem trancsíroztam teljesen. Baszottul jól esett. Ellenben amekkora mocskos hagyott maga után, már nem volt olyan mókás feltakarítani. A testét elástam hátul a kertben a bokrok alá, ahol alapból is fel volt ásva a föld a virágok miatt. A táskáját és a véres ruháim egy szemetes zsákba szórtam, rá még néhány kukába való dolgot, hogy ne legyen túl feltűnő, majd azt is kibasztam a kukákba. Még a falat is lekellett mosnom, de a szobrot is el kellett ásnom, mert megrepedt és beitta a vért is. Ami meg a szőnyeget illeti, ment a tisztítóba. Majd kimagyarázom, de kiszoktuk azt is tisztítani... A legdurvább, hogy egy percig sem éreztem bűntudatot vagy félelmet, mert kinyírtam. Jó érzés töltött el, hogy már nincsen. Aztán mintha mi sem történt volna, felsétáltam és folytattam a filmezést. Mondanom sem kell... aznap este nem mentek moziba. Én persze úgy tettem, mintha itt se járt volna...

Travis már akkor is értetlenül állt a dolgok előtt, de így pár nappal később sem hagyott alább aggodalma. Legalább is ezt gondolom... Azt akartam, hogy neki is fájjon, hogy legyenek kétségei magát illetően is, hogy féljen, idegeskedjen. Én pedig továbbra is tettem-vettem nála, megdolgoztam a pénzért, annyi különbséggel, hogy a társaságát továbbra sem kerestem. Ma is a szobámban voltam, a földön ülve puzzleztam szép nyugiban, egy percig sem aggódva, hogy felkeres minket az a ribanc.

...Lost Souls...

Travis & Rowan, and ghost of Josie...

Igen...
Az első együttlétünk után még volt rá példa, hogy "ágyba bújtunk", de azt gondolom sosem mondtuk ki, hogy mi egy pár vagyunk, sosem mondtuk ki, hogy szerelmesek lennénk egymásba, éppen ezért nem is értettem miért viselkedik olyan "furcsán" Rowan. féltékenyen.
Láttam rajta, hogy zavarja Josephine jelenléte, pedig én megmondtam neki már az elején, hogy nem vagyok meleg. Jó, értem én, de az nem jelent semmit. Kipróbáltuk egymással, hogy milyen és ennyi. Nem gondoltam bele semmit. Már tudom, hogy hiba volt, de akkor még nem hittem volna, hogy mekkora hiba. Azt hittem el tudjuk engedni - én meg is tettem -, hogy az megtörtént köztünk. Azt hittem jó viszonyban tudunk majd élni, mint eddig, mintha mi sem történt volna.
Én megértettem volna őt, ha neki is akadt volna valaki, akivel összejön, ha rá is időt szánna. Nem éreztem azt, hogy parkoló pályára tettem volna, igyekeztem közös programokat szervezni vele is, időt szánni rá is, de neki is meg kellett volna értenie, hogy nem csak vele szándékozom leélni az életem, hanem szeretnék megállapodni egy nő mellett. Josieval pedig elég jól megvoltunk, ennek ellenére igyekeztem megtalálni az egyensúlyt közte és Rowan között, de hiába. Éreztem, hogy nem lesz örökké tartható ez az állapot, előbb utóbb mindenki rá fog unni, hogy megy az elégedetlenség, bár úgy éreztem Josiet nem zavarja, próbál lavírozni, jó képet vágni a dolgokhoz, mintha még megértés is lenne benne.
Én nem tudtam azt, amit Rowan megtudott, hogy csak nekem színészkedett.
Talán elejét vehettük volna a "katasztrófának", ha Rowan nyíltan beszél velem a dolgokról, talán máshogy alakultak volna a dolgok, ha jobban kinyitom a szemem, talán minden máshogy történt volna, ha Josie is őszinte velem.

Nem is tudom hány nap telt el azóta, hogy feleslegesen vártam őt, de mai napig nem tudom elérni. A telefonja "ki van kapcsolva" és az üzeneteimre sem válaszol. Sem messengeren, sem SMS-ben.
A kanapén ültem, tanácstalanul, majd sóhajtva bementem Rowanhoz és leültem az ágyra.
- Nem értem mi baj van velem! - mondtam csalódottan. - Én tényleg próbálok normális lenni mindenkivel, de már nem is tudom hányadik nő kosaraz ki és még annyi gerinc sincs benne, hogy nyíltan kimondja. Biztos vagyok benne, hogy eldobta a sim kártyát és vett egy másikat, Messengeren meg le vagyok némítva. Felháborító. Én ennyire rossz ember vagyok, de őszintén? Ennyire nem lehet meglenni mellettem? - vontam őt kérdőre, miközben a kirakóssal szórakozott. - Mit cseszek el állandóan? Te itt laksz velem már isten tudja mi óta, te ismersz már engem is, meg a nőimet is... a feleségeim kivételével... mit cseszek el? Mit szúrok el náluk, hogy mindenki faképnél hagy? Nem akarok olyannak tűnni, de már csak a pénznek számítania kéne, nem? Van pénzem, jóképű vagyok, intelligens és még a farkam sem kicsi. Mi nem stimmel akkor?

Everybody has to start somewhere

Még ha mardosna is a tettem okozta bűntudat, kételkednék magamban vagy a kezemhez tapadt vérnek ártatlanságában, ez a fókusz, amit a darabok megkeresgélése és egymáshoz illesztése okoz, egyszerűen nem engedné, hogy ilyen szarságok miatt aggódjak. Meghalt és kész... A helyzet sokban nem változott... még. Nem hiszem, hogy képes leszek valaha is szemet hunyni Travis bűnén, avagy, hogy csak így lenullázott egy picsa miatt, de simogatja a lelkem a tudat, akárhányszor látom, hogy idegesen harapdálva ajkait a telefonját nyomkodja, és várja, hogy érkezzen rá valami válasz, reakció. Szar ügy. Mármint szó szerint, mert Josephine teljesen jó trágyának a virágok alatt. Csúnya dolog a kár öröm, sőt mások megölésén való elégedettség érzett, de egy ideje már nem éreztem azt a felhőtlen boldogságot, amit a ribanc előtt, sőt, lassan már felkelni is utáltam, hogy elkezdjem a napot, és amit életem során megtanultam, az az, hogy segíts magadon... Én megtettem, és egy percig sem bánom, hogy önző módon csak magamat néztem közben. Egyáltalán nem érzem magam se őrültnek, se gyilkosnak. Túlélő vagyok. Mindig is az leszek.
- Hmm... az lehet nem is oda való? - gondolkodom fél hangosan, miközben leteszem az épp kezemben lévő kirakós darabot és visszaszedem azt is, amit előzőleg pattintottam a helyére. Vagy is azt gondoltam ott a helye. Nem mintás a kép, csupán színátmenetes, ez így nehezebb, jobban leköt. Egyáltalán nem tartom gyerekes elfoglaltságnak, de ha az is volna sem zavarna. Nem mondom, hogy nem egészségesebb, mint monitor előtt ülni, de azért ez is meg tudja fájdítani az ember fejét, ha sokáig nézi. Vagy csak esni fog... megint. De nem aggódom, Jojo kisasszony mélyre lett ásva, nem fogja könnyen lemosni róla a földet még egy nagyobb zuhé se. Lehunyt szemekkel szusszanok egyet, ahogy próbálom túl tenni magam a migrénen és ekkor hallom nyílni az ajtót, majd betoppanni egyetlen lakótársam, aki aztán mit sem törődve vele, hogy épp ráérek e elkezd panaszkodni. És ha épp ki verem magamnak? Besegít? Fél szemem ki is nyitom, ahogy bele kezd, bár ahogy lehuppan az ágyra, már háttal leszek neki, mivel úgy ülök a földön. Nem tagadom, azért megint elfog egy kellemes, káröröm ízű bizsergés, mert jó hallani, hogy az a szuka megszűnt létezni, Travis pedig magát okolja. Hibás is, ahogy a nő is, csak nem éppen úgy, ahogy ő azt gondolja. Nem baj, hibáztassa magát. De miért gondolja, hogy pátyolgatni fogom a lelkét? A kibaszott rabszolgája vagyok, nem a szeretője. Egy-két alkalmas próba voltam. Őszintén? Nem tudom, hogy őt hallgatva sírjak vagy nevessek. De azért így háttal megengedek magamnak egy halovány mosolyt. Nyíltan? Mondaná ő, ha még a helyén volna a feje, az agya és nem cafatokban egy már rég elszállított kukás zsákban. Bár benne még akkor sem volt tartás, szóval tudja fene... A sim kártya? Hm... nem is emlékszem mi lett a telefonnal, kidobtam volna? Talán. De mindegy is. Ha volt is, már biztos lemerült. Vicces, hogy tud szenvedni ilyenek miatt. Hé, Cowboy, tudod mihez nem kellene sim kártya? Hozzám.
- Egyáltalán nem. - válaszolom első kérdésére, hallhatóan, de éreztetvén, hogy figyelmem megoszlik közt és a kirakós közt. És leginkább utóbbi élvezi a több figyelmem. Hazudok, és nem is teljesen. Nem tökéletes, de rejtély, hogy más nők miért nem tudnak megmaradni mellett. Talán tényleg meleg és ezt ők is érzik rajta. Vicces gondolat lenne, sokat tudnám piszkálni vele.
- Talán csak túl agyalod... - felelem, bár kétség kívül többről van szó, de, hogy mi a megfejtés arról nekem sincs fogalmam. Talán olyasmit mond, amit nem kellene, bár engem egyetlen mondata sem zavart. Vagy zavarba vannak valamitől. A lényeg, hogy ne keveredjek gyanúba és rám se szálljon, csak mert nem tartom oda a vállam, hogy kisírja magát.
Igen, itt. 5 éve 3 hónapja és 2 napja. De kiszámolja, nem? Nyalnál sót...
Mindenki, mi? Mintha az összes ember, akit ismerne hátat fordított volna neki. Komolyan ennyire nem jelentett neki semmit az egész vagy csak én képzeltem be, hogy keféltünk? Érzéketlen farok... legszívesebben fognám és úgy, de úgy...megütném, aztán megcsókolnám, aztán a falba verném a fejét, és közben kiszívnám a nyakát. Megőrültem...? De mondjuk már mikor, nem...?
- Lehet félre ismernek... - sóhajtom szemeim forgatva két mondata közt, miközben próbálok megint a kirakósra koncentrálni, ám mióta befoglalta az ágyam, az energiája és az illata is körbe lengi a szoba minden kibaszott szegletét, ami a mostani fasz helyzet ellenére is kedves emlékeket juttatt az eszembe és ezek a gondolatok leginkább most nem hagynak nyugodni. Rohadnál meg...
A pénz. Helyben vagyunk. Persze, hogy nem akar olyannak tűnni. Nem kéne, hogy számítson. Nekem nem számított volna, bár tény, hogy a mondás ellenére igen is boldoggá tesz. Már akit ugye... Van, valóban van pénze, és mióta belelátok a munkájába tudom, hogy lesz is. Az is tény, hogy ahhoz képest, mekkora kocka, jól néz ki, melyik meleg férfi ne akarná meglovagoltatni, ugye? Intelligens? Kétség sem fér, hiszen engem is ő húzott ki a szarból és juttatott el oda, ahová... Ami meg a farkát illeti, hát valóban nincs panaszra oka...
- Talán csak rossz helyen keresgélsz... - állapítom meg, aztán értsen ez alatt, amit akar. Szerintem már el is hagyta azt az ajtót, ahol szívesen volt látva. Igen, itt magamra célzok. De ő köszönte nem kért belőle, az én ajtóm pedig bezárult, végleg. Hát Rowan... faszán megtanultad feldolgozni a problémáid... de legalább nem emészt fel a bűntudat, mert ugye, ami nincs... Közben meg még a kirakós felét is sikerült kiraknom. Igaz, negyed annyi idő alatt, mint mikor még egyedül voltam a saját gondolataimmal, de ez így is fasza elfoglaltság.
- Hívogasd még, hátha felveszi... - válaszolom jót mosolyogva, de felé sem fordulva. Remélem a címét azért nem tudja, mert ha most kiugrik hozzá és már rendőrök keresik, nos, akkor egy picit izgulni fogok.
- Vagy keress valaki mást... - teszem hozzá vállat vonva, hiszen mennyi nő van még a világon, nem? Max az is a kertben végzi, szarok rá.

...Lost Souls...

Travis & Rowan, and ghost of Josie...

Nem mondhattam volna, hogy ki voltam segítve a beszélgetésünkkel, de végülis mit vártam? Egy ponton megértettem őt, hiszen mégis csak parkolópályára tettem őt, amit ő sokkal rosszabbul élt meg, mint kellett volna. Igen, valahol értettem őt, de neki is meg kellett volna értenie engem.
Megmasszíroztam arcom és hajamba túrtam. Éreztem, hogy nagyon rossz irányba haladunk, fogalmam sem volt, mivel tudnám jóvá tenni a hibám, de éreztem azt is, hogy még mindig nem igazán kíváncsi rám. Dühítő volt a helyzet, elkeserítő, főleg, mivel részben az én hibám is volt, nem csak az övé és nem tudtam valaha is vissza tudjuk-e csinálni a felhőtlen viszonyt.
Felálltam és kimentem a konyhába, hogy igyak egy bögre teát, majd elvonultam vele a szobámba és úgy döntöttem tanulmányozom kicsit a kamerák felvételeit. Hátra észre veszek valamit, ami nekem nem tűnt fel. Lehet rosszul viselkedtem vele, csak akkor nem vettem észre, ő meg nem mondta. Vagy bunkó volt a stílusom. Meg akartam nézni milyen volt a testbeszéd az utolsó napokban.
Lehet nem is volt már olyan felhőtlen a kapcsolatunk, csak én nem láttam? Ki fog derülni.
Hát nem derült ki. Minden szép és jó volt, ám... ám volt egy felvétel, amit nem akartam elhinni. Egy gyilkosság.
Tátva maradt a szám, bennakadt a lélegzetem. Rowan... megölte Josephinet.
Gyorsan kikapcsoltam a felvételt és sápadt arcom tenyereimbe temettem. Nem hittem a szememnek. Megölte és eltűntette, aztán játsza itt nekem a tudatlant. Mégis ki ez az ember és hogy történhetett meg? Hány embert ölhetett még meg a tudtomon kívül? És miért? Rengeteg kérdés volt még ezeken felül is a fejemben, amiket még nem tettem fel, pedig lenne mit.
Egy őrülttel, egy gyilkossal éltem egy fedél alatt és észre sem vettem, hogy egy beteg állat. Pedig annyira normálisnak tűnt. Éveken át...
Az ajtó felé néztem, résnyire nyitottam, kinéztem. Sehol. Visszacsuktam, majd a szoba távoli sarkába mentem és felhívtam a rendőrséget, hogy szóljak nekik róla, hogy jöjjenek és kezdjenek vele valamit.
Egy viperát dugtam a nadrágom hátsó felébe, majd ráhúztam az inget, hogy ne vegye észre, ha oda kerülne a sor.
Visszamentem hozzá a szobába, majd megálltam az ajtóba és hátra tett kezekkel, szigorú szemekkel néztem felé.
- Azt mindig tudtam, hogy féltékeny és irigy természet vagy... de hogy ölni is képes legyél, azt már nem gondoltam volna. Megbeszélhettük volna... és... úristen... ráadásul ennyire beteg módon... - ráztam meg hitetlenkedve a fejem. - Nem is értem, hogy voltál rá képes! Ne is tagadd, megölted őt! Láttam, visszanéztem a lakás belső kameráinak felvételeit! Miért volt erre szükség? Miért nem tudtál velem leülni és őszintén beszélni!

Everybody has to start somewhere

Egy idő után felhagyott a nyűglődéssel, aminek csak félig örültem, mert így nincs ami simogassa magára hagyott, sérült kis lelkecském. Azt viszont éreztem, hogy még mindig nincs kibékülve a helyzettel, noha azt nem tudtam, hogy ez már inkább minket érint semmint... őket. Még is kielégítő volt hallani, ahogy arcát dörgöli, halkan morog, érezhetően tehetetlen és most senki sem nyújt neki segítő kezet. Kicsit olyan volt ez, mint amikor az apa bemegy a 7 éves gyerekéhez panaszkodni a csajokról, miközben a gyereknek fingja nincsen mit tehetne hozzá érdemben. Meg nem is nagyon törődik vele, hisz felnőtt dolgok ezek. Én ugyan konyítok hozzá, sőt majdhogy nem főszereplője voltam az eseményeknek, de nincs azaz isten, hogy most még ápolgassam is a lelkét, minek után az enyémet gond és csont nélkül kukába rúgta.
Elégedettséggel töltött el, hogy ebből egy ideig nem mászik ki. Szóval nem tartottam vissza mikor kilépett a szobából, ellenben jót mosolyogtam a kirakóst bújva. A munka is gyorsabban haladt, noha gondolataim gyakran elterelődtek afelé, miként is végződhet majd ez az egész. Képes volna kidobni csak mert már nem járkálunk együtt sétálni? Nem vallna rá, de aztán tudja fene. Szeretném, ha megmaradna az állásom addig, míg épkézláb lakást nem találok, jó munkával, ami után, ha elmegyek a bíróságra, hogy visszavegyem a lányom, gond nélkül odaadják, elnézve, hogy ültem, öltem és kicsit még őrült is vagyok. Majd teszek félre kenő pénznek valót is. Jókedvemből fakadóan, és mert lusta voltam elmászni a telefonomig, hogy zenét nyomjak, elkezdtem fütyülni, bár még igazán a végéhez sem értem, mikor megjelent az ajtóban. Eleinte nem különösebben figyeltem rá, bár meglepett, hogy sértegetni kezdett, de gondoltam most bukik ki belőle a feszkó, amiért úgy érzi, én is magára hagytam. Talán ahelyett, hogy megpróbálná jóvá tenni, nem engedi büszkesége, és inkább vitát szít, hogy magam távozzak. Féltékeny? Azt nem tagadom, anno nem volt kire és mire, de most, hogy jutott nekem is a jóból, na ná, hogy visszakarom kapni. Na de, hogy irigy... Azért az távol áll tőlem. Sőt ez kifejezetten sértő. Akkor tudhatja magáénak teljes figyelmem, mikor a gyilkossággal jön. Lassan, kérdőn, fel is nézek rá. Nem ijedek meg, mert az egyből elárulna, ha csak próbára tesz. De akkor is... honnan jött neki? Miért pont a gyilkosság? Tényleg tud valamit?
- Áruld már el kérlek, hogy mi a fészkes fenéről beszélsz...? - kérdem egészen nyugodtan, mint aki csak meg lenne sértve a vádaskodása miatt, de igazából teljesen ártatlan. Aztán jön a meglepi. Kamerák?! Hogy az a jó isten... Még is milyen perverz ember tart kamerákat a házában? Na jó, erre igazán nem várnék választ. Ezek után viszont kár is tagadni. Mármint a gyilkosságot, aminek elsőként lehetett szemtanúja. Fasza kis horror filmbe illő jelenet lehetett. A bíróságon biztos le is játszanák, ha nem fröcsögne szanaszét az agya közben. Egy pillanatig sem érzem feszélyezve magam, hisz tagadni már nincs mit, a pityergés pedig eddig sem segített az életben.
- Ja, hogy őt? - játszom rosszul az ártatlan, hiszen még is csak egy gyilkosságról van szó, tök mindegy kiéről. - Igen, az tényleg én voltam. - vallom be, bólogatva, kezem pedig felém intve, olyan lelki nyugodtsággal, mintha csak arról vitáznánk, hogy ki hagyta a hűtőben az üres tejes dobozt. Volt abban még egy korty, tehát nem volt teljesen üres, de igen, ha úgy vesszük, én voltam. Na ez pont ilyen. Részlet kérdése. Sok embert megölnek manapság...
- Beszélni? Miről szerettél volna beszélni, Travis? Hogy a dugások csak egy jó kis edzés terv részei voltak? Vaagy, hogy kíváncsi voltál, hogy valóban csak a szobalányokkal lehet kefélni, mint extra juttatás? Esetleg, hogy mindezek ellenére még jó pofizol, meg nekem sírsz? Mondjad, miről szerettél volna beszélni, Travis? - az utolsó kérdést már szinte úgy szűröm ki fogaim közt, mert azért fortyog bennem a düh, amiért játssza itt az értetlent. Nem tudom mit van úgy oda, vagy egyáltalán meglepődve. Hálásnak kellene lennie, hogy távol tartom tőle az ilyen picsákat.
- Magadnak köszönheted, drága barátom. - pillogtam rá, majd lassan fel is keltem a földről, végül aztán befejezetlenül hagyva a kirakóst, ami most már teljesen mellékesség vált, lévén, hogy Travis gyilkosnak tart. Mondjuk kit akarok átverni..? Az is vagyok! Háhá-háá!
- Én csak... csak jót akartam neked... hiszen mellettem jól érezted magad... és mondogasd csak, hogy nem vagy meleg, de akkor mivel magyarázod azokat a pillanatokat... Megsajnáltalak, ahogy tovább erőltetted szánalmas próbálkozásaid, mikor látható volt, hogy úgy sem jön össze... Hálával tartozol nekem, tudod? - teszem össze kezeim, bájos mosolyra húzva ajkaim, ahogy félre biccentett fejjel teszek felé egy lépést. Többet is tennék, de a megérzésemre hallgatva megtorpanok. Még fegyver is lehet nála... Mert hát ki volna olyan őrült, hogy egy gyilkos szemébe mondja az igazat teljesen védtelenül...? lehet, hogy jól verekszik, de ne felejtsük el, hogy ő tanított engem is, és amíg ők moziban csücsültek vagy óriáskeréken falták egymást, addig én egymagam edzettem. Az viszont biztos, hogy nem ölne meg. Még hirtelen felindulásból sem, mert ő annál nemesebb lelkű...-nek tartja magát. Kétlem, hogy sikerülne meghatni, de bármi is van nála, jó volna elvenni tőle. Kétlem, hogy anélkül bármiről is képesek volnánk nyugodtan beszélni. Nem kockáztatnék arra hagyatkozva, mennyi szép közös emléket tudunk magunk mögött, mert ha ezek valóban maradandóak volnának számára, most nem tartanánk itt. Pontosan úgy viselkedik velem, mint gazda a kutyájával, akit kölyök kora óta nevelt, de most megharapta a szomszédot és tudjuk jól, hogy milyen sors vár a harapós kutyákra. A gazdi magához édesgeti, miközben háta mögött a shotit szorongatja. Hátul vannak a kezei, de ez még koránt sem biztos, hogy ott lapul a fegyver, mert gyanús nekem, hogy itthonra, vett fel még egy inget is... Rejtegeti. Na de miből gondolja, hogy nálam nem akad-e fegyver, és hogy azzal a fegyverrel nem-e okoznék e benne is kárt. Mert lássuk be, kettőnk közül én vagyok ebből a szempontból a merészebb... Az is tuti, hogy elzárja az egyetlen valamire való egérutat, az ablak ugyanis lecsukva, amiből kifolyólag max, ha ki tudom törni nekifutásból, akkor jutnék ki, de így is nagyot esnék, szóval akadnak akadályok, hogy ne nagyon tudjak mozogni. Ó, basszus... Hát most esett le... Te kis szarházi. Visszaakarsz küldeni a börtönbe...
- Tudod, mit? Igazad van... üljünk le és beszéljük meg, hm? - mutatok karommal az ágy felé, hogy nyugodtan induljon meg arra. Egy pillanatig legalább is, mert utána mit sem törődve reakciójával nekirontok, hogy ne csak az ajtóból taszítsam el, de át is lökjem az emelet korlátján.

...Lost Souls...

Travis & Rowan, and ghost of Josie...

A kezdeti tetetett értetlenkedés, tagadás lassan elült, majd ímmel-ámmal, de beismerte bűnösségét. Cseppet sem tetszett a lazasága és a nyugalma. Igazi pszichopata, vagy szociopata. Sose tudom melyik-melyik...
Hideg volt és nyugodt, megbánásnak és idegeskedésnek, stressznek alig láttam nyomát. Nem is érdekelte... Sőt. Talán még örült is és büszke is volt brutális, embertelen tettére.
A kérdései felháborítok voltak. Csupa sületlenséget hordott össze, de igyekeztem nyugodt maradni. Nem engedhettem meg magamnak, hogy kicsit is engedjek az indulatimnak.
- Arról, hogy gondjaid vannak! Megmondhattad volna, hogy... hogy téged ennyire frusztrál Josi. Hogy ennyire utálod. Akkor én is máshogy állok a dolgokhoz. Beszélhettünk volna róla. Nem kellett volna így kivégezni, nem ártott neked! Nem úgy, hogy ezt érdemelje. És nem! Ezt nem magamnak köszönhettem! Ez csak is a te betegességed miatt történt!
Szinte tátva maradt a szám, mikor tovább érvelt.
- Innen fúj a szél? Rowan mi... mi nem voltunk egy pár. Lefeküdtünk, tudom, de... - elálltak a szavaim, nem tudtam miként folytassam. Valóban jó volt, jól is éreztem magam, de ezt nem mondhattam ki.
Megsajnált? Erőltettem? Mégis mit? A nőzést? Miért fájt az neki.
- Nem volt köztünk csak szex. Csak te láttál bele többet és nem ez volt a megoldás...
Szinte farkasszemet néztünk, nem mozdultam, de tudtam, hogy megpróbál majd leszerelni. Mostanra ő is biztosan tudja, hogy jönni fog a rendőrség, hogy nem engedhetem meg, hogy ezek után szabad lábon maradjon, éppen ezért készen is álltam rá, hogy megvédjem magam.
- Hívtam a rendőrséget. És hamarosan itt is lesznek - mondtam ráemelve szemeimet.
Mit érzek? Szarul éreztem magam, de... valahol sajnáltam és próbáltam őt megérteni és kezelni a bennem dúló érzéseket. Tudtam, hogy szar lehet neki, hogy reménytelenül szerethet engem. Hiszen mi másért tette volna, ha nem azért, mert szerelmes belém? Hogy ideáig fajult minden és én is hibás voltam benne. Ha tudtam volna, hogy ez lesz, akkor sosem adok neki még egy csókot sem.
És most vajon mi lesz?
Nem... nem akartam, hogy még jobban gyűlöljön. Nem akartam, hogy úgy emlékezzen rám, mint a férfi, aki tönkre tette és megverte, majd börtönbe küldte. Egy utolsó jó tett még belefért...
- Hagyd el a házam - félre álltam az ajtóból. - Most lépj le, mielőtt a rendőrök kiérnek és elvisznek. És többé nem szeretném, ha visszajönnél, mert különben személyesen viszlek el a börtöncelláig.
A kamerák felvételei úgyis megvoltak, a rendőrség első kézből fogja látni, amint megteszi, arca is jól látható a felvételeken és az alapján körözni is tudják majd.
Előbb-utóbb úgyis elcsípik, de nem akartam, hogy még emiatt is engem okoljon.
Persze itt még nem tudhattam, hogy talán egy örökké tartó háború vette kezdetét, aminek talán sosem lesz győztese.

Everybody has to start somewhere

Bár igazából sosem láttam még ennyire kifakadni még sem okozott meglepetést, vagy akár kisebb traumát, hogy én váltottam ki talán belőle először ilyesmit. Az a fonál, ami köztünk volt elszakadt, az a vékony cérna, ami már érkeztemkor meg volt szálasodva, ami a jó úton tartott, elszakadt. Nincs semmim és senkim, ami miatt most bűntudatot kéne éreznem. A lányomon kívül, akit most vesztek el újra, azzal, hogy Travis elvette tőlem annak lehetőségét, hogy újra visszakaphassam. Igaz, erről ő mint sem tud. Nem teljesen az ő hibája, de belerúgni valakibe, akit a földről szedett fel, azért nem igazán önzetlen és jóságos.
- Ó, ebben tévedsz. Az a pénzéhes patkányszerűség csak a jéghegy csúcsa volt. - magyarázom neki, majd rábökve folytatom. - Te okoztad a frusztráltságom. - válaszoltam közömbösen. - Oh, dehogynem ártott. Már akkor körbe lengte az ártószándék, mikor először betette lábát a házba. Téged sem bírt, de engem egyenesen rühellt. De mondom én, nem ő volt, aki először belém rúgott. Ő pusztán az utolsó csepp volt... A baj forrása TE voltál. - nyomatékosítottam, bár ezt ő továbbra sem akarta belátni. Nem értem miért lepték meg szavaim, vagy miért reagált rá úgy, ahogy, hiszen egyértelmű volt. Egyszer férfiba botlani egy dolog, oké, kipróbáltad, tudod milyen. De kétszer? Ráadásul adok-kapok elven? Nekem nem, magának hazudik. Dühös vagyok és csalódott és közben még sem érzem ezeket olyan mennyiségben, mint kellene. Olykor fel-fel csapnak bennem a hullámok, de csak annyira, hogy mélyebb levegőt vegyek alkalomadtán, ám, hogy végig üvöltözzek vele, nem... ahhoz ez édes kevés. Elengedtem már. Őt, magamat, mindent. De azért szaván fognám.
- Wo-wo-wóó, folytasd csak... Fejezd csak be Travis... mit akartál mondani? - kelek fel szép lassan, de még nem indulok el felé. Azt mondja, csak szex. Hát én kérek elnézést. Itt ezek szerint még sem vesztette érvényét a mondás, hogy házi nyúlra nem lövünk...? És ezt mikor akarta volna közölni? Egy ujjnál? Kettőnél? Mikor pazarolva a családalapításra szánt spermáját megtöltött vele jó néhányszor? Hát az még is hogy nézett volna ki, nem? Akkor nem kapja meg, amit akar. Pontosan ezért dühös, mert nem kapta meg, amit akart. A múlt azonban már nem változtatható, ellenben a jelenben kiérzem, hogy próbál sarokba szorítani, és nem, nem szavaival. Képes volt rám küldeni a zsernyákokat. Ezt nevezem nemesnek.. Persze jó, oké, kinyírtam a kurváját, aki úgy is elhagyta volna, miután leélte, de én mégsem a kutyája voltam, aki most elvitethet a sintérekkel, mert valakit megharapott. Félre ismertem. És a legrosszabb, hogy már majdnem olyanná váltam, mint ő. Egy beképzelt szemétládává.
Eljött hát a búcsú ideje, én pedig készenálltam rá, hogy a házat magam mögött hagyva, őt is letaszítsam az emeletről. Ezért minimum járna egy gerinctörés.
- Persze, hogy hívtad őket... Legutóbb, mikor egymásnak estünk dugás lett a vége... Nehogy már megint ilyesmihez kelljen folyamodni, nem? - mosolyodtam el széttárva karjaim, hisz mi sem egyszerűbb, mint mozgósítani a katonákat. Biztos voltam benne, hogy már azelőtt vér fog folyni, hogy megjelenének a tütükék. De nagy meglepetésemre félre állt. Jaj, hogy oda ne rohanjak... majd mentem fel is adom magam, hogy lássa nem tanított hiába, nem? Oldalra döntött fejjel mosolyodom el.
- Hát nem édes...? Majd kézen fogva, ugra-bugrálva térünk be az őrsre... - fordulok meg, neki háttal, na nem azért, mert megakarom várni a fakabátokat, hanem, hogy legalább az alapvetőbb holmikat felmarkolhassam, mint a telefonom, a tárcám és az első fizetésemből vett fasza kis gördeszkám. Na meg egy pulcsi, mert így estére odakint már kicsit hűvös van. Miközben pedig magamra veszem kilépek az ajtón, majd megállok és szembe fordulok vele. Közelebb lépek, pontosan annyira, hogy a falig kelljen hátrálnia, ha nem magától, én nyomom neki egy kézzel a felsőjét markolva. Mélyen a szemeibe nézek felváltva, miközben előre mozdítom állkapcsom az utolsó szavak jogán, amiket igazán sötét szívem mélyéről mondok neki.
- Egészen máig nem hittem az átkokban, de most... - sziszegem fogaim közt és szinte ujjaim ropognak, ahogy még jobban felsőjére markolok. - ...azt kívánom neked Travis Avery, hogy minek után eldobtad másét, te sose találd meg az igaz szerelmet és az életedet töltse ki a magány és a boldogtalanság, hogy a pénzhalmon ülve, még is nyomorúságosan halj meg. - kívántam sok szép és jót neki búcsúzóul, majd elengedtem és el is léptem tőle. Aztán elvigyorodva oda integettem neki.
- Au revoir! - nevettem el magam, ahogy a lépcső korlátjára ültem, és lecsúsztam rajta, ha csak idő közben meg nem gondolta magát és nekem nem esett vagy bármi. Mert amúgy nem szándékoztam megöletni magam, szóval leérve leugrom a korlátról és mielőtt még megjelentek volna a zsaruk, ledobtam gördeszkám és elhúztam amilyen gyorsan csak lehet.