Hazel nagyjából húsz perce….óbocs…két óra húsz perce próbál arról meggyőzni, hogy el kellene mennem. Legalább csak egy fél órára. Legalább csak azért, hogy megnézzem azt a rendelőt. Legalább csak azért, hogy meggyőződjem róla nekem erre nincs szükségem. Vagy azért, hogy nagyon is. Nem tudom. Augusztus végén mondták ki a válást Lucian és közöttem. Az utolsó találkozásunk a tárgyalóteremben olyan volt, mintha egy kurva szadista ribanc, egy érzelmi löket szíven döfött volna, és legalább egy héten keresztül forgatta volna a mellkasomban a tőrt. Lucian kurvajól nézett ki. Ő mikor nem? Elegáns volt, és rideg mint egy nyers, fagyos gyémánt: tökéletes és idegen.Igyekezett nem nézni rám, én meg igyekeztem úgy tenni, mint akit ez meg sem hat.Sokat játszottam már meg magam életem során, hát nem éppen a legfontosabb pillanatban kell a legjobbat alakítanom? Azt ruhát vettem fel, ami a kedvence volt, azt a fülbevalót viseltem, azt a parfümöt használtam amit azon a karácsonyon kaptam tőle, mikor összeházasodtunk.Minden a múltra emlékeztette őt, és nem is vett róla tudomást. Rezzenéstelen arccal válaszolt a bíró kérdéseire, ahogy én is, és mindketten elfogadtuk a válási feltételeket. Az első házasságom esetében a presztízs miatt ragaszkodtam a férjezett nevemhez, Lucian esetében az érzések miatt. Kibaszottul szerettem még, ez az igazság, és bármit megtettem volna azért, hogy helyrehozzam.De ott volt a vége, nem volt tovább. Papíron és minden téren elválasztottak bennünket egymástól. Csak a neve maradt az enyém, meg az összes együtt töltött idő emléke, amelyben nem voltam képes helytállni. Csak annyit tudtam biztosan, hogy szeretem. Elégnek kellett volna lennie ennek is.Nem volt elég. Tovább kell lépnem. Tudtam, hogy így van, ahogy azt is, hogy egy új élet, egy új kezdet, a változás meglehet meghozza az áttörést, és segít a felejtésben. Vagy legalább csillapítja azt. Valamennyire sikerült is. A közös dolgainkat száműztem a gardrób szekrényem mélyére, számtalan holmitól megszabadultam, amely hozzá kötött. De nem előre indultam meg a változást illetően, hanem visszafordultam a múlt felé. Egy olyan nő felé, akit magam mögött akartam hagyni, mégis most az egyetlen olyan iránynak tűnt, amibe nem fogok beledögleni. Jöttek újra azok a fékevesztett napok, azok a zsongó hétvégék a csillogó és hamis kaszinók mélyén, a könnyed és minden szempontból mocskos, fülledt kalandok a luxus hotelek méregdrága bugyraiban. Levetkőzve gátlást és a lelkem még józan felét is.Nem volt megállás. Nem néztem többé, hogy ki az akinek a lelkébe vájom a karmaim, ki az akinek a szívébe törlöm a csalódottság kínkeserves verejtékétől izzó lábnyomom, ki az akinek a hajába kapaszkodva lököm át magunkat egy olyan beteljesülésen, amely nem hozott magával semmi mást, csak a test jóllakottságát és a lélek üres, didergő magányát. Úgy voltam együtt faszikkal, néha többel is, hogy valójában kurva magányos voltam.Úgy fürödtem az ékszerben és dollárbankókban, hogy közben szegényebb voltam annál a koldusnál is, aki épp az utolsó falat penészes kenyeret ássa ki a kukából.Belenéztem a tükörbe valami ismeretlen hely ismeretlen fürdőszobájában, és az arany fény, mely ezer szikrával szórta szét képmásom a márványcsempén nem mutatott mást, csak a részegség után ébredező és állandó keserű egyedüllétet.Kibaszott szánalmas, nem igaz? Barátaim nem nagyon voltak. Sem régen, sem később, sem pedig a közelmúltban. Nem gyűjtöttem magam köré barátokat, mert úgy hittem, hogy az érzelmi életem, már ami nyomokban fellelhető az állandó hedonista élvhajhászás közepette, az csakis rám tartozik. Nem volt szükségem arra, hogy valaki a pofámba dörgölje mennyire szarul managelem a saját életem.Nem az anyagi, vagy éppen a munka és pacientúra részét, sokkal inkább azt, aminek egészséges fenntartása az előbbi kettőben is meglehetősen jól jönne.Egyetlen ember volt a kivétel, aki ezer szállal kötött még mindig Lucianhez, és nem azért volt jelen az életemben, mert hozzá volt köthető, hanem mert egész egyszerűen ő értett meg egyedül. Lucian clubjának, a Sinnernek volt a pultosa, lélekdoktora,az alkohol istennője, a koktélok császárnője: Hazel.Egy probléma volt vele: kéretlenül osztogatta a tanácsokat, éppen olyan szókimondó, a visszafogást minden formában nélkülöző stílusban, ahogyan azt amúgy én is tettem volna.Időnként, amikor nem volt kedvem hallgatni a tirádáit, kinyomtam. Persze rábasztam, mert amikor legközelebb mégis felvettem neki, dupla dózisban kaptam meg, ahogy mekkora egy balfasz vagyok, hogy még mindig ebben az önsajnálatban dagonyázok. Legyek inkább penészvirág? Ne csesszél fel! Nem így értette. Tudom….de azt hiszem a jótanácsa éppen az ellenkező módon sült el, mint ahogy ő szánta. Nem azt mondta, hogy csapjak a gyeplők közé, és újra hagyjam, hogy a fél város szambát járjon bennem kétnaponta, és úgy váltogassam a faszikat, meg a kaszinókat, ahogy az egyszeri tanár a vetítőn a diákat, a nyári élmény ismertetése közben….hanem úgy, hogy nézzek szembe a saját démonaimmal, és próbáljak rájönni mi az ami nem megy. Hogy miért nem működött ez az egész olyan valakivel sem, akinél jobban még senki nem szerettem ebben az egész retkes kurvaéletben? Néha jobb….vagy attól függ honnan nézzük, rosszabb napjaimon én is látom, hogy ez az egész, ebben a formában nem oké. Ez az egész ebben a formában így nem mehet tovább….de az igazat megvallva nem csak nincs egyszerűen motivációm változtatni, de egyelőre kedvem sincs. Nem jó így, de ez van. Végül azt hiszem a három órához közeledve egy lassú sóhajjal feladtam a vonal másik végén, és belementem, hogy felkeresem azt a dokit. Szigorúan csak egy alkalommal, szigorúan csak egy órára. Nem fekszem a kanapéra, nem fogok a sanyarú gyerekkoromról beszélni(szar volt, de nem volt sanyarú), nem fogok arról beszélni, hogy molesztáltak e gyerekkoromban (nem! hálaazégnek!) arról sem, hogy hogyan kellene változtatni ezen az egészen? Nem akarok változtatni! Szeretem a volt férjemet (a másodikat!) összejárok megint dugni az első férjemmel, és igen, újra a sógorommal is….és igen, ez így nekem pont elég.Ha pedig elemezgetni mer orrba vágom.Hazel csak röhögött, mert tudta, hogy csak a szám jár. Azt is pontosan tudta, hogy meg akarom ezt az egészet oldani, hogy végre pontot akarok tenni a múltam végére, hogy lassan a negyven felé közeledve eljussak oda, hogy révbe érek. Valami olyasmit pofázott, hogy mindenkinek megvan a maga társa….hadovált még az élet vörös fonaláról….bla bla…az én vörös fonalam Lucian kezében maradt és öntudatlan úgy rángat vissza magához vele, hogy véresre sebesíti a szívemet. Ami nekem sokak szerint nincs is. A beszélgetés egy hete zajlott, és a mai napra szólt az időpontom, délután kettőre. A délelőtti időpontokkal két problémám szokott lenni: vagy akkor van teltház az én naptáramban is a betegeket illetően (sokan valamiért reggel szeretnek átesni a fogászati kezeléseken, főleg a kellemetlenebbeken), de ha nem dolgoztam, akkor nagyjából délelőtt tíz körül volt szokásom realizálni, hogy nagyjából melyik bolygón vagyok, és tizenegy, mire egyáltalán a saját létemmel tisztába kerülök, köszönhetően a reggeli kávénak, meg a reggeli hírek átpörgetésének, ami szinte azonnal visszacsatol a rohanó világba.Délután kettőre azért már annyira összeszedett vagyok, hogy egy találkozót be merjek vállalni. Főleg, ha este ismét vár majd egy hely, egy előre nem látott esemény, amely elsősorban a pillanat megéléséről, az adott nap utolsó pillanatainak kihasználásáról szól.Az őrült, véget nem érő körforgás, ami nem tudom hol ér véget….illetve tudom: kiégéshez vezet. Bár rengeteg dologra magasról teszek, a pontosság az egyik olyan, amire ügyelni szoktam. Gyűlölök késni, és azt sem szeretem ha engem megvárakoztatnak.Főleg ha páciens teszi, mert olyankor az én órám is ketyeg.Üresben. Szóval kettő előtt már a doki rendelőjében voltam. Az előtérben - ha volt ilyen- megszabadultam a kabátomtól, sálamtól és a sapkától is, és önfeledten dörzsöltem össze átfagyott kezeimet.Bár nem parkoltam messze a helytől, azért amíg ideértem alaposan átfagytam. A new york-i szél olyan mint egy vendég valami családi eseményen, akit nem várnak, nem akarják, hogy ott legyen, de ő magasról tesz rá, és mindenkibe beleköt. Ha volt a dokinak recepciósa, jeleztem, hogy én lennék a kettő órási beteg, Mrs Blanche R. Harris. Az asszony titulust még előszeretettel használtam, bár ez már csak illúzió volt. “Miss Rosewood”....Lucian kedvenc szavajárása, még hallom is ahogy mondja….faszom!Megrázom magam, és amint lehetőségem adódik, úgy elindulok Dr.Redmond szobája felé.Egy határozott kopogást követően akár invitálnak, akár nem belépek.(nem szokásom halkan kopácsolni sehol, elvégre azért kopogok, hogy jelezzem az érkeztem.) Határozottan lépek be, és miközben becsukom az ajtót magam mögött, üdvözlöm a doktort. - Hello Dr Redmond! Blanche Rosewood Harris vagyok.A kettő órási…múlt héten jelentkeztem be, még nem találkoztunk.- lépek közelebb, hogy azért a normális, emberi módon köszöntsem a férfit, még kezet is nyújtok ha elfogadja.Nem nagyon vagyok híve az efféle üdvözlési rituáléknak, de többnyire alkalmazom. Jó benyomást kelt másokban. Persze ha kifejezetten a polgárpukkasztást a célom, akkor mellőzni szoktam.Túllendülve a bemutatkozáson gyakorlatilag azonnal felmérem a helyet a pillantásommal. A fejemmel körbeforgok, majd a testem is követi, és pofátlan egyszerűséggel tekintek végig mindenen ami itt van és ami esetleg érdekelhet. Már ha van olyasmi ami esetleg meg tudja ragadni a pillantásom. - Már értem miért járnak szívesebben az emberek efféle kezelésekre, mint mondjuk megcsináltatni a jobb felső hatost.- nevetem el magam könnyedén, mert bár a bemutatkozásánál nem mondtam el a titulusom, azért nem volt titok előtte, hogy magam is orvos vagyok. Igaz a fogászokat az orvos társadalom sznobjai előszeretettel plebejusként kezelik.Kapják be! Én is megdolgoztam a diplomámért, még akkor is ha némelyik részét nem az előadótermekben, hanem szállodai szobákban, vagy éppen a dékáni hivatal zörgő fénymásolója mellett, a falhoz nyomva szereztem. - Mielőtt még nagyon belemennénk itt a lelki előjátékba doki, azt azért szeretném elmondani, hogy azért vagyok itt, mert van egy barátom, aki majdnem három órán keresztül győzködött, hogy legalább próbáljam meg…..szóval kicsit dumcsizunk, aztán elhúzok. Maga leigazolja, hogy itt voltam, megpróbáltam és minden jót!- emeltem a kezem szalutálásképp a homlokom elé, mint a tisztelgő katonák. Ha hellyel kínált közben akkor leültem, lehetőség szerint vele szembe, ha nem, akkor is helyet foglaltam ahol éppen kényelmes volt. - Mert hát ugye mi a faszt keresek én magánál? Mikor a világon semmi bajom? Elváltam. Ennyi a történet. Nem tragédia…pár millió emberrel megesik világszerte.Ráadásul velem ez kétszer történik meg. Rontom a statisztikát a boldog párkapcsolatot illetően.- vonom meg a vállam, és most jövök rá, hogy egy dolog beszélni valamiről, hogy könnyednek tűnjön, a másik dolog, hogy mellé az arcjátékot és a testbeszédet korrigálni….na az kurvanehéz.Főleg ha Lucianről van szó. Ez még mindig nem megy. Perszehogy nem. Mert még nem vagyok túl rajta. És ami azt illeti még bele sem kezdtem abba, hogy túl legyek.
A mai napon is elég sokan megfordultak a rendelőmben. Nem kellett bemennem profilozás és kihallgatás segítésére, ahogy jelentéseket sem kellett leadnom, így törődhettem azokkal, akik belém vetették a bizalmukat a hétköznapokban. Megfordult ma már nálam szorongó pánikbeteg, szülés utáni depresszióval küzdő anyuka, és olyasvalaki is, aki csupán nemrég jött rá, hogy még életben van. Ez az egyik, ha nem a legérdekesebb betegség, ami valakinek az elméjét megzavarhatja, és általánosságban mondhatjuk, hogy pszichiátrián kezelik. Miután azonban annak vége, továbbra is javasolt a rendszeres ellenőrzés, így örültem, hogy ez a nő továbbra is a terápiát választotta. Minden betegemre 2-3 órát szánok, és általánosságban akkor kezdem a rendelést, amikor nekik a legjobb, így van, hogy már reggel nyolckor, de akad olyan nap is, hogy csupán délutántól, és az első alkalomért nem szoktam pénzt elkérni, mivel lehetséges, hogy nem vagyok szimpatikus az adott illetőknek, akkor pedig csak ablakon kidobott pénz lennék. Ma az előbbi volt igaz, és a következő páciensem egy hölgy volt, aki még sosem járt nálam, de ma két órára kért magának időpontot. És ha az irataim nem csaltak, akkor máshol sem kért segítséget, nem járt terápián korábban, éppen ezért szerettem volna, ha ezt nem valamiféle kényszeres dologként éli meg. Jó, ha az ember önszántából kér segítséget, vagy ha nem is, egy idő után belátja, hogy dokihoz menni nem gáz, és nem jelenti azt, hogy baj lenne vele, csupán azt, hogy olyasmik vannak az életében, amiket egyedül, kibeszélés nélkül nehéz lenne megoldania, és a rokonai, barátai nem feltétlenül értenék meg, ítélkezés nélkül. Nincs ebben szégyen, sőt. Én azt vallom, hogy segítséget kérni jóval nehezebb, mint nem. A titkárnőm jelzett is, hogy itt van Mrs. Harris, így egyébként is behívtam volna, de megelőzött azzal, hogy kopogott az ajtómon. Miután megerősítettem abban, hogy nyugodtan beléphet, ki is nyílt, majd be is zárult az ajtó, amin egy barna hajú, barna szemű, középmagas, karcsú, csinos nő lépett be. -Örülök a találkozásnak, remélem, semmi kényelmetlensége nem származott abból, hogy egészen eddig kellett fáradnia miattam. -fogadom el a felém nyújtott kezét egy mosollyal. -Dr. William Redmond. -mutatkozom be én is a formalitás kedvéért. A pillantásom követi a nőét, ahogy felméri a helyszínt. Az irodám a lakásomhoz tartozik, csupán leválasztott részként külön ajtókon lehet bejutni oda. Tágas, világos hely, a formalitás kedvéért a diplomámmal a falon, hisz ezt így szokás. A falakon nem kevés festmény, a polcokon néhány pár szobor található, hisz a hobbim és szenvedélyem ezek gyűjtése. Fekete bútorok kínálják magukat arra, hogy a betegeim és vendégeim helyet foglalhassanak bennük, vagy épp rajtuk. Aki szeretne, le tud feküdni, aki viszont nem igényli, az az egyik fotelben tud kényelmesen elhelyezkedni. Az íróasztalom a gépemmel és a székekkel az egyik sarokban kapott helyet, hogy ne zavarhasson bele a beszélgetésekbe az esetleges felugráló ablakok miatt, a kényelem és otthonosság érzetét keltendő egy elektromos kandalló is helyet kapott az egyik falon. -Nos igen... én magam is azok közé tartozom, akik nem kifejezetten mentek el fogorvoshoz régebben, ha csak már nem fájt őrülten. Mondhatni, gyerekkori traumám van velük kapcsolatban, amikor egy doktornő megpróbálta kihúzni a fogamat anélkül, hogy érzéstelenítette volna. Voltam vagy... nyolc éves, azt hiszem. Megharaptam szegény nőt, az anyám meg majdnem infakrtust kapott. De már leszoktam erről, esküszöm. -húzom egy zavart mosolyra a szám ezt hallva, megadóan emelve meg a kezeimet. -Bár mindkettőnkben közös, hogy csupán akkor jönnek hozzánk az emberek, ha már tényleg nagyon muszáj, vagy sokan mondják, hogy kellene. -mindegy, hogy rossz lehelet, vagy törött lélek van terítéken. -Értem. A barátja nagyon jó ember lehet, ha ennyire aggódik Önért. Mielőtt azonban még megadnám a "már mehet is" igazolást, nem szeretne leülni? -mutatok a sajátommal szembeni fotelre, majd amint eleget tesz a kérésemnek, én is helyet foglalok. Csendben figyeltem őt, ahogy beszélni kezdett arról, hogy igazából nincs semmi probléma, csupán elvált, kétszer is, de hát ez nem ritka. Pontosabban nem tragédia, ahogy ő fogalmazott, és az arcán látható volt, hogy a szavai mennyire nincsenek összhangban a mimikai kifejezéseivel. -Egy válás mindig nagyon nehéz, és teljesen érthető, ha valaki számára mégis tragédia. Amikor valakivel megszakadt a párkapcsolatunk, főleg, ha ez egy házasság volt, akkor nem csupán a partnerünket veszítjük el, de a kapcsolatba vetett és fektetett reményeinket, a mindennapjaink megszokott rutinját, de még a megszokott biztonságunkat is. Ez is egyfajta gyász, amin hagynunk kell, hogy keresztüljussunk, vagy akár évekig is megkeserítheti a mindennapjainkat az, hogy képtelenek vagyunk elengedni a másik felet és azt, amink volt. -nézek a nőre teljesen komolyan. -A titkárnőm Mrs. Harris-ként hivatkozott Önre. Még nem mondták ki a válásukat? -ha viszont igen, akkor ő ragaszkodik ehhez még mindig, teljes erejéből.
“Whatever you do in life will be insignificant, but it's very important that you do it”
Az orvos a legrosszabb beteg. Régi, talán kicsit elcsépelt szinte már röhejesen közhelynek számító mondás, de igaz.Rám meg különösen. Kivált ha olyan orvosi területre kell tévednem amit nem csupán ki nem állhatok, hanem magamra nézve egyszersmind nem túl relevánsnak vélek. Ilyen például az, ha lélekbúvárhoz, adott esetben agykurkászhoz kell mennem. Bizonyos helyzetek ezt a múltban megkívánták, de önszántamból teljesen biztos, hogy az ilyen helyekre nem mentem volna. Kár tagadni azonban, hogy ha valamikor, akkor most igenis szükségem van rá. De én nem az a fajta vagyok alapvetően, aki könnyen kezd beszélni önmagáról, a múltjáról, azokról a dolgokról amelyeket kimondottan és szégyentelenül elbaszott.Tudom, hogy szerencsejátékfüggő vagyok, ahogy azt is, hogy a fix kapcsolatok elől azért menekülök, nehogy engem ejtsenek a végén pofára…tudok magamról mindent csak éppen a megoldásokat nem keresem erre a helyzetre. Kicsit olyan ez, mint a fej, amit az ember a homokba dug miközben világi egyszerűséggel dobja a seggét az ég felé, hogy egy kóbor villám belecsapjon. Végülis valahol sérülni kell. És inkább az fájjon, hogy valaki a szuszt is kikeféli belőlem, mint az, hogy hónapokkal később, amikor már benne járok a nagylamúrban azt találja mondani, hogy ennyi volt kisanyám. Lucian volt talán az első, akinél nem azért adtam fel ezt a fene nagy függetlenséget, mert sok pénze volt. Mert amúgy az volt…nem is kicsit, bár Benton vagyona mellett eltörpült, de pont nem érdekelt.Hanem mert meg akartam próbálni vele…hogy meddig vagyok képes nem megpróbálni menekülni. Nem akartam megcsalni. Vagy legalábbis nem úgy…és nem olyan hamar. A gondolat pusztán a fejemben született meg. Át kellett volna gondolnom, még napokig kellett volna rágnom mint a gittet, mielőtt pofázni kezdek róla. De őszinte is akartam lenni vele, elvégre megbeszéltük, hogy nem lesznek titkok. És mi lett a vége? Megint rábasztam az őszinteségre is. Lehet képes lettem volna arra, hogy nem megyek el mással….lehet képes lettem volna arra, hogy egy tökéletes numerát egyszerűen feladok. Lehet képes lettem volna az önmegtartóztatásra, a hűségre, lejjebb tekerni a lángot az életem már amúgy is robbanásközeli kazánján…képes lettem volna rá. Akkor úgy hittem. De ő már nem hitt benne.Kár lenne tagadni, hogy Lance még mindig elég nagy hatással volt rám, kár lenne tagadni, hogy élveztem a figyelmet, bárhova is mentünk. Kár lenne tagadni, hogy a megszokástól úgy menekültem, mint olcsó kurva a minőségi óvszertől. Sosem lettem volna képes arra, hogy hétköznapivá váljak, ahogy éreztem, hogy ő sem lenne rá képes.A személyiségünk legvonzóbb oldalát akartuk megerőszakolni, és ketrecbe zárni, hogy unalmas nyárspolgárok legyünk egy olyan életben amelyet korábban röhögve köptünk volna le. Hol vannak már azok az éjjelek, amikor az csillárok fényétől ezer szikrákat szóró Saint-Morriz kaszinó éttermében lazán leszoptam az asztal alatt a második fogás bélszín és a desszert trüffeltorta között? Hol vannak azok az idők amikor nem volt bennünk egy minimális szégyenérzet sem? A házasság, a megszokás ezeket fojtotta volna meg. És meg is tette….majdnem.Lépni kellett. De én nem válni akartam, hanem vissza akartam kapni a régi életünket. Ami előtte volt. Lucian azonban azt már nem tudta és nem is akarta visszaadni. Nem akarok mást csak túllendülni ezen az egészen, amihez első körben szinte azonnal hajlandó voltam aláírni a válási papírokat. Beledöglöttem őszintén szólva azokba a napokba és azóta is próbálom romjaiból összevakarni egykori önérzetem. Pár hónapja Hazel azt tanácsolta - mielőtt még az épületes dilidoki ötletét felvetette - hogy ne a múltban keressek vigasztalást, hanem a jövő felé próbáljak tekinteni. Aztán ugyan mi a fasznak? A lehetséges jövő lehetőségét egy tollvonással húztam keresztbe a válással….a múltban legalább tudom mire számítsak. Tudom, hogy a roulette asztal mindig ugyanolyan lesz, hogy a black jack ugyanolyan nagy bukásokat tartogat a számomra, vagy azt, hogy a póker az én terepem.Tudom, hogy mindig és mindenhol akad egy-egy megvezethető faszi, aki ideig vagy óráig csillapítja a dübörgő hormonjaim megszállott özönét, és tudom, hogy cserébe még azt sem várják el, hogy a nevükre emlékezzem nemhogy reggel, hanem órákkal később. Nem tudom, hogy csak azért egyeztem bele, hogy ma eljövök ide mert nem akartam, hogy Hazel tovább baszogasson ezzel, vagy legbelül talán én is beismertem ennyi idő elteltével, hogy nem normális amit csinálok. Egyetlen fickó miatt nem vergődtem ennyit, igaz egyetlen fickó miatt sem nyitottam meg még a szívcsakráimat ilyen mértékben….ó anyám, csak nekem hangzott ez olyan überbuzi kijelentésnek? Két dolog írható a doki számlájára, akihez most megérkeztem. Legalábbis az első pillanatokban. Egy kedves, visszafogott, mégis alapvetően elképesztően megnyugtató kisugárzással megáldott asszisztense van. Nem mászik bele az ember képébe, és nem akar feltétlenül beszélgetést, jobban mondva sehova nem vezető felesleges csacsogást kezdeményezni amíg várakozom.A másik, hogy a doki rémesen és idegesítően vonzó. Van benne valami kurvamód delejező, ahogy az emberre ránéz, és kell egy két perc amíg ezt sikerül fejben rendbetennem.Okés, Blanche, kezelésre jöttél vagy mi a francra és nem megmászni a jó doktort. - Szeretném én is az örömömet őszintén kifejezni, ha teljesen önszántamból jöttem volna….de hát…- hagyom fent egy kicsit a hangsúlyt és megvonom a vállam, amíg kezet fogunk. Felvonom a bal szemöldököm, kíváncsian billen oldalra a fejem, és a felém dobott elképesztően magas labdát csavartan csapom le a válaszommal. - Kényelmetlenség? Ha át kellett volna gyalogolnom maga miatt a fél várost, na akkor kényelmetlenség lett volna. Ami pedig azt illeti: ajánlották. Maga Bronx-ban rendel, tehát ide jövök.- és már forogtam is körbe, hogy jobban körülnézzek. A szoba kicsit hasonlított a volt apósom dolgozószobájára. Neki volt ennyiféle festmény a falakon.Odáig volt a kubista festészetért.Cézanne, Gris, Picasso….rémes alkotások egytől egyig. Mintha konstans betépett egysejtűek dolgoztak volna ecsettel. A magam részéről jobb szerettem a klasszikus impresszionistákat. Hopp egy diploma….UPENN legalábbis a felirat szerint mire elismerően biggyed le az ajkam, és még aprót hümmögve morranok is egyet mintegy elismerésem jeleként. - Az erkölcs nélküli törvények üresek.- jegyzem meg, mert emlékszem még a latin feliratra….legalábbis láttam nem egyszer, ugyanis volt vagy három UPENN pólóm, amit többnyire akkor viseltem, ha Norman hazajött ünnepekkor és nála aludtam. Norman volt a srác aki odajárt, és akivel akkoriban futottam. Legalábbis az egyik ő volt. Régi idők….nem mintha olyan sok minden változott volna azóta. Legalábbis ami a faszikhoz való viszonyomat illeti. Őszinte nevetéssel adózom a gyermekkori, fogászati élményét illetően, ahogyan helyet foglalok a felkínált fotelben. - Hát….ezért nem lettem gyerekfogász. Bár rezidensként volt benne részem egy egész évig. Azt hiszem akkoriban az agytekervényeim legalább olyan kuszák voltak mint a káromkodások, amik csendesen elhagyták a számat a cigarettaszünetekben. Volt egy kölyök…szájzárat kapott, miközben a felső fogszabályzót igazítottam rá.Ott voltam a tíz éves gyerek szájába könyékig, és tele volt a hócipőm….mentem volna inkább ügyvédnek vagy mérnöknek ahogy az apám akarta. De hát lázadni….lázadni. Egy épkézláb támogatóm nem volt a pályaválasztásomat illetően….legalábbis ami a szakirányt illette. Kivéve persze Jackson bácsikámat, akinek olyan fogai voltak, mint amit Isten egy részeg pillanatában beledarts-ozott a szájába.Ő volt az első referenciamunkám. Mármint Jackson bácsikám, nem Isten.- teszem hozzá mintegy mellékesen. Nem tervezek sokáig maradni, és nem tervezek neki nagyon mesélni az életemről, de ha már eljöttem akkor azt az egy órát töltsük ki valamivel. Lehetőleg csak a felszínt kapargatva, nehogy mélyebbre találjon ásni.Szóval gyorsan meg is jegyzem, hogy nincs arra szükségem, hogy itt legyek, és nem is szándékozom a jövőben rabolni az idejét. - A barátom sokkal inkább a volt férjem barátja, bár mostanában már inkább az enyém…legalább ez még közös.- jegyzem meg egyszerűen némi finomra hangolt szarkazmussal. -....és nő az illető. Az egyetlen akit a volt férjem nem dugott meg a közvetlen környezetünkben, tekintve, hogy az illető leszbikus, és sokkal inkább velem bújt volna ágyba, mint a volt férjemmel. Én azonban fájdalom, elég sok dologtól be tudok gerjedni, kivéve a nőket, szóval ez bukó volt. De igen, elmondható, hogy elég jó barát. Az ember agyára tud menni az állandó pofázással azt illetően, hogy mi lenne a jó nekem. Mintha én nem tudnám!- forgattam meg mímelt sértettséggel a szemeimet, de érezhető valamiféle feszültség bennem. Hátradőlök a fotelben, pedig nem így terveztem. Egyenes tartással akartam ülni, de a feltett kérdése egyszerűen nem engedte…valahogy nem ment egyszerűen tartani magam testben és lélekben is. Valahol engedni kellett és egyelőre a testemnél könnyebb volt a lazítás. Aztán az ahogy a házasságról beszél teljesen komolyan….farkasszemet nézek vele, ugyanolyan komolyan ahogy ő, majd eltelik a szavai után egy fél perces csend, melynek a végén összeszorítom az ajkaimat és nem tudom megállni, hogy ne röhögjem el magam.Halkan, de mégis prüszkölve kuncogok.Picit előre billentem a felső testem, és a lábaimat enyhe terpeszbe nyitom, a combjaimon pedig előre dőlve megtámasztom az alkarjaimat. Összefűzöm ujjaim. - Doki….ez nem gyász…én nem a másik felem veszítettem el, hanem egy olyan faszit,akivel égbekiáltóan jó volt a szex. Aki éppúgy habzsolta az életet ahogy én. Akinek nem voltak gátlásai, aki mellett nem csupán ezer százalékig éreztem nőnek magam, de egyszersmind anyagi biztonságot is adott. Aztán összeházasodtunk és az egész hopp elillant.Nem a másik felem volt. Ő én voltam, érti?Nem elengedni akartam, hanem visszakapni.Csak hát….hogy van az a mondás? Kétszer nem léphetünk ugyanabba a folyóba, ahogy ugyanazt kétszer ugyanúgy nem élhetjük át. Változunk. Én is. Csak éppen elfogadni nem megy, érti? Ez nem gyász….ez egy kurvanagy tragédia.- a hangom megbicsaklik. Bassza meg, de jól esne most egy cigi!Az összefűzött ujjaim begyeit finoman és néha átmorzsolgatom egymáson, hogy csillapítsam a szál iránti vágyat. - Augusztusban mondták ki a válást. Tavaly karácsonykor házasodtunk.Igaz előtte már két éve ismertük egymást….A nevem amúgy megtartottam.Ahogy az első férjem nevét is. Ha így haladok akkor lassan hosszabb nevem lesz mint valami angol nemesi család szülöttének.- szar vicc, de jelenleg az ilyen olcsó és ócska tréfák mögé tudok menekülni. Átlátszó, de legalább elmondható, hogy nyomokban még van bennem némi humor. - Látom ám a szemén, hogy nagyon hajtanak odabent azok a mókusok a fogaskerekekben.- nézek rá, egyik szemem behunyva, mintha kacsintani akarnék, az ajkam vékonnyá nyúlik és egy egy cinkos vigyorba húzódik. - Imádja a menthetetlen eseteket, mi? Nos, egy ilyen maga előtt ül életnagyságban. De kérdezzen nyugodtan ha akar! Ez az egy órám a magáé.- tárom szét a karom, és teátrálisan végigmutatok magamon. Ezt az időt kibírom, és ki tudja…lehet visszajövök máskor is….csak úgy. Dumcsizni.
-Értem. Örülök, ha nem kellett a találkozónk miatt nagyon sokat kutyagolnia. –nézek rá egy mosollyal, miközben követtem a szemeimmel a körbeforduló mozdulatát. Blanche látszólag egyébként tipikusan az a nő lenne, akinek mindenki irigyelné valamijét. Ápolt megjelenés, mondhatni tökéletes alak, szép arc, tiszta bőr. A felszínt nézve valószínűleg sokan elgondolkoznának azon, hogy egy hozzá hasonló, jól szituáltnak tűnő, fiatal nő mégis mit akarna egy terapeutától, de ez a tökéletes példája a látszat csal kifejezésnek. A legtöbb esetben senkire sincs ráírva, ha démonokkal küzd, legyenek azok bármilyen jellegűek is. Az ő esetében is pontosan ez a helyzet. De általában a hozzá hasonlóknak van szüksége a leginkább a segítségre, akkor is, ha ők maguk nem szívesen kérnek, vagy fogadják azt. -Vagy más fordításban: haszontalanok. Elég hangzatos mondat egy olyan világban, ahol a legtöbb szabályunk nem az erkölcsön alapul, hanem egyes emberek kénye-kedve szerint. Csak nem Ön is a UPENN-re járt? –vonom fel kíváncsian a szemöldökömet. Nem ismeri mindenki az egyetem jelmondatát, pláne nem a jelentését. Mindig is kifogásolhatónak tartottam ezt, tekintve, hogy én olyan szervezethez szeretnék majd csatlakozni, ami pont az igazságszolgáltatás, sokszor hanyag munkáját hivatott kiegészíteni. A nevetésére finoman elmosolyodom, majd a története végére érve már én is nevettem az előadásmódján. -Elnézést kérek… elég vizuális típus vagyok, és most elképzeltem egy öreg, kapros szakállú bácsit, ahogy az Ön Jackson bácsikájának szájába lövöldözi a fogakat. –köszörültem meg a torkomat. -Érdekes, hogy nem volt egy támogatója sem a fent említetten túl, aki bíztatta volna erre a pályára, önös érdektől függetlenül. Ráadásul egyébként is szokatlan, hogy valaki ezzel lázadjon a családi elvárások ellen. Egyáltalán nem szerették volna, hogy orvos legyen, vagy csupán ez ellen a szakirány ellen voltak kifogásai? Az édesanyja is ugyanúgy ágált ellene, mint az apja? –sokan lenézik a fogászokat, pedig szerintem megnézhetnénk magukat nélkülük. Akinek már fájt istentelenül a foga, az tudja, mekkora áldás tud lenni egy-egy jól képzett szakember. -A férje viszonyai Ön előtt, vagy az Önnel való házassága közben történtek a közvetlen környezetükben élő nőkkel? –döntöm oldalra a fejem őszinte érdeklődéssel, de a végére megengedek magamnak egy apró, épp csak alig látszódó mosolyt. -Én amondó vagyok, hogy értékelni kell azokat a barátokat, akik törődnek velünk, akkor is, ha szerintünk teljesen felesleges, vagy egyenesen butaság. Sokan vagyunk, akik azt gondolják, tudjuk, mi a legjobb nekünk, de sokszor egy külsős nézőpont többet nyújthat, mint gondolnánk. –tapasztalataim szerint. Én a szakmám miatt különösen nehéz helyzetben vagyok, ha tanácsot kell adnom, hisz mindig azt feltételezik, analizálgatok és csak szakmai szemmel nézem a környezetemet, pedig ez nem igaz. A barátok fontosak mindenki életében, és azt gondolom, jobb, ha tisztában vagyunk azzal, mikor jó hallgatni valakire. A házasságról szóló okfejtésem végén rezzenéstelen arccal nézem végig, ahogy nevetésben tör ki, miután ugyanolyan komolysággal hallgatta végig a mondandóm, ahogy én előadtam. Érdekes volt ez a reakció a részéről, mondhatni sokkal többet elárult, mintha bólogatott volna, csupán üres egyetértésképpen, hogy minél előbb kijuthasson innen. Jobban értékeltem ezt a fajta megnyilvánulását, mint bármiféle más verziót. -A hasonló a hasonlót keresi maga mellé, legalábbis általában. Érhető, ha ragaszkodott hozzá, vagy még mindig ragaszkodik. Miért gondolja úgy, hogy a házasságkötés ölte meg Önök között a tüzet, ami annyira szenvedélyesen égett korábban? És ami még fontosabb… mindketten eltávolodtak a másiktól, vagy úgy érezte, hogy miután papír is összefűzte Önöket a kellemes időtöltésen és a szexualitáson túl, a férje egy idő után már nem találta kellően izgalmasnak, mint amikor még nem lépett hivatalos szintre a kapcsolatuk? –ez egy érdekes, kényes téma, de csupán akkor juthatunk egyről a kettőre, ha tudom, pontosan mik voltak a házasságban lévő, illetve az azt követő körülmények. Vannak, akik összekeverik a szerelmet a nagyon jó barátsággal, vagy testi, heves vágyakozással. De ebben egyáltalán nincs semmi meglepő. Hisz az embert is irányítják az ösztönök, ráadásul a szex az egyik legintimebb dolog, amit megoszthatsz egy másik emberrel. Az ott felszabaduló hormonok gyakran a hamis szerelem érzetét kelthetik, főleg, ha valakik életvitele, felfogása is hasonló. -Mit gondol, milyen irányba változik, amit nem könnyű elfogadnia? –teszek fel egy újabb kérdést. -Értem. Az előző férje nevét a megszokás miatt tartotta meg, vagy azért, mert nehezen dolgozta fel a különválást? –sokféle okból gyűtögethetünk, de általában az okozza ezt a jelenséget, hogy nekünk, embereknek gondunk van az elengedéssel és továbblépéssel. De természetesen az is lehet, hogy csupán tetszett neki a hangzása, míg a lánykori neve nem. De a második esetben én inkább az előbbi magyarázatra adnám le a voksomat. A testbeszédére és a mondataira egy halovány, hitetlen mosolyra húzom a szám. -Nincsenek menthetetlen esetek, csupán rossz, figyelmetlen szakemberek. Mindenkinek másban rejlik a megoldás kulcsa. Ha beszél, ha gyógyszereket kap, illetve akár abban is, ha egy bentlakásos intézet lakója lesz a saját, és mások épségének érdekében. Ahogy az Ön ideje az enyém, ez fordítva is pontosan így van. Számomra Ön nem csak egy a sokból. Minden páciensem fontos nekem, ezért is foglalkozom kevesebbel, mint a legtöbb kollégám. –nézek rá teljesen komolyan. -Valóban azért jött ma el hozzám, hogy megnyugtathassa a barátját egy általam igazolt üléssel, vagy önmagát szeretné igazolni és azt, hogy nem szükséges terápiára járnia? Mi volt a kiváltó oka annak, hogy a barátnője ennyire aggódni kezdett a mentális egészsége miatt? –kötve hiszem, hogy csak szórakozásból találta ki az aggályait.
“Whatever you do in life will be insignificant, but it's very important that you do it”
Az ősz New York-ban talált. Olyan volt mint egy rohadtul fárasztó rémálom, amelyből nem lehet felébredni.Ott volt a kezemben a papír arról, hogy amit alig egy éve még olyan igazinak hittem, és abban is bíztam, hogy képes leszek megugrani egy eddig legyűrhetetlennek hitt akadályt;nincs többé.Egy házasság, ami akár jól is működhetett volna, és tulajdonképpen az első időkben ez így is volt. Változtam. Vagy jobban mondva visszataláltam egykorvolt önmagamhoz. A lányhoz, aki sosem volt ugyan átlagos, aki mindig kilógott a sorból,de képes volt lassan, vontatottan belesimulni az elvárásokba. Megalkudtam azt hiszem, mert úgy hittem az érvényesüléshez ez is valamilyen módon szükséges. Én voltam a lány, akinek az iskolai ünnepségeken mindig retkes és szakadt lett a nap végére a harisnyája. A lány aki a középsuliban előszeretettel lopkodta el az anyja sminkkészletét és törte majdnem a bokáját a magassarkú cipőiben.Én voltam a lány, aki az egyetemi évek alatt többször volt az előadók ágyában, semmint az előadók termeiben.A nő, aki egy zsíros bankszámlához ment hozzá elsősorban és csak másodsorban szerelemből. Mikor Benton megkérte a kezem képtelen voltam kinyögni, hogy én is szeretem.Azt sem tudtam, hogy hol kell azt érezni.Én mindig a vaginámmal éreztem, mert annak fájdalmát képes voltam elviselni, a szívemét azonban nem.Egyszer gázoltak át rajta, amikor tizenhét voltam, és azóta is nyílt sebként tátongott rajta a kibaszottul keserves múlt.Az a szerelem, amit egy tizenhét éves lány minden porcikájával érez. A szerelem, ami beleköltözik a lélekbe, kitölti a mindennapokat, az agyban szambázik egész nap, duruzsolva annak a nevét, akivel képtelenek vagyunk betelni. Egy érzelmi túltelítődöttség, melyben a tomboló hormonok tüzelik fel a testet, és már annyira érezni akarjuk az első csókot, az első érintést, hogy úgy reszketünk mintha odakint a legnagyobb zimankó tombolna, holott fűtött szobában feszengünk a fiúval együtt. Csakhogy az a fiú akiért én odavoltam már kész férfi volt. Kereken harminc éves és a tanárom.Akartam őt. Sosem akartam senkit azelőtt jobban.Észrevette ezt és kihasználta. Akkor nem éreztem annak….csak később. Amikor közölte, hogy még előttem az élet,hogy sosem hagyná ott értem a feleségét, hogy tulajdonképpen én mégis mi a faszt gondoltam? Hogy együtt majd ellovagolunk a naplementében? Hát ja….kábé így hittem. A fantáziámat kitöltötte az egész lénye, a napjaimban csak neki volt helye, és úgy jártam a mindennapokban, hogy hittem ebben a romlott tündérmesében.Fizikailag fájt így érezni, és tudtam, hogy ezt soha többé nem akarom megengedni magamnak. Ez az a fájdalom, ami rosszabb egy migrénnél, rosszabb a vesegörcsnél, a fogfájásnál….mindennél rosszabb, mert erre nincs semmiféle gyógyszer és rohadtul lassan múlik. Az idő begyógyítja….mondták az efféle dolgokra mindig, de én nem így működtem. Én minden intenzíven élek meg a mai napig. Akkor pedig még inkább. A fájdalom örökre a lelkembe karcolta az emlékét, és a szerelem keserű pirulaként ott ragadt a szájpadlásomon, a ki nem mondott keserű istenhozzádokkal együtt. Nem tudtam elküldeni a picsába, pedig azt kellett volna. Előrángathatnám a múltból ezt az elásott és gyakorlatilag kiszáradt csontvázat a szekrény mélyéről, és mondhatnám, hogy ez az oka. De nem hiszek benne. Naív voltam. És ezt a hibát soha többé nem követtem el. Nem engedtem szabad utat az érzelmeknek, és hamarabb menekültem a faszik elől, semmint akár egyetlen sóhajjal többször kapaszkodtak volna belém. A hazug kefélések, mímelt szerelmek árnyékában léteztem, és tulajdonképpen azt mondhatjuk, hogy megvolt ebben is a szépség. Legalább tudtam, hogy az egész illúzió. Nem kellett józanodni egy olyan részegség után, ami sosem múlik el. Aztán belépett az életembe Lucian és mindent felborított…. Most pedig itt vagyok. Jó pár hónappal a new york-i ősz után, az eldobozolt emlékek után, a válási papíron megszáradt tinta után és nem léptem előre semmit. Sokkal inkább vissza. Vissza egy olyan létezésbe, amit úgy hittem magam mögött tudok hagyni. Úgy hittem újra az a lány lehetek, aki mindig is lenni akartam. Őrült, bolond, szerethető szeretetgombóc, aki egyetlen ölelésért odébb lenne képes seperni az egész kurva világot. Aki mindent feladna, mindent odadobna egyetlen olyan pillanatért, ami őszinte, ami igazi, ami valóságos. Az a szerelem az volt. Amíg el nem basztam…. Mi vezetett? Miért tettem? Azt hittem nem szükséges megtalálnom rá a választ. Pedig lehet mégis. Különben itt ragadok, itt maradok az önsajnálatban, az örök rohanásban, a múltba kapaszkodásban.Ám még mindig erősebb bennem az önhitt makacsság, és hiába jöttem el a dokihoz, akit Hazel ajánlott máris menekülnék. Mindig is féltem megnyílni bárkinek….pedig egy terapeuta képes lenne kívülről látni az én ámokfutásomat. Talán meg kellene állnom kicsit és hagyni, hogy valaki objektív górcső alá vegye az én szubjektív szerencsétlenkedésemet.Adni kéne egy esélyt William Redmond-nak hátha mögém látna…de még nem megy lebontani az ellenállást. Még közöttünk feszül az általam húzott, vulgaritásból, pikírt szókimondásból épített fal, amivel többnyire védeni szoktam magam. A legtöbb esetben sikeresen. A legtöbb ember idegenkedik a túlzott és erőteljes mondatalkotásoktól.Tudok másképp is, csak nem akarok. Többnyire. - Én a Upenn-re? Ennyire entellektüellnek tűnök? Nehhheeeeem, nem én jártam oda.Én a Harvard egy kihelyezett tagozatán végeztem. A Upenn máshonnan ismerős. Egy póló….illetve több póló….hálópóló….- magyarázom egymás után pakolva a szavakat, és keresve melyik lenne megfelelő. - Mikor egyetemre mentem volt egy srác….együtt lógtunk. Semmi komoly. Összejártunk dumálgatni, néha laza kefélésbe torkolltak az esti konyakozások, vizipipázások és dumcsik. Tudja, hogy megy az ilyen akkoriban. - legyintettem lazán a kezemmel, és észrevétlenül ültem fel a múltba vezető, láthatatlan hullámok egyikére, hogy néhány gondolat erejéig odanavigáljam a dokit. - Vagy nem tudja? Ugyan doki! Ne mondja nekem, hogy nem volt magának is akkoriban egy lány…vagy srác, akivel efféle feszkólevezetések voltak. Nem tudom ki hogy van vele, de ha bennem dübörgött és feszült akkoriban a túltöltődött szexualitás, képtelen voltam gondolkodni.Szóval volt ez a srác.A középsulit együtt nyomtuk végig, aztán máshol folytattuk, de az első két évben néha, amikor itthon voltunk összejártunk. Neki volt Upenn-es pólója, mivel odajárt. Jó pasas volt. Tíz per tizenkettes. Aztán megnövesztette a haját, meg a pocakját, felvett valami rémes hipszter szemüveget és előadta, hogy ő éppen a jelenkor egyik technokrata filozófusa és önkéntes cölibátust választott az elkövetkezendő évekre.- miközben magyaráztam a kezemmel gesztikuláltam és széles, teátrális mozdulatokkal kísértem a mondanivalóm.Az alapvetően kissé öntelt emberek sajátossága. Öntudatlan, tegyük hozzá. Aztán a pályaválasztásom kerül szóba és vele együtt nevetek a saját, érzékletes leírásom kapcsán. A végén még nyilat is formázok a kezemmel, és láthatatlan nyílvesszőket lövöldözök valahova előre, hangutánzó “Píú-píú” vékony hangocskák kíséretében, aztán megint nevetek. - Ugye? Nem viccelek. Tényleg rémes volt.Isten nem ver bottal, csak rémes fogazattal.- tettem még hozzá lassuló kacajjal, aztán elgondolkodva ráncoltam a homlokom az újabb kérdést hallván. - Jobban belegondolva soha senki nem akarta, hogy orvos legyek. Az apám jogi pályára szánt…az anyám meg azt hiszem megelégedett volna valami buktacukrozó, semmitmondó diplomával, ha mellette jól sikerül férjhez mennem és megalapozom az anyagi jólétemet. Szívfájdalma volt, hogy nem osztoztam vele a hortenziák iránti imádatában, és amint képes voltam önálló döntéseket hozni, soha be nem tettem a lábam egyetlen nőegyleti virágkiállításra sem.Csoffadt seggű, remegő kezű öreglányok, félrerúzsozott rikító ajkakkal, meg kékre mázolt szemhéjakkal, ízléstelen kiskosztümökben parádéznak a kiállított virágok között és vitriolt nyalva az ajkukra beszólnak mindent és mindenkit. Gazdát cserélnek a szaftos pletykák meg a mindenre kapható fiatal szépfiúk telefonszámai.Szóval ja. Az orvosi pályával határozottan lázadtam a családi elvárások ellen.Bár azt hiszem én mindig is lázadtam.Aztán pontosan úgy ahogy az anyám megálmodta végül mégis hozzámentek egy két lábon járó arany Amexhez.- fintorodom el, és érezhető, hogy erre nem feltétlenül vagyok büszke, ugyanakkor vállalom. Igen, egy kibaszott gold digger voltam, ez a helyzet. Kövezz, bébi! - A férjemnek én is egy viszony voltam, doki.- huncut, kacér mosollyal kacsintok rá, jelezve, hogy az a kapcsolat, későbbi házasság egészen másnak indult. Nagyon másnak. - Indult úgy, hogy frissen elválva betévedtem a Sinnerbe….a férjem ragyogó, manhattani luxusszórakozóhelye, ahol gyakorlatilag volt minden, ami éppen súrolja a még elfogadhatóan frivoll és a nyíltszíni orgia határait.- a hangom kissé mélyül, lágyabb tónust kap, érezhető, hogy az emlék felidézése amennyire fájó és keserű, éppen annyira jó is. No igen….vannak dolgok amelyek hiába fájnak, kellenek, mert túl jók voltak ahhoz, hogy egyszerűen mélyre temessük, az örök feledésbe. - Néhány ital után már fenn voltunk a penthouse luxusban fürdőző emeleti lakosztályában. Mintha megnyílt volna a mennyország, amibe vénásan egy csöpp buja és ördögi poklot csepegtettek volna. Addigra Lucian gyakorlatilag minden nőt felvitt magához, akihez éppen kedve volt, és nem kellett a nőket kétszer kérni, és én sem vetettem meg a férfiak társaságát. Szabadok voltunk, gátlások és következmények nélkül. Szerelemről szó sem volt. Sem akkor, sem később.Másképp alakult. Hűséges lett hozzám, ahogy egy ideig én is hozzá.De valami megváltozott. Mintha kiveszett volna az a forrongó tűz ebből a kapcsolatból ami egykor összekovácsolta azt.A házassággal pedig végérvényesen megpecsételődött a sorsunk.- zárom a mondanivalómat és azt hiszem tudom mi az ami végképp elpusztította ezt a kapcsolatot. Az izgalom hiánya és a harc amelyet a kapcsolatunkért folytattunk. Mindent kiírtott. Belefáradtunk. - A szex…az csak szex. Nem volt mögötte játék, csak érzelem.A kettőnek összhangban kell lennie. A szexhez hozzá kell tartoznia a játéknak, amivel fenntartjuk az érdeklődést és az érzelmeknek, ami stabilitást, kötődést ad. Ha nem vagyok szerelmes még lehet jó a szex….de ha nem jó a szex, én akkor nem tudok szerelmes lenni.Lucian esetében egy ideig tökéletesen kiegyenlítődött a kettő. Aztán borult az egyik irányba. Tudja….az első időkben nem számított hol, bárhol képesek voltunk egymásnak esni…akár öt percre is egy második és tizedik között lassan vánszorgó liftben, vagy a kaszinó ruhatárában két méregdrága bunda közé belopózva, az exkluzív borárverésen a paraván mögött. De éppen úgy volt varázsa a másnap reggeleknek is egymás mellett ébredve. Érezni a haja aromáját, belefúrni az arcom a bőrébe, magamba szívni a nyers és ébredező illatát. Hallani a szívverését, látni emelkedni a mellkasát.Aztán már csak ez maradt. Az egyszerű és csupasz, hűséges érzelem.Ez akkor még nem ment. Ma már tudom, hogy csak ez érné meg.De hát…- vonom meg a vállam, és félrebillen a fejem. Gyűlölöm, hogy pillanatok alatt a saját pofázásom ilyen kiszolgáltatottá tett. Menthetetlennek nyilvánítom magam, és ezt láthatja rajtam, hogy komolyan is gondolom. Ugyanakkor kifejezetten tetszik a replika, amit erre ad. Az meg pláne, hogy nem az a fajta pszichomókus, aki hobbiból gyűjtögeti a pácienseket mint más az öngyújtókat.Ettől függetlenül elnevetem magam azon a mondatán, hogy én nem egy vagyok neki a sokból…. - Jajj ne….ezt ne doki, komolyan! Ez olyan ócska szöveg, mint amit a luxusprostik mondanak a klienseknek, remélve, hogy rátolnak majd egy nívósabb jattot a szolgáltatásokra anélkül, hogy extrázni kellene.Elég ha azt mondja, hogy erre az egy órára a pénzemért hajlandó rám figyelni. De igen, én magának egy vagyok a sok közül. Csak vannak olyan esetek, ahol már komolyabb problémák adódnak. Tudja nem mindegy, hogy egy komplett első fogsori fűzött koronát építek, vagy valakinek szimplán betömöm a fogát. Mindkettőben a fogakkal, a maga esetében a lélekkel, foglalkozom, de nem mindegy mit kell csinálnom vele, nem igaz?- billen oldalra a fejem, és megejtek felé egy őszinte mosolyféleséget.Tetszik az érvelése, még akkor is, ha nem feltétlen értek vele egyet. - Valóban azért jöttem el, mert a barátom így szerette volna.Meg akartam nyugtatni a lelkét, hogy megpróbáltam.Azt gondoltam eljövök valami őskövület, szarukeretes szemüveges mosdatlan terapeutához, meggyőzöm, hogy semmi bajom, aztán megyek a dolgomra.Namost maga elég messze áll az én sztereotip elképzelésemtől, és izgalmasnak találom, hogy a keresztkérdéseivel nem csak maradásra bírt, de még remekül is szórakozom.Szóval összefoglalva a barátom miatt jöttem, de magam miatt maradok.- mondjuk fizetni egy szimpla dumcsiért kicsit húzós, de hát ez van.Ha ingyen lenne, akkor meg a bizalom hiányozna. Még Hazel-nek is képtelen vagyok rendesen megnyílni. - Amúgy kérdezte, hogy miért ragaszkodtam a férjezett neveimhez. Az első névhez, a Rosewoodhoz ahhoz szimplán anyagi és karrierista megfontolásból. Ezen a néven építettem ki a pacientúrám, így ismernek. A második férjem nevéhez azonban teljes mértékben érzelmi alapon ragaszkodtam a válásnál is. Persze valami szarságot mondtam indokként, de az igazság az, hogy jah….akkor szerettem bele igazán, amikor kibaszott az életéből és a házasságunkból.- dőltem hátra immáron egy kényelmesebb pózba a fotelben, és a lábaimat keresztbe raktam egymáson. Lazulni látszott a korábbi görcs, és mintha már nem akartam volna feltétlen menekülni.
Érdeklődve hallgattam a magyarázatát az egyetemekről és kihelyezett szakokról, illetve arról a pezsgő, felelőtlen, kissé szórakozott időszakról, amikor a legtöbbek a bulizást preferálják, és csak néhány alkalommal a tanulást. -Szerintem majdnem mindenkinek vannak egyetemes sztorijai, amikor tombolt benne minden is, én sem vagyok kivétel. –húzom egy halvány mosolyra a szám. -De én kevésbé voltam szabados és ereszd el a hajam típus. A családom nem lett volna túl boldog a gondolattól, ha tönkreteszem a hírnevüket. Úgyhogy én inkább a könyveket bújó típus voltam mindig is. –szégyen vagy sem, én szerettem tanulni, ráadásul nekem már egészen kicsi korom óta komoly céljaim voltak, és ez az óta sem változott. Képes vagyok feláldozni a szabadidőt a tökéletesség oltárán. -Ez amolyan kapcsolat volt Önök között, vagy tényleg csak összejártak, de az egyetemen mindenki csinált, amit szeretett volna? –nézek rá kérdő kíváncsisággal. A fogakkal kapcsolatos, eléggé szemléletes előadásmódja még engem is nevetésre késztet, és örültem neki, hogy ő is feloldódva „lövöldözött” nyilakat a szoba valamely pontjára. Fontos, hogy feloldódjon a beszélgetésben, és ne érezze kényszernek ezt az egészet. Nem az ellensége vagyok, és nem akarok neki bemagyarázni olyasmit, ami jelen sincs az életében, de fontosnak gondolom megérteni, hogy pontosan mi zajlott le benne, a családjában anno, valamint azt, hogy most milyen a viszonyuk egymással. Ott voltak-e a válásainál, támogatták-e, minden számít. A közeg, ahonnan jövünk, tudat alatt is rengeteget befolyásol rajtunk. Nem is sejtjük, mennyire. -Amikor szembesültek azzal, hogy mégis sikerült elhelyezkednie ebben, sikerrel vette az akadályokat és minden ellenállásuk ellenére orvos lett Önből, megenyhültek, vagy ez a csalódott hozzáállás az óta sem szűnt meg az irányába? –azt gondolná az ember, hogy az orvosokat szeretik a családokban, de nem mindenhol. -A jogászok általánosságban véve szeretik, ha mindenki ezt választja utánuk. A többségük törtető és úgy gondolja, csak akkor boldogulhat az életben, ha átgázol másokon, sokszor az igazság és jogrendszer nevében, míg egy orvos épp ennek az ellenkezőjét teszi. Az életre és a gyógyításra esküsznek fel. Ez merő ellentéte annak, amit az édesapja képviselhetett a saját szakmájában. Az édesanyja mit szólt a válásához? –akár az elsőhöz, akár a másodikhoz, vagy mindkettőhöz. -A szülei régóta házasok már? Illetve az ő kapcsolatuk is hasonlatos volt az Ön első házasságához? Volt bárminemű egyéb vonzalom Önök között, vagy csupán a pénz és a státusz motiválta mindkettejüket? –aki pénzért házasodik, a látszat ellenére nem egy ostoba, üres fejű nőcske, sokkal inkább ravasz és megfontolt. Pontosan tudja, hogy a külsőségekért cserébe, vagy a szexualitás meghálálásáért mit kap „juttatásul.” -Úgy gondolja, hogy a házasságuk, az azzal járó folytonos munka oltotta ki a lángot a kapcsolatukból? –nézek rá őszinte érdeklődéssel. -Az emberek többsége keresi a kalandokat, az újat. Az ember rengeteg szabályt hozott a saját életében és azért, hogy gúzsba kösse önnön magát. A házasság, a monogámia csupán olyasmi, amit az ember hozott magára. Szeretünk az állatokkal példálózni, ha az nekünk is kedves, pozitív felhangot hordoz, de a konzervatív hangok elfelejtik, hogy olyasmik is természetesek, amelyeket az erkölcsi magaslaton elítélnek. A természetben is előfordul a monogámia, de sokkal kevesebb az ilyen állatfaj, mint azon társaik, akik a vágyaik és ösztöneik szerint élnek és cselekszenek. Abban nem látom a kivetnivalót, ha valakik közös megegyezéssel eszerint élik az életüket. Ha a kötődés és a kialakult hűség érzése volt a kapcsolatuk összetartója, a házassággal kívánták ezt hivatalossá tenni? –érdekel az álláspontja és az, hogy miért döntött úgy két ennyire szabados ember, hogy „megkötik egymást.” -Előfordul, hogy nem egyszerre érünk meg bizonyos kapcsolódásokra, és az, ha valaki több szenvedélyt szeretne, egyes esetekben valóban válóok lehet. A testiség a kapcsolatok és az élet része. Viszont egyes esetekben, az Ön által felvázolt okok miatt, a szex felszínre hozhat olyasfajta érzékcsalódásokat, amelyek keveredhetnek a szerelemmel. Szerethetünk embereket, kötődhetünk hozzájuk, de a testiség lényege az, hogy jó érzéssel töltse el az embert. Ha találunk valakit, akivel ez klappol, akkor előfordulhat, hogy függeni kezdünk tőle és ezt keverjük össze a hűség, szerelem érzetével. Próbálták megbeszélni a válás előtt az eltérő igényeiket és azt, hogy pontosan mit hiányolt Ön ebből a szeretetközösségből? –hisz amit elmondott, az tökéletesen lefedi a kapcsolatok fogalmát. A válaszára ugyanolyan komolysággal nézek rá, ahogy korábban, hisz volt ráció abban, amit mondott, csakhogy nem az én esetemben. -Alapvetően ez így van. Vannak különbségek páciensek és páciensek között, de én nem véletlenül vagyok klinikai szakpszichológus. Azért tanultam, hogy a hozzám érkezőkön segíthessek és megadhassam nekik azt a figyelmet, amit szeretnének, a súlyos problémáik ellenére. A munkám a hivatásom is, így gyakran megesik, hogy időponton kívül, sürgősen találkozom betegeimmel, vagy csak ha szükségük van arra, hogy kibeszélhessék magukat. Ezekért nem kérek el több pénzt, sőt. Igazság szerint ezekért egyáltalán nem kell fizetniük. Ha az időm és a munkahelyem engedi, akkor rendelkezésükre állok. Ráadásul azért vezettem be azt, hogy az első alkalom ingyenes, és nem csupán egy óra, hogy az adott illető maga dönthesse el azt, hogy szeretne-e engem a terapeutájának vagy sem. Habár az orvosok többsége így gondolja, én nem tekintem darabszámnak és gépnek az embereket. Ha így lenne, sebésznek mentem volna, vagy törvényszéki antropológusként tevékenykednék. Számomra fontos az egyén, efelől biztosíthatom. –osztom meg vele az én álláspontomat egy barátságos mosollyal fűszerezve. -Örülök, ha pozitív csalódás lehettem a számára. Mondjuk úgy, hogy… minden értelemben? –nézek rá egy kíváncsi mosollyal. Szeretem meggyőzni az embereket, hogy orvoshoz fordulni egyáltalán nem szégyen, cserébe annál hasznosabb tud lenni, főként, ha valakiben megvan az elhatározás, hogy eljöjjön hozzám. A miértek nem igazán számítanak, hisz ha leül beszélni velem, a legtöbb alkalommal maradnak is, ahogy Blanche tette. -Értem. Köszönöm az őszinteségét. –tényleg. Nem gondoltam volna, hogy ilyen nyílt és egyenes választ kapok a vezetéknév kérdéskörére. -Általánosságban elmondható, hogy akkor értékeljük igazán, amink volt, ha már elveszítettük azt. Viszont nem szabad összekeverni ezt azzal, mint amikor megválunk egy régi szokástól, vagy épp tárgytól. A személyek esetében ez még inkább igaz lehet, hogy az agyunk hajlamos felnagyítani a szépet és a jót, és nosztalgikus ködbe ringatni bennünket. Mi a kedvenc közös emléke a volt férjével? Olyasmi, ami nem szexuális jellegű, és nem feltétlenül köthető vagyoni, vagy felfokozott állapothoz. –szóval nem az izgalom okozta mámorhoz kapcsolódó emléket keresünk, hanem valami olyasmit, amikor igazi kapcsolódás történt köztük.
“Whatever you do in life will be insignificant, but it's very important that you do it”
-Hahh - mint egy kivénhedt, kissé lestrapált díva, hagyja el ajkaimat ez az apró kis felkiáltó szó, inkább csak diszkrét de nem kevésbé ripacs jelleggel, amikor megemlíti a családját és annak kapcsolatát, hogy mit szóltak volna, ha esetleg kissé lazábbra engedi a gátlásokat az egyetemen. Nem gúny ez azért részemről szögezzük le, bár lehetne az is, elvégre mikor legyen az ember egy finoman szólva is kezdő hedonista, ha nem éppen azokban az időkben? Egyszerűen egy kibaszott nagy szarvas hiba kihagyni bármit is, ami adódik. Persze nem állítom, hogy mindent de mindent a világon megtettem, de tény, hogy némelyik jobb is, hogy egy olyan korban történt amikor nem volt ennyi social média felület, meg mindenféle kütyü, ami által az utókor is értesülne arról, mekkora nagy orbitális ribanc volt Blanche Prestin az egyetemen eltöltött évek alatt. Elég volt az, hogy a jéghegy csúcsa úgy látszott ki a tetteimből, mint anyám legjobb barátnőjének, Lona McHoovernek a méretes és igen tiszteletre méltó sonkái, az ízlésesség határán innen számított miniszoknyája alól.Nem voltak rám büszkék, őszintén szólva, és anyám sopánkodásán túl már csak apám istenverte erkölcsi tirádái voltak idegesítőbbek, amelyek minden alkalommal elhangzottak, valahányszor otthon töltöttem az ünnepeket.Vagy úgy egyáltalán átléptem a szülői ház küszöbét. De mit tudtam volna tenni? Ők fizették a tanulmányaimat, a biztosításomat, és tulajdonképpen ha azt vesszük, valahol apám finanszírozta az olyan bulikat is, ahol feszes seggű brazil fiúk csípőjéről kortyoltuk a zöld tündér apró kis pocsolyáit. - Tudja a család olyasmi az ember életében, mint a férfiak farkán a koton. Mindenkinek nehéz vele, de végülis a biztonság miatt szükséges. Mert lássuk be. Még a legjobb családokban is akadnak bőven nézeteltérések, ha más nem is, a generációs különbözőségek okán.Mindig jót derültem az olyan megnyilvánulásokon, hogy nekem az anyám a legjobb barátnőm, vagy az apámmal világi haverok vagyunk….hát persze. Én meg néha csak a móka kedvéért berakom a nagyanyám fogsorát a tízkarátos gyémántnyakék mellé kiegészítőnek.- legyezek ide meg oda a kezemmel a levegőben miközben beszélek, mert valahogy megszoktam, hogy a szavaim mellé mindig kell valami teátrális megnyilvánulás. Benton szerint azért csinálom, hogy elrejtsem a gyengeségeimet, vagy éppen azt, hogy a szavamból csöpögő irónia mögött egy sebzett ember segélykiáltásai vannak. Meg a faszomat vannak! Nem vagyok sebzett, csak éppen néha arra vágyom, hogy bizonyos dolgok egész egyszerűen tűnjenek úgy az életemben, mintha meg sem történtek volna. Vagy ha fájdalmasak, akkor legyek túl rajtuk minél hamarabb. Őszintén szólva eddig mindig sikerül túllendülni mindenen ami akár minimális, akár kissé nagyobb rosszat okozott az életemben. - De ha mondjuk….játsszunk el a gondolattal, hogy a családja hagyta volna, hogy azt csináljon az egyetem alatt amit igazán szeretett volna….úgy értem ott igazán, az ösztönök szintjén…ne mondja nekem, hogy akkor is az a könyveket bújó tipus lett volna.- enyhén hajolok előre, a szemeimet vékony pengévé engedem szűkülni, ahogy hunyorítok rá, az ajkaim egy kaján vigyorba húzódnak. Mert igenis, én hiszek abban, hogy az ember alapvetően ösztönlény. És mint ilyen, részben a világi és társadalmi konvenciók és szabályok kötik, amelyek egy részén ha lazítunk, vagy mint esetemben figyelmen kívül hagyjuk, akkor olyan dolgok szabadulnak fel, amelyek más esetben nagy eséllyel nem. - Na gyerünk doki….az őszinteség kölcsönös játék, nem igaz? Nem bújunk ám el a terapeuta álarca mögé. Velem ezt nem lehet, nem ám!- emelem meg a kezem és a jobb kezem mutatóujját játékosan ingatom meg jobbra majd balra magam előtt. Még mindig vigyorgom, mert láthatóan egyrészt tréfának szánom, másrészt tudom, hogy a doki, még ha akarna sem tudna teljesen és minden szempontból megnyílni előttem. Legalábbis nem úgy, hogy itt ülünk, félig hivatalos keretek között, és próbáljuk kibogozni az én menthetetlenül összekuszálódott életem fonalgombócait. Szép kis harc lesz. - Norman meg közöttem? Mármint a Upenn-es srác?- dőltem végül hátra és elgondolkodva hümmentettem néhányat, mert ennyi év távlatából nehéz lett volna megmondani, hogy voltak ott bármiféle érzelmek, vagy valóban csak azért jártunk össze az egyetem elején mert amúgy kurvajó volt a szex, és hát hiányzott. Tudod, mint amikor rá vagy kattanva egy sorozatra és egyszerűen nem bírod abbahagyni, majd az utolsó évad után elfogadod, hogy ennyi volt.Jobban belegondolva szerelmes voltam, csak éppen nem a srácba, hanem abba amit az ágyban tudott.Igazából azokban az időkben jobbára csak ilyen érzelmeim voltak. Könnyebb volt kezelni azt hiszem. - Hát igazából csak összejártunk néha feleleveníteni a régi szép időket….de ez előtte sem volt szokványos kapcsolat. Akkor is nyitott volt. És mielőtt megkérdezné nem volt frusztráló egyikünk számára sem.Leginkább azért, mert valódi érzelmek nem voltak mögötte. A szexbe voltam szerelmes vele, és nem belé.- sikerül azt hiszem tökéletesen megfogalmaznom azt, hogy mit éreztem Norman iránt, és ezzel együtt azt is sikerült realizálnom, hogy mit éreztem mások iránt az elkövetkezendő években. Kivéve persze Benton, mert neki egyértelműen a vagyonába voltam szerelmes. De abba olyan nagyon, hogy tíz évig húztam, mielőtt bedobtam volna a törölközőt. Tíz elbaszott és minden szempontból felesleges év. Akkor ezt még nem láttam….Lucian óta tudom, hogy a pénz nem minden….sőt…a pénz a legutolsó.Persze mindezért drága volt az ár: rongyosra tépett, felébredő lelkem porladt darabkái, meg ami maradt belőle, és amit most Hazel-nek hála idevonszoltam a doki elé. - Anyám! Haha!- hátravetem a fejem és nevetek. Nem tudom miért anyám véleménye a mérvadó, de ez biztos valami freudi dolog, nem tudom mindenesetre érdekes elgondolni mi volt anyám véleménye. - Mikor Bentonhoz hozzámentem anyám volt a világon a legboldogabb. Azt hitte végre benőtt a fejem lágya, hogy végre nem ugrálok majd farokról farokra, hogy végre becsülni tudok valakit annyira, hogy a biztonságért és az anyagi jólétért, egzisztenciáért cserébe a hűségemmel fizetek majd.Sosem tudta meg, hogy mi volt a válásunk pontos oka Bentonnal, de valószínű ott állt volna meg a szíve.Ennyire még én sem vagyok kegyetlen.- nem árulom el az okot a dokinak sem, kell neki is valami élmény, hogy megtudakolja. Ha nem most, majd később. - Mindenesetre amikor bejelentettem, hogy válunk két hétig szóba sem állt velem.Aztán megenyhült. Talán mert rájött, hogy ha nem is olyan nagyon nagy lábon mint előtte, de egész jól megleszek a válás után kapott pénzből. Lucian esetében….leginkább azon volt kiakadva, hogy karácsonykor esküszünk. Végül ő lett a második férjem legnagyobb rajongója. Nem meglepő. Lucian mindenkit az ujjai köré volt képes csavarni.A válásra nem reagált érdemben. Közölte velem, hogy ő megmondta, hogy éppen olyan kurva vagyok, mint Rosemary nénikém.- vontam meg a vállam egyszerűen, és a lefelé vitt mélységekbe futó hangsúlyból érezhető, hogy ezzel kapcsolatosan anyámmal mélységesen egyetértek. Talán csak nem olyan degradáló mértékben ahogy azt ő szánta. Rosemary a maga romlottságával együtt is jobb volt náluk. Ő legalább mert élni.Mert szeretni. Még ha bele is halt, nem túl szép módon. - Hogy anyám és apám szerette egymást vagy sem…igazából sosem kérdeztem. Ez tudja olyasmi, amit egy gyerek, vagy akár még felnőtt sem akar tudni. Sosem láttam, hogy fogták volna egymás kezét, sosem láttam őket ölelkezni, sosem láttam semmiféle meghitt pillanatban. Mikor tizenkettő lettem, anyám külön hálószobába költözött, mondván apám úgy horkol mint egy kibaszott gőzgép és nem tud tőle aludni….szóval ha volt is szerelem egykor közöttük, amit kétlek, akkor már nyoma sem volt akkor, amikor én először úgy igazán öntudatra ébredtem öt éves korom körül.Anyámat valószínű a biztonság motiválta, apámnak meg egy olyan hátország kellett, akiről biztos volt benne, hogy mindig hűséges és támogató felesége lesz.- elgondolkodva meredek magam elé, leginkább azért, mert elég különös, hogy ezt még magamnak sem futtattam így le sosem, most meg egy majdnem vadidegennek összefüggően és minden szempontból átgondoltan beszélek. Talán ez ott volt bennem mindig csak sosem tudtam nyíltan és szavakkal megfogalmazni. Különös és jóleső érzés volt ezt így kiadni.Van abban valami, hogy ha az ember eljön egy terapeutához olyan dolgokat is elmond, amit valószínű másnak, máskor sosem tett volna meg. Kell egy kis idő, amíg emésztem azt a kérdést, hogy tulajdonképpen mi is vetett véget a második házasságomnak.Én úgy hittem eddig, hogy tudom mi volt az oka, de ez azt hiszem sokkal összetettebb.Összeszorítom az ajkaimat, és lehunyom a szemeim egy egész másodpercre, majd újabbra, végül hümmögök egy aprót. Láthatóan nem csípőből akarok odavágni valami választ, hanem őszinte akarok lenni. Talán sosem lesz alkalmam erről beszélni, vagy elillan ez a pici illúzióbuborék, amelybe szépen becsalogatott a csalafinta doki, és többé nem is akarok. Mindegy is. - Tudja doki mi az a dilatáció? Épületek esetében használják, amikor bizonyos behatások következtében a szerkezetben változás történik. Ilyenkor legtöbbször rés keletkezik. Hozzáértő emberek ezt a rést helyre tudják hozni. De ha úgy marad, akkor az épület akár össze is dőlhet. Egy kapcsolatban a szerelem az összetartó erő. Meg a szex. A jó szex. A kibaszott jó szex.- teszem hozzá egy aprót hagyva kunkori mosolyba futni a szám, amely el is reppen, és utána valóban komolyan folytatom. - Azonban jöhetnek külső behatások. A monotonná váló hétköznapok, a hűtlenség, vagy akár annak gondolata olyan esetben, amikor annak már nem szabadna ott lennie. Mindezek hatására egy rés keletkezik, amely egyre csak növekszik, míg aztán össze nem omlik. Hiába a szerelem, meg a szex….ez már kevés lesz. Talán mert nem volt elég, az egyik vagy a másik részről. Az én részemről azt hiszem nem volt elég erős a szerelem.Illetve nem éreztem annak.És talán felépíthetnénk újra azt az épületet, talán a kohézió meglenne, de már nem lenne ugyanaz az épület.- elhallgatok. Nem csak neki kell megemészteni amit mondtam, hanem kicsit nekem is. Őszinte voltam. Tényleg.És mindezt még fokoztam is azzal, hogy valamiféle lezárással, valamiféle koktélcseresznyével az egész tetején megtoldottam. - Azt hittem a szabadságomat akarom, a döntés szabadságát visszakapni. Mindazt, amit a szerelem, az érzés amit Lucian iránt éreztem elvett tőlem. Pedig azt hiszem az igazi szabadság nem az, hogy azt csinálok amit akarok….az igazi szabadság az, amikor megtehetném, de nem teszem meg. Teszem fel végül az i-re a pontot ezzel a gondolattal, és már engedem is el azt a nyílt és minden szempontból számomra kiszolgáltatott állapotot, és veszem vissza a korábbi lezser, néha talán pofátlanul beszólogatós énem hangsúlyozását. Ez mindig könnyebb és járhatóbb. Bár tény, hogy Dr Redmond tehetséges abban, hogy bizonyos gondolatokat a felszínre hozzon, amelyeket normál körülmények között még önmagamnak sem vallanék be, nemhogy a hozzá hasonló agykurkászoknak. Bazd meg, Hazel! Kihez küldtél engem, valami kibaszott médiumhoz? Csak mosolyogva emelem magam elé védekezésül a kezem annak kapcsán, hogy a saját kis elméletemre érvekkel és tűpontos jellemzéssel reagál. - Oké….oké…le ne nyeljen itt nekem keresztbe, mert rágós falat lennék magának. De egyébként nyugi, értem az álláspontját, meg persze, hogy a saját mundérja becsületét védi. És valóban….maga a tipikus ellenpélda a szavaimra. Vitrinbe kellene rakni a viaszmását és körbehordozni, mint valami szentszobrot a pünkösdi körmeneten.- jegyzem meg nevetve, aztán legyintek.Remélem érzi, hogy a szarkasztikus megjegyzéseim mögött nem személyeskedés húzódik. Tényleg becsülöm a tudását és azt amit elért. Lehet néha veszett tapló tudok lenni, de elismerem ha valakiben van kurázsi és érték. És benne van. Ha már csak azt vesszük, hogy itt ülök jó ideje és az életemről, meg a mindenféle érzéseimről pofázok nyíltan és őszintén….szóval ja….tud valamit. Sőt nagyon jól tud valamit. Vajon mindent ilyen jól? Ugyan Blanche! A kíváncsi mosolyára én is hasonló érdeklődéssel vonom fel a szemöldököm, majdhogynem leutánozva az ő arckifejezését. - Hogy mindenben? Nos….mondjuk úgy, hogy elég sokban. Minden másról azért nem tudok nyilatkozni, mert ha tovább gondolnám, az már vétek lenne az orvos és betege közötti etikailag elfogadott kapcsolatnak.- vonom meg párszor a szemöldököm, majd a fejem hátravetve kacagok. Túl magas labdát dobott nekem a doki, nem lehetett nem lecsapni. A közös emlékek felé terel…és azon gondolkodom, hogy volt vajon olyan pillanatunk aminek semmi köze a szexualitáshoz, vagy a felfokozott érzelmekhez? Hosszan kell gondolkodnom, akár fél percig is, amikor eszembe jut egy.Nem az egyetlen, de azt hiszem ott kezdődött minden, amikor túlléptünk azon, hogy néha összejárunk, hogy a lelket is kikeféljük a másikból. - Különös….egy átlagos vegasi kiruccanásnak indult. Tudom, azt mondta ne legyen köze a szexhez meg ilyesmi….de esetünkben elég nehéz lett volna találni bármit, ami ne úgy indult volna, hogy szex vagy ne úgy végződött volna. De egy ilyen alkalommal, valamikor hajnalban az egyik kaszinó tetőteraszán vártuk a napfelkeltét. Kissé spiccesen….na jó eléggé bemákolva…- lágyan nevetem el magam ahogy elismerem a valódi állapotunkat, még a fejem is lehajtom, és megrázom azt, mielőtt visszavezetném a dokira a zöld íriszeimet és folytatnám. - ….összebújtunk. Meglazított nyakkendő, hetykén odébb dobott zakó, lecsúszott ruhacipzár, elcsúszott frizura. És beszélni kezdtünk a múltunkról. Hogy hol nőtt fel, hogy a nagybátyja nevelte fel, előbb látott női melleket mint más hintalovat, hogy mindent összevetve boldog gyerekkora volt, csak éppen…nem volt mellette igazi anyakép. Én meg arról, hogy a szüleim igazából csak éltek egymás mellett, hogy volt családom, de talán mégsem….szóval úgy igazán beszélgetni kezdtünk. És azt hiszem….ott és akkor történt valami, ami megváltoztatta az egész viszonyunkat. Valami, ami miatt másképp néztünk a másikra. A felszínesség megszűnt. Lélekben közelebb kerültünk, azt hiszem.- halkulok el a végére, és az utolsó gondolataim szinte suttogva szakadnak le az ajkaimról.Magam elé meredek, akárha egy pillanatra még vissza is zuhannék abba a régi, csípős, vegasi éjszakába.Aztán újra Dr Redmondra nézek. - Érzett már így valaha? Hogy egyszerre emelte fel az érzés és egyszerre érezte, hogy beledöglik, doki?- visszakérdezek, hiszen azt mondtam neki korábban, hogy őszinteségért őszinteséget várok, és ez így is volt.Még ha terapeuta, akkor is. Csak úgy tudok hozzá eltalálni, ha híd vezet hozzá. Híd a szavaiból.
Érdeklődve figyeltem Blanche mozdulatait a magyarázása közben, illetve a szavait, amiket nem kevés gúny és szkepticizmus hatott át. -Miből gondolja, hogy valakiknek nem lehet ennyire szoros a viszonya a szüleivel? –nézek rá felvont szemöldökkel. Attól, hogy nekünk, vagy épp az emberek többségének problémái vannak a szüleivel, a testvéreivel, még nem jelenti azt, hogy mindenkinél így van. -Tökéletesen igaza van abban, hogy mindenhol vannak kisebb-nagyobb súrlódások, ez természetes. A szüleink egy másik generáció, ráadásul ők az otthonról eltanult normákat hozzák magukkal. Akár akarjuk, akár nem, ez befolyásol bennünket negatív, vagy épp pozitív irányba. Viszont én azt szoktam tanácsolni a pácienseimnek, hogy amennyiben mérgező légkörből jönnek, nem kell szégyellniük azt, ha nem kötődnek a szüleikhez, esetlegesen nem is szeretik őket. Én sem tartom kifejezetten a kapcsolatot az édesapámmal, így csak nagyon ritkán beszélünk, és nem gondolom úgy, hogy ez kizárólag az én hibám. –az, hogy úgy alakultak a családi viszonyok, ahogy, mindig a közösségen múlik. Egy abuzív szülő-gyerek viszonyban nem kell szeretnünk a nekünk sérelmet okozó felet. Azért, mert valaki a szülőnk, még nem kell őt szeretnünk. Ahogy az erőszakos, gyilkos, erőszaktevő gyermekünket sem kell szeretnünk csak azért, mert a gyerekünk. A kérdéseire aztán csak felhúzom a szemöldökömet, így figyelve, ahogy a kölcsönös őszinteséget hozta fel az érdeklődése alátámasztásának. Számomra fontos a bizalom és az, hogy a betegeim úgy érezzék, nincsenek egyedül, és nem egy elérhetetlen akárki vagyok. Megtartom a beteg-orvos távolságot, de a kérdésében nem találtam semmiféle kivetnivalót, ráadásul Blanche esetében működőképesnek gondolom azt, hogy némi választ nekem is adnom kell, ha tőle is hasonlókat várok el. -Valószínűleg akkor is, mivel az én döntésem volt, hogy a könyveket választom, nem pedig a féktelen bulikat. Voltak barátnőim az egyetem alatt, de sosem voltam az a harsány típus. Bár az is lehetséges, hogy csak sosem tartoztam olyan közegekbe, ahol a bulisabb arcok fordultak meg. Nekem a kötelességeim valahogy mindig előbbre valóak voltak. Amikor besokalltam, egy éjszaka alatt kitomboltam magam, és másnap ugyanúgy mentem tovább, még ha kicsit olyan hangulatot is keltettem a napszemüveg-kávé kombóban, mint egy másnapos hajléktalan. –mosolygom meg az emlékét annak az időszaknak. -Úgy gondolja, hogy az emberek elsődleges vezérlői az ösztönök? –tény és való, hogy bennünk is megvannak, azonban társadalmi megegyezés szerint az ember túllépett már az „ösztönlény” szintjén és pont ez különbözteti meg a többi állattól. -Ez jellemző volt a többi kapcsolatára is a második férje előtt, vagy akadtak közte kivételek? –és nem az első férjére gondoltam, akihez a vagyona miatt ment hozzá. Nem mindegy, hogy érzett-e valaha valaki iránt őszinte szerelmet, vagy pedig inkább ez a fajta, szimpla testiségre alapuló kapcsolat volt a jellemző. Az édesanyja véleménye is fontos szerepet játszott ebben az egész kérdéskörben, hisz nem mindegy, hogy támogatták-e Blanche döntését, vagy pedig úgy gondolták, hogy egy hatalmas hibát követ el, amiért az anyagi biztonságát és a befolyásos férjét elveszíti ez által. Érdekes kettősség jellemezte ezt az egészet. Az anyák többsége épp fordítva reagálna, nem szeretné, ha a lánya a pénzért házasodna, és nem pedig a szerelem miatt. A személy iránti szerelem miatt, nem az anyagi javai iránt táplált rajongás miatt. -Szeretne beszélni a válásuk okáról, vagy inkább egy másik alkalommal? –nézek a nőre kérdőn, és érezheti a hangomban, hogy valóban övé a választás. Ha nem mondja el nekem most, és nem tér vissza, sosem tudom meg, viszont nem erőltethetem rá, hogy kitárulkozzon már az első alkalommal. Azt gondolom, így is jóval többet árult el nekem magáról, mint talán gondolta, vagy szerette volna. -A vallásos felhang miatt nem szerette volna, hogy karácsonykor esküdjenek, vagy amiatt, hogy ez úgy általánosságban Önökre fogja vonzani a figyelmet? –vannak, akik szeretik, ha az ünnep róluk szól, egy házasság pedig minden esetben az ifjú párra irányítja a figyelmet, ezt pedig sokan nehezen dolgozzák fel. -Közel állnak egymáshoz Rosemary nénikéjével? –a családi kötelékek elég sok mindent elárulhatnak egy ember személyéről. -Ezek szerint a közvetlen családjában sosem látott kifejezetten olyan mintákat, hogy mitől működne jól egy kapcsolat, egy házasság. Okozott ez Önnek valamiféle kellemetlen érzést akkor, amikor a családjáról kellett beszélnie? A tágabb körben is tudott volt, hogy a szülei nem osztoznak egy azon hálószobán? Illetőleg Önnel is olyan ridegek voltak a szülei kiskorában, mint egymással? –amennyiben a kérdésem túl tolakodó lenne, úgy nem kötelező rá válaszolnia. De a gyerekek sokkal érzékenyebbek, mint azt mi, felnőttek hisszük. A húgomon látom ezt a leginkább. Érdeklődve, csendben, néha bólogatva hallgattam azt, ahogy a második házasságának válságáról, majd végéről beszélt egy szemléletes, épületekhez való hasonlítással. Értettem a lényegét és azt, hogy pontosan mi volt a probléma ezzel az egésszel. Nem akartam közbeszólni, így amint még hozzátette a végszót, csupán finoman bólintottam. -A szabadásgunkat sokféleképpen megélhetjük, azonban egy kapcsolatban sem törvényszerű, hogy elveszik ez az egész. Megvan a jogunk, hogy kiszálljunk belőle, hogy nyissunk mások felé, ahogy ahhoz is, hogy mindezek ellenére maradjunk. Nem kell, hogy a szerelem megszokássá változzon, mindazonáltal sokan vannak, akik azt, ha ragaszkodni, kötődni kezdenek valakihez, úgy élik meg, hogy személyükben korlátozva vannak. Sajnos ez az emberi természethez tartozó, nem túl pozitív tulajdonság. –ez tesz tönkre rengeteg kapcsolatot. Illetve tény, hogy akad, amikor a szabadszelleműbb ember korlátozva érzi magát, vagy úgy, hogy a másik túlságosan szürke neki. Ahogy fordítva is lehet magunkat rosszul érezni. A folyton szárnyaló, extrovertált, spontán partner megfojthat minket azzal, hogy habár törődik velünk, úgy érezzük, csak visszahúzzuk őt. -Abban is tökéletesen igaza van, hogy hiába erősítjük meg az alapot, az sok esetben nem fogja kibírni az idő próbáit. Tüske marad bennünk, illetve hiába állítjuk az ellenkezőjét, képtelenek vagyunk megbocsájtani a másiknak, így pedig tudat alatt büntetjük őt és magunkat is. –sajnos ez gyakran előfordul, de mégsem lépnek a felek, mert azt gondolják, helyrehozható az, ami már rég menthetetlen. -Jajj, inkább ne. Nem szeretném a viaszmásomat látni, ha abból indulok ki, hogy nálamnál jóval szebb egyéneket is hogy el tudnak rontani. Ráadásul akkor végzem jól a dolgom, ha a betegeim jól vannak, nem akkor, ha szavakkal vagy tárgyakkal elismernek. De örülök, ha kivételnek lát engem. –engedek meg magamnak egy hálás, halvány mosolyt. -Jó, azt hiszem, ezt én okoztam. Elnézést kérek. –rázom meg a fejem hitetlenül erre a magas labdának is elmenő kérdésemre adott válaszán. A személyiségéből fakadóan várható volt, hogy lecsapja majd. Érdeklődve hallgattam Blanche mondatait, amik az emlék felidézése közben elhagyták a száját. Lett egy elméletem, hogy mi hozhatta őket közelebb egymáshoz, de nem szerettem volna még ajtóstul a házba rontani ezzel, megvártam, hogy befejezze, hogy elmúljon a köd, amit a felidézett képek okoztak előtte, ahogy a múltba révedve átélte ismét az első olyan pillanatot, amikor a testiségből lelki társakká váltak. -Azt gondolja, hogy a nyíltságuk és az, hogy ennyire őszintén beszéltek egymással hozta közelebb Önöket egymáshoz, vagy inkább az, amiről beszéltek azon a spicces éjszakán? –teszem fel a kérdést őszinte kíváncsisággal. -Úgy gondolom, hogy igen. –bólintok rá a kérdésére. Nem szoktam a betegeimnek magamról beszélni, de úgy gondolom, hogy a velem szemben helyet foglaló nőnél ez elengedhetetlen. -Volt egy menyasszonyom. Az én szakmám hasonló, mint mondjuk… egy vendéglátásban dolgozó vezetőé, olyan szempontból, hogy nem teszi le a munkát azzal, hogy hazaérkezett. Illetve emiatt az emberi kapcsolataim nagy része bizonytalan lábakon áll, hisz sosem tudják, hogy tényleg őszintén érdekel-e a másik, vagy egy újabb „megoldandó esetet” látok-e bennük. Lizzy más volt, legalábbis úgy gondoltam. Örültem, hogy igent mondott, hogy támogatott, a fellegekben jártam, amiért egy ennyire nagyszerű nőt kaptam magam mellé. De idővel a munkám több lett, a türelme pedig kevesebb. Végül felbontotta az eljegyzést, mondván, hogy a szakmámnak élek. Jó ember vagyok, jó szakember, és tényleg mindent megteszek másokért, de nem élek igazán. Egyszerre volt felemelő, hogy nem gyűlöl azért, amilyen vagyok, de végtelenül szomorú, hogy a hivatásom ellenére, látszólag a magánéletemben nem értek az emberekhez. –pillantottam rá teljesen komolyan.
“Whatever you do in life will be insignificant, but it's very important that you do it”
Természetemnél fogva hajlamos vagyok az elég erős előítéletekre, illetve arra, hogy másfajta értékrend lehetőségét csípőből elutasítsam. Néha úgy hiszem, hogy ez valami visszamaradt dackorszaki agymenés nálam, amely által még mindig és határozottan szembe akarok menni a családom értékrendjével.Ha jobban belegondolok nem is tudom mióta van ez nálam, azon meg végképp nem gondolkodtam még, hogy miért.Hiszen ha jobban belegondolok nem jövök rossz családból, a középkategória tetejét súroltuk mindig, noha anyám hajlamos néha a túlköltekezésre és minden szart összevásárolt, amire amúgy nem volt szükségünk. Apám meg tépte a maradék hajszálait is, amelyek zöme állítása szerint az anyámnak volt köszönhető.A megszokás tartotta össze őket azt hiszem, mert én sosem voltam olyan erős kapcsolat közöttük, hogy oka legyek a házasságuk egyben tartásának. Mindketten tartottak a társadalmi előítéletektől, és annak a világnak a kiközösítésétől, amelyben mindketten olyan kurvára jól érezték magukat. “Jackson Hicks olyan jó parti lenne Blanche számára nem gondolod? Az apja szerint még akár kerületi főügyész is lehet belőle, de a manhattani törvényhozásban már ennyi idősen is jelentős szerepet játszik.” anyám ezen megjegyzése akkor hangzott el, amikor tizenkilenc évesen éppen az első boncolásom megtekintésére készültem és már harmadszor rókáztam tele rötyit idegességemben.Mondjuk nem lett volna rossz ha ezt úgy velem is közli és nem beszél úgy rólam, mintha egy közkönyvtári könyv lennék, amit éppen hosszú távra akarnak kikölcsönözni, alkalomadtán meg is vásárolni.Nem óhajtottam Jackson Hicks-el a kelleténél többet beszélgetni. Büdös volt a lehelete, és úgy izzadt mint aki éppen a bostoni maratonról esett be, odakint meg legalább negyven fok van árnyékban is. Lógott rajta a legalább két számmal nagyobb zakó, amiben azt az illúziót óhajtotta kelteni, hogy izomzat is van a csenevész kis testén, pedig egy erősebb szélben úgy lengedezett volna, mint a benzinkutak mellett, azok a vicces meleg levegős babák.Dörmögött mint egy medve, ami sokak szerint rettentő férfias, és nem ivott alkoholt, kizárólag szobahőmérsékletű mentes ásványvizet. Mindennek tetejébe vega volt. Na a jóisten óvjon az ilyentől. Ha belegondoltam, hogy ezzel alapítsak családot anyám elképzelése szerint, inkább fityulát húzok és elvonulok a világ elől. Nem….nekem határozott elképzeléseim voltak már akkor, amelyek csak részben keresztezték anyám elképzeléseit.Bentont kedvelte. Még akkor is ha nem tudta megfejteni mi a fenét szerethetek rajta…..azon túl persze, hogy messziről lerítt róla, hogy latino származású. Anyám és az ő istenverte előítéletei!Pedig megpróbáltam, legalábbis akkor amikor már lecsillapodtam kissé, leginkább az egyetemi évek vége felé….megpróbáltam az anyámat elsősorban elfogadni, még ha megérteni nem is feltétlenül tudtam sem akkor, sem azóta. Túlságosan távol áll tőlem…mindig is távol állt, és nem hiszem, hogy ez a jövőben változni fog. Nem voltunk klasszikus család abban az értelemben, hogy alapvető emberi gesztusok, mintha hiányoztak volna.A nagy ölelések, a nagy nevetések, a nagy zabálások, a nagy ünneplések. Minden olyan kimért és kibaszottul élre vasalt volt. - Hé! Nem azt állítottam, hogy senkinek nem lehet szoros kapcsolata a családjával.Azt sem állítottam, hogy nincsenek olyan családok, mint azokban a csöpögős, szinte már cukormázba burkolt, csillámpóni hányásban meghempergetett cuki reklámokban: tudja…- elfintorodva legyeztem a kezemmel, mintha csak ezredszer kellene elismételnem valamit, holott neki először mondom csupán. -...anyuka elkészíti a csirkés pitét, és még gőzölögve, túlzott műmosollyal rakja a család elé, természetesen a kötényen, amit maga elé kötött egy kurva folt sincs. Az apa az asztalfőn ül, öltönyben, lenyalt hajjal, bugyiledobató mosollyal, a gyerekek szintén fogpaszta reklámvigyorral.És minden olyan boldog mintha karácsony lenne az év összes napján.Ilyenre sosem vágytam…csak…valahol a kettő között.- jegyzem meg neki, a két kezemet nyitott tenyérrel egymás felé vezetem, mintha tapsolni akarnék, de a két tenyér nem ér össze. A középutat próbálom így mutatni. Elgondolkodva hallgatom azt az elejtett mondatát mely szerint nincs túl jó viszonya az apjával. Csupán egy aprót hümmögök, miközben a mutatóujjammal lágyan kocogtatom valamiféle ostoba taktussal a felső ajkam. Fejem félrebillen, és láthatóan forognak bent ezerrel a mókuskerekek, még ha ennek hangot nem is adok jelenleg.Kell egy pár másodperc, hogy egy halovány mosoly kíséretében bólintsak. - Én nem szégyellem a családom doki. Nem mérgezőnek nevezném, egyszerűen szar helyre születtem, és valahogy leginkább a negatív dolgokat tudtam a saját kis batyumba pakolni onnan. Jó….nem állítom, hogy semmi pozitívum nincs. Mert nézzük csak. Örököltem apám kitartását a munkában. Örököltem anyám szépérzékét, leginkább ami a művészeteket illeti. Örököltem apám helyzetfelismerő képességét, és örököltem anyám kifinomult mozdulatait, ami leginkább a munkám során hasznos.De én nem szégyellem, hogy a kötelezőnél nem kötődöm jobban hozzájuk. Megyek látogatóba, mindig felköszöntöm őket a születésnapjukon, és amikor tudom anyámat még színházba is elhurcolom, főleg, hogy háromféle bérletem is van.Igaz a legtöbb előadáson elbőgi magát….amivel nem tudok mit kezdeni. Nem tudom hogy vigasztaljam meg. Leginkább azért, mert egykor erre nem láttam semmiféle mintát. Amikor gyerekoromban elestem, nem az volt a lényeg, hogy megütöttem vajon magam, hanem az, hogy az a kibaszott harisnya már megint elszakadt.- és tessék! Megint felkúrom ezen a régi történeten magam. A hangomból is érződik, hogy feszültebb, feszesebb lesz, amikor ezt a régi történetet felidézem, ami számtalan alkalommal ismétlődött meg. Még a sós, maszatos könnyek ízét is érzem a számban, ami akkor patakokban záporzott és folyt végig az arcomon. - Na jó, ezt a részét ne is emlegessük, csak felbaszom magam, és nem azért jöttem magához, hogy ideges legyek, hanem azért, hogy lenyugodjak. Szóval ilyen gyerekkori szarokat ne is emlegessünk egy ideig, oké? Nem vertek gyerekkoromban, vagy ilyesmi….de lelkileg néha sokkal rosszabb volt.Lehet ezért lettem ilyen érzelmi analfabéta?- teszem fel az inkább költőinek szánt kérdést, amire nem kell válaszolni.Én meg kifejezetten örülök, hogy valami könnyedebb téma felé terelődik a beszélgetés, amely szerint a doki valóban a a könyvmoly tipus volt.Édespofa! - Óóóó akkor maga az a hátsó padban megbújó kis kukac lehetett, aki elbarikádozta magát a könyveivel,és úgy szívta magába az előadások anyagát mint a szivacs.Nem kell ahhoz féktelen buli, hogy az ember jól érezze magát. De kell ahhoz, hogy kiengedje a felesleges feszültséget.A könyvek megvárnak később is, de a fiatalság nem. Az elszalad, aztán meg ott ülünk aszaltszilvává trottyadt seggünkön a karosszékben, már a szerencsés aki megéri, és azon gondolkodunk, hogy mennyire elszaladt mellettünk az élet. Volt egy pasim….jóóóó mondjuk nekem sok volt az egyetem alatt is, de volt egy. Olyan maga fajta kis könyvbuzi figura….bocs nem sértés…csak na érti… szóval egész egyetem alatt csak a könyvek, a vizsgák….minden. Aztán jó pár évvel később találkoztunk. Olyan jó faszi lett belőle, és szinte kicsattant az élettől. Kérdem tőle na mi a szitu, hogyhogy így….és tudja mit mondott?- hajoltam előre enyhén és egy huncut mosolyba kunkorodott az összeszorított ajkam, mint aki valami kurva nagy életbölcsességet fog megosztani, pedig egyszerű ez mint a faék. - Hogy nem azért kell élni,hogy valakivé váljunk, hanem valakinek kell lenni, hogy végre élhessünk.Persze….mondta….ha újrakezdhetné, az egyetem alatt sem a könyvek mögé menekülne, hanem élne. Mert soha többé nem lesz annyi idős mint akkor. Tudja én is így vagyok valahogy. Hogy a most az most van. Ebben a rohadt, digitalizált világban meg kell ragadni a pillanatot és benne élni.Ezért nem mobilozom számomra fontos eseményeken, nem csinálok képeket, meg faszom tudja. Mert megélem. Mindent megélek. Az örömöt, a nevetést, a jókedvet, a picsahisztit, a veszekedés, a dühöt, az orbitális kefélést….mindent. - dőlök végül hátra és újra elgondolkodom egy nekem szegezett kérdésen, amely amilyen egyszerűen megválaszolható, éppen annyira árnyalt. Az ösztönök. Amelyek legbelül vannak, valahol mélyen alant. Amelyeket a társadalmi szabályok, a törvények, vagy az önmagunk által támasztott elvárások zárnak falak mögé igenis irányítanak minket. Néha átfolyik a falakon mint valami édes métely és a lelkünk egy részét elárasztja, mi pedig engedünk neki. Én is. És ha úgy van mindannyian. - Igen. Részben. Vannak olyan ösztönök amelyek mélyek, amelyek öröktől fogva bennünk vannak és segítenek az életben maradásban. Ezeket nem lehet elzárni, ezek ha akarjuk ha nem a felszínre törnek. Az ösztönös védekezés, az ösztönös félelem és óvatosság, az ösztön arra, hogy szaporodjunk, arra, hogy együnk és igyunk, hogy pihenjünk….ezek is ösztönök. És vannak azok amelyeket kordában tartunk. Itt az a kérdés, hogy ki mennyit enged a felszínre azokból amelyet mások kordában tartanak. Nálam egyértelműen a testi ösztönök azok amelyeknek gyakran és gondolkodás nélkül engedek szabadon. És néha bizony átlépem az erkölcsi és társadalmi szabályokat is.- hogy miért? Na ez egy igazán jó kérdés, ez talán egy komoly elemzést is megérne.És persze nem lenne rossz magamnak sem rájönni, mert akkor talán meg tudnám fejteni, hogy miért játszik fontosabb szerepet nálam egy jó szex annál, hogy valaki kipakolja elém a szívét és a lelkét és cserébe csak annyit kér, hogy ne töröljem bele a lábamat. - Arra gondol, hogy voltam e valaha szerelmes, vagy kizárólag azért voltam mindenkivel, hogy legyen egy jó szex és ennyi? Nos…életem során egyszer voltam szerelmes. Tizenhat voltam, a pasas meg harminc. Apám egyik barátja volt, jobban mondva annak a társaságnak a tagja, akik néha átruccantak hozzánk. Odáig voltam a fasziért. Olyan felnőtt volt, olyan komoly, olyan…egek!Állandóan elképzeltem milyen lenne megcsókolni. Álltam a tükör előtt és közelítettem az arcom a tükörhöz, hogy el tudjam képzelni milyen ha az ember felé egy másik arc közelít. Ostoba kis picsa voltam!- nevettem el magam sokkal inkább kicsit talán rekedten és mintha egy csöpp szánalom is szorulna belé. Szántam azt aki akkor voltam. - Nős volt, két gyerekkel és én akkor azt hittem boldog. Az ujjai köré csavart és egy napon, amikor a szüleim nem voltak otthon átjött. Ma már tudom, hogy csak ürügy volt. Harminc évesen pontosan ismerte minden rezdülésemet, tudta, hogy akarom őt.Ahogy ő is engem. Nem olyan volt amilyennek elképzeltem, de én akkor csodaként éltem meg, pedig csak megkefélt az előszobai kereveten.Óvatos volt, mégis gyors és sietős. Én akkor azt hittem szerelmes vagyok, hogy máskor is akarom, hogy eljöjjön, hogy legyen velem, váljon el, vegyen feleségül, hiszen lefeküdt velem…..aztán jött a hidegzuhany. Közölte, hogy ne legyek hülye és kapjam össze magam! Gyakorlatilag felmosta a lelkemmel és az érzelmeimmel a padlót.Ő volt az utolsó faszi akit igazán és odaadóan szerettem. Egészen Lucian Harris-ig.- különös volt felidézni ezt az emléket. Azt hittem jobban fog fájni. Amikor két éve beszéltem róla Lucian-nek még tényleg pokolian fájt….most már….most már olyan mintha egy ködbe vesző távoli emlék lenne, amelyről nem tudom eldönteni valóban megtörtént, vagy csupán a képzeletem játéka volt. Megrázom a fejem arra a kérdésre, hogy akarok e beszélni arról miért váltunk el Benton meg én. Nem akarok még.Nem szégyellem, csupán úgy érzem valahogy még nem jutottam el oda, hogy elmondjam neki. Még nincs meg az a bizalom, hogy ezt a dolgot felfedjem előtte. A sötét oldalam egyik legsötétebb dolga ez. - Ó a karácsony anyám számára mindig olyan…ahhh….az az igazi amerikai giccsparádé.Mindent beborít és nem lehet úgy közlekedni otthon, hogy ne gázoljon az ember szügyig csillámba és fenyőillatba, meg olyan világítós, vibrálós díszítésbe. Mellé karácsonyi zenék….tudja mi a kínzás doki? Prestinéknál az adventi időszak.Szóval a karácsony neki csak karácsony, slussz! És nem holmi más ünnep. Szóval ezért nem volt boldog.- na ja, az anyám tökéletes példánya annak, hogyan sózzuk rá az átlag amerikai háziasszonyra minden évben a negyven tonna felesleges ünnepi pompát. - Rosemary és én közel álltunk egymáshoz. Anyám legnagyobb fájdalmára.Nyolc éve gyilkolták meg Las Vegasban. Mai napig megoldatlan ügy, és ott hever valahol a Nevada állami döglött akták számára fenntartott részlegen.Hét férjet fogyasztott az évek alatt és leginkább a vagyon és az ékszerek hozták lázba. Az ékszerek egy része a mai napig nincs meg.Senki nem tudja hova lett.Pedig szép kis gyűjtemény volt. Mindig azt mondta egyszer majd az enyém lesz.Hát...- vonom meg a vállam egy keserédes mosollyal. Talán Rosemary az egyetlen nő az életemben, akire szeretettel és megbecsüléssel gondolok. Az egyetlen, aki jelentett nekem valamit. Többet, mint a tulajdon anyám. - De tudja, leszarom az ékszereket. Csak még élne. Érezném azt a kellemes, méregdrága parfümillatot, amely körbelengi. Hallani a nevetését, ahogy a prémgallért lekanyarítja a nyakából és az enyémre tekeri. “Tessék kislány, tanuld meg viselni!” és csak nevetett csilingelőn. Imádta az életet, és azt hiszem a túlzott kicsapongás, a túlzott életimádat lett a veszte.- merengő volt a hangom, talán túlságosan is, szóval kicsit visszavettem az egész hangulatból, és megköszörültem a torkom. - A szüleim nem voltak velem ridegek. Inkább úgy fogalmaznék, hogy számukra ez a viselkedés volt a helyes és természetes.Nem vonták meg a szeretetet, vagy a törődést. Csak az előbbit patikamérlegen mérték, az utóbbi meg, főleg anyám esetében átcsapott a túlzásba.Azt hiszem azért akart annyira törődni velem, hogy kompenzálja, azt, hogy apám már nem igényli ezt tőle.Egyébként nem tudom, hogy tudták e mások is, hogy otthon pontosan ők hogyan vannak egymással. Már csak azért sem, mert kínosan ügyeltek arra, hogy kintre ezt ne mutassák. Társaságban kifejezetten törődtek egymással. Kirakatboldogság. Így tudnám jellemezni. Végül leírom neki azt az estét ott Vegasban, amely valahogy más volt, mint a korábbi kiruccanások Lucian-el. Akkor és ott talán egyikünk sem tudta, hogy az egész beszélgetés nyíltsága nem elsősorban az alkoholnak volt köszönhető, bár megfogalmazni sem tudnám, hogy akkor pontosan mi hozta felszínre. Úgy igazán.Mégis megpróbálkozom elgondolkodni a kérdésen, amelyet ha azt vesszük jogosan tett fel. Elvégre úgy hiszem a válasz számtalan megoldatlan és lezáratlan dologra a második házasságomat illetően ott keresendő. - Igen, azt hiszem valami ilyesmi történt.Korábban arról szólt minden, hogy a közelmúlt eseményeit megbeszéljük.Valahogy a múltat nem akartuk feszegetni. Nem akartunk többet tudni a másikról. Talán valahol sejtettük, hogy egy ilyen beszélgetés olyan kapukat nyit meg, amelyeket nem biztos, hogy valóban szélesre akartunk volna tárni. Az a beszélgetés valami másfajta intimitást adott nekem. Különlegeset, ismeretlent….és ez jó érzéssel töltött el.Mintha egy könyv lettem volna, amit kinyitott, majd az magától újra lassan visszazárt.Megnyílni valakinek….úgy értem nem terápiás jelleggel- biccentek felé, mintegy jelezve, hogy a kettőnk beszélgetése a jellegéből adódóan nem olyasmi, mint akkor és ott Vegasban. És itt nem arra gondolok, hogy nem vagyunk piásak, és nem egy brutáljó szex előtt állunk…hanem mert ez itt, ez a közeg teljesen más. -....felelősség.Mert tudnunk kell, hogy onnantól minden meg fog változni. És vele meg is változott.Ha azt hittem tizenhat évesen, hogy szerelmes vagyok akkor tévedtem. Szerelmes akkor voltam. Ott Vegasban, azon az éjszakán. És én annyira, de annyira meg akartam tartani.-szorítottam ökölbe az ölembe eresztett kezeimet, mintegy megerősítve az akaratot, ami akkor bennem volt. Túl nyitott lettem, túl sokat pofáztam neki. Nem kellene, le kellene állni, de már nem megy. Mint a szellem, amelyet kiszabadítottak a palackból, de úgy érzem táplálni kell a másik oldalon. Nem csak én akarok beszélni magamról. Tudnom kell, hogy érti és átérzi vajon amiről beszélek? Volt valaha olyan az életébe, akinek a puszta létezésébe beledöglött? Hallgatom a doki történetét, és arra gondolok, hogy ő meg én sok szempontból mennyire egyformák vagyunk: amilyen tökéletesek a munkában, éppen annyira suta balfaszok a magánéletben.Isten, már ha létezik, nyomorult módon osztogatja a tulajdonságokat pro és kontra. - Mondja doki, ha kapna egy tabula rasa-t. Ha valami csoda folytán visszamehetne oda ahol minden kezdődött a menyasszonyával…megváltoztatna bármit, vagy mindent pontosan ugyanúgy csinálna, ismerve a következményeket? Vajon ha az ember egy minimálisan is tudná, hogy mivel jár egy-egy döntése, újra elkövetné azokat, vagy legalább megpróbálna változtatni? Még ha nem is sikerül….akkor is.- őszintén érdekelt a válasza, mert tudtam, hogy én mit tennék hasonló helyzetben. Ha válaszol, akkor én is megadom a saját meglátásomat neki. - Egyébként volt egy mondata…hogy is mondta, hogy jó szakember, jó ember, de nem él igazán.Látja doki? Erről beszélek, pontosan erről. Hogy feláldozunk mindent, miközben mi magunk elfogyunk. Nem szabad.Miből fog adni, ha már magának sem lesz?Töltekezni kell. Nekem a szerencsejáték és a szex az üzemanyag, magának mi?- tényleg érdekelt mivel hozza magát egyensúlyba.Zöldjeim kitartó érdeklődéssel fúrtam a mélyen ülő, komoly barna szempárba.
-Pedig ilyen tényleg nincs. –rázom meg a fejemet határozottan, de egy halovány, elnéző mosollyal. -A reklámokban látható dolgok közel sem fedik a valóságot, sokkal inkább az, amit Ön a kettő közötti állapotnak hív. Mindenhol vannak viták, senki családja sem tökéletes, de akadnak, akiknél a vitatkozás és nézeteltérés csupán annyiból áll, hogy a gyerek nem akar sálat venni télen. Őszintén szólva, csak úgy magunk között… én is hasonlóan cukormázas „hányásnak” tartom ezeket a reklámokat. Mint amikor egy kávét úgy reklámoznak, hogy egy nő egy hat számmal nagyobb férfiingben, egy bögre gőzölgő feketével a kezében ül a kezeletlen hajópadlón és vigyorog. Nem akarok kukacoskodni, de adhatna nekem abból, amit szív, mert biztosan nem a kávétól ilyen boldog, hanem attól, hogy ő délben kortyolgatja azt a kávét. Mondjuk… nem tudom, akkor már hova akar felébredni… -engedek ki egy mosollyal összekötött sóhajt. -A lényeg, hogy amit mi tökéletesnek gondolunk, az is rejt hibákat, de valamiért más problémáit, vagy életét mindig vonzóbbnak látjuk. –ez az általános tévhit, amibe ringatjuk magunkat. Az ő családja szebb, okosabb, jobb, összetartóbb. Miközben lehet, hogy az a más meg a mi családunkat akarja. Érdeklődve hallgattam azt, ahogy az örökölt tulajdonságairól, a gyermekkori élményeiról, a vigasztalás, ölelések, a szeretet ezen kinyilatkoztatásának formáiról beszélt, majd gyorsan hozzátette, hogy ezekről inkább egy darabig ne beszéljünk, mert csupán ideges lesz tőle. -Nem kell róla most azonnal beszélnie, ha nem szeretne, de ügyesen rátapintott a lényegre. A tanult mintákat hordozzuk magunkkal, akár életünk végéig is, és ha abban növünk fel, hogy nem szabad sírni, hogy nem az a fontos, hogy nekünk mennyire fáj, hanem a ruháink, az értékeink, a tény, hogy egy egyszerű tárgy hogyléte fontosabb, mint mi, akkor nagyobb a valószínűsége, hogy képtelenek leszünk, vagy csak nagyon nehezen tanuljuk meg kifejezni az érzéseinket. Nincs abban semmi szégyellnivaló, ha az ember sír, mivel fáj neki. Alapvetően a fiúknál például, vagy a keményen nevelt gyermekeknél ezt rontják el a szülők. Miért ne sírhatna egy kisfiú, ha fáj neki? Ahogy miért ne sírhatott volna Ön is, ha egyszer rosszul esik. –döntöm finoman oldalra a fejem. -Ráadásul a lelki sérülések sokszor sokkal rosszabbak, mint a testiek. Ugyan ez utóbbi lelki traumákat is, mindazonáltal hajlamosak vagyunk úgy kezelni a szív sebeit, mintha nem léteznének, hisz az kívülről nem látszik. –ezért vannak előítéletek a mentális betegségekkel szemben. -A tanulás és a szórakozás összeegyeztethető, de a balansz megtalálása nem egyszerű, és mint mindenki, én is, és a hozzám hasonlók is elveszítik néha ezt az egyensúlyt, illetve vannak, akik prioritási sorrendet állítanak fel maguknak. Én már egészen kiskoromtól fogva tudtam, hogy mit szeretnék majd tenni, ehhez pedig nem volt elég csak egynek lenni a tömegben. Mindazonáltal… a pillanat megélése is épp annyira fontos, sőt. Jó, ha valaki képes abban az adott pillanatban élni, addig, amíg az nincs rá, vagy a környezetére negatív hatással. –mert habár a pillanat megélése önmagában nem rossz, a túl hevesen való élés már annál inkább. Önsorsrontóvá válhat tőle az ember, és eleshet olyan lehetőségektől, amelyekre egész életében vágyott. Blanche esetében ez lehet az emberi kapcsolatok szoros kiépítésének képessége. -Az ösztönök olyannyira erősen élnek bennünk, hogy sok esetben átírják a józan ítélőképességet is. A túlélési ösztönünk közé tartozik például a szaporodás is. Tovább örökítjük a génjeinket, így valahol megkapjuk a hőn áhított halhatatlanságot is. Az ember az egyetlen, aki igazán az örömszerzés miatt éli meg a szexualitást, és nem pedig amiatt, mert fontos neki a fajfenntartás. Viszont az, hogy hagyjuk eluralkodni magunkon ezeket az ösztönöket és elveszítjük általuk a józanságunkat, olyan döntésekre sarkallnak minket, amiket „józanul” nem tennénk meg. Igaz ez egy csábító aktusra, vagy arra is, ha egy szerettünk veszélyben van. Képesek vagyunk mindent kockára tenni, hogy az adott dolog, ami éppen akkor elborítja az elménket és válaszreakciót vált ki belőlünk, a miénk legyen. –talán pont ez a probléma vele is, hogy nem képes annyira kordában tartani az ösztöneit, mint ahogy azt a társadalom jelenlegi megegyezése megengedné. Csendben hallgattam a történetét az idősebb, nős férfiról, akiről azt gondolta, hogy szerelmes belé, hisz komoly volt, felnőttes, és elhitette vele is, hogy ez talán kölcsönös lehet, holott csupán puszta testi vágy volt, amit táplált iránta az a férfi. -Ez volt az első alkalom, hogy bárkivel is szexuális kapcsolatba került? –ha igen, akkor talán meg is van az oka annak, hogy miért a szexel próbál meg mindent orvosolni, miért tartja azt többre, mint a kapcsolatokat, az érzelmi dolgokat. Vagy legalábbis ebbe próbálja magát ringatni, hogy ne sérüljön a kelleténél jobban. -Viszont fontos leszögezni, hogy nem ostoba volt, hanem naiv, ráadásul még gyerek is. Ez több szempontból etikátlan, ráadásul bűncselekmény, hiába volt kölcsönös beleegyezésen alapuló a kettejük közötti aktus. –a megcsalásban ugyan részt vett, de tizenhat évesen még mindenki egy otoba, buta ember, a szó nem degradáló értelmében. Nem egyezhetünk bele abba, hogy egy idősebb emberrel legyünk, mert nem tudjuk felmérni a tetteink súlyát. Minden tinédzser szexelni akar, ne legyünk álszentek, de nem mindegy, hogyan és kivel történik meg. Jót mosolyogtam a karácsonyi időszakos összefoglalóján, aztán érdeklődve figyeltem az arcát, ahogy Rosemary-ről beszélt, aki az elmondásai alapján, és érezhetően is a legközelebb állt hozzá. -Sajnálom a veszteségét, őszintén. A nem tudás a legrosszabb dolog a világon. –amikor semmi sem biztos, csak a rideg tény: meggyilkoltál. Főképp, hogy az elhangzottak, a kellemes nosztalgikus hangulat alapján tényleg fontos volt neki ez a nő. Talán, ha még élne, akkor a válása, a feldolgozása és annak megértése is könnyebben ment volna a számára, legalábbis részben. Fontos, hogy legyen, aki támogat minket, még a rossz döntéseinkben is, hogy aztán együtt kivesézhessük, mit rontottunk el. -A gyerekek érzékenyek a külvilágra, és ahogy már korábban érintettük, a jellemüket nagyban befolyásolja az, hogy pontosan milyen a közeg, ahonnan jönnek. Ki lehet törni belőle, de nagyon nehéz. Miben nyilvánult meg az édesanyja törődése az Ön irányába? –ez sem mindegy. Tárgyakban, szép ruhákban, kérdésekben, ölelésekben, tettekben, szavakban… sokféle lehet. -Sokszor nem is sejtjük, hogy mennyire jól esik, ha valakinek végre megnyílhatunk, és cserébe ő is ugyanezt teszi nekünk. Nem csak mi leszünk sebezhetőek, de megismerjük a másik félelmeit, vágyait, azt, ahogy éli az életét. Kitárulkozni és kitárulkoztatni valahol a legjobb, hisz akkor érezzük igazán, hogy nem vagyunk egyedül. –finoman bólintok arra a gesztusra, amit felém tett, hisz pontosan értettem a kettő közötti különbséget. Kifejezetten ezekkel a célokkal érkezett, de akkor és ott csupán két, túlságosan őszinte ember volt jelen, akik talán az érzést keresték, hogy egymásba menekülve megnyugvást találjanak. De a sebzett lelkek ritkán tudják megadni egymásnak a legteljesebb gyógyulást. Gyakran a sérelmeink kompenzálására használjuk a másik felet, hangozzon ez bármilyen kegyetlenül is. -Nem. Én abban hiszek, hogy minden úgy történik, ahogy annak történnie kell. Fájt, és szomorú voltam amiatt, hogy ez történt, de nem tudok más ember lenni. Nekem a munkám fontos, hivatásként tekintek rá, és ha a feje tetejére áll a másik, akkor is ilyen leszek. Amikor valakivel randizni kezdtem, mindig elmondtam, hogy nekem fontos a tanulás, a szakmám, a hivatásom, és ha úgy érzi, hogy soknak gondolja, szóljon róla, mielőtt még csúnyább véget érnének a dolgok. Nem kell tányért törni és megcsalni valakit, hisz egyszer fontosak voltunk egymásnak. Hibás voltam ebben a szakításban, de így a munkámra koncentrálhatok, ő pedig talált valakit, aki annyi megbecsülést adott neki, amit én sosem tudtam volna. –osztom meg vele az én meglátásomat. -Mindenki más hőfokon éli az életét, és olykor két ellentétes ember is egymásra találhat. Ideig-óráig működhet, akár évekig is húzhatjuk, de végül kibukik az, hogy habár nincs baj… valami mégsem jó. Mindenkinek létezik a párja, aki elfogadja olyannak, amilyen. Nem vagyok egy túl… érdekes ember, aki végtelen hőfokon ég. Számomra a feltöltődés a baráti sörözés, a videójáték, egy jó könyv, és a kishúgom, Trixi. –engedek meg magamnak egy lágy félmosolyt a gondolatra.
“Whatever you do in life will be insignificant, but it's very important that you do it”
Miközben hagyom, hogy egy bronxi dilidoki a régmúltamban turkáljon, és még azt is elmondom neki hogyan és kivel veszítettem el a szüzességemet, azért legbelül ezerszer jön elő a kérdés: mi a faszt keresek még mindig itt? Közben meg olyan dolgokról is beszélek, amelyeket úgy jobban sosem rágtam át még magamban. Az anyámhoz vagy az apámhoz való viszonyom. Az ő alapvetően jól működő, legalábbis gazdasági alapon tökéletes, érzelmi alapon azonban rég kihűlt házasságuk.A pályaválasztásom, az, hogy miért is tartottam meg a férjeim neveit, vagy úgy egyáltalán. Az egész elcseszett és szinte irányíthatatlan, néha már frusztrálóan hedonista, időnként önsorsrontó életem van porondon, én pedig csak tovább pofázok, és tovább elemezgetem az egész istenverte lelkivilágom.Bár ha egy-két korábbi kapcsolatomat kérdeznék, vagy azokat, akik nem őriznek rólam túl jó emléket, minden bizonnyal szinte egyöntetűen azon a véleményen lennének, hogy egy szívtelen, lelketlen kurva vagyok, aki semmi mást nem élvez jobban, mint azt ha másokat érzelmileg nyomorba dönthet és még dörzsöli is a tenyerét kárörvendőn. Na ez nem igaz….mármint nem szokásom a kezemet dörzsölgetni…a többi lényegében stimmel is. Hogy akartam e valaha más lenni? Hát hogy a faszba ne? Álszent, képmutató és megalkuvó az soha.Láttam elég példát arra, hogy a környezetemben élő nők, az anyámmal az élen hogyan hajolnak meg bizonyos társadalmi elvárásoknak, a környezetük véleményének, hogyan pakolják a kirakatba a tökéletlenségüket, amelyet úgy próbálnak előadni mindenféle mesterkélt manírral, mintha az lenne a követendő példa.Persze nem mellékes, hogy a jólét oltárán én is feláldoztam valamit….valamit, amit már nem lehet visszahozni, és amely talán mindennél értékesebb: az időmet. Az időmet amit egy eleve kudarcra ítélt házasságban töltöttem, igaz nem tétlenül, de ettől függetlenül megvoltak annak is a maga kötöttségei. Ezt pedig egyre nehezebb volt elviselni. Kicsit olyan ez mint az a faszi, aki meglát egy brutál jó nőt, és lassan dagadni kezd a farka, de jól tudja, hogy hiába….kettőre tárgyalásra kell mennie, aztán hétkor a gyerekért rohanni edzésre, a másikat elhozni szolfézsról, és nem ártana az asszonynak is venni valami ajándékot, ha már egy hete nem dugta meg és nem nagyon tudja megmagyarázni, hogy miért. Szóval van az a helyzet, amikor egy időre feladjuk bizonyos vágyainkat. Aztán persze az a faszi leszarja a kötelezettségeket és mégis megdugja a csinos kis logisztikus lányt a harmadikról, ha már minden nap feláll neki tőle.Szóval én is kiléptem az első házasságból, hiába a minden kétséget kizáróan egy életre bebiztosított jólét. A maradásom oka talán ott keresendő, hogy a doki nem az a karót nyelt, zsíros hajú, bölcsész-szökevény, ahogy a legtöbb terapeuta az én fejemben él.Mondjuk akiket eddig ismertem, azok közül egyik sem ilyen volt, bár a legtöbbnek nem a foteljében kötöttem ki, hanem a heverőjén….igaz hozzájuk nem terápiás céllal érkeztem. Vagy de….csak azt másféle terápiának hívják, és a lélekhez végképp semmi köze.Meg talán az is tetszik, hogy velem együtt egy kicsit ő is lazít a megszokott, és számomra roppant idegesítő hivatalosságon.Még nem tudom eldönteni, hogy ez nála a kezelés része, vagy a személyem és az alapvetően nem megszokott, cseppet sem visszahúzódó jellemem hozta felszínre.Mindegy is, mert a kávézós, fehér ingben billegős picsát elképzelve vele együtt mosolyodom el. Na ja…a világ meg a nagy átbaszások, ami a médiából úgy ömlik mint disznó alól a szar. - Ja….a tökéletesség roppant szubjektív fogalom, nem igaz? Elvégre…hogy is szokták mondani azokra a világszép nőkre, akik fejére valami hamisított giccskorona kerül, a nyakukba meg egy olyan szalag, amit többnyire lánybúcsúkon hordanak, és pár centért lehet venni akármelyik kis bolondboltban: még a legszebb nőt is unja valaki.Szóval odáig már elég korán eljutottam, hogy senki életét nem akarom majmolni vagy irigyelni.Az enyémen meg nincs mit.- vonom meg a vállam egyszerűen, és ajkaim enyhén, biggyednek le, még egy halk hümmögés is hallatszik.Mi irigyelni való lenne rajta: nem bizonyítottan, de azt hiszem majdhogynem menthetetlenül szexmániás vagyok, gyakran kerít hatalmába a szerencsejáték szenvedélyem, ami legtöbbször olyankor jön elő, ha pokoli módon boldogtalan vagyok. Lucian-el, a kapcsolatunk szebb időszakának elején, valahogy eszembe sem jutott Vegasba, vagy Renoba menni. Mostanában meg lassan bérletet válthatok valamelyik nívósabb hotelbe egyik vagy másik helyen. Igaz mostanság inkább a vesztes időszakomat élem. Többet bukok, mint amennyit képes vagyok visszapótolni.Tudom, hogy le kéne állni, és azt is felismerem melyik az a pillanat, amikor már nem kellene, amikor már vissza kellene fognom magam, de magával ragad a játék lendülete, vagy a bizonyítási vágy. Leginkább abban, hogy a magánéletem kudarcán túl itt igenis én irányítok. Mert nekem mindig kell valami, ami felett tökéletes kontrollt gyakorolhatok.Legyen az egy parti a volt anyósomnál, a roulette asztal, vagy az anyámmal szemben dacolva, vagy egy szépszeművel az ágyban.Persze az is megfordult a fejemben, hogy mi lenne ha egy pillanatra elengedném ezt az egész érzést, ha hagynám, hogy a dolgok egyszerűen csak anélkül történnének meg, hogy mindenáron felül akarnék rajtuk kerekedni. Ha hagynám, hogy az érzéseim, vagy úgy egyáltalán a személyiségem a felszínre törjön, ha egész egyszerűen csak léteznék. Nem tudom….három évtized után már nem feltétlenül képes az ember a változásra, de a megújulásra talán mégis. Lehet eljutottunk egy olyan pontra ahol minden dolog forrása rejtezik, és talán még nem állok készen, hogy erről beszéljek. Mert maga a gondolat, maga az, hogy fel kellene idéznem számtalan olyan emléket, amely nem a klasszikus értelemben fájdalmas, inkább csak….nem tudtam még magamban lerendezni. Vagy nem tudom hogyan kellene vele szembenéznem. Ilyen többek között az anyámhoz fűződő, kora gyermekkori énem…Kaptam törődést, ahogy a dokinak is említem, csak éppen valahol mindig éreztem, hogy ez nem nekem szól. Sokkal inkább egy űrt hivatott betemetni, vagy pótlékként szolgál ahhoz, ami már sosem lehet az övé. Pótlék voltam. Ahogy pótlék számomra az összes faszi, akikkel lefekszem, mert nem kell tőlük más, csak annyi amennyi abba a pár órába belefér a hajnali derengésig. Néha csak maga az élvezetre való várakozás. Elmélyülten és figyelmesen hallgatom Dr Redmond elméletét az ösztönökről, és néha megrázom a fejem. Nem mindenben értek egyet vele, de ez inkább azért van, mert a dolgokat más irányból szemléljük. - Én úgy tudtam, hogy az emberen kívül még a delfinek is élvezik a szexet és nem feltétlenül az utódnemzés miatt párosodnak.Bizonyos majomfajták is, hogy pontosan melyik nem tudom. Egy álmatlan éjjelen láttam a National Geographic műsorán. Sőt, a kandisznónak állítólag harminc perces orgazmusa van….bár nem tudom, hogy élvezi valóban, vagy egyszerűen csak biztosra megy.- nevetem el magam, mert hát az már fix, hogy a természet nagy tréfamester azért. Aztán felcsillannak a szemeim, és a jobb kezem mutatóujja az ég felé bök. - Óóóó…és ott van aaaaa….nem tudom hogyan hívják csiga…talán pont az éticsiga. Azok amikor az aktusra kerül a sor, valami testükből kiálló mésztüskével böködik egymást, hogy nagyobb legyen a gyönyör.Sok elmélet szerint a termékenységet fokozza, más elméletek szerint legalább olyan jó nekik, mint mondjuk egy….hát nem tudom…ujjazás?- billen oldalra a fejem, még mindig derült vigyorral a képemen, és a nyelvemmel megnyalom az alsó ajkam, végül fejrázva elnevetem magam. - Jól megláttam a lényeget a mondanivalójában, mi?- persze ettől még értettem, és valóban nagy részével még ha nem is feltétlen értek egyet, tiszteletben tartom a meglátását. Ugye? Tudok én jókislány is lenni? Na ja, ha én is akarok. Meglep, hogy mennyire egyszerűen tudok beszélni arról a faszkalapról, aki elvette a szüzességemet.Az egészben az a leginkább dühítő, hogy bár utólag visszagondolva egy igazi gennyláda volt, aki mindenféle szempontból kihasznált, a szexet még csak véletlenül sem őrzöm valami pocsék emlékként magamban. Sőt! És az egészben ez a kibaszott ellentmondás a leginkább frusztráló, és talán ezért sem tudtam sokáig feldolgozni.Talán ezért hittem azt később,hogy a jó szexhez nem kellenek érzelmek, nem kell semmi más, csak az, hogy éppen adott pillanatban minden a helyén legyen. Hogy működjön ahhoz csak az kell, hogy a vágyak beinduljanak. A többi meg…részletkérdés, felesleges plusz. - Igen, ez. Korábban nem volt faszi az életemben. A nőkhöz meg nem vonzódtam. Elég volt a saját testem.Mert hát felfedeztem magamnak. Ne legyünk álszentek! Tizennégy évesen megtaláltam apám egyik pornókazettáját és megnéztem.Hát….másképp képzeltem el!- nevetem el magam ahogy eszembe jut, mennyire el voltam képedve, ami akkor szembejött velem a képernyőn, és alig fél órán belül mennyire izgalomba hozott. - Egész addig úgy képzeltem el a dolgot ahogy a romantikus filmekben volt, tudja. Amikor összebújnak, és aztán….történik valami és reggel van. Szóval nekem akkor minden tompa aranyfényben fürdő szobák és lágy zene volt. Aztán jött szembe a valóság, ahogy nő gyakorlatilag benyeli tövig a faszinak….de ettől függetlenül én akkoriban még hittem abban, hogy az is szerelem. Szóval az aranyfényben lágy zenével meg a mélytorokra minden is szerelem. Érti…ugye? Aztán jött Abel és vele együtt a hidegzuhany.Végül azt hiszem úgy gondoltam, hogy érzelmek nélkül is lehet jót kefélni akkor minek bonyolítani?- ilyen egyszerű lenne? Nem hiszem, ettől függetlenül a lényeg azt hiszem ennyi volt.Meg talán erősen dolgozott bennem a félelem, hogy pofára ejtenek. - Óóóó dehogynem voltam ostoba doki!- fejem hátravetve nevetem el magam. Majd egy váratlan, és talán a felszabadultságom először érzendő mozdulattal nyúlok hátra és a hajam összefogó hajtűt kihúzom a fürtjeim közül. Hajam szabadon omlik alá, és a kezemmel még néhányszor át is túrok rajta a tarkómnál. A gyöngyházfényű hajtűt valahova oldalra dobom ha van olyan alkalmatosság, amin landolhat. Ha nem akkor felőlem a földre is eshet. - De mindez nem számít, ennyi év távlatából, mert a lényegen nem változtat! Szerelmet kerestem ott, ahol soha nem is volt. Persze később meg nem kerestem sehol.- hogy sokat veszítettem az tuti.Változtatni rajta nem tudok.Aztán persze nem kerestem és jött szembe váratlanul, amire nem voltam felkészülve így kezelni sem tudtam. Dr Redmond története, az életének egy apró, de jelentőségteljes momentuma felkelti a figyelmem és csendesen hallgatom végig. Agyamban számtalan gondolat, leginkább arról, hogy sok dologban bizony igenis hasonlítunk. Még ha látszólag a habitusunk nem is különbözhetne jobban egymástól. A kérdésemre adott válasza közben egyetértően, és egyre határozottabban bólogatok, a végére már elszélesedő, elégedett mosollyal az arcomon. Pontosan azt mondta amit én is gondolok arról, hogy ha az ember lehetőséget kapna, hogy újra kezdje, ezzel pedig arra is lehetősége nyílna, hogy változtasson a hibákon, akkor vajon megtenné? Mert én sem. A hibákkal együtt vagyok én magam is az a tökéletlen kurva, aki vagyok. Ezekkel a hibákkal létezem, ezekből tanulok, és talán egy napon majd képes leszek általuk újjáformálódni. Azt hittem ez Lucian lesz az. De tévedtem. Néha azt gondolom már nincs számomra remény….néha meg azt, hogy ez is okkal történt. Talán még mindig várok valakire…aki nem tudom merre járhat, de igyekezzen, mert kurvára nem szeretek várakozni. - Abszolút egyetértek magával doki. Írja fel a kis jegyzetei közé, mert ez ritkán fordul elő nálam, hogy ennyire ne akarjak tiltakozni valami ellen. Igaza van.Minden pontosan úgy történik ahogyan történnie kell….és bár néha bassza meg a sors a végzet vagy fasztudjami….hogy éppen úgy történt, ahogy mi nem akartuk volna, de a későbbiekben értelmet nyer majd. Most is….tudja Lucian miatt gyakorlatilag széthullik az önbecsülésem, meg úgy alapvetően az egész….minden, tudja…ami én vagyok.- hadonásztam a levegőben mintha azt a sok mindent ami vagyok, ott körülöttem lehetne realizálni, pusztán azzal, hogy gesztikulálok hozzá. -....de talán egyszer ennek is lesz majd értelme. Megváltoztatni nem akarom…kitörölni nem akarom azt az időszakot. Csak szeretnék ott tartani, hogy lezárom.És szeretnék eljutni addig, hogy választ kapjak egy kérdésre….- nem fejezem még be mi az a kérdés, helyette az érdekel leginkább, hogy ő hogyan manageli az életét, és benne mi az ami számára élvezetet okoz. - Nem….én cseppet sem mondanám magát unalmasnak.Inkább átlagosnak.És tudja azért egy picit irigylem, hogy tud átlagos lenni. Nekem lövésem sincs arról hogyan kell átlagosnak lenni.Valaha volt bennem ilyesmire késztetés….talán igaz sem volt.- merengek el egy pillanatra, aztán megrázom magam, mint aki éppen visszaigazítja azt az álcát, amit ideérkeztekor magára vett. Megigazítom a hajam, és tűnődve billentem oldalra a fejem. - Tudja….azon gondolkodom, hogy miért vagyok még mindig itt magánál? Miért beszélek az életemről, miért próbálok válaszokat kapni magamat illetően olyan kérdésekre, amiket igazából még sosem tettem fel magamnak, és soha nem is volt erre igényem. Mit tud maga amivel itt tart? Mondjuk már nem sokáig, mert ketyeg az időm és hamarosan búcsút kell intenünk egymásnak.- biccentek a fejemmel a falon függő, igazán impozáns, klasszikus falióra felé. - Maga nagyon….- a mondandómat azonban félbeszakítja a táskámban megrezzenő telefonom, amelyen egy hárfatrilla jelzi, hogy üzenetem érkezett. - 'szom! Bocsánat, azt hittem lehalkítottam amikor bejöttem. Ne haragudjon, lehet, hogy egy beteg, meg kell néznem.- mentegetőzöm a dokinak, majd a táskámat közelebb húzva kiveszem a mobilom és megnézem az üzenetet. Lance az. “Hol vagy cukorfalat? Itt vagyok a lakásodon, fél órája itt kellene lenned neked is.” Óbazmeg! Elfelejtettem lemondani. Hát most fixen nem fogok neki visszapötyögni. Visszasüllyesztem a mobilom a táskámba, és bocsánatkérően nézek Dr Redmond-ra. - Nem fontos….hol is tartottam?- picit kibillentett ez az üzenet.Hogy nem válaszoltam Lance-nek azt hiszem valódivá teszi a rólam kialakult kép egy szeletét: gátlástalanul önző szuka.
-Az, hogy élvezeti értéke van a szexnek, nem az ember sajátja, de az állatvilágban ezek szorosan kapcsolódnak ahhoz, hogy szaporodás az elsődleges cél, és annak a minél sikeresebb végkimenetele, míg az embernél a puszta gyönyör a tét. A felfokozott izgalmi állapot sok előnnyel járhat ilyen értelemben. –bólintok rá a megállapításaira, illetve egy jót mosolyogtam azon, hogy rátapintott a mondandóm lényegi részére. Valójában ebből is látszik, hogy egyébként figyelt rám, az, ahogy lereagálja pedig szintén sokat elmond az érzelmi állapotáról úgy egyébként, és jelen pillanatban is. -A szexualitás, pontosan azért, mert nincs róla elég sokat beszélve, túl van misztifikálva. Elképzelünk a fejünkben valamit, legyen az férfi, vagy nő, de ez köszönő viszonyban sincs a valósággal. A romantikus filmek elhitetik velünk, hogy az első ember, aki szembejön és rózsát ad, vagy elfogadja azt a rózsát, a tökéletes lesz nekünk és még a szex is nagyon kedvező vele, hisz miért ne lenne az? Mindenki szép, csinosan mosolyog, kedvesen bájolog és elméletben még szeretik is egymást, holott a film elején gyűlölték a másikat. A pornó pedig azt a látszatot kelti, hogy az erőszakos szex is lehet jó mindkét félnek, mindig, akkor is, ha ezek férfiközpontúak, és szó sincs benne arról, hogy mi a jó a nőknek. Nem kell időt és energiát fordítani arra, hogy a partnerünk testét becézzük és odafigyeljünk minden rezdülésére. Pedig ezeket fontos lenne megtanulnunk, még az előtt, hogy tényleges partnerrel kerülnénk kapcsolatba. –nem lehet elég korán elkezdeni az erről való beszélgetést, főleg a mai, felgyorsult világban. Csendben figyelten a reakcióját és azt is, ahogy kihúzta a hajtűt a hajából, majd lehelyezte azt egy hanyag mozdulattal a mellette álló kisasztal tetejére. Érdekes volt ez az igazán laza, felszabadult mozdulatsor a részéről, de mindenképp pozitívnak könyveltem el, hisz azt jelentette, kezdett feloldódni a beszélgetésünkben. -Annyi idősen még mindenki egy ostoba ember, ez alól senki sem kivétel. Lehetünk érettebbek a korunknál, de biológiai okoknál fogva még nem vagyunk a döntéseink teljes tudatában. Viszont minden számít, ami a múltban velünk történt, mert ez formált minket olyanná, amilyenné. Egészen a második férjéig, nem keresett szerelmet ott sem, ahol lehetett volna. –ezt magától is tudja, de azért vagyok itt, hogy szembesítsem ezekkel és hangosan is kimondjunk dolgokat. -Úgy gondolja, hogy jelenleg minden széthullik, ami Ön, vagy pedig az hullik szét, amit gondosan felépített ez alatt a bizonyos idő alatt? –nem feltétlenül jelent rosszat, ha az eddigi életét és felfogását maga mögött hagyja ahelyett, hogy visszasüppedne egy még korábbi állapotába. A fejlődés, az újrakezdés mindenkinek jár. -Átlagosnak lenni egyáltalán nem nehéz, mivel nem igényel különösebb erőbefektetést. Én kifejezetten szeretem ezt az állapotot. Valakinek annak is kell lennie, különben az átlagos válna a ritkává egy olyan világban, ahol mindenki valaki akarna lenni. –nem mintha nekem ne lennének ilyen terveim, de nem magánéleti szinten. Nem szeretnék ilyen értelemben kitűnni a tömegből, elvégre az annyira áhított Vidoque Society sem erre épül. Érdeklődve hallgattam a magyarázatát arról, hogy azon tűnődött, mi tartja itt nálam, miért beszél nekem, miért nyílt meg. Mi az, ami rábírta a maradásra a kezdeti ellenszenv ellenére is, illetőleg hogyan is csinálom ezt. A kérdéseire a válaszokat nem tőlem fogja megkapni, de mielőtt még befejezhette volna a megkezdett mondatát, a telefonja jelzése vetett véget ennek a fordított, analitikus szerepkörnek a részéről. -Ugyan, csak nyugodtan. –általában nem szeretem, ha megzavarják az üléseket, de ettől nem fog összedőlni a világ, elvégre tényleg lehetett volna egy betege, vagy történhetett volna valami egy hozzátartozójával is. -Épp arra próbált meg választ találni, hogy miért maradt itt nálam, miért válaszol a kérdéseimre, és ki szerette volna fejteni, hogy én nagyon…? –nézek rá várakozón, egy elnéző mosollyal kísérve a szavaimat.
“Whatever you do in life will be insignificant, but it's very important that you do it”
Kezdőlap
