Enyhe autizmus figyelhető meg nála, de alapvetően nem súlyos eset. Az ADHD-t egészen kicsi korában diagnosztizálták nála, gyerekkora óta sok figyelmet igényel. Aranyos, eleven kisfiú volt, aki minden cselekedetével próbálta magára terelni a környezete figyelmét. Mind gyerekként, mind tiniként érzékeny lekületű fiú volt, sokszor és sokat sírt apróságok miatt is. Manapság a fájdalmát igyekszik hisztibe fojtani, jóval kevesebb esetek alkalmával hullajt könnyet bármiért is. Hamar elveszíti az érdeklődését, emiatt a szülei próbálták ránevelni, hogy olyan dolgokkal foglalkozzon, amik sok figyelmet és kitartást igényelnek, hogy fejlesszék ezen a téren. Feledékeny, sokszor a mosógépben felejti a kimosott ruhadarabokat, kétszer megpirít magának egy szelet kenyeret, vagy ugyanabból a használati cikkből minimum három négy megtalálható a szobájában, mert korábban már megvásárolta azt. Tanulási nehézségekkel küzd, a jegyei enyhén szólva csapnivalóak. Ha valamit elkezd, azt képes két óra múlva félbehagyni akkor is, ha nem végzett a feladataival. Akaratos, nehezen kezelhető jellemű, a saját feje után megy. Úgy gondolja, hogy ő tudja mi a jó neki. Viszonylag hamar fel tudják húzni, ami miatt sokat verekedik az osztálytársaival. Emellett ő is könnyen mások idegeire megy és bevereti az orrát. A stílusa sokszor tenyérbemászó és flegma azokkal, akikhez nem ragaszkodik. Hamar befordul.

A szülei kicsi kora óta terápiás kezeléshez szoktatták, a pszichológusával jó kapcsolatot ápol, együttműködő a segítségnyújtást illetően. Gyerekként csak annyit adtak be neki, hogy több energiája van, mint a legtöbb gyerekhez és a pszichológus segít ezt rendesen felhasználni, aztán később elmondták, illetve ő maga is rájött arra, hogy ADHD-val küzd. A kiegyensúlyozott családja miatt a legtöbbször ő maga is harmóniában éli a mindennapjait, amiben sokat segítenek neki terápiák. Közeli és jó kapcsolata van a szüleivel és a bátyjával is. Nyíltan, könnyen ki tudja fejezni a szeretetét irántuk, bár csak a négy fal között puszilgatja őket, mert az utcán ez nyilvánvalóan ciki. Sokat ölelgeti az anyukáját, máig a testvére vagy a bátyja ölébe ül, ragaszkodik a családjához. Emiatt nehezen viseli az emberi kapcsolatok elmúlását, az állandóság érzése miatt tud nyugodt és kiegyensúlyozott maradni. Nehezen viseli, ha nemet mondanak neki, sokszor nem kér bocsánatot, amíg nem mennek hozzá. Az ilyen helyzeteket nem képes jól kezelni. Bűntudata van, ha olyanokkal veszekedik, akik szeretik. Otthon egyetlen pofont se kapott annak ellenére sem, hogy sokszor kiabált a szüleivel. Hajlamos a depresszióra.

Mind a szülei, mind a testvére támaszként vannak mellette, nagy szeretetben nevelték fel. Ehhez hozzátartozik az is, hogy rengeteget mondták neki gyerekkorában – és most is -, hogy mennyire szép fiú, emiatt idővel több önbizalma lett. Ez máig arra a szintre juttatta el, hogy a népszerű srácok egyikévé vált a suliban, és már ő maga is arról beszél folyamatosan, hogy „a külseje egy olyan dolog, amibe nem nagyon lehet belekötni”. Amíg a családja aranyosnak tartja, addig a barátai inkább menőnek gondolják. Ha valamit kinéz magának, azt a legtöbb esetben megkapja, a családja viszonylag tehetős, emiatt jó iskolába jár, drága tárgyakkal rendelkezik és ha valamit kitalál, a családja azt próbálja megvalósítani a számára. A helyzetében ez a támogató háttér az, ami a leginkább összetartja, és összességében egy átlagos, normális életet élhet ADHD-val is.

Nem tudom pontosan hány napja zártam magamra a szobám ajtaját, de valójában abban sem voltam teljesen biztos, hogy ez órák óta történt, vagy tényleg napokról volt szó. A fülemre tapasztott kezekkel, könnyáztatta arccal remegtem az ágyam sarkában, miközben folyamatosan azt ismételgettem, hogy nem az én hibám volt a dolog. Apa túl mérges volt rám, anya pedig nem mert beleszólni a fegyelmezésbe, mégis azzal kellett nyugtatnom magam, hogy nem az én hibám volt az eset. Soha nem voltam túl jó az önreflexiót illetően, hamar rám tört a pánikroham abban a helyzetben amikor a saját hibáimra gondoltam. Ezek a pillanatok annyira megnehezítették az életem, hogy olyan sötét gondolataim lettek, amiket soha nem mertem volna ténylegesen szavakba önteni. Talán túlzás, de úgy éreztem, hogy jobb lett volna egyáltalán meg sem születni, mint ilyen hibával együtt élni. Gyakorlatilag csak másokat szomorítok meg azzal, hogy ilyen vagyok és nem tudok ellene tenni semmit.
Soha nem akartam, hogy más bánásmódban részesítsenek, az egyetlen dolog, ami boldoggá tett az volt, ha nem bántak velem hímestojásként. Nem szerettem, ha az emberek tudomást szereztek arról, hogy valami rendellenességgel élek együtt, mert akkor minden esetben ez történt. nem tudtam kezelni a helyzetet, először csalódott, majd később dühös lettem, aztán elkövettem azokat a hibákat, amik miatt rövid ideig ugyan, de el akartam süllyedni a föld alá és soha többé nem törtem volna a felszínre.
- N’Sage – az ajtó mögül tompán hallottam a hangot, amit ritmikus kopogás követett. Felnyüszítettem a bátyám hangjára, pedig kedvesen szólt hozzám – Nyisd ki az ajtót, Drágám, csak én vagyok az.
Szerettem volna felállni és azt tenni, amit mondott nekem, de képtelen voltam rá. A lábaim nem mozdultak.
- P’ – képtelen voltam a nevén hívni – Nem tudok most kimenni hozzád. Nem akarom, hogy így láss.
A szavak alig érthető módon hagyták el szám, fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mit értett meg belőle. Viszont mivel nem ez volt az első alkalom, amikor ez történt velem, ő egyedül rendelkezett egy kulccsal, ami nyitotta a szobám ajtaját. Soha nem hagytam benne a kulcsot a zárban az ilyen esetek miatt. Hiába nem akartam azt, hogy rossz állapotban lásson, tisztában voltam vele, hogy butaságot csinálnék, ha nem tudna hozzám bejönni. Most sem egészen fogtam fel a zár kattanását, csak az ölelő karjait éreztem meg, a testem tehetetlenül dőlt neki a mellkasának és remegett tovább.
- Itt vagyok, Öcskös – pár finom simítás a hajamon, aztán kaptam egy puszit a fejem búbjára – Szeretnél velünk lakni egy kis ideig?
Bólintottam párat, mire újra felocsúdtam a szomorúságomból, addigra már éreztem, hogy a hátára vett és elindult velem kifelé a fojtogató szobámból, amit sokszor kifejezetten szerettem. Szorosan fontam a nyaka köré a karjaim, még akkor sem voltam hajlandó elereszteni a kezét, amikor lefektetett a szobájában. Félig már aludtam, a hajam csatakossá vált a saját verítékemtől. Megint felment a lázam, mert a testem jelezte, hogy több figyelemre van szükségem.
- Szerinted, ha veszünk neki egy kutyát, akkor jobban lesz? – szinte fel sem fogtam a szavakat, mert már félálomban voltam – Ez a hónapban már harmadjára fordult elő vele.
- Valamit ki kell találnunk. Ha túl sok szeretetet adtok neki, akkor nehezebben fogja bírni, ha külön kell élnie tőletek. Talán sosem lesz rá képes.
- Az a kisebbik gond. Az öcsém, gondoskodnom kell róla. De egy kutyával felelősségteljesen kell bánni, illetve meg tudja adni neki azt a szeretetet, amit tőlünk nem kap meg minden alkalommal…


- Szóval az van – hetek teltek el az utolsó rosszullétem óta, amire amúgy gondolni se akartam, de minden alkalommal eszembe jutott, mivel most a bátyámmal meg a legjobb barátjával élek együtt. Az a rasszista Marcus úgy gondolta, hogy nagyon humoros lenne, ha padthait rendelne tonkatsuval és mellé még itthon készítene pár hamburgert is, mindezt pedig pálcikával tervezte megenni. A hamburgert késsel és villával, viszont amikor a fából készült, díszes evőeszközre szúrta fel azt, akkor elfintorodtam.
- Mekkora egy bunkó paraszt vagy te P’Marco – az arckifejezésemet leginkább a méltán híres „criminal offensive side eye” mémmel lehetett volna leírni. A bátyám rosszalló pillantást vetett rám, a másik férfit megmosolyogtatta a reakcióm – Ne is haragudj, de hogy lehet így enni? Meg ilyeneket együtt? És egy ilyen kultúrbarbár manapság MD diplomát kap? Ennyi erővel én is vehetnék egyet magamnak.
- Kölyök…
- Hé – úgy bökte oldalba a bátyámat a lakótársa, mintha legalábbis nem az előbb sértegettem volna rommá. Akkor is igazam volt, ha ezt a testvérem nem ismerte be – Mit akartál mondani Nath?
Kevesen próbálták meg a thai keresztnevemet becézni, ebben a pillanatban alig hallottam meg ezt. Csak azon járt a fejem, amivel a két nálam tapasztaltabb férfit akartam vacsora közben zaklatni. Szinte fel sem tűnt, hogy az előbb barbárnak titulált férfihoz hasonlóan, pálcikával fogtam meg a sültkrumplit és mártogattam bele a mustárba. Mert én szigorúan azzal ettem. Nem szerettem se a ketchupot, se a paradicsomot.
- AZ VAN – most már nagyobb nyomatékkal hangsúlyoztam a dolgot – Hogy a héten leszünk Aviával egy évesek és ki kellene találnom, hogy mit veszek neki ajándékba. Gondoltam kikérem a véleményeteket, mert ti többször csináltátok ezt a barátnőtökkel, mint én.
Legalábbis az lett volna a normális. Két huszonöt év felettinek illik már olyan tapasztalati szinten állni a párkapcsolatokat illetően, amivel egy tizenhét éves nem rendelkezik… És már én is nehezen tanultam volna újdonságot, az a nagy helyzet. Nyilvánvalóan nem állt szándékomban megkérdezni, hogy melyik óvszermárkát szeretik, hiszen elég volt turkálnom a cuccaik között, amikor nem voltak itthon, én pedig betegnek tettettem magam a témazárók miatt. Nem volt feltűnő, amúgy is másfél havonta lerobbanok egy hétre.
- Hát mi Aváról mindössze annyit tudunk, hogy hatalmas mellei vannak és így hívják – ez valóban igaz volt, bár mind a ketten látták, azért annak örültem, hogy nem erősítették meg a tényt, mert az elég para lenne, ha egy korombeli melleire lennének beindulva – Ez alapján talán jobban jársz, ha nem adunk tanácsot.
- Nem lehettek ilyenek – halkan sóhajtottam fel és csóváltam meg a fejem – Valamit mondanotok kell. És nem, nem fogom nekiadni a kutyát, hiába próbálta meg a múltkor elvinni innen.
A szigorúan Izabella színben pompázó egyed most is az ölemben volt, és mosolygott. Szerintem szeretett engem, ami boldogsággal töltött el. Ettől valószínűleg a bátyám is nyugodt volt. Szívesen beszélt velem csöcsökről és seggekről, ha azt látta, hogy jól voltam. Én pedig örültem neki, hogy nem kellett megint azzal foglalkozni, hogy miért borultam ki.
- Egyáltalán mikor akarsz vele randizni?
- Nyilvánvalóan addig akarom lebonyolítani, amíg tart a felfüggesztésem – egy fiút kidobni az ablakon nem volt túl döntés, de legalább lehetőségem volt kipihenni az élet okozta fáradalmakat és már én is csak viccelődni tudok azon, hogy egy héttel ezelőtt még meg akartam halni. Nem csak a szomorúság miatt, hanem a csalódottság, ami a szüleim szemében tükröződött… Na az nem volt a semmi.
- Szerintem ajándékozz neki élményt – ez az ötlet a géniusz testvéremtől származott, aki nem véletlenül volt egyetemi tanár. Nyilván az én ész adagomat is ő vette fel. Mire megszülettem, nekem már csak a jóképűség maradt. Pedig azért a tesóm sem néz ki túl rosszul.
- Ez már egy fokkal jobb ötlet – az ajtó felől érkező csengőszó jobban felvillanyozott, mint maga a tény, hogy egy éves lettem a barátnőmmel. Sebtében kezdtem a tányéromra pakolni a vacsoránk maradványait, majd hirtelen ötletből vezérelve elővettem még egyet és arra is annyi ételt raktam, ami a pici testbe, akinek a gazdája az ajtó túloldalán áll, tuti, hogy nem fér bele – Megjött Pandi. Ajánlom nektek, hogy ne égessetek le, mert elzárlak titeket Szerelemkétől. Ha megsimogatjátok pedig kaptok mind a ketten a fejetekre!

Üdvözöllek az oldalon!

A karakterlapodat elolvastam, és teljesen rendben találtam. Minden megtalálható benne, ami ahhoz kell, hogy kissé megismerhessük a karakteredet, betekintést nyerjünk az életébe és a jellemébe.

Másnak lenni - bármilyen értelemben -, mint az átlagos tizenhét évesek, egészen olyan érzés, mintha valaki átkot szórt volna ránk. Ilyen fiatalon az ember nem szeretne mást, csak hogy a kortársai ne furcsa pillantásokkal nézzenek rá, végképp ne ismerjék a gyengeségeit, csak fogadják el és tartsák arra érdemesnek, hogy vele barátkozzanak. ADHD-val ezek az érzések sokkal élénkebben és égetőbben élhetnek benned, habár meg kell mondjam zseniális módon kényszerítesz féltérdre két huszonöt évnél idősebb férfit is, ezért le a kalappal előtted.  
Mégis, azt gondolom fontos hangsúlyozni, hogy csak mert más vagy, mint a többiek, s csak mert az agyad kicsit másképp működik, még nem leszel sem szörnyeteg, sem földönkívüli. Megmosolyogtatott és örömmel olvastam, hogy a szüleid és a testvéred is pozitívan, mindig támogatóan voltak melletted és sikerült olyan környezetet teremteniük, amelyben szeretően gondoskodtak rólad és a lelkivilágodról is. Attól ugyanúgy - ha nem csak még sokkal jobban - szeretnek téged, mintha nem kellett volna nekik maguknak is megtanulniuk, hogy hogyan lehetnek rád a legpozitívabb hatással. Nem hiszem, hogy örülnek neki, amiért a suliban verekszel, de ha mindenki őszintén kinyilváníthatná a véleményét és lekevernénk egyet azoknak, akik az idegeinkre mennek vagy bunkók velünk, szerintem sokkal többen verekednénk aktívan a mindennapokban.
Édes volt, ahogyan a barátnődnek szánt ajándékon törted a fejedet, meg az is, ahogyan a másik lány érkezését vártad. Szerintem valaki, aki annyi mindenbe belekezd, mint te is, valójában jól jár azzal, hogy mindig új embereket ismerhet meg és könnyebben szocializálódik. Ha lehetne választani, én mondjuk biztosan a barátod szeretnék lenni, mert egy igazi kis tornádó vagy, aki mellett valószínűleg nem lehet unatkozni. De cáfolj meg, ha nincs így.
Színt hamarosan kapsz valamelyik admintól, én pedig addig is szeretnék még egyszer gratulálni az elfogadásodhoz!

Már nincs is más hátra, mint hogy meglátogasd az avatar-, név- és munkahelyfoglalót, és már kezdődhet is a játék!
Ha bármikor elakadnál, és segítségre lenne szükséged, keresd fel az oldal vezetőségét bátran!
Kellemes időtöltést és izgalmas játékokat kívánok!