Csak egy átlagos nap. Nyögések, verejtékcseppek, szapora lélegzetek, heves lökések. Élvezem, valamennyire az összeset élvezem, mégis ha egyszer megtapasztalod azt… azt az igazit, akkor nehezen éred be mással. Beérem, muszáj beérnem, hisz fizet érte. Marad hát a csendes vágyakozás, a szemem elé kúszó képzelt képek, amik minduntalan segítenek orgazmushoz jutni. Nem érzem rossznak magam, nem gondolom, hogy átverem a bankárt, minden egyes alkalommal megkapja, amit kér, és én is.
Csendben távozik. Őket kimondottan szeretem, őket, akik pusztán elveszik, ami kell nekik és elillannak… megkönnyebbülten, kielégülten és a ki nem mondott ígérettel, hogy még találkozunk. Mindig találkozunk, de hála égnek csak itt.
Már rég szemet hunyok a megalázó hanyagság felett, ahogy a köteg pénzt az asztalra hajítja, már nem hat meg, hisz tudom, imád engem. Talán csak a lelkiismerete éled fel, talán még tesz pár kört a városban, hogy hazaérve az álomférj álarcát felvéve, a felesége és a gyerekei szemébe tudjon nézni. Ezt valahol mindig is csodáltam bennük, holott jómagam is képes vagyok rá. Ők viszont non stop játszanak, ami nekem korántsem biztos, hogy menne.
Lezuhanyzok, mintha ezzel az összes mocskot el tudnám tüntetni, hogy kilépve a szobából, minden más legyen. Nekem nem lesz, maradok az, aki. És imádom, tényleg. Kivéve ritkaszámba menő alkalmakat – hála égnek, hogy fakulni látszik, mennyi idő is telt el? -, mikor egy arc jelenik meg előttem, egy olyan arc, ami a puszta képzelgés hatására is olyan bizsergést vált ki belőlem, mint eddig senki más. Néha átkozom magam, néha felteszem a kérdést, hogy mi lett volna, ha nem várok ki, ha nem várom meg az az utolsó utáni pillanatot? Vajon maradt volna? Vagy csak egy ostoba diáklány álomvilágában volt szó érzelmekről, és voltaképp az se szólt másról?
- Minden okés – felráz a kopogás, fokozatot váltok, hogy hideg cseppek lepjék el a testem, mert nem lesz ez így jó. Ki kell mennem, mosolyognom kell, talán flörtölni is, és ha úgy alakul minimum egy kör vár még rám. Akkor elmondhatom, hogy ezt az estét is jól zártam. Áldom Salome-t, hogy bár minden védelmet megkapunk, azért privát szférát is, hallottam már olyan helyről, ahol még a wc is be volt kamerázva, és az még az én szemembe is túlzás. Minek? Hogy a biztonságiak tudják mire verni?
Felöltözök, az álarcom is magamra öltöm, hisz nem történt semmi. Senki nem vett észre semmit, ezt tudom a legjobban, elrejteni magamban azokat a dolgokat, amiket nem akarom, hogy lássanak.
Mosolygok, köszönök, megdícsérem az inget, bemutatkozok a cimborának. Ígéretet teszek egy vacsorára már sokadszorra, miközben próbálom megérteni, miért akarnak az aktus előtt randira vinni. Sose értettem.
A pulthoz érek végre, a köteget szokásosan a főnököm kezébe nyomva. Pezsgőt kérek, nincs tequilás kedvem, és látom a felvont szemöldököt, de csak fejet rázok. Kortyolok, mintha az a pár csepp megváltás lenne.
Elindulok, bevetem magam az éjszakába. Naivan gondolom egészen addig, míg be nem lép. Megfagy minden körülöttem. Bámulom, ugyanúgy megszeppenve, mint annyiszor az iroda folyosóin. Pislogok egyáltalán? Franc se tudja, és nem is foglalkozok vele.
Letaglóz. Teljesen. Az eltűntnek hitt ismerős érzés úgy vág mellbe, hogy távolról ugyan, de hallom, hogy a kezemben tartott pezsgős pohár a szépre sikált padlón landol, ezzel is beszennyezve, és beintve a lelkes takarítók munkájának. Biztos felhívom magamra a figyelmet, biztos bámulnak. Nem érdekel, minden homályos, azt az egyetlen betévedő alakot leszámítva. Csak őt látom. Megint.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ ★ ~

Kellemeset a hasznossal – lehetne ez a mottóm. Jártam már ebben a klubban, bár az elmúlt hónapokban nem túl sokat. Jelenleg üzleti okból és szórakozás céljából jöttem. Az üzletet nem akarom túlságosan elhúzni, igazából csak egy borítékot kell itt átvennem a megfelelő embertől, és már mehetnék is az utamra. De miért is tenném? Pénzem van, és a csinos nők látványát milyen egyedülálló férfi vetné meg? A stílusomat nem igazán tudom letagadni itt sem. Nincsenek mackóalsóim és divatos felsőim, hisz alapvetően elegánsan öltözködöm, a hétköznapi ruháimat is a merő egyszerűség jellemzi. Most sincs ez másképpen. Egy szürke nadrágban, fekete egyszínű hosszúujjú felsőben – melyet egy fekete bőrkabát rejt el egyelőre - lépek be a klubnak az ajtaján.
Nem éppen egy olyan szakma ez, ahol van egy állandó csapat és az éveken keresztül így is marad. Már most, a belépésemet követően is kiszúrok a színpadon egy számomra teljesen ismeretlen nőszemélyt, pedig alig telt el tizenöt másodperc az érkezésem óta. Vannak, akik más munkát találnak maguknak, vannak akik beleunnak, és vannak a szerencsétlen esetek is, akik akaratukon kívül vesztik el a munkát. Volt már rá példa, hogy hallottam egy-két lányt eltűnni, még ha nem is konkrétan innen. Körbenézek még egy kicsit, és sikerül azt felfedeznem, hogy vannak ismerős arcok ugyan, de az ismeretlenből sincs kevesebb.
De aztán szinte mindenkinek a tekintete egy irányba fordul. A nyájhatást követendő én is arra nézek. Kék íriszek pillantanak vissza rám, teljesen lefagyva a látványomon. Beletellik egy kis időbe, mire realizálom, ki is áll itt előttem, mire az én szemeim is kikerekednek. Elmosolyodom és közelebb sétálok hozzá, majd ha nem ellenkezik, akkor megölelem.
- Sage! Annyira örülök, hogy látlak! - mosolyodom el, miután végül hagyom levegőt is kapni. Aztán gyorsan tekintek csak végig rajta, bár teszem hozzá, a legkevésbé sem stírölés céljából. Legutoljára nagyon nem így láttam őt. - Hát te… hogy kerültél ide? Itt dolgozol? - nem elítélés, sokkal inkább meglepettség és kíváncsiság hallható ki a kérdéseimből. A takarító is megjelenik időközben, én pedig a hátára teszem a kezem Sage-nak és arrébb sétálok vele. - Esetleg van valami hely, ahol tudunk nyugodtan beszélni? Vagy túlságosan elfoglalt vagy és majd jöjjek vissza később? - kérdezem tőle kedvesen. Amennyiben a maradásom felé hajlik a válasza, úgy végül megszabadulok a kabátomtól, hogy én magam is fellélegezhessek végre – nem csodálom, hogy ennyi ruhában vannak itt a lányok, amilyen dögmeleg tud lenni.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ ★ ~

Lefagyok. Teljesen. Nem hallok semmit, a körülöttem lévő alakokat is csak egy hatalmas pacának látom, a pohár törése se ér a fülemig. Meredek, hogy még mindig rá, akár egy kísértetre, vagy magam elé, a szökőárként kúszó képek miatt, amik a szemem elé vetülnek, arról fogalmam sincs.
Valahogy mégis megérzem, közeledik. Felém közelít a testem pedig ösztönösen reagál, mint annyiszor régen. Megölel. Merev vagyok, a karajaim képtelenek arra, hogy megemelkedjenek, mégis, mély levegőt veszek, hogy újra érezhessem az illatát. A szemem is behunyom.
Hát még én. Mondanám reflexből, a szavak mégis képtelenek elhagyni a szám. Komolyan, mint egy megszeppent kislány, aki nem ért semmit, a világból sem, nem csak a kialakult helyzetből. Most, ha tehetném felképelném magam... vagy őt, mert képes még ennyi idő elteltével is így hatni rám. Megérdemelné.
- Itt. Az első alkalom ingyenes - reagálok végre, amint sikerül leküzdenem magamban a hirtelen jött sokkot, és összeszednem a darabkáim. Még egy buja mosolyt is megeresztek, egyenesen a rég látott szemekbe tekintve.
- Nem neked - hárítom is a férfit, aki a mondat hallatára, egyre közelebb merészkedik hozzám. Sikerült elég határozottnak lennem, hisz visszavonulót fúj.
- Persze, csak egy pillanat - hagyom magára, amíg a főnökömhöz tipegek. Nem mondom, hogy nem tekerek a csípőmön szándékosan, csak hogy lássa, mivé váltam. Azt már rég tudom kezelni, hogy vele együtt sokan mások is látják, és vannak páran, akik még hangot is adnak tetszésüknek.
Gyorsan eldarálom Saloménak, hogy én mára végeztem, és még vendéget is viszek magammal fel, mire egy biccentést kapok, ezzel leokézva a helyzetet.
- Gyere velem - ragadom meg a kezét óvatosan, csak hogy a káoszból felnavigáljam a lépcsőkön, végig a folyosókon, ahová már nem teheti be bárki a lábát. Ezt a két biztonsági őr is tanúsítja, akik jöttömre félreállnak, utat engedve nekünk.
Még pár méter, majd kinyitok egy ajtót, hogy feltáruljon lakhelyem.
Belépve felsóhajtok, becsukva az ajtót magunk mögött, pedig az összes kellemetlen mellék zörej eltűnik. Leveszem a szőrös valamit, és hanyag eleganciával hajítom a kanapéra.
- Itt meg lakom... egyből szobára vittelek - vigyorodok el a tőlem megszokott módon, hogy oldjam a saját magam generálta feszültséget. Aztán az ágyamra ülök, végigmérem őt.
- Visszajöttél.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ ★ ~

Úgy érzem, nem egyenlő mértékben örülünk a másiknak. Lehet, hogy csak a kezdeti sokk miatt viselkedik ennyire semlegesen, nem tudom. Remélem, hogy nem kevertem össze valakivel, aki nagyon hasonlít rá – nem az első alkalom lett volna, mikor a fene közvetlenségem egy jó adag bocsánatkéréssel folytatódott, mert valaki csak nagyon hasonlított valami régi ismertségemre. De mivel nem húzódik el tőlem és nem javít ki, hogy ő márpedig Julianna, merem azt hinni, hogy tényleg őt látom itt. Mi történhetett, hogy ide került? Mikor legutoljára találkoztunk, még nagyon másképp állt a szénája.
Első alkalom? Felhúzom a szemöldököm, közben csak remélni merem, hogy nem azt hiszi, magánműsort szeretnék. Őszintén szólva, ha szobát kéne kibérelnem, csak beszélhessünk, még azt is megtenném.
Miután magamra hagy, nekidőlök az egyik asztalnak és úgy várom a visszajövetelét. Sóhajtva tekintek körbe a belső tereken, és legalább két lány meg is környékez, de illedelmesen elutasítom őket. Közben keresem még azt is, akitől át kell vennem a borítékot, de úgy érzem, hogy ez ma el fog maradni. Vannak prioritásaim, és ha egy régi ismerősről van szó, az általában prioritást élvez az illegális ténykedéseimmel szemben.
Végül visszatér és hagyom magamat vezetni. Nem szólok semmit, csak mikor beérünk pásztázom végig a helyiséget. Füttyentek egyet elismerően, majd Sage felé fordulok. - Azta! Nagyon szép ez a szoba. Még meg merem kockáztatni, hogy szebb, mint ami nekem van - bár ehhez hozzátartozik az is, hogy ugyan van pénzem, de nem költöm őrült módjára és inkább az egyszerűségnek élek. Bár ezt valószínűleg ő is tudja
Tekintetemet nem tudja elkerülni, ahogy ledobja magáról azt a szőrmekabát-féleséget és csak egy szál, az alakját tökéletesen kiemelő fehérneműben foglal helyet az ágyon. Kár lenne tagadnom, hogy nincs rám hatással. Kedveltem őt, és nem úgy mint a többségét azoknak, akikkel intim kapcsolatba kerültem. Sosem a teste miatt flörtöltem vele, hanem szimplán azért, amilyen ő.
Várnám, hogy megkínáljon valami ülőalkalmatossággal, de mivel erre nem kerül sor, így állva maradok előtte, viszont a kabátomtól én is megszabadulok – vagy felakasztom egy fogasra, vagy az övéhez dobom le. - Igen, vissza - röviden, velősen felelek, amennyire ő jelentette ki az egyértelműt. Nekem viszont nem megy az ilyen egy-két szavas beszéd, ezért folytatom. - Már régen. Jobban elhúzódott a távollétem, mint azt gondoltam, különböző okok miatt. Aztán, amikor visszajöttem, próbáltalak megkeresni, de már nem dolgoztál ott gyakornokként, és a kávézóban sem leltelek fel. Nyomozói végzettségem pedig sajnos még nincsen - nevetem el magamat. Sajnáltam, hogy megszakadt köztünk a kapcsolat a távollétem alatt, de őszintén szólva nem volt sok szabad percem. Aztán, mielőtt vissza tudtam volna jönni, újabb lehetőséget kaptam, egyben legálisat és illegálisat. Segítenem kellett pár jogászhallgatónak levizsgázni, illetve néhány helyi ismerősömnek szüksége volt a szakvéleményemre jogi ügyekkel kapcsolatban. Na meg egy újabb melóra is felkértek, ha a törvényen kívüli részét tekintjük. Ez utóbbiról azonban érthető módon nem beszélek.
- Sajnálom, hogy nem jelentkeztem, Sage, de lehetőségem sem volt rá sajnos. Legalábbis nem annyi, mint szerettem volna - bár fogalmam sincsen, mire fel kérek elnézést tőle. Jól tudta, hogy határozatlan időre el kell utaznom, és ennek tudatában történt meg az az este is, amelyet egy kínos reggel követett. Kínos, mert annyira jól éreztük magunkat, hogy szinte fájdalmas volt az elválás. A részemről mindenképpen. De élveztem és kiélveztem minden egyes percét, míg el nem szakadtunk a másiktól.
- Na de veled mi történt ez idő alatt? Hova tűntél, hogy ennyire nem tudtalak megtalálni? - bár azt tudom, hogy most hol tart, de engem az érdekel, hogy mi történt vele azóta, mióta nem találkoztunk. Úgy érzem, neki is van mesélni valója.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ ★ ~

Annyi érzés kavarog bennem hirtelen, és annyi kérdés, hogy sehogyse tudok dűlőre jutni. Se velük, se az újra életembe toppanó férfival, se a kialakult helyzettel. Örülök neki, hogyne örülnék, egy pici részem pedig imádkozik azért, hogy amiatt legyen itt, mert megtudta itt vagyok, és ne csak azért, mert gondolt egyet.
Pedig leghőbb vágyam becipelni egy szobába, levenni róla a ruháit és... minden porcikám könyörög érte, ahogy akkor este is. Talán a várakozás teszi ezt? Nem bírok magammal, így bár rengeteg hely van, ahová elmenekülhetnénk, az egyetlenre viszem, ami csak az enyém, ahol nincsenek figyelő kamerák, és ahol hacsak percekre is, de el tudom felejteni, mi lettem.
- A tied is tetszik... ezt is imádom, de tudod... hiába mindez, ha csak egyedül élvezem - megvonom a vállam, mert se előtte, se utána nem volt olyan képzelgésem, hogy bárkivel is megosszam az életem, hogy bárkivel is legyek a kötelező időnél töbet.
Tudom, jobban mondva sejtem, hogy számára ez a közeg nem annyira ismerős, ezért sem értem, miért nem néz rám szánakozón, vagy von kérdőre... ítél el.
- Jajj, ülj csak le... sajnálom, elszoktam ettől... - a jelenségtől, ami ő. Arrébb ülök, jelezve, ha szeretne, vagy épp nem temeti maga alá az undor a látványomtól, akár mellém is ülhet. Kell, érezni akarom a közelségét, tisztán akarom hallani a hangját és közelről, hogy az agyamba tudjam vésni, ha aztán megint eltűnne. Nem drogozok, nincs szükségem rá, hisz az enyém ő.
- Levizsgáztam. A kávézót meg ott hagytam - könnyedén beszélek, és hangomban azért megcsendül a büszkeség, amiért legalább egy diplomát magaménak tudhatok.
- Rossz volt ott... miután elmentél. Nem tudtam, ki után leselkedjek, és várjam, hogy feltűnjön azon a folyosón... és rájöttem, hogy bulik a számok, de... nekem ott nincs helyem... kosztümben, kontyban... befásultan - az utóbbi volt, ami a leginkább megijesztett. A fásultság a veteránok arcán. Én élvezni akarom az életet, amit kaptam.
- Nem kell bocsánatot kérned... nem ígértél semmit, és tudtuk, hogy el fogsz menni - ahogy akkor többször is. Jó, megrázom a fejem, le kell higgadnom, mert ez egyszerűen kész.
- És most már itt vagy.... megtaláltál - fordítom először a fejem felé, hogy a szemébe tudjak nézni, majd az ajkamba harapva mérjem végig, ismeretlen vonásokat keresve. Valami újat rajta, ami azt mutatja, változott bármi is.
- Kurva lettem... vagyis... az is voltam, elég korán kezdtem, ami azt illeti. Utcán jártam, aztán itt kötöttem ki... nem valami érdekes, és gondolom nem kell részletekbe bocsátkoznom.... - mosolyodok el, most először... őszintén. Nem, nem tudom szégyellni, nem tudok úgy gondolni erre, mintha rossz dolog lenne, vagy elcsesztem volna az életem.
- És amióta veled.... senki mással nem tudom élvezni - ezt viszont úgy mondom, mintha egy világméretű titokba avatnám be. Végül is igaz, az én világomnak ez a legnagyobb titka.
- Hiányzotál Arnold...

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ ★ ~

- Szóval ez a te kis szentélyed? - érdeklődöm, ahogy tekintetemet a szoba szegletei foglalják le még egy kicsit. Újabb szavai hatására tekintek csak vissza rá és bólintok egyet, majd helyet foglalok mellette.
- Nincs miért elnézést kérned, néha én is megfeledkezem magamról - bár roppant ritkán kerül erre sor. De ha valami oknál fogva haragot tartana az irányomba és nem kínálna meg a hellyel, akkor elálldogáltam volna itt egész este – vagy legalábbis, ameddig majd kívánja a maradásomat. Mégiscsak az ő lakrésze ez, a beinvitálásomról is ő döntött.
Olyan szívesen érinteném meg őt, hogy újra érezhessem a finom bőrét és hogy milyen hatással vagyok rá. Ugyanakkor még ennyi idő távlatából én sem tudnám kijelenteni, hogy közömbös számomra a nő. Néhányszor eszembe jutott Sage, mióta legutoljára találkoztunk, főleg a hazaérkezésem után. Próbáltam megtalálni, de nem túl sok sikerrel és ugyan felhívhattam volna a kapcsolataimat, nem szerettem volna belekeverni a magánéletemet a kétes ügyeimbe.
- Na igen? Gratulálok hozzá! - örülök meg neki és vetek rá egy őszinte mosolyt. Aztán a következőknél lekonyul a vigyor számról és utat tör magának a lelkiismeretem. Tudom, hogy nem tettünk semmilyen ígéretet, tudom, hogy minden bizonytalan volt már akkoriban is, viszont kétség nélkül fontos része volt az akkori életemnek. Bár a szavaiból kiindulva valószínűleg nem annyira, mint én az övének. Nem felelek rá semmit… Nem igazán tudnék mit. Részben egyet is értek vele, ami a befásulást illeti. Viszont ez nem csak rájuk igaz, hanem mindenkire, aki nem szereti eléggé a munkáját, viszont túl nagy erőfeszítésekkel járna a váltás. Főleg azoknál tapasztaltam ezt, akik már húsz-harminc végzik ugyanazokat a feladatokat.
- Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy - mosolyodom el újra, ahogy a szemeit nézem. Nem kerüli el a figyelmem, hogy kissé végigmér magának, de nem teszek ellene semmit. Mi több, abban a pár pillanatban én sem vagyok rest végig pásztázni tekintetemet rajta. Nem sokat változott. Még mindig ugyanolyan jól tartja magát, mint régen. Talán kicsit vékonyabb. - Igen, meg. Bár nem gondoltam volna, hogy pont egy ilyen helyen fogok rád lelni - bár tény és való, hogy ebből a lakosztályból kiindulva még majdhogynem jobb helyre is került, mint amit a könyveléssel elért volna. Legalábbis ennyi idő alatt. - Ha szereted ezt csinálni, Sage, akkor teljes szívemből örülök neki, hogy váltottál! - teszem még hozzá, mielőtt félreértené az előbbi megjegyzésemet.
„Kurva lettem”- ha most innék, valószínűleg félre is nyelnék ennek hallatán. Így is, mikor ezt közli velem, rendesen felszöknek a szemöldökeim meglepettségemben. - Hogy történt ez? Vagy miért? - kérdezem tőle. El sem hiszem, hogy idáig fajultak a dolgok, mióta eltűntem. Fajultak? Ha kiderülne, hogy szereti csinálni, akkor valószínűleg nem ezt a szót használnám.
Szívem szakad meg azon, amit mond. Félmosollyal az arcomon kúszok kicsit közelebb hozzá és teszem egyik kezemet a térde fölött a combjára, lágyan simítva meg a bőrét, majd másikkal átölelem őt, így húzva kicsit közelebb magamhoz. - Ó, édesem… - sóhajtok egyet, ahogyan a haját simogatom és nyomok a fejére egy apró csókot. - Te is hiányoztál nekem, Sage - suttogom a hajába, mintha valami hatalmas nagy titok lenne ez. Keveseket szoktam csak magamhoz közel engedni, de ő különleges helyet foglalt el a szívemben abban a körülbelül fél évben. És úgy néz ki, ez most sincs másképpen.
- És… még mindig… foglalkozol azzal? - nincs szívem kimondani azt, hogy kurva. Aztán rájövök, hogy ez a kérdés mennyire kétértelműen jöhet le, ezért gyorsan pontosítok. - Mármint nem azért kérdezem… csak hogy ha esetleg valamiben segítségre van szükséged, akkor itt vagyok, Sage és elég csak szólnod - legyen szó pénzről, vagy bármilyen egyéb támogatásról. Alapvetően is egy segítőkész embernek tartom magam, azokkal pedig különösen, akik közel állnak hozzám. Ő ilyen.
- Esetleg… szeretnél majd elmenni valahová? Beülni egy kajáldába, vagy ilyesmi. Vagy a házamat is megmutathatom, ha szeretnéd. Változott egy kicsit, mióta legutoljára láttad. Kibővítettem valamelyest a telket, és építtettem az üres részre egy medencét. Zárt térben van, szóval még ebben az időben is nyugodtan lehet használni. - kérdezem tőle, még mindig nem engedve el őt az ölelésemből – kivéve, ha érezhetően feszeng a közelségemtől, akkor érthető módon tartom a távolságot tőle. Akármennyire is nehezemre esik. A házra visszatérve lett még más is felújítva, de első ránézésre ez a legszembetűnőbb, ezért mondom neki csak ezt.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ ★ ~

- Igen. Imádom is - hisz az egyetlen hely, amit ténylegesen magaménak tudhatok, még ha olykor úgy is érzem, tátong az ürességtől, vagy nem ez kell nekem. De még máig nem tudom, mi az, ami nekem kell. Hol kell lennem ahhoz, hogy azt érezzem, minden rendben, és semmi nincs, amire vágynék. Mindig felkerül valami a listára, mint például a már mellettem ülő férfi is. Csak annyóból furcsa, hogy a kezdeti lelkesedéseim hamar el is múlnak, ez viszont tart már egy ideje. Most is szinte látni lehet a köztünk lévő feszültséget, és én se tudok őszintén semmi másra gondolni, csak hogy újra érezhessem Arnoldot.
- Nem volt egyszerű, nem vagyok az a leblokkolós típus, de akkor rendesen szenvedtem - csupán grimaszt vágok, mert inkább nosztalgikus, semmint kellemetlen emlék lenne.
- Persze, hogy az vagyok... - főleg mert nincs más választásom. Nem akadhatok ki, nem rendezhetek jelenetet, és nem is vonhatom kérdőre. Valószínűleg, ha megtehetném se tenném. Sokkal jobb így, örülni a viszontlátásnak, eljátszani gondolatban azzal, vajon most mit hoz a jövő. Egyáltalán kettőnknek lesz-e, vagy érdemesebb lenne a pontot ott hagyni a végén.
- Pontosan ezért történt. Mert szeretem ezt csinálni Arnold. Tudod... nem sokat tudsz rólam, de most mesélek, jó? Nyugodtan kiléphetsz az ajtón, ha úgy érzed sok, vagy épp így már más leszek a szemedben, nem fogok utánad menni, de úgy gondolom, ennyivel tartozom - elvégre csak belecsöppentem az életébe, gondosan ügyelve arra, hogy a kelleténél soha ne tudjon többet rólam.
- Gimis voltam, mikor kezdtem. Szegények a szüleim, és zavart, hogy nem kaptam olyan ruhákat, dolgokat, amiket akkor a menő lányok hordtak. Egy pláza parkólájában dugott meg először egy férfi, a nevét se tudom, de akkor megvette nekem a Ray Ban napszemüveget, én meg csak pislogtam, hogy ennyi? Ilyen könnyen tudok szerezni bármit? És a többi ment magától, mikor veled dolgoztam, éjszakánként az utcán stoppoltam, és jó volt, nem tudok úgy viselkedni, mintha bánnám. Salome egyszer felvett, és azóta neki dolgozom, és igen, csinálom azt - halkan nevetek a végén, a szívait utánozva, de csak pár pillanatig. Utána a szemeit fürkészem, vajon mennyire udorodott meg tőlem.
Közelebb húz magához, én meg úgy préselődök hozzá, mintha az életem múlna rajta, a hátán simítok végig, majd a kezén, tökmindegy csak érezzem. A nyakába fúrom a fejem, hogy mély levegőt véve, magamba szívjam az illatát.
- Ha ezek után is áll az ajánlat, szívesen elmegyek hozzád - motyogok csak, a szemeim is lehunyom, de a távolságot nem vagyok hajlandó növelni, sőt, még közelebb kúszok hozzá, bár tudom, még az sincs elég közel.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ ★ ~

- Egyáltalán nem lep meg. Nagyon lakályos és gyönyörű a kilátás is - szavaimat befejezvén kitekintek a nagy üvegablakokon a New York-i éjszakába. Néha sajnálom, hogy nincs a házamon kívül egy lakásom valami lakókomplexum tetején. Az ilyen látványt bármikor meg tudnám szokni. Hm… a végén még tényleg beruházok egyre. A pénzt szerintem senki nem csodálná, hogy honnan van ennyi. Tekintve milyen szerény életet élek, és hogy a jogi professzorok, vagy az ügyvédek mennyit kapnak… nem mellesleg még van pár üzletem is ezek mellett.
Meglep, amit mond, és ezt nem próbálom titkolni. Arra viszont ügyelek, hogy nehogy rossz néven vegye a reakciómat, mert nem elítélni akarom, hanem megérteni a miértjét. Miért csinálja ezt, miért kínálja pénzért a testét. Elég nagy képmutatásra vallana, ha pont én kezdenék el bárki fölött ítélkezni, tekintve hogy jómagam miket tettem már az életben, meg hogy kikkel találkoztam. Sage-t mindig is egy kedves, talán kicsit jobban nyomulós lánynak ismertem meg, de a legmerészebb álmaimat sem közelítette meg ez a kép, amit most közöl velem. Csendesen hallgatom, reflexesen bólintva párszor aprókat, hogy tudja, figyelek.
- Hát én is őszinte leszek… nem igazán tudom, mit feleljek erre - szólalok meg a története befejeztével, majd gyorsan helyesbítek. - Azaz félre ne érts, nem ítéllek el, mielőtt azt gondolnád! Sőt, még csodálom is, hogy ezt ilyen nyíltan felvállalod. Sokan nem mernék bevallani, mert úgy érzik, ez annyira kínos. Szimplán csak annyi a helyzet, hogy meg se gondoltam volna. Egyébként is, abban mi kivetnivaló van, hogyha jó vagy valamiben, élvezed is, ráadásul még pénzt is keresel vele? A kellő óvintézkedéseket úgy is tudom, hogy próbálod megtenni. Legalábbis remélem - most nem csak az aktus közbeni védekezésre gondolok, hanem a fizikai egészségére is. De gondolom azért is jobb neki most itt dolgozni, mert csak kap valami plusz védelmet ettől a nőtől. - Viszont ezt a kurva szót mellőzhetnénk, legalább mikor a közelemben vagy? Olyan pejoratív - nevetek fel jókedvűen. Használjunk bármi mást, de ez a szó számomra túl lekezelően hat. Nem olyannak, mint amit Sage érdemelne. Én legalábbis nem úgy érzem.
Közelebb húzom magamhoz, hogy átölelhessem, ezzel is nyomatékosítva a szavaimat. Nem szánalomból teszem, hanem örömből, hogy újra láthatom. Mikor a nyakamhoz bújik, úgy érzem, ő is ossza az érzéseimet. - Persze, hogy áll! - mosolygok le rá, és nyomok egy újabb csókot a feje búbjára. Aztán hirtelen felindulásból jőve álla alá nyúlok, magam felé fordítva a tekintetét, és ha nem ellenkezik, akkor lassan az ajkait is megközelítem. Amennyiben érzem rajta a távolságot, visszavonulót fújok, a másik esetben viszont behozom azt a pár centi különbséget köztünk, hogy újra érezhessem a szája finomságát. Ha nem húzódik el, akkor hajába túrva tartom magam közelében, kiélvezve az utolsó cseppig, utolsó lélegzetvételig.
Felállok végül, és elé fordulok, kezemet nyújtva irányába. - Ha gondolod, mehetünk akár most is - jelentem ki és kérdezem is egyben. Ha egyetért velem, akkor elmondom még neki, hogy menjünk az autómmal, itt állok a közelben. Megvárom, hogy magára kap-e még valamit az indulás előtt, addig én is felveszem a kabátomat. Ha indulásra készen áll, már mehetünk is.

***

Néhány percnyi autókázás után megérkezünk a házamhoz. Leparkolok a garázs elé, aztán kiszállok és Sage kezét fogva invitálom be a lakásba. Kívülről minden ugyanolyan, mint volt, leszámítva azt a kis pluszt. Amint beérünk a főajtón, megszólalok. - A medencébe vezető szoba az étkező azon ajtajából nyílik. De én rád bízom, merre menjünk először - mutatok ujjammal az említett irányba, itt azonban ráhagyom a döntés lehetőségét. Fel akarja-e újra fedezni a házat, vagy egyből vegyük az ismeretlen szoba, a medence felé az irányt. Biztosra veszem, hogy tetszeni fog neki. Ha korábban is engedte a közeledésemet, akkor most sem teszek másképpen és újra odahajolva hozzá csókolom meg szenvedélyesen. Annyira örülök, hogy újra láthatom.

~ Megjegyzés ~ Szószám ~ ★ ~