Ira & Saffie

Azt hiszem nem vagyok túl messze a valóságtól, ha azt mondom, hogy minden huszonéves egyetemista küzd azzal a gondolattal néha, hogy talán rosszul választott szakot, hogy az egyetem nem teljesen ugyanolyan, mint amilyennek a középiskolában beállították és hogy a felnőtté válás egész folyamata valójában csak egy csapda. Azt várják tőlünk, hogy valami olyannak szenteljük az életünket és az időnket, amiről csak közben derül majd ki, hogy tényleg életünk hivatása lesz-e, esetleg egyáltalán nem passzolunk egymáshoz. Azt hiszem az, hogy valaki mivel akar foglalkozni, pontosan olyan, mint a párválasztás, de az embernek nincs annyi lehetősége megváltoztatnia a döntését és valami újat kipróbálni, mint a randipartnerekkel. Legalábbis a szüleink és a családjaink idősebb tagjai biztosan némi kíváncsisággal, de leginkább nehezteléssel fordulnak ilyenkor hozzánk, amiért ők egészen más életkörülmények között egészen más döntéseket hoztak.
Szerintem a világ sokkal jobban kinyílt ahhoz képest, amiben a szüleim felnőttek, valójában több szempontból is. Nem tudnám letagadni azt, hogy a családom tulajdonképpen bevándorolt Amerikába, mert hittek abban, hogy itt teljesülhet az a bizonyos amerikai álom és olyan életet tudnak majd teremteni nekünk, amiben nem kell olyan dolgok miatt izgulnunk, mint hogy akadnak-e munkalehetőségek a városban, hogy ki tudjuk-e fizetni a számláinkat, vagy hogy olyan iskolába járhatunk-e, ahol megkapjuk a megfelelő oktatást. Mások generációs jómódját persze nem olyan könnyű elérni és hiába a szüleim kemény munkája, nem hasonlítanám magamat az újgazdag ismerőseimhez, sem azokhoz, akiknek a pénz és az azzal való gazdálkodás fogalma mondhatni ismeretlen. Nem érzem magamat féltékenynek senkire, hiszen a szüleim mindig arra tanítottak, hogy az apró dolgok is okozzanak örömet és hogy az a pénz, amiért az ember megdolgozik sokkal többet ér, mintha másokon akarnánk nyerészkedni. Az öcsém és én is megkaptuk az iránymutatást és azzal nőttünk fel, hogy a saját csatáinkat magunknak kell egyrészt kiválasztanunk, másrészt megvívnunk, még ha van is akihez fordulhatunk tanácsért, vagy lelki támogatásért. De mégsem várhatjuk el a családunktól, hogy ők oldjanak meg helyettünk mindent. Saját magunknak is tudnunk kell két lábon állni a földön.
Tisztában vagyok vele, hogy egyesek szerint én azzal az elképzelésemmel is jó nagy csatát választottam magamnak, ami alapján segíteni szeretnék másokon. Ah In és közöttem kezdettől fogva volt némi bizonyítási vágy azzal kapcsolatban, hogy megértessük egymással, miért fontosak a saját álmaink. Utólag nevetségesnek tűnik, hogy mennyire vakok voltunk és hogy miért csak a saját orrunkig néztünk, hiszen van, ami nagyon is közös bennünk. Például az, hogy mennyire élvezzük, amit csinálunk. Az ő zenéléshez és zene készítéshez való érzéke lenyűgöző volt és bár nem volt, akit megkérdezhettem volna arról, hogy mit gondolnak, mennyire leszek jó abban, amit csinálni akarok majd az egyetem után, azt hiszem igyekeztem mindent beleadni abba, hogy az egyetemi éveim mind megérjék a pénzt és energiát, amit belefektetek ebbe az egészbe. Egész pontosan mindent plusz egy évet adtam eddig bele az egészbe.
De tényleg szeretem amit csinálok, érdekesnek tartom és újra meg újra kihívást találok benne, ami motivál arra, hogy jól akarjak teljesíteni, igazán meg akarjam érteni amit az oktatók próbálnak átadni nekem és valami igazán átgondoltat és fontosat tegyek le az asztalra a szakdolgozatommal. Már amennyire egy diák a sok ezer közül megteheti ezt.
A csúszás miatt több időm volt gondolkodni a témámon és azon, hogy ha már választhatunk magunknak témavezetőt, pontosan kivel dolgoznék szívesen együtt a tanári karból. A választásomnak semmi köze nem volt a férfi megjelenéséhez, hiába beszélt mindenki róla, amikor először futott vele össze tantermi körülmények között - és hiába járultam hozzá én magam is ehhez a beszélgetéshez hallgatói pályafutásom alatt. Ha valaki tudná mi mindent beszélnek meg a HÖK tagjai egymással, akkor azt hiszem, hogy igazán meg lenne lepődve. Mindenesetre tudtam, hogy ez pontosan olyan helyzet, mint az életben bármi más - nem lehet megítélni semmit és senkit első pillantásra, annak, hogy tudunk-e majd együtt dolgozni, valójában legalább egy konzultáció után kell kiderülnie. A bizalmam ugyanakkor tényleg ebben a fiatal professzorban volt, ezért is volt bennem jócskán izgatottság és némi idegesség is, amikor bekopogtam az ajtaján.
- Jó napot! - Mosolyogva köszöntem neki, miközben a pillantásom végigsiklott a helyiségen. - Köszönöm - tettem hozzá halkan, amikor én magam is regisztráltam, hogy nincs épp más nála megbeszélés céljával, vagy épp nem zavartam őt meg semmiben. Az invitálására pedig tettem is néhány lépést befelé a helyiségben.
- Elfogadom, köszönöm szépen! - Jókedvűen bólintottam és fogadtam el az ajánlatát. Alap esetben nem sok időt töltöttem más oktatók irodáiban, ez a mostani is pusztán egyike volt annak a kevés alkalomnak, de tetszett a helyiség hangulata és az, amit alapvetően Mr. Castro-Lee is sugárzott. Már az óráin is érzékelhető volt, hogy mennyire lelkes a feldolgozott témái iránt és ez azoknak, akik szintén érdeklődtek ezek iránt, nagy motiváció tudott lenni. Valójában nem is volt csoda, hogy a hallgatói kérdőíveken olyan jó értékeléseket ért el minden félévben.
- Hű.. A választék alapján igazi tea-rajongónak tűnik. - Mosolyogva intettem a kezemmel a teatasakok felé, amelyek közül rövid tanulmányozás után egy vadalma-fahéj ízesítésűt választottam ki. - Nagyon kedves, köszönöm. - Nem számítottam rá, hogy egy egész teabár kerül az asztalra, de ettől csak még kényelmesebben éreztem magamat, amitől múlni kezdett a kezdeti idegességem.
- Csak egy óra múlva kell elindulnom a munkahelyemre, szóval van időm. - Valójában megmondtam a kávézóban, hogy talán még késni is fogok kicsit, de mindig elég támogatóak voltak azokkal, akik munka mellett még a tanulmányaikat folytatták, ezért nem számítottam rá, hogy ha elhúzódik a beszélgetés esetleg felírnak miatta.
- Igen, több óránk is volt már együtt. Kötelező és választható is. - Nem volt elvárható, hogy minden tanár tisztában legyen az összes diákjával. Ami azt illeti én néha a gólyáimat sem tudtam hova tenni, ha a nevük mellé nem láttam képet, amíg még a tanév elején voltunk. - Szociológia a főszakom. - Feleltem végül a kérdésre, majd bólogatva pillantottam fel rá, miután a teafiltert a forró vízbe ügyeskedtem. - Persze! Egyáltalán nincs ellenemre. - Ez volt az a rész, amitől valószínűleg jobban izgultam, mint amennyire kellett volna. Ha most nem találjuk meg azokat a közös témákat, amikben együtt dolgozhatnánk, nézhetek új konzulens után, ami a Mr. Castro-Lee óráin való részvétel után valószínűleg elszomorítana. De attól még nem adnám fel, mert a családom nem erre tanított.

Saffron & Ira

Дeva - Fa lenni - 767 - öltözék - nem kell félni  - I.