Már lassan egy hónapja, hogy visszatértem, a betegeim szerint egy hosszú nyaralásról a hegyekből, az ismerőseim, kollégáim szerint egy beteg rokon meglátogatásáról, ápolásáról és temetéséről, majd annak kiheveréséről. Senkit nem hagytuk hír nélkül, nehogy gyanút fogjanak. De visszatértem. Ha felhívnám viselkedésemre a figyelmet, a gyászra fogom, vagy a pihentető hegyi túrákra, így még a bakijaim is fedve lesznek, azon túl, hogy utána még jobban odafigyelek rá. A csapatnak is meg van a mai programja, de mindenki a maga útját járja, ide ők nem jöhettek. Egyrészt, mert elég feltűnőek, másrészt, mert a mai előadás Dr. Webster-é.
Öltöny, elegánsan hátra fésült haj, hónom alatt néhány lezárt ügy aktái, amik egyenes belépők a new york-i rendőrségre, és egy kis mellékes dohány szag, mert tegnap kifogytam, és mára sikerült pótolnom. De azért bízom benne, hogyha el nem is nyomja, remekül passzol mellé a kölni, amit használtam. A balesetnek már nyoma sincs, az orvosok tökéletes munkát végeztek, ami biztos nem volt olcsó mulatság. Majd kárpótolom valahogy Braxie-t.
A lépcsőn még gond nélkül fel is lépkedek, a kapun keresztül pedig, bár átnéznek, a tekinteteken látom, hogy felismernek és a legtöbbjük örül is nekem. Biccentéssel köszönök, majd a portához lépek, ahol a portás maga is ismerősként köszönt. Felkészültem a múltamból, a most jelenlévők nagy részének tudom a nevét, és azon információkat, melyeket megoszthattak velem. Rákérdek a portás egyenruhás hétvégéjére, a családjára és egészségére odafigyelő orvosként, megjegyzem neki kedvesen, hogy igyon kevesebb kávét, vagy hagyja el a cukros energia italokat. Hülyeség. Én sem tennénk másként. De Dr. Webster igen. Miután tisztázom jelenlétem, és hogy visszahoztam néhány aktát, utamra enged. Útközben még oda köszönök néhány ismerős arcnak, de tudják, hogy elfoglalt ember vagyok, nem veszik zokon, ha nem állok meg mindenkivel beszélgetni. A főnökségtől tudom, hogy akadnak szép számmal különös, félbehagyott akták a többi közt, melyek feltételezhetően azért lettek "elfeledve", mert úton-útfélen kiderült, hogy korruptság van az ügyben. Mi nem azok a rosszak vagyunk, akik a civilek életét akarják tönkre tenni, hanem azok a rosszak, akik nyilvánosságra hozzák a hatalomban lévők sötétoldalát és egyben az igazságot, ezáltal bizalmat keltve, háborút szítva és így hatalomra kerülve. Röviden ez a célunk. Ehhez azonban sok felmutatható bizonyítékra van szükség. Nem csak a rendőrségről, és nem csak ilyen kis piti pénzmosásokról, de kezdetnek ez is megteszi. Elvégre ki ne háborogna egy olyan ügyön, ahol az árváknak szánt pénz valami politikus hajójára ment el? Belépve a terembe a lámpák maguktól felkapcsolódnak, én pedig becsukom magam után az ajtót. Neon Kitty, a mi kis hackerünk összedolgozva a feketebárányunkkal kiderítették, hogy a terem melyik sarkában van kamera, merre és meddig lát el, illetve, mennyi adatot képes rögzíteni. Ha a dolog neccessé válna, Kitty kikapcsolja a kamerát, vagy úgy intézi, mintha meghibásodna. Nem izgulok. Pontosan tudom melyek azok a polcok, ahol a dobozok mélyén találhatok ezt-azt. Igaz, doboz számra pontosan, és aktára pontosan nem sikerült kiderítenünk. A kamera nem lát, szóval odébb téve a nálam lévő felesleges aktákat, kihúzom az első dobozt, és le véve tetejét, elkezdem átbogarászni. Kitty felajánlotta, hogy legyen nálam füles, vagy mikrofon, hogy tudjunk kommunikálni, de tartottam tőle, hogy azzal sodornám veszélybe magam, mert gyanút keltenék vele, így elutasítottam. Ezért extra óvatosnak kellett lennem. Eleinte gyakran fel is kaptam a fejem az ajtó irányába, és figyelve, nehogy túl sok időt töltsek ide bent, de annyira elmerültem végül az aktákban, hogy mindez hamar elterelte figyelmem.

Egy kamerákkal és megfigyelő eszközökkel teli helyiségben az ember a rányitástól fél a legkevésbé. Olyan valószínűtlennek tűnik, miközben minden sarokból figyel egy-egy kamera. Noha látni nem lát semmit. Még is ki ellenőrizgetne egy ilyen helyiséget? Ki fáradozna nappal az akták lehordásában, ami a hosszú és fárasztó papírmunkákhoz tartozik. Senki. A mai rendőrök pontosan olyan lusták, mint amilyennek a tréfás animációkban mutatják. A kis kadétokon még látszik a lelkesedés, de sok éves papírmunka, a csekély fizetés és a ritka terepre járás végül bekebelezi őket. Öt év múlva már a rendőrségen kialakított konditermet se látogatják, tíz évvel később pedig már attól leizzadnak, ha a székből el kell nyújtózniuk az asztal végében lévő fánkokért. Ha 10 év után újra elkéne végezniük a vizsga fizikai részét, azt hiszem sokan repülnének innen. Szóval nem aggódtam.
Ráadásul, ahogy fellapoztam néhány aktát, találtam egy-két érdekes esetet. Sajnos ez nem úgy működik, hogy találomra felmarkolok néhányat, aztán pá, hanem át kell olvasnom és, ha igazán gyanús nyomot találok, az kerül majd hozzánk. Így fordulhatott elő, hogy szemfüles létemre, elterelődött a figyelmem az ajtóról és annak lehetőségéről, hogy valaki rám nyisson. A lopások piti ügynek számítottak, még a drogok gyanús eltűnését sem tartom igazán fontos, de egy eltűnt, bizonyos körökben fontos személy vagy egy hasonló gyilkosság már azért érdekesnek tűnt. Két ilyen akta már is a aktatáskámban landolt és már bőven egy harmadik esetet olvasgattam, mikor megütötte fülem a női hang. Szégyen szemre maga az ajtó nyitódása nem. Felkapom fejem, de egy pillanatig sem rémiszt meg a helyzet. Ezt még lepleznem sem kell. Ám meglepődést mímelve, hogy csak így rám nyitott, azért felvonom szemöldökeim. Gyanús volna, ha a harmadik félig átrágott aktát is a zárt aktatáskámba tenném, így azt össze csukom és az általam behozott másik kettővel a dobozba teszem, mialatt tisztázom magam.
- Ó, én csak visszahoztam néhány lezárt ügy aktáját. Csak még leellenőriztem, hogy jókat hoztam e vissza, mert kész káosz volna, ha összekeverném őket. - mosolyodtam el haloványan jelezvén, hogy szándékaim ártalmatlanok, pusztán biztonsági okokból időztem itt ennyit. Egy elkeveredett akta még az őrsnek is kész rémálom, pláne, ha aktív az ügy. Akárhol lehet, és bizonyítékokat tartalmaz, vagy, ha épp a rendőrkapitányság keze van az ügyben, akkor kiderülhetnek a sunyiságaik. Ki ne pánikolna be...? Lassan fel is álltam, miután a táskám is magamhoz vettem. Nem túl sok, de még ezen aktákat is át kell majd nyálazni, utána nézni. Hibáztam, de kigondolta volna, hogy ide más is jár be a porcicákon kívül?
Ha nem láttam jelét, hogy tartózkodna tőlem, félúton felé megmutatta a belépéshez szükséges kártyám, ami a nyakamban lógott egy rendőrségi nyakpánton.
- Dr. Shane Webster vagyok. - mutatkoztam be kezet nyújtva neki. - A new york-i rendőrség igazságügyi pszichológusa. Nem az egyetlen, de a problémás ügyekkel általában engem keresnek meg. - ráztam kezet vele, ha elfogadta, illetve hallgattam meg, ha esetleg ő is bemutatkozott. Civil ruhában volt és ahogy elnézem engedélye is akadt az őrsön szabadon járkáláshoz, ergo nem csupán itt dolgozik, de a nyomozók vagy annál is komolyabb rangok közt mozoghat, semmint járőrként.
- Nem túl fiatal nyomozónak? - kérdem, inkább csipetnyi bóknak szánva, semmint próbára téve türelmét vagy tapasztalatlansággal megbélyegezve. Egy fiatal rendőr is teljesíthet jól, sőt, a lelkesedés és kitartás, majdnem egy szintre emeli a tapasztalt vénrókákkal. De attól még különös, hogy nem találkoztunk. Legalább ő ezt állítja, én pedig hiszek neki. Nem emlékezhetek rá a múltamból, de ha zűrös volna és közünk lenne egymáshoz, biztosan értesítettek volna odafönt.
- A Cale Braxton üggyel foglalkoztam utoljára. - böktem hátra az akta sor felé, ha esetleg kíváncsi volna a részletekre. - Tudja a kórházi túsztárgyalásos eset. - próbáltam emlékeztetni, ha úgy láttam, hogy hirtelen nem tudta hová tenni. Sok aktája van itt Braxton-nak, ezért is teszem hozzá, na meg, az öngyilkossági kísérlete a kórházban elég nagy port kavart, és persze részvételem miatt, az én munkámat is érintette. Pozitívan és negatívan is egyaránt. Most pedig eltűnt a kórházból a haldokló, így viszont én már nem tudok mit hozzátenni a szakmámmal ehhez az ügyhöz.

Figyelmetlen voltam, de ez még egyszer nem fordulhat elő. Nem mindig lesz mentségem, vagy kifogásom, és könnyen bajba sodorhatom magam és a csapatom is, akár csak a többieket. Okkal neveztek ki vezetőnek. Szerencsére elég jó a beszélőkém, hogy kimagyarázzam jelenlétem az irattárban.
- Bízom benne. - bólintok továbbra is barátságosan, igyekezvén szimpátiát keltve a hölgyben, hogy könnyebben elsimuljanak kételyei jelenlétem miatt. - Ritkán hibázok. - teszem még hozzá mellékesen, bár a mai nappal úgy érzem ez nem éppen helytálló kijelentés. Hogy bizonygassam ártalmatlanságom és jogomat az itt léthez még fel is mutatom a kis kártyát, ami igazol engem és remélhetőleg az előbb előadott alibim is. Aztán folytatjuk a megszokott illemmel, és utánam ő is bemutatkozik. Nem ismerős a neve, bár még nem sikerült teljesen felzárkóznom ez ügyben a baleset óta. Ugyanakkor a fontosabb, általam is jobban ismert dolgozókat akkor is megismerem. Finoman el is nevetem magam megjegyzésén, de látva kezdeti frusztráltságát, megpróbálom menteni a menthetőt, noha van egy olyan sanda gyanúm, hogy továbbra is gyanakodni fog. Ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy elszúrtam, csupán azt, hogy ő szemfülesebb társainál.
- Igazából talán annyira nem. A rendőrség csak egy a sok közül, ahová a munkám hív. Épp olyan gyakorta fordulok meg a bíróságon is egy-egy kevésbé komolyabb ügynél, illetve leginkább a magán praxisomban aktívkodom, ami a Kingsboro pszichiátriai központban van. - magyarázom ki, mi oka annak, amiért eddig elkerülhettük egymást. Az bizonyos, hogy ez a magánrendelés sokkal többet ki vesz az időmből - és sokszor még a türelmemből is -, mint kellene. De sajnos, feltűnő volna csak úgy félre hajítani munkám legfőbb pénzforrásának részét. Már ha még mindig ez volna a valódi foglalkozásom. És ha már megengedünk magunknak egy kis enyhítő humort, nem tudom nem megjegyezni, hogy fiatalnak találom ilyen komoly szakmához. Ilyen korban két úton lehet ilyen hamar a felkerülni a ranglétrára, és bár tisztelem azokat, akik vért izzadva bizonyítják rátermettségük, most mindkettőnk érdekében remélem, hogy csupán a hátsója alá adták a lovat és rá hagyják szárnypróbálgatásait, ami jobbára - legalább is szemlátomást - kimerülhet az aktakukackodásban.
- Isten ments! - emelem mellkasomig kezeim megadóan. - Tapasztalataim szerint bizonyos esetekben még előnyösebb is a női nyomozó vagy rendőr. Bizonyos tudományos körökben éppen azt bizonygatják, hogy a nők nagy része a férfiakkal ellentétben egyszerre több dologra is képesek fókuszálni párhuzamosan, ami szerintem lenyűgöző a maga módján. - ismerem el a gyengébbik nem elhivatottságát ebben és más szakmákban is. Bár úgy gondolom ehhez nincs szükség igazán tudományra, hiszen elég csak az otthon és munkahelyen is helytálló anyukákra gondolni. Ekkor térünk rá lehetséges népszerűségem boncolgatásába, ami épp akkora bukás is volt, mert bár egy áldozata sem lett, Cale eltűnt és jó ég tudja, hogy életben van e. Elmosolyodom, ahogy szemeiben megcsillan a felismerés. Nincsenek negatív érzéseim, ha olykor-olykor magyarázkodnom is kellene, mert nem szívesen válnék híressé, pláne ezzel a kettős és veszélyes élettel, amit jelenleg folytatok.
- Köszönöm. Bár csak rövid időre tudhattam a betegemnek, így túl nagy sikert nem értem el. - vonok vállat, mert így már aligha illet az elismerés, maximum abban, hogy a kórházban senki nem halt meg általa. Azonban Braxton-nak köszönhetően szépen alább is hagy az utánam való érdeklődése, s így feltételezem gyanakvása is. Ha még sem, teszek róla, hogy így legyen. Kérdését hallva színlelt értetlenséggel pislogok rá.
- Ó, öhm... az igazat megvallva azt hittem, hogy ön vagy esetleg egy kollégája felvilágosított volna a fejleményekről, de így azt kell feltételeznem, hogy talán háttérbe szorult az eset. - nyúlok hátra zavartan vakarva tarkóm, mint, aki szóba akarta volna hozni, de most aztán ő érzi magát kényelmetlenül. Az igazság az, hogy a rendőrség Cale eltűnését követően néhány napon belül lesöpörte az esetet az asztalról, miután a média is alább hagyott az érdeklődéssel. Egyáltalán nem találom túl tisztességesnek, lévén, hogy rengeteg ártatlan embert megölt már, de  rendőrség ezen bakija is remek ürügy lesz majd, ha bajba akarjuk keverni a szerveket, hogy az oldalunkra állítsuk a civileket. Mint abban a népszerű bankrablós sorozatban. Pont olyan komikus lesz, csak kevésbé látványos.
- Minden bizonnyal. - bólintok rá mosolyogva, emiatt egy percig sem neheztelve vagy gyanakodva rá. Ha évek óta itt is tölteném minden percem, akkor sem hiszem, hogy mindenkivel sikerülne megismerkednem. Ez a rendőrség, itt jönnek-mennek az emberek, az újak és a régiek is. Legtöbbjük a munkáját terepen kezdi és onnan is megy haza. Legszívesebben a sietségre hivatkozva tovább is álltam volna, de attól tartottam, hogy a beszélgetésünk nem ütött meg olyan szintet, hogy ne kockáztatnám meg vele, hogy tovább gyanakodjon miattam, noha semmit sem találna titkos küldetéseimről. És ha már itt tartunk, sose árt rendőrségi besúgó, pláne, ha ő maga mit sem sejt az egészből.
- Tudja, Miller nyomozó, bár én magam nem igazán folyhatok bele a nyomozás "nyomozói" részeibe orvosként, de, mint egy Braxton-t ismerő, kíváncsi civil, szívesen segítek, osztok meg bármi féle információt róla, ami esetleg segíthet a megtalálásában. Az ügy minden bizonnyal lezárásra került a kérdéséből ítélve, így ha jól tudom bizonyítékok nélkül, aligha újra megnyitható, de mivel magam is hibásnak érzem abban, hogy a betegem megszökött, ezzel saját és mások életét is veszélybe sodorva, szívesen segítem munkája során, akár, mint... tanácsadó. - ajánlom fel segítségem ez ügyben készségesen, hogy lássa, fontosnak tartom a munkám. Amellett pedig nem csak jobban élvezném a nyomozást, de lenne kifogásom, ha egész napomat betábláznák a pszichiátrián.
- Persze nem akarok törvényeket szegni, és feltartani sem, csupán egy ajánlat, hátha... még
is sikerül felgöngyölíteni az ügyet. Ami azt illeti... nagyobb biztonságban érezném magam is, ha Cale-t elfognánk és a megfelelő helyre kerülhetne. - tettem hozzá, némileg beleártva magán életem is - legalább is látszatra, mert egy pillanatig sem tartok a fickótól -, hogy éreztessem vele, ez, akár személyes ügy is lehetne.

Hozzá hasonlóan vonom fel én is egyik szemöldököm. Mintha még a munkámban is kételkednek, avagy abban, hogy jól végzem-e. Szép... Viszont ez a fajta túlzó gyanakodásra inkább utal arra, hogy minden megkérdőjelez, semmint, hogy valóban komolyan is gyanakodna. Visszakérdezi és kérdőre vonni bárki bárkit tud. Nem úgy tűnik, mint aki szimpatizálna velem, ez ellen pedig aligha tudok tenni, ha a másik fél már eldöntötte mit gondol. Se baj. Igazából, ha gyanakszik sem olyan menthetetlenül nagy baj. Sokfelé járok, sokfélét csinálok, ha őt nem is, kevésbé pedáns kollégáit könnyebben megvezetem, amíg pedig nem ő a főkapitány, pénz és hírnév ide vagy oda, egy kapitány sem szereti, ha szembe szállnak vele. Pláne ilyen fiatal hölgyemények. Nem idegeskedem. Nem is volna jó ötlet.
- Minden bizonnyal. - válaszolom még a feltételezett közös vonásunkra, ennél többet viszont én sem tudok és nem is akarnék reagálni. A bemutatkozást követően pedig rá is térünk a lényegre, ki miért is van itt, illetve, miért nem volt még alkalmunk találkozni. Terepre amúgy sem gyakran járok, nagyon ritkán keresnek fel profilozásra. Korábban sem vállaltam el ilyesmiket túl gyakran - mert, hogy lelkileg elég megterhelő elvileg - így ehhez kell tartanom magam most is. Bár már nyilvánvalóan kevésbé hatnának meg a holttestek látványa. Olyan hangsúllyal válaszol, mintha elvárt volna, hogy mindenről és mindenkiről mindent tudjon. Ezt még egy itt dolgozó sem vehetné ennyire komolyan, így azt kell gyanítanom, hogy nem is a munkája miatt teszi, mint inkább valami teljesen más miatt. Mintha nem is nyomozóként nyomozna, hanem valami magán vagy mások által fizetett ügyben. Különös... Vajon milyen komolyan itt az átvilágítások? Lehet mégsem akkor csoda, hogy ilyen fiatalon ilyen magasra került. Szívesen próbára tenném. De nem most. Most fontosabb dolgaim is vannak.
- Ó, hát mondanám, hogy egyszer térjem be hozzám, de kétlem, hogy az olyan megnyerő lenne, tekintve, hogy hozzám problémás emberek járnak. Vagy olyanok, akik csak azt hiszik, hogy problémásak. - vonok vállat finoman, ám ettől függetlenül - pláne az előzők után - számítok a megjelenésére. Jöjjön csak el. Kitüntetett figyelmet nem adhatok majd neki, de időt szoríthatok rá, és legalább más körülmények közt is tudunk beszélgetni arról, hogy is jutott oda, ahová.
Bingó. Repedni látszik a jégfal, ami mögé bújik, bár azt nem tudhatom, nincs e mögötte másik és, hogy ez is milyen vastag. De a mosolya erről árulkodik. Nem hívnám nárcisztikusnak, hiszen melyik nő ne viselné jól a bókot. Ez pedig nem csupán egy ember fejéből kipattanó gondolat. Komolyan kísérletek és bizonyítékok vannak rá. Aztán tudjuk jól... a kivétel erősíti a szabályt.
- Ez nem kimagyarázás. Ez tudományosan megalapozott tény. - ejtek meg én is felé egy halovány félmosolyt. Cale-re visszatérve már kevésbé volt derűs a téma, bár úgy éreztem elismerte a vele való munkám. Pedig igazán nincs miért. Él és még mindig szabadlábon, ráadásul valószínűleg őrültebb, mint valaha. Kétlem, hogy jól csináltam, amit. Bár akkoriban eléggé másként gondolkodtam, állandóan mások megmentése volt az elsődleges. Most tuti hagynám szénné égni.
- Én voltam az utolsó, akivel beszélgetett, de már ott sem volt túl együttműködő. Talán szórakozásból tettem, nem tudom. - válaszolom, de egyenlőre ezt biztosan nem tudná sikeres hadműveletnek nevezni. Lehet, hogy akkor ott mindenki épségben megmenekült, ugyanakkor azóta bizonyosan tovább áldozatokat szedett. Viszont jó elterelő témának bizonyult, mert már nem az én kilétem érdekelte, mint inkább az őrült gyilkosé. Meglepettséget színlelek meglepettségére, mintha azon csodálkoznék, hogy ő nem is tudott róla. Most rajtam a sor, hogy kicsit élcelődjek.
- Jó tudni, hogy a rendőrség ilyen komolyan veszi egy kiszámíthatatlan gyilkos keresését. - húzom kényszerű mosolyra ajkaim, bár ő is tudja jól, hogy, akinek nem inge... De mondjuk ő is beláthatja, hogy ki ne ijedezne ezek után. Gyilkosok járják a várost, az országot, és a rendőrségen még csak nem is foglalkoznak vele. Érezze csak, hogy a kollégái titkolóznak, lusták és alkalmatlanok. Gyanakodjon csak rájuk. Megérdemlik, hiszen tényleg vaj van a fülük mögött. Kapok is az alkalmon, és felajánlom segítségem, bár magam is tudom, hogy necces lesz még nyomozót is játszani a kettős élet mellett, de megoldom. Hiszen szükségszerű az egyik, hogy működjön a másik. Érdeklődése az ügy iránt nem lep meg, az már viszont inkább, hogy már is bele akar csapni.
- Ami azt illeti akadnak korábbi ügyei itt, de az utolsó néhány nálam van még. Végzést kellett írnom, mielőtt elítélték volna, de ugye aznap meg is szökött, így ez félbe maradt. - válaszolok készségesen, mielőtt bármit is mögéje látna. Nincs dolgom a fickóval, egyszerűen csak jó, ha mindig néhány korábbi akta nálam, amivel bejöhetek ide.