Az apám, mióta megpecsételte az életem azzal, hogy beépített rendőrt eszkábált belőlem, szerencsémre nem igen bízta rám a legpiszkosabb ügyeit. A lebukás veszélyeztette munkámban nem engedhettük meg azt a kockázatot, hogy a zsaruk számára kiderüljön, hogy egy tégla, hogy igazából egy machináció alkotta színész vagyok. Ezért tehát a munka „üzleti” része a két bátyámra maradt, amit én egyáltalán nem bánok.
Azt hiszem, lassan, de biztosan kezdem élvezni a rendőri melót habár tisztában vagyok vele, hogy arra esély sincs, hogy én igazi igazságszolgáltatás embere legyek. Ha kiderülne, hogy ki vagyok, apám szárnyai alá lennék kénytelen menekülni, majd talán egy másik országba hosszú időre. Viszont egyszer be kell ezt fejeznem, egyszer úgyis rájönnek, ezért apám tanácsára idővel ki kell lépnem. Így tehát csak teszem a dolgom apám bábjaként, de addig is élvezem a pillanatot és a családunkkal járó pénzt és hatalmat.
Most mégis úgy adódott, hogy Robbnak és Mike-nak el kellet utaznia – s mily’ meglepő, természetesen üzleti ügyben Spanyolországba, hiszen az üzlet az első most és mindörökké -, ezért apa mégis csak engem bízott meg egy fegyver átvételével, pontosabban vásárlásával.
Azért mondok átvételt, mert szinte biztos vagyok benne, hogy a fegyver a miénk, a Hamilton-kláné lesz. Mi vagyunk a városban az elsődlegesek, nekünk van a legnagyobb hatalmunk és pénzünk. Ez az egész licit csak egy formalitás, hogy ne legyen a dologból bandaháború, hogy a többi potenciális vásárló ne érezze igazságtalannak a dolgot, de az egész már le van zsírozva, szóval a fegyver halom a miénk, csak ügyesnek kell lennem. Ami szintén nem okoz gondot a számomra, hiszen a pozíciómmal járó előnyök, a kemény kiképzésem mellett még észt is kaptam a Mindenhatótól, sok hozzám hasonlóval ellentétben.
Nagyhatalmú bűnözői körökben úgy működnek ezek a licitek, hogy a fegyverárusító kijelöl valahol, valamelyik városnegyedben egy elhagyatott épületet – de ez teljesen változó, lehet az akár még valamiféle villában is -, majd a megjelölt időpontban megjelennek ott az alvilág nagyjai és úgy licitezek a pusztító fegyverekre, mint mások az értékes festményekre. Aki a legtöbbet ad érte, azé az áru. Feltéve, ha nem nyírja valaki ki a boldog „nyertest”, akinek ez nem tetszik. Szóval azzal a különbséggel, hogy innen nem minden esetben tér haza élve az össze jelenlevő, olyan ez mint más licitációs összejövetel.
Mindent összegezve, azt kell, hogy mpndjam, hogy az apám egyre jobban bízik bennem és a képességeimben, vagy a másik lehetőség, hogy leszarja, élek-e vagy halok, és ezért küld a farkasok közé.
Az utóbbi időben, pontosan a bátyáim gyakori útjai miatt már több munkát is bízott rám az apám, de fegyverliciten még nem voltam. Nos, meglátjuk, hogy alakul.
A jelenlegi helyszín Bronx egyik üresen álló óriási raktárépületében történik, az áru, amit meg kell szerezni, pedig temérdek orosz lőfegyver. Semmi extra, semmi atomreaktor vagy vegyi anyag, csak sima jó minőségű modern és gyors automata gépfegyver irtó jó áron. Ezért is gondolom, hogy a pénz és a pozíció beszél, azaz miénk a karabélyok.
Nem egyedül érkezem, az apám azt nem hagyná, és azt hiszem, talán még jó magam is jobban érzem magam, ahogy a kigyűrt öltönyös gorillák körülvesznek.
Sok maffiózó még mindig annyira elmaradott gondolkodású, hogy nem nézik jó szemmel a nőket ebben a szakmában, habár abban is biztos vagyok, hogy le tudnám venni őket a lábukról. Már, ha akarnám, de nem akarom. Nem vagyok az a fajta, aki a női bájait használja azért, hogy elérje a célját és nincs is szükségem rá.
Igaz, hogy az embereinkkel érkezem, de azért külön autóval jövök, hiszen nincs az az isten, hogy ne én vezessek, ráadásul, mióta megvan az én kis Bugattim.
Most kivételesen nem rendőrként intézkedem, tehát semmi jele nem lehet annak, hogy netalán kopó vagyok.
Fekete bőrnadrág van rajtam, fekete felsővel és a nadrághoz illő bőrkabáttal. A fejemen lévő hajjal is próbáltam valami olyat tenni, amiből az szűrődik le, hogy vérbeli maffia hercegnő vagyok. Habár a királynő kifejezés jobban tetszik, de nem vagyok az anyám. Szerencsére.
Fegyver is van nálam, mint itt mindenkinél, habár a pisztolyokon kívül egészen jól bánok a késekkel is. Természetesen ezek sem a munkaeszközeim, hanem teljessel illegális gyilkoló eszközök.
Amint a testőrökkel belépek a helyiségbe, Mr. Novorodin, a licit vezetője azonnal vigyorral üdvözöl és azonnal érezhető, hogy kiemelt helyem van a „rendezvényen”.
Tekintetemmel azonnal felmérem a terepet és rögtön leszögezem, hogy nem igen van itt olyan személy, aki számomra ellenfél.
Ahogy így komoran nézelődök, miközben egy két nagyképű pénzes majom próbálná tenni a szépet, meglátok belépni a raktárba egy olyan személyt, amik még a hátam közepére sem kívánok.
Kieran O’Donell…., a mocskos O’Donell-família legidősebb sarja, akiről az utóbbi időben azon a történezetek zengenek, hogy még az apjánál és bunkóbb és kegyetlenebb. Ez a tény így magában egyáltalán nem is érdekelne, ha nem ők lennének a családunk legnagyobb ellenségei. A legnagyobb riválisaink ők, és midig azt akarják, ami a miénk. Most például biztos vagyok benne, hogy csak azért akarják az orosz gépfegyvereket, mert a Hamiltonok akarják.
- Nem tudtam, hogy ez a faszfej is itt lesz. – mormogom halkan, de el;gedetlenkedve Svensonnek, apám egyik kedvenc és beavatott emberének, aki teljesen egyet ért velem és úgy méregeti O’Donell-t, mint a levadászni való prédáját.
- Ugye, tudod, hogy ő lesz az egyetlen, akivel probléma lesz, és aki ránk akar licitálni? – suttogom tovább fejemet megrázva, mert még véletlenül sem akarom, hogy ez a vadbarom meghallja, róla beszélünk.
Nagyon nem szeretem, ha váratlanul érnek a dolgok, és ez most egy olyan helyzet.
- Csak verjétek fejbe, ha túlságosan akadékoskodik. – vonom meg a vállam kiadva az utasításomat, mielőtt közelebb az ellenség közelebb érne. Azért természetesen egyáltalán nem veszett el a magabiztosságom, nekünk kell megszerezni az árut és meg is fogjuk!

Brooke&Kieran

the unpleasant weapon bid

Ó, a rohadt életbe! Pedig én teljesen meg voltam győződve arról, hogy ma lesz egy jó napom. Gyorsan lezavarom ezt a hülye fegyverlicitet, ahogy az előre meg volt tervezve, a miénk az olcsó orosz fegyver, azzal megehetek is haza. Mindenki elégedett. Ez lett volna a jó befejezés, helyette kaptam egy vödör feketelevest.
Nem elég, hogy váratlanul megjelenik itt ez a baromarc O’Donell, neeeem, ez nem elég neki, neki oda kell jönnie hozzám és az orrom alá dörgölnie, hogy fő célja nekem keresztbe tenni. Mintha nem tudnám. Tisztában van vele, hogy mennyire gyűlölöm és vele együtt az összes O’Donnel majmot, én is tisztában vagyok vele, hogy ez fordítva is ér, jómagam mégsem folyamodnék olyasmihez, hogy hozzászóljak, ha az nem szükségszerű.
Egy ideig próbálok is nem tudomást venni erről a beképzelt seggfejről, de amikor boszorkánynak nevez, nem kicsit felhúzza az agyam. Nem is értem, ez miért sikerül neki, hiszen nem vagyok az a fajta lány, akit érdekel az ilyesmi. Kívülről természetesen nem látszik rajtam, hogy idegesít, de azért így már mégis csak visszaszólok neki.
- Ó, a fenébe is, O’Donell! Isten lássa lelkemet, én nem akartam bunkó lenni, de ti, O’Donellek mindig eléritek, hogy leereszkedjek a szintetekre. Szóval, ha még egyszer boszorkának hívsz, akkor a seprűm nyílván a hátsódban fog landolni. – szólalok meg egy lenéző sóhaj közepette mialatt a szememet is látványosan megforgatom.
Amikor viszont már szépségemnek mer hívni olyan pillantásokat lövellek felé, amiből tudja, ha a szemem világa fegyver lenne, ő már nem élne.
- Akkor sem innék veled, ha te lennél az utolsó emberi lény, vagy mi is vagy te, a Földön. – mormolom inkább csak magam elé, de azért biztos vagyok benne, hogy azt az O’Donell csőcselék is hallja. – De amúgy sem fogsz te nyerni.
Lassan, de biztosan megérkezik a New York-i alvilág krémje, így nem marad más hátra, mint hogy Mr. Novorodin belekezdjen és elindítsa a licitet.
Mondjuk, amikor az orosz férfi előlép, igen csak megviseltnek tűnik, arcán pedig fájdalom jelei mutatkoznak. Amikor megérkeztem ide apám embereivel, még nem volt semmi baja, valami itt nagyon nem stimmel.
Ekkor azonban ismét csak gúnnyal teli hanggal megszólal Kieran O’Donell, és szinte azonnal levágom, hogy mi a helyzet. Hatást akart gyakorolni Novorodinra, hogy elcsaklizza tőlem a fegyverszállítmányt. Remélem, nem hiszi, hogy ezzel bármit is elér.
- Na, vajon? – kérdezek vissza gunyorosan a szavai hallatán, de közben már pörög is az agyam, hogy hogyan tegyek pontot az ügy végére.
- Sven! – szólok oda halkan apám legmegbízhatóbb testőrének, amikor ki is agyalom a tervet. – Most azonnal fogj egyet az embereid közül és keressétek fel Novorodin feleségét! Fél órád van, hogy küldj nekem róla egy képet, amin veled van. – kezdek bele a parancskiosztásba, mire a nagydarab angolnak elkerekednek a szemei.
- O’Donellék megfenyegették az oroszt, hogy az övéké legyen a szállítmány, ezt nem hagyhatom. – folytatom tovább határozottan és mérgesen.
- Miss. Hamilton, nem mehetne más helyettem? Ha magának valami bántódása esik, az apja engem…- kezd bele, de nem mondja ki, mit csinál vele az apám, mindketten tudjuk. Mondjuk, tudom, hogy Svenson nem is magát félti, inkább engem, de jelen pillanatban ez engem egy cseppet sem érdekel.
- Nem, csak benned bízom. Mivel, ha az asszonyhoz akár csak egy újjal hozzáértek, ne is gyertek vissza, mert én magam végzek veletek. - adom ki talán még szigorúbban az utasítást. Nálam a gyilkosság nem nyerő, a nőket és a gyerekeket pedig különösen védem, ezt tudja rólam apám összes embere. Az már más kérdés, hogy mennyire tisztelnek, de Svenről tudnom, hogy követni fogja az utasításomat, bármi áron.
- Fél óra! – szólok még neki oda halkan, amikor finoman és feltűnésmentesen megindulnak egy másik testőrrel kifelé a hangárból. Az már más kérdés, hogy ez ekkora ember tud-e feltűnésmentes lenni. – Addig én megpróbálom elhúzni az akciót.
Közben persze a licit is megindul a híres fegyverekért. Kieran mindig rám licitel, de egyelőre hagyom neki. Az elején kis tétekben játszunk, vagyis számomra kicsiben, de jelen esetben szükség van az időhúzásra.
Gondolom, sokan meg is vannak lepődve, hogy nem dobom be azonnal a milliós összeget, de hát szükségem van arra a nyavalyás fél órára. A játék közben gyakran a telefonomra pillantok, majd pontosan fél órán belül megkapom az emberemtől azt a bizonyos képet.
Nincs is más hátra, mint Novorodinnak elküldeni az idillikus képet, mellé a következő szöveggel: „Ha O’Donell pénzt ajánlott Magának, azt megduplázom, viszont, ha bántották vagy megfenyegették Önt, akkor annak is a dupláját kapja tőlünk, ha nem a miénk lesznek a fegyverek. Ezt egyébként a felesége üzeni. „ Ez mellé még hozzácsapok egy mosolygós smile-t is. Persze, soha az életben nem bántanám a feleségét, de ezt a köpcös orosz egyáltalán nem tudja.
Elégedetten folytatom most már tovább a harcot a szállítmányért, és a végek végén bedobom azt a bizonyos összeget, amitől elcsendesül az egész hely.
Mindenki tudja, hogy mit akarok, sokan ismerik a családomat, így a legvégén már a legtöbb bűnöző eláll a licitelés jogától. Egyedül O’Donell marad még nyeregben, de aztán egy bizonyos összeg után kifut az időből, és végül is megnyerjük az árverést. Tisztában vagyok vele, hogy az apja nem áll olyan jól anyagilag, mint az enyém. Igaz, ezzel az összeggel már mi se sokat nyerünk ezzel a vásárral, de biztos vagyok benne, hogy az apám még így is elégedett lesz. Ha másért nem, azért, hogy lealáztam O’Donnel kölykét.
Amikor átveszem a bizonylatot Novorodintól, hogy az enyém a fegyverszállítmány, már indulok is hazafelé, hiszen maga az átvétel csak holnap van. Itt túlságosan veszélyes lett volna.
Diadalittasan indulok meg a kijárat felé az embereimmel, de sajnos úgy tűnik, elkerülhetetlen, hogy ne haladjak el Kieran mellett. Jelen esetben ez talán nem is akkora baj, megérdemli, hogy most én dörgöljek valamit az orra alá.
- Szegény kis Kieran. Most mit fog apu szólni? Megbüntet? – szólok oda neki gúnyolódva és még egy undok vigyort is megeresztek magamnak, hiszen látom rajta, hogy rohadtul nem örül a fejleményeknek. Igen, ezért már mégis megérte eljönni.

[url=ZENE LINKJE]ZENE CÍME[/url] | SZAVAK SZÁMA
MEGJEGYZÉSED HELYE | ×

[/color]

Brooke&Kieran

the unpleasant weapon bid

Igen sok fogyatékossal és idiótával hozott már össze a sors, apámnak és a rendőri munkámnak hála, de nálam a díjat biztosan nem más, mint Kieran Faszfej O”Donell viszi el. Rég láttam nála közönségesebb, pökhendibb és bunkóbb alakot, ami igazából nem is az én dolgom lenne, de az már megint csak érint engem is egy kicsit, hogy a licitest folyamán csak nem akar leakadni rólam. Úgyhogy inkább csak unottan sóhajtok egyet egy látványos szemforgatás közben, amikor ismét csak visszatér a kezdetekhez – habár egy ilyen ősemberféle, hová is tudna visszatérni?  - és hetvenkedő módon arról kezd el beszélni, hogy mijét hova teszi. Nos, én nem az a lány vagyok, akit megérint, vagy akiben bármilyen hatást kelt egy ilyen trágárnak tűnő mondóka.
- Nem, nem az Internetről – rázom meg aztán a fejem, amikor csak nem hagyja abba a vérem szívását. – Ezt egy KÖNYVBŐL. Nem tudom, hogy tudod-e, mi az? – kérdezek vissza felvont szemöldökkel és lenéző arckifejezéssel.  Ő akarta. – Tudod, ez a szöveg már ősrégi, biztos valaki akkor találta ki, amikor megjelent az első hozzád hasonló síkagyú, aki minden nő agyára ment. De gondolom, te még túl fiatal vagy ehhez – grimaszolok egyet arra célozva, hogy fiatalabb nálam, hiszen ha akarom, ha nem, arra nagyon is jól emlékszem, hogy a magángimnáziumban alattam járt.
Szerencsémre aztán végre megkezdődik a licit, és ez a nagyképű majom is másra figyel, nem rám. Pontosabban mégis, hiszen más szándéka sincs, mint, hogy elorozza tőlünk az orosz fegyvereket. Az O’Donellek vagy hülyék, vagy nincsenek tisztában azzal, hogy kik a Hamiltonok, és nincsenek tisztában a köztünk lévő szakadékkal sem, ami az erőviszonyokat illeti. ŐK sohasem fognak legyőzni BENNÜNKET, még akkor sem, ha történetesen nem is én vagyok a világtörténelem legnagyobb maffiózója.
Végül természetesen nem is tévedtem, és miénk lettek a fegyverek, ahogy azt az apám akarta. Igaz, jóval magasabb áron, ahogy azt terveztük – az idióta írek miatt -, de azt hiszem, az öreg még így is elégedett lesz.
Komolyan mondom, nem áll szándékomban ezzel a Kierannal még csak szóba sem állni, de kifelé menet mégsem bírom ki, hogy ne dörgöljem az orra alá csúnya vereségét. Persze, szó se róla, megérdemli és itt az ideje megtanulniuk, hogy velünk nem érdemes ujjat húzniuk.
- Ja, hogy még mindig nem esett le, hogy ez nem így van.  Hát, a te bajod – rázom meg a fejem egy gunyoros vigyorral társítva, aztán már mennék is tovább a dolgomra, de akkor a pasas eléggé meglepő dolgot mondd.
- Tekerjél vissza gyorsan a szerinted Internetről lopott szöveghez: Veled még akkor sem… pont, pont, pont. - magyarázom neki kissé artikuláltan a szavakat mutató ujammal jelezve a pontok helyét, hogy fel is fogja. – A pénztárcám miatt pedig ne fájjon a fejed! – rázom meg a fejemet egy halk kacaj közepette. Nem is tudom, mi a fenéért mondd ilyeneket, hogy igyak vele bármit is. Egy: ki nem állhatom, kettő: ki nem állhatom a pökhendi stílusát, három: a családjaink amolyan ősellenségek, azt hiszem, valami bandaború fejlődne ki a dologból, ha apám megtudná. Szóval erre az életben nincs esély.
Ugye, ismeri mindenki a Romeó és Júlia című Shakespeare-drámát? A családjaink kapcsolatát pont úgy tudnám jellemezni, kivéve, hogy, mint már annyiszor mondtam, soha az életben nem állnék le egy ilyennel. Ráadásul azt hiszem, hiányzik belőlem mindenféle romantika és női naivitás, ami Júliában meg volt, azt meg inkább nem is részletezem, hogy az O”Donell ficsúrnak miért nincs semmi köze Romeóhoz.
Aztán, ahogy mi itt ketten szépen folytatnánk ezt a szájkarate-t vagy éppenséggel mehetnék haza, hirtelen eluralkodik a káosz a raktárépületben, lövések hangja dörren fel és visszhangzik a hatalmas hangár falai közt. Tudom, hogy védekeznem kell, de mire kapcsolnék, a testőreim máris holtan vagy sebesültem rogynak össze körülöttem.
Én az összes irányba tekintgetek Sven arcát keresve, de úgy néz ki, hogy ő még nem ért vissza a megbízatásból, amit a parancsomra tett meg Novorodin nejével kapcsolatban.
Azt hiszem, magamra maradtam, miközben a gorilláim élettelen testét szeretném megvizsgálni, azonban hamarosan mellettem terem O’Donell és ellentmondást nem tűrő erővel magával ránt a hömpölygő tömeggel ellentétes irányába.
- Van egy erős tippem –jegyzem meg költőien, habár van egy olyan érzésem, hogy pontosan én vagyok az a személy, akiért jöttek, hiszen más esetben nem végeztek volna az embereinkkel. Nem igazán vannak apámnak olyan ellenségei, akik nyíltan meg mernének tenni egy ilyen lépést, kivéve egyetlen elmebajos bagázst, akik nem mások, mint az olaszok.
Egyetlen pillanatra sem ijedek meg annyira, hogy elvesztjem a fejem, habár én mégiscsak egy nő vagyok egy elmebeteg rendszerben, amit tőlem jóval gátlástalanabb személyek uralnak.
A szabadulás lehetetlennek tűnik, és mire felfogom, hogy számunkra nincs egérút és minden utat elzártak előttünk, már teljes sötétség borul elmémre, testem tehetetlenül csuklik össze.

Nem tudom, mennyi idő múlik el, amikor fejemben és szemüregeimben éles fájdalmat érzek. A zsibongó hang visszhangzik a fejemben, még nem tudom kinyitni a szemem. Azt hiszem, csak aludni vágyok, de ekkor újra valami idegen hang próbál ébredésre bírni.
Lassan nyitom ki a szememet, de bár nem tettem volna, mert amikor kinyitom azt, egy olyan valaki arcát pillantom meg, akire most a legkevésbé számtok és a legkevésbé vágyok.
- Neee… Máris a pokolban vagyok? – kérdezem ironikusan, amikor lassan kezd kitisztulni a fejem, felülök, lassan kezdek visszaemlékezni a történtekre, majd kezdem kapizsgálni, hogy mi is történhetett velem. – Mit keresel te itt??
- Az olaszok, igaz? – kérdezem mérgesen, de inkább magamtól, mint cellatársamtól, majd hirtelen fel is pattanok egy ültő helyemből, habár a fejem még mindig hasogat a szemét kloroformtól.
Sergio Rossi, az olasz maffia leszakadt ágának nyomorult vezetője, akit szerintem csakis azért küldött a nagyfőnöke Amerikába, hogy ne legyen láb alatt és közben azért infókat szolgáltasson számára a nagyvilágból, volt olyan merész és ezzel együtt annyira zavarodott, hogy megtegyen egy ilyen lépést. Tudom, érzem a zsigereimben, hogy ő volt, de az okot egyelőre nem tudom.
- Rossi! – állok hirtelen az vasajtó elé és párszor öklömmel is beleütök, hogy nyomatékosítsam akaratomat. – Venire fuori subito!!! - igen, beszélek olaszul is, hiszen a társadalmi helyzetem és az iskoláim megkövetelték azt, hogy több nyelvet is megértsek.
- Azonnal told ide a képed, mert, ha nem teszed, esküszöm, hogy a legfájdalmasabb büntetést szabom ki rád!  - Gyenge fenyegetésnek tűnhet ez jelenlegi helyeztemben, de mindenki ismeri a családomat és szerintem tudják, hogy ha hamarosan nem történik semmi, annak nagyon rossz vége lesz. Az olasz nem annyira bátor, hogy ezt kockáztatná. Ráadásul az apám mindig lenézte őt.
O’Donellről próbálok nem venni tudomást egy ideig, habár tisztában vagyok vele, hogy ezt ő maga nem sokáig fogja hagyni.
Még pár dörömbölés, majd hangos léptek hangjára leszek figyelmes, és ahogy azt sejtem, meg is jelenik Sergio Rossi testőrei és az önelégült képe társaságában.
- Nicsak, felébredtek a madárkáim? – szólal meg érezhető olasz akcentussal negédes hangon, gúnyos mosoly keretében, minek hatására én meg legszívesebben felképelném.
- Remélem, elég kényelmes a cella, la mia belezza? – folytatja tovább a rajtam való gúnyolódást, amire csak egy hangtalan morgást kap tőlem.
- Kényelmesebb, mint a te koporsód lesz, ha a családom megtalál! – teszem aztán hozzá kissé ziláltan a méregtől, habár tudom, hogy meg kell őriznem a hidegvéremet, ha ép ésszel akarok innen kijutni.
- Mit akarsz? – kérdezek aztán vissza, amikor sikerül lenyugtatnom magam, hiszen tudom, hogy nem puszta szórakozásból vagyunk itt, sőt, még csak nem is azért, hogy megöljön bennünket. Ez a baromarc akar valamit.
- Na, végre, témánál vagyunk. – komolyodik most el a talján is, majd először csak végigjáratja rajtunk tekintetét, ami egyelőre összezavar. Sosem szerettem a kiszámíthatatlanságot és az olyanokat, akikből hiányzik  a józanész, és ő pont olyan volt.
- A két kis királyi sarj – néz végig rajtunk egy kicsit lekezelő, egy kicsit irigykedő tekintettel. – Mindenük megvan, és még csak nem is dolgoztak meg érte. Nekem mindenért meg kellett dolgoznom. – Na, jó, most legszívesebben elröhögném magam, de a helyzet komolyságát tekintve most inkább nem teszem. – Most dolgozzatok ti meg a saját szabadságotokért! El kell nekem intéznetek egy kis apróságot és szabadok vagytok. – fejezi be hányingert keltő szövegét megemelt szemöldökkel és a levegőben széttárt karokkal.
Ez teljességgel kizárt.

[url=ZENE LINKJE]ZENE CÍME[/url] | SZAVAK SZÁMA
MEGJEGYZÉSED HELYE | ×

[/color]

Brooke&Kieran

the unpleasant weapon bid

Ha ez az O’Donell azt képzeli, hogy én bárhol is férfiakról ábrándozok, akkor vagy nagyon nincs tisztában vele, hogy én milyen vagyok, vagy csak szívni próbálja a véremet. Jelen esetben, azt hiszem, itt egyenrangúan mindkettőről szó lehet. Miért is ismerne engem?
Igaz, volt olyan időszak, amikor én is olyan voltam, mint a többi, hétköznapi lány: tele álmokkal, sóvárgással, a kis rózsaszín szoknyájában várva arra a bizonyos szőke hercegre, tele bizonytalansággal, hogy vajon ez az idő eljön e. Azután viszont fordult a kocka, az apám, a családom fordított az életemen, és az a kislány, aki talán valóban a könyvtárban álmodott a leendő kalandjairól és a szerelemről, lassan-lassan eltűnt. Szóval most mindenki biztos lehet benne, hogy már nem álmodozok senkiről és semmiről.  
Hogy szívni akarná-e a véremet? Ez csak természetes, már csak azért is, mert ezt nevelték belé, hogy utálnia kell a Hamiltonokat.
A sors érdekes fintora mégiscsak az lett, hogy pontosan kettőnket kellett összezárnia ennek a hülye olasz pasasnak. Esküszöm, mintha szándékosan tette volna, hogy mielőbb szabadulni akarjak a rabságból.
Amikor az ájultságból felébredek, és meglátom az ír fazont, szavakkal – hogy ő is biztosan megértse -, arckifejezéssel és tettekkel is kifejezem nem tetszésemet, majd azonnal kattogni kezd az agyam, hogy hol is lehetek.
Aztán, amikor már be is ugrik, hogy kik lehettek azok, akik bezártak ide, cellatársammal valahogy most kivételesen egyet értünk.
Elfintorodom Rossi nevét hallva, hiszen tisztában vagyok vele, hogy apám soha se tartotta őt semmire. Nos, ennek most megvan a böjtje. Nem mintha annyira félnék, de igazából ez az első alkalom, hogy a családom miatt elrabolnak és hasonló történetek.
Természetesen nehezen bírok a vérmérsékletemmel, így ez után szinte követelem, hogy az olasz tolja be hozzánk a hájas képét és mondja el, hogy tulajdonképpen, miért vagyunk itt, ahol.
Igen, közben azon is zakatol az agyam, hogy hol lehetünk, mert egyelőre elképzelésem sincs róla, hogy New York-ban hol van ilyen hely.
Igazából eddig csak úgy tekintettem erre a helyzetre, mintha egyedül lennék, de aztán be kell látnom, hogy hiába próbálok én taktikázni, ha az O’Donell még nálam is hirtelenebb.
Szinte azonnal sértegetni kezdi az olaszt, ami természetesen jogos, de egyelőre semmi hasznunk belőle, sőt, inkább csak ront vele a helyzeten.
Mindenki tudja, hogy a Rossihoz hasonló kisebbségi komplexussal rendelkező emberek, akik, mint ezzel az elrablással is éppen kompenzálnak valamit, mennyire nem bírják, ha ott becsmérlik őket, ahol ők is tudják, hogy valamit rosszul csinálnak, pont ahol a legjobban fáj. A fiúnak viszont pont ott sikerül belerúgni.
Amikor viszont Rossi közli velünk a feltételeit, mindketten azonnal tiltakozni kezdünk, hiszen az teljességgel kizárt, hogy én ennek itt megtegyek bármit is, főleg nem egy O”Donellel karöltve.
Viszont, ahelyett, hogy hagyná, hogy valami tervet ötöljek ki, ebben a Kieran gyerekben eléggé felmegy a pumpa ahhoz, hogy az olaszt még jobban feldühítse.
Még mindig kihangsúlyoznám, hogy nem félek a kis vöcsöktől, de jelenlegi helyzetünkben úgy vélem, jobb egy picit visszafogni magunkat, csak amíg felmérjük a terepet.
Nem meglepő az sem ilyen körökben, hogy halállal fenyegetjük a másikat, habár én magam még sosem öltem embert és nem is vettem részt ilyen ügyletekben, - nem is akarok -, de amikor Rossi azt kezdi el ecsetelgetni, hogy milyen jó lenne elszórakozni velem, attól felfordul a gyomrom.
Viszont úgy néz ki, hogy lett egy megmentőm vagy mi a fene? Nem igazán vágom, hogy a következő percekben pontosan mi történik, Kieran kirohanását pedig még inkább nem. Az egész annyira szürreálisnak tűnik, mintha az én épségem jobban érdekelné a sajátjánál, de ugyebár ez lehetetlen.
Amikor azonban a két gorilla a földre löki őt, ösztönszerűen egy lépést teszek az irányába, de az olasz emberei közénk állnak.
Amikor Rossi és az emberei elhagyják a helyiséget, ahová bezártak bennünket még mindig az írt figyelem. Nem igazán értem, hogy miért húzta fel magát azon annyira, amikor Rossi perverz célzásokat tett irányomban. Eddig azt hittem, hogy minden O’Donell egy faszfej, a nőket pedig lábtörlőnek használják. Egyelőre azért nem mondok semmit, egyszerűen csak meglepődtem.
- Ugye, tudod, hogy ezzel nem segítesz? – bökök jobb kezemmel az ajtó irányába, mégis csak szúrós képpel az előbbi kirohanása miatt.
- És, ugye azt is, hogy képes vagyok megvédeni magam? – célzok itt pedig arra, hogy felfogtam az előbbi kis akciójának a lényegét, csak éppen nem vagyok a legjobb a köszönömökben. Az már egy másik kérdést, hogy mennyire tudnám magam valóban megvédeni ennyi állattal szemben.
Közben persze inkább Rossi szavain kellene gyorsan elgondolkozom, és nem Kieran viselkedés pszichológiáján, hiszen nem sok időt kaptunk gondolkodásra. Végül O’Donell áll elő egy ötlettel, vagy inkább üzleti tervvel, ha lehet ezt annak nevezni.
- Még mindig kizárt, hogy én ennek megtegyek valamit – rázom meg a fejemet, miután a másik elmondja az ellenségem ellensége elméletét.
- Tudod, a cél érdekében talán még hajlandó is lennék megfontolni az ajánlatod, de a családom arra nevelt, hogy sose engedjek a zsarolásnak és a fenyegetésnek, így most sem teszem. Tehát a válaszom nem – jegyzem meg makacsul miközben magam előtt összekulcsolom a kezeimet és a koszos falnak dőlök, így várva a talján féregre.
Nem sokkal ezután – szinte azonnal a tíz perc lejárta után – ki is vágódik a cella vasszerkezetű ajtaja, majd peckesen belép rajta ez az undormány a csapatával. Persze, egyedül semmit se érne, pontosan úgy, mint az üzleti életben sem.
- Cari, sikerült meggondolni magatokat? – kérdezi most nyájasan elvigyorodva, de én esküszöm, letörölöm képéről még ezt a vigyort.
- Nem – vágom rá határozottan miközben, hogy biztosan felfogja a választ, nemlegesen megingatom a fejemet.
- Nincs az az Isten, hogy mi neked dolgozzunk – teszem hozzá mogorva hangnemben attól függetlenül, hogy az O’Donell talán nem éppen ezen a véleményen volt, mint én.
- Hm. Most nagyon csalódtam – ingatja meg elhízott fejét az olasz is, de végre valahára eltűnik mosolya és helyét átváltja valami elmebeteg beütés.
- Ha nem, hát nem. Akkor meghal valaki – jegyzi meg meggondolatlanul, de biztos vagyok benne, hogy nem lenne mersze megölni egyikünket sem.
- Jól van, legyen, de a családomnak megvannak a módszerei. Előbb utóbb ránk találnak, és akkor nincs az a Dio, aki téged megvéd a fájdalmas és biztos haláltól. De szerintem a főnöködtől erre nem kaptál utasítást – kezdem el neki lazán ecsetelgetni a nagy igazságot, hiszen abban is biztos vagyok, hogy a családom ellen neki semmi esélye.
- Nem mondtam, hogy titeket öllek meg. Lehet, hogy éppen a családtagjaitokat, lehet, hogy éppen olyanokat, akiket a legjobban védtek. – Komolyan, már nem tud mivel fenyegetőzni? Most tényleg azt hiszi, hogy a családom közelébe férkőzhet azok után, hogy elrabolt engem?
- A családom, és gondolom az övéké is, fel van készülve ilyen helyzetekre. Erre vannak kiképezve. Esélyed se lenne már – állítom ezt haláli bizonyossággal, és csak remélni tudom, hogy Rossi befejezi az üres fenyegetőzést. Ekkor viszont olyat mond, amivel egy pillanatra megáll bennem az ütő.
- Igaz-igaz – helyesel nekem színpadiasan, amiből én meg érzem, hogy van még valami a tarsolyában. Valami, amivel talán mégis meggyőzhető vagyok.
- Kedves Brooke, mi lenne, ha a rendőrségen kiderülne, hogy csak egy spicli, egy bűnöző vagy? Képes lennél ezt is feláldozni?  - Ismét elvigyorodik az olasz, mint egy idióta, nekem pedig csak azon kattog az agyam, hogy az a barom, honnan tudja, hogy a rendőrségnél dolgozom.
Az utóbbi éveimet szinte csak erre a beépülésre szántam, ha kiderülne ott, hogy ki vagyok, minden eddigi tervem bukna. Bukna az apám, bukna a családom és az elmúlt évek fáradságos munkája hiábavalóvá válna. Ráadásul, van itt még valami, valami, amit a családom sem sejt: én igazból kezdem megszereti ezt a nyomozói állást és nem akarom elveszíteni.
- Rendben, megtesszük – változtatom meg hirtelen a véleményem minden magyarázat vagy rimánkodás nélkül, mire látom, ahogy az elégedettség szétterül zsíros arcredőin. Megkapta, amit akart. Rabtársamén meg inkább valami meglepettség félét vélek felfedezni.
- Okos kislány – mondja Rossi, mintha valami kis házi kedvenc lennék, mire én gyűlölködő pillantásokat szórok felé. Utálom, ha valamire kényszerítenek.
- Tudjátok, az az én nagy bajom, hogy Novorodin nem hív meg a becses fegyverlicitjeire. Pedig most tudom, hogy a birtokában van egy fegyver, egy vegyi fegyver, a GX, amit én akarok megszerezni. Persze, a nyavalyás sose adná el nekem. Ezért kelletek ti. Ti, a kis üdvöskék elintézitek, hogy az enyém legyen az a fegyver, és már is szabadok vagytok. Persze némi feltétel fejében. – Nyilván gondolt arra is, hogy esetlegesen ne tudjunk bosszút állni rajta, habár jelen esetben ez nem igazán érdekel, sőt, még abban sem vagyok biztos, hogy valóban elenged.
Mi a fenét akar ez egy vegyi fegyverrel, háborút kirobbantani, komolyan azt hiszi, hogy egy ilyet a kezébe engedek? Nem, arra sosem lennék képes.
- Most viszont van egy kis dolgom. Addig azt ajánlom, hogy mire visszajövök, álljatok elő  egy tervvel, hogy a dolog megvalósítható legyen – azzal fogja magát és ismét lelép a nagydarab gorilláival körülölelve. Miért nem lep meg, hogy még egy épkézláb tervvel se képes előállni.
- Azt hiszem, mégis csak megfontolom, amit az előbb mondtál – fordulok most én kivételesen Kierean felé, hiszen itt már nem csak arról van szó, hogy hogy szerezzük meg azt a fegyvert, inkább arról, hogy hogy hitessük el vele, hogy tényleg az övé lesz, majd hogy adjuk őt a rendőrség kezére.
- Jelen helyzetben nincs más választásom, mint hogy megtegyem, amit kér. Habár neked nem muszáj belemenni - teszem aztán hozzá, hiszen valóban itt csak az én állásom, az én családom jövője forog kockán, engem tudott megfogni.
- De azt az egyet leszögezem, hogy egy ilyen fegyver nem kerülhet Sergio Rossi vagy az olasz maffia kezébe. Sőt, senkiébe. Tudnom kell, hogy egyet értünk-e? – szegezem most mindenek előtt a kérdést a nyakiglábnak, mert, ha nem ért egyet velem, akkor mást kell kitalálnom, úgy nem szövetkezhetek vele. Itt már nem csak rólam van szó vagy a családomról, hanem valami egészen másról, és ezt Rossi nem úszhatja meg.

[url=ZENE LINKJE]ZENE CÍME[/url] | SZAVAK SZÁMA
MEGJEGYZÉSED HELYE | ×

[/color]

Brooke&Kieran

the unpleasant weapon bid

Ez az első olyan helyzet, hogy kárt szenvedek abból kifolyólag, hogy melyik és milyen családból származom akár az életemet kockáztatva. Nem voltam még elrabolva, tehát nem tudom, eddig nem tudtam, miből áll az ez egész, de akik már átélték, azt mondják, hogy az ember ilyenkor elveszti az időérzékét. Most a saját bőrömön tapasztalom, hogy mennyire igazuk volt, hiszen én se tudnám pontosan megmondani, mióta is vagyunk az olaszok fogságában, meddig feküdtem elkábultan a földön, egyebek.
Abban azonban száz százalékosan biztos vagyok, hogy a családom már rájött, hogy elraboltak és abban meg még biztosabb, hogy minden követ megmozgatnak, hogy megtaláljanak.
Az apám egy kemény ember, de azt is tudom, hogy a szíve mélyén én vagyok az ő kicsi lány, ráadásul most még lelkiismeret-furdalása is lehet, hogy miatta kerültem ekkora bajba. Robertről pedig ne is beszéljünk, bizonyára már veszett kutya módjára keresi a lehetőségeket és megoldásokat arra, hogy hol lehetek, s pontosan ugyanúgy tesz tűvé a várost értem bosszúért kiáltva.
Én pedig tudom, hogy amíg ez nem következik be, addig erősnek kell mutatkoznom és a magam módján kell megoldanom a jelenlegi helyzetet.
A helyzetet pedig nem szépíti meg a tény, hogy még mindez mellett egy O’Donellel karöltve vagyok az olasz maffia fogságában. Ennél kilátástalanabb már nem is lehet a helyzet, de azért próbálok nem engedni, hogy elhatalmasodjon rajtam a pánik.
Hamarosan beigazolódik a sejtésünk, miszerint az olaszok állnak az egész undorító ügy mögött, majd mikor megjelenik, és felénk fröcsögi kívánságát, azt sem tudom, hogy sírjak vagy nevessek, bár jelen pillanatban leginkább dühös vagyok.
Rossi viselkedése koránt sem kecsegtető irányomban, azonban ez a Kieran átvenné valami hős lovag szerepét, ha engednék neki. Az egész helyzet annyira irracionálisan hat, ráadásul, amikor később azt taglalja nekem, hogy bizony úriembernek nevelték, már nem bírom ki, és megjelenik arcomon egy gúnyos mosoly.
- Nem biztos, hogy te tisztában vagy a szó jelentésével - jegyzem meg neki cinikusan, habár be kell látnom, hogy azokon a dolgokon kívül, amiket hallottam róla és a negatív beidegződésen kívül, amit a családjával kapcsolatban kell éreznem, nem tudok róla semmit. Nem mintha akarnék.
A végek végén kénytelen vagyok engedni az olasz magát nagyfaktornak képzelő majomnak, hiszen olyan dologgal fenyeget meg, ami most az életet jelenti nekem.
Mondjuk, annak egyáltalán nem örülök, hogy ez által az ír is megtudja, hol dolgozom és, hogy ez ennyire fontos nekem, de jelen helyzetben kockáztatnom kell a túlélés és a tervem megvalósulásának érdekében.
Azután, amikor újra kettesben hagynak ebben a cellaféleségben – fogalmam sincs, hol lehetünk - azért elmondom O’Donellnek a feltételeimet, amik szükségesek az együttműködésemhez.
Azonban arra nem számítok, hogy mindennemű győzködés nélkül belemegy, azaz egy véleményen leszünk, habár azt, amit mond, még nem tudom készpénznek venni. Hülye lennék, ha csak úgy megbíznék benne.
- Ó, ez igazán meglep, mármint, hogy egy véleményen vagyunk, viszont,ha még egyszer tündérkének hívsz, nem biztos, hogy megéred a közös munkát – jegyzem meg hunyorogva, hiszen nem érzem, hogy bármi joga lenne becézgetni engem, habár tudom, hogy őt ez egy cseppet sem érdekli.
Arra inkább most nem mondok semmit, amikor kijelenti, hogy számíthatok rá, hiszen, ahogy már mondtam, egyáltalán nem bízok benne. Még akkor sem, ha most éppen azt mondja, amit hallani akarok.
- Támadást semmiféleképpen - válaszolok határozottan a kérdésére – legalábbis egyelőre. Azt hiszem, akármennyire is bízunk magunkban – célzok itt arra, hogy azért mindkettőnket elég nagy önbizalommal, harci kedvvel és arroganciával látott el a sort ahhoz, hogy azt higgyük, képesek vagyunk a lehetetlenre is – sajnálatos módon ketten vajmi kevesek vagyunk ahhoz, hogy lefegyverezzünk egy egész „hadsereget”.
- Biztos vagyok benne, hogy ahogy engem, már téged is keres a családod. Azonban, azt ki kell várnunk, amíg ránk találnak. Addig is tartanunk kell magunkat a szerepünkhöz – teszem hozzá lehalkítva a hangomat, hiszen nem szeretném, ha az olaszok kihallanának bennünket.
- Az első dolgunk az lesz, hogy felkeressük az orosz fegyverkereskedőt, és elhitessük vele, hogy mi ketten együtt dolgozunk, ami nem lesz egy könnyű menet, hiszen ismeri mindkét családot és a viszonyunkat… – folytatom tovább elfintorodva, hiszen valóban bizarr ez az egész helyzet. – Ki kell találnunk neki valami rohadt jó indokot, hogy komolyan vegyen bennünket - rázom meg a fejemet, hiszen el se tudok képzelni olyan okot, hogy a Hamiltonok az ír maffia tagjaival fogjanak kezet.
- Mégis, azt hiszem, ez a dolog könnyebb része: kihúzni Novorodinból azt a fegyvert. A nehezebb része csak akkor következik, amikor meg kell akadályoznunk, hogy bárki is a birtokába vegye. Amint megjelennek a családjaink, biztos vagyok benne, hogy apám is igényt tartana egy ilyen kaliberű gyilkoló gépre. Ha meg valamire szemet vet az apám, az nektek is kelleni fog, nem igaz? – forgatom meg a szemeimet, hiszen tudom, hogy a családja mindent el akarna orozni tőlünk. Így megy ez ősidők óta, habár fogalmam sincs, hogy hogyan és miért alakult ki ez a célszerűtlen viszály a két család közt.

[url=ZENE LINKJE]ZENE CÍME[/url] | SZAVAK SZÁMA
MEGJEGYZÉSED HELYE | ×

[/color]