A monitor előtt ülök és még mindig az észrevett e-mailt olvasom. Miért ment a levélszemét közé? Megértem, hogy nem vagyok valami informatikai zseni, de azért ez felettébb különös, hogy eddig nem figyeltem fel rá. Most sem tettem volna, ha nem éppen a szelektálás lett volna a célom. Kristie Miller az a lány volt, akit nehezen felejtettem volna el a gimiből. A fiúk kedvence, a pompom csapat kapitánya és egyben a legmenőbb élsportoló hírében állt és nem utolsó sorban szerelmes volt Emmett-be. Pár hónapig jártak csak, de pokollá tette ezen időtartam alatt az életemet és nem is próbált úgy tenni, mint akit érdekelt volna. Nem kötöttünk egyezséget Emmettel, hogy nem randizhatunk mással elvégre csak barátok voltunk, és mégis akárhányszor megláttam őket együtt görcsbe rándult a gyomrom. Nem mutattam kifelé, hogy mennyire zavart a kapcsolatuk, mert nem lett volna fair a részemről. Emmett már akkor is népszerű volt, nem hátráltathattam a személyemmel. Osztálytalálkozó és időkapszulabontás? Valami megmagyarázhatatlan késztetés ébredt bennem, hogy írjak rá még akkor is, ha hetekkel ezelőtt jött a meghívás. A legutóbbi esemény rávilágított arra, hogy rossz irányba megy az életem és változtatnom kell rajta. Az eredményeimet nem tudom felülírni és akkor sem leszek jobban, ha a fejem tetejére állok, de a hozzáállásomon javíthatok. Sokszor eszembe jut az a félresikerült este és az idegen segítségnyújtása is. A nevét sem jegyeztem meg, de a szórólap a táskámban maradt. Nem kísértettem a sorsomat és inkább eldobtam másnap reggel. A lezáratlan ügyek nem vallottak rám (kivéve egyet, de azért nem én voltam a felelős), és nem is szerettem, ha függő vége maradt egy történetnek vagy egy ismeretségnek. Elkönyveltem egy isteni beavatkozásnak, bár nem hittem a feljebb való erőkben, de mégis azon az estén megmentette egy orvos az életemet. Mostanság kerültem a magas épületeket és a tömeget is. A hazugság nem állt közel hozzám, de nem vágytam a társaságra sem, ezért jött az ötlet, hogy szabadságot vegyek ki. A szüleim el lesznek ragadtatva egy váratlan látogatástól és a húgom is ki fog ugrani a bőréből, ha meglát. Kristie levelén jelzett a kurzor és már sejtettem, hogy ez az esemény ismételten ki fogja forgatni a világomat a négy sarkából. Mindenesetre nem aggodalmaskodtam még ezen is, mert előttem volt még egy pakolás és több órás utazás, hogy átszeljem az Atlanti-óceánt. Mi vár rám Hollandiában? Fogalmam se volt és most az egyszer rábíztam a sorsra, hogy a döntéseket helyettem hozza meg, a hátszelet megadtam én.
***
A szüleim meglepődtek a megjelenésemen, de nem tettek ki a házból és a húgom is ujjongva fogadott. Európában más volt az élet, az ételek sokkal jobban ízlettek, a levegő sokkal jobban esett és a környezet is a szívemhez közelállóan ölelt körbe, mint egy régi ismerős. Minden évben ellátogattam ide, de ez most kivételes alkalom volt. Az osztálytalálkozó a héten lesz esedékes, és még utána is pár napot a városban maradok. A két hét tökéletes időintervallum arra, hogy átálljak és egy kicsit kizárjam a fejemből a betegségemet és az odaát történteket. A pszichológusomnál lemondtam az időpontokat és gyanítottam, hogy egy újat fogok keresni. Nem éreztem azt, hogy egy hullámhosszon lennénk és a tetőn bekövetkezett balesetről sem szívesen meséltem volna neki. A depresszióval megbékéltem és elfogadtam, hogy most ezen is keresztül kell mennem, de reménykedtem benne, hogy a legközelebbi jelöltnek jobban meg tudok nyílni. Ki is zártam a rossz gondolatokat és a jelenre figyeltem, mint egy biztos pontra. Sophie tett róla, hogy ne unatkozzak mellette. A férjével együtt egy farmot vezettek és imádtak piacra járni, wokshopokat tartani. A szüleim házában aludtam, mert nem akartam megsérteni őket, de szívesebben töltöttem az időmet a testvéremmel és a férjével. A múlt nem veszett el és habár tiszteltem a szüleimet, azért óvtam is tőlük a magánéletemet. A válásommal se igazán békültek ki, nem kerteltek, mert a véleményüket is megkaptam, hogy ennyi idősen már gyereket kellene nevelnem és nem egy kihűlt frigy romjain siránkozni. Az osztálytalálkozó előtti estén vacsorázni voltam a húgomnál és kivételesen optimálisabb volt nála aludnom, mert közelebb volt az iskola is. Sophie már jól ismert és nem kerülte el a figyelmét, hogy valami nyomaszt. Jürgen előtt nem kérdezett volna rá, de amint kettesben maradtunk felhozta az Emmett témát. Tisztában voltam vele, hogy minden esély megvan rá, hogy találkozzunk, de sok reményt nem fűztem hozzá. Természetesen a szívemet nehezebben tudtam becsapni, mert igyekezett figyelmeztetni a rám váró találkozóra, de az eszemre hallgattam. A várva várt estén aztán végképp az idegességé lett a főszerep. A ruhát, amivel készültem sajnos sikerült leöntenem és másikat kellett választanom. A púderrózsaszín kisestélyi akár lehetett volna a végzős báli ruhám is, de azért igyekeztem immár a felnőttesebb oldalamat kiemelni. A hajamat kontyba fogtam és egy babarózsás gumival hangsúlyoztam ki. A lábbelim is hasonló színben pompázott és egy barackszínű szövetkabátot kanyarítottam a tetejére. Kivételesen szépnek láttam az összhatást és a húgom rábeszélésére egy kis ajakfényt is felvittem a számra, de nem tettem hangsúlyossá. A szokásos aranylánc és a kis levélerezetű gyűrű egészítette ki a szettemet. Félelmetes volt belegondolni, hogy megint visszarepülök a gimibe, de amint átléptem a küszöböt máris egy furán ismerős érzés kerített a hatalmába. - Úristen Camilla te vagy az? – a vinnyogó hangot ezer közül is felismertem volna. Kristie Miller életnagyságban köszöntötte az érkezőket, de rám külön figyelmet fordított. Megkerülve a pultot jött oda hozzám és úgy ölelt meg, mintha legjobb barátok lettünk volna a suliban. - Azta te semmit nem változtál…még mindig kifinomult az ízlésed, és ez a ruha…csodálatos. – mért végig és kicsit ellépett mellőlem. - Te is remekül nézel ki. – mosolyodtam el halványan és körülnéztem. - Ezt teszi egy jó válás és két gyerek. – húzta ki magát és egyből a kezemet kutatta, hogy kiszúrja rajta a gyűrűt. - Én is elváltam. – előztem be őt és már indultam volna tovább, de egy névvel megakasztott. - Nem tudod mi van Emmettel? Azt mondta, hogy jön, de még nem láttam őt. – nyújtogatta a nyakát a bejárat felé. - Nem tartom már vele a kapcsolatot. – vallottam be és erre azonnal rám kapta a tekintetét. - Ez meglepő…de mindegy, nagyon kíváncsi vagyok rá. Jobb oldalt találod a büfét, fent kiállítás van és a tornatermet már nem kell bemutatnom. – invitált beljebb én meg megkönnyebbülve lépkedtem befelé, hogy elvegyüljek a tömegben…
“Each step I left behind, each road you know is mine. Walking on a line ten stories high, say you'll still be by my side. If I could take your hand, If you could understand. That I can barely breathe, the air is thin, I fear the fall and where we'll land”
Épphogy csak landolunk Atlanta repterén amikor a telefonom jelezni kezd a beérkező hívás hatására és anyám nevét vélem felfedezni a kijelzőn. Legutóbb két napja beszéltünk és azt mondta Helen barátnője érkezik majd hozzá a hétvégére, így meglep hogy mégis hív. Főleg miután ő maga volt az aki külön kijelentette, hogy ne zavarjuk egymást. - Anya, minden oké? - a csomagom megszerzése után intek le sebtében egy taxit és diktálom be a címet amíg a vonal túlsó végéről érkező és hadaró csevegést hallgatom. - Kisfiam, ismerős neked a.. hé Helen, mi is van ráírva a borítékra? - kiabál egyet, nekem meg muszáj eltartanom a fülemtől a készüléket, ha nem akarok hallás károsult lenni a nap végére. Hallom a háttérből érkező választ, majd újra anyám hangja közvetít. - Valamilyen Kristie Miller. Sawyer vezetéknévre van címezve így gondolom hogy nem valami új barátnőd. Tényleg, találkoztál már valakivel? Helen kérdezi, nem én. - az emlegetett nő csak felháborodva szólal meg magát védve, de nem kell bemutatni anyámat hogy tudjam, inkább őt foglalkoztatja a magánéletem és nem a szomszédokat. - Nem és igen, ismerem Kristiet. - ez a név egyből visszarepít jó pár évet a gimis időszakokra és megeleveníti előttem azt a lányt, aki állandóan szervezkedett és a legnépszerűbbek között sündörgött, hogy még véletlenül se felejtse el senki sem a nevét. Cami annyira nem kedvelte, engem meg sokszor szórakoztattak a módszerei amikkel próbálta a figyelmet magán hordozni. - Mit ír? A taxi megáll, így amíg anyám pakolászik, én fizetek és már szállok is ki a kórház előtt. Egy szervátvétel miatt volt célszerű az utazás, de az elmúlt időszak ilyen. Most Atlanta, előtte Nashville, így nem unatkozom. - Gondolod kinyitottam? - hőbörög, de Helen lebuktatja egyből. Emiatt csak mosolyogva a fejemet csóválom még ha ő maga ezt nem is láthatja, majd az órámra tekintek le. - Anya, most mennem kell, de később kereslek. - ő még azt taglalja, hogy ezért nem szükséges, majd továbbítja nekem valahogy, én meg ráhagyom, mert nem akarok elkésni pont a bejárat előtt, ahol már ki is szúrom hogy Dr. Salazar tart felém, így egy gyors elköszönés után bontom a vonalat. Mire sikerül elolvasnom Kristie átküldött levelét, addigra órák telnek el. Stílusban semmit sem változott és legalább húsz különböző módon írja le, hogy reméli összefutunk majd az osztálytalálkozón. Kikeresem a nevét és a dátumot vetem össze a beosztásommal, majd egy visszajelző üzenetet írok neki, hogy ott leszek. Ennek jelentőségébe azonban már akkor gondolok bele igazán amikor csak napok választanak el a kérdéses találkozótól. Mert persze, jó bulinak tűnik felzárkózni, hogy kivel-mi történt a kihagyott idő alatt, de ez egyet jelent azzal, hogy sok év után most találkozunk először Camillaval. Ez pedig fura érzést kelt bennem, ami egyszerre tart idegesen és izgatottan. Az utazás előtti reggelen Kristie még vagy tíz üzenetet küld nekem amire a rohanós rendezkedések miatt aligha tudtam volna válaszolni. Amióta felkerestem őt a visszajelzés miatt, azóta nem telt el úgy nap, hogy ne írjon vagy küldjön valamit, ahogyan attól sem zárkózik el, hogy kifaggasson mindenről. Még fel is ajánlja hogy náluk maradhatok amíg a találkozó tart, de inkább nem élek vissza ezzel és lefoglalok egy szállást. Bevallom nincs pofám szívességet kérni senkitől sem azok után, hogy így eltűntem. Kristie sosem költözött el és azt is elhintette, hogy Warren is a városban maradt a családjával. Ez egy újabb szintre emeli a bűntudatot ami már Camilla miatt is éket vert bennem. Warren jó arc volt és könnyen megtaláltuk akkoriban a közös hangot, így egy részem nagyon is bánja amiért nem ismerhetem a családját. Vajon Cami is megállapodott valaki mellett? Egy pillanatra úgy éreztem fordítok az érdeklődés mérlegén és én leszek az, aki meginterjúvolja Kristiet, hátha tud valamit Camillaról. De akárhányszor rávettem magamat, valamiért sosem küldtem el az üzenetet. Ő nem hozta fel meg én sem tettem és egy idő után úgy voltam vele, hogy megérdemlem, bárhogyan is reagál majd a jelenlétemre. Nekem nincs jogom a sértettségre, de neki igen és bizonyára időbe fog telni amíg megmagyarázok neki mindent. Már ha egyáltalán szóba áll majd velem.
Megmagyarázhatatlan élmény volt újra gyerekkorom helyszínén lenni. Nosztalgikus, jó és mintha otthon lennék. Chicago sosem volt az számomra, Hollandiát azonban nem a rossz élmények miatt hagytam hátra. Azokat sajnos cipeltem magammal. Nem sok ismerős arcot látok mire elérek a motelhez, de mivel még van időm a találkozóig, így gyorsan le is pakolok a szobámba, aztán le is lépek, hogy utamat Laurenék családi étterme felé vegyem. Gyerekként sokat lógtunk ott és Lauren meg Joe anyja készítette a legfinomabb süteményeket amiket mindig a pulton tárolt, ha bárki vásárolni akart belőlük. Persze egy tálca mindig volt nekünk félretéve, nehogy a vendégek elől nyúljuk le az édességet. A helyiség aligha változott, bár egy kicsit modernebb felújításon esett keresztül. Belépve egyből ki is szúrom a pult mögött ügyködő Joet, akinek nem kell sok, hogy észrevegyen. - Na ne már. - szólal fel hangosan és már lelkes vigyorral meg is indul felém, közben meg hátra is rikkant egyet. - Lauren, gyere már kit fújt ide a szél. - ezen jót röhögök, de nem tagadom meg tőlük a szívélyes üdvözlést. Már most jól esik újra itt lenni.
Az este szinte csettintés szerűen érkezik el, de a jó hangulatom a készülődés alatt sem múlik el. Sötétkék öltönybe bújok, fehér ingbe meg az öltönyhöz színben passzoló nadrágba, aztán bevárom Joet és Laurent, hogy együtt tudjunk érkezni az iskolához. A gondolataim az elmúlt percekben csak Camilla körül forogtak. Mik történhettek vele eddig? Milyen lesz őt újra látni? Teljesen elveszek a gondolataimban és szinte automata módon működök ahogyan megindulunk az épületbe. Kristie persze hozza a formáját. Lelkes, ölelget, de én azon kapom magamat hogy a terem belső része felé tekintgetek meg a jelenlévők irányába és napok után végre felteszem neki azt a kérdést amit eddig kerültem. - Cami megérkezett már? - ő már mutat és ezzel egyben terel is a helyes úton, az én szívem meg valahol a torkomban dobog ahogyan megközelítem a nekem háttal álló nőt. Nem állok le most italt szerezni magamnak, mert a hiány amit az ő nélkülözése okozott bennem, most elemi erővel telepszik meg rajtam. - Suzi? - mögé lépve szólítom meg azon a néven amit csak ketten ismertünk. De amikor felém fordul, egyszerre sok minden miatt akad el a szavam. Legelőször amiatt, mert emlékben újra azon a tetőn vagyok, azon a felkavaró estén. - Te vagy az. - megsemmisítő a felismerés, ahogyan az ezt követő érzések kavalkádja is.
Mindig szorongok, ha társaságba kell mennem és ez alól az osztálytalálkozó sem kivétel. Hiába a régi arcok és emlékek egyvelege mégis gombóc szorítja el a torkomat már a készülődés pillanatában is. Nagyobb hévvel mondtam igent, mint kellett volna. A szüleim és a húgom is örültek a váratlan látogatásnak, de még egyiküknek sem vallottam be, hogy mi volt a valódi oka annak, hogy repülésre adtam a fejemet. Az évi kétszeri megjelenéstől elütött az, hogy Hollandiában voltam és habár anyáéknak nem tűnt fel, hogy nem a megszokott énem tündököl, a húgom kiszúrta a változást, de annak tudta be, hogy ennyi év után ismételten találkozok azzal a férfival, akit kedveltem és a legjobb barátomként tartottam számon. Rengeteg idő telt el azóta és egy házasságot is lezárhattam a végére, de mégsem ez volt a nyomasztó hangulatomnak az oka. A betegségem központi szerepet kapott és kezdte átvenni felettem az irányítást. A tetőn bekövetkezett jelenetet könyveltem el a riasztó valóságnak és tudtam, hogy nem halogathatom sokáig a rám váró teendőket. A másodlagos vélemény kikérése talán reményt ad, de még nem álltam készen arra, hogy ismét a netet bújjam a szaktekintélyek nyomában. Megfordult a fejemben, hogy megtartsam a dokitól kapott szórólapot, de túl fájó emlékeztető lett volna. Eszem ágában se volt felhívni utána, nem szeretem, ha mások gyengének látnak. Az átmeneti összeomlásomnak ott pontot is tettem a végére. Kristie levele meg a legjobbkor bukott ki a levélszemét közül. A szabadságnak is megvolt az előnye és igyekeztem minden percet kihasználni, hogy bejárjam Amszterdamot és felfedezzem a régi helyeket. Ma este még én is szépnek találom a kinézetemet és ez a púderrózsaszín ruha passzol az egyéniségemhez. A kirívó színek nem engem jellemeztek volna és a barackszínű kabátot pedig Sophie-nak köszönhettem. Egy méretet hordtunk és volt annyira kedves, hogy kihámozta a szekrénye mélyéről ezt a darabot. Mondanám, hogy a stílusunk is ugyanaz, de ő inkább volt sportos, én meg az elegáns. Kislányként a nagymamám volt a példaképem és szinte mellette nőttem fel, hát nem csoda, ha ragadt rám egy kis luxus is a hatalmas elvárások mellett. A tekintetem a tükörben találkozik és egy mosolyt is elfojtok az indulás előtt. Direkt nem kértem meg a testvéremet, hogy vigyen el, mert nem akartam azt, hogy megvárja velem a belépést. Egyedül kellett megtennem ezt a rövid utat. Az emlékek hamar visszajönnek, ahogyan a bejárat felé haladok és megpillantom Kristie Millert. Sosem kedveltem igazán, túlságosan harsány és lenéző volt hozzám képest. Emmett kedvelte őt és néhány hónapig randiztak is. Sosem mertem volna Emmettnek azt mondani, hogy nem értek egyet a párválasztásával, mert jogom se lett volna kritizálni őt, de ennél jobban aggasztott, hogy megőrizzem a barátságunk épségét. A vele töltött idő könnyed volt és felejthetetlen…de most csak ez is valami hátsó késztetés a szívem tájékáról. Az agyam tudja, hogy nincs esélye annak, hogy felélesszünk egy kapcsolatot, ami hamvában múlt ki. Felégette a hidakat maga mögött és hajlandóságot sem mutatott arra az elmúlt években, hogy felkeressen. Elengedtem őt és úgy tekintettem az előttünk álló estére, mint egy nosztalgikus kalandra, ha mégis felbukkanna az eseményen. A kínos első szekundumok alatt kiderül, hogy Kristie elvált és két gyermek anyukája. Az ölelést merő túlzásnak tartom és amilyen gyorsan csak lehet teszek is két lépést hátra. A ruhám dicsérete mögött nem vélek felfedezni valódi őszinteséget, de mindig ilyen alkat volt. Előfordult, hogy hazudott Emmettnek, de nem mondtam vissza, hogy a szertárban láttam kavarni az edzés alatt az egyik focistával..Rogerrel. Vajon Roger még mindig annyira buta, mint annak idején volt és azt hitte, hogy a focista ösztöndíj elég egy gazdag jövő eléréséhez? Emmett is szóba kerül a második kanyarban, de kénytelen vagyok az igazsággal szolgálni…nem tudom, hogy mi van vele. Szépen beljebb megyek és a sportterem felé fordulok el. A mosdók megint a bál estéjét hozzák a felszínre, és eszembe jut, hogy odazárkóztam be sírni akkoriban. Hiába hozott el apa bennünket…a legjobb barátom nem volt itt. Veszek egy mély levegőt és elvegyülök a tömegben. Akad egy-két ismerős arc, de még senki sem olyan bátor, hogy odalépjen hozzám vagy én magam kezdeményezzek egy kis beszélgetést. A falakat bámulom és a kirakott közös fotókat. A meccsek és a nyílt napok váltogatott emléktára kiapadhatatlan és az egyik kép előtt meg is állok. Emmett és Kristie vannak rajta az egyik meccs után…már nem is emlékeztem, hogy így nézett ki. Felhagytam már azzal, hogy régi fotókkal fájdítsam a szívemet, ezért is mar elevenen belém az emléke. Kicsit sok ez így kezdetnek, de amint ellépnék, hogy keressek valami italt máris ott terem valaki mögöttem és azon a bizonyos néven szólít meg. Ezer hang közül is felismerném az övét, de még most sem tudom letagadni, hogy milyen hatással van rám. Lúdbőrös mozdulattal fordulok meg, hiszen még a kabátot se volt időm levenni, de amit látok…belém fagyassza az ép gondolatokat is. Emmett sokkal másabb, mint a képeken…és mégis ismerős. A tetőn megejtett találkozás, az idegen férfi segítsége és a tudat, hogy ő volt az. Felkavaró látni a döbbenetet az ő arcán is, és sejtem, hogy én sem nézhetek ki másképpen. - Te mit keresel itt? – sértő kérdés a részemről, hiszen annyi joga van itt lenni, mint nekem, de nem tudom felfogni, hogy a két személy ugyanaz. - Nem lehetsz te. – nyögök ki ennyit és jobban megbámulom a tekintetét. – Ez a sors fintora. Innom kell valamit. – kerülöm ki a megkövült testét és megindulok az egyik fenntartott büfé felé. A pult mögött álló srác egy mosollyal üdvözöl. - Mit adhatok? – a kínálatot lesem és kétségbeesetten kutatok valami használható alkohol után. - Egy Chardonnay lesz. – fújom ki a bent tartott levegőt és akkor egy másik férfi közelíti meg a pultot. - Jesszusom Camilla te vagy az? – eleinte nem tudom azonosítani, de a barna haj és a borostás áll után sikerül a felismerés. - Warren Langford? – kicsit meglepődöm én is, de mosolyom őszintének hat már amennyire képes vagyok rá az előbbi találkozás után. Direkt nem nézek a hátam mögé…nem akarom Emmettet látni.
“Each step I left behind, each road you know is mine. Walking on a line ten stories high, say you'll still be by my side. If I could take your hand, If you could understand. That I can barely breathe, the air is thin, I fear the fall and where we'll land”
Az osztálytalálkozókat kivétel nélkül mindig egy különös kíváncsiság kíséri az újratalàlkozás öröme mellett. Mivé lettünk, milyen irányba alakult az életünk az egymás nélkül töltött években? Elértük a céljainkat? Az emberben akaratlanul is kialakul valamiféle elvárás magával szemben, hogy a legjobb formáját hozza akkori társai előtt. Hiába, de bennünk van a dicsekvésre való hajlam és nem szeretnénk leszerepelni azok előtt akik egykor így vagy úgy, de hatást gyakoroltak az életünkre. Kristie e-mailje egy múltbeli utazáson indított el. Számomra a gimis évek nem hozták magukkal azt a negatív visszhangot ami miatt kedvem sem lenne emlékezni az ott töltött időre. Engem sem kerültek el a félresikerült románcok vagy a megromlott barátságok, de nem mondanám, hogy olyan rossz kapcsolatban vàltunk el ami miatt az első pillantástól egymás torkának esünk majd. Kristie egy volt az exek közül, de a járásunk hetei alatt azt hiszem mindketten beláttuk, hogy a kezdeti érdeklődésünk csak bizonyos ideig tartott és egyikünk sem fogja megtalálni ebben a kapcsolatban azt amit valójában keres. A jelenre való tekintettel talán jobb is, hogy akkoriban közös nevezőre jutottunk, mert így képesek vagyunk normális felnőttek módjára beszélni egymással és ez bárhonnan is nézem, de kellemes nosztalgiázásba taszít. Ő sokat mesél magáról, én meg szokásosan annyit amennyi még nem a panaszkodás vagy a túlzott megnyílás határát súrolja. Nem mintha ne bíznék Kristiebe vagy olyan titkokat őriznék amik ne kerülhetnének napvilágra, egyszerűen csak sosem voltam a mindent megosztó típus. A pácienseim sem értékelnék, ha a magánéletemről kezdenék ódákat zengeni ahelyett hogy velük foglalkoznék, a sok utazás alatt meg amúgy sem szereztem tartós kapcsolatokat akikkel eljutottunk volna a mélyebb kötelék kialakításáig. Mégis Kristie nyitottsága jól jön, mert így nem megyek túlzottan vakon a találkozóra. Az egyetlen aki továbbra is kérdőjel marad a fejemben az Camilla. A közös éveinket tekintve nem meglepő, hogy Kristie is rajtam keresztül kezd eleinte érdeklődni róla, de aztán annyiban is hagyja a témát. Egy ideális világban ahol nincs sem az apám, sem a költözés, egy percig sem tudtam volna elképzelni hogy ne legyen ma is az életem része. De ahogyan a hónapok maga alá gyűrtek, úgy elhatárolódni tőle a legjobb ötletnek tűnt. Különleges volt számomra, mint amikor az ember ràlel a másik felére. Valahol ez is nagy szerepet játszhatott abban, hogy nem akartam őt meg minket és amit kialakítottunk is tönkretenni. Csak remélni tudtam akkor hogy egy nap olyan ember leszek aki ott tart az életében és magával szemben is, ahol nem kell úgy éreznie, hogy belevonszolja a nyomorultságába azt aki fontos neki. Ettől még nem lesz kevésbé helytelen, hogy ennyi év eltelt amióta utoljára beszéltünk egymással. Az esemény elérkeztével kikapcsolom a túlgondolásra való hajlamomat és ez úgy tűnik nem is okoz nehézséget, mert minél beljebb kerülök az épületbe, annál inkább felszabadultabbnak érzem magamat. Salvador mondta, hogy ez lesz. Aztán meg azt is, hogy csináljak sok képet és ha akadnak még el nem kelt osztálytársaim, akkor ne felejtsem el a számát továbbítani nekik. Mondanom sem kell, hogy nem fogom megtenni. De minél több lépést teszek meg a terem belseje felé, annál inkább érzem, hogy ami előre hajt, az nem az összes jelenlévő miatt történik, hanem csakis Cami az oka. A prioritásom lesz, hogy megtaláljam őt minél előbb és ha lehetőségem engedi, akkor beszéljek vele. Mert amíg a távolság nagyszerű alibit nyújtott a hiányának mellőzésében, de most nem tudom hogyan tűrném azt, hogy ilyen közel van és mégis nem szólhatnék hozzá. Az útbaigazítást követően nem nehéz őt kiszúrnom. Nekem háttal áll, így nem láthatja a közeledésemet és talán jobb is. Ellenkező esetben már rég lecövekeltem volna a bejárat mellett a fele ennyi bátorságommal együtt. Régebben sokszor lejátszottam fejben milyen lesz újra látni őt. Párbeszédeket képzeltem el, a pillanat hangulatát, de egy sem közelítette meg azt amit akkor érzek mikor szembe kerülök vele és az a nő néz vissza rám akit aznap a tetőn láttam. Belém forr a szó és hirtelen azt sem tudom hova vagy mivé legyek. Lefagyok, igen, ez a legjobb kifejezés arra amit művelek miközben ő kérdéseket tesz fel, majd ugyanazon pillanatban ki is kerül. Gyors és hitetlenkedő fejcsóválás, hogy kirázzam magamat a sokkból, aztán már fordulok is utána. - Cami..várj. - találom meg a hangomat egy roppant elmés megszólalással, ami csoda hogy felszínre tudott férkőzni a bennem felmerült rengeteg kérdés mellett. Hogy vagy? Régen találkoztunk. Mit műveltél ott a tetőn? Felzárkózhatnánk a kihagyott évekből. Ugye nem akartál ugrani? Warren beelőz ugyan, de én pofátlan módon csatlakozok a párosukhoz, hogy megakadályozzam bármi is készül itt. - Warren, helló. Jól festesz! El kell mondanod mindent amiből kimaradtam..de most engedelmeddel elrabolnám ezt a hölgyet itt. - mosollyal fordulok Cami felé, majd befurakszok közéjük és elveszem a pultosunktól Cami italát, magamnak pedig egy erősebbet rendelek. - Beszélnünk kell. Sürgősen! - Cami kezébe adom az italát, aztán elveszem az enyémet is, majd szabad kezemmel megfogom az ő kezét hogy elvezessem a pulttól. - Később összefutunk Warren. - ígérem az egyedül maradt férfinek majd gyorsan körülnézek merre mehetnénk, aztán eszembe jut a terem hátsó ajtaja amit szerencsére nem zártak most be. Gondolom jól jön azoknak akik cigiznek, hogy nem kell az egész iskolán végigmászniuk, hogy friss levegőhöz jussanak. - Mi ez az egész Camilla? - ennyire futja tőlem amikor becsukódik mögöttünk az ajtó, de nem állom el az útját ha végül itt akarna hagyni és visszamenni. Most kétszer több oka lenne. Nem elég hogy elhagytam, de még élete talán egyik legrosszabb napjára is emlékeztetem. - Úgy örülök hogy látlak, de közben annyira dühös is vagyok a legutolsó találkozásunk miatt amiről azt se tudtam hogy a miénk volt. Ez fergeteges. - a fejemet ingatom hitetlenkedésem jeléül, majd beleiszok az italomba. - Hogy lehet ez? - újabb kérdés amire nyilván egyikünk sem tudhatja a választ, de attól még ki kell mondanom, hátha az univerzum vagy valaki aki jobban érti megajándékoz minket a magyarázattal. Mert a kezdeti izgatottságomnak már nyoma sincs, hiszen a megkönnyebbülés és némi idegesség veszi àt helyét az összezavarodottság mellett. Hiszen amióta beszállt a taxiba azóta naponta többször is az eszembe jutott. Aggódtam mi lehetett vele, de megkeresni őt olyan volt mint tűt a szénakazalban. Erre kiderül, hogy az idegen nő aki akkor felejthetetlen nyomott hagyott az életemben ugyanaz akit sosem sikerült elfelejtenem.
Egy részem várta a hazautazást és az élményt, hogy megint holland talaj érje a lábamat, de közben tartottam is tőle. Az elszántság megvolt és a bátorságot is összegyűjtöttem félúton a repülőn, de akkor sem lehettem teljesen biztos a döntésemben. Végig Emmett járt az eszemben és a múltunk nagy eseményfoszlánya. Ékszerként is viselhettem volna a közösen töltött időt, de erre nem került sor, de így is akadt egy tetoválás, ami örökre rá emlékeztetett. Szoros barátságot ápoltunk az iskolai évek alatt, de olyan gyorsan lépett ki az életemből, hogy minimum ugyanennyi időnek kellett eltelnie, hogy megbékéljek a hiányával. Vegyes érzésekkel álltam neki a készülődésnek is, holott belül tudtam teljes bizonyossággal, hogy ezt az estét ő sem fogja kihagyni. A megérzéseim általában jók voltak, és sejtettem, hogy nemsokára arra is fény derül, hogy miért szakította meg anno velem a kapcsolatot. A kezdeti zúgolódást sikerül kikerülnöm és a Kristie féle köszöntő után behúzódom az egyik sarokba és onnan szemlélem az érkező vendégeket. Néhányan nem változtak semmit és olyanok, mint húsz évvel ezelőtt, de azért bőven van változás is. Roy fekete haja óriási átalakulás a szőke fürtök és a ducibb testalkat után, de most szinte magazinra illő a formája. El is kapok egy beszélgetésfoszlányt, ahol kifejti az élete alakulását és napvilágra kerül a titok. Egy saját fogyási márkát alakított ki és azt dobta piacra. A hatás magáért beszél, de engem szerencsére elkerül a diszhimnuszával. Sosem szerettem azokat az embereket, akik kérkedtek, és úton-útfélen magukat emelték piedesztálra. A szerénység kiveszőben való érték volt a mai világban. Sokáig nem maradhatok egyedül a gondolataimmal, mert valaki megkocogtatja a vállamat és akkor az a hang úgy tör utat a szívemhez, mint egy régen elfeledett dal felelevenítése. Emmett-et sokféleképpen képzeltem el a fejemben. A kinézete akkor is több szemet vont magára a női társaságból, mint kellett volna, de most nem is igazán ez ragad meg. A vállam felett pillantok hátra és azon nyomban a levegő is beszorul a tüdőmbe. Meglódul a memóriám és olyan emlékképek ugranak be, amiket szívesen elfelejtenék. Az idegen a tetőről, aztán meg a beszélgetés, ahol éppen megnyílik nekem a költözéséről meg a lakótársáról. A mélyrepülésem az orvosi látogatás után, a rossz hírek hirtelen úgy marnak bele a valómba, hogy kell egy kis idő, hogy feleszméljek. Hasonló dolgok játszódhattak le benne is, de nem hagyok neki időt arra, hogy kérdésekkel árasszon el. Túlságosan is sok(k) nekem, hogy itt látom és azzal a tetős balesettel párosítom. Orvos lett….ja és nem mellesleg New Yorkba költözött. Soha nem szólt volna róla, hogy ugyanabban a városban vagyunk? A fellángoló dühömet aztán a józanság váltja fel és rájövök, hogy évek óta nem kommunikáltunk egymással. Honnan kellett volna tudnia, hogy Amerikában élek és botanikus lettem. Nem számít a jelenben a szakmánk, de még a találkozás is elenyésző százalékban játszik szerepet, mert a fontos az, hogy nem is keresett. Összeszedem a maradék erőmet és tovább állok. Egy italra lesz szükségem méghozzá sürgősen, ezért a pult felé megyek el és le is adom a rendelésemet a bartendernek. A homlokomon simítok végig idegesen és oldalasan állok be, hogy ne tudjon hozzám férni, de aztán egy másik ismerős alak tűnik fel a semmiből. Warren kellemes meglepetéssel ér fel és áldom is az eget az időzítése miatt. Mosolyt varázsolok az arcomra és kiterítem a lapjaimat a most érkező előtt, de mielőtt bármilyen párbeszédbe is bonyolódhatnánk Emmett a legrosszabbkor furakszik közénk. Nem értem honnan veszi a bátorságot, de mégsem zavarhatom el őt. Röviden zárolja az ismerkedési kísérletét Warrennek, és aztán a poharamat is elveszi a pultról, hogy félreinvitáljon. - Bocsáss meg Warren, de mindenképp folytatjuk. – szólok még oda neki, hogy ne érezze a lerázást, de nincs választásom, mert Emmett a kezembe adja a poharat és a sajátjával együtt a kezemet ragadja meg a szabad baljával. A léptei sietősek és azt érzem, hogy menten elesek a folyosón, ha hamarosan nem állunk meg. Sikerül meg is botlanom, de ügyesen vezet el a nagy hangzavartól. A tömeg megritkul és végül kettesben maradunk a hátsó udvaron. Az ajtó becsukódása után pedig nekem szegezi a kérdését. Bárcsak tudnám rá a választ, de ismételten hallgatag módon figyelem őt és belekortyolok a poharamba. Nagyokat nyelek és el is tüntetem a felét, mire összeszedem a gondolataimat és értelmesen tudok felelni neki a függőben maradt érdeklődésére. - Ugyanúgy nem számítottam erre, mint te. Fogalmam se volt, hogy te voltál az a tetőn, és ha lett is volna, akkor sem tartozik rád, hogy mi történt odafent. – fújom ki a levegőt és másfele nézek. Legszívesebben rázúdítanám a keserűségemet és a dühömet is, de csak a számat rágom. - Húsz év nagyon sok idő Emmett, és ezt nem lehet bepótolni egyetlen másodperc alatt. – a cipőm sarkával koppantok egyet a földön és megiszom a maradék italomat is. - Magyarázatot nem adhatok, ahogyan te sem a miértekre. Azt sem tudtam, hogy Amerikában vagy, és ott vállaltál munkát. Annyi mindenből maradtál ki. – szorul el a torkom és érzem, hogy könnyek égetik a szemem sarkát. - Jobb lenne, ha ezt nem most beszélnénk meg az osztálytalálkozó alatt. Szórakozni jöttél, ahogyan én is, szeretném felfrissíteni a kapcsolataimat és Warren úgy tűnt, hogy kíváncsi rám, ahogyan én is ő rá. Kristie érdeklődött utánad, miért nem keresed meg és mesélsz neki? – emelkedik meg a hangom, aztán a fülem mögé tűröm az egyik elszabadult hajtincsemet, mert felerősödik a szél menete is. - Menjünk be Emmett, nincs mit mondanom arról az estéről. – nézek a szemébe és ezer darabra török szét, mert hiányzott, mégsem ugorhatok a nyakába és hagyhatom figyelmen kívül az elmúlt húsz évet.
“Each step I left behind, each road you know is mine. Walking on a line ten stories high, say you'll still be by my side. If I could take your hand, If you could understand. That I can barely breathe, the air is thin, I fear the fall and where we'll land”
Ritka amikor úgy érzed egy hullámhosszon vagytok valakivel. Épp ezért az ember egy ilyen kapcsolatot szeret megőrizni magának, mert nem tudhatja, hogy lesz még egy ilyen esélye az életben vagy sem. Camilla számomra a nagybetűs személyem volt. Bármiről tudtunk beszélgetni, egyszerűen sosem untuk meg egymást, még akkor sem, amikor minden szabadidőnket egymás mellett töltöttük. Egy ilyen barátság kincs és jobbá tette az akkori életemet. Aztán egy nap valami történik. Észreveszel apróságokat, mint például, hogy mennyire kedveled mikor lelkesedése közben egyre nagyobbá ívelődik a mosolya az arcán. Vagy mikor reggelről úgy döntött, hogy lófarokba köti a haját, mert attól komolyabbnak érzi magát és ez a viselkedéséből is sugárzott. Talán másnak ez fel sem tűnik, de én ismertem őt jó és rossz pillanatában, így nekem ezek fontos momentumok voltak. És amikor jobban ügyelsz ezekre a részletekre, közben akad valami változás és rájössz, hogy szeretnéd megcsókolni a legjobb barátodat. Na ez az a felismerés, amitől bekapcsol a riadó a fejedben, mert onnantól semmi sem lesz ugyanolyan. Attól a ponttól kezdve minden érzésed hoz magával valami pluszt, valami titkosat, ami ott van a nyelved hegyén minden találkozás alkalmával, mégsem mondod ki. Mert az egyértelmű érzés mellett ott ül szorosan a félelem, hogy lehet jobb ami közöttünk van, de rosszabb is, és akkor elveszítem. Ennek a gondolata pedig éppen elég ahhoz, hogy kettő lépést hátrálva összecsomagoljam a zavaros érzéseimet jó mélyre. Ez pedig így is maradt. Soha nem éreztettem Camivel, hogy valami megváltozott bennem, de nem is beszéltem róla. A barátságunk ugyanis mindennél fontosabbnak bizonyult. Amikor összefutok Kristievel az ajtóban, akkor egyből eszembe jut miért jöttem vele össze és már az indoktól is egy szemétládának érzem magamat. Mert volt amikor jól elvoltam a kis érzelmi batyummal, aztán olyan is megesett amikor kevésbé és amikor elhatalmasodott rajtam, akkor el akartam mondani Camillanak. Kristievel egy ilyen nap jöttünk össze. Nyertünk egy meccset, a csapat meg aznap este összeverődött ünnepelni és külsősök is jöhettek. Úgy a harmadik pohár ital után vettem észre Camillat a szoba másik végében. Éppen Maeve-el beszélgettek és fejben annyira egyszerűnek tűnt a képlet. Csak odamegyek és elmondom, aztán lesz valami. Emlékszem, hogy a poharam éppen kiürült amikor Camivel összeakadt a tekintetünk ő pedig megajándékozott azzal a mesés mosolyával. És igen, ez volt az a pont amikor tudtam, hogy nem bírom a mélyen tartani azt amit érzek. Úgy össz-vissz négy lépés választott el tőle amikor Kristie elállta az utamat, hogy sétálni hívjon, Camilla meg Maeve társaságában hagyta el a szobát. Újabb fordulópont amire nem voltam büszke, mert az a séta több volt annál, én meg egy nyomorultnak éreztem magamat utána. Lehet, hogy volt egy barátnőm Kristie személyében, de semmit nem éreztem iránta csak bűntudatot, amiért kihasználom őt. Nem mintha ő ne tette volna, hiszen csak azért jött velem össze, mert akkortájt a nevem a népszerűek listáján szerepelt. Trófea-pasas lettem, aki túl sokáig hagyta szabadon a nyilvánvaló vonzódását a legjobb barátja iránt és többé már nem tudja elnyomni őket. Most húsz nélküle elpazarolt évvel később itt állunk a hátsó udvaron és nem tudjuk felfogni mi történik. Egykor elválaszthatatlanok voltunk, majd nem olyan rég két idegen, akik egy rémisztő helyzetben találták magukat. A jelenben pedig ez a kettő ütközik és nem tudom mit mondjak vagy mit érezzek. Annyi kérdésem lenne meg válaszom is. A gond csak az, hogy amik a birtokomban vannak válaszok azok nem a megfogalmazódott kérdéshez kapcsolódnak. - Nem tartozik rám. Persze, igaz. - konstatálom inkább magamnak, mint neki, majd a fejemet csóválom meg és felhajtom a poharamba lévő italomat. Hogyan is lenne másképp? Ennyi év alatt idegen mindkettőnk számára mi történt a másikkal. Őt hallgatva egyből lejön, hogy menekülne a helyzetből, én meg nem annyira. - Én sem gondolnám, hogy ez egy másodpercbe foglalható és nem akarom felhozni mik voltak a tetőn. Ma és most biztosan nem. - nyugtatom meg ezzel kapcsolatban. - Azonban úgysem akarok oda visszamenni, hogyha levegőnek nézel majd. Bármennyire is megérdemelném, nem megy. - az arcát fürkészem és próbálom vele felvenni a szemkontaktust. Ilyen nincs. Mintha a múltam és a jelenem egy zavarodott masszaként telepedne rám. Az amit a mai napig kivált belőlem. A bűntudat amiért nem kerestem őt és hagytam, hogy az önostorozás döntsön helyettem. És a jelen, amit nem tudok hova tenni, de talán egy darabig nem is tudom majd. - Rettenetesen hiányoztál, Suz. - halkabb a hangom, de annál őszintébb amikor végre a szemeibe nézhetek. - Annyi mindent szeretnék megmagyaráznom neked. És csak neked, nem Kristienek. Kapok egy esélyt majd, hogy megtegyem? - kérdezek rá, mert kell valami ultimátum. Amiből tudom, hogy nem ez az utolsó kettesben töltött pillanatunk mielőtt visszatérünk abba a valóságba, ami valahogy sosem volt igazán teljes.
Félelemmel töltött el az osztálytalálkozó gondolata, de valamiért akadt egy másik érzés is, hogy ezen felülkerekedjek. Nem azért utaztam ennyit, hogy kihagyjam az eseményt és az sem rettentett vissza, hogy Emmett jelen lesz. Húsz évem volt feldolgozni, hogy egyetlen szó nélkül lépett ki az életemből és még annyit sem mondott búcsúszóul, hogy „szia”. Az én fejemben többet ért a kapcsolatunk, én bíztam benne, hogy nem tenne velem ilyet, főleg nem a végzős bál előtt, de megtette. A miértekre rengeteg időt pazaroltam el és kifogásokat gyártottam neki, hogy miért volt olyan sürgős elhagynia engemet. Másképpen nem tudtam érezni, csakis pontosan úgy, hogy valaki magamra hagyott. A húgom támaszt próbált nyújtani a nehéz időkben, de még a szüleim is igyekeztek tapintatosak lenni magukhoz képest, de még ez sem segített rajtam. A sírás abbamaradt egy-két hét után és már enni is bírtam, aztán meg a tanulásba öltem a felesleges energiáimat. Éjszakánként még előfordult, hogy megbicsaklottam és engedélyeztem egy-két gyengébb órát, de másnap reggel úgy ébredtem fel, mintha kicseréltek volna. Nem volt értelme eldobni a jövőmet, mert valaki nem tartott értékesnek. A szüleim nem mondtak semmit az esetről, ők is annyit tudtak, hogy elköltöztek. Az életemet új szempontok szerint kellett berendeznem, és éppen ezért vártam annyira az egyetemet is. A zárkózott énem is izgalmat érzett a bőre alatt, hogy valami új kezdődik, egy másik esély arra, hogy ne fájjon a legjobb barátom hiánya. Emmett-en kívül nem lesz még egy lelki társam, de tudtam, hogy nem várhatok örökké. Az ősszel aztán másik városban, új emberekkel vettem körbe magamat és szépen lassan elkezdett begyógyulni az a seb, amit ejtett rajtam. Nem beszéltem senkinek róla, még Sophie-nak is megtiltottam, hogy szóba hozza, mert nem lett volna értelme. A hónapok aztán évekbe fordultak át és megismertem a férjemet is. Lucas kedves volt és előzékeny, mindenkinél jobban udvarolt nekem és nem sokkal később be is adtam a derekamat. Az egyetemet már úgy fejeztem be, hogy távkapcsolatban éltünk és eldöntöttem, hogy utána fogok költözni Amerikába. A mesterképzést már ott kezdtem meg és minden ment a maga útján. Lediplomáztam, eljegyzett és megtartottuk az esküvőt is. A szüleim büszkék voltak rám, hogy ennyire sikeres életpályát írtam le, és nem hoztam szégyent a fejükre. Az elképzelésük alapján éltem a hétköznapokat és készen álltunk arra is, hogy gyermeket vállaljunk. A remények aztán hamar elszálltak és ahogyan a küzdelem megkezdődött úgy távolodtam el a férjemtől is. Nem akartam görcsösen valamit, amit a természet nem tett lehetővé. Butaságnak hangzik, de nem vágytam annyira gyermekre, mint Lucas. Minden áldott alkalommal, amikor beültetésre mentünk gyötrelmet éltem át. Az arcára volt írva a remény, hogy most sikerülni fog, holott az orvosok is figyelmeztették, hogy erre nagyon kicsi az esély. A testem nem bírta ki ezeket a terhességeket és mindegyik elhalt a tizenkettedik hét előtt. Odalett a spórolt pénzünk nagy része és a boldog happy end is, hogy valaha anyává váljak. Idővel elfogadtam, hogy nem vagyok képes rá, de Lucas erőltette a témát, és aztán leálltunk. Megcsalt és most kimondva a válást sokkal jobb a viszonyunk, mint valaha. A sikeres élet, aligha ilyen lenne, de elégedett voltam a mostani helyzettel, kivéve a betegségemet. A tetőn megejtett kis találkozás felborított aztán lelkileg és ha ez még nem lett volna elég, akkor itt folytatódott a csodálkozás. Emmett lett az idegen segítő és ettől kissé kicsúszott a lábam alól a talaj. A menekülés vált szimpatikus lépéssé, hogy ne legyek a közelében, de mindig utánam jött és végül kettesben kötöttünk ki a hátsó udvaron. Annyi megválaszolatlan kérdés lebegett közöttünk, de én nem álltam készen felelni rájuk. Szorongó vagyok, és nem szeretem, ha sarokba szorítanak, de ő mégis kivétel. Az ajka mozgását figyelem, az idegességében felhajtott mennyiséget az alkoholból. A kezemben időzik a pohár, de nem kortyolok bele egyelőre. Nincs kedvem a tetőn történtekről beszélgetni, és ha nem ez a célja, akkor vissza is mehetnénk a többiekhez. Emmett mindig is értett hozzá mikor kapcsolja be rajtam a gyengeség gombját és érzelmeket váltson ki belőlem. Az egyetlen volt, aki ezt meg tudta tenni és élt is vele. Kínosan hajtom fel az italt mégis, amikor kimondja a sok éve nem hallott becenevemet újra. A szájából hallani egyszerre ostorcsapás és mézédes gyötrelem. - Emmett, ezt ne. – kérlelem halkabban és most tartom vele a szemkontaktust. Olyan könnyű lenne azt mondani, hogy ő is hiányzott nekem, de nem fogom hangosan kimondani. Sérültem a barátságunk miatt és még egyszer nem leszek olyan óvatlan, mint tinikoromban. - Holnap reggel menjünk el kávézni a szokásos helyünkre, ennyi időt adok. – felelem neki szűkszavúan és most a bejárat felé nézek. - Ma este nem akarok gondolkodni. – fürkészem őt. – Annyian várnak odakint és biztosan jó ötlet a nosztalgiázás, de nem közöttünk. A fájdalom nem múlik el csak úgy. – hangsúlyozom ki a végét.
“Each step I left behind, each road you know is mine. Walking on a line ten stories high, say you'll still be by my side. If I could take your hand, If you could understand. That I can barely breathe, the air is thin, I fear the fall and where we'll land”
Chicago után sokszor gondolkoztam azon, hogy milyen életet élhettem volna, hogyha jobban ágàlok a költözés ellen. Warren nem egyszer hangoztatta, hogy beköltözhetnék hozzájuk és majd a garázsukat alakítjuk át közös térré. Még béna rajzokból álló terveket is készített, amiket kiterített a szobám padlójára, majd elmutogatta hogyan képzelte el az egészet. Bevallom akkoriban igenis izgatta a fantáziámat ez a verzió, ahol egy függetlenebb életbe kezdhetnék bele és kihasználhatnék minden percet a barátaimmal. Apám viszont hallani sem akart erről. Mostanra úgy gondolom csakis azért tiltakozott ilyen hevesen, hogy az ő hibái ne derüljenek ki ha éppen engem vesznek elő helyette. Erre viszont már kár gondolatot pazarolni, bár a jelenleg zajló esemény és annak szereplői, körülményei, akaratlanul is múltbeli időutazásra visznek, hogy felszínre hozzák az akkor elkövetett hibákat meg a néha előforduló jó döntéseket. Camillat nézve az is eszembe jut, hogy akkoriban volt egy elképzelésem kettőnknek. Egy közös lakás valahol olyan helyen, ami mindkettőnknek megfelel és ahol majd belekezdhetünk az egyéni és közös terveink megvalósításába. El sem tudtam képzelni, hogy ne legyen része annak az őrültnek amikor orvosi pályára adom a fejemet, én meg az ő világának. Az elképzeléseink sokszor azonban nem találkoznak a valósággal, aminek eredményeként itt àllsz húsz évvel később életed különleges szereplőjével szemben, és bármit megtennél, hogy mentsd ami még kettőtöknek maradt. Már ha létezik ilyesmi, bár titkon reménykedsz benne. A mi helyzetünk komplikált, már ha nevezhető így, mert közben végtelenül egyszerű is. Kereshettem volna, és ha ezt vesszük alapul akkor minden más csak kifogás. Írhattam volna neki, hogy nagyon hiányzik, de nem vagyok jó passzban, és előreláthatólag nem is leszek. Az ember viszont nem mond ki nyíltan ilyet, mert az további magyarázatot követelne, melyeket szeretnénk magunkban elrendezni. Akkor felmerülne a kérdés, hogyha ő a legjobb barátom, miért nem mondhatok el neki mindent? Szépíthetem, ettől nem leszek kevésbé hibás és akkori énemet figyelembe véve jobb ember sem. Létezik erre megfelelő kifejezés? Egyszerűen komplikált lenne a szituáció vagy csak szimplán elszúrtam? Szeretnék abban a verzióban hinni, ahol még van esélyem helyrehozni kettőnk kapcsolatát. Habár talán nem a legjobb kezdés az, hogy ennek eléréséhez sarokba szorítom őt. Beszélni akarok vele a tetőn történtekről; az indokokról, a miértekről. Ő viszont minden módon tiltakozását fejezi ki ez ügyben, én meg nem fogok rizikózni. Maradok a biztonságos terepnél meg annál, hogy beszélni tudjunk. Ha kell könyörgök, vagy akár komplett hülyét is csinálok magamból az egész osztály előtt egy öt percért cserébe. A becenevén szólítom, aminek kimondása miatt mintha sajogni kezdene a közös tetovàlásunk helye. Annyi időt töltöttem el azzal, hogy nehezebb percekben megérintetettem azt az apró, de mégis hatalmas jelentéssel bíró mintát, hogy szinte már mentőmellényként tekintettem rá. Most viszont jobban leköt, hogy Camillat figyeljem, meg a reakcióját. Ennyi idő eltelt és a mai napig ugyanúgy vágyom a társaságára. Sosem enyhült, sosem fog. Az ajánlata felvillanyozz, mert sokkal jobb annál, mint amit érdemelnék. Mosolyra formálódnak ajkaim, majd gyorsan bólintok is egyet mellé. - Nagyszerű. Ez jó ötlet. - fejezem ki szavakban is beleegyezésemet, de tudom, hogy bármennyire is itt tartanám, hogy felzárkózzunk egymás életéből, attól még messzebb taszítanám magamtól. Elállok az útjából és még ajtót is nyitok neki ami visszavezet minket az iskolába. - Mindent megteszek, hogy helyrehozzam ezt! - ígérem és komolyan is gondolom. Az évek alatt felvett szokásaim egyike lett az, hogy a terveimet addig hajszolom amíg el nem érem őket. Együtt megyünk most vissza a terembe, ahol már több ismerős arcot látok, mint amikor kimentünk. Kristie a színpadnak kialakított részen serénykedik, majd finoman megütögeti a mikrofont mielőtt beleszólna. - Helló.. mikrofonpróba, egy, kettő. - úgy tűnik elégedett lesz ettől, mert szinte levegőt sem véve folytatja tovább. - Annyira örülök, hogy ennyien eltudtatok jönni erre a különleges találkozóra. Istenem, 20 év! Rajtatok végignézve meg sem látszik. - csicsergi hozzá megszokottan, amire néhányan felnevetnek. - Ezért sokat gondolkoztam, és úgy éreztem, hogy ennek a jeles alkalomnak akár témája is lehetne, így a miénk a végzős bál lesz. Igen, jó hallottátok! Ideje újra előszedni a táncos cipőt, az akkori hangulatot és újraélni mindannyiunk életében a legkülönlegesebb estét. - erre nem tudom hogyan reagálhatnék, hiszen pont lemaradtam róla. Ha valamit, hát a költözést nem akarom újraélni. De talán ezzel egy pontot szerezhetek Suzie esetében, hogy erről a bàlról nem maradok le. - Ezért ma előszedtem a régi fotókat, hogy egy kis összeállítással keltsük fel a bennünk szunnyadó nosztalgiát. Az este folyamán bálkirályt és királynőt is választunk, a hangulatot pedig Mitchell akkori bandája fogja feldobni. Készen állsz Mitch? - fordul egykori osztálytársunk felé Kristie, a férfi pedig hevesen rázza a fejét erre. - Humoros. - legyint egyet felé Kris, de a folytatás sem marad el. - És amire mindannyiunk várt, az időkapszulákat is kibontjuk. Most pedig vegyen el mindenki egy italt, amit a kislányom Maia fog kínálni nektek. Szia kicsim! - a lány csak int egyet, Warren pedig bevágódik mellénk, amikor mi is elvettük Camillaval az italainkat. - Csak nem a tiéd, Sawyer? - biccent Maia felé, én meg egyből nem-mel válaszolok, de azért fejben a kérdő hangsúly sem maradhat el a húsz éves körüli lány láttán. - Rhodes most már. - javítom ki Warrent, aki egyből az italába iszik. - Oh! Erről kell a bővebb verzió. Csak nem köröznek? - a fejemet ingatom, de inkább koccintásra emelem Cami felé a poharamat amikor Kristie arra kér minket.
Ezzel az estével szemben fenntartásaim voltak és nem is kevés. Sejtettem, hogy az emlékek nem fognak elkerülni, hiszen elvégre ez a célja annak, hogy húsz év elteltével találkozunk, és mégis vannak dolgok, melyekről nem szabad lesöpörni a port. A pillantásom csak úgy issza annak az embernek a látványát, akivel szinte elválaszthatatlanok voltunk a gimiben, de már előtte is egymás titkainak őrzői. A beceneveink nem véletlenek és ha eszembe jut a mesés mozizás, akkor még jobban csomóba feszül a hasam. Minek kellett elszólítania a többiektől és most a nyakamra zúdítania, hogy miattam van itt? El kellene hinnem neki, hogy ez igaz? Húsz éve nem láttam és akkor is egyetlen szó nélkül lépett le. Legszívesebben a fejéhez vágnám, hogy tartsa meg a mondandóját, mert engem nem érdekel, de akkor még magamnak is hazudnék. Számtalan éjszakán át ábrándoztam arról, hogy egy nap felbukkan és mindent megmagyaráz. Miért ment el és mi történt vele, de most amikor valóban egymással szemben állunk, már abszurdnak hat a kívánságom. Elvárhatjuk-e a másiktól, hogy a magyarázat hihető legyen? A megkeresések elmaradtak és úgy gondolom, hogy nem véletlenül. Ha valaki annyira közel áll a másikhoz, mint ahogyan én hittem Emmett-ről, akkor nincsenek titkai a másik előtt. Nem fordult elő, hogy ne tudta volna kiszedni belőlem, hogy mi bánt, de még ő volt az egyetlen is, aki jobb kedvre tudott deríteni. A múlté mindez és már nem szeretném bolygatni, de neki más elképzelései vannak róla. A tetőn végbement jelenet most hidegzuhanyként terít be és van annyi mersze, hogy rá is kérdezzen. Élesen felelek neki erre, mert nekem viszont nincs kedvem vele megtárgyalni, hogy mit kerestem ott. A gondolat is bizarr, hogy ő fogta meg a kezemet és húzott vissza a tető széléről…mi ez, ha nem a sors csúnya kigúnyolása a részemre? Emmett-en agyaltam akkor is, talán nem tévedtem volna fel a magasba, ha nem roppanok össze a kapott hírek súlya alatt. A váláson azt hiszem, hogy túl voltam, de a tényen nem, hogy magányos vagyok. New York remek hely, ha az ember be akar olvadni, de közben észrevétlen is tud maradni. Nekem jól ment, hogy ne keltsek feltűnést a munkában, de még a magánéletben se. Lucas valami csoda folytán figyelt fel rám, de ez a szerelem is lassan bontakozott ki. Nem vallottam volna magamat annak a tipikus érzelgős kislánynak, aki régen voltam. Fiatalon sokkal több élet szorult belém, mint most…de ennek megvolt az oka. Elhagyott az a személy, akiben a legjobban bíztam. Ajándék-e a közösen töltött este? Korántsem voltam biztos benne, hogy a közelében akarok lenni, mert felkavart már az is, hogy láttam. A könyörgése meg egyenesen a szívemen szakította fel azt a húsz évvel ezelőtti sebet, ami még a mai napig nem hegesedett be. A közös reggeli őrültségnek tűnik, még magam sem tudom, hogy jól teszem-e, hogy felajánlom a dolgot, de él vele és az a tipikus „Emmett féle” mosoly ül ki az ajkaira, amitől mindig elolvadtam. Miért kell még ennyi év elteltével is hatással lennie rám? Végül eláll az útból és vissza tudunk menni a többiekhez. Sietős léptekkel fordulok be az ajtón és megyek előre a tornateremben. Kristie nem állja meg, hogy ne legyen reflektorfényben, ezért meg is állok a büféasztal mellett. A tekintetem az arcára siklik és elkezdem tanulmányozni őt. Mindig is szebb volt, mint én…sőt még népszerűbb is. Vajon mit evett rajta Emmett? Belegondolni, hogy abban a buliban lefeküdtek…nem mondta el Emmett, de visszahallottam, hogy látták őket együtt az egyik füves területen. Remekül sikerült a séta és maga a kapcsolat is. A költözés előtt szakítottak nem sokkal, de nem faggattam róla akkoriban, hogy miért tette meg. Nekem se számolt be az életében beálló változásokról, akkor mit hittem, hogy jogot formálhatok a szerelmi életére? Kissé feszengve nézek körül és máris émelyegni kezdek a végzős bál kapcsán. Sokan örömmel utaznának vissza az időben, de nekem csak a sírás jut eszembe arról az estéről. Köszönöm szépen, de nem kérek belőle. Ez a Mitch féle buli sem maradt meg bennem, de azért a kislánytól elfogadom a felkínált pezsgőt. A mosolyom szolid és Warren láttán melegebb is lesz. A fiúk párbeszédét hallgatom és feltűnik a vezetéknév csere is. A koccintásra finoman érintem neki előbb Emmett poharának, aztán Warren-nek. - Rhodes…hallom orvos lettél. Mindig is te voltál a legokosabb. Na és veled mi a helyzet Camilla…család, munka? – pillant rám a mellettem álló és mielőtt megszólalhatnék Kristie a semmiből bukkan fel és furakszik Emmett és közém. Sóhajtva állok félre, hogy teret engedjek neki. - Mi a téma? – robban bele a beszélgetésbe egy erőltetett mosollyal. - Kinek mi a státusza? – kacsint egyet Warren, mire Kristie bele is kezd. - Sajnos most váltam el, és a két kislányom…ó hát szörnyű egyedülálló szülőnek lenni. Te drágám…aj nem azt mondtad, hogy te is elváltál Camilla? – kissé kizökkenek a kortyolásból, amikor mindenki egy emberként vizslat. - De, két hónapja írtam alá a válást. – harapom be az ajkamat. - Na és gyerek nincs? – faggat tovább Kristie és kezdi átlépni a határokat. - Nincs. – felelem szűkszavúan és kerülöm Emmett pillantását. - Na és te Emmett házas vagy? – incselkedik vele Kristie és közelebb is lép hozzá.
“Each step I left behind, each road you know is mine. Walking on a line ten stories high, say you'll still be by my side. If I could take your hand, If you could understand. That I can barely breathe, the air is thin, I fear the fall and where we'll land”
Az évek során sokszor, sokféle módon játszottam le fejben ezt a találkozást, de egy valami mindig közös volt benne: sosem bújtam ki a felelősség alól. Tudtam, hogy hibás vagyok, még ha akkor és ott megfelelőnek is tűntek az indokaim. Kereshettem volna Camit, de mégsem voltam rá képes, mert akárhányszor felmértem milyen emberré tettek Morris Sawyer hazugságai, egyszerűen elborzasztott a valóság. Nem tudtam volna őt magammal húzni vagy ekkora terhet rakni rá, még ha a barátságunk el is bírta volna. Csak nem voltam önmagam és biztos voltam benne, hogy az aki akkor beszélt belőlem, talán olyat mondott vagy tett volna, amivel örökre megbántom. A mostani énem egy stabilabb kivitel. Ő tisztában van a döntéseivel és nem kontrollálja más élete. Ám mire ide elértem, addigra húsz kihagyott év húzódott meg közöttünk, amit egyikünk sem tud helyén kezelni. Egyszer ugyanis túl sokat jelentettünk egymásnak, ami azért megbonyolítja a jelen pillanatát. Cami felajánlása örömteli hír számomra. Reményt ad, hogy valahogy kimagyarázzam ebből a mély gödörből a bűnös hátsómat vagy helyrehozzak valamit amiből aztàn ha ő is úgy érzi, majd tégláról téglára építkezhetünk. Ezek után nem faggatom és nem is erőltetem a további beszélgetést, mert be kell érnem a holnapi nap ígéretével. Nem akarom feszegetni nála a határokat még akkor sem, ha most az eddig elnyomott és iránta érzett hiány elemi erővel jár körbe, ami miatt minden szabad percemet vele tölteném. Sosem vàlt Ő nekem kevésbé fontossà és határozottan ki tudom jelenteni, hogy nem is fog. Évekkel ezelőtt amikor az életünk egy ponton egymásba bonyolódott, ott megpecsételődött ennek kérdése. Most, hogy őt figyelem és mérem fel lopott pillantásokkal, egy részem újra fiatal mivoltában találja magàt. Az arcát keretező szőke tincsek melyekbe örömmel fúrtam arcomat mihelyst egy-egy talàlkozásunk kezdetén a karomba vetette magàt üdvözlésképp. A mai napig felismerném az illatát, mert valami jóra, különlegesre emlékeztetett, mint amilyen maga Suz is. Aztán ott vannak az apró kifejezések az arcára írva. És most talán legtöbbjük dühös és összezavarodott, de még felfedezem közöttük azokat amiket szinte már kívülről betanultam. Egy nyitott könyv volt az életembe, ahogyan én neki, mégis sarokba vàgtam a történetünket mielőtt még megtölthettük volna az üres lapjait. Olyan ez mint egy sztori ami régebben részese volt a napjaidnak, aztán egyszer csak nem. És talán egy nap évek múltán előveszed, de hirtelen azt sem tudod hogyan írhatnád tovább, mert a kihagyott évek megfakítottàk az emlékeket. Majd elkezded visszaolvasni, hátha valamit visszahoz, amitől újra tollat ragadsz. Talán nekünk is erre van itt szükségünk Suzieval, mint ez az osztálytalálkozó is, ahol a múltban nosztalgiázunk és felidézzük milyenek voltunk, hogy legyen erőnk és értelme kitölteni ami eddig elmaradt. Kristie semmit nem változott. Ma is az a túlbuzgó nő, aki minden figyelmet úgy vonzz magára, mintha ez éltetné. Az este folytatását taglalja, mi pedig Camivel és végül Warrennel hallgatjuk végig. Annyi ismerős arc vesz körbe akikről már semmit nem tudok. Az elzárkózás csak egy ragtapasz volt a Morris méretű nyílt sebre. Átmeneti megoldás ami később visszatér és a hàtsódba harap, mert kérdésekre kell válaszolnod meg magyarázatokat adnod mit meg miért tettél. Mégis a mai napig nem tudnék úgy bárkinek beszélni erről, mert nehéz időszak volt, amiből muszáj volt felállni és leporolni magamat ahhoz, hogy ne olyan legyek, mint ő. Warren felvetése bólintást vált ki belőlem. - Jól hallottad. Transzplantsebész, hogy pontosítsak. - javítom ki őt mire Warren elröhögi magát. - Ó nézzenek oda, hogy milyen felvágós lett valaki! - hümmögést is hallat nagy szórakozottságában, közben pedig Kristie is csatlakozik hármasunkhoz. Elhangzanak számomra ismeretlen információk, közöttük Camilla vàlàsa is, aztán újra felém vetül az úgynevezett reflektorfény. - Egyik sem. Most ért véget nemrég egy hosszabb kapcsolatom, de időm sincs ismerkedni. - vallom be, mire Kristie feltűnően lebiggyeszti az ajkát. - Akkor hát koccintsunk egyet a borzalmas szerelmi életünkre. - nem sokat lógatja az orrát, mert a szokásos Kristie-mosoly ott tündököl az arcán. Valljuk be, ez sosem jelentett jót. - Úgy emlékszem Matty te kimaradtàl a végzős bálról, így te leszel az első önkéntesem az első feladathoz. - a becenév hallatán tényleg újra végzősnek érzem magamat. Azóta senki nem hívott így rajta kívül és nem mondanám azt, hogy hiányzik. - Ó, nem-nem. Nincs véletlenül valaki a többiek közül akivel cserélhetnék? - mutatok körbe a többi osztálytársunkon hogyha netalántán nem értené kikről beszélek, de csak tiltakozóan ingatja a fejét. - Nem, gyerünk Matty. - ragadja meg a karomat, aztán megáll egy pillanatra és Camillat is elkapja. - Te is kellesz! - szinte fellélegezni sincs időnk amikor két egymásnak háttal lerakott üres székhez vonszol minket, és egyikre Suz, másikra én kerülök. - Drágám, odaadnád nekem a mikrofont? - fordul Kristie a lánya felé, majd mihelyst megkapja azt, már sétál is a terem közepe felé, kicsit távolabb tőlünk. - Oké srácok, vágjunk is bele az első feladatba, amire remélem mindenki lelkiekben felkészült. - csigázza hanglejtésével a közönség érdeklődését, de nem vár kérdéseket, mert önként folytatja. - Találtam is két jelentkezőt, akiknek nem lesz más dolguk, mint felemelni a rózsaszín vagy a kék táblát attól függően kire illenek az elhangzott mondatok. Mert ugye én mindent láttam és hallottam akkoriban, de ugyan ti emlékeztek úgy, mint én? Kiderül. - lelkesedik fel, én pedig fojtott hangon szólok Camihez. - Bármit is hallasz rólam, a fele se igaz. - mert akkoriban mondhatni csak ő vele voltam igazi önmagam, de a csapat hírnevéhez meg kellett őriznem egy olyan oldalamat, akinek tetteire nem mindig voltam büszke. Nem voltam bunkó gyerek, de ismertem a járást a ranglétrán és ha tehettem, akkor feljebb is merészkedtem. Vagy önszántamból, vagy segítséggel. - És hogy egyértelmű legyen: Cami rózsaszín, Matty kék. Aki több pontot zsebel be, tovább jut a következő körbe és egy másik osztálytárs ül a helyére. Készen álltok? - a nyelvem hegyén ott van már a felszínre vágyó nemleges válasz, mégsem tudom kimondani. Csak remélni tudom, hogy bármi is hangzik el az elkövetkezendő pár percben, az nem teszi tönkre az esélyeimet Camillanal.
Újra ugyanaz a lány akartam lenni, mint gimiben. Átérezni, hogy az életben az a legnagyobb gondom, hogy miképpen írjam meg a házimat és a hétvégén melyik buliba menjünk vagy éppen melyik fiúnak tetszem. A felnőttkor problémákat hozott magával, megannyi kapcsolati változót és az ember egyszer csak arra ébred már, hogy köszönőviszonyban sincs az akkori önmagával. A régi Camilla vagányabban kezelte a hétköznapi súrlódásokat és ha nem is minden egyes szabad percében, de eljárt társasági eseményekre. Az elmúlt években a férjemre koncentrálódott a programok megosztása és lassan ez is ellaposodott és maradtak az egyedül töltött esték. A magány nem feltétlenül rossz társaság, de mindenesetre átértékelteti a jelen fogalmát. Az otthoni házunk üresen várt, még egy állatot sem tartottam, pedig régebben vágytam volna rá. Megannyi álmot nem valósítottam meg, amiről az iskolában még álmodtam. Cami megváltozott, ahogyan mindenki más ebből a teremből, de legfőképpen az, aki most a figyelmemet ácsingózta. Régebben zokszó nélkül vetettem volna magamat a karjai közé és az összes titkomat megosztottam volna vele, de eltelt húsz év és csak egy idegen férfit láttam, aki lehet úgy nézett ki, mint az idősebb és sármosabb Emmett, de nem hasonlított a gyerekkori barátomra. Megkérdezhették volna tőlem, hogy milyen reggelit szeret, mi a kedvenc színe vagy éppen mi a hobbija…de nem tudtam volna. Megszakadt a közöttünk vibráló kapocs és a kihagyott időszakban mindkettőnk élete más irányt vett. Csendben hallgatom azokat az információkat, melyeket elmond Warren előtt, de mégsem érzem azt, hogy ismerném. Orvos lett belőle, ezen nem lepődöm meg, de azon igen, hogy a transzplantációt választotta. Emmett okos volt és kiemelkedően népszerű…szerintem nem is akadt olyan osztálytársunk, aki ne kedvelte volna. A központban állt, tőle kértek véleményt, neki tették fel az első kérdéseket és ha betölthette volna egy szerepben az iskola összes pozícióját, akkor másnak indulnia sem kellett volna mellette. Sosem éreztem azt, hogy kevesebb lennék, ha mellette voltam, mert engem mindig másképpen kezelt, mint a többieket, de most valahogyan nem jött át ez a fajta hangulat. Hiába voltunk kettesben az előbb és derült fény arra, hogy a tetőn is ő volt az idegen…csak még kellemetlenebb érzetet hagyott a mellkasom közepén a felismerés. Minek mondtam neki azt, hogy holnap reggelizzünk együtt? Ostoba ötlet volt és inkább el kellett volna halasztanom. Húsz évig nem keresett és most adjak neki esélyt arra, hogy megmagyarázza? Mit csinált az elmúlt években…komolyan azt hitte, hogy az osztálytalálkozó megváltás lesz? Sután állok a férfiak mellett és egy poharat is sikerül elszalasztanom a pincérrel együtt, mert Kristie ismét magára vonja a figyelmet. A válásom beismerése nem kudarc, de úgy érzem, hogy nem tartozik az itteniekre. Régebben egy csapat voltunk, de egyetlen este nem fogja visszahozni ezt az emóciót. A nevetgélés és a műmosolyok sokasága csak még jobban ellehetetleníti a nosztalgia meglétét. Szívesebben kerestem volna fel egyedül a folyosó emlékhelyeit, a régi könyvtárat, de ez annyira abszurd kérés lenne a részemről, hogy inkább csak akkor felelek, ha kérdeznek. Többen érdeklődve pillantanak felém, de én csak megpróbálok semleges terepen maradni. Kristie természetesen egyből kivesézi, hogy kinek éppen mi a családi állapota. Hallgatag vagyok, amikor Emmett-re kerül a sor és beismeri, hogy most ért véget egy hosszabb kapcsolata és nem is lenne ideje egy újra a munkája miatt. Megértem, hogy sokat utazik és nem bír gyökeret verni, és lássuk be, de ezt nem sok nő viselné el. A szerelem hamar kihűl, ha az ember más helyen és nem tud annyit találkozni a másikkal. A koccintás előtt még sikerül szereznem egy másik poharat és egy aprócska ajakrándulással viszonzom az éljenzést. Még bele sem tudok normálisan kortyolni az italomba, amikor a drága előadónk úgy dönt, hogy felpörgeti egy kicsit az eseményeket. Kapkodom a fejemet és csak pislogok, de amint elkapja a karomat és egy üres székhez vezet, akkor megérintem a vállát. - Kristie nagyon kedves vagy, de én nem akarok játszani… - fejezem ki az ellenvetésemet, de meg sem hallja, amit mondok neki. Leülök kelletlen a székre és a lábaimat oldalt fűzöm össze. Máskor egy kis alkohollal talán belemennék a mókázásba, de ma este nem igazán van kedvem hozzá. A rózsaszín táblára siklik a tekintetem és csak akkor emelem fel az államat, amikor Emmett suttogással adja a tudtomra, hogy mit szeretne. - Rendben, de nincs kedvem itt lenni. – a reflektorfény ránk vetül és el is homályosít egy másodpercre. A homlokom elé emelem a jobbomat és egy mosolyt varázsolok a számra, de a testtartásomból feltűnő, hogy nem akarok itt lenni. - Kezdjünk is bele. Az első állítás, hogy ő volt a legjobb biológiából. – a kék táblát választom és emelem magasra, mire mindenki egy tapssal jutalmaz minket. - Szeretett a jégen lenni. – mivel ez rám volt igaz akkoriban már nyúlok is a másikért, de közben mindvégig azért imádkozom, hogy ne kapjunk személyes érdeklődésre való kijelentést. - Naná, hogy Camilla. – valaki bedobja a nevemet és arra nézek, de nem látom, hogy ki az. A folytatásban aztán felmerül néhány dolog is és kapunk egy szokatlan vagy inkább fura megállapítást. - Sokszor csókolózott a fizika szertárban. – Kristie kuncogása egyértelművé teszi, hogy melyik karomat kell felemelnem. - Na…ez tudjuk ki. – nógatja a közönséget Kristie, én meg inkább nem szólok semmit. - Matty az…naná, hát igen khm….volt egy-két kalandunk. Ki lesz a következő? – még végig sem kell mondania, mert felállok és kinyújtom a karomat. - Lola…gyere. – intek neki és ha elindul, akkor a kezébe adom a két táblát és sietős léptekkel keresem meg az emeletre vezető lépcsősort, mert kezdek kiakadni. Mi volt ebben a jó?
“Each step I left behind, each road you know is mine. Walking on a line ten stories high, say you'll still be by my side. If I could take your hand, If you could understand. That I can barely breathe, the air is thin, I fear the fall and where we'll land”
Alig vagyok itt pár órája, de már minden eddig gondosan összerakott tervem és gondolatom immár darabokban hever a közelemben. Tudtam, hogy az újratalálkozás olyan sebeket fog felszakítani és olyan emlékeket előhozni amikkel nehezen bírok majd el. Chicago után kizártam mindenkit az életemből és ez akkor egy idő után nagyon is jól működött. Mindenre voltak indokaim, logikus magyarázataim amikkel csillapíthattam a bennem elburjánzott bűntudatot. Nem akartam, hogy szóhoz jusson és emlékeztessen a rossz döntéseimre. El akartam nyomni őket, hogy aztán a saját verzióm maradjon csak felszínen, még ha annak csak egy elferdített valósághoz is volt köze. Valójában kit akartam megvédeni az eltűnésemmel? Camillanak nem esett jól, én meg úgy szenvedtem, mint még sosem. Azt mondtam jó ez így, mert olyan emberré váltam, akit sokszor a tükörképem sem bírt el. Vajon segített volna rajtam, ha nem zárom ki akkor Camit? Ha elmondom neki mi a helyzet, mivel kell megbirkóznom csakhogy apám megmeneküljön a szánalmas élete elől? Általa én is az lettem és erre csak most eszmélek rá, hogy húsz évvel később itt állok Camillaval szembe és nincs egy olyan épkézláb magyarázat, ami eltörölné a kihagyott éveket. Beszélnünk kell majd róla, tennünk valamit kettőnkért, de ez nem két perc munkája, még ha ezt nehéz is elfogadni. Kristie odabent a szokásos formáját hozza. Ő az akit nem érdekelnek a kihagyott évek vagy az, hogy ki is bántotta meg őt akkoriban. Szerinte annak a múltban a helye, a mának viszont arról kell szólnia, hogy megünnepeljük régre visszanyúló ismeretségünket. Sokunknak azonban ez nem ennyire egyszerű. Nem tudjuk csak így lazán kezelni az egykor fontossá vált embereket, akiket azóta sem törölhetett ki senki sem az életünkből. Sosem szűnt meg hiányozni Camilla és most hogy itt van, és látom őt, csak még inkább hiányzik, mert érzem mekkora távolságot alakítottam közénk az akkoriban meghozott döntéseimmel. Az első játékra egyből minket is húznak ki. Ha Kristieről van szó, ez nem is annyira meglepő, hisz akkoriban volt pár hét amikor egy párként tisztelegtünk az iskola színe előtt. Nem kötődtünk túlságosan egymáshoz és utólag belegondolva nem is illettünk össze, de ő ezt utána is úgy kezelte, mintha ez valami köteléket formált volna közöttünk. Szeretnék most az egyszer nem az ő figyelme középpontjába lenni, hogy elkerüljem az ötleteit, de mint a legtöbb dolog az életemben: ez is süket fülekre talál. Az első pár tény többnyire ártatlan. Camilla háttal ül nekem így nem láthatom az arcát, de ismerem már őt annyira, hogy tudjam, neki is kellemetlen ez az egész. Azonban minél többet ellenkezünk, annál később kerülünk ki innen. Kristie arcára cinkos vigyor ül ki, én meg épp csak elkapom ennek pillanatát és tudom mi következik. Kényelmetlenül fészkelődöm a székemben és bár kezem-lábam nincs lekötve, mégis túszként érzem magamat ebben a reflektorfénybe. Elfojtok egy sóhajt és várom a következő tényt ami tudom, hogy nem fog jót tenni kettőnknek. Igyekszem az elhangzottakat lazán lerázni magamról, de csak Camillara gondolok, aki a győztes felkonferálása után úgy pattan fel a székről, mint akit kilőttek. Szívem szerint utána rohannék, de maradnom kell, hogy most Lola-val játsszam le ugyanezt, de még kevesebb odafigyeléssel vagy lelkesedéssel. Na ő az a lány aki hiába volt az osztálytársunk, mégsem mozogtunk egy körben. Ha váltottam vele az évek alatt öt mondatot akkor még sokat is mondok. És nem azért, mert bármi bajom lett volna vele. Egyszerűen csak így hozta az élet. Talán nem is annyira bírta a képemet, de erre sosem kérdeztem igazából rá. A tények felsorolása végén Lola jön ki győztesként én meg egyből megcélozom az italos asztalt, hogy valami erősebbet töltsek magamnak. Cami még mindig sehol és már Warrent se látom, de szükségem van a folyékony bátorságra. Az egyből aztán kettő lesz és sietve meg is indulok abba az irányba amerre Camilla korábban ment, de aztán korábbi csapattársam - Asher Houston - az utamat állja. - Öregem, azt hittük már meghaltál! Gyere, igyunk valamit, aztán mesélj mi van veled. Összejöttetek végül Camillaval? Emlékszem Tylerrel mennyit fogadtunk rólatok. - már tölt is egy újabb pohárral, én meg még a kérdések felét se fogtam fel. - Most ittam az előbb.. - tolom vissza a poharat, de úgy néz rám mintha belerúgtam volna a macskájába. - Csak koccintunk a találkozásra. Gyerünk Sawyer! - noszogat. - Rhodes. - morgom az orrom alatt mire egy értetlen tessék-et kapok válaszul, aztán megrázom a fejemet. - Az újratalálkozásra. - nyugtázom és felhajtom az újabb italt.
A szerepléstől émelygek és általában lámpalázas leszek, mely abban mutatkozik meg, hogy össze-vissza beszélek vagy szimplán belevörösödöm a ténybe, hogy néznek. Most inkább kényelmetlennek titulálnám a szituációt, hogy kiültetnek Emmett-tel és el kell játszanunk, hogy mennyire ismertük egymást. Valamikor a távoli múltban bármit megosztottam volna vele és nem vagyok rest kijelenteni, hogy a titkaim őrzője volt, de ez már annyira másnak tűnő univerzum, hogy most csak azt érzem, hogy egy idegennel ültetnek le és elhitetik velünk, hogy a ma este tökéletes alkalom lesz a visszajátszásra. Kristie mindig erőszakosan érvényesítette az akaratát és most sincs ez másképpen, mert a hangomat figyelmen kívül hagyja és máris a mikrofonnal a kezében olvassa fel a mulatságosnak vélt állításokat. A könnyűekkel még tudok mit kezdeni, de én sem vagyok annyira naiv, hogy azt higgyem ennyiben megáll a művelet. Valahol a negyedik kérdés vagy kijelentés közepén eszmélek rá, hogy izzad a tenyerem. A tábláktól szabadulnék, ahogyan ettől a helyzettől is, de valakinek veszítenie kell ahhoz, hogy véget érjen a kínzásunk. Nem látom Emmett arcát, de érzékelem a háta tartásából, hogy ő sem nagyon szívleli a jelent, de mégsem szólal fel, hogy fejezzük be. Régebben elvárhattam tőle, hogy megvédjen, ha olvasott a testem rezdüléseiből, de ebből is látszik, hogy az elmúlt húsz évben azt is elfelejtette, hogy milyen a működésem. Nem is reagálok drámaian csak felpattanok a székről és a táblákkal együtt magam mögött hagyom ezt az ostoba játékot. Nincs kedvem a bocsánatát hallgatni vagy azon tűnődni, hogy megint félreismertem őt. Kristie-vel legalább fél évig alkottak egy párt és egyszer sem mondta el konkrétan hogyan jöttek össze, csak hétfőn már mindenki gratulált nekik a folyosón. A buliról hamarabb el kellett mennem, de talán jobban is tettem volna, mert a szárnyra kelt pletykák csak azt eredményezték, hogy még aznap délelőtt a gyengélkedőn kötöttem ki. Emlékszem, hogy Warren volt az, aki megsajnált vagy szimplán őszinte volt velem és közölte, hogy Emmett meg Kristie a bulin eltűntek és elég nyilvánvalóan tértek vissza. Mindketten félrecsúszott ruházattal és enyhén ittasan csillogó szemekkel. Forgott velem a világ, álmomban se hittem volna, hogy Emmett az egy éjszakák nagy bálványa lesz. Az ebédem egyben köszönt vissza és megpróbáltam elkerülni aznap, de mindig a nyomomban volt, szerencsére jó ürügynek tűnt, hogy rosszul éreztem magam. Anya értem jött, és meg is ijedt, mert azt hitte, hogy összeszedtem valamit, azonnal az ágyba parancsolt és a nap további részére megvonta tőlem a kaját, csak főtt krumplit kaptam estére meg valami gyógyteát. Apa egyszer bekopogott a szobámba, de úgy tettem, mint aki alszik, mert hallottam Emmett hangját a folyosóról. Minek jött át, miért nem a barátnőjével töltötte az idejét? Nem zaklatott aznap este és hálás voltam a szervezetemnek, hogy mellém állt a hír hallatán. Most sem jó szívvel gondolok vissza arra az időszakra és emiatt is keresek valami félreeső helyet, ahol egyedül lehetek. A kiállított vitrinek előtt állok meg és veszem szemügyre a kupát, melyet a kosárlabda csapatunk vitt el abban az évben, amikor Emmett hátat fordított és egyetlen szó nélkül kilépett az életemből. A hátam mögé igazítva a kezemet szemezek a dátummal és felsorakoztatott nevekkel, amikor felkapva a fejemet jövök rá, hogy társaságom van. - Jó buli volt megnyerni a kupát. – mosolyodik el halványan Warren, mire csak biccentek egyet. A bulin rúgtam be életemben először annyira, hogy nem mertem hazamenni és az egyik osztálytársamnál aludtam. Emmett ignorálása kikészített és nem értettem, hogy miért nem áll szóba velem már két teljes napja. - Kristie mindig is értett ahhoz hogyan forgassa meg azt a bizonyos kést a másik hátában. – egy kis szünet után szólal meg és most fordulok felé először, hogy ne csak a csenddel fejezzem ki a véleményemet. - Van, aki nem változik. Megszoktam már, hogy ragaszkodik a régi dolgokhoz, de ki ne tenné a helyében? – védelmezném a szavaim mögött, vagy tényleg elnézem neki azt, amit az előbb tett? - Camilla te nagyon jószívű vagy, de most már nem kell elviselned ezeket az embereket. A gimi véget ért és csak egyetlen estéért gyűltünk össze. – komolyan fürkész engem és valahol igaza van, de nehéz levetkőzni a régi és berögzült szokásokat. - Nem tudom…talán. Nem érzed úgy, hogyha megint ezen falak között vagy, akkor előtör az a srác, aki voltál? Néha úgy érzékelem, hogy az idő megállt és csak a testem öregedett, de belül az a gimis lány maradtam, aki csendben tűr és hallgat. – mondom el halkabban, hogy mások ne ránk figyeljenek, de a folyosó így is kihalt, hiszen mindenki a játékra fókuszál vagy éppen a régi idők emlékeit eleveníti fel, akárcsak mi. - Bízom benne, hogy azért valamennyire megváltoztam. Már nem akkora a hasam és megszerettem a futást is. – neveti el magát. - Én meg a növényekkel békéltem meg. – végre egy kósza mosolykezdeményezés ül ki az ajkaimra és ezt a mellettem álló is észreveszi. - Botanikus lettél? – kérdez rá a nyilvánvaló tényre. - Igen, meg a gyógynövényekkel is kicsit mélyebb kapcsolatot alakítottam ki. Na és te? – elkezdünk a focipálya felé araszolni, hiszen innen még az öltözők vannak vissza és a kinti pálya egy salakos futórésszel övezve hozza vissza a kellemes testnevelés órák hangulatát. - Én gyerekeket edzek itt az egyik általános iskolában. Szeretem, mert motiválnak a kicsik. Amszterdamot nem tudtam elhagyni, mint te. – folytatja tovább és kitárja előttem az ajtót, hogy kimenjünk a friss levegőre. A közelben egyetlen teremtett lélek sincs, így jól esik a szervezetemnek a hűvösebb időjárás meg a friss levegő is. A pályára lépve meglepően természetes, hogy sétáljunk körbe a csillagos ég alatt. - Néha visszavágyom ide, de szeretem New Yorkot. Sokkal szabadabb, mint itt…az emberek kedvesebbek, de közben távolságtartóbbak is, nem foglalkoznak azzal, hogy honnan jöttél és mit csinálsz. Fura, de ezt kedvelem…a személytelenséget. – ismerem be, és felnézek az sötét sárga pettyezett égboltra. - Érdekes megállapítás…na ezért költöztem a város szélére. Néha besegítek a húgodnak a farmon, nem mesélte? – ez pedig egy olyan beszélgetés, amibe szívesen merülök bele Warrennel…
“Each step I left behind, each road you know is mine. Walking on a line ten stories high, say you'll still be by my side. If I could take your hand, If you could understand. That I can barely breathe, the air is thin, I fear the fall and where we'll land”
Nem voltak illúzióim Camillaval kapcsolatban. Tudtam, hogy ennyi év kihagyás után és minden magyarázat nélkül az is a csodával határos lesz, ha egyáltalán szóba áll majd velem. Elcsesztem – nem kicsit, de talán visszafordíthatatlanul sem. Összegezve az újratalálkozás mindkettőnket megtépáz. És ha a kihagyott 20 év önmagában már nem elég vízválasztó a helyzetünkben, akkor a tetős incidens ráteszi arra a bizonyos i-re a pontot. Még mindig nem tudom felfogni, hogy Ő volt az, aki aznap este majdnem a mélybe zuhant. Mert nincs mit ezen szépíteni, másodperceken múlt, hogy a katasztrófát elkerüljük. Ott abban a percben nekem is valami nyomás telepedett a mellkasomra. Valami kellemetlen érzés, amin nem tudtam túltenni magamat. Segíteni akartam ennek az idegen nőnek annál többet is, mint amennyit előtte megtettem vagy anélkül, hogy megszegném ezzel a határaimhoz tartozó kimondatlan szabályokat. Felelősséget éreztem iránta, még ha nem is kért belőlem ennél többet, de a találkozónk után sokszor úgy éreztem, hogy túl korán hagytam őt elmenni. Mi van, ha csak elodáztam a bajt, de a későbbiekben ’sikerrel jár’? Napok teltek el úgy, hogy a bűntudattal feküdtem s keltem, mert tehetetlen voltam vele szemben. Nem tudtam a nevét, csak az arcvonásaira emlékeztem. Aztán el kellett utaznom ahhoz, hogy szembenézzek Vele, aki több szempontból is felkavart érzelmileg. Camilla az életem fontos része volt mindig is. Még amikor nem tudtam róla semmit, akkor is lényem egy kis szegletét kibérelte az ő hozzá fűződő emlékekkel és reményekkel együtt. Sokszor segített a megegyező tetoválásunk, ha az élet akadályok elé állított. Amikor Morris túl sok volt, túl kezelhetetlen és megfordult a fejemben, hogy kipróbálom az ő módszerét. Csak egy alkalommal, hogy érezzem mennyire érte meg neki mindez? Elég volt ahhoz, hogy tönkretegye a családjàt? Mégis az utolsó pillanatban az a csuklómon lévő vonalakból álló minta megérintése egyenlőnek érződött azzal, mintha maga Suz beszélt volna le egy életre szóló hibáról. Mert valahol tudtam jól, hogy az nem csak egy alkalom lenne és azt is, hogy mihelyst meglépem azt amitől titkon rettegek, akkor ez a tetoválás se mentene meg. Asher újabb itala könnyebben csúszik le a torkomon, mint azt ahogyan szeretném. Már rég elvesztettem a fonalat miről beszélt, mert az én gondolataim egymásba gabalyodott kuszasága képtelen ennél többet is beengedni. A múltam és a jelenem keveredik bennem és nem tudom melyikre koncentráljak. Ettől egy lusta mosoly kirajzolódik az arcomra ahogyan az alkohol egymásutánjai kifejtik a hatását. Holnap együtt reggelizünk, de ma? Ma tudomást sem veszünk arról mennyi lezáratlanság ver éket közénk. Kristie játékai a háttérben mosódnak össze, aztán szünetet tartanak. Újabb pezsgőkkel megpakolt tálca jár közbe, amit most vicces kontrasztnak találok az asztalokon felsorakoztatott erősebb italok miatt melyek mellől az elmúlt negyed órában szerintem el se mozdultam. Az első azokra az adománygyűjtő estélyekre emlékeztet amiket a kórház pakol össze. Márkás pezsgő, nagy összegek a jó cél érdekében és kifinomult csevegés a szakma nagyjai és a befektetők között. Ebben az alkalom kedvéért tisztára nyalt tornateremben a pezsgő annyira kirívó. Itt mindannyiunknak van valami gimis sztorija amit legszívesebben elásott volna az időkapszulával együtt, mégsem tehette. Mint például nekem a felém közeledő nővel. Kristievel a kapcsolatunk egy létező és nagy visszhangot keltő valami volt. Olyan aminek részleteiről mindenki tudni akart, közöttük a csapattársaim is. Nyílt titok volt, hogy többen is szívesen lettek volna a helyemben, de Kris mégis valamiért mellettem kötött ki. Kár, hogy én nem feltétlenül vele képzeltem a jövőmet, csak ahhoz meg túl gyáva voltam. - Sziaaa. – vigyorogva húzom el a köszönésemet és egy itallal töltött poharat nyújtok felé, majd ha átveszi, akkor az enyémmel koccintom össze. Nincs csilingelő hang melyhez hozzászoktam, csak a tudat, hogy újra az a srác voltam akit sosem engedtem el igazán. Akitől kegyetlenül és önzően ragadták el, hogy kiteljesedjen ott és akivel szeretne. – Az est háziasszonyára! – számhoz emelem a pohár peremét és a nagy részét el is tüntetem. Különös melegség jár át és évek óta most érzem magamat bűntudat nélkül ellazultnak. Az ide-oda ingázás, a műtétek, a megannyi várakozással eltöltött hónap a hullámzó reményekben. Vannak sikertörténetek és olyanok is, amik csak megmaradtak kívánságnak. Szeretem a munkámat.. nem, ez nem a jó szó. Becsülöm, mert tudom hogy jót teszek valakivel. De ki vagyok merülve, mintha évek óta csak szöknék Chicago és magam elől is és sosem érnék ennek a futamnak a végére. - Látom tetszik a felhozatal. – fejével az italok felé biccent, én meg röviden felröhögök. Másféle felhozatal tetszik, de az exem biztos nem szívesen hallana erről. Asher furakodik be kettőnk közé, aztán egy karját Kristie vàlla köré veti. - A suli üdvöskéi! Csak nem felmelegítitek a kapcsolatotokat? – vigyorog és hol Krisre, hol rám néz. - Számít Houston? Ha nem, se lenne esélyed nála. – Asher csak röhög. - Igaz, te Grahamért vagy oda. – vág vissza. – Tényleg, hol van a kedves? – tekint körbe. - Warrennel ment ki az előbb. – szól közbe egy másik társunk, mire Kristie tekintete megállapodik rajtam. - Oh-óh. Warr úgy tűnik megéli gimis álmait. – folytatja Asher, de ez nem túlzottan tetszik. - Dugulj már el. – ripakodik rá Kristie. - Ugyan, csak hiányzik neki amikor laposra vertem őt a gimiben. – elhessegetem a rossz érzéseimet, de legszívesebben már meg is indulnék megkeresni őket. Megígérte, hogy holnap együtt reggelizünk. Nem ronthatom el a hirtelen féltékenységi rohamom miatt. Attól még nem zavar kevésbé, hogy pont Warren környékezi meg. Asher tovább folytatja a felesleges vérszívást, Kristie meg az Asherrel folytatott veszekedést, én meg kihasználom ezt az alkalmat, hogy meglépjek tőlük és mire észhez kapok már a folyosón is vagyok. Az egész kihalt, így végigsétálnom keresve a kiutat innen. A pálya felé vezető ajtó résnyire van most nyitva, így bepróbálkozom és ki is szúrom őket. Az ingemen igazítva egyet indulok meg feléjük és mikor már csak pár lépés választ el egymástól, egyből felszólalok. - Á, itt vagytok! Warren, a főnökasszony keres. - fintort vágok, de mindannyian tudjuk, hogy Kristieről van szó. Ám mielőtt felszólalhatna, gyorsan megelőzöm ebben. - Ne kérdezd, nem mondta. - a fejemet ingatom, Warren pedig elmormog valami később még folytatjuk szöveget Cami felé, én meg váltom őt mihelyst eltűnik az épületben. Remélhetőleg Kristie is kapcsol majd. - Mit nézünk? - mérem én is végig az üres pályát, majd nosztalgiázva sóhajtok egyet. - Sok mindent másképp csinálnék, ha visszamehetnék. Például nem hagynálak itt, hogy a hazug apám után menjek. Aztán.. - megállapodik a tekintetem egy-két széken és elveszítem gondolataim fonalát. - Te változtatnál valamin? - kérdezek rá hirtelen.
Az embernek mindig vannak tervei, vagy legalábbis arra törekszik, hogy legyenek. Apukám mindig azt mondta, hogy célok nélkül nincs is igazi élet. Sokszor elgondolkodtam ezen, de aztán én mégis másképpen láttam. Bármilyen tervet felállíthatok, ha közbeszól a sors és bármennyire ragaszkodhatom valamihez, ha nem úgy alakul. Alkalmazkodni pontosan annyira volt fontos, mint tervezni. Levonva a saját konzekvenciámat rá kellett jönnöm, hogy nálam ez jobban beválik, mint a folytonos álmok kergetése. Vegyük az első nagy pofára esést, amikor elütöttek a parkolóban és le kellett mondanom a jégkorcsolyai pályáról. Addig el sem tudtam volna képzelni, hogy más irányba menjek vagy foglalkozni kezdjek más dolgokkal is a sporton kívül. Versenyzőnek készültem és hittem benne, hogy az is leszek, egy hivatásos sportoló. Az akkori énem mégis fordított egyet a baleseten és megismerkedtem a biológiával, azon belül is a növénytannal. A lelkesedés nem jött könnyen, de általában a szerelemmel is így voltam, nem dédelgettem illúziókat, szóval beletörődtem és onnan folytattam. A nulláról építettem fel egy új karrierlehetőséget, és azzal együtt egy másik egyetemet is számításba vettem. A második és egyben talán a legfájóbb fordulat Emmett lelépése volt. A kapcsolatokkal mindig is hadilábon álltam, de a legjobb barátomat elveszíteni olyan érzés volt, mintha egy darabot téptek volna ki a mellkasomból. A miénk különleges volt, olvasott a gondolataimban, figyelt minden rezdülésemre. Árulásként éltem meg, hogy annyira sem tartott, hogy megossza velem az okát. Heteken át sírtam és válaszokat kerestem, de csak a csend maradt az egyedüli társam. A szüleim megpróbáltak a maguk módján vigasztalni, de sosem álltunk igazán közel egymáshoz. Sosem értették, hogy mi játszódik le bennem, ezért is a húgom volt az, aki közelebb állt hozzám. Sophie igyekezett felvidítani, de ha megfosztanak az életed egyik legfontosabb tagjától, akkor hirtelen minden értelmetlenné válik. Velünk is ez történt meg, és hiába állítottam volna fel terveket, egyik sem vonzott igazán. Évek kellettek ahhoz, hogy túltegyem magam azon, hogy a másik felem nélkül létezzek. Ez a seb sosem fog begyógyulni, de az idő segített abban, hogy ne akarjak mindenáron magamba fordulni. Óvatosabb lettem az egyetemen, és akkor érkezett az életembe Lucas. A szerelmet hírből sem ismertem, de mégis rám talált. A meséktől és a könyvektől eltérően nem olyan izzóan, ahogyan a rózsaszín ködöt ábrázolták, de kellemesen éreztem magam a társaságában és ez elég volt ahhoz is, hogy igent mondjak neki egy másik földrészre való költözésre és a házasságra is. Minek vártam volna arra, hogy Emmett felbukkanjon és azt mondja nekem, hogy szeret? Kár lenne tagadni, hogy a múltunk több pontján is akadt olyan érzelem, ami ezt megközelítette. Említettem korábban, hogy nem tudtam volna szavakba önteni a delírium állapotát, de valahol a barátsághoz hasonlítottam volna. Mellette biztonságban éreztem magam, sosem kellett azon aggódnom, hogy mit gondolhat rólam, mert pontosan tudtam. Emmett örömet szerzett, mindig a kedvemben járt és sosem hagyott egyedül…addig a bizonyos estéig. Összetörtem és újraépítettem magamat, így amikor Lucas-szal összeházasodtunk már nem vágytam arra az emócióra, amit Emmett mellett tapasztaltam meg. Beértem a kevesebbel is, ha már ez adatott meg a valóságban. A harmadik fordulat egyben az utolsó volt. A válás nem viselt meg, de a betegségem megléte igen. Elbizonytalanodtam a folytatásban, hiszen még negyven sem voltam, de már afelé haladtam, hogy leépüljek. Nem akartam a szeretteim szemében a sajnálatot látni, másokra utalva létezni. A mindennapokban egyedül voltam és erre kellett támaszkodnom is. Valahol megerősödtem a folyamat alatt, de közben azt is éreztem, hogy most lenne igazán szükségem valakire. A tetőn feladni készültem az életemet és igen nem fogtam volna meg a kapaszkodót, ha nincs ott…az idegen, vagyis Emmett. Az élet jól kitolt velem, hogy még emlékeztetőt is küldött a múltamból. Nem tudtam, hogy miképpen értelmezzem a jelet, és egy kis időt akartam ennek kiderítésére. Az osztálytalálkozón hezitáltam, de közben kíváncsi is voltam a többiekre. Warren az este kellemes meglepetése és Emmett a legnagyobb fájdalma. A viszontlátás nem örömöt hozott, hanem bánatot és megannyi kérdést. Minek akar mindenáron a nyomomban lenni és még egy esélyt kapni? Húsz évig volt neki, de nem élt vele. Kár belemenni a részletekbe, de mégsem mondok nemet arra, hogy holnap reggel együtt együnk és megigyunk egy kávét. Őrültség, hogy belementem, de azt is tudom, hogy a húgom addig nyaggatott volna, amíg igent nem mondok neki. Ismert mindkettőnket és mindig azt mondogatta, hogy ennyivel nem érhet véget a barátságunk. A mai este folyamán sok élményben van részem, de Warren némileg elnyomja a negatív hatásokat és ennek most kicsit örülök is. Nem bánom, hogy kijöttünk a pályára és némileg elhalkult mellettünk a hangzavar. A kinti levegő csípősebb, de jobban esik a fejemnek is az elfogyasztott alkohol után. A tekintetem az ismerős padokat fürkészi és a társaságomat hallgatom a húgommal közös projektje kapcsán. Álmomban sem gondoltam volna, hogy Warren jóban van Sophie-val, de nem is baj. Egy kör megtétele közben bukkan fel a semmiből Emmett és szinte eltünteti mellőlem a volt osztálytársunkat. Különösebben nem izgat, hogy mit akar Kristie, de illedelmesen bólintok a távozása pillanatában és az íriszeimet Emmett-re vezetem át. Látszik rajta, hogy ivott egy keveset és már nem józan. - Tulajdonképpen beszélgettünk és nem nézelődtünk. – osztom meg vele a véleményemet, de ez nem tart sokáig, mert átveszi a szót és belekezd valami más témába. - Miről beszélsz Emmett? – összezavarodva kérdezek rá az előbbi kijelentésére, de úgy ugrál a beszélgetés folyamán, hogy követni sem tudom. - Nem változtatnék semmin. Az élet sem dobál új lehetőségeket és nem találtuk fel az időutazást. – lépek mellé és most megérintem az arcát. - Mennyit ittál? – tudom, hogy nem kellene aggódnom érte, de mégis kiül az arcvonásaimra. - Az lenne a legjobb, ha hívnék neked egy taxit. Be vagy rúgva. – ismerem fel a jeleket és most elveszek a régen látott szempárban. Bár ne fájna ennyire a jelen.
“Each step I left behind, each road you know is mine. Walking on a line ten stories high, say you'll still be by my side. If I could take your hand, If you could understand. That I can barely breathe, the air is thin, I fear the fall and where we'll land”
Warrennel nem voltunk rosszban a gimi alatt, sőt, mondhatni haverokként tekintettünk egymásra. Sajnálatos módon ő maga is áldozatává vált az általam létrehozott távolságtartó mentalitásnak, így nem tudhattam hogyan fogja őt érni a viszontlátás. Egyes osztálytársaim úgy kezeltek mintha nem maradt volna ki egy hét sem, míg mások nem lendültek át ennyire könnyedén. Warren az a kategória volt aki nem felejtett, de nem is őrizgetett magában irántam sértettséget vagy ha mégis akkor azon már túltette magát. Ma viszont mégis azt kívánom bár szívből gyűlölne, hogy legyen okom behúzni egyet amiért Cami körül legyeskedik. Minden joga megvan hozzá, mert nem vagyunk együtt, de ettől még rettenetesen zavar. Úgy érzem magamat mint akit bármelyik pillanatban képes lenne felőrölni a féltékenység, hisz Warren úgy beszélgethet most vele ahogyan én szeretnék. Közöttük nem telepszik meg egy súlyos igazság amit egyikünk sem képes egyedül vagy egyszerűen arrébb pakolni. Az addig ott lesz amíg nem beszélünk és rá nem jövünk hogyan legyünk akárcsak az árnyékai is annak akik egykoron voltunk. Talán ez zavar a legjobban, mert az ő kihagyott éveik nem hasonlítanak arra ami közénk éket vert. Eleinte nem mozdulok és megpróbálok részesévé válni a körülöttem zajló beszélgetéseknek. Egyszerűnek tűnik bekapcsolódni ebbe a jelentéktelennek ható adok-kapokba és beleállni abba a vitába amiből én már rég kinőttem. De ahogyan a tekintetem többször is a terem ajtaját szuggerálja rájövök, hogy ez nekem nem megy. Képtelen vagyok könnyedén csevegni amikor egyszerre vagyok közel és mégis rettentően távol attól a személytől aki ennyi év távlatból is a legfontosabb része az életemnek. Az italomat még felhajtom és már ott sem vagyok, habár ötletem sincsen merre indulhatnék. A folyosón keresem őket, de oda csak tompán szűrődik ki a tornateremben kialakult nyüzsgés melyet nyomasztóan vernek vissza az engem körülvevő falak. Nem érzem túlzottan ingatagnak még magamat, de tisztában vagyok vele, hogy ittam. Magamban röhögnék is ezen, hogy legalább nem egyből a drogot kerestem, mint Morris. Valamit ugye örökölni is kell az öregtől és ha éppen a külső jegyeket nem, akkor a függőségre való hajlamot. Szép rezümé ez az életemhez, amit biztosan értékelne a kórház vezetősége. Ám mivel tartottam magamat – és fogom is – így nincs mit felhozniuk ellenem. Én meg hülye leszek majd olyat adni a kezükbe amivel süllyesztőbe küldhetném a karrieremet. A folyosó egy pontján megcsap a kintről beszűrődő levegő és ki is szúrom a résnyire nyílt ajtót. Azt se tudom mit akarok mondani Camillanak, de a határozottságomat figyelembe véve a józan eszem olyat tud, amit az alkohol mámortól mérgezett tudatom még nem. Warrennek nem nehéz beadni, hogy maga az úrnő kéreti őt. Egy kicsit mindig is hiszékeny volt és bár görény dolog, de sokszor egy mondvacsinált kifogással mondtam le egy közös programot. Utólag bánom is. Nem mintha jelenleg vallomásra készülnék ennek tényét illetően. A kinti levegő jót tesz az agyamnak. Magamba szívom, elraktározom és kissé tisztábban is látok mindent. Köztük Camillat is, akinek a visszakérdezése csak másodpercekkel később jut el a tudatomig. - Arról, hogy.. – az arcomat masszírozom végig ujjaimmal, hogy összpontosítani tudjak. - ...haragszom apámra, de én voltam az aki utána nem kerestelek. Pedig el sem hiszed mennyire akartam írni. – a fejemet ingatom, közben meg az eget kémlelem. Két kezemet eközben nadrágom zsebeibe mélyesztem, majd csak akkor fordulok felé amikor megjegyzi állapotomat. - Egy keveset. – vágom rá egyből. – Meg talán egy kicsivel többet...de nem akarok még menni. – tiltakozom, aztán egy kezét megfogom és közelebb vonom magamhoz. - Nincs időgépem, Suz. Okos vagyok, de nem ennyire. – sajnálkozóan konyul le ajkam majd az arcára összpontosítok. Minden olyan szédítő most, de ha Camire koncentrálok akkor a pillanat sem annyira kavargó. - Emlékszel még arra a nyári fesztiválra, ami után hetekig egy zene járt csak a fejemben? – érdeklődök tőle, mert a dallama már csak az említése miatt is a felszínre kúszik. Aznap egyikünk sem akart közelébe menni a sok embernek, így a domboldalról hallgattuk végig a dalokat. Egyet viszont utána sem felejtettem. – Az őrületbe kergettelek vele. Főleg ha még énekeltem is mellé. – röhögök ezen, majd elnézek oldalra mintha ezzel akarnám összeszedni gondolataim további darabkàit. - Ahh..meg is van! Fiction Factory volt. – tartom fel mindentudóan bal kezem mutatóujját majd dúdolni kezdem amitől Camit is közben egy lassú táncra invitálom. - Holnap nyugodtan fújhatsz rám, de ma ne. Most ne. – az arcát fürkészem, majd ha ő maga is engedi akkor a tovább dúdolásom közben a mellkasomhoz húzom őt, egyúttal pedig a lassú mozgást sem hagyom alább. Ha bemegyünk ez az egész csak egy távoli emlék lesz és semmi több. Ő továbbra is haragudni fog, én pedig még mindig nem leszek okosabb hogyan fogok ennyi év kihagyást visszaadni neki. De attól még eszembe sincs feladni a próbálkozást.
Warren nekem most olyan, mint a háborgó tenger közepén egy kis sziget. A kinti levegő jót tesz a fejemnek és a tüdőmnek is. Talán meg fogom bánni, hogy kijöttem a hidegre, de ebben az állapotban az a legjobb, hogy csak a jelenre kell koncentrálnom és majd holnap aggódom a jövő miatt. Régen találkoztunk, de ő legalább nem okozott fájdalmat. A bentiek közül sokan nem hiányoztak és ha tehetném, akkor kitörölném a gimi egy részét. Az állandóan harsány jellemek kikoptak az életemből és már olyan emberekkel vettem körül magam, akik számítottak is valamit. A húgomat többször kellett volna meglátogatnom vagy elmondhatnám neki az igazat a betegségemről. A szüleimet ki akarom hagyni ebből, de ha elég bátor leszek, akkor színt vallok a testvérem előtt. A teher óriási és a gyengébb pillanataimban elragad a sötétség. A tetőn pont egy ilyet éltem át és ott termett a semmiből Emmett. Évek óta nem láttam és nem is tudtam, hogy ki ő…de lehozott onnan. Mások szerint ez egy isteni beavatkozás lenne, de ma este amikor kiderült a személyazonossága csak azt éreztem, hogy elárult. Semmi köze már a jelenemhez, nem tartozom magyarázattal neki arra, hogy miken megyek át, a betegségemhez meg semmi köze. Nem látta a tüneteket és ennek örülök. Warren hanglejtése mély és nyugodt, akárcsak egy brummogás. Tetszik, hogy a zene már elhalt és maximum háttérzajként funkcionál. A futópályát valamikor felújíthatták, mert nem annyira latyakos, mint az emlékeimben. A mesélése alatt lassabban sétálok és néha meglengetem a kezemet a testem mellett, hogy lendületet kapjak. A kabát nélkül egy kicsit fázom, de még nem érzem ennek kártékony hatását. Beszippantom az éjszakai levegőt és elraktározom, hogy miket mond. Fogalmam se volt arról, hogy néha besegít Sophie farmján. A testvérem mindig is a maga ura akart lenni, ezért hamar elköltözött otthonról és a lázadó természetének hála meg is teremtette azt, amire vágyott. A férje rendes vele, és bízom benne, hogy nemsokára gyerekeik is lesznek. Néha eszembe jut, hogy mi lett volna, ha Lucasnak és nekem összejön a baba. Valószínűleg nem lennék itt, hanem velük tölteném az estét. Azonban a sors mást dobott és elvált nőként, majdnem meddőként nem sok esélyt látok rá, hogy családot alapítsak. A tekintetem kiszúr egy alakot a kötelünkben, aki aztán szót is ad magának. Megzavarja a párosunkat és Warren-t arra kéri, hogy menjen be. Értetlenül pislogok Emmett felé, de csak egy könnyed biccentéssel búcsúzom el Warren-től és jelzem neki, hogy a későbbiekben folytathatjuk a beszélgetést. A következő másodpercek kínosan telnek el, mert nem tudom, hogy miért van itt Em, de épeszű felelet sem érkezik tőle. Az arcát fürkészem és a mozgását követem nyomon, és rájövök, hogy többet ivott a kelleténél. Sosem voltam szívtelen, ha róla volt szó, de a távolságot tartom a saját érdekemben is. Megközelítem ugyan, de azt tanácsolom neki, hogy hívok egy taxit, ami elviszi haza…egészen addig ez működőképes míg az apját szóba nem hozza. Felvonom kérdőn a szemöldökömet és visszakérdezek, hogy jól hallottam-e. Mi köze van az apjához annak, hogy elköltöztek? - Bárcsak érteném. – sóhajtok egyet és a szemeiben veszek el. – Emmett kár ezen rágódni, mivel nem írtál és vissza nem mehetünk az időben. – a harag nem múlt el bennem, és talán sosem fog. Kimutatni roppant nehéz előtte, mert a szívem mélyén szeretnék neki megbocsájtani, de azt hiszem, hogy húsz év távlatában már nem sok értelme lenne. A kezemet megragadva tiltakozik, hogy taxit hívjak, én pedig még mindig ezt tartanám a legjobb ötletnek. - Melyikre? – veszem fel a beszélgetésünk fonalát, hogy képbe kerüljek. Nem is kell sokat kutakodnom fejben, mert az emlék rám tör. - Folyton azzal bosszantottál, hogy reggel bekapcsoltad és azzal ébresztettél fel. Nehéz lenne elfelejteni. – egy szelíd mosoly költözik az ajkaimra. Azon a nyáron csókolt meg és én végre elmondhattam, hogy túl voltam életem első nagy eseményén. - Ne is mondd ki a nevét az együttesnek. – ingatom meg a fejemet és ellépek tőle, de aztán elkezdi dúdolni a dallamát. - Fejezd be Emmett. – szidom meg lágyan, de cseppet sem gondolom komolyan. - Miért mi lesz ma? – hamarosan meg is kapom a választ rá. A mellkasához vonva egy lassabb tempót felvéve járunk körbe. A gimiben ez volt minden álmom, hogy ott legyen a bálon és velem táncolja el az első táncot, de csak a sírás maradt aznap estére. Az égre pillantok, aztán ismét a szemébe, de nem mondok semmit. A csillagok alatt az időjárás változik meg, vagy egyszerűen már nem hat rám a hideg. Kipirult arccal fürkészem a kékjeit és egy picit elveszek a mélységükben. - Azon a nyáron csókoltál meg a mezőn a tölgyfa árnyékában. – suttogom el az emléket, aztán el is nézek a távolba.
“Each step I left behind, each road you know is mine. Walking on a line ten stories high, say you'll still be by my side. If I could take your hand, If you could understand. That I can barely breathe, the air is thin, I fear the fall and where we'll land”
Sosem felejtem el azt a pillanatot amikor apám bejelentette a költözésünket. Semmit nem értettem belőle. A hirtelen változást, a kapkodást vagy azt, hogy miért nem várhatott volna még egy keveset amíg letudom ezt az évet. Hiába hajtogattam, hogy a munka megvárja vagy az új lakásunk, de Morris hallani sem akart erről. Mintha egyik fülén be, másikon meg ki ment volna a folytonos könyörgésem és alkudozásom. Valami ott és akkor végleg elvágódott bennem. Talán a tudata annak, hogy az akkori életem nincs többé vagy az, hogy az új sem tartott sokáig. Két nyomorult hét és Morris újra a lejtőn volt, csak most már leplezni sem akarta. Annyira nyersen tolta a képünkbe a függőségét, mintha gratulálnunk kellene neki érte vagy büszkének lenni amiért eddig kibírta. Ezek után nem ment, hogy apaként tekintsek rá vagy követendő példaként. A segítséget ugyan nem tagadtam meg tőle, de az érzelmileg elhatárolódást sem. Sokszor hangoztatják, hogy ilyenkor jó ha valaki átvezet ezen minket. Megadja a kezdő lökést ami majd jó irányba terel. Ez sosem lett volna a kérdés, ha az elejétől tudunk erről. Odahaza is megkaphatta volna azt a támogatást és segítséget amire szüksége volt, hogy ne a költözés legyen az egyetlen megoldás meg vele együtt a mi életünk tönkretétele. A hazugság viszont újabb hazugságot szült amibe az ember belefárad végül. Morris tettei ürességet hagytak bennem hátra és amikor anya elmesélte, hogy mellé mennyi adósságot halmozott fel amit sosem tudott törleszteni, akkor ez csak még intenzívebbé vált. Hogy a költözésünk sürgető oka többek között attól is volt, mert be volt rezelve. Ezek után egy érzelmi kínzás volt őt terelgetni, de anya mindennél fontosabb volt számomra, őt pedig nem hagyhattam egyedül. Hiába kérlelt, nem ment és ha újból kellene kezdenem Chicagot akkor is így döntenék. Később Morris egyik múltban hagyott balekja felismerte anyát a kórházba. Tudtam, hogy nem fogja tartani a száját és követik majd őt a többiek. Az első fizetésem jó nagy része arra ment el, hogy létrehozzam apám hibáját aki nem kevés pénzzel tartozott. Morris hazugságai mindenkinek ártottak és ebből az egyik személy most itt áll előttem életnagyságban. Camilla a másik felem volt, ha mondhatok ilyet. A bizalmasom és az a személy aki nélkül el se tudtam volna képzelni az életemet. Később ráeszméltem, hogy az érzéseim vele kapcsolatban ennél árnyaltabbak. Hogy van egy figyelmet el nem kerülhető része ami nem csak úgy szerette őt, mint ahogyan az egy baráttól elvárható, hanem olyan szinten amiben a közös jövő sem maradhatott el. Későn jöttem rá erre, aztán már elmondani sem volt lehetőségem. A kételyeim sosem neki szóltak, hanem magamnak és annak hogy mennyire vagyok biztos abban, amivel elronthatom a barátságunkat. Most itt vagyunk ennyi évvel később és még mindig tudom, hogy amit akkor éreztem igazi volt. Suz még mindig a legszebb nő, akivel valaha találkoztam és ennek tényét az alkoholtól ködös pillanataim sem torzíthatják el. Nem úgy, mint a kimondásra váró félszavaimat, elharapott mondataimat. Szeretném kimagyarázni magamat, hátha azzal jó pontot szerezhetnék nála, de kétlem, hogy az ujjal mutogatás kihúzna a felelősség alól. Morris volt aki elindított a lejtőn, de én sem nyúltam semmilyen mentőkötél után amibe belekapaszkodhattam volna, hogy elkerüljem a zuhanást. Az apám által hozott döntések hatásai formálták akkori személyiségemet, de én határoztam úgy, hogy ebből az énemből nem osztozkodok. Egyik követte a másikat, és én is ugyanúgy hibás vagyok, mint az akit évek óta megvetek. - Igazad van, koncentráljunk a jelenre. – egyezek bele lelkes éllel a hangomban. – Sok a bepótolni való pillanatunk. – jutok következtetésre, meg közben arra is, hogy épp ennek okán táncba hívjam őt. Suzieval az ismeretségünk alatt sok közös szokást gyűjtöttünk össze. Kedvenc filmeket, törzshelyeket és még dalokat is. Dúdolni is kezdem az egyiket, de neki se kell sok, hogy ráismerjen. Az erre formált véleménye pedig halk röhögésre késztet. - Ugyan már. Valld be, hogy imádtad. Ilyen egyedi ébresztést úgysem kapott senki. – vigyorgok tovább, aztán visszatérek a lassú, ütemes andalgáshoz. Bármikor gondolkozás visszamennék azokra a gondtalan napokra, amikor gyerekfejjel kizárhattuk a felnőtt világ zaját. Mikor nem kellett semmire sem koncentrálnunk csak arra, hogy kialakítsuk a saját buborékunkat. Ezt persze a gimis évek alatt nehezebb volt megtartani, de Camivel a kapcsolatunk bírta ezeket az akadályokat. Aztán egy ponton túl már nem. Az általa felhozott emlék újra visszarepít a múltba. Tisztán emlékszem a helyszínre, a pillanatra, az érzésre. Egy részem mindig is egy kicsit gyáva volt amikor róla volt szó. Többet tartott vissza, mint mutatott. Vajon másképpen alakult volna, ha akkor gatyába rázom magamat és vallok? - Micsoda nyár volt az! – merengek el ezen, majd kipörgetem őt, de újra már csak akkor szólalok meg amikor ismételten szembe kerül velem. – Te voltál a legfontosabb az életemben, Cami. Ezt azóta se múlta felül senki sem. – folytatom mintha most jöttem volna rá erre a felismerésre és egy pillanatra jobban leköt az, hogy a minket körülvevő környezetre fókuszáljak. - Sosem kérdeztem, de melyik volt a kedvenc emléked rólunk? – érdeklődöm, most már összeszedettebben.
Húsz évet nem lehet bepótolni egyetlen este alatt és ezt mindketten tudjuk Emmettel. A kerülés nem megoldás arra, hogy egész este úgy tegyek, mint aki nem kíváncsi rá. A húgom is megmondta, hogy miatta jöttem el az osztálytalálkozóra és részben igaza is volt, de a világért sem ismertem volna be előtte. Emmett emléke tartotta bennem a lelket és amikor megkaptam az e-mailt feléledt a bizakodó énem. A válás küszöbén nem fűztem sok reményt ahhoz, hogy leapadna a haragom az irányába, de tudni akartam, hogy mi van vele. Sokként ért, hogy végül ez nem sült el olyan jól. A viszontlátás pillanatában döbbentem rá, hogy alig pár nappal ezelőtt már találkoztunk, de akkor idegenek voltunk egymásnak. A vak szerencse söpörte az utamba és neki köszönhettem, hogy nem estem le a tetőről. A bennem dúló érzéseknek még adtunk egy pofonnal. A tömegben való megfelelés rányomta a bélyegét a hangulatomra is. Máskor simán perlekedtem volna az aktuális helyzet kapcsán, de nem úgy, hogy közönségünk is van mellé. Jobbnak láttam, ha kicsit kiszellőztetem a fejem és sétára indulok a futópálya felé. Warren önként csatlakozott hozzám és örültem egy olyan arcnak, aki nem okozott bennem feszültséget. Apróságokról beszélgettünk, hogy kinek merre ment az élete és aztán akadtak közös pontok is a jelenben, mint a testvérem farmos munkája. Remek lehetőség lett volna, hogy barátságot építsek ki a férfival, de Emmett megint nem engedi, hogy máshoz közeledjek. A megjelenésére nem reagálok valami kedvesen és arra aztán végképp nem, hogy elszólítja mellőlem Warrent. A benti szóváltásunk után reménykedtem benne, hogy ma már nem maradunk kettesben, de valahogyan ez sosem jön össze. A kirakós darabjait nem most akarom a helyükre illeszteni, de Emmett elszólja magát. Felhozza az apját, mint okot az évekkel ezelőtti eltűnésére. A hangján hallani, hogy nem keveset ivott és megfordul a fejemben, hogy taxit hívok neki, de ott van bennem a kis ördög. Keresztkérdéseket tennék fel, de kitér a válaszadás elől és valami egészen mással tereli el a figyelmemet. A tánccal meglep és ha eddig haragudtam is rá, erre most nem mondok nemet. Az egyik régi dalunkat kezdi el dúdolni, aztán megfogja a kezemet és közelebb húz magához. Azonnal megrohamoznak a régi emlékek és felfrissül a testem memóriája is. A válla felett nézek el a sötét pálya irányába és fordulok egyet. A szél erősebben fúj, mint az előbb. Fázom is, de nem foglalkozom vele különösebben. Magamra vessek, hogy nem vettem fel kabátot, mert gyorsabban menekültem, mint ésszerű döntéseket hoztam volna. Az ismerős szempárba merülve aztán elindulunk a nosztalgia útján. Emmettel nem nehéz lubickolni ebben az állapotban, mert akkoriban annyira közel álltunk egymáshoz, hogy szinte minden szabad percünket együtt töltöttük. - Miért gondolod azt, hogy be kell pótolnunk bármit is? Ez csak egy este Emmett és szeretném, ha ezt az eszedbe vésnéd. – könyörtelen lennék, amikor próbálja a jégszívemet felolvasztani? A miértekre számtalan idő állt a rendelkezésére és most nem azért vagyok itt, hogy feloldozzam a bűnei alól. Felnőttünk mind a ketten és másfele mentünk. El kell fogadnia, hogy vannak dolgok, melyeket nem lehet megjavítani. Elhallgatok és a számra koncentrálok. A bál estéje nem hagyott bennem jó nyomot, mert akkor megállás nélkül sírtam és Sophie volt a partnerem a legjobb barátom helyett. - Nem mondanám, hogy rajongtam volna azokért az ébresztőkért. – mosolyodom el lágyabban a nagy terveim ellenére is. Több napon keresztül ébresztett úgy, és ha őszinte akarok lenni, akkor hiányoltam egy kicsit mikor befejeződött. Nekem más idéződik fel a lelki szemeim előtt és azon a nyáron fontosabb események is történtek, mint egy koncert. A csókot nem felejtettem el, még ha nem is jelentett neki semmit. Soha nem ígérte azt, hogy velem lesz vagy úgy jövünk össze. A barátságunk alapjai megingathatatlanok voltak és egyikünk sem lépte át a határokat…kivéve a mezőn elcsattant csókot. A kipörgetés alatt lehunyom a szemhéjamat és a tüdőmbe szívom a friss levegőt, hogy ismételten szembesüljek az igéző szempárral, akiért bármit megadtam volna. A kijelentésére csak szuggesztíven bámulom és aztán lesütöm a szememet. Bármit, csak ezt ne mondja nekem. - Kérlek ezeket most engedjük el. – fáj nekem, ha ilyesmiket mond, mert az évekkel ezelőtti énemhez képest már nem vagyok annyira naiv, hogy el is higgyem. A pillantásom hosszasan kutatja őt és hezitálok, hogy megossza-e velem a kedvenc emlékemet a közös momentumunkról. - Amikor bevittél a planetáriumba és csillagokat lestünk. Akkor mondtad el, hogy orvos akarsz lenni és minden álmod, hogy őrültségeket csináljunk a jövőben. – avatom be a saját gondolataimba, de aztán beharapom az ajkamat. - Azóta megváltoztunk. – állok meg aztán és a kezemet kiveszem az övéből. - Ideje, hogy bemenjünk és igyál egy kis vizet. Gyere. – nyújtom a karomat, de csak azért, hogy segítsek neki bemenni az épületbe. Reménykedem benne, hogy elbírom, ha esetleg ingatag lenne, de szépen követ és amint beérünk a melegbe egy kicsit le is rázom magamról a hideget, mert a bőröm csipkézett felülete picit pirossá válik. - Warren. – emelem fel a kezemet, hogy jöjjön oda hozzánk. – Megtennéd, hogy segítesz Emmettnek és rendelsz neki egy pohár vizet? El kell mennem a mosdóba. – mentem ki magamat és rábízom a férfit. Meg is indulok a mellékhelyiség felé, hogy egy kicsit egyedül maradjak. Benyitva aztán a mosdónál támaszkodom meg és a tükörképemet lesem, de sokáig nem élvezhetem az egyedüllétet. - Megvagy…mindjárt kinyitjuk az időkapszulát. A fiúk elmentek ásóért, mi meg kimegyünk az iskola mellé. Jössz? – Kristie nem sok választási lehetőséget hagy nekem, ezért útközben felkapom a kabátomat és a lányokkal együtt hagyom el a terepet.
“Each step I left behind, each road you know is mine. Walking on a line ten stories high, say you'll still be by my side. If I could take your hand, If you could understand. That I can barely breathe, the air is thin, I fear the fall and where we'll land”
Az évek során sokszor akartam visszatérni ahhoz a sráchoz, aki Chicago előtt voltam. Volt abban a kölyökben valami gondtalan és bizakodó vonás, akinek pontos elképzelései voltak a jövőjét illetően és ez elmondhatatlanul hiányzott. A költözés után célt tévesztettem és egyik napról a másikra éltem. Sosem tudtam, hogy az új reggel elérkeztével a gödör amelybe Morris húzott csak még mélyebb lesz vagy aznap van esélyem közelebb kerülni a felszínhez. Mára elmondhatom, hogy azt teszem amit itt ezen a helyen eldöntöttem, de mindig hiányzott egy fontos eleme a képletnek, aki most a társaságomat biztosítja. Nélküle mindig is csak úgy érződött, mintha félig teljesítettem volna a bennem élő kölyök vágyait. Lehettem bármilyen jó vagy sikeres a magam területén, ettől még a háttérben meghúzódott érzés sosem veszett el. A hazatérés épp emiatt felkavaró. Egyszerre vagyok az akivé az életem formált és a srác akit magam mögött kellett hagynom. Egyrészről élvezem, hiszen van valami nosztalgikusan jó abban ahogyan kint andalgunk egy számunkra sokat jelentő dallamra. Annyi emléket halmoztunk fel Camillaval a közösen eltöltött idő során, hogy akár reggelig tudnánk róla beszélgetni, ha úgy hozná kedvünk. Ő volt a legjobb barátom, a bizalmasom és ennél valahol több is, aminek eltitkolása miatt mindig is egy gyáva nyúlnak éreztem magamat. Mindketten éreztük szerintem, hogy olyan határon egyensúlyozunk aminek átlépését nem úsznánk meg változás nélkül. Talán pont ez táplálta a kimondatlan félelmeimet is. Annyira ragaszkodtam hozzánk, hogy minden külső tényezőt ami befurakodni vágyott ebbe, én fenyegetésnek vettem kettőnkre nézve. Aztán utólag persze könnyű okosnak lenni és szidni múltbeli énünket amiért akkora hülye volt, de ott és abban a pillanatban félelmetes ekkora döntést meghozni, így hát sosem tettem. Vajon ha meglépjük most hol tartanánk? A költözés így is úgy is átírta volna a történetünket, csak lehet még nagyobb sérülést okozva, ami ebből a távlatból nézve elképzelhetetlennek hat. Egyszer már elvesztettem őt, majd nem olyan rég majdnem újra a tudtom nélkül. Magam sem csodálkozom azon, hogy most ennyire ragaszkodom a nekünk megadatott közös pillanatokhoz. Nem vittem túlzásba az alkohol fogyasztást, de ahhoz épp eleget ittam, hogy elengedjem magamat. Bár ez számomra józanul sem okozott gondot, de Suzie esetében most túl zavaros minden ahhoz, hogy segítség nélkül képes legyek megformálni a gondolataimat. - Tisztán értem, de egy este alatt is sok minden történhet. Az adott szituációtól függ mennyinek érezzük az idő múlását. – tartom fel mutatóujjamat tudálékosan. – Bűnös vagyok amiatt, hogy jó kedvem van, mert újra látlak és szeretném ezt maximálisan kihasználni? – mosolyodok el ezen. Értem én azt a jó sok évet, de ha már egy este, akkor ne lehetne ezt ma félretenni? Nem voltam én mindig az elviselhető srác, mert sokszor bosszantottam Camillat. És bár ezen én jót szórakozom még utólag is, ő még mindig idegesítő pillanatoknak tartja őket. Ettől még jólesik vele elmerülni az emlékekbe és úgy tenni mintha minden rendbe lenne. Biztosan épp ez a könnyedség okozza hirtelen vallomásomat is, ami egyből változást hoz arckifejezésében. És ha látnám, hogy ez pozitívan érinti akkor elmondanám még a többi ehhez hasonló gondolataimat is, de ennek ellenkezőjét felfedezve nem erőltetem. Mint mondtam, a kettőnk pillanatai végesek, én pedig nem akarom ezt a szűkre szabott keretet bosszankodással tölteni. A felhozott emléke miatt elmosolyodva jegyzem meg, hogy emlékszem erre, de aztán a hátrálása újra a jelenbe hoz vissza minket, én pedig tiltakozás nélkül követem őt. A vizet most nagyon nem kívánom, àm lepasszol Warrennek, aki addig nyüstöl, hogy csak leerőltetem azt a torkomon. - Stabil vagy? – kérdez rá gyanakodva. - Jobban nem is lehetnék. – összepréselt ajkaim húzódnak most mosolyra és most örülök Kristie buzgó viselkedésének, mert legalább kimenekít ebből a helyzetből. Nincs kedvem megosztani Warrennel, hogy mi zajlik a fejemben, mert olykor még magam sem értem igazán. A kinti levegő csípősen kúszik a kabátjaink alá miközben segítséget nyújtunk a házigazdának, aki épp egy beszédet mond valamikor a régmúltat visszahozva ezzel. A zsebemben lévő telefonom rezgését már csak akkor veszem észre amikor visszaállok a többiekhez, így szinte az utolsó pillanatokban fogadom a hívást. A vonal végén lévő női hangot egy kezemet a fülemhez tartva hallgatom, hogy kizárjam a zsivajt, de azért elhatárolódok annak forrásától is. - Megismételné kérem? – köszörülöm meg a torkomat, de most már érthetően hallom a másik félt is. - Emmett Sawyerrel beszélek? – mélyet sóhajtok, mert csak akkor hallom vissza ezt a vezetéknevet, amikor a rendőrségről keresnek. Megerősítem, aztán végighallgatom Morris újabb elkövetett baromságát. A többi alkalommal ellentétben viszont ma nem megy az, hogy kihúzzam a hátsóját a bajból mielőtt anya tudomást szerezne róla. - Nem tartózkodok otthon. Esetleg nem lehetne ott tartani? – egy szabad cella csak akad, hisz ha kiengedik napok múlva újra ugyanott lesz. A nő hezitálása még a hívás során is kivehető, de aztán csak megígéri, hogy intézkedik. Megköszönve neki rakom vissza a zsebembe a telefont, de ahelyett, hogy visszamennék a többiekhez inkább a tornaterembe keresek bejáratot, ahol az első dolgom belerúgni a làbam ügyébe akadó díszítésbe. Morris egyik haverja úgyis kihozza őt, de aztán anya is tudni fog arról hol volt és hogy mekkora hálátlan kölyke is van. Egy újabb italt töltök magamnak, aztán felmászok a lelàtóra és leülök az egyik padra, hogy lehiggadjak. Kristie hangja ide is beszűrödik, de most nem bírnék kint lenni velük amíg Morris nem tűnik el a fejemből.
Összezavarja a fejemet az, hogy Emmett az előbb táncba invitált. Jó néhány éve nem került erre sor és a bálról is lemaradtunk, mert előtte költöztek el. A szüleink jóban voltak és anya meg apa azt mondta, hogy az édesapja új állást kapott és azonnal menniük kellett ezért nem maradt idő a búcsúzkodásra. Bennem mély nyomot hagyott az, hogy nem írt egy üzenetet sem. Túlértékeltem volna a barátságunkat? Elképzelni se tudtam, hogy félrevezetett, de idővel ez a benyomás maradt meg. Az évek múlásával elengedtem, hogy mindenáron választ kapjak a kérdéseimre, de most újra intenzíven reagáltam a közelségére. Lucas mellett sem éreztem soha így magamat, mellette a megtestesült nyugalom voltam és kiegyensúlyozottság. A vérmérsékletem sosem volt szélsőséges, de az igaz, hogy a betegség kiderülése óta megbicsaklottam és előtört a rosszabbik énem. A tetőn is ehhez hasonló jelenet játszódott le közöttünk, még akkor is, ha egy kívülálló kedvesnek találta volna a párbeszédünket. Váltakozóan éltem meg, hogy velem volt valaki és kérdésekkel bombázott, aztán meg terhelőnek véltem a jelenlétét. A depresszió fura érzéseket kelt bennem, néha elvonulnék a világtól és nem csinálnék semmit. Nincs energiám arra, hogy másokkal beszélgessek, vagy egyáltalán felkeljek az ágyból. Magamat is megleptem azzal, hogy iderepültem, talán az volt bennem, hogy képes vagyok még a magasságba emelkedni anélkül, hogy a tüdőm összeomlana? A korlátjaimat feszegettem és vártam, hogy mikor esek el. Furcsa lehet egy normális embernek, de senki sincs a helyemben, ezért nem is tudják, hogy mennyire nehéz elviselni a változásokat. Gyűlöltem, ha valami új történt velem, az alkalmazkodás rosszul érintett. Emlékszem, hogy a balesetem után is annyira nem tudtam, hogy merre induljak el. Emmettnek köszönhettem, hogy a biológiát választottam, de nélküle képtelen lettem volna végigcsinálni. Velem tanult, átvette az alapokat, még jegyzeteket is készített nekem, hogy sikerrel vegyem az akadályokat és az osztályozó vizsgán átmenjek. Későn jelentkeztem és be kellett hoznom a lemaradásomat, hogy legyen belőlem valami. A szüleimnek fogalmuk sincs arról, hogy mennyire magam alatt voltam és küzdöttem azzal, hogy új álmot keressek. Az emlékek örvényében menekülök el mellőle és bízom Warrenre. A mosdóban kapok egy kis énidőt, de ez sem tart sokáig, mert Kristie szinte rám töri az ajtót. Sosem kedveltem az erőszakos énjét, de kénytelen vagyok jópofát vágni hozzá. A teremben aztán magamra öltöm a kabátomat és a táskámmal együtt indulok ki a pálya felé. A gondolataim szanaszét vannak és többet innom sem kellene. Az időkapszula nem izgat annyira, ezért félreállok és úgy teszek, mintha matatnék a táskámban. Előveszem aztán a telefonomat és felhívom a húgomat. - Szia Sophie…tudom, hogy korán van, de értem tudnál jönni? Nem valami jó a hangulat és kezdek fáradni. – hazudni kellett, de nem nyaggat sokáig a vonal másik végén. - Köszönöm…rendben fél óra. – egyezek ki vele és amikor bontom a vonalat, akkor elkapom Warren pillantását. - Szia…nem jössz? – kérdez rá, de én a tekintetemmel a hiányzó felet keresem. - Hol hagytad Emmettet? – nézek körül én is hátha lemaradt a sorban. - Éppen telefonál bent, ha gondolod keresd meg. – nem nyúz, én pedig egy köszönet után sétálok vissza a tornaterembe. Odabent a zene már elhalt és csak néhányan lézengenek a folyosón a másik irányba tartva. Hallom az eldőlő széket egyre közelebb érve, de megállok az ajtóban. Innen is rálátok Emmettre és arra, hogy éppen az asztalhoz megy és tölt magának még valamit. Tehetnék úgy, mintha nem láttam volna semmit, de a lelkiismeretem nem hagy nyugodni. Megvárom, hogy felmásszon a lelátóra vagy isten tudja, hogy merre megy, de még hallgatózok. Jobb esetben már mindenki kint van az időkapszula miatt, idáig elhallatszik Kristie hangja. Behunyom a szemhéjamat és veszek egy mély levegőt mielőtt beléphetnék oda és felnézhetnék a lelátóra, de úgy, hogy a szemem elé kell tennem a kezemet, hogy lássak is valamit ebben a világításban. - Nem odakint lenne a helyed? – sétálok a lelátó kapaszkodójához, de kétlem, hogy fel tudnék mászni a tetejére. Emmett a középső sorban ül, nem túl messze, de én is tudom, hogy ma este többet tettem érte, mint kellett volna. - Lemaradsz a híres beszédről és arról a listáról, amit nélküled temettem el a földbe. Nevetséges, hogy ennyi idő elteltével is emlékszem néhány részletre, hogy milyen őrültségekre készültem veled. Kiugrani egy repülőből, elutazni Párizsba, táncolni Rómában, fürdeni egy szökőkútban. Ezek az álmok eltűntek. – meredten figyelem őt és nekitámaszkodom a korlátnak. Figyelemmel kísérem, hogy miképpen cselekszik, de az biztos, hogy berúgott. - Mi lenne, ha letennéd azt a poharat Tekergő? A húgom tíz perc múlva itt van értem és azt hiszem neked is kell egy fuvar, ha velem jössz. – tárom ki elé a kezemet és rábízom a választást.
“Each step I left behind, each road you know is mine. Walking on a line ten stories high, say you'll still be by my side. If I could take your hand, If you could understand. That I can barely breathe, the air is thin, I fear the fall and where we'll land”
Amikor bekerültem az egyetemre azt hittem magam mögött tudom hagyni Morrist. Volt valami szabadságra hajazó abban, hogy nincs a közelemben, de a bűntudat anya miatt ott dolgozott bennem. Persze ő ezeket az aggodalmaimat mindig könnyedén lerázta magáról és ha neki panaszkodtam el az ezzel kapcsolatos érzéseimet még fejmosást is kaptam érte. Szerinte őt nem kell féltenem, mert tudja kezelni apámat és csak arra koncentráljak, hogy a tanulmányaimat befejezzem. Anya volt az aki támogatott a nevem megváltoztatásában is amikor már hivatalosan is megléphettem ezt, hogy még véletlenül se kötődjek a Sawyer-féle problémákhoz. Jól érzékelhető volt, hogy a rehabok sem voltak elegendőek ahhoz, hogy hozzám hasonlóan anyám bizalmát se tudja apám visszanyerni. Egyikünk se bízott abban, hogy a múlt egyszer nem fog bekopogtatni az ajtón amely újabb titkot fed majd fel. Ezért is hajtotta annyira anya, hogy minél előbb lépjek le és ne ragadjak le ebbe a környezetbe. Hálás vagyok neki ezért. Sosem éreztette, hogy a döntésem miatt önző lennék hiába éreztem magamat így. Örült és a mai napig örül ha egy sikeres műtétről beszélgetünk. Szerencsére a kapcsolatunk töretlen azóta is, de a tervek ellenére Morris is megmaradt az életem részének. A mai hívás csak egy a sok közül. Ha nem éppen az őrsről kell összeszednem, akkor azzal hívnak fel, hogy jól helyben hagyták. A drogok már nem az életének részesei, de pár ital után örömmel balhézik össze bárkivel. Ha pedig józan, akkor sem hoz felnőttektől elvárt döntéseket. Az egyetlen amiért kisegítem az az, hogy anya fülébe ne jussanak el ezek a tettek. Ahogyan akkoriban az ő támogatásával kikerültem ebből az életből, úgy felnőtt fejjel rajtam a sor, hogy behozzam a lemaradásomat. Ennyi alkalom után az újabb vele kapcsolatos hívásnak már nem kellene meglepetést okoznia és nem is teszi. Sokszor még dühöt sem érzek, csak megvetést. De ma valami mégis más. Távolabb nem is lehetnék tőle, viszont jelenleg képtelenségnek érzem, hogy lerázzam magamról az ő hatását. Talán az alkohol okozza ezt vagy annak tudata, hogy kerüljek is bármilyen messze, ő tőle soha nem szabadulhatok. Bármi is a katalizátora hirtelen kiakadásomnak az elég erős ahhoz, hogy eltávolítson a többiektől és attól a programtól amit élveznem kellene. Miatta ki kellett maradnom még ebből is, és olyan mintha a múlt megismételné önmagát. Azt viszont érzem, hogy ilyen állapotban nem lenne helyes sem velük szemben fair kimenni. A lelátón foglalok helyet és a remegő kezeimet figyelem melyek megegyeznek térdem ütemes fel és le mozgásával. Már kihagytam néhány alkalmat a pszichológusommal, mert hetek óta nem éreztem ezt. Javulásnak indultam és egy percig nem gondoltam arra, hogy le kellene térnem arra a helytelen ösvényre. Ma viszont újra érzem azt az undort, ami késztetéssé növi ki magát és a közelemben lévő pohár formájában összpontosul. Legszívesebben a falhoz dobnám, de mégsem visz rá a józan ész. Helyette annyira szuggerálom, hogy kell pár másodperc mire felfogom, hogy valaki hozzám beszél. Camilla jelenléte meglep, mert azt se vettem észre, hogy bejött a terembe. - És neked? – kerülöm ki a választ, mert ahogyan azt ő maga is említi, nem voltam ott először sem. Idegen számomra ez az esemény. - Nem hiszem, hogy én vagyok az a társaság most akire szükségük lenne. – jegyzem meg. A tekintetemet ezután egy rövid fejcsóválással vezetem a cipőim orrára miközben azokat az élményeket hallgatom amelyeket közösen adhattunk volna hozzá az így is hosszúra növekedett listánkhoz. A közös életünknek nem ott és akkor kellett volna lezáródnia és nem is úgy ahogyan történt. - Valljuk be, valamelyikünk tuti visszafordult volna még az ugrás előtt. Valószínűleg én. – egy halovány mosollyal oldom a közénk telepedett hangulatot. – Örültem volna, ha veled megélhetem ezeket. – folytatom őszintén. Szívesen hozzátenném, hogy még most is bepótolhatjuk, de nem érzem helyénvalónak. Nem akarom azt éreztetni vele, hogy olyat kell mondania vagy éreznie amit nem talál helyesnek. A kimondott becenevem közben a felém nyújtott kezét figyelem és a poharam visszakerül a lelátóra, hogy belekapaszkodjak a segítségbe, majd megemberelve magamat levánszorogjak az eddigi helyemről. Jó érzés volt az ő szájából hallani azt az egy nevet amelyet közösen aggattunk a másikra aztán egy egyforma tetoválással pecsételtünk le. Emlékszem mennyire rá voltunk pörögve erre a témára. Különlegeset akartunk és azt, hogy természetesen jöjjön. Szívügyet csináltunk ebből, de mindketten valahol éreztük ennek a fontosságát. Aztán egy nap autós mozit rendeztek a parkban és Susi és Tekergőt vetítették. Mivel gyalog nem mehettünk be az eseményre így lenyúltam Morris kocsiját hozzá amin addigra már a nagybátyámmal agyon nyüstöltünk. Robin mindenáron meg akart tanítani vezetni, bár a jogsim még váratott magára. Azért a nyári napért azonban megérte kockáztatni. Mellé érve indulunk most a bejárathoz, hogy a többiek figyelmét elkerülve leléphessünk. Odakint viszont még marad néhány percünk és a friss levegő körbejárja annyira az agyamat, hogy értelmes kérdést is megfogalmazzak. - A húgod mennyire utál? Van esély arra, hogy a kocsihoz köt és arra kényszerít, hogy utánatok fussak? – két kezemet nadrágom zsebeibe mélyesztem közben pedig Camillat fürkészem.
Sok minden fordul meg a fejemben addig, amíg a húgommal beszélek telefonon. Illetlenség lenne, hogy le akarok lépni az osztálytalálkozóról? Amerikából repültem egyenesen ide, hogy találkozzam a többiekkel, de ha őszinte akarok lenni, akkor magam elől menekültem. A betegségem kezdett túlmutatni rajtam és az életemen is. A kezelések nem segítettek és az a gyógyszer, amit szedtem nem érte el a megfelelő változásokat. Dr. Montgomery kedvesen magyarázta el, hogy a hegesedés az alsó tüdőlebenyemen sokkal rosszabb, mint az elején feltételezte volna. Óvakodnom kellett volna a stressztől, a betegségektől. Az egészségemre kellett volna fókuszálnom, de nem ment. A válás után egyedül maradtam abban a nagy házban és tettem-vettem odakint a kertben, nem érdekeltek az időjárási körülmények. Napról napra aztán gyengébb lettem és megkezdődött a köhögés. Mindent bevetettem, hogy csillapítsam, de hasztalan volt. Nem működött úgy a testem, ahogyan szerettem volna. A gyengeségnek meg az lett az eredménye, hogy a dokim megkért rá, hogy kérjek ki egy másodvéleményt is. Győzködtem magam, hogy erre nincs szükség. Biztosan rosszul látta a felvételeket a tüdőmről és egy kis átmeneti rosszullét nem hathat ki az életemre. A tévedésem aztán a tetőre űzött és majdnem leestem onnan. Napokig emésztettem a történteket és elhatároztam, hogy végre valamit teszek magamért is. Elutaztam ide és megpróbáltam egy normális estét összehozni. Warren kedvesen közeledett felém, jó volt látni a húgomat és a szüleimet is. Kristie nem változott semmit a gimi óta, de a legnagyobb fejtörést mindenképpen Emmett jelentette. A közeledése nem lett volna baj, ha nem derül fény arra, hogy vele találkoztam a tetőn. Újonnan költözött a városba, mesélt az új lakótársáról és a munkahelyéről is. A táskámba bújtatott szórólap pedig egyértelművé tette, hogy hol vállalt állást. Egy városban laktunk és a vakszerencse kellett ahhoz, hogy húsz év után találkozzunk. Keserű pirula marta a torkomat, ahogyan ma este körbe táncolt. Eleinte idegesített, de a lassúzás felhozta az emlékeket odakint. Kettesben voltam vele és a testem reagált rá. Hogyan is felejthettem el őt, már nem volt minden tiszta, de a szeme csillogása, a nevetése…mindenesetre sürgetem a húgomat a vonal másik felén, hogy jöjjön értem. Az időkapszula nem érdekel, de meglepődöm azon, hogy Warren mellől hiányzik a részeg társunk. Emmett telefonál, ezt a választ kapom tőle és bent maradt. Kicsit aggaszt a téma, de belül él a késztetésem, hogy visszaforduljak és a többiekkel menjek. Mi van, ha baja esett? Az út mellett állok meg és teszem el a telefonomat és végül az iskola felé veszem az irányt. Nem kell sokat mennem, de érzem, hogy fáradok és egyre kevesebb oxigén jut a tüdőmbe. A tornaterem ajtaja előtt fékezek le, amikor dörömbölést hallok odabentről. Az ajtó félig nyitva van és elkapom, hogy egy szék dől fel. Emmett lehet az és valamiért ideges. Várok egy keveset, hogy utána menjek és mikor belépek már a lelátón ül és egymagában iszik. Az alkoholból már elért egy szintet és azt gondolom nem tenne jót neki, ha még ennél is többet fogyasztana. A lelátó korlátjához sétálok és magamra vonom a figyelmét. A régi nevén szólítom meg és felelevenítek pár dolgot a közös múltunkból. Fogalmam sincs, hogy mennyire leszek hatással rá, de így nem hagyom egyedül. - Én ugrottam volna. – felelem bátor módon, pedig korántsem biztos, hogy megtettem volna. - Jó lett volna. – ismerem el és ott lebeg a bizonytalanság közöttünk és egy feltételes mód, hogy alakulhatott volna másképpen is a jövőnk. A kezemet nyújtom felé, hogy jöjjön le. A pillantása rám vetül, aztán feláll és a korlátba kapaszkodva aztán lejut hozzám. A kezét megfogva segítem le az utolsó lépcsőfokokról is, hogy ismét stabil talaj legyen a talpa alatt. Odakint hűvösebb az időjárás, de a kabát megvéd immár, nem úgy, mint pár perccel ezelőtt a tánc alatt. A várakozás alatt a húgomat hozza fel. - Nemsokára kiderül, hogy mi lesz a sorsod. – nem mondok többet, de egy mosolyt elfojtok azért. A szürke Volvo be is kanyarodik hamarosan a bejárat elé és a húgom száll ki belőle. - Cami…már most… - kezdene bele, de megakad a szeme az ismerős arcon. - Úristen..Emmett te vagy az? – megkerüli a kocsit és a nyakába veti magát. A húgom ezzel elárult, de most nem izgat. - Te részeg vagy. – fintorodik el és rám néz utána. – Tudod hol lakik? – megrázom a fejemet, mert ez az információ nem került napvilágra a ma este alatt. - Ebben az esetben nagyfiú hozzánk jössz és megkapod a másik vendégszobát. – kinyitja neki a hátsó ajtót és betuszkolja, én meg addig beülök mellé előre. A biztonsági övcsatot csatolom be és megvárom, hogy Sophie is csatlakozzon a duónkhoz. - Indulásss. Remélem szereted az állatokat még Em, mert bizony farmon lakunk. – nevetgél a visszapillantóba nézve. - Ugye nem fogsz hányni? Kidoblak abban a minutumban. – szidja meg és a főútra kanyarodva pillant rám. - Meséljetek milyen volt. – lelkesül fel a húgom és szinte ragyog, hogy együtt lát bennünket.
“Each step I left behind, each road you know is mine. Walking on a line ten stories high, say you'll still be by my side. If I could take your hand, If you could understand. That I can barely breathe, the air is thin, I fear the fall and where we'll land”
Még az elköltözésem után sem mondhatnám azt, hogy nehezemre esett visszaemlékezni az itt töltött évekre. Sőt, sokszor jól is esett kizárni Chicago szeles valóságát, hogy elmerüljek egy olyan életbe ami az évek elteltével egyre haloványabb árnyékként követett engem. Akkoriban másra sem vágytam, mint visszakapni ezt. A sulis éveket, az élettel-teli én-t és a Camillaval töltött időt. Bármit megadtam volna csak egyetlen napért, de lehetőségem sem volt visszavonulót fújni abból a valóságból. Ma itt vagyok ugyanabban a környezetben mégsem érzem magamat jól, inkább csak szórakozottnak amit egészen valószínű az elfogyasztott alkohol mennyiségnek köszönhetek. Talán én voltam akkor túlságosan naiv, hogy hittem a minden ugyanaz lesz elméletben, mert bármi is most vesz körbe, a nosztalgia mellett némi keserűséggel is keveredik melyről nem tudok nem tudomást venni. Azt hiszem nem mértem fel mennyit változtam emberileg és felfogásban, ahogyan azt sem, hogy milyen lesz azzal a személlyel találkozni aki a legfontosabb volt az életemben. Nem készültem fel arra a lehetőségre ami akkor ért felismerésként mikor először észrevettem őt. Azt a nőt, akit nemrég még egy tetőről könyörögtem le, hogy aztán napokig csak arra gondoljak ugyan mi lehet vele. Ez a forgatókönyv egyszerűen túl esélytelen volt ahhoz, hogy válaszokkal szolgáljak a találkozásunk pillanatában felmerült kérdésekre. És ha ezeket a pohár alján kerestem több alkalommal, akkor az azért volt, hogy elnyomjam a nyomorult bűntudatomat Camilla iránt, az aggodalmaimat az „ismeretlen” nő iránt és a nosztalgikus pofon verést melyet az ittlét okoz. Nem a legjobb megoldás, de Morris Sawyer egy szem gyerekétől mit is lehetne várni? Egy részem valóban kimenekült a befolyása alól és azt a hivatást végzi ami mindig is a szívügye volt. A másik meg ott ragadt abban a fullasztó Chicago-i lakásban ahol minél több időt töltött el az ember, annál szűkösebbnek érződött. Hiába az ajtóval elzárt saját szoba, ha minden negatív érzet bekúszott annak rése alatt. Az egyetem elkezdése menekülőt jelentett, ahogyan a nevem elhagyása is. Olyan volt mint egy hamis biztonságérzet, ami abban a pillanatban darabjaira hullott amikor egy páciens elvesztése után felfedeztem a hasonlóságot Morrissal. Perceken és meg nem tett lépteken múlt, hogy ne a könnyebb utat válasszam, mint ahogyan ő is tette. A késztetés azonban tompa, de nem múlt el. Velem van és végigkísér minden operáción, minden utazásomon, hogy emlékeztessen elég egy könnyelműen meghozott döntés ahhoz, hogy eggyé váljak Morris elveivel. Camilla egy ilyen felismerésekkel teli pillanatomban talál rám. Nem vágyok ki a többiekhez, de percek múlva talán ez a terem is túl zsúfoltnak érződött volna hiába ültem itt egyedül. Az ismerős arcvonásokra koncentrálok és most félrelökők minden vele kapcsolatos ellenérzést; a tetőn történteket, a 20 év kihagyást. A jelent látom meg ezt a pillanatot amiért hálásabb nem is lehetnék. Mennyiszer játszottam el ezt már fejben! Szerintem számát nem tudnám megmondani. A csuklómon sajgó tetoválásomra siklik pillantásom aminek fizikai érzete biztosan csak a képzeletem szüleménye mégis eszembe juttatja, hogy Camilla tudtán kívül mennyiszer mentette meg az életemet. Ha nem is volt velem, mégis minden meghozott döntésemnél csak le kellett pillantanom erre az örökké tartó közösen meghozott döntésre és úgy érződött a jelenléte egyből körülvesz. Az időkapszulába szorult emlékek feltárása odakint zajlik, de mi idebent ugyanazt tesszük csak némiképp személyesebben. Még az alkohol ködén át is mosolyra késztet mennyi élményt tudtunk volna még kihúzni arról a listáról, hogyha itt maradok. Fejben újra a tetőn vagyok és az idegen nő és Camilla között húzok egy párhuzamot. Mik történtek vele az elmúlt években amik végül ahhoz a döntéshez vezették? Vajon ha itt vagyok ez elkerülhető lett volna? Megfeszül az állkapcsom és belül dühöngök magam miatt, kívülre azonban nem adom ennek jelét. Helyette egyetértően bólintok egyet a szavaira amikor azt ecseteli mennyire jó is lett volna ezeket átélni. Ha ennél többet nem mondunk is ki tudjuk találni egymás gondolatait. Jó lett volna – de elmentél. Jó lett volna – de évek teltek el. Jó lett volna – de már egyikünk sem ugyanaz. A felajánlását gondolkozás nélkül fogadom el és utolsó stabil mozdulataimra támaszkodva – meg egyben Camillara is – hagyom magam mögött a lelátót. A tesóját már ezer éve nem láttam így a felvetésemben érzem a logikát. Már csak azért is, mert kétlem Cami titokba tartotta előtte a lelépésem részleteit. A válasza mosolyra késztet meg arra, hogy kimondjam: nyugtató. Sophie hamarosan befut én meg azon vagyok, hogy a legjobb formámat hozzam előtte – vagy ahhoz hasonlót. Megerősítőleg bólintok egyet kérdésére és mosolyogva fogadom ölelését. - Én bizony! – fejezem ki magamat szavakban miközben ő a kocsiba invitál minket és mielőtt bármilyen adatot adhatnék a jelenlegi tartózkodási helyemről ő már gyors és egyszerű döntést hoz a fejem felett. - Akkor legyen így. – egyezek bele könnyedén, nem sokat ellenkezve emiatt. Már csak azért sem, mert egyből az állapotom kerül fókuszba. - Ittam egy keveset, de a kocsid biztonságba lesz. Csak..lehúzom ezt itt. – nyúlok az ablaknak szánt tekerőért. - ..aztán nem is lesz baj. – vigyorodok el. - Szeretem az állatokat amúgy. Gondolod ők is fognak engem? – filózok elmerengve ezen, homlokomat enyhén összeráncolva. - Megtáncoltattam a csodás nővéredet. – mosolyodok el ezen, majd csuklok egyet. – Többre nem igazán emlékszem. Olyan volt mint régen, leszámítva azt, hogy mindannyian megöregedtünk. De Kristie még mindig sokat beszél..anyám, brutális az a nő. Még mindig lüktet a fejem miatta. – hajtom homlokomat ezután az előttem lévő ülés támlájának és mélyen magamba szívom a beáramló friss levegőt. – De Suz szerencsére megmentett. – lassan mosolyodok el emiatt és most Camilla felé fordulok.
Talán túlságosan is magával ragadott ma este a tánc és a nosztalgia keveréke, mert ép ésszel nem felérhető az, hogy miért segítek Emmettnek. Húsz év távlatából már illene megbocsájtanom neki a válasz nélkül maradt eltűnését, de lássuk be mindketten, hogy ez nem fog menni annak ellenére sem, hogy félretettem a haragomat. Bajba jutott és sokat ivott az osztálytalálkozó alatt, valami megmagyarázhatatlan módon feléledt bennem mégis az aggódás iránta. A lelátón azt a fiút láttam, aki évekkel ezelőtt volt és magába roskadt, ha valami rossz hírt hallott. Bármi is volt az, ami elterelte a figyelmét nem óhajtottam kiszedni belőle. A barátságunk láthatatlan köteléke megsínylette a távolságot. A húgomat kérem fel, mint fuvarozót, hogy jöjjön értünk. Maradhatnánk még, de fáradtnak érzem magam és kicsit szédelgek, de valószínű ez annak köszönhető, hogy megittam én is a pezsgőt. Elszoktam az alkoholtól, alapjában véve egészségesen táplálkozom és nem élek semmilyen káros szenvedéllyel. Vicces, hogy vigyázok a szervezetemre és mégsem engem szolgál. Megint képes lennék belesüppedni ebbe az érzelemvilágba, de Sophie felbukkanása tesz róla, hogy mégse tegyem. Az ismerős kocsi láttán intek Emmettnek is, hogy kövessen a hátsó ajtóig, de a testvérem kipattan és úgy üdvözli őt, mint valami régi ismerőst. Belegondolva ők is jóban voltak, ha nem is annyira közeli kapcsolatban, mint mi, de kedvelték egymást. Sophie tudta, hogy mennyire magába szippantott a szomorúság, amikor kiderült, hogy Emmették elköltöztek a szomszédból. Napokon át sírtam és enni sem akartam, persze ezt a szüleim nem sokáig bírták és azt gondolták, hogy varázsütésszerűen megjavulok majd. A hiedelmek nem értek célt, de jól játszottam a szerepemet, hogy békén hagyjanak. Felmerülnek kérdések a társaságom jelenlegi tartózkodási helyével kapcsolatban, de Sophie nagylelkűen felajánlja, hogy vigyük magunkkal a farmra. Ellenkezhetnék, de én sem látok jobb megoldást és könnyebb egy helyre menni, mint keringeni a városban. Emmett nincs abban az állapotban, hogy jó navigáló legyen én meg nem tudom fejből, hogy hol vagy éppen kinél szállt meg erre a pár napra. Az ugratás a mai napig megy közöttük, mintha nem telt volna el ennyi esztendő, amihez én csendesen asszisztálok és inkább beülök előre a húgom mellé. Emmett az ablakkal szórakozik és levegőt ereszt be, melytől csak kiráz a hideg, de nem teszem szóvá neki, ha ettől elkerülhetjük a rosszullétet. Az övemet becsatolva figyelem az előttünk lévő utat, de a mögöttem ülő megállás nélkül beszél, holott most imádnám, ha csendben maradna. A fejem megfájdult és csak az államat megtámasztva bámulok ki az ablakon, hogy teljen az idő és a lehető leggyorsabban kerüljek ágyba. - Táncoltatok? – élénkül fel a mellettem ülő és hol rám, aztán hol a régen látott barátomra néz, hogy rajta kapjon minket valami titkos cselszövésen. - Odakint az udvaron, de nem mentettem meg semmitől. Nem kell elhinned mindent Sophie. – rázom meg a fejemet és ismét a gondolataiba merülök és csak futólag nézek rá Emmettre. - Az állatok nem tudom, hogy szeretni fognak-e, de jobb lesz, ha mielőbb ágyba kerülsz. – tekint hátra és most lekanyarodunk a főútról egy mellékútra. - Anyáéktól elhoztam a bőröndödet, hogy nálunk maradj még pár napig. Kitaláltam, hogy vasárnap eljöhetnél velünk a piacra Cam, régen annyira szeretted. – invitál meg, mire elszakadok a kinti tájtól és egy mosolyt erőltetek az arcvonásaimra. - Benne vagyok, ha ez boldoggá tesz téged. – az út valahol elfogy, mert a földes terület miatt kicsit zötykölődünk egy sort és megérkezünk a várva várt farmra. - Kiszállás nagyfiú. – fordul hátra a húgom én meg kicsatolom az övemet. Odakint már Jürgen vár ránk széles mosollyal az arcán és mutatja, hogy menjek be a házba. Kellemesebb az idő, mert a lehúzott ablak miatt fáztam. A kabátomat felakasztom az előtérben és az egyik kutyushoz hajolok le, hogy megsimogassam őt. - Szevasz Rufus. – a füle tövét vakargatom meg mialatt Jürgen vállvetve tessékeli be a vendégünket. - Lefektetem őt, addig maradjatok kettesben. – hálásan biccentek felé és megnézem magamnak Emmett-et még egy integetésre is marad időnk míg befárad a húgom is és mutatja, hogy menjünk át a nappaliba. - Jó hamar végeztetek…de komolyan nem változott semmit. Jó…neked már akkor is tetszett a gimiben… - kezdene bele, de már az elején elvágom ezt a témát. - Ne beszéljünk a múltról, rendben? – vetem fel és ásítást imitálva nézek a vendégszobák felé. - Ne haragudj, de nagyon elfáradtam és rám férne az alvás. – tudom, hogy nem szép dolog hazudni, de meg akarok szabadulni a ruhámtól és ettől a maskarától is, amit sminknek nevezünk. - Rendben, holnap reggel megtalálsz idekint. Jó éjt. – odalép, hogy megöleljen, amit viszonzok is, aztán megindulok a szobám felé és éppen ekkor jön ki Jürgen is a szemköztiből. - Már alszik is. – mosolyodik el. Feléled bennem a kíváncsiság, hogy benézzek hozzá, de aztán meggondolom magamat és bezárkózom a sajátomba. Az ágy mellett áll a bőröndöm, a hálóingem a szekrényen lóg egy vállfára felakasztva. A megszokott stílustól eltérve most egy melegítőszettet veszek elő és elmegyek gyorsan zuhanyozni. A forró víz csodákat tesz velem, de a felszökő párától rám tör a köhögés. Sietek is az ágyba és a takarót magamra terítve el is gyengülök. Az időt már meg sem nézem csak lehunyom a szemhéjamat és elalszok.
***
Sophie korán ébred fel és megeteti az állatokat, aztán nekikezd a nagy reggelikészítésnek, ha már ennyi vendég van a házában, hiszen Camilla nem túl gyakran látogatja meg őt. Szerette a nővérét, de néha úgy érezte, mintha egy láthatatlan fal lenne közöttük. Az első, aki felébred az Emmett és elég nyúzott képpel jelenik meg a konyhában. - Jó reggelt ott van a tűzhelyen a lefőtt kávé. Megnézem Camit is. – mosolyodik el és megindul a testvére szobája felé. Két koppintás után sem érkezik felelet ezért benyit és besétál, hogy felkeltse bár nem az történik, amire számít. - Camiii…. – rázza meg a testvérét, de nem reagál semmire. – Camiee… - mikor megérinti a homlokát az tűzforró. - Camilla… - nem igazán vagyok magamnál, de a nevemre nagy nehezen kinyitom a szemhéjamat. Minden testrészem sajog és alig bírok mozdulni. - Mi az isten van veled? – elfordítom a fejemet, de minden mozdulat fáj.
Kezdőlap
