Stella & Lou

Ha van valami, a mi az emberi kebelnek az élet viszontagságai ellen védelmet nyújt, az bizonyára a változhatlan igaz testvéri szeretet.

- Tehát, melyiket javasolja? Melyik barátságosabb? – kérdeztem lágy hangon az eladót, ahogyan a picike kis szőrpamacsokat néztem. Abban biztos voltam, hogy a nővéremnek talán egy picit a foltos jobban tetszene, hiszen én magam is kifejezetten aranyosnak találtam a tarka bundáját, és a szemét körülölelő barna pöttyöt, de ettől függetlenül nem akartam egy vérengző vadállatot odavinni. Illetve mivel már van egy macska a háznál, akibe ráadásul egy felnőtt nyúl is kétszer beleférne Lunába, így érdemes viszonylag körültekintően választani. Valaki olyan kéne, akivel meg tud barátkozni az amúgy kifejezetten bújós cicám, bár inkább rajtunk múlik, hogy mennyire tudjuk őket összeszoktatni, azt hiszem...
Mindenesetre a neten utánanéztem, és nem lehetetlen összeszoktatni egy felnőtt macskával a nyuszit, csak rengeteg türelem kell hozzá. Úgy voltam vele, hogy maximum egy kis ideig elzárom majd Lunát nappal, amikor dolgozom, és ha úgy látom, hogy kezdenek megbarátkozni a kis tapsifülessel, akkor hagyom mászkálni majd a házban... De egyelőre talán ez a biztosabb megoldás.
- A pici fehér ott – mutatott rá az eladó, én pedig leguggoltam a ketrec mellé. A sarokban megpillantottam egy kis piros szemű, hosszú fülű, hószín szőrös labdát, aki kíváncsian tekerte felém a nyakát, és amikor megpillantotta az egyik kinyújtott ujjamat, egyből oda is jött, hogy megszaglászhassa. Határozottan kíváncsibbnak tűnt, mint a foltos kis társa, ami miatt tudtam, hogy Stella nagyon szeretné. Lehet, hogy szerető családnál idővel a másik is felengedne, de tartottam tőle, hogy túlságosan félénk lesz és így lehetetlenség lesz akár megsimogatni is.
- Mennyire rágcsálnak? Itt leginkább az érdekelne, hogy képes-e kinyitni a ketrecét és ha kijön, akkor mennyi esély van arra, hogy mindent összerág? – tettem fel a következő kérdésem, holott szinte teljesen biztos voltam benne, hogy mi lesz rá a válasz.
- Tudok ajánlani egy olyan ketrecet, amit könnyedén nem tud kinyitni, és így elkerülhető az is, hogy olyan dolgokat rágjon meg, amiket nem kéne – jelentette ki a középkorú hölgy, és rögtön intett is, hogy menjek utána. Valahol biztos voltam benne, hogy valószínűleg hiperintelligens állatnak kéne lennie ahhoz, hogy kinyissa a zárat, de mégsem akartam megkockáztatni, hogy félig zárlatosság válik a lakókocsi csak azért, mert a nyúl kinyitotta azt. Szóval inkább költök a ketrecre többet, forgácsra kevesebbet, a kaját pedig már az érkezésünkkor összeállítottuk. Szóval lényegében már csak a lakhelye és maga az állat volt hátra, de mivel sikeresen ki tudtunk választani mindent, így végül már csak fizetnem kellett.
- 66 dollár lesz minden egyben – mondta a nő, mire egy picit húztam a számat, de végül elővettem a bankkártyámat. Igazából nagyon nem költök semmire a kötelezőkön kívül, szóval ennyit Stella lazán megérdemel. Mert láttam én a nyuszis mamuszát, meg azt a nyuszis felsőt, amit a múltkor vett, sőt sikerült lenéznem a gépe háttérképét is, ami szintén egy nyuszi volt, ezek után meg... Miért ne kaphatna egy valódi nyuszit, ha ennyire odavan értük? Legalább ennyivel visszafizethetem neki a hálámat, ha már megengedte, hogy nála lakjak, a macskámmal együtt.
Amint felpattantam a metróra, az ölembe is vettem a ketrecet, és folyamatosan vigyorogtam a kis állatra. Én személy szerint mindent szeretek, aminek legfeljebb négy lába van, és szőrös, vagy esetenként hüllő... Fontos kritérium, hogy legyen lábuk, mert a kígyók felé valamiért olyan erős undorral adózom, hogy már szinte nekem fáj a dolog. Ettől függetlenül most ilyen probléma határozottan nem állt fenn, mert ez a kis gombóc kifejezetten aranyosnak tűnt, ahogyan minden alkalommal a rácsokra tapasztotta a kis mancsait, miközben próbálta megszimatolni az ujjaimat. Biztos voltam benne, hogy Stellával jó barátságot fognak ápolni.
Amint megérkeztem a lakókocsiparkba, már nyúltam is a kulcsom után, hogy bemehessek vele a házba, én magam meg dobhassak egy zuhanyt, mert amúgy rohadt meleg van, és az egész napos munka során olyan szinten megizzadtam, hogy szinte már beképzeltem a saját szagomat.
- Maradj itt szépen, amíg dobok egy zuhanyt – tettem le a ketrecet a sarokba, aztán már a fürdő felé elkezdtem ledobálni a cuccaimat, hogy minél hamarabb beállhassak a langyos víz alá. Legközelebb tisztán és rendezetten tértem vissza a nappaliba, néha a nyúl felé pillantgatva, de egyelőre nem akartam kivenni. Volt még pár óra amíg Stella megérkezik és biztos voltam benne, hogy ő azonnal a kezébe akarja majd venni, addig pedig legalább lesz lehetősége szegénykének megszokni a környezetet. Én személy szerint vagy a tévét kapcsolgattam, vagy a telefonomat nyomkodtam, vagy magazint – és könyvet egyszerre olvastam, de alapvetően kifejezetten unatkoztam. Igazából hiányzott a suli. Szerettem a munkámat, nem arról van szó, hiszen alapvetően imádok olvasni, vagy filmeket nézni, belemerülni egy fantázia által szült világba. Ezerszer rosszabb helyen is lehetnék, de szerencsém volt, és az üresedés miatt befértem a moziba, aminek hála érettségi óta fix jövedelmem és munkahelyem van, még ha nem is keresem degeszre magam. Alapvetően nagy igényeim nem voltam, mert az életemben már minden olyan feltétel teljesült, amit fontosnak gondoltam, így panaszra igazán nem volt okom.
Szinte azonnal abba is hagytam ezt a szenvedést, amikor meghallottam a kulcs zörgését, majd az ajtó nyitódását, és pattantam fel, hogy elé mehessek... Aminek valljuk be semmi értelme nem volt, mert olyan pici kocsiban lakunk, ahol konkrétan a normális beszédet minden helyiségben hallani lehet.
- Megjöttél? – tettem fel, az amúgy kurvára egyértelmű kérdést, egy vigyorral az arcomon – Akarom mondani... Hát megjöttél! Van egy meglepim a számodra, Angyalkám.
És itt meg is ragadtam a kezét, de még mielőtt továbbindultam volna, újra feléfordutlam, és folytattam a mondandómat.
- Csukd be a szemed, különben nem adom oda! – és ezzel úgy is fordultam, hogy a teljes testemmel kitakarjam a kis bejáratot, ami varázslatos módon a nappalinkba repíti az embert. Na így próbálj meg leskelődni Estella Faith York!

Öltözet; Egyéb megjegyzés: remélem jó lesz babám   ; Szószám: 907

Stella & Lou

Ha van valami, a mi az emberi kebelnek az élet viszontagságai ellen védelmet nyújt, az bizonyára a változhatlan igaz testvéri szeretet.

Magam sem voltam biztos abban, hogy jó ötlet még egy állatot hazavinni, hiszen már a macska is elég sok pénzbe kerül, de amikor a múltkor megláttam a nővérem arcán azt a boldog mosolyt, ahogyan egy zsemleszínű kis nyuszival próbált játszani a ketrecen keresztül, hirtelen megint ellágyult a szívem, ami alapvetően is leginkább képlékeny állapotban létezik... Rengetegen mondták, hogy majd a túl jó szívem visz a sírba, és ezt én magam is érzem, hiszen elég könnyen megbántható vagyok, és sokszor érzem azt, hogy az embernek a kisujjamat nyújtom, az pedig tőből letépné az egész karomat. Legtöbbször mondjuk ez Isánál jelentkezik, hiszen baromira sokat veszekedünk az elmúlt időszakban, és ez megvisel... Főleg azért, mert mind a ketten azt hisszük, hogy nekünk van igazunk, és amikor leülünk már századjára is közös nevezőre jutni, akkor jövünk rá, hogy lényegében egyikünk sem hülye, csak szimplán nehéz számunkra megoldást találni a kialakult helyzetre... Hiszen tény, hogy mind a kettőnknek igaza van, de ettől függetlenül nem mehetünk el amellett, hogy egyikünk sem annyira nagylelkű, hogy hagyja a másik akaratát a lehető legjobban érvényesülni. Én sem vagyok egy hímsoviniszta barom, aki el akarja nyomni a barátnőjét, és Isa sem egy hisztis kis picsa, de ettől függetlenül sajnos abban, amit szeretnénk nincsen megoldás.
Mert nekem már figyelnem kell arra, hogy mennyit mivel a nővérem egyetemre jár, és baromi sokat utazgat, nincs annyi ideje dolgozni és tanulni, hogy el tudjon tartani minket. Végül pont ezért nem is mentem el a Nemzetvédelmire, mert pontosan tudtam, hogy bár az ösztöndíjat odaígérték nekem, és talán nagy kínok között meg is tudnám tartani, még több lemondással járna ha az álmomat próbálnám űzni, mintha inkább keresnék egy kiskaput, és a puszta boldogulás látszatát választanám.
Mert valljuk be... Ha rendőrnek akarok tanulni, akkor bizony elég durván szinten kell tartanom magam erőnlét szempontjából, amivel alapvetően nincs is gond, viszont ettől függetlenül tudtam, hogy ha végül úgy döntök, hogy megpróbálom a rendészetit, akkor beköltöztetnek egy csomó idegen közé, és maximum az amúgy gyönyörű barátnőim félnudi képeire tudnék recskázni, ehhez meg nem volt kedvem... És ugye talán ott lennének lányok is, akik engem nyilvánvalóan nem érdekelnének, de szerintem egyáltalán nem kell okot adni Isának arra, hogy féltékenykedjen, szóval... Igazából macera lett volna az egész.
Persze nem állítom ,hogy egyáltalán nem fájt nekem az, hogy végül a körülmények miatt egy moziba jutottam csak el, ahol hát azért valljuk be... Nem egy vállalatigazgatóéval egyenértékű a fizetésem, de legalább kedvelnek az emberek, és értékelik a mindennapos energiabefektetésem, hiszen elég sokat melózom azon, hogy tökéletes munkát tudjak végezni. Kicsit olyan, mintha egy családba cseppentem volna bele és így könnyebb elviselni azt, hogy egyelőre ennél biztosabb pont nincs is az életemben.
Pont ezért próbálom úgy megtalálni a saját boldogságom mostanában, hogy másoknak szerzek örömet... Próbálom fellendíteni a kapcsolatomat Isával, elvinni ide oda, virágot venni neki olykor és emlékezni minden egyes mosolyra, puszira, vagy éppen arra, ahogyan a teste az enyémhez simul, amikor éppen nincsenek otthon a szülei, és van lehetőségem ott aludni nála. Figyelni ahogyan az ingemet viselve készít nekem reggelit. Viszont mivel kifejezetten sok időt töltöttünk együtt mostanában – már amennyire lehetséges volt – úgy gondoltam, hogy talán itt az ideje annak is, hogy a nővéremnek csalhassak mosolyt az arcára, aki minden bizonnyal hálás volt azért, amiért igyekeztem minden nap valami kaját hazacipelni, ha már csinálni nem tudok... És sokszor pont a barátnőm volt az, aki feltankolt ezzel azzal, mert náluk mindig felhalmozódnak az olyan feleslegek, amiknek mi tudunk örülni. Nem állítom, hogy ez nem kellemetlen, de mivel ő ragaszkodik hozzá, a legtöbbször hagyom, hogy mindent odacipeljen hozzánk.
Éppen ezért is helyeztem el a nappaliban a nyuszit, és amit meghallottam ahogy szöszmötöl a kulcsával, már pattantam is fel, hogy eltakarhassam az állatot a szeme elől.
- Ma nem, majd holnap – vontam meg a vállam. Egyáltalán nem okoltam azért, hogy képteleln észbetartani a beosztásom, meg ez amúgy sem az ő feladata, sokkal inkább az enyém – Déltől fél kettőig, 11 órázom. Szerintem vagy a napot keverted össze... Vagy már te magad sem vagy biztos abban, hogy pontosan milyen nap van.
Persze csak kedves hangon ugrattam, egyáltalán nem kötekedni akartam vele. Alapvetően távol áll tőlem a dolog, és igyekszem így is normálisan együtt élni vele, mert alapvetően hálás vagyok, hogy Stellának hála nem kell jelenleg az utcán élnem, és tart még mindig normálisnak a baráti köröm.
- Egy kicsit bízz már jobban bennem. Ez bántó. – vigyorogtam rá, majd elkaptam a kezeit, hogy egy kicsit tudjam még húzni az agyát – Miért aludnék a fürdőkádban? Majd átmegyek Isához, és akkor még egy jó estém is lesz, te meg nyugodtan aludhatsz.
Na nem mintha annyira zavaró tényező lennék az életében, de ettől függetlenül tisztában vagyok azzal a ténnyel, hogy ebben a lakókocsiban a magán szféra nem annyria érvényesül, és nyilvánvalóan neki is szüksége lenne rá néha.
Végül inkább én tapasztottam a szemeire a tenyereimet, és megindultam vele a cseppnyi kis nappalink felé.
- Hát nem is lenne rossz ötlet, de nem akarom, hogy szétverj – vontam meg a vállam végül, majd megálltam vele a ketrec előtt, és elvettem a mancsaimat a szeme elől – Kinyithatod őket.

Öltözet; Egyéb megjegyzés: remélem jó lesz babám   ; Szószám: 833