Nehezen szabadulok a hangszerboltból, de azért sikerül kilépnem a küszöbén, hogy végre elinduljak hazafelé. Egy utcányit sem sétálok le, már fél pillantásokkal kezdem kerülgetni az embereket, miközben figyelmem nagy részét a telefonomnak szentelem. A hívás kicsörög, amit ugyan elnyom a forgalom zaja, de Pittman haverom erőteljes hangját nem lehet nem észrevenni.
"Szia! Ráérsz? Na, az szuper, képzeld..." - Közben élesen jobbra fordulok, majd megállok a zebránál. "Múlt vasárnap megint tartottunk családi ebédet, amikor... igen, még mindig tarjuk a jó szokásainkat, szóval....
Hogy mondod? Ja, igen, most eljött az általad álomnőnek becézett húgom is, de a lényeg, hogy...
Igen, jól van, kutya baja... " - Miért kezdem azt érezni, hogy jobban érdekli őt a húgom, mint én? Most okkal sértődhetnék meg.
"Tehát kaja után leültünk zenélni, aztán kártyázni és nem tudom hogyan, de pont ő, a húgom lépett kettőt hátra és magára borította a kólás poharat, miközben ügyesen telibe beletaposott a gitáromat.
Igen, eltört." Egész nap gyászoltam öreg barátomat, rengeteg közös emlékünk volt nekünk. Mármint nekem és a gitárnak. Zöldre vált a lámpa, én pedig megindulok.
"Ma eljöttem a hangszerboltba, legalább három órát ott töltöttem úgy, hogy pontosan tudtam, mit szeretnék venni: ez sima akusztikus gitárt, semmi többet, de hát nem kell bemutatni gondolom, mi történik, ha egy magamfajta elszabadul a hangszerüzletben." Lekocogok kezemben az új gitárral a lépcsőkön. Nem sietek, csak az élet megkívánta már tőlem ezt a tempót. Van autóm, de csak egy bolt miatt nem szeretek benzint fogyasztani, nincs bajom a tömegközlekedéssel sem.
"Várj egy kicsit!" Közben pont elmegy a metró előttem, ami nagy hanggal jár, néhány másodpercig semmit sem hallok.
"Most mondd. Aha jah, sima Dreadnought féle. Én még mindig ezek híve vagyok, tudod..." Fordulok meg, hogy megnézzem, mikor jön a következő szerelvény, de a sínek helyett egy ismerős arcban akad meg a tekintetem.
"Figyelj, később visszahívlak jó? Oké, persze, mindenképpen. Jó legyél! Helló-helló!" Azzal ki is nyomom a hívás mialatt már Élodie elé érek. Volt egy elég hosszú időszak, amikor egy bandában zenéltünk gimnáziumi éveink alatt. Azóta se sűrűn láttam.
- Szia! Remek találkozás egy befutott dobossal a metrónál. Hogy vagy Édie? - kérdezem örülve a szerencsének és persze miért ne utazhatna egy dobos metróval. Én műsort vezetek és ugyanígy itt állok és várom a metró, ami már lassan itt is van.

to Javier

Sokan gondolják azt, hogy a híres emberek nem merészkednek a „pornép” közé. Hisz megtehetik, hogy saját sofőrjük legyen stb. Nos igaz van, aki tényleg így gondolkozik, de nem mindenki. Én például szeretek tömegközlekedni. Nem mondom, van mikor sokkal kényelmesebb a kocsi, de a csúcsidőben borzalmas beülni az autóba. Ilyenkor valóban sokkal praktikusabb a metró, vagy villamos. Bár tény ott meg olyan sokan vannak, hogy néha csak a sokadik szerelvényre fér fel az ember.
Ma is úgy voltam vele, hogy inkább a tömegközelekdést választom. Nem rohanok sehova. Nem kell mennem próbára, a menhelyen délelőtt elvégeztem a munkám. Szóval most jön a jól megérdemelt pihi, amit vásárlással töltök el. Nem… ne képzeljetek úgy el, mint aki bevonul a plázába és boltról boltra jár, majd hazamegy milliónyi szatyorral és méregdrága rucikkal. Nem most a lakást szeretném kicsit felpofozni.
Természetesen ez a döntésem azzal jár, hogy az utcákon kicsit lassabban tudok haladni, mert nem egy ember ismer fel és állít meg, hogy kérjem tőlem autogramot, vagy egy közös szelfit. De ezzel nincs baj. A hírnév ezzel is jár.
Pár új függönnyel a szatyromban indulok le a metróhoz, ami pont el is megy az orrom előtt. Egy aprócska sóhaj kíséretében állok kissé félre, hogy ne zavarja a többi embert. Mindenki már hazafelé tart, így megint jó sokan lesznek, de inkább viselem el a tömeget, mint a dugót. Amúgy is. Ezzel legalább a természetnek is segítek. Szóval szinte mondhatni, hogy mindenki jól jár vele. Éppen a telefonomat bújom mikor egy kedves hang szólít meg. Érdeklődve emelem fel a tekintetem felé, majd az ismerős arc láttán egy széles mosoly kúszik az arcomra.
-Javier! Te jó ég! De jó látni téged!-Nem hezitálok szorosan meg is ölelem őt, majd ha engedi még puszit is nyomok az arcára.
-Basszus de rég láttalak. Én megvagyok köszönöm. Éppen vásárolgatok. Most vettem új függönyöket… Ne kérdezd. Magam sem tudom, hogy miért pont most…-Vonom meg a vállam, majd továbbra is csak vigyorgok rá.
-Nah és veled mi a helyzet? Szinte már csak a képernyőn látlak téged. Ezen változtatnunk kell!-

Csak a barátaim tudják szerintem, hogy ha nem marketinges, vagy nem médiás lennék, akkor feltehetőleg a Greenpeace-nél dolgoznék lelkes természetvédőként, éghajlat kímélésre ösztönözném az embereket, mivel szerintem felmelegedés igenis van, csak nem pontosan úgy, ahogy azt Trump elképzeli, illetve éppen hogy sajnos nem képzeli el. Ettől függetlenül érezhetően szélsőségessé kezd válni az időjárás, ami itt az Egyesült Államokban is jól érezhető, de a tornádók nagy része még így sem éri el Mississippi térségét. Puerto Ricoban nőttem fel, mondhatni, tudom milyen egy igazán nagy tornádó, s bizony kellően megszaporodtak az elmúlt évtizedekben. Nem jó, ha az emberek elveszítik mindenüket egyik napról a másikra, sokat pont ezért költöztek északabbra, igaz, mi nem ezen indokból léptünk országhatárt.
Rengeteg okot tudnék találni, hogy miért nem jó Manhattan belvárosában autóval közlekedni, kezdve azzal, hogy ha történik egy baleset, bedugul az egész, ha forgalmas időszak van, szintén bedugulnak az utcák és még gyalog is gyorsabb lenne, másrészt itt van az előbb említett káros anyag kibocsátás, s bátyámtól tudom, hogy inkább nem akarok tisztában lenni azzal, hogy milyen kémiai anyagok távoznak a kipufogókból. Harmadrészt pedig parkolási nehézségek és akkor azt hiszem, teljesen túlmagyaráztam magam. Én szeretek metrózni. Megvan a hangulata, segít, hogy ne repüljek el a magaslatokba és amúgy is, nincs benne semmi szégyellnivaló, különösen akkor, ha megpillant egy régi ismerőst az ember. Számos barátommal futottam már össze metrómegállókban, Élodieval még nem volt szerencsém, egészen ezidáig.
Látom, hogy telefonját nyomkodja, így egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy megvárjam, amíg elintézi a dolgait, nem is zavarnám, de aztán azt mondom, fene egye meg, csak régen találkoztunk, ki szeretném használni minden rendelkezésünkre álló percet.
Jó érezni, hogy a közvetlen kapcsolat mit sem enyhült az éves során közöttünk, nagy mosollyal ölelem meg és fogadom szerényen a puszit is.
- Az új függönyök sosem jönnek rosszul, nekünk is le kellene már cserélnünk néhányat most hogy mondod, mert igencsak régiek, de hát tudod, mindenki csak átnéz rajtuk az ablakon túlra. - Most hogy mondja, otthon meg is nézem a szobámban, hogy nem-e szakadt már. A macskám csodákra képes, ha egyedül van otthon.
- Azért nem mondhatod, hogy túl sokszor kell elviselned a fejemet - vigyorodom el, hiszen azért még olyan sok TV-s szereplést nem kapok, de tényleg egyre inkább elsodor ez a szakma engem is, hozzátenném, nagyon élvezem, úgyhogy annyira nem úszom szembe a sodrással. - Minden rendben, halad az élet, ahogy kell, egészségben és szerencsékben - tárom szét karjaimat. Mit is mondhatnék, az idő sosem áll meg.
- Vagyis hát javarészt szerencsékben - emelem fel egy pillanatra az imént vett új gitáromat. - Időnként történnek balesetek, de amíg csak a gitárnak fáj, addig én összetetszem a két kezem. Nemrég eltörött a régi, úgyhogy most jövök a hangszerboltból az újjal. Tudod, hogy megy ez... - Hogyne tudná, szerintem nem kevés dobot tett már tönkre karrierje során, hát még dobverőt, de ezek is csak azt mutatják, hogy használatban vannak. A futó is néha kitöri a lábát, az orvosok is gyakran lesznek betegek.
Ahogy hallom, már közeleg a metrók, s ennek köszönhetően az emberek szép lassan elkezdenek kintebb tömörülni, mire én épp ellenkezőleg, Élodie mellé lépek, hogy helyet adjak a sietős embereknek. Akkor se történik tragédia, ha a következő szerelvénnyel megyünk el.