Már a nap felénél tartottunk, de még csak két betegem tudtam le, igaz abból egyik visszatérő és egyben visszaeső is volt. Ő volt az első érkező a mentősök hozták be, de még most is az ő felvételét intézem telefonon. Nehéz úgy ellátást biztosítani valakinek, akinek nincs semmilye. Ezért megint kapok majd egy fejmosást a felsővezetőségtől, de amíg rábólintanak, én sem jelentem fel őket a diszkriminációjuk miatt. Elég fejfájást okoz a papírmunka és ilyenkor örülnék a legjobban annak, ha volna egy automata vagy egy víz forraló az irodámban, mert így anélkül kávéhoz jutnék, hogy belefutnék a következő páciensbe. Ha akad is néhány percem, de látom odakint az idegesen lábdoboló újdonsült betegem, nem kínzom azzal, hogy kiváratom vele azt a néhány percet. Épp eleget görcsölnek idefele. Van, aki még az ajtóban vissza is fordul. Szóval leteszem a telefont, felkelek a székemből és egy gyors öltöny igazítás után ki is lépek.
A kórház pszichiátriai osztályán, ahol az én magánirodám is van, most is megy a sürgés forgás, bár jobbára a folyosón túl, mint sem a váróteremben. A kezelésekre szorulókat, nem engedjük el, míg szükségük van a segítségünkre, függetlenül, hogy ők akarják e vagy sem. Általában csak az én betegeim várakoznak a teremben, így most sem nehéz kiszúrni őket, noha igazából szükség sincs rá, mivel a lány anyja, egyből színre lép.
- Nagyon örvendek, Dr. Shane Webster vagyok. - rázok kezet a hölggyel egy kedves mosoly kíséretében, hogy így személyesen is bemutatkozzunk egymásnak. - Én köszönöm, hogy felkerestek. - teszem hozzá még, majd elengedve a kezét, a soron következő, bemutatott fiatal lányra nézek, és szintén kezet fogok. - Nagyon örvendek Keegan.
Látom rajta, hogy feszült, mint úgy általában ilyenkor mindenki, aki újonnan érkezik hozzám. Ahogy azt is észre veszem, hogy jobb híján ezt a mellette álló anya okozhatja. Nem következtetek ki előre semmit, nem ítélem meg, amit látok, de kiindulási szempontként felhasználom azt, amit tapasztalok. Nem is húzom az időt.
- Nos, akkor mi el is kezdenénk, addig pedig, ha javasolhatom, nyugodtan menjen az étkezőbe, vagy ha gondolja, értesítjük, ha végeztünk a beszélgetéssel. Természetesen a túlórát főleg az első esetben nem számoljuk fel, viszont elég gyakran elhúzódnak a beszélgetések, függően attól, hogy mennyire könnyen nyílik majd meg a lánya. - magyarázom az opciókat, amik közül az anya választhat, illetve, azt, hogy mire is számítson. Gondolom nem kíván egy, másfél órát egy helyben ülni, de ha igen, nekem az ellen sincs kifogásom. - Persze, ezzel nem azt mondom, hogy azonnal tárd szét a karod, és vegyél bizalmadba. - pillantok Keegan-re, mielőtt félreértené, hogy itt utasítom bármire is. Amennyiben pedig az anyuka eldöntötte mit kezd szabadidejével, én előre engedem a fiatal lányt az irodámban, majd magunk mögött becsukva az ajtót, hellyel kínálom, az irodaasztal előtt és a fal melletti kanapénál. Nincsenek kikötéseim, hova és miként helyezze magát kényelembe, ahogy neki épp jó. Van, aki a földre ül, és akad, aki az első 10 percben inkább föl-alá mászkál. Én ehhez alkalmazkodom.
- Szóval Keegan. - kezdek bele, ha letudtuk az elhelyezkedésünkkel járó procedúrát. - Meséljen valamit. Hogy érzi magát? Mit gondol miért van itt? - pillantok rá kérdőn, de barátságosan.