Szándékosan sietve érkezek haza, ez az egyike azon óráknak mikor kivételesen kevés a nyüzsgés. A legtöbben még nem érkeztek meg, vagy épp elmentek, szóval hacsak nem aludt valaki más a lakásban, vagy hasonló, akkor ilyenkor nagy eséllyel nincs tömeg. És ahogy becsukom magam mögött a bejárati ajtót, meg is állok egy pillanatra fülelni, hogy majd elégedetten sóhajtsak fel. Nincs hangzavar, csendes minden, ha van is itt valaki, akkor is béke van, ami nálunk azért elég ritkán akad. Még a reggelek sem nyugisak, hála a korán kelő kismadarunknak, aki a saját zeneválogatásával és csodás énekhangjával adja a többi lakó tudtára, hogy ő már bizony fent van és ennél már csak frissebb és hangosabb lesz minden. De most eljutok a szobámig anélkül, hogy bárkivel is összeszaladnék, vagy különösebb neszt hallanék, azért azzal a megnyugtató gondolattal dobom le a cuccaimat, hogy nincs itt senki rajtam, meg persze Hádészon kívül, aki esélyesen valamelyik fekvőjén lustálkodik éppen.
A szobám káoszából a fürdőt célzom meg elég gyorsan, most ki lehet használni, hogy senki nem fogja ököllel verni az ajtót öt perc múlva, hogy igenis neki most meg azonnal kellene bejutnia. Az ajtó nincs bezárva, szóval tényleg nem gyanítok semmit sem, csak már a gondolataimba merülve lépek be, eddigre teljesen elfogadva a tényt, hogy senki sincs itthon rajtam meg a macskán kívül - feltételezem rajtunk kívül, mert nem dugta elő az orrát, vagy csak került. Igazából mindegy, majd fürdés után levadászom, most úgysem látná senki, hogy titokban szeretgetem vagy netalán még gügyögök is neki valamit. Nem én tehetek arról, hogy annyira rohadt aranyos szőrcsomó, és amíg a kettőnk titka marad addig mindegy is.
Reflexből csukom és zárom az ajtót - hiszen ha nincs zárva, szabad, ez így logikus nem? És még fordulat közben kezdem felgyűrni a felsőmet, hogy kibújjak belőle. A fejemben ragadt szöveget félhangosan motyogom ki, csak pár érthetetlen szó, inkább egy dallam mint bármi más ami kivehető belőle. Lehet fel kellene írnom, de a legjobb ötletek amúgy is a kádban támadják le az embert, hogy majd habos hátsóval rohanjon a telefonja után - mert rendszerint az van a legközelebb - hogy leírja. Egyelőre viszont emésztem a gondolatot, vagyis a szándékom ez lenne, két percig még csak megragad bennem… amint viszont egészen pontosan egy és fél lépést teszek a kád irányába, nagyon gyorsan leesik, hogy egyáltalán nem csak ennyien vagyunk itthon, de még a fürdő sem volt szabad, csak valaki elfelejtette bezárni - Whoáh… - Az első hang ami kicsúszik belőlem, valami döbbenet, némi ámulat, csipetnyi sokk, megfűszerezve egy adagnyi meglepettséggel. Hát, nem vagyok egyedül, ez már tuti. Megakad minden mozdulatom félúton, a felsőt csak részben húztam le magamról, én is megállok, és vetek egy második pillantást, de nem, Abs még mindig nem tűnt el valami varázslatos és igencsak bizarr módon. Mondjuk egyik sem az a szó ami elsőre eszembe jut a látványról, sőt, egészen kiürül a fejem egy pillanatra, elveszítem minden gondolatomat és még pislogni is elfelejtek.

Ritkák itthon a nyugis pillanatok, pont emiatt kell értékelni őket. Mégis, amikor nagyon hirtelen rájövök, hogy mégsem csak Hádésszal vagyunk itthon, nem jut eszembe mérgesnek lenni miatta. Sőt, egy egészen hosszúra nyúló pillanatig semmi sem jut eszembe, Abi szavai az egyetlenek, amik visszaráznak a jelenbe. Hogy mi? Mert esküdni mernék, hogy kérdezett valamit, de első pillanatban csak felvonom én is a szemöldökömet, mintha még én lennék összezavarodva, hogy miért van a kádban. Ami mondjuk részben igaz is. A kádban van. Össze kell szednem a gondolataimat, de a válasz előtt mégis a felsőmet húzom vissza a helyére. Még egy pillanat, egy halk lélegzetvétel, és addigra ha lassan is, de kezd összeállni mi volt az a kérdés. - A zár az ajtón meg csak dekoráció, mi? - Elnézést kérni nem fogok, bármilyen morcosan is néz, neki kellett volna zárni ha meztelenkedik a fürdőben. Utána meg megint kérdez, amire akaratlanul is újra végigpillantok rajta. Még mindig… nem kellene folytanom a gondolatot, de akkor is képeket látok magam előtt.
- Amúgy is fürdeni készültem. - Fapofát erőltetek magamra, szerencsére sok a tapasztalatom ebben, úgy nézni, mint aki semmit sem látott és akit semmi sem érdekel, pedig már rég késő takargatni a kezdeti reakciómat. Mert minden első gondolat egyértelműen folyt az arcomra, és a megjegyzéséből ítélve, látta is. De ennél nagyobb elégtételt nem akarok adni neki. Nem volt komoly a kérdés, csak játszadozni akar, mint mindig - de ketten játsszák ezt nem? Főleg ha már beinvitált az egészbe. - Ahhoz a döbbenethez kicsit többet kellene mutatnod ennél. - Bár tény, hogy így is sikeresn letaglózott, ezért jár egy pont neki. Ráadásul azt hiszem, vezet...
- Még mindig eszedbe juttatnám, hogy zárhatóak az ajtók. - Próbálok másra koncentrálni, mint a látványra előttem, bármire, de a gondolataim folyton egy kanyart tennének vissza hozzá. Megdörzsölöm egy pillanatra a halántékom, mintha csak nyűg lenne a helyzet, pedig szerintem átlát rajtam és a még mindig tartó zavaromon, hiába nem pirul ki az arcom, még mindig nem tudok ennél jobban megmozdulni. De az apró mozdulat közben lopva még vetek egy pillantást rá. - Hogy mi? - Körbelesek én is, és tényleg sehol egy ruhadarab, egy szál semmiben táncikált be a kádba, úgy néz ki, amire szintén nyelek egy csendeset. A fenébe. Ebbe főleg nem kellett volna belegondolni.
- Jah, persze, és még valamit óhajtasz, vagy csak ennyi? - Próbálok természetesen viselkedni, de semmi nem az, igazából csak ki kellett volna sétálnom, de kérdezett nekem meg legyökereztek kicsit a lábaim és hát… igen. El tudja érni, hogy lefagyjak és ezt baromira élvezi még mindig.

Lehet, hogy az első pillanatban már teljesen lebuktam, de ez nem jelenti azt, hogy azonnal meg is adnám magam. Nem, úgy fogok tenni, mintha az a pillanat meg sem történt volna. Ja. Pontosan úgy. Szavakat legalább már találok, még akkor is, ha kicsit nehéz megformálni őket.
- Jah, ajánlom figyelmedbe. Bár nem kötelező a használata… - Ahogyan a példa mutatja… igazából annyira nem bánom, persze, kellemetlen, de még nem vágta hozzám a tusfürdőt ő sem.
Igazából egy hidegzuhany lehet valahol nem is ártana, de ezt nem kell az orrára kötnöm, ennél jobban nem ismerek be semmilyen vereséget feleslegesen. - Vagy elfogynak a habok. - Csak látszólag állok kényelmesen, vagy esélyesen még úgy sem teljesen, mert még egy kicsit mindig merev a tartásom. De azok az apró buborékok, bár takarnak, azért annyira biztonságosan sokan mégsincsenek. Talán valahol még én is lennék annyira udvarias, hogy békén hagyjam, de ahogyan ő sem tud ellenállni a flörtölős alhangnak, én sem tudom ilyen könnyen feladni a büszkeségem és elismerni a vereséget. Nem kell alábecsülni a makacsságomat...
- Vegyem ezt meghívásnak? - Röviden nevetek fel, nehéz teljesen komolyan venni a helyzetben, bár őszintén megfordul a fejemben, ha nem is a randi, de a bemászni mellé. Esélyesen elhallgatna utána a bátorsága, de a másik véglet, gyorsan kellemetlen lehetne az egész.
- Jah azt… látom, hogy megoldod. - Eddigre már csak kicsúszik egy apróbb mosoly, amit nem tudok magamban tartani. Fogynak a buborékok, de még takarva van, szóval van időnk, akkor is ha buborékról buborékra fogyakszik. - Mondjuk innen nézve úgy tűnik, nem gondoltad át teljesen ezt a megmártózást. - Összefonom magam előtt a karjaimat, egyszerűen muszáj csinálnom velük valamit. Nagyon próbálom a szemeit nézni, de néha csak lopok még egy-egy kószább pillantást máshová is - és nem, nem azt nézem, hogy ideje lenne-e már takarítani a fürdőben vagy sem. - Üh-hüm. - Egyetértően hümmögök, hiszen nem csak neki kalandoznak a gondolatai, akkor sem, ha egészen más irányokba éppen.
- Az elején nem úgy tűnt, hogy annyira fáznál. Sőt, inkább úgy, mintha felmelegíthetnélek odabent. - Mégsem mozdultam, mert őszintén kinézem belőlem, hogy a fejemhez vágja a legközelebbi tárgyat, és azért akadnak relatív súlyos opciói is. Mondjuk esélyesen akkor is hülye lennék, ha nem tennék pár lépést felé. - Ha csatlakoznék, amúgy is majdnem mindegy lenne. - Végül pedig el is indulok, de nem felé, hanem ellenkező irányba, ki a fürdőből. Vennem kell pár mélyebb lélegzetet, egy pillanatra a hajamba is túrok, amikor visszamegyek, még szükség lesz arra a póker arcra. Amikor viszont ismét megejenek az ajtóban, még mindig üresek a kezeim. Kellett ez a pár pillanat.
- Abs, rémes híreim vannak... - Igyekszem úgy kezdeni, mintha valóban tragédia lenne, miközben lépek párat előre, a zsebembe csúsztatva a kezeimet. - Hádész sajnos ráfeküdt a törcsire, így meg képtelen vagyok idehozni. - Felsóhajtok, hát mit tehetnék? Szemét vagyok? Ő is az. Csak viszonzom a kedvességét - és nem csak a mostani helyzetről beszélek.

A köszönetére biccentek egy aprót, inkább magamban tartom a megjegyzést, hogy esélyesen más napját is feldobná, ha továbbra is elfelejtené milyen hasznos találmány tud lenni a zár.
- Szóval ennyire egyszerű meghívni egy randira? - Lassan felvonom a szemöldökömet, ahogyan elhalkul a nevetésem, alakulni kezd lassacskán a már megszokott pókerarcom, ami ha nem is takar minden érzést, azért jelentősen képes megszűrni azokat. Például ezt itt, most elég jó lenne ha leszűrné nekem, de kell egy kis idő, hogy alkalmazkodni kezdjek a szituációhoz.
- Szóval mégsem volt annyira átgondolt. - Levonom a következtetést neki, hiszen a külső tényezők is tényezők, és ha ennyire forgalmas helyen lakunk akkor nem is olyan kis tényezők - hiszen én is hajlamos vagyok a többiek szokásai köré építeni egy-egy programot, csak azért, hogy megkaparintsak magamnak pár csendes percet.
A megjegyzésem után viszont csak nem bírok elnyomni egy gonoszabb mosolyt, ha már könyörög érte a helyzet. - Vagy számoltál a külső tényezőkkel. - Igen, ezt most azokért a reggelekért is kapja.
Utána viszont bekövetkezik az egyensúly, sikeresen kiegyenlítek ahogyan zavarba jön. - Fel tudnálak. - És talán jobb ha ennyiben maradunk, mielőtt még elszabadul a pokol tüze, nem akarom azonnal padlóra küldeni… mondogatnám ezt magamnak egy párszor, de az igazság az, hogy egy pillanatra én is menekülőre fogom, mert ezek csak szavak és zavart pillantások egy kínos helyzetben - de Abbyről beszélünk, akit már iszonyat rég ismerek, együtt lakunk, és nem ez az első, hogy ilyen játékokba csalna, de ez a legnagyobb eddig. Mindig érződött, hogy csak játék volt, de mivel az övé, rendszerint ő az aki nehezebben jön zavarba köztük. Most viszont mégis kizökken a szerepből, és az is igaz, hogy a buborékok egyre csak fogynak, egyszer majd már az utolsókba fog kapaszkodni. Az pedig egy totális vereség lehet azt hiszem, meg egy olyan pillanat, amit nem mosnánk le. Mert a mostani is zavart téma lehet majd a jövőben, de egy olyan, amit még könnyebb lehet… elnevetni? Tudom, hogy játszik, de az agyam egészéhez mégsem jut el az infó. Azért is fogom menekülőre egy kicsit, csak egy pár lélegzetvételnyi időre, mielőtt még a megszokotabb arcommal térnék vissza, hogy első sorból csodálhassam a reakcióját.
- Nem szórakozok, tudjuk, hogy Hádész a lakás hercege, és nem akarnám magamra haragítani. - Nem én vagyok az első, és nem is az utolsó ember, aki nem zavarna meg egy fekvő macskát, ezzel nem vitatkozhat. - Azt mondtad, siessek. - Vállat vonok, ez is egy elég jó érv. Gonosz, de jó, a bosszú viszont különösen édes vele. - Hádész titokban fúj rám amikor nem figyelsz, szerintem féltékeny. - Bár titokban meg is hódítottam a szőrös kis szívét, ezt meg csak remélem, hogy nem tűnt fel teljesen neki, bár elkapott már pillanatokat amikor dorombolva bújt hozzám.
Egészen jól alakul a helyzet, amíg be nem veti a cicaszemeket. - Ne nézz már így. - Forgatom a szemeim, mégis kicsit szorosabban fonom össze magam előtt a karjaimat. - Csalsz. - Összevonom egy pillanatra a szemöldökömet és próbálok szigorúan nézni rá, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem hatásos a pillantása. Akárcsak a megjegyzése, amivel újra kizökkent a szerepből, mert a képzeletem kitöltve a hiányzó kockákat elég élesen megjeleníti előttem a képet. - Az… az egy jó műsor lenne a többieknek is. - Csak remélem, hogy nem volt túl feltűnő az az elakadás, bár szerintem ott az arcomon már megint, hogy elképzeltem minden szavát. Tudja, hogy nagyon vizuális vagyok, és visszaél vele… - Rendben, legyen. - Megadó a sóhajom, pedig még közel sem adtam fel. - De segítened kell bocsánatot kérni Hádésztől miatta. - Megforgatom a szemeim, mielőtt kiindulnék újra.
Másodszorra már tényleg a törölközővel a kezemben jelenek meg újra, ott volt ahol mondta. - Erre gondoltál, igaz? - Indulok közelebb, hogy odaadhassam, most tényleg próbálok megint a szemeire nézni, nem ezzel akarom zavarba hozni. Igazából nem is ez a fő cél; a kád közelébe érve, mikor felé nyújtom az anyagot, mielőtt még elvehetné nemes egyszerűséggel elengedem, hogy az a vízbe hullva veszítse némiképp célját. Persze, takargatni tudja vele magát, de szárazabb már aligha lesz. - Ooops… olyan ügyetlen vagyok. - Gonosz az ajkam szélében megbúvó mosoly, és kicsit a pillantásom is, amivel figyelem.

Lassan felvonom a szemöldökömet a válaszára, ahogyan a poénok és a valós flörtölés szélén táncolgatunk, mert az elmúlt percekben néha már vészesen közel kerültünk ahhoz a bizonyos határhoz. - Rendben. - Ezt még zavartalanul vágom rá és eléggé magabiztosan is. Rendben, legyen, és hangzik annyira komolyan a hangom, hogy nehéz legyen ismét eldönteni, valóban tervezem-e elhívni vagy csak a szám ekkora két zavarbaejtő pillanat közt.
- Sejtettem. - És olyan a hangom, mintha egy sóhajtás követné, mégis mosolygok egy aprót, szinte már negyed győztesként. Igazából nem egy olyan harc ez köztünk amiben rossz lenne veszíteni, mert még akkor is akadnak előnyei, ha ő lesz az aki felülkerekedik. Sőt, kifejezetten kedvelt célpontja vagyok a srácok közül, és mondjuk nem vallanám be neki, de egészen hozzámnőttek a kis szivatásai.
Ennyire közel azért sosem táncoltunk ahhoz a bizonyos tűzhöz - de a növekvő hőmérséklethez jelentősen hozzájárul az a tény, hogy még mindig teljesen meztelenül fekszik a kádban. És zavarba jön. Látom ahogyan színt vált az arca miközben elfordul, azt hiszem ez az első, hogy így látom elpirulni. Annyira, hogy minden győzelmem ellenére még én is leveszem róla a tekintetemet egyetlen pillanatra. Kezd elszaladni a helyzet, és nem tudom, hogy ez most jó vagy rossz. Vele jó vagy rossz, miatta jó vagy rossz, hiszen már elég rég óta együtt lakunk és szívjuk egymás vérét amikor alkalmunk adódik rá. Most viszont, még ha csak pillanatokra is, de megváltozik a légkör. Részben emiatt is fújok pillanatnyi visszavonulót, hogy csendesedjenek a dolgok - legyenek azok bármik is.
A szavain elgondolkodok látszólag egy pillanatra, mielőtt felelnék, pedig már tudom a választ. - Elgondolkodtató… - Úgy mondom, mintha valóban lehetne Hádész haragja az övénél is rosszabb. De tény, hogy ő sokkal jobban megszivathatna, de ez a pillanat most arról is szól, hogy kicsit vissza akarom szivatni a kedvességéért. - Nem tudom, a te macskád. - És vállat is vonok mellé, pedig eddigre mindannyian eléggé jól ismerjük a szőrgombóc szeszélyeit is; és még ennek ellenére is sikeresen belopta magát a legtöbbünk szívébe.
- Nemár... - Forgatom a szemeimet, mintha annyira terhes lenne a tekintete. Azt hiszi a cica szemekkel mindent elérhet? Nos, mindent talán nem is, de azt mégis, hogy hajlandó legyek újra elindulni. Remélem nem sejti, hogy korántsem ennyire ártatlan szándékokkal. - Jó-jó, de csak azért, mert így nekem maradhat az élmény. - És még gonoszan pillantok vissza, valóban egyetlen pillanatra, mielőtt még eltűnnék az ajtóban, mert ha túl sokáig nézem, még esélyes lenne zavarba hozni ismét.
- Szuper. - És talán még mindig nem gyanús, ahogyan felé tartok már a törölközővel újra, csak kicsit sem annyira ártalan szándékkal, mint elsőre tőnne. Mindez súlya viszont a beálló csendből érződik ki igazán, mialatt a törölköző félig elsüllyedve, de még a víz tetején lebeg. Abit figyelem, az arcának változását, ahogyan a helyzet lassan realizálódik benne, és talán egyéb lehetőségeket kezd végigfuttatni a gondolataiban. De annak a törcsinek egyelőre annyi, miközben elbambul, teljesen megszívja magát vízzel.
Valahol arra számítok, hogy kiabálni fog, vagy a fejemhez vág dolgokat - képletesen vagy szó szerint - de mégsem teszi. Nem, még mindig kussol, és ez igazából ijesztőbb bárminél amit tehetne. Amire viszont már rendesen lesüllyedne bennem a pánik, megszólal. Hogy mi? Átszalad a gondolataim közt a kérdés, de mire bármit is felfoghatnék, megmozdul, hogy eltakarja magát, és felálljon. Bármire is számítottam, ez nagyon nem volt köztük, azért is kerekednek el a szemeim egy pillanatra a döbbenttől - most én leszek az, akibe belefagy minden szó és gondolat, ahogyan pislogni is elfelejt. Hosszúnak hat amíg csak áll előttem, a hangja szinte a csendbe hasít. Az ajkamba harapok egy piallantra, ahogyan oldalra lesek, érzem melegedni az arcomat. Nem égető, csak langyos, szóval esélyesen nem lettem lángvörös, csak egy árnyalattal pirosabb. A meglepett kevés szó erre, érzem egy pillanatra vagy háromra megugrani a pulzusomat. Az érintésére reflexből pillantok újra rá, ami újabb hiba - bár annyira mégsem nevezném annak, ahogyan fedetlen felsőtesttel feszít már ennyire közel hozzám. Egyetlen pillanat, de az is elég a teljes kép rögzítésére, és arra, hogy tovább szaladjon a pulzusom, mintha már száguldana, ahogyan most már tényleg sikeresen zavarba hoz. Automatikusan fordulok utána, szinte robotszerű merevséggel, figyelve ahogyan eltipeg. Magára csalják a tekintetem a görbék és bamborulatok, még mielőtt eltűnne az ajtó után, bőven volt időm megcsodálni a teljes képet, hogy az ajkamba harapva fagyjak le egy újabb pillanatra. A fenébe, Abs. Az első gondolatom az elmúlt fél percből, és csak annyi van bennem, meg az érzés, hogy ha nem akarok én is egy fél környi kellemetlen pillanatot magamnak, ha tényleg most állítana haza valaki… akkor vissza kell vonulnom a szobába és lenyugodni. És ezt is teszem, csak egy fél pillanatra lesve a másik irányba, de senki nem érkezik amíg… elmenekülök? Bár a végén kiütéssel győzött, mégsem érezném magamat teljes vesztesnek. Vagyis… vagyis ez után esélyessen nehezebb lesz a szemébe nézni, mert ezt a pár percet nem fogom tudni csak úgy törölni az emlékezetemből. Sőt, a szobába érve még kísértenek a jelenetek, valós képek képzeltekkel keveredve, amikre határozottan egy pontba gyűlve pulzál a vérem. Pedig Absról van szó, és pont ezért, mert Absról van szó, valahol zavaró, hogy most úgy gondolok rá, de maguktól szaladnak mérföldekkel előbbre a gondolataim. Eddig is tudtam, hogy rohadt jól néz ki, de… rohadt jól néz ki.
Nem bújkálhatok egész nap, de valamit kezdenem kell magammal. Kétlem, hogy Abs egyhamar visszavonulna a fürdőbe, ezért most visszasétálok oda egy hideg zuhanyra. Végülis, amúgy is ezt akartam, csak valamivel emberbarátabb hőmérsékleten.

Nem tudom mik voltak az elmúlt pár perc történései, és esélyesen nem is kellene túl mélyen belevesznem a gondolatokba. A nem kellene viszont nem jelenti azt, hogy nem is teszem meg, hogy nem pörögnek újabb és újabb képkockák a szemeim előtt már amikor egyedül vagyok is, sőt még a zuhany alatt állva is magammal viszek a gondolataimból. Zavarba jött és zavarba jöttem, az utolsó pillanatok zavarát viszont már nehezen vethetné bármelyikünk is a másik szemére. Vagy úgy általánosan, kétlem, hogy emlegetnünk kellene a közeljövőben ezt a beszélgetést. Azért is sietek a szobámból ki és a szobámból vissza is még, egyelőre, nem tudom, talán azt remélem, hogy hazajön még valaki és nem lesz ekkora nagy a csend és kevésbé lesz kényelmetlen a terep. Pedig amikor hazajöttem pont csendet reméltem… de nem így. Ez a csend nem megnyugtató, hanem gondolatoktól hangos.
Még percekig csak mintha menekülnék, remélem, hogy még egy kis ideig nem futunk össze, bár tudom, hogy sokáig nem kerülgethetjük egymást, és ha a többiek előtt kell majd először a szemébe néznem az sokkal furább lesz, mert már ismerjük egymást annyira, hogy gyorsan feltűnjön ha valami történt. Annyira jól azért nem hazudok…
Csak egy pár perc, ennyit akarok még egyedül, meg még egy keveset, mielőtt még én is a nappalit venném célba. Elsőre tudom, hogy ott van-e, csak egy gondolat, hogy ő sem maradhat örökké a szobája falai közé zárva - és valóban. A rádió hangja eloszlatja a kétségeket még mielőtt meglátnám. Egy pillanatra meg is torpanok, mégis igyekszem kifejezéstelen arccal haladni tovább, mintha… semmi sem történt volna. Végülis nem is történt, csak szívtuk egymás vérét, kicsit jobban, mint máskor, de ez akkor is esélyesen egy egyszeri alkalom volt. Majd elfelejtjük, és megy minden a régiben. Bár mindent azért nezés lesz, és azt is csak remélem, hogy nem vette észre amikor visszapillantott a fürdőben, hogy én is sikeresen elpirultam. Naiv remény, mert kizárt, hogy nem tűnt volna fel neki, csak éppen nem volt olyan helyzetben, hogy megjegyzéseket tegyen rá - ahogyan én sem voltam olyan helyzetben, hogy tovább szívjam a vérét akkor és ott. És a mostani sem igazán az, inkább csendes vagyok mint bármi más, még a megszokottnál is jobban. A vízsugár alatt sikerült összeszednem magam, de ez nem jelenti azt, hogy most ne kerülném még egy kicsit a tekintetét amikor hozzám szól.
- Jah. - Elég rövid válasz, és máskor nem is hangzana különösen tőlem, most mégis átsiklik rajta a tekintetem, ahogyan egy távolabbi ülőhelyet célzok be, mert rám is rámfér egy cigi. -Rendeljünk. - De nem mozdulok tovább, mert most fontosabb, hogy meggyújtsam a szálat. Addig nincs is gond, amíg a cigit kiveszem a dobozból, az csak utána kezdődik, amikor a gyújtót keresem, de nincs nálam. Esélyesen a szobában maradt, talán kiesett a zsebemből, passz, de most a cigivel az ajkaim közt sóhajtok fel. Reflexből pillantok Absra, segíthetne meggyújtani, a kérdés mégsem hangzik el, csak egy pillanatig figyelem. Nem kellene figyelnem. Attól sem lesz jobb, hogy korábban ő is csak egy pillanat töredékéig tartotta rajtam a tekintetét. Hosszú napunk lesz, azt hiszem. Legalábbis addig, ameddig nem érkeznek a többiek. Tényleg, hol vannak már ilyenkor? Máskor mindig a legrandomabb pillanatokban ront haza valaki, ilyenkor meg, mikor várnád, hogy jöjjenek, hatalmas a csend. Vagy csak most érződik ekkorának…

Nyilván nem fogok kihátrálni a nappaliból csak azért, mert Abby ott van, előbb vagy utóbb úgyis szembe kell néznünk egymással, és ez akárhogyan is, de kellemetlen tud lenni az első x plusz egy  alkalommal. Ráadásul nem akarom, hogy azt gondolja, annyira zavarba hozott, hogy kerülöm. Azt hiszem ez marad a fő ok, amiért helyet foglalok én is.
- Szerintem rendeljünk, már itt kellene lenniük. - A végét csak hangosan gondolkodva teszem hozzá, mert hacsak nem mentek valahova nélkülünk, akkor tényleg érkezhetnének. De most jobban zavar az, hogy nincs nálam gyújtó. Normál esetben csak Abit kérném meg, akkor is, ha tudom hogyan adná - vagy azért? Ugyanaz. Szóval őt kérném, de most inkább duplán ellenőrzöm, mert nem biztos szerencsés lenne a megszokott rutinunk. Már ha kedvet kapna hozzá, de úgy tűnik, most még tartaná a távolságot, ahogyan idedobja a gyújtót. Köszönés helyett csak biccentek neki egyet. - Pepperoni. - Egyszerű és bevált, annyira most amúgy sem vagyok éhes. Igazából fogalmam sincs miért választottam ezt, csak kimondtam a legelsőt ami eszembe jutott. A gondolataim már csendesebbek, de még mindig kuszák néha, hiszen még mindig kerüli őt egy kicsit a tekintetem, s ha mégis rátalál sem időzik rajta túl sokáig. A szemem sarkából mégis kiszúrom, ahogy megrázza a fejét, a mozdulatra rápillantok újra, lassan felvonva a szemöldökömet. Látszik rajtam, hogy kérdeznék valamit, de eszembe jut valami egészen más és inkább mégsem teszem, csak oldalra pillantok. A falra. A falat nézem, mintha annyit változott volna a tegnaphoz vagy a tegnapelőtthöz képest
- Nemsokára. - Mélyen szívok bele a cigibe, kicsit fel is sóhajtva ahogy kifújom a füstöt. Igazán elfelejthetném vele a bevillanó képet, de nem sikerült elmosni vele. Az a nemsokára remélem tényleg egy nemsokára lesz, rá is nézek a telefonomra, de senki sem írt. - Ha szólunk nekik, hogy kihűl a pizza, esélyesen gyorsabban. - De ahelyett, hogy rávenném magam az üzenet írásra, mélyebbre fészkelem magamat a fotelban. Mindenki tudja, hogy engem a legnehezebb elérni telefonon eleve, annyira gyakran nem nézem az üzeneteket, és igazából mindig némítva hagyom, szóval a hívásokat sem szoktam észrevenni; ezeket pedig már nem egyszer vágták a fejemhez. Teljesen feleslegesen, mert később sem javult a helyzet. De amikor tényleg nagyon kellek, előbb vagy utóbb azért meg lehet idézni engem is…
Máskor is könnyedén elmerülök a saját gondolataim világában, most mégis mintha gyorsabban vesznék el köztük. Ennél átlátszóbb nehezen lehetne, hogy mire gondolok, azt hiszem ezért is kerültem a tekintetét amikor tehettem az elmúlt pillanatokban. Kétlem, hogy bármi is megváltozott volna köztünk a korábbi percek miatt, max egy ideig kevésbé leszünk fizikálisak a másikkal. Ami bizonyos szempontból jobb is, mert az emlékek kísértésként tapadnak a gondolataim hátterébe. Persze, nem ez az első, hogy úgy gondolnék rá - mert ki ne tenné meg évek alatt egy olyan lánnyal, mint Abs - de ez most valamiért mégis más. Talán azért, mert még friss, váratlan volt, és… nem tudom. A szabad kezemmel inkább Abi gyújtójával kezdek játszadozni.
- Nem hallgatunk valami mást? - Hirtelen hagyom abba és nézek egyenesen rá, mert remélem nem csak nekem zúg a fejem már ugyanazoktól a hasonló hangzású, éles popszámoktól amik a rádióból folynak. De igazából meg sem várom a válaszát, már indulok is váltani. Lehet nem is a zene ami zavar, de az biztos, hogy határozottan nem segít.

- Szerintem is, max majd panaszkodnak. - Ha nincsenek itt, nem sok okuk lehet rá, igazából erre gondolok, de szokás szerint nem fejtem ki pár szónál bővebben, hogy mi van a fejemben. Igazából most talán jobb is, ha nem tudja, mire gondolok amikor lopva mégis felé terelődik a figyelmem.
- Oké. - Csak ennyivel reagálom, hogy ír nekik, hiszen én nem is mutattam szándékot arra, hogy bedobnám az üzenetet a közös chatbe. Sejtettem, hogy ha már nála van a telefon, akkor majd úgyis közli, hogy ha meleg pizzát szeretnének akkor jobb ha kapkodják a lábukat. Ha a pizzára nem jönnek, akkor tényleg semmire.
A szemem sarkából szúrom ki, hogy amíg én a gyújtóval szórakozom, ő a cigisdobozt forgatja a kezében. Szóval egyelőre ez az állapot köztünk… én viszont nem bírom tovább, főleg ezzel a rémes popzenével a háttérben, az is csoda, hogy eddig elviseltem, azért sem várom meg a válaszát, már indulok is valami másra kapcsolni. Ennél csak jobb lehet, és addig is lefoglalom magam valamivel, ami nem Abi, mert ha sokáig nézem akkor csak a korábban történtekre fogok tudni gondolni. Normál esetben ez már rég az a kényelmetlenségi szint lenne, amikor menekülőre fognám valami hülye kifogással, vagy akár anélkül, de most mégis inkább azt választom még, hogy a rádió gombjait nyomogatom ameddig végre nem valami agyonhallgatott popszám következik.
Nem tudom, hogy ő mire gondolhat, de a köztünk beálló csendből ítélve azt hiszem valami egészen hasonló járhat a fejében, mint nekem. Azért remélem nem fog sokáig tartani ez a kínos állapot köztünk… ha akkor is ilyenek leszünk, amikor a srácok megérkeznek, azonnal levágják majd, hogy történt valami és egészen biztos, hogy kérdések ezreivel leszünk bombázva. Azt pedig szerintem egyikünk sem akarja, magyarázkodni nekik.
Csak a szemem sarkából figyelem, ahogyan a konyhába indul, főleg mikor már háttal van pillantok végig rajta - de amikor leesik mit művelek, inkább újra a rádió felé fordulok, és annak ellenére, hogy látszólag megtaláltam a tökéletes állomást, tovább váltok. Egyszer viszont ezt is abba kell hagynom, és az nagyjából akkor következik be, amikor hozzám lép.
- Kösz. - Elveszem a felém nyújtott poharat, akaratlanul is végigszalad a tekintetem rajta, majdnem úgy, ahogy a fürdőben is tette, csak most kevesebb zavarral - de nem teljesen nélküle. Nem teljesen nélküle, mert ha csak egyetlen pillanatra is, de nem állom a tekintetét, amivel korábban könnyedén néztem farkasszemet bármeddig. Az lep meg igazán, amikor a nevemet ejti, hogyan ejti, hogy a tekintetem az övébe mélyedjen, mert bevonzza a hangsúly. Észre sem veszem, hogy belém fojtódik egy lélegzet, hogy csak őt figyelem, hogy mintha várnék valamire, pedig nem tudom mire… pedig sejtem talán mire. Talán ettől rezzen meg az arcom, egyetlen pillanatra, talán nem is éreztem, hogy amikor közeledett, közeledtem én is hozzá, hogy ha csak egy egészen kevéssel is, de közelebb állunk most így egymáshoz, mint a fürdőben tettük. De csak annyit mond, hogy van valami a hajamban. Összevonom a szemöldökömet, gyanakodva nézve, de nem kérdezek bele. Érezheti ő is, hogy nem úgy hangzott, mintha startból ezzel akarta volna folytatni. - Igen? - Halkan kérdek vissza, még mindig őt nézve, most csak a szemeire koncentrálva még mindig, amíg kiszedi az említett szöszt a hajamból.
- Nem. - Felelem nemes egyszerűséggel a következő kérdésére, és valahol valahol itt jut eszembe levegőt is venni, hogy már egy lépéssel távolabb áll. Ekkor esik le az is, hogy azóta is őt figyeltem, ezért szakítom meg egy pillanatra a szemkontaktust. A gyújtó a zsebemben pihen, én pedig annyi nyugodtsággal, amit a helyzet megenged, az ajkaimhoz emelem a poharat és belekortyolok, ismét őt figyelve, tényleg nulla szándékot mutatva adva, hogy visszaadjam neki a gyújtóját - mintha az már engem illetne. Ha annyira kell neki, el kell vennie. - A zsebemben van. - Kortyolok újra, azzal a magabiztossággal, hogy most úgysem venné el tőlem. Különben is, mi történt már megint.

- A sajátomban meg egy kicsit azt, hogy igen. - Csak úgy mellékesen jegyzem meg, mert azért ilyen összetűzések a maguk módján valahol egészen szórakoztatóak - ha a másik oldalukon állsz. Ráadásul valami különös otthon-érzettel töltött el az egész, emiatt sem utáltam ennyi emberrel együtt lakni. Sokan vagyunk és nagy a nyüzsgés, de az otthonra emlékeztet, még mielőtt üres, kihalt és hideg lett volna. Ezért is könnyebb itt lenni mint ott, na meg ide nem kötnek annyira súlyos emlékek, ami miatt mégis könnyebb a levegő, akkor is, ha éppen hetedmagammal kényszeredek megosztani azt.
Most viszont más a légkör, amilyen még nem volt, furcsa a terhe, nem űznéd el azonnal, de azért nem is tartanád meg örökre. Valamit talán tennünk kellene miatta, de nem vagyok meggyőződve arról, hogy azt most és azonnal kellene meglépni. Inkább csak hátradőlnék egy kicsit és várnék még, hogy hátha magától enyhül. ilyenkor persze csak tovább szokott szorulni az a bizonyos hurok - mégis rendszerint visszább lépnék egyet és csak figyelném a helyzetet, hátha.
Az elején pedig már majdnem elhittem, hogy most valóban ennyire egyszerű lesz - de utána a szemébe néztem, majd menekültem, majd ő lépett közelebb, majd én közelebb, azt hiszem valahogy ilyen sorrendben történt, hogy most alig választ el minket valami egymástól. Szinte rásimulok és szinte rám simul, ennyi maradt köztünk, egyetlen lélegzetvétel, még az is ritka és feszült. Csak én érzem ezt? Nem, ő is érzi, ahogyan az enyémhez hasonló zavarral pillant oldalra. Valami egyértelműen elkezdődött a fürdőben, és azóta is itt sistereg alattomos módon, csak még egy szikrára vár, hogy berobbanjon. A tűzzel játszunk, miközben puskaporos hordók vesznek körül, az ilyen sosem okos döntés, de most is csak két idióta vagyunk, ki várna el tőlünk ennél többet?
Ahogy lehunyja a szemét, megnő a kísértés arra, hogy megérintsem, ha csak egy pillanatra is, de az arcára simítsak, talán közelebb húznám, talán… lehunyom én is szemem egy pillanatra, néma a sóhaj bennem, hangtalan, talán észre sem veszi, mert eltűnik mielőtt igazán megszülethetne. Jó, hogy hátrál, azt hiszem, jó, mert mozdulnék utána - talán ha tovább marad, mozdultam volna is. Mégis maradok ugyanaz az idióta, mégsincs még mindig zár az ajkaimon, hogy élcelődve folytathassam. Pedig pontosan érzem, hogy egy szakadék szélén vagyok, s egyetlen lökés a mélybe vezet - arról pedig fogalmam sincs, mi van odalent.
- Nem. - Hozzám képest egészen pimaszul hangzik, pedig csak határozott, miközben makacsul kortyolok a poharamba. Szeretném azt hinni, tudom mit teszek, pedig fogalmam sincs, csak sejtem, mit csalok elő belőle, ha játékra hívom. De mondana nemet, ha felkérném? Talán gondolnom sem kellene rá, de még sok minden másra nem kellene gondolnom, ami előttem lebeg most. Igazán érkezniük kellene a többieknek ahhoz, hogy kettévágják, bármi is zajlik most, megállítsák, mielőtt nagyobbra nőne. De helyettük Abs lép közelebb, nekem megrezzen egy pillanatra az arcom, mégis állom, miközben lassan lennebb engedem a poharat tartó kezem, ezzel is leengedve egy újabb falat köztünk.
Hiba volt. Azt hiszem még, hiba, amikor az ujjai a derekamtól lassan indulnak a combom felé, minden mozdulatnál egyre jobban kezdem feledni, hogy miért is volt hiba. Alig veszem észre, hogy kicsit belefeszül a testem, hogy felhevül, ahogyan a fülemhez hajolva folytatja. Majd itthagyna. Egy gyors piruettel, a maga kecses lépteivel és dialalútjával vonulna előre a szobájába, ahova talán követhetném, talán ennyi volt, talán nem volt hívás, talán semmi volt ez még mindig, vagy már minden - de nem engedem. Utána kapok és vissza húzom, olyan gyorsan csak nem menekülhet, hogy kicsúszott a kezemből. Már ha menekvésnek számít ez, és nem valami veszélyes táncnak, amiben most én lépek hátulról mögé, átkarolva őt húzva magamhoz, a válla fölött hajolva előre hozzá. Minél többet gondolkodnék azon, hogy mi az ami történt és mi az ami éppen történik, annál rosszabb lenne, talán gondolkodnom sem kellene, mégis haboznék. De annyira nem, hogy ne tudjak mégis megmozdulni, a szabad kezemmel kivenni egy szál cigit a sajátomból, és felé nyújtani némán. Van itt gyújtó, és meg is gyújtanám neki, bár nem vagyok biztos, hogy ez még mindig arról szólt. De abban viszont igen, hogy most hívtuk haza a többieket, talán pont emiatt, ami most is körbelen minket. Viszont ha hagyja, akkor az állam a vállára támasztva segítek meggyújtani neki a szálat, a másik kezemmel még mindig magamhoz ölelve a derekánál; már nem is teljesen a fürdőben történtekre gondolva, csak arra, hogy mennyire jó az illata.

Egy kicsit tartok attól, hogy Absból ki fog bukni a téma - mert kettőnk közül nyilván nem én leszek majd az aki csak úgy felhozza, hogy álljunk meg egy pillanatra és beszéljük meg, mi a fene volt az pár perce. Amikor ilyet kísérelek az amúgy is rendszerint katasztrófába torkollik, szóval nem szoktam fáradni ilyenkor kilépni a komfortzónámból. A beszélgetés meg a hallgatás közt viszont a tény, hogy annyira közel lépünk egymáshoz, hogy már szinte semmi nem válasszon el minket - az határozottan nem segít elfelejteni, sőt, inkább csak beleveszni még egy kicsit a korábbi helyzetbe. Lehet, hogy ez még mindig csak a fürdőben történtek miatt van, hogy ez csak egy pillanatnyi fellángolás, mert még egész friss, talán holnapra már nyoma sem lesz - de az lehetetlen lenne letagadni, hogy most még nagyon is köztünk van, érezzük mindketten, sőt, még játszadozunk is vele ahelyett, hogy menekülnénk előle. De ez amúgy is csak addig tarthat, ameddig a többiek be nem állítanak, ami lehet már csak percek kérdése. Általában érzékük van ahhoz, hogy a legjobb pillanatokban robbanjanak be, bár ezek lehetnek csak véletlenek is.
Nem számítottam arra, hogy tovább játszadozik majd, hogy mégjobban összezavar, hogy mélyebbre ránt majd magával - pedig Abiről beszélünk. Vagy pont amiatt… fogalmam sincs, elfelejtem a gondolat végét, az ujjai alig-érintései a bőröm mentén mintha minden gondolatot törölnének éppen. Talán ezért is lépek utána olyan könnyedén, hogy magamhoz vonva megkínáljam a tűzzel. Fogalmam sincs már, hogy mit teszek. Azt hiszem zavarban van, ahogyan ritkán látni. Egészen aranyos ilyenkor, de tudom, hogy ha túl sokáig figyelem könnyen átragadhat rám is, ezért inkább a cigit nyújtom felé. Remegő ujjakkal veszi át, észre veszem ezt is, mielőtt még a gyújtóért nyúlnék a szabad kezemmel. Addig is lekötöm a gondolataim egy részét, egy egészen kis részét, mert a nagyobbik felét még mindig ő sajátította ki magának. MIelőtt viszont még felé tudnám nyújtani a gyújtót is… megpuszil? A másodiknál az ajka majdnem az ajkaimat érinti… Megakad a mozdulatom a felénél, most nézek rá én is, ahogyan lassan teljesen felém fordul, közelebb lép újra, hogy a homlokunkat egymásnak támasztva álljuk egyetlen hosszúnak ható pillanatig, amiben ismét magamhoz ölelem a derekát. Azt hiszem, érzi amit én is, nyelek egy aprót, mielőtt rá pillantanék újra, most… nagy a kísértés, hogy mozduljak újra, de egyetlen apró gondolat mégis marad ami meggátol: ez végződhet rosszul. Ez torkollhat katasztrófába, ezzel akár tönkre is tehetünk mindent, hiszen nemrég pont ugyanezt tettem, egészen hasonlóan és a vége teljes katasztrófa volt. A pillanat közepén viszont mégsem érezni teljesen a világ végét, csak azt az égető napfényt a bőrödön, a bizsergést a csontjaidban ami teljesen elfelejtetné, hogy lenne egy holnap is ami miatt aggódnod kellene. Azt hiszem emiatt is kezdem gyengéden simogatni a derekánál, amíg az ujjaim lágyan be nem kéredzkednek, ha csak egy egészen keveset is, a pólója alá.
- Abi… - Alig suttogás a hangom, szinte egy sóhaj a nevével, miközben közelebb húzom, mintha mégis mondani akarnék neki valamit, s talán mondanék is miközben közelebb hajolok hozzá ismét, ha a csengő éles hangja nem zavar meg benne. Összerezzenek egy pillanatra, mert teljesen elfelejtettem, hogy rendeltünk pizzát. - Jah… - El is felejtem, mivel folytattam volna korábban, ahogyan ellépek tőle én is. Épp időben… még utána fordulok, de inkább elkapom a pillantásomat és visszalépek a konyhába, befejezni a narancslevem végét. Kiszáradt a torkom, de tudom, hogy nem ez a gond.

A veszély érzete egy idő után rohamosan tompulni kezd, s bár ez még nem következett be, mert még mindig magam előtt látom megvillanni a képeket, mint élénk figyelmeztető jeleket, hogy miért nem kellene… de nem én szoktam lenni az aki makacsul ragaszkodik ezekhez, sőt, gyakran néztem már hátradőlve őket, mintha az bármin is változtatna, ha minden részletüket ismerem már. Mégis ismerkedek velük, ahogy ezzel a helyzettel is közelebb hajolva Abihoz, magához a tűzhöz amiben mindketten megéghetünk. De ahogy én sem, ő sem táncol ki teljesen belőle, ettől pedig nem lesz egyszerűbb kimenekülni. Főleg miután annyira természetesnek hat a közelsége, talán azért, mert ismerem, talán csak amiatt van, hogy beleragadnék még egy ideig ebbe a pillanatba, hogy képes lennék így maradni még, vagy többre is akár. Mert a gondolataim előre szaladnak újra, s képes lennék tettekkel követni őket. A villogó vészjelzések viszont valahol még mindig ott vannak, a még szinte friss múltból jövő emlékekkel, hiszen az is hasonlóan kezdődött, az is itt, alig pár méterrel távolabb. És tudom, pontosan tudom hogyan végződött. Most mégis újra képes lennék ugyanabba a hibába esni, mégis szinte habozás nélkül zuhannék a mélybe, még mindig elég egyetlen hirtelen támadó érzés, hogy elkövessem a legnagyobb hibákat is akár. Tegyek bármit is, valahol ugyanaz az idióta maradok, a maga idióta hibáival, amikbe újra és újra sétálna, amiket bánna is meg nem is.
Nem kell gondolkoznom, hogy közelebb húzzam, hogy többet akarjak, hogy pillanatról pillanatra kapjak többet, az ujjaimmal lassan törve utat a felsője alá, de ha elkezdem, ha igazán elkezdenénk, mi lenne az elég? Mert most veszélyesen sistereg a levegő köztünk, mert most csak pillanatok választanak el attól, hogy túl mélyre ragadjunk, hogy alig legyen visszaút. Mert már rég csak ő tölti ki a gondolataim, mert már az aggályok nagy részét mélyre nyomta, hogy ne számítsanak az esetleges következmények, hogy ne érdekeljen mi lesz majd holnap vagy akár egy óra múlva, csak az ami itt és most van, semmi más. Csak érezni akarom a bőröm, csak közelebb akarom magamhoz, csak többet és többet akarok belőle… amíg a csengő vissza nem ránt, távolba nem repít tőle, amíg egyenesen a valóság karmaiban nem esek újra, hogy ellépjek tőle. A pizza. A pizza és a pizzafutár, aki amúgy aligha tehet bármiről is, mégis, még elkaphatja a pillantásom metsző hidegét, amivel a konyhába tartok. Megzavart egy pillanatot, ami talán jó, talán rossz, hiszen ezt aligha fogjuk csak úgy lerázni magunkról holnapra. Kis hiba vagy nagy hiba, ugyanúgy hibaként rögzül majd. Pedig ez nem is érződött hibának vagy rossznak…
Amíg a narancslét kortyolom, addig is lekötöm magam valamivel, egészen addig, ameddig Abi meg nem érkezik a pizzával. Akkor már őt figyelem, ahogyan sorra nyissa fel a dobozokat. A pulzusom már közelíti a megszokott ritmusát, de egyáltalán nem mondhatom, hogy bármi is a megszokott lenne. - Oké. - Nem tudom mit mondjak erre, vagy úgy az egészre, ami szó szerint kirobbant köztünk, arra a puskaporos hordóra amit még mindig magunkkal cipelünk. De a pizzafutár érkezése tökéletes emlékeztető volt arra, hogy a többiek is érkezni fognak. Most viszont semmi kedvem vagy energiám nem maradt a társaságra, úgyhogy nemsokkal Abi távozása után én is eltűnök a szobámban. Nem érdekel a pizza, helyette papírt keresek és ceruzát, mint mindig, amikor zavar valami. Ha gitároznék, az túl egyértelmű lenne, de… nem tudok mit kezdeni ezzel a helyzettel…