Apenny coffee for your thoughts and a penny coffee for mine, my only wish is that we're both fine...

Morgan and Felicity

„Meghívhatlak egy kávéra?”
Hangzott el e kérdés, két nappal ezelőtt, melyre cseppet sem számítottam. Egyszerű kérdés, egyszerű válasszal. Vagy legalábbis annak tűnik a legtöbb helyzetben. De akkor, abban a pillanatban hirtelen mindent, csak nem azt a jelzőt használtam volna rá. A váratlan jobbat illett a helyzethez, tekintve, hogy a kérdést a legelső exem, az első igazi szerelmem, tette fel nekem. Ez meglepetést okozott számomra, miután aznap reggel elindultam a munkahelyemre és néhány órával később megtudtam, hogy a rádiós műsorom mai vendége történetesen pont ő.
Nem én terveztem így a dolgokat. A rádióműsorban én csak az egyik műsorvezető vagyok, akinek az a feladata, hogy a mikrofonba beszéljen a hallgatókhoz, illetve az asztal másik oldalán ülőkkel, hogyha van meghívott vendégünk. Nagyrészt kötött, hogy én mit mondok, előttem mindig papírok vannak, forgatókönyv. Vendégek jelenlétekor egy kérdéssor is, mely tartalmaz minden kérdést, amelyet feltehetek és fel is kell tennem nekik. A leírtaktól nem igazán, avagy csak kis mértékben térhetek el, a rögtönzéseimet nem annyira díjazzák, esetleg csak a beérkező kommentek és telefonhívások esetén.
Sajnos nem én írom a monológokat, se a kérdéseket, erre van egy kisebb íróbrigádunk, akik a műsort amúgy is a figyelik élőben, a rádiófülke túloldaláról, az irányító szobából, a hangtechnikusunk mellett.
Általában panaszkodok, amiért nem mondhatom mindig azt, amit ténylegesen szeretnék. Akkor viszont némiképpen pont örültem ennek, mert a műsor elején még döbbenet alatt voltam és sikerült is valamit bénáznom, talán a mikrofonommal kapcsolatban. Azt a pár percet gyorsan kitörölte az agyam az emlékezemből. Utána a műsoridő hátralevő részében már tényleg igyekeztem profin kezelni a helyzetet, beleértve a félretett megsértettségemet azzal kapcsolatban, hogy a műsorszerkesztőnk és a főírónk rendszerint elfelejtik megkérdezni, én kiket szeretnék interjúztatni és a hátam mögött megszervezik a dolgokat.
Igazából békében váltak az el útjaim vele, még évekkel korábban, így nem volt különösebb okom háborogni, de volt magamnak egy íratlan szabályozom, mely szerint se futó kalandot, se volt partnert, se semmilyen exet nem akartam a rádióstúdióban látni és másfél órán keresztül elbeszélgetni velük a munkásságukról.
A sorsnak fanyar humora volt; Morgan Moody, Hollywoodba nemrég berobbanó filmrendező, aki ráadásul az exem, ott ült velem szemben és a legújabb filmjéről beszélgettünk. Egészen addig, míg a műsor végéhez nem értünk, a beszélgetésünket zene váltotta fel a rádióban, a stúdió többi dolgozójával elköszöntem tőle és ekkor tette fel az említett kérdést.
Udvariatlanság lett volna visszautasítani, még ha egy részem vakmerően nemet is mondott volna rá. Nem hiába szakítottam vele és nem tartottuk utána a kapcsolatot egymással, még ha barátokként is váltunk el. Mégis igennel feleltem, talán mert feltételeztem, hogy esetleg csak tovább ragaszkodna hozzá, ha nemet mondok. De az is lehet, hogy ennyi év után is érdekelt még annyira, hogy tudni akartam mi van vele mostanában, úgy valójában, melyet nem a médiával oszt meg.
Ez volt az ok, amiért most, két nappal később egy manhattani kávézó felé igyekeztem. A helyszín kiválasztásához ragaszkodtam: meglehetősen jó értékéléseket találni róla a neten és igazi, kézműves kávékat árultak itt. Plusz jártam már itt korábban. Egy sétálóutcában állt az épület, turisták ugyan megfordultak itt, de még így sem nevezném igazán forgalmas helynek, ahol ezért akár sokan felismerhetnék majd őt.
Lassan sétálok, van még időm a találkozóig, szerencsére nem egy kora reggeli időpontban állapodtunk meg. A kávézó közelében, egy épület fala előtt három utcai énekes, egyikük egy gitárt penget. Elmosolyodok, mikor a következő pillanatban felismerem mit adnak elő éppen, egy Abba dalt. Mikor odaérek, pár dollárt beledobok a kihajtott, pénzgyűjtőnek használt gitártokba és tovább megyek.
A kávézó előtt megállok, egy pillanatig hezitálok, elgondolkozva a dolgon, de aztán csak megrázom a fejemet és bemegyek. Bent első dolgom megnézni itt van-e már. Nem látom, így kiválasztok egy szimpatikusnak tűnő asztalt, leveszem a kabátomat és helyet foglalok. Előzőleg a szék háttámlájára akasztott oldaltáskámból előveszem a mobilomat és megnézzem rajta az időt. Még nincs késésben, de ha kell, tudok várni rá, végtére is ma szabadnapom van.
A kezemben tartva a mobilomat azt is megnézem, milyen értesítéseim érkeztek. Eszembe jut, amire már korábban is gondoltam: akár rá is kereshetnék a nevére az interneten és elolvashatnám milyen cikkeket dob ki róla a kereső vagy mit találni róla a közösségi média platformokon, amely újdonság lehet számomra. De az elmúlt órákban sem tettem meg ezt, ahogyan nagyon az elmúlt évek alatt se követtem annyira interneten. Nem vagyok az a mániákus (ex) típus. Még ha általában kíváncsi lélek is vagyok, néha én is szeretem, ha van egy kis rejtéllyel dolgom. Mielőtt utat engedve a kíváncsiságomnak kiderítem azt.
Míg várok az asztal közepéről elveszem a kínálatot tartalmazó lapot és megpróbálom előre kiválasztani melyik kávét szeretném majd rendelni. Néha felpillantok a bejárat felé, nehogy újra meglepjen a jelenlétével. Nem telik bele sok időbe és a következő személy, aki belép a kávézóba, ő.
Leteszem a lapot kezemből és felállok, a mozdulat közben gyorsan megigazítva a szoknyám végét és az annak derekába tűrt blúzomat.
– Szia Morgan! – mosolygok rá, mikor ideér hozzám, egy lépést közelebb lépve feléje, hogy most illendően köszöntsük egymást. Mindeközben megpróbálom leküzdeni, leplezni az izgatottságomat. – Nehéz volt idetalálnod?
Kérdezem meg, a köszönés után újra helyet foglalva. Most bármilyen kérdést feltehetek neki és ebbe furcsa belegondolni. Tegnap este egy csomó kérdés az eszembe volt, de most…
– Egy kávé a gondolataidért – ragadom magamhoz a szót, az üzlet menü lapját feléje csúsztatva. – Még nem kértem semmit a pultnál, de már eldöntöttem, hogy egy melaget innék – mutatok rá a lapon a választott kávémra. – Ha te is választottál valamit… – tekintetem a lapról az arcára vándorol és kíváncsian a szemeibe nézek. – Elárulhatod, hogy miért is vagyunk itt.
Miért most beszélgessük, annyi némán töltött év után? Bár valóban kíváncsi vagyok arra, mi van vele mostanság, ha már hirtelen újra felbukkant az életemben, először is szeretnék valami magyarázatot hallani tőle, mielőtt beavatnám őt az én elmúlt éveimbe. Olyan dolgokba is, amelyeket nem feltétlen talál meg rólam akár egy közösségi felületen is.

Szószám: 954 Megjegyzés: Remélem jó kezdőnek  | ⚶

Apenny coffee for your thoughts and a penny coffee for mine, my only wish is that we're both fine...

Morgan and Felicity

Meghallom, hogy a becenevemen szólít és ez közös emlékeket idéz fel bennem, valamint egy cseppet kizökkent abból a magabiztosságból, melyről eddig úgy véltem, hogy kellő mennyiségben rendelkezek. Talán egy tétova pillanat eltelik mire az agyam kapcsol és viszonzom az ölelését, de megteszem.
– Á, igen, tényleg… Egyszer manhattani, mindig manhattani, igaz? – teszek fel egy újabb kérdést, mosolyogva kísérletet téve arra, hogy a vidámabb énemet mutassam a kínos, összeszedetlen helyett. Hülye kérdés volt, persze, hogy ismeri a város ezen részét, még ha én el is felejtettem, hogy legalább annyira része a városnak, mint én. – Lefogadom, hogy LA bűbája azért elég jól hathatott rád, legalább az első alkalomkor, minden hamis ragyogásával és káprázatával, amelyek főként Hollywoodnak köszönhetőek, persze ez a város se nagyon más ilyen téren, de… Mégis melyiket találod jobbnak, Los Angelest vagy New Yorkot?
Nézek rá kíváncsian várva a válaszát, melyet ugyan könnyen megtippelhetek az előbbiekből, de érdekel mit is gondolhat valójában az amerikai filmipar fellegváráról, már ha nevezhetjük így Hollywoodot. Ami engem illet, ha választanom kell amerikai városok közül én New Yorkra adom a voksomat. Ezt a várost ismerem, így igazából csak megszokás kérdése.
Mikor visszakérdez a választott kávémra, csak bólintok egyet, megerősítve a döntésemet. Nem, nem szándékozom meggondolni magamat. Mondtam volna epres shaket is, hogyha nem egy kávézóban ülnénk, de itt ülünk így marad a melange.
– Köszönöm! Te sem panaszkodhatsz, mert tűnik az eltelt idő csak sármosabbá tett téged, Jackie – reagálok a szavaira. Most én is a becenevén szólítom őt, amely a második keresztnevéhez kapcsolódik. Büszkén mosolygok, jelezvén, hogy igen, vannak dolgok, amiket még én sem felejtettem el, hiába telt el időközben annyi év.
Valamint a mondatom jelentését tényleg úgy is gondolom, ahogy. Talán az egyik első véleményem volt róla, mikor két nappal korábban megláttam. Már nem egy fiú néz vissza rám, hanem egy férfi… Annyira nagyon nem akartam az orrára kötni ezt a véleményemet, most is csak azért mondtam ki, mert a szavaira valahogyan reagálnom kellett és… Először ez jutott az eszembe.
Újabb bólintás a részemről, mikor közli, hogy elmegy kikérni a kávénkat. Veszek egy mély levegőt. Remek! Azzal talán eltelik annyi ideje, hogy én addig összetudjam szedni a gondolataimat és ne beszéljek neki mindenféle butaságot, ahogyan általában szoktam. Míg ezt próbálom tenni és ő a pultnál van, eszembe jut, hogy az Insta Storymat is ideje frissítenem, ezért a mobilomat újra a kezembe veszem. A kamera alkalmazást megnyitva egy-két selfiet késztek magamról, legalább két különböző pózban és szögből, ahogyan itt ülök az asztalnál.
Gyorsan kiválasztom az egyiket és éppen azon vagyok, hogy kiposztoljam mikor ő visszaül elém. A mobilom képernyőjéről felpillantok rá, mikor visszakérdez. Megszólalnék, de egyből folytatja, én pedig nem akarok közbeszólni, tehát hagyom beszélni. Közben fél szememet a mobilomon tartom.
– Egy pillanat… – szólalok meg mikor az utolsó gombot is megnyomon a mobilomon és a fotómat megosztom az Instagrammon. Amint ez kész, megint ránézek és a mobilomat az asztalomra helyezem, képernyővel lefelé. – Elnézést, én csak… Nyugi, nem a hangrögzítő alkalmazást indítottam el! – magyarázom, kissé kínosan mosolyogva ahogyan egy pillanatra felteszem a kezeimet a levegőbe. – Tudod, voltam már ilyesmi helyzetekben, mikor még egy újságnak dolgoztam… Igaz azok randik voltak, de beszélgetés ott is történt és volt, hogy megijedtek, hogy tuti csak bizalmas információkat akarok róluk rögzíteni és később közzétenni. Ami persze nem volt alaptalan felvetés és nem mondom, hogy volt alkalom, mikor ilyet tettem, de nem is tagadom… – mesélem, kissé hadarva aztán veszek egy levegővételnyi időt és lassabban, komolyabban folytatom. – De téged most tényleg nem akarlak meginterjúvolni. Arra múltkor volt lehetőségem.
Mondom el, csakhogy tisztázzam magamat, elvégre tudom, hogy ez okozhat kellemetlenséget. A diplomám egy részét újságírásból szereztem, legelső munkáim különböző újságoknál voltak, így néha akaratlanul is előjön belőlem az újságíró.  
– Nem, ez nem gond nekem és nem is erőltetés – rázom meg a fejemet. – Beszélhetünk. Akarok is veled beszélni. Szóval az érzés kölcsönös, már olyan értelemben is, hogy ez az egész váratlan. Nem én terveztem el, hogy hirtelen találkozzunk és mégis most én itt vagyok, te itt vagy és… Hűha! – beszélek tovább, a végén döbbenten felsóhajtva.
Azt sem tudom hol kezdjem. Kronológikusan vagy visszafelé haladva az időben?
– Rendben, kezdem én! – szólalok meg újra, talán egy fél percnyi némaság után. – Miután megszereztem a diplomámat egy újságnál kaptam munkát. Első néhány állásom a nyomtatott sajtóhoz kötődött. Újságok, magazinok, még egy pletykalap is volt köztük – kezdek bele a mesélésbe, kínosan nevetve magamon és a fejemet fogva, ahogyan visszaemlékszek az összes állásomra, melyek közül sok nagyon hamar kudarcosan ért véget… Te jó ég, mennyit bénáztam!
– Utána pár televíziós csatornánál dolgoztam, különböző talk showkban. A rádió világába csak az utóbbi években kerültem, ahogyan megtudtad most a WNYC-nél dolgozok, mint az egyik napi adásuk műsorvezetője. Megvan ennek is a maga negatívumai, de mégis az összes munkám közül a rádióázást szeretem a legjobban csinálni. Csak… – a hangom itt egy pillanatra elhalkul, bizonytalanná válik.
– Emlékszel még az apámra, Henryre, igaz? – kérdezek rá. Igazából a nevelőapámról van szó. Ő volt az, aki megszerette velem a rádiót és annak idején be is mutattam őket egymásnak. – Volt egy autóbalesetünk, még 2017 őszén. Ő meghalt, így… Nos, ő már sosem hallhatta a hangomat a rádióban – egyik kezemet a szemem széléhez emelem, mielőtt hagynám, hogy akár egy könnycsepp is elrontsa a sminkemet.
Szomorúan mosolyogva megvonom a vállamat. Már nem fáj annyira a gyász, mint régen, csak néha hiányolom az életemből. Ahogyan mást is, de ilyen az élet. Emberek belépnek az életedbe, majd kettőt pislogsz és távoznak is.
Kivéve azok, akik valahogy mégis visszajönnek.

Szószám: 892 Megjegyzés:  | ⚶