Szemöldököm enyhén vonom össze, orrnyergem alatt függőleges ráncok képződnek. Lelkem épp annyira furdalja a kíváncsiság miért tud ennyi mindent holt férjemről, amennyire nem akarom tudni a válaszokat erre. Feledni akartam, magam mögött hagyni az elmúlt másfél évet, de a múlt karmos kezekkel kapaszkodik belém, bőrömet nyúzza le rólam. Tűréshatárom szélére sodor és ki tudhatja mennyit bírok még el mindebből? A gyász; a végrendelet majd Ő újra az életemben, ily méltatlan körülmények között. Félreismertelek volna Benton? Elhinnéd nekem, ha azt mondanám az összes ember közül, akit ismerek téged kívántalak a legkevésbé megbántani? Tudom, hogy fáj, lelkem egy része semmisült meg azon az estén, amikor színt vallottam előtted; de ez? Így akarsz emlékezni rólunk? Kérdéseim némán fogalmazódnak meg bennem, mert hangot valami teljesen másnak kell adnom. - És mindenki, aki vagyonnal rendelkezik, így is született? - átható pillantással szemlélem, s a ráncok nem tűnnek el homlokom felületéről. Ennél Ő jobb nyomozó. Tudnia kellene, hogy Doug vagyona az elmúlt 7 évben gyarapodott meg; egyre erősebb a gyanúm mondvacsinált az indok, amiért itt van. A rossz érzés mégsem távozik gyomrom aljából. Julie… képtelen ötletén, nem tehetek többet, mint fújtatva oldalra tekintek. - Házassági szerződést? Két diákhitelre? Egy csótányok átjáróházává járó bérelt lakásra Brownsvilleben? - rakd össze a képet Benton, hogy bármit szeretnél, vagy bármivel is kívánsz gyanúsítani, rossz helyen jársz. Brownsville az egyik legrosszabb környéke Brooklynnak, oda csak azok költöznek, akik tényleg nem tehetnek mást, nem futja olcsóbb lakásra. Az egyetemi éveink utáni időszak nem volt könnyű, karrierünket akartuk felépíteni és szinte a nulláról kezdtük el, mind a ketten. Szempilláim megremegnek; az férjem már hallott. Újra csak eltekintek róla, a mögötte húzódó ablakon tekintek ki a nagyvilágban. Bármilyen is volt a viszonyunk az utolsó időszakban, attól tagadhatatlan annak a ténye, voltak boldog pillanataink, hogy a férjem volt és soha, de soha nem kívántam a halálát. - A családja értesült róla. Telefonon és levélben is. A szülei a temetésen részt vettek, a testvérei távol maradtak - nagyobb gondom is akadt, minthogy azon aggódjak miért tettek így. Doug szülei is csak a szertartáson vettek részt, igazából nagyon más nem is volt utána, a megemlékezés… kevés olyan személy volt az életünkben, akit egy ilyen eseményre meg tudtam volna hívni. Néhány közeli barát átjött hozzánk. Mégis most érzem azt, hogy lelkem nem bírja tovább az ő kérdéseit, s a válasz; a vékonnyá préselődő ajkak. Valami nagyon nincs rendben. - Nem egyértelműek - elismétlem a szavakat és mellkasom elnehezül, mintha egy követ gördítettek volna rá. Mire mellém sétál könyökeimmel támaszkodom meg az asztal lapján, homlokomat tenyereimben rejtem el. - Mikor lesz vége? - suttogom leginkább magamnak. Újra hátradőlök a székben és rátekintek, s nem láthat mást, mint egy meggyötört özvegyet, akinek férjének szelleme nem engedi el. Szavai, mint kés a vajban, úgy hatolnak a szívemben. Felállok a székből, a másik oldalon, mint ahol ő áll. - A férjem balesetben halt meg, kutassák át, szedjék darabokra az életemet, de nem fognak mást találni. Nem tervezek elmenni, mert nincs rá okom. Douggal fiatalok voltunk, amikor egybekeltünk, az egyetem után. Nem volt nagy esemény, besétáltunk a városházára, mert az esküvő körüli felhajtás nem érdekelt minket és ennek csak kevés köze volt ahhoz, hogy nem volt pénzünk. Ön is tudhatja, ha utánanézett, hogy az üzlete az elmúlt években ívelt fel. Az okát nem tudom, nem osztotta meg velem - ahogy oly sok minden mást sem. Árulása újra szívemet szorítja, mégis állom a férfi pillantását, kit szeretni véltem. S most? Fogalmam sincs, mit gondoljak róla. - De megtudhatják, minden ezzel kapcsolatos irata az ügyvédnél van, aki a végrendeletét is intézte - elfordulok tőle, hogy az asztal közepén heverő papírért és tollért nyúljak. Röviden írom meg a címet és az ügyvéd nevét, akinek Preston mutatott be. Vádolni akarnak valamivel? Akkor jobb, ha a teljes képet látják, a titkos életét, a másik nőt az életében, a gyermekét, akiről tudomásom sem volt a végrendelet közléséig. A post-it felső lapját letépem, majd átnyújtom a nyomozónak. - Talán nem a miénk volt a tökéletes házasság, sőt ettől végtelenül távol álltunk, de soha nem kívántam vagy akartam a halálát. - egy pillanatig még nézem őt, ajkaim nyílnak, hogy szóljak, egy pillanatra gondolom meg magam. Ha szét akarják szedni az életem, rá fognak jönni… - A házasságom ügyében érintett - nehezen jönnek a szavak az ajkamra, s magam sem tudom, hogy miként mondjam tovább. - Összeférhetetlenség miatt le fogják venni az ügyről - jósnak nem kell lennem, hogy ezt meg tudjam mondani. Nem akarok róla beszélni, senkinek. Az, ami történt az rám és Dougra tartozik és a rettegés jeges karma mar szívembe, hogy ez nem maradhat így sokáig.
Talán jobban jártam volna, ha nem én jövök el, de annyira furdal a kíváncsiság, hogy nem tudtam megálljt parancsolni és még a lányommal való közös programot is felrúgtam, hogy információhoz jussak Eloise kapcsán. A kórházban egy röpke időre láttam csak és akkor sem tűnt túl egészségesnek, de munkaidőben nem fogok kajtatni utána. Már az is feltűnő lett volna, ha bent maradok a kórházban és szaglászni kezdek. Mindig ügyeltem rá, hogy ne legyek a középpontban, ha valakiről meg akartam tudni valamit. Róla nem sok minden szerepelt az adatbázisban, de most szinte önként érkezett hozzám a lehetőség. A férje haláláról sem értesültem, még ott maradtam le, hogy házas és emiatt szakadt félbe a mi kapcsolatunk is. Másnak hittem őt és szerettem volna valami észszerű magyarázatot találni arra, hogy minek titkolózott ennyi ideig. A rendőrség berkein belül dolgozom és tisztában volt vele, hogy egyszer úgyis le fog bukni, ha nem vall színt. A végsőkig várt vele, hogy bemutassam a lányomnak, és majdnem eljegyezzem őt. Már most is forog a gyomrom, ha az akkori találkozónkra gondolok. A szavak olyan halkan hagyták el a száját, hogy csak félig értettem, amit mond. Néha összefüggéstelen volt a mondatszerkezet és ügyelt rá, hogy a szemembe csak akkor nézzen, amikor megsemmisít. Végtelenül aljas húzás volt tőle, én meg még aggódtam érte. Megfordult a fejemben, hogy esetleg a munkája miatt zsarolja valaki, de álmomban sem tippeltem volna arra, hogy ez az este lesz a szakításunk időpontja. Eltelt azóta egy kis idő, de még most is fáj az árulása. Egy teremben lenni vele pedig felér egy újabb kínzással. A munkámat tartom szem előtt, de valahol élvezem is azt, ahogyan reagál rám a teste. Meghunyászkodik és nagyokat nyel, mintha nem hinné el, hogy előtte állok. Körbe táncolok vele, ahogyan kell és egy időre elterelem a figyelmét arról, hogy miért is érkeztem ide. A munkatársai biztosan kérdésekkel fogják bombázni őt, de ha ennyire nem volt nyilvánvaló tény, hogy férjezett, akkor úgy gondolom nem sokat tudnak róla és csak a kétely fog nőni bennük. Gyilkossági nyomozóként pedig én magam lehetek a métely…igen ezt szeretném. Érezze át, hogy mekkora zűrt hagyott bennem azzal, hogy hazudott. Ismerje meg a másik oldalát a szenvedésnek. Magamhoz képest agresszívabban szövöm a hálómat köré és célozgatok a névfelvétel hiányán. Természetesen állja a sarat és valami mondvacsinált indokkal védelmezi a kis seggét. - Úgy tudtam Ms. Brown, hogy a férje gazdag…most meg azt állítja nekem, hogy arra se volt pénzük, hogy átírassa a nevét az esküvő után? – szalad fel a szemöldököm erre és úgy érzem sikerült rést találnom a páncélján. Belül a kisördög suttog, hogy izzasszam meg, és mégis tudom, hogy nem léphetem át a határokat vele. Puhatolózom, hátha kiugrasztanom a nyulat a bokorból, de megint visszakérdez. - Julie úgy hitte, hogy a testvére védeni akarta a vagyonát magától, tehát az okos döntés az lett volna, ha házassági szerződést írat alá. – a szájába adnám a válaszokat, hogy kész vallomással tudjam bevinni, de még mindig észben kell tartanom, hogy ez nem hivatalos látogatás az őrsön. - Mert a férjed…elnézést a férje már halott. – emelem ki az utolsó szót, hogy kissé ráébresszem, hogy valami nincs rendjén és bizony nem oktalanul jöttem el. Végül szemléletváltást alkalmazok és részvétemet fejezem ki a férje miatt, de talán a szavaim nem éppen az őszinte együttérzésből fakadnak és ez neki is feltűnik. - Ha megszakított minden kapcsolatot a családjával, akkor Julie miért bukkant fel? Biztosan értesült a testvére haláláról és azonnal cselekedett, nem így tenne egy gyászoló családtag? – teszem fel visszafordítva a kérdést. Doug egy fukar pasas lehetett, aki nem kívánta megosztani a vagyonát senkivel, de akkor miért nem írtak házassági szerződést, ahol kizárja a feleségét a vagyonából? - A temetésen sem futottak össze? – addig ütöm a vasat, amíg meleg, de fogalmam sincs, hogy ennek lesz-e eredménye vagy sem. - Nem, ez nem kihallgatás. – vékony vonallá préselődnek az ajkaim, mert le kell állítanom magamat. - Azért jöttem ide, mert sajnos a férje halálának körülményei nem egyértelműek a mostani tények szerint. – teszem zsebre a két kezemet és megkerülve az asztalt most közelebb megyek a székéhez és ott állok meg mellette, hogy így tekintsek le rá. - Hamarosan újra fogunk találkozni…Ms. Brown. Fogadjon meg egy tanácsot, ne most tervezzen utazást, jobb, ha az Államokon belül marad. Figyelemmel fogjuk kísérni. – merülök el abban a barna szempárban, ami egykoron megdobogtatta a szívemet. - Nem fest valami jól, mintha szellemet látott volna. – mosolyodom el halványan és megérintem a kabátom belső zsebét, ahol a jelvényem is van. - Nem tartanám fel tovább. – indulok meg az ajtó felé, hogy kinyissam előtte, de a tekintetem egyetlen másodpercre se veszem le róla.
"I don't know why
You want to follow me tonight
When in the rest of the world
With you whom I've crossed and I've quarreled
Let's me down so
For a thousand reasons that I know
To share forever the unrest
With all the demons I possess
Beneath the silver moon."
★ foglalkozás ★ :
gyilkossági nyomozó
★ play by ★ :
Oliver Jackson-Cohen
★ szükségem van rád ★ :
kerestek
★ hozzászólások száma ★ :
6
★ :
Re: Unpleasant surprise
Szer. Szept. 11 2024, 20:37
To Benton
“Staying is going to hurt more than leaving”
A mellkasomra nehéz kőként telepszik jelenléte, vizslató íriszei, amelyek egészen a vesémig lelátnak. Képtelen vagyok vele tartani a szemkontaktust, eltekintek mellette, hogy a mögötte húzódó ablakokon tekintsek ki a külvilágba, hátha az ad némi támaszt ebben a helyzetben. Nem a legjobb pillanatomban találta meg, bár talán nekünk már sosem jut olyan, hogy jó pillanat, a sors kegyetlenül bánt el és tudom ez elsősorban az én büntetésem csalfaságomra; de az égiek lássák lelkemet, nem akartam neki ártani. El kellett taszítanom magamtól, hogy megvédhessem attól, ami az otthonom falai között zajlott. Segíteni akart volna és nem tudom erre bárki képes lett volna-e. Nem keresett és amikor a kórházban találkoztunk, akkor sem adta jelét annak érdekelte volna az indok, ami odáig vezetett… idáig. Miért most? Miért ennyi idő után? Miért a hivatalából? Kérem. Tekintetem lehunyom, a korábbi hívás emléke az elevenembe hasít, megül gyomrom alján, a tudata annak, hogy ott van egy nő, aki segítséget szeretne, mégsem képes ezt megtenni. Julie kiléte az, amely kizökkent nyomorult állapotomból. Az értetlenség barázdái gyűrűződnek a homlokomon neve hallatán; minden mi utána történik már csak a megszokás hatalma, semmi több. - Fiatalok voltunk, a következő havi lakbérünkre sem volt pénzünk, az iratok átíratására még inkább nem. Később pedig már nem tűnt fontosnak, nem annyira, hogy a bürokrácia útvesztőjében tévelyegjek miatta - az egyetemet is épp elvégeztük mindketten, amikor úgy döntöttünk összekötjük az életünket. Fújtatva nézek ki újra az ablakon, fejem enyhén megrázva; mintha az egész egy másik életben lett volna. Mintha egy teljesen más férfihez mentem volna hozzá, mint akit végül eltemettem, de azt hiszem ez fordítva is igaz. Nem gondoltam volna, hogy képesek leszünk elhidegülni egymástól, hogy Dougot ennyire a munkája fogja érdekelni és engem is más irányba vitt el az élet. Nem vagyok rá büszke, de… barnáim ráemelem a férfira, mert hazudhatnék is magamnak, de mellette hosszú idő után boldog tudtam lenni. Szemöldököm összeszalad, a házassági szerződés hallatán. - Miért? Miért fontos ez Julie kapcsán? - mintha kötélnél fogva rángatnának vissza a valóságba, vészjelzők milliárdjai csilingelnek az elmémben és egyre biztosabb vagyok abban, valami nincs rendben. Hát tényleg így akarsz kicsikarni belőlem vallomást, hogy miért hagytalak el? A jelvényed mögé bújva? - Miért fontos a házasságom? - bukik ki belőlem a kérdés, továbbra is értetlenül tekintek rá, mert ha erről akar kérdezni, akkor ne így tegye, ne ebben a formában. Talán tudnék neki válaszokkal szolgálni, de nem olyanokkal, amelytől nyugodtan aludna a későbbiekben. Miért nem mondtam el férjem létét? Rettegtem, hogy az, amit mellette találtam meg, eltűnne. Rettegtem, hogy képtelen lennék megtenni azt a lépést, ami szükséges lenne ahhoz, hogy őszintén az övé legyek. Mert nem szerettem már a férjemet, alig láttam már és nem volt több számomra, mint egy név… S ez a név végül életem szörnyetegévé változott, aki a sírjából is utánam kap, csak épp máshogy bántalmaz, mint előtte. A tettei, az emlékei… - Mi történik? - részvétét nem tudom őszintén fogadni. Meggyászoltam, mert a halálát sosem kívántam, senkinek sem teszem, de mégsem tudtam akként hozzáállni a tényhez, nincs már közöttünk, ahogy a körülöttem lévő világ elvárta volna tőlünk. Katen kívül senki sem tudta, hogy nem egy rendben lévő házasságot hagytam magam mögött. - Doug megszakított minden kapcsolatot a családjával. Az anyagiak terén nem jutottak dűlőre, Julie túl sokszor kért tőle kölcsön és szinte sosem adta vissza és amikor az utolsó kérését visszautasította az egész családját ellene fordította. Azóta nem beszélt velük, legalább is, ahogy én tudom - de Doug túl sok titkot őrzött, amikbe sosem avatott be, így hát ki tudja, hogy ez igaz volt-e? Arról is elfelejtett tájékoztatni, hogy gyermeke született egy másik nőtől, hát azt miért mondta volna el, hogy a húgával újra jóban van. Nem, ez nem lehet, mert eljött volna a temetésére, a részvétnyilatkozatott megkapták ők is és mégis; senki sem jelent meg az ő véréből. - Elnézést, de kihallgatáson vagyok? - előrébb dőlök a széken, ahogy ő rátámaszkodik. Fenyegetőnek érzem ezt a fajta viselkedését és továbbra sem értem, hogy mi végre. Vettem már részt hasonló helyzetben, ezt ő is pontosan jól tudja, ahogy azt is, felismerem, amikor engem is annak vetnek alá. - Miért jött ma ide, Hendrix nyomozó? Mi célja a látogatásának? - ha csak saját lelki nyugalma miatt vallatt, akkor azt most nem a legjobb helyen végzi, de ha mégis igaz az, amit érzek, akkor jogomban áll tudni, hogy miről is van szó pontosan. Mindketten tudjuk és nem tagadhatja meg ezt tőlem, hacsak nem akar bevinni az őrsre. De miért is?
Igazából sosem realizáltam azt, hogy milyen lesz a viszontlátás, ha még beszélgetést is kezdeményeznem kell Eloise esetében. A kórházban csak egy összenézés jutott és pont elég volt ahhoz, hogy ismét fellobbanjon a belsőmben égő tűz. Az árulást nehezen emésztem meg, de a titkok, melyeket őrzött úgy rúgtak gyomron, hogy azóta sem tértem magamhoz tőlük. Meddig várt volna, hogy bejelentse a házasságát? A gyűrűt is megvettem és abban a hitben léteztem, hogy ezzel a nővel fogom leélni a maradék időmet, de óriásit tévedtem. Még azt is kinézem belőle, hogy az oltárig várt volna, hogy kiderüljön az igazság. Mennyire abszurd belegondolni, hogy a pap előtt nyögte volna be, hogy nem vehetem el, mert még máshoz van köze. Heather sem volt piskóta, amikor rajtakaptam Paul-al, de Eloise hazugságát már nem tudtam lenyelni. A bizalmatlanság lett az új legjobb barátom és a munkámon kívül nem sok mindennel foglalkoztam. Az apai szerepem töltötte be a másik zűrt és eme két dolog között ingáztam. Már nem tudtam úgy tekinteni a másik nemre, mint valami gyengébb fajra, mert sokkal fájdalmasabb sebeket ejtettek a férfiakon, mint mi egymáson. A fizikai sérüléseket elviseljük, nem sírunk fel, ha szúrás ér, de mit kezdjünk a szívünkkel? Abból nem adnak még egyet és a lányomat is arra fogom nevelni, hogy legyen tisztességes játékos. Nem szép dolog másokkal játszadozni és aztán meg várni a megfelelő társat. A hazugságok még nem értek véget és pontosan egy ilyen miatt vagyok jelen. A péntekembe rondított bele az a tény, hogy feltűnt egy új szereplő a színen és hozzánk küldték fel az aktákat, melyek az exemhez kötődtek. Nem olvastam volna el, ha nem bukkan fel a neve és nem szembesülök a férje kilétével. Magában az is érdekes tényező, hogy meghalt, de az, hogy ehhez még a feleségének is köze legyen…kit engedtem be az életembe? Mit csinált ez a nő, megbabonázott és arra készült, hogy engem is kicsináljon? A nyomozás még nem került aktív státuszba, de ismét szaglásznunk kellett, hogy biztosra menjünk. A néhai férj testvére úgy véli, hogy tévedés történt és a bátyját biztos nem érte baleset és köze volt a házastársának a halálához. Nyilván ez nagyon sarkos és nem fogunk azonnal a bíróságra menni, meg az ügyészt felhívni, de örömmel nyúlok bele Eloise magánéletébe, ha már eddig titkolta előlem. Kíváncsivá tett, hogy mennyire ismertem félre őt. A tárgyaló, ahova bemegyünk egy sima hétköznapi hely, nincs benne semmi extra, kivéve azt, hogy kettesben maradunk. Az ajtó becsukása után érezhetően leesik a hőmérséklet és fagyos hadszíntérré változik a terem, amint megfordul és a tekintetünk találkozik. Az őzike szemek épp úgy hatnának rám és bármelyik férfira, ha nem tudnám, hogy milyen is valójában. Jön a látszólagos ijedt tartásfelvétel és a tudat, hogy fogalma sincs miért van jelen. Őszintén azzal kellett volna kezdenem, hogy ez nem hivatalos kihallgatás még, mert akkor az őrsre vittem volna be. Amikor közlöm vele, hogy nem munkaügyben keresem, akkor meglepődik. Igazán ennyi telik tőled Eloise? Mindenesetre megvárom, hogy reagáljon és elhangzik az ominózus név is. - Julie…igen. – felelem neki közömbös hangon, de árgus szemekkel figyelem a gesztusait, bármi gyanúsat észlelek rajta, akkor felveszem a listámra, de egyelőre hibátlan az előadása. - Brown… - ízlelgetem a szót és el is mosolyodom egy kicsit erre, hogy ragaszkodik az eredeti megnevezéshez. Véletlenül se legyen írásos nyoma annak, hogy férjnél volt. Igazán okos döntés. - Nem mondanám, hogy kirívó eset, ha a nő nem veszi fel a férje nevét, de az ember elsősorban azt gondolná, hogy ez természetes, ha már eljutottak a házasságig. A szerelem az osztozkodásról és elfogadásról szól, nemde…Ms. Brown? – nyomom meg a mondat végét és fogva tartom a pillantását. - Nem írtak házassági szerződést a frigy előtt? – puhatolózom tovább és más útra terelném a figyelmét, de végül csak a kezemre játszik. - Miért gondolja egy fiatal nő azt, hogy a függetlenség mellett teszi le a voksát, miközben mégis házasságra lép? Némi anomáliát érzékelek és nem látom az összefüggést, de lépjünk túl ezen. – lépek el az asztaltól és most a bizonyos rokonra összpontosítunk. - Julie tudtommal jól van, nem kell aggódnia Ms. Brown, hogy még egy embert elveszít. Fogadja őszinte részvétemet a férje miatt. – ugyan nem itatja át a szavaimat a gúny, de kiérződik belőle, hogy mennyire tanúsítok empátiát az ügyben. - Nyolc éve nem hallott a sógornője felől? Nem voltak közös ünneplések, sem korábbi családi alkalmak, amikor összefutottak volna? – folytatom tovább a saját eszmefuttatásomat, de aztán sóhajtok egyet és a hátam mögött fűzöm össze a kezeimet. - Ms. Brown milyen viszonyban állt a férje családjával? – érdeklődöm. – Esetleg összekaptak valamin, egyszerűen nem kedvelték egymást? Egyáltalán be lett mutatva Doug rokonainak? – vagyok annyira pofátlan, hogy a háta mögé sétáljak és a széke háttámlájára helyezzem az ujjaimat.
"I don't know why
You want to follow me tonight
When in the rest of the world
With you whom I've crossed and I've quarreled
Let's me down so
For a thousand reasons that I know
To share forever the unrest
With all the demons I possess
Beneath the silver moon."
★ foglalkozás ★ :
gyilkossági nyomozó
★ play by ★ :
Oliver Jackson-Cohen
★ szükségem van rád ★ :
kerestek
★ hozzászólások száma ★ :
6
★ :
Re: Unpleasant surprise
Pént. Júl. 26 2024, 19:20
To Benton
“Staying is going to hurt more than leaving”
Szívem heves ritmusban ver mellkasom zártságában és a háttal álló férfi látványa nincs segítségemre abban, hogy vérnyomásom normalizálódjon. Fülemben ott cseng még a riadt női hang, akinek képtelen voltam segítséget adni, a tehetetlenség megül gyomrom alján egy plusz réteget képez és émelyít. Megszédülök, miként megfordul és rámnéz. Rideg közönnyel, tán megvetéssel, de ami ennél is beszédesebb, ugyanaz a belül forrongó düh fénylik sötét íriszeiben, mint akkor, amikor utoljára beszéltem vele. Akkor emelt fővel távoztam a lakásából, mert tudtam, ez a helyes lépés, amit meg kell tennem vele kapcsolatban. Nem keverhettem bele abba, ami otthon történik és nem tudhatta meg néhai férjem sem, sejtelmei nem csalják meg. Eltitkoltam létét, mert rettegtem attól Doug mit tenne. Mert mindennél jobban féltem attól Benton mit tenne. Képtelen vagyok megmozdulni a zárt ajtóból, hátam izmai épp elérik az tejüveg felületet, mégsem dőlök neki teljesen. - Oh - homlokom a halovány ráncok játszanak táncot. Nem a munkám miatt jött, a közönye olyan szinten vág gyomrom, mintha fizikailag... nem. Erre nem gondolhatok. Kérem.... A levegő szakaszosan járja mellkasomat, mégis egy nagyobb légvétellel tekintek feljebb, emelem meg az államat. Miért vagy itt Ben? Ujjaim tenyerembe vájom, holdcikkelynyi barázdákat hagynak maguk után. Nem néz rám, ahogy hellyel kínál és ha a szívemben nem éreztem volna a fájdalmat, most az elevenen hatol belé, mintha egy kéz szorítaná össze és tartaná fogságban; folyamatosan nyomás alatt tartja és sem beszélni, sem lélegezni, de még mozogni sem hagyja az embert. Állok ott, meredten és csak bámulom őt, ennyi idő után. De elfordul és mintha ez a nyomás megszűnne, a láthatatlan fonalat elvágták volna és képes vagyok megmozdulni, megtenni azt a másfél méteres távolságot, ami az első székig vezet, halkan húzom azt ki és ülök le a puha ülésre. - Julie Lowre? - hangomban az érdeklődés lapul, miközben újra a férfira tekintek. Hangom valamennyivel összeszedettebb, mint eddig volt. Kényszerítem magam, hogy ugyanazt a hangszínt üssem meg, mint bármikor máskor. Az utolsó információm a nőről, hogy megházasodott és elhagyta a Prescott nevet. Ezt követően nem sokat hangzott el a neve kettőnk között. Doug... mindig is magának való volt, ha a családjáról volt szó, nagyon szoros viszonyt nem ápolt vele; legalább is, amit nekem mesélt, de tekintve, hogy az elmúlt években milyen titkok övezték az életét. A keserű nyál összegyűlik a számban, a gondolattól, de még mielőtt az önsajnálatomban újra elmerülnék, egy újabb mentális pofonnal gazdagodom. - Brown - olyan természetességgel ejtem ki a nevemet, mintha a soron következő mondatok egy régóta betanult és elhangzott szöveg lenne. Valójában így van, annyiszor kellett már kijavítanom, hogy ösztönből beszélek. - Nem vettem fel soha a Prescott nevet, így az előtag sem jár hozzá - a házassági anyakönyvi kivonaton családom neve szerepel és az ezt követő összes jogi dokumentumainkon, igazolványomon. Annak idején nem akartunk bajlódni az átírásokkal, aztán meg már megszoktuk, hogy ez a sajátosságunk. Megmozdul és újra eszembe jut, hogy kinek is mondtam el szavaimat és a levegő újra bennem reked. - Kevés... csak a hivatalos helyeken volt feltüntetve a kiléte - annak, hogy házas vagyok, hogy nem vagyok egyedül. A munkatársaim közül is csak az tudta, aki fogadta aznap este a hívásomat... egyéb esetben senkinek sem említettem meg a tényét a családomon és néhány közeli barátomon kívül. Akiket még akkor ismertem meg, amikor egykori férjemet is. - Értesítést? Miről? Julie jól van? - értetlen ráncok keresztezik homlokom egyébként sík felületét. Nem értem, hogy miért van itt, hogy miért kérdezősködik sógornőm felől. Miért ő teszi meg, amikor oly sok más ember is eljöhetett volna. Tudom, hogy a munkája átruházható és bármit is akar... nem neki kellene itt állnia. Tekintetében veszek el, amit rajtam láthat az a teljes döbbenet, mert nem tudom mit keresik itt, vele, egy légtérben, ezzel a témával kapcsolatban. - Nem igazán, több mint nyolc éve nem hallottam főle. Miért? - a gyomrom aljába befészkelődött érzés most egyre hatalmasabbá válik, a sav a torkomat marja és csak egy nagyobb nyelés közepette tudom az egészet visszanyelni. Meredten nézek Bentonra, mert nem tudom, hogy mi folyik itt; miért keresnek meg Julie miatt engem. Még csak a temetésére sem jött el, a telefont sem vette fel, amikor fel akartam hívni... ő sem keresett. Miért most hallok felőle? Mi történt vele és miért engem értesítenek erről? nem lehetek én a legközelebbi hozzátartozója, okkal vonult vissza az életünkből. - Mi történt Hendrix nyomozó? - a kérdések csak úgy záporoznak tőlem, pedig ha sejtené, hogy ennél sokkal több születik meg elmém tekervényeiben.
Tillyvel cirkuszba mentem volna holnap és már azt is elintéztem előre, hogy az előadás után legyen alkalma megsimogatni a madarakat. A bemutató része lett volna a papagájok show-ja, de sajnos erről mind le kell mondanom a munka miatt. Tisztában vagyok vele, hogy ki kell engesztelnem a kislányomat, mert hetek óta erre készült, de ha ma még korábban szabadulok talán holnap délelőtt be tudok érte ugrani. Heather nem repes az örömtől a hívásom közepette, de nem is igazán érdekel, hogy mit gondol rólam az ex feleségem. Elfogadta, amikor igent mondott nekem, hogy az állásom nem kilenctől ötig tart, mint az irodai melók többsége és sajnos olykor fel kell áldoznom a családi pillanatokat is, ha sürgős esetet kapok. Minden passzolna a helyzethez, de megbújt bennem a kisördög. Eloise neve hirtelen más megvilágításba helyezte a pénteki túlórát és pörögtek az agytekervényeim. Hogy az istenbe nem jöttem rá, hogy ki a férje? Mármint rá kellett volna kérdeznem nyíltan vagy tüzetesebben utána nézni a rendszerben. Mindenhol vannak kiskapuk és nincs olyan, hogy valaki nem hagy digitális nyomot. Doug neve ugyan még nekem is új volt, mert amikor elmondta, hogy férjnél van, akkor nem sokat akartam hallani a részletekről. A férfiak a hiedelmekkel ellentétben nem kíváncsiak az elődök sorára. Nem mintha össze akartam volna mérni az adottságaimat egy másik pöccsel, de benne lett volna a pakliban, hogy a férje aktáit is a magamévá tegyem. Túlságosan lesokkolt a tényekkel és napokon át csak azt éreztem, hogy elárult. Heather félrelépése semmi sem volt ahhoz képest, amit Ellie mért rám ezzel a hírrel. A múltban követtem el én is hibákat, de azt az aprócska információt nem hagytam ki az ismerkedésünk alatt, hogy voltam már házas és van egy kislányom. Fordított helyzetben azt hiszem, hogy Eloise sem repesett volna az örömtől, hogy velem maradjon. A tetejébe még a gyűrűt is megvettem, mert annyira biztos voltam kettőnkben. Harmadjára már nem fogom elkövetni ezt a hibát, hogy vakon megbízom egy nőben. Mindegyik hazudik és mi mutatja jobban, mint az, hogy a halott férj visszatért kísérteni. A telefonhívást is ellenőriztetnem kell. Nem fogok újranyitni egy ügyet, ha nem muszáj, és ez sem feltétlen formális látogatás a részemről. Azonban még mindig jobban jár, ha én kérdezek rá, mintha egy vadidegen menne elé. A kocsiban totál elkalandozok és áthajtok egy piroson is, mire átérek a másik városrészbe. A csúcsforgalom kellős közepén vagyok, hiszen mindenki most akar hazajutni a munkahelyéről. A visszapillantóban felmérem az arcomat, de nem sok örömet tükröz. Csodálatos, hogy minden érzelem ki van írva rá, de most nem azért vagyok itt, hogy a múltunkról beszélgessünk. Az épület parkolójában állítom le a kocsit és szállok ki belőle. Kevesen vannak bent, ami azt jelenti, hogy nem is kell nagyközönségre számítanom. Zsebre dugott kézzel indulok meg a bejárat felé. A pult mögött ülő egyed pillantása kedves, de amikor elmondom, hogy ki vagyok és kit keresek már hivatalossá válik az egész szituáció. Megkapom a vendégbilétámat és magamra tűzve félre is állok a hívás alatt. A pillantásom az épületből távozó alakokat veszi szemügyre, de semmi érdemleges nem kelti fel a figyelmemet. A jelenbe visszatérést a kedves gesztus jelenti, amikor elkísérnek egy félreeső tárgyalóhoz. - Köszönöm. – biccentek és követem a recepcióst a megfelelő folyosószakaszon, hogy aztán néha bepillantsak a kulisszák mögé. Nem először vagyok itt, pár ügy miatt megfordultam már a központban, de most egészen más érzés itt lenni, mert tudom, hogy nem kerülhetem ki őt. Amint egyedül maradok körül is nézek a helyiségben. Az asztal mellett hat szék áll, ami azt jelenti, hogy ez lehet az egyik eligazító. A monitorokon most nem sok információ van, ami érdekelhet engem. Az ajtónak háttal állva várakozom és csak akkor fordulok meg, amikor kinyílik és meghallom a léptek zaját is mellé. A hivatalos megszólításra egy gúnyos mosoly formálódik az ajkaimra. - Ms. Brown… - folytatnám, hogy az özvegység mellé már nem dukál a miss megszólítás, hiszen férjnél volt, vagyis hát még valakihez tartozik, aki immár a föld alól szagolja az ibolyát. Kihúzva magamat még jelentőségteljesebb a megjelenésem és csak a törzsemet fordítom felé, a két kezem lazán lóg mellettem. Belül feszült vagyok és zavarodott, de kívülre ezt nem mutathatom. Az egyszerű kérdésével is kiborít, mert annyira ártatlan, ahogyan beállítja magát. Felfordul a gyomrom, ha arra gondolok, hogy hányszor öleltem át és suttogtam a fülébe szerelmes szavakat az együttlétek alatt miközben a férje otthon várta. A négy fal között más szerepet játszott volna? Az odaadó feleség, aki arra készült, hogy megszabaduljon a férjétől? Sok mindent eltűrök, de a bocsánatkéréssel kicsit elkésett. Már a számon van, hogy kimondjam a véleményemet, de csak ökölbe szorítom a kezemet. - Nem a munkája miatt vagyok itt. – ez a magázódás is annyira hasztalan kettőnk között. Láttam meztelenül, nyögött alattam és most meg úgy pirul el, mintha elsőbálozó lenne. A testtartását figyelem és aztán megköszörülöm a torkomat. - Mi lenne, ha leülne és akkor kiderülne, hogy miért vagyok itt? – meredek előre és aztán még időt is hagyok neki, mert elsétálok az ablakig és kipillantok egy másodperc erejéig rajta. - Doug Prescott húgáról hallott valaha? – engedem el az anyagot és most visszafordulok felé, hogy szemügyre vegyem az arcát is. - Friss értesítést kapott az osztályunk, Mrs. Prescott. – vékonyodik el a szám, amikor azt a nevet használom, amiről sose kellett volna tudomást szereznem. - Milyen kapcsolatban áll a sógornőjével? – folytatom az érdeklődést és megkerülve az asztalt, most az egyik széknek a háttámláján támaszkodom meg és merülök bele a barna szempárba.
"I don't know why
You want to follow me tonight
When in the rest of the world
With you whom I've crossed and I've quarreled
Let's me down so
For a thousand reasons that I know
To share forever the unrest
With all the demons I possess
Beneath the silver moon."
★ foglalkozás ★ :
gyilkossági nyomozó
★ play by ★ :
Oliver Jackson-Cohen
★ szükségem van rád ★ :
kerestek
★ hozzászólások száma ★ :
6
★ :
Re: Unpleasant surprise
Csüt. Júl. 11 2024, 08:05
To Benton
“Staying is going to hurt more than leaving”
- 911, miben segíthetek? - fogadom a következő hívást, amint az előző a végére ért. Majd ezt követően az ezutánit és így tovább és így tovább. A péntek délutánok mindig sűrűbbek, a mai nap pedig a dolgozók száma is jóval kevesebb. Nem is lenne ma műszakom, beugrósként vagyok jelen és ez a fajta plusz idő nem is érkezhetett volna jobbkor. Szükségem van arra, hogy a figyelmemet lekössem és ha a munka valamiben segít, akkor az ez. Mindent megteszek annak érdekében, hogy abba a bizonyos gödörbe ne csússzak bele, ne jobban, mint ahogy most is vagyok. Preston jelenléte segít, de a 12 órás műszakok és az ő munkamorálja nem segít abban, hogy elegendő időt tudjunk egymás társaságában tölteni, hiába költözött be a kisebbik szobába azután. Azt gondoltam, hogy sok minden nem tud már meglepni, hogy egykori férjem nem tud már több kárt okozni, de oh, mekkorát tévedtem ezzel kapcsolatban. Az az éjszaka pofonként ért és még mindig képtelen voltam feleszmélni belőle. Kérdések tömkelegei fogalmazódik meg bennem és az egyetlen, aki válaszolhatna rá, az az, aki már túl mélyen van a föld alatt ehhez. Az árulás ízét képtelen vagyok kimosni a számból és a gyomrom újra és újra görcsbe rándul, ahogy lejátszódik előttem az ügyvédnél töltött idő. Az a pont, ahol a végrendeletet olvasta fel. - Egy egységet kérek, az ötödik utcába, vélhető koraszüléshez – nyugodt hangon szólok be a legközelebbi paramedic központba, majd egy billentyű lenyomásával vissza is térek a híváshoz. - Asszonyom, a segítség már úton van, 4 perc és kiérkezik Önhöz – hangom nyugodt, mint ahogy mindig a munkám során. Segít egyben tartani és nem engedi, hogy szétessek, most, amikor egyáltalán nem lenne ennek szabad megtörténnie. Szabad vagyok, biztonságban, miért számít, akkor mindaz, amit még tett? A vonalban maradok még addig a 4 percig, folyamatosan tájékoztatom a kiérkező egységet a nő állapotáról és amikor a túloldalt a sziréna hangja megszólal a vonalat bontják. Ritka azon alkalmak, amikor elköszönnek. - 911, miben segíthetek? - jön a következő hívás, nem merülök el az előző végkimenetelébe, nem ez az én dolgom. Addig kell őket nyugodtan tartani, amíg ki nem ér a segítség. A túloldalt csendes, túlontúl is. - Halló? 911 van ott valaki? - mintha egy feneketlen gödörben lennék, olyan áthatoló csend fogad. - Figyelmeztetnem kell, hogy a segélyvonalak fenntartása bűncselekménynek minősül – indokolatlan harag költözik a szívembe és már nyúlok is, hogy bontsam a vonalat, amikor a csend megszakad. - Kérem… - erőtlen, sírás közeli női hang és a vér megfagy bennem. - Hölgyem, miben segíthetek? - hangom nyugodt, de érzem, hogy a szívem milyen hevesen kalapál. Nem tudom, hogy arcomra ki van-e írva valami, de néhány másodperc és a műszakvezető már ott áll mellettem, hallom, ahogy becsatlakozik a hívásba, de csendben követi nyomon. - Kérem… - az elfojtott hang hallatán összeszorul a torkom, túlontúl ismerős…
A bejáraton beérkező férfi rögtön a pulthoz érkezik, sok időt nem veszteget. Az ott ülő kolléga sem, nem ez lenne az első eset, hogy valamelyik irodába érkezik hozzánk valami, mivel a hanganyagok, amelyek bizonyítékul szolgálnak nálunk vannak, ezért sűrűn megesik az effajta vizit. Legalább is gondolja a pult mögött álló. Ám mielőtt Benton még nagyon távolabb menne még magasztalja, hogy felírja a nevét és adjon neki egy vendégbilétát, amit fel tud magára helyezni. Ezt követően a központi telefont veszi fel és néhány rövidebb szóváltást követően odabök a társának, hogy tartsa a frontot, amíg odavan. - Hendrix nyomozó, Miss Brown nemsokára érkezik, kérem, addig kövessen – mutat előre és még ez sem lehet szokatlan a férfinak. Mivel nem árulta el jövetelének az okát, ezért úgy kezelik, hogy egy eset miatt érkezett és az egyik tárgyaló irodába vezeti be a kolléga. - Néhány perc türelmét kérjük és érkezik is – kedves mosollyal hagyja magára a férfit. A tárgyaló egyszerű, egy hosszabb asztal helyezkedik el benne hat székkel. Az egyik falon 4 monitort szereltek fel, a másik oldalon több számítógép is helyt talált magának. Az utcafront ablakainál a függöny el van húzva, hogy a délutáni nap ne tűzzön be teljesen, az ajtó egyik része üvegből van, de tejfehér réteget vontak rá, hogy ne legyen szem előtt ami bent történik, de mégis tudassa a kint lévőkkel, hogy tartózkodnak a helyiség.
- Hölgyem van önnel valaki? Életét veszélyeztetik? - tudatosan figyelek arra oda, hogy a hangom nyugodt legyen, még akkor is, ha a tehetetlenség ott lapul meg a bőröm alatt. Nem felel, csak egy fojtottan felnyög és hallható, ahogy a sírással küzd. - Hölgyem, megtudná mondani a címét? S ekkor, távolabbról egy ajtó hangosan csattan, ahogy bezárják és tovább már nem hallható semmi, csak a vonal monoton búgása, ahogy a hívás megszakad. Néhány másodpercig csak ülök a monitor előtt, a kényszerrel, hogy visszahívjam a számot, de tudom, hogy nem tehetem meg. - Ellie – érinti meg a műszakvezető a vállamat, összerezzenek. - Vendéged van. - Hogy? - fejem megrázva tekintek fel rá, vannak időszakok, amikor nehéz a munkám és nehezen tudom elengedni és ez a mostani is ilyen. - A kettes tárgyalóban vár rád – szemöldököm összeszalad, mert az utóbbi műszakban nem jelentettem olyan esetet, amiért bárkinek is ki kellene jönnie. Ennek ellenére felállok, mert nem szokatlan, hogy mégis kijönnek… csak nem számítottam rá. - Rendben, megyek… - hátrasimítom a hajam és elindulok, de egy tétova lépés után visszafordulok, szólásra készen s mintha számított volna rá. - Tudod, hogy nem tehetünk semmit, ha nem jelent semmit – csalódottan rázza meg a fejét és nem tudok mást tenni, mint elhúzni a számat. Elindulok hát a kettes tárgyaló felé, amely nincs oly messze és ennyi időm van összeszedni magam… s mégis a nő hangja ott visszhangzik a fülemben. A tehetetlenség újra magával ránt a mélybe. Nem figyelek oda, amikor az ajtó elé érek, amikor lehajtott fejjel nyitok be, csak miután bezárom azt és fordulok meg, szívem azonnal félredobban… - Hendrix nyomozó – hangom meglepett és nem oly fegyelmezett, amilyennek egy ilyen helyzetben lennie kellene. Nem szoktam engedni, hogy érzelmeim kiütközzenek a munkahelyemen. Néhány másodperc erejéig tágra nyílt szemmel figyelem őt. Ha a gondolataim nem lettek volna teljesen szétszórtak eddig is, a látványa rátesz egy lapáttal. Ajkaim szólásra nyitom, elindulnék felé, de a megkezdett mozdulat félbe marad, továbbra is a zárt ajtónál állok és s a hang sem szakad fel a torkomból. Legalábbis nem az, amit mondanék. - Miben segíthetek? - érzem, miként szárad ki a szám és mintha port nyeltem volna le, oly nehéz megformálnom a szavait. Nem ez az első alkalom, hogy beszélünk, több alkalommal is őt kapcsolták egy esethez, aminek a hívását én bonyolítottam és a hangját hallani felért ezernyi kés szúrásával… látni őt azon a gyermeknapon… De soha nem maradtunk kettesben azóta az éjszaka óta és soha nem jelent meg itt akkor, amikor én is itt voltam. Én legalábbis nem láttam. - Sajnálom – ráncolom össze kicsit a homlokom. - Nem tájékoztattak,az érkezéséről – ujjaimmal játszom magam előtt, hogy elejét vegyem a felgyülemlő feszültségemnek… s lám mégsem tudok beljebb lépni. Nem ezután a hívás után, nem az elmúlt napok után.
Pénteken megpróbálok mindig gyorsabban szabadulni az őrsről, de ma valahogyan nem akar telni az idő sem. A hétvégét a lányommal fogom tölteni és a megegyezésünk alapján négykor kellene érte mennem az óvodába. Heather reggel odaböffentett egy rövid üzenetet messengeren, hogy összekészítette a cuccait Tillynek, de nem hajlandó elvinni az óvodába, mert a héten két leggings és egy csillámpónis felső bánta. Nem értettem, hogy mi ez a lopási hullám egy gyerekekből álló csoportban. Természetesen nem reagáltam erre semmit, mert azt is rajtam fogja leverni. Paul és közte nem alakult minden a legtökéletesebben miután Monica adott még egy esélyt a férjének és azzal próbálkoztak, hogy megmentsék a házasságukat. Nekünk nem volt ekkora szerencsénk és hülye lettem volna megint ostobát játszani, ha már egyszer fel lettem szarvazva. Egy szó, mint száz az exem hangulatingadozásainak több oka is volt, és nem szerettem volna még egyet szolgáltatni, ha szóvá teszem a plusz kört munka után az otthonába is. A lányunkról bármikor beszélhettünk, de más ügyben nem adtam esélyt neki arra, hogy kinyilatkoztassa a véleményét. Tudott Ellie-ről és a csúfos szakításunkról. Akkoriban egészen normálisan viselkedett velem és egy estére tűzszünetet is kötöttünk. Annyira még nem ment el az eszem, hogy befeküdjek az ágyába, de majdnem elcsattant egy csók a tűz mellett, amikor elmeséltem, hogy mennyire szörnyen érzem magamat. Nyomozóként nem sok barátom akadt, igaz a munkaidő mellett nem is lett volna lehetőségem új ismeretségeket kötni nagyon, így maradt az exem. A közösen megélt időszak alatt azért voltunk barátok is, de most éppen nem tudom hányadán álltunk. A csók nem történt meg és időben szétreppentünk, de láthatólag nem volt ellenére, hogy elcsábítson. A bugyija szárazon lengedezett és ha őszinte akarok lenni egy bonyodalommentes szexre nekem is szükségem lett volna. A végén aztán győzött a józan ész és azóta megint fasírtban vagyunk. Sosem fogom megérteni a női logikát, de a lényeg, hogy három után leléceljek. Az irodámban üldögélek és az ajtómra felakasztott kosárhálóba igyekszem beledobni a mini labdámat, de nem igazán megy a művelet. Még két óra van hátra, hogy megkezdődjön hivatalosan is a szabadságom. Fura, hogy már nem minden a munka körül forog, de egy cseppet sem bánom, hogy apa lettem. Tilly a világom közepe és ha vele vagyok, akkor feltöltődöm lelkileg is. A másik labdát halászom elő a fiókom mélyéről és fintorogva tekintek arra a dokumentumhalmazra, ami az asztalom másik felén fekszik. A jelentésekkel el vagyok maradva és a múlt héten Diaz már majdnem leszedte a fejemet. Hétfőn ki sem fogok mozdulni innen és csak azzal leszek elfoglalva, hogy részletesebb megfigyelésekkel szolgáljak és lezárjak még két ügyet. A héten nem volt akkora zűrzavar, de azért jobb volt, ha éberként szemléltem az eseményeket. Az osztályon többen szabadságot kértek, hogy a gyerekeket meg tudják oldani, hiszen beköszöntött a nyár és egyre többen kérdőjellel a fejük fölött igyekeztek megoldást találni a gyerekek elhelyezésére. Néha nekem is babyszittert kellett fogadnom, ha nem értem oda a lányomért. Heather szigorúan vette a szabályokat és ha már közös felügyeletet kaptam, akkor kénytelen voltam megoldani a fél heteket is, ha Tilly nálam volt. A kislányom szerette ezt a kétlaki életet és sokszor ki is használta, hogy mind a ketten versenyzünk a figyelméért. A napokban már említette telefonon, hogy van egy új baba, amit szeretne megkapni, de az anyja hallani sem akar róla. Heather nem keresett annyit, mint én a tanítással, de a gyerektartással szép kis summára tett szert havonta. Nem érdekeltek különösebben ezek a kiadások, mert volt mihez nyúlnom és persze nem is mindent osztottam meg az exemmel. Ismeri a családom helyzetét és nem is egyszer élt vele, hogy az apámhoz fordult segítségért, aminek aztán veszekedés lett a vége. A szüleimről köztudott volt, hogy imádtak parancsolgatni és feltételeket kötni a kölcsönökhöz. Nem vágytam rá, hogy az apám adósa legyek és emiatt más utakon kellett pénzhez jutnom. A kezemet behajlítom és rádobok a kosárra, de ekkor egy rövid koppantás és kinyílik az ajtóm. - Ben…most kaptunk egy aktát. – ez az a mondat, amit nem akar hallani az ember, ha szabadságra készül menni. - Morgan ne is folytasd. – tartom fel a kezemet. – Ma én megyek a lányomért és nem mondhatom le. – a kollégám csak szomorúan tekint rám és ezzel tudom, hogy egy kínos beszélgetés elé nézek. - Kaptunk egy fülest, hogy a Doug Prescott ügy mégsem baleset volt. – nem nagyon vágom, hogy miről van szó, így csak sóhajtva intek, hogy csukja be az ajtót és üljön le a másik székre. - Hallgatlak. – vezetem fel és ekkor kapok egy öblös összefoglalót a férfiről, aki rengeteg pénzt hagyott hátra és az egyetlen várományosa a felesége lenne, aki jelen volt a halálesetnél. Eddig balesetként tekintettek az ügyre, de a néhai férj egyik rokona azt állítja, hogy a feleség a pénzre pályázott és biztos nem magától esett le a bátyja arról a lépcsőről. - Istenem, miért pénteken? – sóhajtva egyet veszem át az aktát és nézek bele a tartalmába, de az első képen megakad a szemem. Eloise….na ne. - Mit mondtál, hogy a feleség a gyanúsított? – lassan emelem a kollégámra a tekintetem. - Igen, de ez csak egy vád. Meg kellene nézni újra a bizonyítékokat. Kikértem a halotti bizonyítványt és a boncolási jegyzőkönyvet is. – próbálok nem gondolni rá és kizárni, de ez most nem a legjobbkor jött. - Felkeresem én a nőt. – pattanok fel és máris a kabátomért nyúlok, hogy elinduljak közben meg Heather-t tárcsázom. - Sajnálom valami közbejött, nem tudok elmenni Tillyért, de holnap reggel átugrok. – még hallgatom a rám sózott átkokat, de már a volán mögött ülve haladok a pénteki forgalomba, hogy beérjek a vészkezelési központba. A vonal bontása után megállás nélkül kattogok, és majdnem elsodrok egy másik kocsit is. A parkoló félig üres, amikor leállítom a motort és kiszállok az autóból. A jelvényemet a zsebembe csúsztatom és az épületbe érve a recepción állok meg. A pultra támasztva a kezemet a jelvényemet felmutatva nézek a kislányra. - Eloise Brownt keresem. Kérem kísérje ide. – húzódom el aztán a pulttól és zsebre vágom a kezemet is a jelvényem elrejtése után.
"I don't know why
You want to follow me tonight
When in the rest of the world
With you whom I've crossed and I've quarreled
Let's me down so
For a thousand reasons that I know
To share forever the unrest
With all the demons I possess
Beneath the silver moon."
Kezdőlap
| 
