■ A világ kifordult magából és mindenki megbolondult
■ Holland-Winfred ház, 2017 decembere


A kulcsommal matatok a küszöbön állva, aztán kiderül, hogy nincs is zárva. Még ébren van? Gyanakodva csukom be magam mögött az ajtót. Bömböl a zene, méghozzá az én lemezem, Oliv sosem hallgatna ilyesmit. Az előszobában lerúgom a cipőmet és a zaj felé veszem az irányt. Vagy rituálisan el akarja égetni a holmijaimat, mert megtalált valamit, ami nem nyerte el a tetszését, vagy esküszöm lövésem sincs mit csinál éppen, de meg kell akadályoznom a katasztrófát. Liv rálelt valamelyik válogatásomra? Basszus. Belegondolni sem merek mit csinálhat a többivel, én tényleg azt hittem, hogy a könyvespolc a legkirályabb rejtekhely, a dobozra olyat írni, amit sosem venne le a polcról, még be is köttettem, hogy vaskos kötetnek tűnjön, nézett is az árus mit akarok, de csinált rá egy borítást, mintha könyv lenne. Mondja valaki, hogy csak a Shreket nézi DVD-n, azt egyszerűbb pótolni. Egyáltalán hallotta, hogy hazaértem? Vagy éppen kirabol minket valaki. Szinte ijesztő, hogy ennek mennyivel nagyobb a valószínűsége. Nagyot sóhajtok mielőtt lenyomnám a kilincset, rögtön magam elé emelem a kezeimet támadóállásba vágom magam, hogy ha kinyílik az ajtó, rögtön ugorhassak, ha nem várt vendégünk van. Kővé dermedve állok meg az ajtó előtt. Megrökönyödve eresztem le az ökleimet és emelem meg a szemöldököm. Körülnézek, és nem hiszem el, amit látok. Szinte minden feltúrva és felforgatva, különböző dolgok szerteszét a padlón és mindenhol, félig rágott kaja a dohányzóasztalon, Olivia pedig a kanapén térdepel.
- Liv? - nézek értetlenül a szobában vinnyogó menyasszonyomra. A nővérén kívül laza ikertestvére is van, vagy lemaradtam valamiről? - Mi a fészkes fene történt itt? Bombát robbantottak? Atomháború? - tátom el a számat.

Fred & Liv

Amennyire szép ez a ház, pont annyira idegen is a számomra. Állandóan összekeverem a szobákat, minden fiókot vagy ezerszer kihúzok, mire megtalálom azt az egy dolgot, amit éppen keresek. Ráadásul folyton lábujjhegyen tipegek, mert nem akarom semmiben sem megsérteni Fred életét. De ma este végre nem kell csendben maradnom. Mondjuk az lenne az elvárás, ha az ember lányának nem kellene megjátszania magát a vőlegénye előtt, de mivel ez nem igazi jegyesség... így kénytelen vagyok meghúzni magam. Gondolom régen nem ez volt a módi, de most, hogy az elmúlt pár év történései feledésbe merültek, így láttam jónak. Amíg nem jutok dűlőre afölött, hogy ki is vagyok én valójában, vagy milyen emberként szeretném leélni a hátralévő életemet, addig visszafogom magam. De nem ma. Frednek valami dolga akadt, amit ő nem kívánt részletezni, én pedig úgy láttam jónak, ha nem firtatom. Ötleteim ugyan szép számmal akadnak azt illetően, vajon merre járhat, de nem szabad, hogy ezzel foglalkozzak. Nem szabad, hogy bármi is zavarjon.
Eleinte idegenként járkálok fel-alá a lakásban, próbálom elmémbe vésni a fontosabb dolgokat, több-kevesebb sikerrel. Lassan a konyhában találom magam, s amint jobb rálátásom nyílik a boros szekrényre, máris mámorosabbá válik a hangulatom. A dugóhúzót mondjuk keresem egy ideig, de türelmes vagyok, hisz a jutalom fenséges lesz. Könnyedén nyitom ki a bort, majd töltök. Lecsúszik egy pohár, aztán még egy, majd egy újabb. Jókedvűre iszom magam, kissé lazábban sétálgatok a földszinten, majd az alkohol hatásának köszönhetően a földre hajítom a kötött felsőmet. Nincs szükségem rá, ahhoz túlságosan forr most a vérem. Rövid kutakodást követve találok egy albumot, amit aztán a lejátszóba illesztve el is indítok. A zene rögtön felcsendül, de nekem túl halk, mintha csak suttogást hallanék. Feljebb tekerem a hangerőt és ezzel egy időben át is adom magam az ütemnek. Táncolok a zenére, a dalt pedig az énekessel együtt éneklem, bár őszintén meglep, hogy egy fikarcnyi koncentrációt sem követel tőlem az, hogy helyesen énekeljek. Vajon régen sokat hallottam ezt a dalt? Szerettem?
Nem tudnám felidézni a pillanatát annak, mikor szakácskönyv keresésbe fogtam és Michelin csillagos séfnek képzelve magam bevetődtem a konyhába. Persze nem jártam sikerrel, a szerencsétlenkedésemet pedig hűen ábrázolja... lényegében minden. Elég csak körbetekinteni a konyhán, az étkezőn és a nappalin. Az éhségemet újfent borral csillapítom, újraindítom a lemezt is és még egyszer végigéneklem és táncolom az egész albumot. Valóságos showműsort adok önmagamnak, na nem mintha egyébként arra vágynék, hogy bárki szemtanúja legyen ezen cselekvésemnek.
A kanapéra térdelek, hogy énekelhessem a finálét, de ahogy hátradobom a hajam, szembe találom magam a kedves vőlegényemmel. Abban a pillanatban visszaszívom az előbb még előtörni kívánkozó énekesi hajlamaimat és elképedve nézek rá. - Fred! Te mit... vagyis, hogy kerülsz haza? Azaz... mit csinálsz itt? Nem úgy volt, hogy ma dolgod lesz? - próbálom összeszedni magam, értelmes, egybefüggő mondatokban beszélni, pont úgy, mintha kicsit sem lennék ittas állapotban. - Én csak... szórakoztam kicsit. - hülye válasz. Felugrok a kanapéról, lejjebb tekerem a hangerőt és sietősen a konyhaszigethez sétálok. Az üvegpohár nagyobb robajjal érkezik a konyhapultra, mint ahogy szánom, de szerencsére nem törik el. - Ne haragudj, nem akartam ekkora felfordulást csinálni. Úgy terveztem, hogy mire hazaérsz, eltakarítok mindent. - az alkoholnak köszönhetően előtör a szájmenésem is, ami egyébként nem jellemző rám. Vagy igen?
- Sikerült mindent elintézned? - direkt nem kérdezek konkrét dolgot, de míg ő megválaszolja, addig felkapom a földről a korábban ledobott felsőmet és gyorsan visszaveszem. Ha ez megvolt, összeszedek egy-két könyvet is és felpolcolom őket a pultra. - Tudod épp azon vagyok, hogy megismerjem önmagam. Amit ma kiderítettem: szeretem a bort, nagyon is. Szeretnék főzni tudni, de úgy tűnik nem tudok. Vagy a bolognai mártásnak tényleg ilyennek kell lennie? - sétálok oda a tűzhelyhez és aggodalmasan nézek bele a lábasba. Aztán visszafordulok felé, mikor újra felcsendül a dal. - Ezt a számot pedig egyenesen imádom. - jegyzem meg és félénken elmosolyodom. Furcsán néz rám. Őrülten viselkednék? Meglehet... - Bort? - állok meg a borosüveg mellett, elővéve egy másik pohárt, s ha kér, akkor töltök neki. Most viszont befogom, mert túl sokat beszélek. Vagy többet szoktam? Egyáltalán szoktunk mi beszélgetni vagy csak zombikként éltünk eddig egymás mellett?